Kettő

Irányíthatatlan vágy ébred bennem, amelyet csillapítani kell,
mindegy, mibe kerül nekem vagy a barátaimnak.
Nagyot nyelek, és lassan, kimérten lélegzem, hogy
lehiggadjak. A józan ész pici csillanásába kapaszkodom, amely
a körülötte őrjöngő harc ellenére még megmaradt.
— Tessék! Egy jó kis, régimódi csajbunyó — von vállat
Miles. — Kár, hogy nem vagyok az a típus, aki értékeli az
ilyesmit Talán te.
Damen felé int, de Damen gyorsan eloszlatja a tévedését
— Biztosíthatlak, hogy én már rég túl vagyok az ilyeneken.
— Biccent, és az arcán szomorúság villan át, Drina és az én
küzdelmem emléke, és mire pislognék, már el is tűnik. Miles
bólint, és egyikünkről a másikunkra nézve hozzáteszi:
— Bár egy dologban Havennek igaza van...
Damen megmoccan, felkészülve bármire, ami jön, én pedig
csak állok mellette, idegesen fészkelődve, és csak azt kívánom,
bár idejönne hozzám ö.
— Haven mostanában tényleg baromi jól néz ki. Nem
tudom, hogy az új, posztapokaliptikus, rock and roll-cigány
külseje miatt, vagy miért. De mintha végre magára talált volna,
ahogy mondta, tudjátok. És elég szédítő érzés, hogy azok után,
hogy olyan sokáig elveszett volt, végre gyűjtött egy kis erőt,
úgyhogy nézzétek el neki! Majd megenyhül. Végül. De
egyelőre szerintem csak dőljünk hátra, és próbáljuk nem
magunkra venni! Vagy legalábbis ti, mert én elmegyek
Firenzébe, mondtam már
Automatikusan, gépiesen bólintok, és átrendezem az
arcvonásaimat, remélve, hogy a végeredmény kedvesnek fog
látszani. Remélem, hogy aranyosnak, barátságosnak és
megértőnek látszom, mert belül kavargok, lángolok, és kizárt,
hogy hagyom Havennek, hogy jól érezze magát Romannel.
Kizárt Dolog.
De nem mondom ki. Egy szót sem szólok. Csak vállat
vonok, mintha kicsit sem érdekelne, majd tovább vizslatom a