Kettő

amely szerint nem kémkedik a barátaink gondolatai után, és
belessen a fejébe, hogy maga tudja meg. — Nem mondom
vissza neki, ha ezért aggódsz, de félek, hogy muszáj tudnunk.
Miles ránéz, és drámai sóhajjal az égnek fordítja a tekintetét.
— Et tu 2 , Damen — kérdi, és világos, hogy nem örül a
nyomásnak, amit gyakorlunk rá. Pillantása kettőnk között
cikázik. — Jó, elmondom, de csak azért, mert holnap
elmegyek, tízezer méter magasan fogok suhanni a felhőkön át,
és filmeket nézek, amelyeket már láttam, és teletömöm magam
nátriumban gazdag ételekkel, amitől felfúvódok. De jusson
eszetekbe, hogy akármilyen ronda dolog lesz, ti akartátok! —
Drámai csendben ránk néz, és komoly arccal folytatja: — Azt
mondta, hogy elhatároztátok, hogy elválasztjátok őt Romantól,
mert (és ne felejtsük, ezek az ő szavai, nem az enyémek,
úgyhogy ne lőjük le a hírvivőt) alapvetően azt hiszi, hogy
féltékeny vagy. Mármint nem te, Damen, hanem Ever. Azt
hiszi, Ever féltékeny, ismét mondom, ezek az ő szavai: — A
torkát köszörüli, hogy meglegyen a hiteles, reszelős hangú
Haven-imitáció. — Végre magamra találtam, és Ever ki nem
állhatja, hogy már nem ő a különleges. — Miles fejét csóválva
forgatja a szemét. Rosszul érzem magam, amiért meg kellett
ismételnie, de titokban örülök, hogy Haven nem azt mondta,
amit gondoltunk. Lehet, hogy utál, de képes volt megtartani
magának a halhatatlanságát — legalábbis egyelőre.
Damen bólint. Hűvösen, nyugodtan, de tudom, hogy ő is
megkönnyebbült. Csak nézem Milest, és vállat vonok.
— Hű, nagyon sajnálom! —mondom lezseren.
De igazság szerint már tovább is léptem. A bennem
mozgolódó fura varázslattól kalapál a szívem, és izzadni kezd a
tenyerem, ahogy újra magával ragad a nyugtalan, reszkető
érzés. És csak azt akarom, hogy lekoptassam ezt a kettőt itt,
amilyen gyorsan csak lehet, hogy megkereshessem őt, Romant.
2 Te is... (A latin Et tu mi fili, Brute szállóigéből — Te is fiam, Brutus)