Kettő

Abban a pillanatban, amikor kimondja, felnevetek. Egyrészt,
mert mindenki annyira hallgat, és annyira beleakadunk a
feszültség hálójába, amit baltával lehetne hasogatni —
másrészt, mert annyira sebzett, reszketeg és feszült vagyok,
hogy nem tudom, mi mást tehetnék. De a nevetésem sajnos egy
borzalmas röhögésnek sikeredik. Hangos, feltűnő, szörnyen
kétségbeesett vihogás, ami csak felnagyítja a kínos szitut.
Damen velem ellentétben közömbösen ácsorog, elhatározta,
hogy azt teszi, ami nekünk — nekem —jó, bár nem mindig
tudja, mi is az.
Én pedig nagyon rosszul érzem magam a zűr miatt, amit
okoztam, hogy ilyen szörnyű barátnő vagyok, hogy az után
vágyakozom, aki az életünket csak bonyolítja. Picit behunyom
a szemem, és egy kazal piros, telepatikus tulipánt küldök
Damennek, hogy megpróbáljam kárpótolni. De a virágok
helyett Damenhez csak zavaros, elkenődött, formátlan, vörös
foltok jutnak el reszketeg, zöld szárakon. Életem legbénább
virágcsokra.
Damen felém fordul, és aggodalmasan hunyorog rám,
miközben Jude így szól:
— Figyeljetek, én most... vamanos. Szóval, Miles... — A
gipsze találkozik Miles tenyerével, ami valahol a pacsi és a
kézfogás között van. — És Ever... — fordul hozzám. A
pillantása csak pár másodperccel hosszabb ideig időzik rajtam,
hogy elviseljem anélkül, hogy összerándulnék, és hogy mások
ne vegyék észre. És nem tehetek róla, de azon gondolkodom,
hogy szándékosan csinálta-e, hogy Damen tudja, őt
választottam, amikor szükségem volt valakire, vagy tényleg
ilyen rossz hazudozó, és próbálja megőrizni a titkunkat.
Damenre néz, és olyan jelentőségteljes pillantást váltanak, amit
nem tudok megfejteni. Jude csak akkor fordul el, amikor Miles
már az ajtó felé tessékeli. Csak ennyi kell, hogy meggyőződjek
arról, hogy helyesen cselekszem. Fel kell hagynom azzal, hogy