KettÅ

a l y s o n n o ë l 

Dark Flame 

Sötét láng

Írta: Alyson Noël 

A mű eredeti címe: Dark Flame 

Fordította: Gazdag Tímea 

A szöveget gondozta: József Aranka, Szűcs Márta 

A művet eredetileg kiadta: St. Martins Press, New York 

DARK FLAME by Alyson Noël. Copyright © 2010 Alyson Noël, 

LLC. By arrangement with the author. All rights reserved. 

Borítót tervezte: Balogh József 

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 415 3 

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 201l-ben 

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 

E-mail: info@konyvmolykepzo.hu 

www.konyvmolykepzo.hu 

Felelős kiadó: A. Katona Ildikó 

Műszaki szerkesztő: Szegedi Marcsi 

Korrektorok: Schmidt Zsuzsa, Szűcs Márta 

Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen 

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató 

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, 

a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. 

A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, 

sem annak része semmilyen formában — akár elektronikusan 

vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen 

adattárolást — nem sokszorosítható.

Rose Hilliardnek 

mert egy álom vele dolgozni, 

és nélküle nem tudtam volna megcsinálni!

Megpillantottam a nyomorultat, 

a szánalmas szörnyeteget, akit én teremtettem. 1 

Mary Shelley: Frankenstein 

1 Fordította: Göncz Árpád

Egy 

— Mi a túró 

Haven eldobja a rózsaszín cukormázzal bevont, piros 

cukorkával meghintett, ezüstpapírban ülő minitortáját. 

Vastagon kihúzott szeme az enyémet fürkészi, amikor 

körülnézek a nyüzsgő plázában, és behúzom a nyakamat. 

Azonnal megbánom a döntést, hogy idejöttem. Voltam olyan 

bolond, hogy azt hittem, egy szép nyári napon a legjobb hely a 

hírek közlésére Haven kedvenc cukrászdája. Mintha az a kis 

epertorta valahogy megédesíthetné a közlést. De már látom, 

jobb lett volna a kocsiban maradni. 

—Halkabban. Légy szíves! — Finoman akartam közölni, 

ehelyett úgy beszélek, mint valami bogaras, vén tanító néni. 

Figyelem, ahogy előrehajol, platinaszőkére festett frufruját a 

füle mögé kanyarítja, és hunyorog. 

— Már bocsánat! De komolyan mondod A nyakamba 

dobtál egy óriási bombát, és komolyan mondom, hogy óriásit, 

a fülem még mindig cseng, a fejem meg forog, úgyhogy meg 

kell ismételned, hogy biztos legyek, tényleg azt mondtad, amit 

gondolok — és te csak azért aggódsz, hogy túl hangoson 

beszélek Viccelsz 

Nemet intek, és körülnézve teljes fordulatszámú kárelhárító 

üzemmódba kapcsolok. Lehalkított hangon így szólok: 

— Csak azért, mert... senki nem tudhatja meg. Titokban kell 

tartani. Ez parancs — nyomatékosítok, rádöbbenve, hogy 

olyannak mondom ezt, aki sosem volt képes magában tartani 

senkinek se a titkát, legkevésbé a sajátját.

A szemét forgatva hátraveti magát a székében. Az orra alatt 

morog valamit, miközben én egy pillanatig figyelmesen 

tanulmányozom. Rémülten látom, hogy a jelek máris 

megjelentek rajta: sápadt bőre áttetsző, tiszta, gyakorlatilag 

pórustalan is, hullámos, barna haja, elöl a szőke csíkkal, olyan 

fényes és ragyogó, akár egy samponreklám. Még a fogai is 

egyenesebbek, fehérebbek, és nem tehetek róla, de 

elgondolkodom, hogyan történhetett mindez ilyen gyorsan, 

csak néhány korty elixír után, amikor nekem sokkal tovább 

tartott. 

Tovább vizslatom, és egy mély levegő után fejest ugrom. 

Megszegem a korábbi ígéretemet, miszerint nem hallgatom ki a 

barátnőm legbensőbb gondolatait. Megfeszülök, hogy jobban 

lássam, s elkapjam az energia mezejét, a szavakat, amelyeket 

nem mond ki —mert ha a vizslatás egyszer az életben jogos, 

akkor most tutira az. 

De a szokásos „páholyülés" helyett egy sziklakemény fallal 

találom szemben magam, amely elzárja az utat. Még amikor 

lazán kinyújtom a kezemet, és az ujjaim hegyével megérintem 

a kezét, mintha a koponyás ezüstgyűrűje érdekelne, akkor sem 

látok semmit. 

A jövője rejtve marad előttem. 

— Ez olyan... —Nagyot nyel és körülnéz. Néz — a 

bugyborékoló szökőkútra, a babakocsit tologató s mobiltelóba 

kiabáló anyukára, a fürdőruhaüzletből szatyrokkal kilépő 

lányokra — mindenhova, csak rám nem. 

— Tudom, hogy ez sok neked... de attól még... — 

Megvonom a vállamat, tudom, hogy jobbat kell kitalálnom, de 

nem igazán tudom, hogyan. 

— Sok nekem Te így látod — Megrázza a fejét, és az ujjai 

a zöld fémszék karfáján dobolnak. A pillantása lassan 

végigmér. 

Felsóhajtok, s azt gondolom, jobban is megoldhattam volna 

a dolgokat, s legszívesebben véget vetnék ennek az egésznek,

de már késő. Nincs más választásom, mint hogy szembenézek 

a trutyival, amit kreáltam. 

— Azt reméltem, hogy te is így fogod látni. — Vállat 

vonok. — Őrület. Tudom. 

Mély levegőt vesz, az arca olyan nyugodt, olyan békés, 

hogy lehetetlen olvasni a vonásaiból, és épp kezdenék a 

bocsánatáért könyörögni, amikor megszólal: 

— Komolyan Halhatatlanná tettél Igazából 

Bólintok. A gyomrom egy ideges csomó. Kiegyenesedek 

ültömben, hátrafeszítem a vállamat, hogy álljam a csapást, 

amely biztosan felém tart. Tudom, hogy bármit kapok, legyen 

szóbeli vagy fizikai, el kell viselnem. Nem érdemlek 

kevesebbet, amiért tönkretettem az életét, ahogy ő gondolja. 

— Én csak... — A fogai közt szívja be a levegőt, és 

szaporán pislog. Az aurája láthatatlan, nem ad semmi utalást a 

hangulatára most, hogy olyanná tettem, mint én vagyok. — 

Hát... tökre sokkot kaptam. Komolyan. Nem is tudom, mit 

mondjak. 

Összeszorítom a számat, és az ölembe teszem a kezemet. A 

kristály lópatkós karkötőt babrálom, amit mindig viselek. 

Megköszörülöm a torkomat, és megszólalok: 

— Haven, figyelj, nagyon sajnálom! Nagyon, nagyon, 

nagyon sajnálom! Fogalmad sincs, hogy mennyire. Csak... — 

A fejemet csóválom. Tudom, hogy a tárgyra kellene térnem, de 

úgy érzem, meg kell magyaráznom a dolgot a saját 

szemszögemből. A lehetetlen döntést, amit meg kellett 

hoznom, hogy milyen érzés volt sápadtnak és 

kiszolgáltatottnak látnom őt, élet és halál között imbolyogva, 

amikor minden lélegzetvétele az utolsó lehetett volna... 

De még mielőtt elkezdhetném, hozzám hajol, nagyra nyílt 

szeme rám mered. 

— Megőrültél — csóválja a fejét. — Te tényleg bocsánatot 

kérsz, amikor én csak ülök totál kikészülve, annyira döbbenten, 

hogy azt sem tudom, hogy köszönjem meg!

— He 

— Ez iszonyú jó! — Haven vigyorogva ugrál a széken 

ültében, a képe ragyog, akár egy ezer wattos villanyizzó. — Ez 

komolyan a legkirályabb, ami valaha történt velem, és neked 

köszönhetem! 

Nyelek egyet, és idegesen nézek körül, nem tudom, mit 

kellene felelnem. Nem erre számítottam. Nem erre készültem 

fel. Bár pontosan erre figyelmeztetett Damen. 

