Kettő

kizárom Dament az életemből, tisztázni mindent, és végre
elfogadni a segítséget, amit már egyszer felajánlott.
Megfordulok, megmarkolom a karját, és keresem a
pillantását. Készen állok arra, hogy előrukkoljak az egész
mocskos történettel, de a torkom elszorul, eláll a szavam, és
ténylegesen nem kapok levegőt. Elvörösödöm, s a vallomásom
köpködő köhögőrohamba torkollik.
És amikor Damen átkarol, és megkérdezi, hogy jól vagyoke,
nem tehetek róla, de nehezemre esik, hogy ne toljam el
magamtól.
Minden erőmre szükségem van, hogy összeszedjem magam,
amennyire csak tudom. Lehajtott fejjel, csukott szemmel
várom, hogy elmúljon a kitörés. Tudom, hogy már nincs
uralmam saját magam és semmi más felett sem. A szörny
felébredt, és nem hagyja, hogy Damen Roman és közém álljon.
Miles becsukja az ajtót Jude mögött, és hozzánk fordul:
— Nem, ebben tényleg semmi kínos nincs. — Kettőnk
között váltogatja a pillantását sóhajtozva.
A táskámba nyúlok, és lázasan kotorászom benne, míg meg
nem találom, amit keresek. Egy kicsi, józan rész tudja bennem,
hogy haladni kell, átadni az ajándékot, és eltűnni innen, mielőtt
késő lesz, mielőtt ez a fura varázslat teljesen átveszi az uralmat
felettem, és olyasmit teszek, amit bizonyosan megbánok.
Roman közeledik. Érzem, ahogy közeledik. El kell mennem
innen, amíg még képes vagyok rá.
— Nem maradhatunk, de ezt szeretném odaadni —
mondom, és remélem, nem veszi észre a kezem remegését,
amikor átnyújtom neki a bőrkötéses naplót, amit az üzletből
hoztam el. Koncentrálok, hogy lassan, mélyeket lélegezzek, és
sakkban tartsam a szörnyeteget. Figyelem, ahogy végigsimítja
a fedelet, aztán átpörgeti a durva szegélyű lapokat. Próbálom
megszabadítani a hangomat az idegességtől.