Kettő

Bólintok. Már kiszálltam a fejéből, és újra megfogadtam,
hogy soha többé nem csinálok ilyet. Figyelem, ahogy Damen a
zsebébe nyúl, és egy csinos kis négyzetté összehajtogatott
papírt vesz elő — amit valószínűleg ebben a pillanatban
teremtett oda.
— Megírtam a listát, amiről beszéltünk —biccent. Miles
értetlen pillantására hozzáteszi: — A helyek, ahová el kell
menned Firenzében, amelyeket nem szabad kihagyni. Hosszú
lista — vonja meg a vállát. — A következő pár hétben lefoglal
majd. — Békés, nyugodt pillantással figyeli Miles-t, amelyben
nyoma sincs hátsó szándéknak, meg akarja győzni. De én
tudom, anélkül, hogy elmondta volna, hogy attól a listától
akarja eltéríteni, amit Romantól kapott pár hete — de nem
tudom, hogy miért.
Amikor legutóbb kérdeztem, hallgatott, és nem volt
hajlandó beszélni róla. Csak azt tudom, hogy Roman arra
biztatta Milest, hogy látogasson meg néhány nem túl ismert
helyet, amelyekről állította, hogy ritka régiségeket láthat,
Damen pedig ettől aggódni kezdett. Bár el nem tudom
képzelni, miért, mivel minden róla készült festményt
elemésztett a tűz, amit ő gyújtott négyszáz éve. A tűz Damen
egész gyűjteményét felégette, beleértve — szándékosan és
okkal — őt magát is.
Miles átfutja a listát, a pillantása a lap aljáról a tetejére
siklik, aztán összehajtja, és bedugja az inge zsebébe.
— Hidd el, azok után, hogy láttam azt a fárasztó órarendet,
amit tegnap küldtek, szerencsém lesz, ha ráérek aludni. Elég
komolyan veszik, hogy minden szabad pillanatunkat a
mesterségünk gyakorlására fordítsunk, tudod, mint egy
színésztáborban, és nem kifejezetten az a laza olasz vakáció
lesz, amire számítottam.
Damen bólint, és megkönnyebbülés fut át az arcán, de olyan
gyorsan, hogy ha csak pislog az ember, máris lemaradt róla. De
én nem pislogtam. Láttam. És ha nem foglalnának le annyira a