Damen — legjobb barátom — lelki társam — életeim 

szerelme. Az én fantasztikusan jóképű, szexi, okos, tehetséges, 

türelmes, megértő pasim, aki tudta, hogy ez megtörténik, és 

pontosan ugyanezért könyörgött, hogy velem jöhessen. De túl 

makacs voltam. Ragaszkodtam ahhoz, hogy egyedül csináljam 

végig. Én változtattam át — én itattam meg vele az elixírt —, 

úgyhogy nekem kell megmagyaráznom. Csakhogy nem úgy 

megy, ahogy elképzeltem. Közel sem. 

— Ez olyan, mintha vámpír lennék, nem Leszámítva a 

vérszívást. — Csillogó szemekkel a tekintetemet keresi. — Ó, 

meg a koporsókat és a napfényundort is! — A hangja 

felerősödik örömében. — Ez olyan csodálatos, mintha egy 

álom vált volna valóra! Minden, amit valaha is akartam, végre 

megtörtént! Vámpír vagyok! Egy gyönyörű vámpír, csak 

nincsenek undi mellékhatások! 

— Nem vagy vámpír — mondom tompa hangon, 

közömbösen. Hogy jutottunk el ide — Olyan nem létezik. 

Nem, sem vámpírok, sem vérfarkasok, sem manók, sem 

tündérek nincsenek — csak halhatatlanok, akik, hála 

Romannek meg nekem, gyorsan gyarapodnak... 

— Ezt honnan tudod — kérdezi Haven felhúzott 

szemöldökkel. 

— Mert Damen már régebb óta él, mint én — felelem. — És 

soha nem találkozott eggyel sem, vagy olyan emberrel, aki 

találkozott volna velük. Szerintünk a vámpírlegendák mind a 

halhatatlanoktól erednek, csak van pár nagy tévedés, mint

például a vérszívás, hogy nem tudnak kimenni a napfényre, 

meg az egész fokhagyma-allergia dolog. — Közelebb hajolok a 

barátnőmhöz. — Ezeket csak a drámaiság miatt találták ki. 

— Érdekes. — Haven bólint, bár világosan látszik, hogy a 

gondolatai máshol járnak. — Azért ehetek még egyet — int az 

epres roncs felé, amelynek az egyik oldala a kartondoboznak 

nyomódott, a másik pedig érintetlenül könyörög, hogy egyék 

meg. — Vagy van valami más, amit... — Tágra nyílik a szeme, 

és időt sem hagyva a válaszra, az asztalra csap, és felvisít: — 

Jézus, az a lé, ugye Az a piros cucc, amit Damennel mindig 

isztok! Ez az, mi Szóval, mire vársz Add már ide, hadd 

legyen hivatalos, alig várom, hogy elkezdjem! 

— Nincs nálam — felelem. Látom, hogy csalódottságában 

megnyúlik az arca, és gyorsan magyarázni kezdek. — Figyelj, 

tudom, hogy azt hiszed, nagyon király, meg minden, és egy 

része az is, ez kétségtelen. Sosem öregszel meg, nem lesznek 

pattanásaid, nem töredezik a hajad, sosem kell majd edzened, 

és még magasabb is leszel, ki tudja De van más is, amit 

tudnod kell, amit el kell magyaráznom, hogy... — A szavam 

eláll, amikor kiugrik a székéből, olyan gyorsan és kecsesen, 

akár egy macska— a halhatatlanság újabb mellékhatása. 

Egyik lábáról a másikra szökdécselve így szól: 

— Ugyan már! Mit kellene még tudnom Ha magasabbra 

tudok ugrani, gyorsabban futok, nem öregszem, nem halok 

meg, mi másra lenne még szükségem Nekem úgy tűnik, hogy 

felkészültem az örökkévalóságra. 

Idegesen körülnézek. Elhatározom, hogy megfékezem a 

lelkesedését, mielőtt valami őrültséget tenne — olyasmit, ami 

olyan figyelmet von ránk, amelyet nem engedhetünk meg 

magunknak. 

— Haven, légy szíves, ülj le! Ez most komoly. Több 

mindent kell elmondanom. Sokkal többet — suttogom. A 

szavak nyersek, brutálisak, de ettől még semmilyen hatásuk 

sincs. Haven csak áll előttem, a fejét rázza, és nem tágít. Úgy

megrészegítette az új, halhatatlan ereje, hogy a dacot átugorva 

egyenesen az ellenségesség felé tart. 

— Neked minden komoly, Ever. Minden-egyes-dolog, amit 

csak mondasz és teszel, olyan rohadtul komoly. Most tényleg, 

átadod a királyság kulcsát, aztán ragaszkodsz ahhoz, hogy 

maradjak veszteg, hogy figyelmeztess a sötét oldalra Ez 

mekkora őrültség már — A szemét forgatja. — Gyerünk, 

lazíts egy kicsit! Rendben Hadd próbáljam ki, csak egy 

tesztvezetés erejéig, hadd lássam, mire vagyok képes! 

Kihívlak! Aki előbb ér a járdaszegélytől a könyvtárhoz, az 

nyer. 

Megrázom a fejemet, és felsóhajtok. Azt kívánom, bár ne 

kellene megtennem, de tudom, hogy helyén való egy kis 

telekinézis! Csak azzal vethetek véget az egésznek, és 

mutathatom meg, ki a főnök. Hunyorítok, és erősen 

összpontosítok a székére. Olyan gyorsan lendítem meg a 

kövön, hogy kilöki alóla a lábát, és le kell ülnie. 

— Hé, ez fájt! — dörzsöli a lábát rám meredve. 

De csak megvonom a vállamat. Halhatatlan, nem sérülhet 

meg. Amúgy pedig sok mindent kell elmagyaráznom, és nem 

lesz rá idő, ha így folytatja, úgyhogy felé hajolok, hogy minden 

figyelme rám irányuljon, amikor azt mondom: 

— Hidd el, hogy nem játszhatsz, ha nem ismered a 

szabályokat! És ha nem vagy tisztában a szabályokkal, valaki 

megsérül.

Kettő 

Haven bevágódik a kocsimba, szorosan az ajtóhoz lapul, 

és felhúzza a lábát az ülésre. Miközben kiállok a parkolóból az 

utcára, a homlokát ráncolja, engem bámul, és morog, egy 

komplett panaszlitániát. 

— Első szabály — pillantok rá, és kisöpröm az arcomból 

hosszú, szőke hajamat. Nem vagyok hajlandó odafigyelni a 

nyíltan ellenséges tekintetére. — Nem-mondhatod-el-senkinek! 

— Elhallgatok, hogy a szavak elérjenek hozzá, aztán 

hozzáteszem: — Komolyan. Nem mondhatod el anyukádnak, 

apukádnak, se Austin öcsédnek... 

— Ugyan már! — Mocorog, keresztbe teszi, majd kinyújtja 

a lábát, a ruháját ráncigálja, és olyan feszülten és idegesen 

rázza a lábát, hogy látszik, alig bírja ki mellettem. — Amúgy is 

alig beszélek velük— néz rám rosszallón. — Egyébként pedig 

ismétled magadat. Ezt már világosan eldaloltad nekem. 

Úgyhogy rajta, tovább, essünk túl rajta, hogy kiszállhassak 

innen, és elkezdhessem az új életemet! 

Nagyot nyelek. Nem hagyom, hogy siettessen vagy 

eltántorítson. Ránézek, amikor megállok egy lámpánál. Azt 

akarom, hogy felfogja a fontosságát annak, amit mondok. 

— És ez Milesra is vonatkozik. Semmilyen körülmények 

között nem mondhatod el neki. Haven a szemét forgatja, és a 

gyűrűjével játszik, tekergeti a középső ujja körül, látni való, 

hogy nagy a kísértés, hogy felmutassa. 

— Jó. Nem mondhatom el senkinek. Vágom — motyogja. 

— A következőt, légy szíves!

— Ehetsz normális kaját. — Áthajtok a kereszteződésen, 

lassan gyorsítok. — De nem fogod mindig kívánni, mivel az 

elixír jóllakat majd, és minden tápanyagot biztosít, amire 

szükséged van. De ettől még, legalábbis nyilvános helyen, 

fontos, hogy fenntartsd a látszatot, úgyhogy legalább tégy úgy, 

mintha ennél. 

