Kettő

Roman körül keringő gondolataim, félrevonnám Dament, és
megkérdezném, miért. De csak állok, és képtelen vagyok
figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a szokásos bizsergést és
forróságot teljesen kioltotta a kitartó pulzálás, amely a helyén
lüktet.
És Jude láttára sem csillapodik, egy kicsit sem.
Megáll, kurtán biccent felém, aztán Damenre pillant.
Mindketten megfeszülnek, kihúzzák magukat, kidüllesztik a
mellkasukat. A jelenség annyira elemi, hogy eszembe jut, mit
mondott Jude nemrég az ősi versengésről, amelyet értem
folytatnak.
Két gyönyörű, okos, tehetséges pasas harcol értem. Én meg
csak arra tudok gondolni, aki a szomszéd szobában van. Aki a
barátnőmmel jár. Aki ugyanolyan gonosz, mint amilyen
ellenállhatatlan.
Damen Jude bepólyált karjai felé int, és így szól:
— Fájhatott.
És ahogy mondja, a hanghordozása és az arckifejezése miatt
nem tehetek róla, de arra gondolok, hogy a szó fizikai vagy
érzelmi értelmében értette-e, mivel mind tudjuk, hogy én
tettem.
Jude vállat von. A lezser mozdulattól rasztafürtjei a vállára
hullanak, és rám pillantva így felel:
— Hát voltam már jobban. De Ever mindent megtesz, hogy
jóvátegye.
Miles egyikünkről a másikunkra néz, az orrát és a homlokát
ráncolgatva megszólal:
— Várjunk... azt mondod, ezt Ever csinálta
Jude-ra nézek, és fogalmam sincs, mit fog válaszolni, és kis
híján hangos, megkönnyebbült sóhajt hallatok, amikor nemet
int, és felnevet.
— Segít az üzletben — rántja meg a vállát. — így értettem.
Semmi komoly... Semmi, ami olyan kínos lenne, mintha egy
lány lecsapna.