Kettő

szobát. Csak elütöm az időt, míg megérkezik az én kedvenc,
kék szemű, szőke aranyifjúm.
— Szóval, azt akarom mondani, hogy nem számít, mi folyik
közöttetek, lányok, én nem fogok választani, ami azt is jelenti,
hogy mindkettőtöket szívesen látlak. De ez nem azt jelenti,
hogy a kíséretét én hívtam meg, Haven ezzel egyedül rukkolt
elő. Mert hogy őszinte legyek, ne szóljatok neki, de Roman
eléggé... — Miles a homlokát ráncolja, és a semmibe bámul,
míg keresi a megfelelő szót, aztán megrázza a fejét, és kezdi
elölről. — Hát, mindegy, mondjuk, hogy van benne valami...
más... valami furcsa Nem igazán tudom elmagyarázni, de
ugyanolyan érzésem van vele kapcsolatban, mint Drinával volt
Kettőnk között váltogatja a pillantását, igazolást keres, hogy
tényleg jól érzi, de az én gondolataim máshol járnak, Damen
pedig ugyanilyen állapotban áll mellettem. Miles nem tudja
átütni a nemtörődömség falát
— Mindegy — vonja meg a vállát. — Roman boldoggá
teszi őt, és csak ez számít. Nem mintha meg tudnánk
akadályozni, igaz
Na, erről neked fogalmad sincs! Összeszűkül a szemem, és
összeszorítom a számat, hogy ki ne mondjam.
— De komolyan...
Miles csak sopánkodik tovább, én pedig megragadom az
alkalmat, hogy belelessek a fejébe. Csak egy picit merülök meg
benne, gyorsan körülnézek, és érzékelem, hogy izgatott az
utazás miatt, vonakodik itt hagyni Holtot, és semmit sem tud
holmi gonosz halhatatlanokról, vagy semmi ilyesmiről.
— ...úgyhogy alapvetően van nyolc hetetek, két egész
hónapotok, hogy tisztázzátok a dolgot. És számítok rád, Ever,
mivel mindannyian tudjuk, hogy milyen makacs tud lenni
Haven. Szeretem őt, meg minden, de lássuk be, hogy sokkal
jobban szereti, ha igaza van, mint bárki, akit ismerek, még
akkor is, ha baromira nincs igaza.