— Ja, ahogy te — Felhúzott szemöldökkel, gúnyos 

vigyorba görbülő szájjal néz rám. — Amikor ebédnél 

darabokra tépdesed a szendvicsedet, és apróra morzsolod a 

chipset, közben meg azt hiszed, senki nem veszi észre Ezt 

csináltad végig Fenntartottad a látszatot Mert Milesszal azt 

hittük, táplálkozási zavaraid vannak. 

Mélyet lélegzek, és a vezetésre koncentrálok, nem nyomom 

a gázt, nem hagyom, hogy kiakasszon. Ez a karma, amiről 

Damen mindig beszél — minden cselekedetünknek 

következménye van ide vezettek a cselekedeteim. Egyébként, 

még ha vissza is fordíthatnám az időt, és újra átélhetném, sem 

változtatnék semmin. Pontosan ugyanezt a döntést hoznám, 

mint akkor. Mert nem számít, milyen kínos lehet ez a pillanat, 

még mindig jobb, mint a hét valamelyik napján részt venni a 

barátnőm temetésén. 

— Te jó ég! — Rám néz, eltátja a száját, elkerekedik a 

szeme, és magas, vinnyogó hangon így szól: — Azt hiszem... 

azt hiszem, ezt hallottam! 

A szemébe nézek, és annak ellenére, hogy nyitva a tető, és 

perzsel a dél-kaliforniai nap, azonnal libabőrös leszek. 

Ez nem jó. Egyáltalán nem jó. 

—A gondolataidat! Valami olyasmire gondoltál, hogy 

örülsz, hogy nem kell elmenned a temetésemre, ugye Tényleg 

hallottam a szavaidat a fejemben! Ez annyira király! 

Azonnal felhúzom a védőfalaimat, elzárom az elmémhez, az 

energiáimhoz vezető utat, mindent. Igencsak megrémülök, 

hogy képes olvasni a gondolataimban, miközben én nem

hallom az övéit, és esélyem sincs megmutatni neki, hogyan 

védje meg magát ettől. 

— Akkor nem vicceltetek, igaz Az egész telepátia-üggyel 

Te meg Damen tényleg olvastok egymás agyában. 

Lassan, kelletlenül bólintok, miközben engem tanulmányoz, 

és a tekintete úgy ragyog, mint még soha. Ami egykor 

hétköznapi, barna árnyalatú volt, és gyakran őrületes színű 

kontaktlencsék alá rejtette, most ragyogó arany, topáz és bronz 

keveréke — még egy halhatatlansági mellékhatás. 

— Mindig tudtam, hogy furcsák vagytok, de ez egy egészen 

más szintre emeli a dolgot. És most már én is tudok ilyet! 

Jézusom, bárcsak itt lenne Miles! 

Behunyom a szememet, és a fejemet csóválom. Türelemért 

esdeklek, és azon gondolkodom, vajon hányszor kell még 

elismételnem. Fékezek egy gyalogos előtt. 

— De nem mondhatod el Milesnak, emlékszel Ezt már 

megbeszéltük. 

Vállat von, a szavaim egyenesen lepattannak róla. A 

mutatóujja köré csavargat egy csillogó, barna hajtincset, és 

elmosolyodik. Egy fekete Bentley húz mellénk, benne egypár 

sráccal, akikkel egy suliba járunk. 

— Jó. Jó! Komolyan, nem fogom elmondani neki. Lazíts 

már, légyszi! — Rákattan az osztálytársunkra, mosolyog, 

flörtöl, integet, egészen odáig elmegy, hogy csókokat dobál 

neki, aztán nevet, amikor a fiú másodszor is ránéz, hogy jól 

látja-e. 

— A titok biztonságban van. Csak mindig elmondom neki, 

ha valami izgi történik, ez minden. Megszokás. Biztosan 

túlteszem magam rajta. De ettől még ismerd el, hogy ez elég 

király, nem Hogy reagáltál, amikor először rájöttél Nem 

akadtál ki tökre —néz rám. 

A homlokomat ráncolom, és erősebben lépek a gázra, mint 

szerettem volna, a kocsi pedig előrelódul, miközben a

gondolataim visszafelé suhannak, az első napra. Vagy 

legalábbis az első alkalomra, amikor Damen megpróbálta 

megosztani velem az életemet megváltoztató hírt az iskola 

parkolójában. De akkor nem figyeltem. És az izgatottól is elég 

messze voltam. Aztán, másodszor, amikor el akarta mesélni a 

mi hosszú és bonyolult múltunkat, még mindig bizonytalan 

voltam. Egyrészről úgy gondoltam, nagyon jó, hogy végre 

együtt lehetünk több száz évnyi távollét után. Másrészről 

viszont sok mindent fel kellett fognom. Sok mindent fel is 

kellett adnom. 

És míg először azt hittük, csak az én döntésemen múlik — 

hogy iszom-e tovább az elixírt, és elfogadom a 

halhatatlanságomat, vagy teljesen figyelmen kívül hagyom, 

élem az életemet, és átadom magam a halálnak a távoli jövő 

egy bizonyos pontján, most már mindketten okosabbak 

vagyunk. 

Most már tudjuk az igazságot a halhatatlanok 

megsemmisüléséről. 

Most már ismerjük az Árnyvidéket. 

A végtelen űrt. 

A feneketlen mélységet. 

A helyet, ahol a halhatatlanok lélektelenül, magukra 

maradva várnak az örökkévalóságig. 

A helyet, amelytől távol kell maradnunk. 

— Khmm, halló, Föld hívja Evert! — nevet Haven. 

De csak vállat vonok. Más választ nem szándékozom adni. 

Ez csak arra sarkallja, hogy felém hajolva így szóljon: 

— Bocs, de nagyon nem értelek. — Végigmér. — Ez egész 

életem legjobb napja, te meg csak a negatívumokra 

koncentrálsz. Hahó! Természetfeletti képességek, fizikai erő, 

kortalan fiatalság és szépség, ez számodra nem jelent semmit 

— Haven, ez nem csak móka meg kacagás, ez... 

— Ja, ja! — Haven, szemét forgatva hátradobja magát az 

ülésben, a melléhez húzza a térdét, és szorosan átöleli a lábait.

— Vannak szabályok, ez a hátránya. Vettem, tisztán és 

érthetően. — Összeráncolt homlokkal oldalra fésüli a haját, és 

addig csavargatja, míg nem lesz belőle csillogó, barna köteg. 

— De basszus, nem unod még Hogy mindig rajtad van a világ 

súlya A világ legjobb életét éled. Szőke vagy, kék szemű, 

magas, sportos, tehetséges, ja, és ráadásul a földkerekség 

legszexisebb pasija történetesen őrülten szerelmes beléd. — 

Felsóhajt, csodálkozik, hogy lehetek ilyen vak az igazságra. — 

Nézzünk szembe azzal, olyan életed van, amelyről a többi 

ember csak álmodhat, és mégis úgy csinálsz, mintha ez lenne a 

Szívás Citybe vezető út. Hogy őszinte legyek, sajnálom, hogy 

ezt kell mondanom, de ez szerintem őrültség. Mert az az 

igazság, hogy én fantasztikusan érzem magam! Fel vagyok 

villanyozva! Mintha villám járta volna át a testemet, tetőtől 

talpig! És kizárt, hogy veled utazom Bánatföldre. Kizárt, hogy 

rusnya kapucnis pulcsiban meg napszemüvegben osonkodjak a 

suliban, gyakorlatilag a fejembe implantált iPoddal, ahogy te 

szoktál. Legalább most már tudom, azért csináltad, hogy 

megszabadulj a hangoktól meg a gondolatoktól, ugye De 

akkor is, rohadtul ki van csukva, hogy úgy éljek. 

Szándékomban áll magamhoz ölelni mind a két karommal. Azt 

is tervezem, hogy komolyan belerúgok párszor Stacia, Honor 

és Craig fenekébe, ha egy kicsit is zavarnak engem vagy a 

barátaimat! — Előrehajol, a térdére könyököl, és összehúzza a 

szemét. — Ha arra a sok-rosszra gondolok, amin miattuk 

keresztülmentél, és hogy te csak úgy eltűrted... —csücsörit. — 

Nem értem. 

