Kettő

például a vérszívás, hogy nem tudnak kimenni a napfényre,
meg az egész fokhagyma-allergia dolog. — Közelebb hajolok a
barátnőmhöz. — Ezeket csak a drámaiság miatt találták ki.
— Érdekes. — Haven bólint, bár világosan látszik, hogy a
gondolatai máshol járnak. — Azért ehetek még egyet — int az
epres roncs felé, amelynek az egyik oldala a kartondoboznak
nyomódott, a másik pedig érintetlenül könyörög, hogy egyék
meg. — Vagy van valami más, amit... — Tágra nyílik a szeme,
és időt sem hagyva a válaszra, az asztalra csap, és felvisít: —
Jézus, az a lé, ugye Az a piros cucc, amit Damennel mindig
isztok! Ez az, mi Szóval, mire vársz Add már ide, hadd
legyen hivatalos, alig várom, hogy elkezdjem!
— Nincs nálam — felelem. Látom, hogy csalódottságában
megnyúlik az arca, és gyorsan magyarázni kezdek. — Figyelj,
tudom, hogy azt hiszed, nagyon király, meg minden, és egy
része az is, ez kétségtelen. Sosem öregszel meg, nem lesznek
pattanásaid, nem töredezik a hajad, sosem kell majd edzened,
és még magasabb is leszel, ki tudja De van más is, amit
tudnod kell, amit el kell magyaráznom, hogy... — A szavam
eláll, amikor kiugrik a székéből, olyan gyorsan és kecsesen,
akár egy macska— a halhatatlanság újabb mellékhatása.
Egyik lábáról a másikra szökdécselve így szól:
— Ugyan már! Mit kellene még tudnom Ha magasabbra
tudok ugrani, gyorsabban futok, nem öregszem, nem halok
meg, mi másra lenne még szükségem Nekem úgy tűnik, hogy
felkészültem az örökkévalóságra.
Idegesen körülnézek. Elhatározom, hogy megfékezem a
lelkesedését, mielőtt valami őrültséget tenne — olyasmit, ami
olyan figyelmet von ránk, amelyet nem engedhetünk meg
magunknak.
— Haven, légy szíves, ülj le! Ez most komoly. Több
mindent kell elmondanom. Sokkal többet — suttogom. A
szavak nyersek, brutálisak, de ettől még semmilyen hatásuk
sincs. Haven csak áll előttem, a fejét rázza, és nem tágít. Úgy