Ránézek, és tudom, hogy csak le kellene eresztenem a 

falaimat, és a válaszra gondolni, ő pedig hallaná a szavakat a 

fejemből, de azt is tudom, hogy sokkal nyomatékosabb, ha 

hangosan kimondom: 

— Azt hiszem, azért, mert az egész nagyon sokba került... a 

családom elvesztésébe... hogy sosem kelhetek át... — 

Elhallgatok, visszatartom a szavakat. Nem állok készen, hogy

meséljek Nyárvidékről, arról a csodálatos, misztikus 

dimenzióról a dimenziók között, vagy a hídról, amelyen a 

halandók átkelnek a túloldalra — illetve legalábbis most még 

nem. Egyszerre csak egyvalamit. — Én mindig itt leszek. 

Sosem kelek át, és nem látom viszont a családomat... — 

Megrázom a fejemet. — És, hát, számomra ez elég nagy 

büntetés. 

Haven felém nyúl, az arcán az a szomorú kiskutyatekintet, 

aztán gyorsan elhúzza a kezet 

— Hoppá, bocsi! Elfelejtettem, hogy utálod, ha 

megérintenek. — Az orrát ráncolva a füle mögé simít egy 

szélfútta hajtincset. 

— Nem utálom, ha megérintenek — vonok vállat. — Csak 

néha... hát, eléggé leleplező tud lenni, ennyi az egész. 

— Nekem is az lesz 

Ránézek. Fogalmam sincs, milyen rejtett adottságai 

lehetnek még. Máris jóval előttem jár, egyetlen üveg elixír 

után, ki tudja, mi lesz még 

— Nem tudom — felelem a vállamat megvonva. — Egy 

része azért történt, mert meghaltam, és... 

Haven szeme összeszűkül, megfeszül, hogy lássa a 

gondolataimat, de a pajzsomnak köszönhetően nem jut 

messzire. 

— Hát, mondjuk úgy, hogy halálközeli élményem volt. Az 

meg szokta változtatni a dolgokat —Befordulok az utcájukba. 

Haven rám néz, a tekintete rezzenéstelen, erős, az ujjai a 

nadrágja egy kis szakadását piszkálják. 

— Úgy tűnik, csak szemezgettél azokból a dolgokból, 

amelyeket szeretnél, ha tudnék. — Felhúzza a szemöldökét, 

kihívón, hogy tiltakozzak. 

De nem teszem. Nem teszek semmit, csak lehunyt szemmel 

bólintok. Nagyon unom a hazudozást, és hogy folyton 

fedősztorikat kell kitalálnom. Jó érzés a változatosság kedvéért 

beismerni ezt-azt.

— Megkérdezhetem, hogy miért 

Mély lélegzetet veszek, és erővel ráveszem magam, hogy a 

szemébe nézzek. 

— Egyszerre sok lenne. Egyes dolgokat meg kell 

tapasztalnod, hogy megértsd, míg másokat... hát, a legtöbbje 

várhat. De még mindig van pár dolog, amit tudnod kell. 

Megállok a kocsibejárójukon, és a táskámba túrok, majd a 

kezébe adok egy olyan kis selyemerszényt, amilyet Damentől 

kaptam. 

— Mi ez — Kioldja a zsinórt, és beledugja az ujjait. Színes 

kövek kis csomóját húzza ki a zacskóból, amelyeket vékony 

aranyzsinegek tartanak össze, és az egész egy fekete 

selyemzsinóron lóg. 

— Egy amulett — biccentek. — Fontos, hogy... mindig 

viseld. Mondjuk mostantól mindig. Haven hunyorít, előre-hátra 

himbálja az amulettet, figyeli, ahogy a kövek felfogják és 

visszaverik a napfényt. 

— Nekem is van. — Kihúzom a sajátomat a pólóm alól, 

felfedve a köfürtöt. 

— Hogyhogy az enyém másmilyen — A pillantása 

egyikről a másikra vándorol, összehasonlítja őket, próbálja 

eldönteni, melyik a jobb. 

— Mert nincs két egyforma, mindenkinek más a... másra 

van szüksége. És ha viseljük ezeket, biztonságban vagyunk. 

Rám emeli a tekintetét. 

— Védelmező képességeik vannak — vonom meg a 

vállamat, tudva, hogy zavaros vizekre evezek. Ez az a rész, 

amelyben Damennel nem értünk egyet. 

Haven félrebillentett fejjel ráncolja az orrát, képtelen olvasni 

a gondolataimban, de nagyon jól tudja, hogy valamit 

elhallgatok. 

—Pontosan mitől véd meg minket Hiszen halhatatlanok 

vagyunk, nem Ami, ha nem tévedek, azt jelenti, hogy örökké 

élünk, és mégis azt mondod, védelemre van szükségem Hogy

iztonságban legyek — Megrázza a fejét. — Bocs, Ever, de 

ennek semmi értelme. Ki vagy mi ellen kellene megvédenünk 

magunkat 

Mély lélegzetet veszek, és megerősítem magamban, hogy 

jól teszem, ha elmondom, még ha Damen másképp is gondolja. 

Remélem, hogy a barátom megbocsát, és így felelek: 

— Romantól kell megvédened magad. 

Haven megrázza a fejét, és karba teszi a kezét. Nem 

hajlandó elhinni. 

— Romantól Ez nevetséges. Roman sosem ártana nekem. 

Ellátom a számat, alig hiszek a fülemnek, különösen azok 

után, amit az imént mondtam. 

— Ne haragudj, Ever, de Roman a haverom. És nem mintha 

közöd lenne hozzá, de jó úton járunk afelé, hogy több legyen, 

mint haver. És mivel nem titok, hogy az első perctől kezdve 

utálod őt, nem lep meg, hogy most ezt hallom. Szomorú, de 

nem meglepő. 

— Nem csak úgy kitalálom. — Vállat vonok, s szeretnék 

higgadt maradni, de nem megy. Tudom, hogy az emelt hang és 

annak az erőltetése, hogy az én szemszögemből lássa a 

dolgokat, sosem fog működni egy olyan makacs embernél, 

mint ő. — Igen, talán igazad van, talán nem kedvelem, de ha 

végiggondolom, hogy megpróbált megölni téged, meg 

minden... Hát, nevezz bolondnak, de szerintem ez elég jó ok. 

Még szemtanúim is vannak, tudod, hogy nem csak én voltam 

ott! 

Haven hunyorog. A körmei kopognak a kilincsen. 

— Jó, tisztázzunk valamit! Roman megpróbált 

megmérgezni valami vacak teával... — Belladonnával... 

álomhozófűnek is nevezik... 

— Mindegy — legyint. — A lényeg, hogy azt állítod, meg 

akart ölni, és ahelyett, hogy hívtad volna a 911-et, átsétáltál, 

hogy lásd, mi van Ezzel mi van Nyilván nem vetted túl 

komolyan, akkor én miért tenném

— Megpróbáltam telefonálni... de... bonyolult — Megrázom 

a fejemet. — Választanom kellett valami... valami, amire nagy 

szükségem van, és te közötted. És amint látod, téged 

választottalak. 

Haven nagyra nyílt szemmel rám néz, az agya kattog, nem 

szól egy szót sem. 

— Roman azt ígérte, odaadja, ami nekem kell, ha hagylak 

meghalni. De nem tudtam megtenni... és így... — intek felé. — 

Most halhatatlan vagy. 

A barátnőm fejcsóválva körülnéz. Egy csapat kölyökre 

figyel, akik egy feltuningolt golfkocsival furikáznak az utcán 

fel-alá. Olyan sokáig hallgat, hogy már majdnem megszólalok, 

amikor így szól: 

— Sajnálom, hogy nem kaptad meg, amit akartál, Ever, 

tényleg sajnálom. De nincs igazad Romannel kapcsolatban. 

Kizárt, hogy hagyott volna meghalni. Abból, amit mondtál, 

nála volt az elixír, arra az esetre, ha másképp döntenél. Amúgy 

meg szerintem kicsivel jobban ismerem Romant, mint te, és az 

a helyzet, hogy tudja, milyen boldogtalan voltam a családom 

miatt... — vonja meg a vállát. — Valószínűleg azért akart 

halhatatlanná változtatni, hogy attól megmentsen, de nem akart 

ő lenni a nemzőm, mert nagy a felelősség. Nem kétlem, hogy 

ha te nem itatsz meg, akkor ő megtette volna. Nézz szembe 

azzal, Ever, hogy rosszul döntöttél! Be kellett volna dőlnöd a 

blöffjének. 

— Nincs olyan, hogy nemző — morgom, és magamban 

forgatom a szememet. Az egész litániából pont ezen akadok 

fenn Megrázom a fejemet, és kezdem elölről. —Nem így 

van... közel sem... ez... — Elhal a hangom, amikor Haven 

félrenéz. Meggyőződése, hogy igaza van, nekem pedig nincs. 

És mivel megpróbáltam figyelmeztetni a veszélyekre — 

Romanre —, Damen nem hibáztathat azért, amit mondani 

fogok.

— Jó, higgy, amit akarsz, csak tégy egy szívességet! Ha 

ragaszkodsz ahhoz, hogy Romannel lógj, csak azt kérem, hogy 

viseld az amulettedet. Komolyan. Soha ne vedd le, semmi 

miatt, és... 

Haven felhúzott szemöldökkel rám néz. Az ajtó félig nyitva, 

alig várja, hogy kiszállhasson a kocsiból, és megszabaduljon 

tőlem. 

— És ha komolyan gondolod, hogy tartozol nekem, amiért 

halhatatlanná tettelek... Egymás szemébe nézünk. 

— Akkor Romannek van valamije, amit meg kell szerezned.

Három 

— Hogy ment 

Damen ajtót nyit, mielőtt kopognék. A pillantása mély és 

erős. Követ a dolgozószobába, ahol lerogyok a velúr bevonatú 

kanapéra, és lerúgom a sarumat. Gondosan kerülöm a 

pillantását, amikor mellém telepszik a párnára. Általában az 

örökkévalóságot töltenem azzal, hogy csak nézem — az arca 

finom vonásait, magas arccsontját, buja, hívogató ajkait, a 

szemöldöke ívét, sötét, hullámos haját, sűrű szempilláját —, de 

ma nem. 

Ma inkább néznék bárhová máshová. 

— Na, elmondtad neki— Az ujjai végigsimítanak az 

arcomon, a fülem hajlatán. Az érintése az örökké jelenlévő, 

közöttünk rezgő energiamező ellenére megtölt bizsergéssel és 

forrósággal. — A süti olyan figyelemelterelő volt, mint 

remélted — A szája a fülcimpámat birizgálja, majd lefelé 

indul a nyakamon. 

Kimerültséget színlelve hátradőlök a párnákra, behunyom a 

szemem. De az az igazság, hogy nem akarom, hogy lásson, 

hogy túl figyelmesen nézzen. Nem akarom, hogy érezze a 

gondolataimat, a lényegemet, az energiámat — azt a furcsa, 

idegen lüktetést, ami az elmúlt pár napban bennem mocorog. 

— Aligha — sóhajtom. — Nem érdekelte, szerintem már 

nem csak egyféleképpen hasonlít ránk. — Érzem a tekintete 

súlyát, ahogy rám néz. 

— Szeretnéd megbeszélni

Még lejjebb csúszom, és a lábamat átdobom Damenén. 

Lelassul a lélegzetem, amikor elhelyezkedem az energiája 

melegében. 

— Haven annyira... nagyon előrehaladt. Úgy értem, hogy ott 

az a kinézet, tudod Az a kísérteties, makulátlan, halhatatlan 

külső. Még a gondolataimat is hallotta, amíg el nem zártam 

őket előle. — Homlokráncolva csóválom a fejemet 

— Kísérteties Így látod... így látsz minket — Dament 

láthatóan nyugtalanítják a szavaim. 

— Hát... nem igazán kísérteties. — Elhallgatok. Vajon miért 

így fogalmaztam — Sokkal inkább... nem normális. Kétlem, 

hogy a szupermodellek ilyen jól néznek ki mindig. Nem 

beszélve arról, ha nő 5 centit egy éjszaka alatt, mint én. Azt 

hogy magyarázzuk meg 

— Ahogy nálad — feleli Damen összehúzott szemmel. 

Sokkal jobban érdeklik a ki nem mondott szavak, mint amiket 

kimondok. — Nevezhetjük növekedési rohamnak A halandók 

között nem olyan szokatlan, tudod. — Próbál lazán beszélni, de 

nem igazán sikerül neki. 

Félrenézek a zsúfolt könyvespolcokra, teli bőrkötéses, első 

kiadású könyvekkel, az absztrakt olajfestményekre, amelyek 

legtöbbje megfizethetetlen eredeti. Tudom, hogy Damen nem 

hagyja annyiban. Tudja, hogy van valami, de remélem, hogy 

nem érzi, milyen komoly. Hogy csak kimondom a szavakat, s 

úgy teszek, mintha érdekelne, de nem igazán foglalkozom az 

egésszel. 

— Es Utál téged, ahogy tartottál tőle — kérdezi 

rezzenéstelen, mély hangon, egy kicsit puhatolózva. 

Rálesek a csodálatos, gyönyörű teremtésre, aki az elmúlt 

négyszáz évben szeretett engem, és szeretni is fog, mindegy, 

hány baklövést követek el, mindegy, hány életet teszek tönkre. 

Behunyt szemmel felsóhajtok, elővarázsolok egy szál piros 

tulipánt, és átnyújtom neki. Nem csupán a halhatatlan 

szerelmünk jelképe, hanem a fogadásunk nyertesének dija.

— Igazad volt. Nyertél. — Csóválom a fejemet. Eszembe 

jut, hogy Haven pontosan úgy reagált, ahogy ő mondta. — 

Hihetetlenül el van ragadtatva. Nem tudja elégszer 

megköszönni. Úgy érzi magát, mint egy rocksztár. Nem, 

felejtsd el, jobban, mint egy rocksztár. Mint egy vámpír 

rocksztár. De tudod, az újabb fajtából, a vérszívás meg a 

koporsóban alvás nélkül. — A fejemet csóválom, és 

mosolygok. 

— A legendás halhatatlanok soraiból — Damen behúzza a 

nyakát. Egy kicsit sem tetszik neki a hasonlóság. — Nem 

tudom, mit gondoljak erről. 

— Ó, biztos csak a legutóbbi gótikus időszaka mellékhatása. 

A lelkesedése végül majd alábbhagy. Tudod, amikor rádöbben 

a valóságra. 

— Neked is ilyen — kérdezi. Az állam alá csúsztatja az 

ujjait, hogy újra rá nézzek. — Alábbhagyott a lelkesedés, vagy 

inkább... elmúlt — A pillantása mély, mindent tudó, a 

hangulatom minden moccanására ráhangolódik. — Ezért olyan 

nehéz rám nézned 

— Nem! — rázom meg a fejemet. Lebuktam, és 

kétségbeesetten szeretném megcáfolni. — Csak... fáradt 

vagyok. Mostanában kicsit... ideges vagyok, ennyi az egész. — 

Közelebb bújok hozzá, a nyaka hajlatába temetem az arcomat, 

az amulett zsinórja mellé. Az az ideges, szúrós érzés, amit 

napok óta hurcolok magammal, csökken, elolvad, amikor 

beszívom langyos pézsmaillatát. — Miért nem lehet minden 

pillanat ilyen, mint ez — morgom, tudva, hogy valójában ez 

azt jelenti: Miért nem lehetek mindig ilyen, miért nem 

érezhetek mindig így 

Miért változik meg minden 

— Lehetséges — vonja meg a vállát. — Nincs semmi oka, 

hogy ne legyen így. Elhúzódom, és a szemébe nézek. 

— Ó, én legalább két nagyon jó okot tudok.

Romy és Rayne felé intek, a horrorikrekre, akikért felelősek 

vagyunk. A lépcsőn jönnek lefelé. Egyenes, egyforma hajuk, 

egyenes frufrujuk, sápadt bőrük és hatalmas, sötét szemük van, 

de a ruhájuk tökéletes ellentéte egymásnak. Romyn rózsaszínű, 

frottír nyári ruha van hozzáillő papuccsal, Rayne pedig 

mezítláb érkezik, tetőtől talpig feketében. A vállán Luna, az 

apró, fekete kismacska ül. Mindketten boldog, kedves mosolyt 

villantanak Damenre, rám pedig csak ellenségesen merednek 

— ahogy szoktak —, és ez az egyetlen, ami itt nem változott 

— Majd megjön az eszük —mondja Damen. Ezt akarja 

hinni, és azt kívánom, bárcsak én is ezt hinném! 

— Nem fog — sóhajtok a papucsom után kotorászva. — 

Nem mintha nem lenne meg a maguk indoka. —Bebújok a 

lábbelimbe, és ránézek. 

— Máris mész 

Bólintok, és kerülöm a pillantását. 

— Sabine vacsorát készít, Munoz átjön, olyan kötődésdolog. 

Sabine szeretné, ha jobban megismernénk egymást. 

Tudod, nem annyira tanár-diák, inkább a jövőbeni nem vérségi 

kapcsolat miatt — vonom meg a vállamat. Amint kimondom, 

rádöbbenek, hogy meg kellene hívnom őt is. Hihetetlen 

bunkóság kihagyni. De Damen jelenléte csak bekavarna a többi 

esti tervembe. Abba, amelyeket talán sejthet, de semmiképp 

sem lehet a tanúja. Különösen azok után, hogy nagyon 

gondosan leírta az érzéseit az én varázslatos kontárkodásom 

iránt. Kinyögök egy szerencsétlen „Úgyhogy... tudod''-ot, és 

hagyom a levegőben lógni kettőnk között, mivel fogalmam 

sincs, hogy most mégis merre. 

— És Roman 

Mély levegőt veszek, amikor a szemébe nézek. A pillanat, 

amit eddig sikerült elkerülnöm, most elérkezett. 

— Figyelmeztetted Havent Elmondtad neki, hogy mit tett 

Bólintok. Felidézem a beszédet, amit a kocsiban 

gyakoroltam egész idáig arról, hogy Haven lehet a legjobb

lehetőségünk, hogy megszerezzük Romantól, amire 

szükségünk van. Remélem, hogy jobban hangzik az ő fülének, 

mint a sajátomnak hangzott. 

— És 

Megköszörülöm a torkomat, hogy kis időt nyerjek 

magamnak. 

Damen várja, hogy folytassam, hatszáz év türelme ül az 

arcán, amikor kinyitom a számat, hogy belevágjak, de képtelen 

vagyok. Túl jól ismer. Úgyhogy inkább csak felhúzom a 

vállamat, és felsóhajtok, tudom, hogy a szavak feleslegesek. A 

válasz ott van a szememben. 

— Értem — bólint. A hangja lágy, higgadt, helytelenítésnek 

nyoma sincs benne, ami miatt kicsit csalódott vagyok. Én is 

elítélem magamat, ő miért nem teszi 

— De... tényleg nem olyan, ahogy gondolod — mondom. 

— Nem mintha nem próbáltam volna meg figyelmeztetni 

Havent, de nem hallgatott rám. Úgyhogy, gondoltam, miért is 

ne Ha ragaszkodik ahhoz, hogy Romannel lógjon, akkor mit 

árthat, ha megpróbálja elcsórni az ellenszert közben Tudom, 

hogy szerinted ez helytelen, de így alakult, s egyébként sem 

hiszem, hogy olyan nagy ügy. 

Damen rám néz. Az arca nyugodt, semmit sem árul el. 

— Amúgy meg tulajdonképpen nincs is bizonyítékunk arra, 

hogy Roman hagyta volna meghalni Havent. Végig nála volt az 

ellenszer, tudta, hogyan fogok dönteni. De, még ha nem is lett 

volna igaza, honnan tudjuk, hogy nem itatta volna meg vele ő 

maga az ellenszert — Mély lélegzetet veszek, alig hiszem el, 

hogy Haven érveit vettem kölcsön, ugyanazokat, amelyeket pár 

pillanattal ezelőtt elleneztem. — Még az is lehet, hogy 

megpróbálta ellenünk fordítani az egészet! Mondjuk, azt 

mondta neki, hogy mi hagytuk volna meghalni, és a végén még 

ellenünk fordítja Havent! Erre gondoltál már 

— Nem. Gondolom, még nem — feleli összeszűkülő 

szemmel. Aggodalom felhőzi az arcát.

— És igenis követni fogom a történéseket. Meg akarok 

bizonyosodni arról, hogy Haven biztonságban van. De szabad 

akarata van, és nem választhatjuk meg, hogy kivel 

barátkozzon, úgyhogy azt gondoltam, tudod, ha Rómában 

jársz... meg minden... hogy úgy mondjam... 

— Mi a helyzet Haven gyengéd érzelmeivel, amelyeket 

Roman irányában táplál Ezt is mérlegelted 

Vállat vonok. A szavaimban meggyőződés van, amit nem 

igazán érzek át, amikor válaszolok: 

— Havennek irántad is voltak érzelmei, ha még emlékszel. 

Elég gyorsan túltette magát rajtuk. És ne feledkezz meg 

Joshról, a srácról, aki meggyőződése szerint a lelki társa volt, 

és akit egy kiscica miatt rúgott ki. Most abban a helyzetben 

van, amikor bárkit megkaphat, akit csak akar... — Elhallgatok, 

de csak egy pillanatra, mert nem akarok időt adni arra, hogy 

Damen közbevágjon. — Biztos, hogy Roman elveszti a 

csáberejét, és lejjebb csúszik a listáján. Tudom, hogy Haven 

törékenynek tűnik, de valójában keményebb, mint gondolnád. 

Felállok, jelzem, hogy vége a beszélgetésnek. Ami történt, 

megtörtént, és nem akarom, hogy Damen bármit tegyen vagy 

mondjon, amitől az eddiginél jobban kételkedni kezdek Haven 

és Roman kapcsolatának helyzetében. 

Tétovázik, végignéz rajtam, figyel, aztán egy gyors 

mozdulattal elkapja a kezemet, és az ajtóhoz vezet, ahol a 

számra nyomja az ajkait. Elidőzünk, elvegyülünk egymásban, 

összeolvadunk, olyan soká nyújtjuk a csókot, amíg csak lehet, 

egyikünk sem akar elsőként elhúzódni. 

Erősen hozzásimulok, a teste körvonalait alig halványítja el 

a folyton jelen lévő energiafátyol kettőnk között. Széles 

mellkasa, a felsőteste hajlatai —minden centimétere olyan 

szorosan idomul hozzám, hogy lehetetlen megmondani, hol 

végződik ö, és hol kezdődöm én. Azt kívánom, bárcsak a 

csókunk véghezvinné a lehetetlent — eltörölné a vétkeimet —,

azt a furcsa érzést, amit érzek elkergetné a sötét energiafelhőt, 

amely mostanában mindenhová követ! 

— Mennem kell — suttogom, és elsőként töröm meg a 

varázslatot. Érzem, ahogy a forróság megnő közöttünk, érzem 

a lázas vonzást, a fájdalmas emlékeztetőt, hogy egyelőre ez 

minden, ami nekünk jutott. 

Amikor beülök a kocsimba, és Damen visszamegy a házba, 

Rayne tűnik fel. Luna még mindig a vállán ül, mellette az 

ikertestvére, Romy. 

— Ma van az az éjszaka. A Hold új fázisba lép — mondja 

összeszűkült szemmel, eltökélt arccal. Más szó nem is 

szükséges, mindannyian tudjuk, mit jelent ez. 

Bólintok, és rükvercbe kapcsolok, hogy letolassak a 

kocsibejáróról, amikor hozzáteszi: 

— Tudod, mit kell tenned, ugye Emlékszel a tervünkre 

Ismét bólintok, és utálom, hogy ebbe a helyzetbe kerültem, 

tudom, hogy ha az ikreken múlik, ezt fogom hallgatni életem 

végéig. 

Miközben kitolatok az utcára, üldöznek a gondolataik, 

beássák magukat az agyamba: Nem szabad varázslatot 

használni önző, bűnös szándékkal. A karma háromszorosan 

fizet vissza érte.

Négy 

Az első dolog, amit megpillantok a házunk előtt, az 

Munoz ezüst Priusa. Emiatt, hogy őszinte legyek, szeretnék 

megfordulni, és elmenni bárhová. De nem teszem. Csak 

sóhajtok egyet, és beállok a garázsba. Tudom, hogy nincs más 

választásom, szembe kell néznem a dolgokkal. 

A ténnyel, hogy a nagynéném/gondviselőm komolyan 

beleesett a töritanáromba. 

A ténnyel, hogy baromira jobb vacsoránál találkozni vele, 

mint reggelinél, s ez utóbbi lehetőség, ha a dolgok ilyen gyors 

ütemben folynak, ahogy, csak idő kérdése: Viszlát, Munoz 

tanár úr, hello Paul bácsi! Láttam. Mintha már meg is történt 

volna. Most csak azt várom, hogy ők is rájöjjenek. 

Besurranok az oldalajtón, halkan, lábujjhegyen, remélve, 

hogy feljutok a szobámba anélkül, hogy meglássanak, és jut 

egy kis idő magamra, amire nagyon nagy szükségem van, hogy 

pár dolgot elrendezzek. 

Készülök, hogy feliszkoljak a lépcsőn, amikor Sabine 

kidugja a fejét a sarok mögül: 

— De jó, gondoltam, hogy a te kocsidat hallottam a 

garázsban. Úgy fél óra múlva eszünk, de gyere le egy kicsit 

korábban! 

Átpillantok a válla fölött, és Munozt keresem, de a falnak 

köszönhetően csak egy pár, bőrből készült férfiszandált látok, 

amelyek egy túltömött puffon pihennek. Annyira nyugodtnak 

és lazának látszanak, mintha soha máshová nem tartoztak 

volna, csak pontosan arra a helyre. Sabinera nézek, a vállig érő 

szőke hajára, kipirult arcára, ragyogó, kék szemére, és

megújítom a fogadalmamat, hogy örülni fogok a 

boldogságának — még ha nem is vagyok kifejezetten 

elragadtatva annak okától. 

— Én... Mindjárt lejövök — felelem, mosolyt erőltetve az 

arcomra. — Csak megmosakszom, meg ilyenek... — A 

pillantásom visszavándorol Munozra. Képtelen vagyok levenni 

róla a szememet, mindegy, milyen zavaró a látvány. Komolyan 

gondolom, hogy csak azért, mert nyár van, nem kellene 

tantestületi lábakat látnom a házunkban. 

— Jó, ne maradj túl soká! — Elfordul, a haja átlendül a 

vállán, és közben hozzáteszi: — Jaj, majdnem elfelejtettem, ez 

neked jött. 

Egy krémszínű borítékot kap fel az asztalról, és felém 

nyújtja. A bal felső sarokban lilával a Titok és Holdsugár 

felirat áll, az elején pedig Jude szögletes kézírásával a nevem 

és a címem. 

Állok és bámulom, tudom, hogy el kellene vennem, az 

elejére simítanom a tenyeremet, és érzékelni a tartalmát, 

anélkül, hogy egyáltalán ki kellene nyitnom. De az a helyzet, 

hogy nem akarok hozzáérni, semmit sem akarok csinálni vele. 

A volt munkahelyemmel, vagy Jude-dal, a főnökömmel, és aki 

történetesen fontos szerepet játszott az összes életemben. Újra 

és újra felbukkant, és sikerült magára vonnia a figyelmemet, de 

aztán jött Damen, és magával ragadott. Egy több száz éves 

szerelmi háromszög, amely abban a pillanatban ért véget, 

amelyikben megpillantottam az Ouroboros tetoválását múlt 

csütörtökön este. 

És bár Damen állítja, hogy sokan viselnek ilyen tetkót, hogy 

az eredeti jelentése nem teljesen gonosz, csak Roman és Drina 

tették azzá, nem akarok esélyt adni a tévedésének. 

Nem kockáztathatom, hogy Jude-ot nem tekintem közülük 

valónak, amikor teljesen biztosra veszem, hogy az. 

— Ever — Sabine félrebiccentett fejjel a szokásos 

pillantást lövelli telem: Mindegy, hány könyvet olvasok el

óluk, a kamaszok akár földön kívüliek is lehetnének. Ezt a 

pillantást nagyon jól ismerem. 

A tekintete arra ösztökél, hogy kikapjam a borítékot a 

kezéből, óvatosan fogjam meg a szélénél, és halvány mosoly 

után, reszkető kézzel, remegve nekivágjak a lépcsősornak. A 

boríték tartalma egy fizetési csekknek bizonyul, amelyet 

határozottan megérdemlek, de nincs szándékomban beváltani. 

Egy rövid üzenet van mellette, amelyben Jude azt kéri, 

tudassam vele, hogy vissza akarok-e menni, vagy nem, hogy 

felvehessen egy másik médiumot helyettem. 

Ennyi. 

Nem: Mi a frász történt 

Vagy: Hogy is van az, hogy előbb majdnem megcsókoltál, 

aztán áthajítottál az udvaron, bele a kerti bútorba 

De ez azért van, mert már tudja. Végig tudta. És miközben 

én nem sejtettem, mire készül, ő nyilván tervezett valamit. 

Lehet, hogy egyelőre előttem jár a játszmában, de nem tudja, 

hogy lassan utolérem. 

A kuka felé hajítom a levelet, gondolván, hogy a válaszom 

hiánya megfelelő válasz lesz. Hurkok és körök bonyolult 

koreográfiája és egy nagyon tökéletes, célzott nyolcas leírása 

után lágy, alig hallható puffanással a szemétbe irányítom a 

borítékot, majd besétálok a gardróbomba, s leveszem a felső 

polcról az eszközeimet rejtő dobozt. Mindent, amire 

szükségem lehet, hogy visszacsináljam, amit elrontottam. 

Az időzítés megfelelő — új kezdet, tökéletes alkalom (az 

egyetlen alkalom Romy és Rayne szerint), hogy megtörjem a 

varázslatot, amelyet akaratlanul csináltam, amikor véletlenül a 

sötét erőket hívtam segítségül. A Hold növekvőben van, ami 

azt jelenti, hogy az istennő ébred, közeledik, miközben Hekaté, 

akit véletlenül megidézem, lemerül az alvilágba, ahol a 

következő egy hónapban fog időzni, míg a Hold újra ki nem 

telik.

Belenyúlok a dobozba, kiveszem a gyertyákat, a 

kristályokat, a növényeket, olajokat és a füstölőt, amik majd 

kellenek. Egy perc alatt elrendezem őket, és abban a 

sorrendben helyezem el, amelyben használni fogom. Aztán 

levetkőzöm, és a kádba merülök a rituális fürdőhöz. Egy 

zacskó angyalgyökeret viszek magammal védelemért és rontás 

ellen, borókát, hogy elűzze a rossz szellemeket, rutát, hogy 

segítsen a gyógyulásban, az elme erősítésében és az átok 

megtörésében, meg néhány csepp keserűnarancs-olajat, hogy 

elűzze a gonoszt, és eltávolítson minden negatív energiát. 

Egészen lecsúszom a kádban, míg a lábam el nem éri a kád 

távolabbi végét, aztán a víz összezárul körülöttem, a peremről 

felemel néhány tiszta kvarckristályt, és azokat is a kádba 

húzza. Kántálni kezdek: 

Tisztítsd meg e testet, 

Melyben így a varázslat gyökeret verhet! 

Lelkem újjászületik, repül az útjára, 

Add, hogy a varázslat megfoganjon ma éjszakára! 

De ezúttal nem úgy, mint a múltkor, amikor fürdővel 

kényeztettem magam. Nem képzelem magam elé Romant. 

Nem akarom látni, míg fel nem készültem, míg csak nem lesz 

feltétlenül szükséges. Míg nem jön el valóban az ideje annak, 

hogy visszacsináljam, amit tettem. 

Annál korábban olyan kockázat lenne, amit nem engedhetek 

meg magamnak. 

Mióta az álmok elkezdődtek, nem bízhatok magamban. 

Amikor az első alkalommal ébredtem abban a hideg, 

nyirkos verejtékben, és Roman képe táncolt a fejemben, 

biztosra vettem, hogy annak a borzasztó éjszakának a 

következménye — amikor megtudtam az igazságot Jude-ról, és 

átváltoztattam Havent azzal, hogy megitattam az elixírrel. De 

mivel azóta is, minden éjjel visszatért az álom, és nemcsak

éjjel, hanem a napközbeni ábrándozásaimat is kísérti, hogy 

furcsa, idegen lüktetéssel párosul, amely egyfolytában pulzál a 

testemben... ez meggyőzött arról, hogy Romynak és Rayne-nek 

igaza van. 

Annak ellenére, hogy a varázslat után tökéletesen jól 

éreztem magam, később, amikor minden kezdett világos lenni, 

elég egyértelművé vált, hogy nem kis bajt csináltam. Ahelyett, 

hogy Romant magamhoz kötöttem volna — én kötődtem 

őhozzá. 

Ahelyett, hogy a parancsomnak megfelelően ő keresne 

engem — én vagyok, aki szégyentelenül, reménytelenül koslat 

utána. 

Amit Damen soha nem tudhat meg. Senki sem tudhatja 

meg. Nemcsak Damen korábbi figyelmeztetésének adna 

bizonyságot a mágia sötét oldaláról, amivel nem szabad 

játszani, és hogy az amatőrök, akik túl gyorsan vetik bele 

magukat, végül azon kapják magukat, hogy a fejükre nőtt — de 

az irántam tanúsított türelme is véget érne. 

Talán ez lenne az utolsó csepp a pohárban. 

Mély lélegzetet veszek, és még mélyebbre süllyedek, 

élvezem, ahogy a víz az államat nyaldossa, miközben 

felszívom a gyógyító energiát, amelyet a kövek és a növények 

adnak. Tudom, hogy csak idő kérdése, és megszabadulok az 

áldatlan megszállottságtól, és mindent rendbe teszek. Amikor 

hűlni kezd a víz, a bőröm minden egyes négyzetcentiméterét 

lesikálom, hogy lemossam az új, romlott önmagamat, és 

helyreállítsam a régit, majd kimászom a kádból, és belebújok a 

fehér, csuklyás selyemköpenybe. Kényelmesen megkötöm az 

övet, és visszamegyek a gardróbba az athaméért. Ugyanaz a 

tőr, amit Romy és Rayne kritizált, állítva, hogy túl éles, hogy 

energiát kellene elvágni vele, nem anyagot, s hogy rosszul 

csináltam az egészet. Sürgettek, hogy égessem el, olvasszam 

fémrúddá, és adjam nekik, hogy végigcsinálják az űzőrituálét.

Nem akartak egy ilyen összetett feladatot egy megfontolatlan 

újoncra bízni, mint amilyen én vagyok. 

És bár előttük beleegyeztem, hogy elégetem, és elhúztam a 

pengét a láng felett újra és újra, egyfajta mágikus 

megszentelésként, a tervük többi része lepergett rólam, meri 

meggyőződésem volt, hogy csak megragadják a lehetőséget, 

hogy még inkább bolondot csináljanak belőlem. Ha a valódi 

probléma, ahogy állítják, az, hogy a sötét hold éjszakáján 

mondtam el a varázsigét, akkor mit változtatna meg egy 

egyszerű kés 

De ezúttal, csak hogy biztos legyek a dolgomban, 

hozzáadtam néhány újabb követ a markolathoz, obszidiánnal 

díszítettem a védelem és a szerencse érdekében (amiről az 

ikrek állították, hogy sokra van szükségem). Kalcedonnal a 

bátorságért, az erőért, meg a győzelemért (ez mindig jó 

összeállítás), és hozzátettem egy türkizt is a gyógyításért és a 

csakrák megerősítése miatt (nyilvánvaló, hogy mindig is 

problémáim voltak a torokcsakrával, a tisztánlátás 

középpontjával). Mielőtt a pengét végighúznám a három fehér 

gyertya lángján, megszórom egy marék sóval. Szólítom a tűz, a 

levegő, a víz és a föld elemét, hogy elűzzék a sötétséget, és 

csak a fényt engedjék hozzám, hogy kiszorítsanak minden 

gonoszt, és a jót hívják. Háromszor elismétlem az igét, aztán 

szólítom a legnagyobb mágikus erőket, hogy lássák, 

megtörtént. Ezúttal biztosan a megfelelő erőket szólítom — a 

háromfejű, kígyóhajú Hekaté, az alvilág királynője helyett az 

istennőt. 

Megtisztítom a helyet, amikor háromszor körüljárom. Egyik 

kezemben magasra tartom a füstölőt, a másikban az athamét 

fogom. A rajtam keresztüláramló fehér fényt elképzelve 

varázskört húzok. A fény a fejem tetején át folyik a testembe, 

le a karomon, ki az athamén, egyenesen a padlóba. Körbekörbe 

szövöm, kanyarítom és körözök, a ragyogó, csillogó 

fehér fény vékony szálait összefonva. A fény egyre

magasabbra fonódik, míg végül egy szálban egyesül. Ezüstös 

gubóban vagyok, a legragyogóbb, legcsillogóbb fényben, 

amely tökéletesen bevon. 

Letérdelek tiszta, szent helyem padlójára. A bal kezemet 

magam elé emelem, és a pengét végighúzom az életvonalamon. 

Mély levegőt veszek, amikor a tőr hegyét a húsomba 

mélyesztem, és folyni kezd a vérem. Behunyom a szemem, és 

gyorsan magam elé teremtek egy törökülésben ülő Romant, aki 

ellenállhatatlan, mélykék pillantással, hívogató mosollyal 

kísért. Igyekszem ellenállni bénító szépségének, a 

tagadhatatlan vonzerőnek, és a nyaka köré kötött, véráztatta 

zsinórra Összpontosítok. 

A zsinóron az én vérem van. Ugyanaz a zsinór, amit múlt 

csütörtökön tettem a nyakába, amikor ugyanilyen rituálét 

végeztem — amelyben minden működni látszott, amíg csak el 

nem romlott, és tragikus véget ért. De ezúttal minden más. Más 

a szándékom. Vissza akarom kapni a véremet. El akarom 

oldozni magamat 

Gyorsan belevágok a varázsigébe, mielőtt Roman 

elhalványulna: 

E csomót most kioldom, 

Előtted a varázslatot kioltom. 

Egykor szoros hurok volt, 

Forduljon most jóra a sors. 

Szorításod semmi marad, 

Csomót oldok, legyek szabad. 

Elküldöm hát, ne ártson, 

A változás egy napot se várjon! 

Így akarom, ez a szavam — így legyen! 

Hunyorgok az erős szélben, amely átsöpör a 

varázskörömön, és nekifeszül a falaimnak, miközben 

villámcsapás fénylik, és mennydörgés robajlik a fejem fölött.

Felemelem a jobb tenyeremet nyitva, készen — a pillantásom 

Romanébe mélyed, miközben az akaratommal kioldom a 

csomót a nyakán, és visszahívom a véremet. 

Vissza oda, ahonnan származik. 

Vissza, ahová tartozik. 

Tágra nyílik a szemem izgatottságomban, amikor a vér 

megsebzett tenyerem felé ível, és a zsinór a nyaka körül 

kivilágosodik, kifehéredik, majd teljesen tiszta lesz, mint 

aznap, amikor elkezdődött. 

De amint én felkészültem, hogy örökre elűzöm őt, és 

megszabadítom magam a szentségtelen kötelékből, az a furcsa, 

idegenszerű lüktetés, az a förtelmes betolakodó olyan erővel 

kezd el kúszni bennem, olyan elszántsággal, hogy gyorsan 

legyőz, nem tudom megállítani. 

A bennem élő szörnyeteg most felébredt, nyújtózkodik, és 

kitartó, lüktető éhsége kielégülést követel. A szívem hevesen 

ver, a testem remeg — és nem számít, milyen erősen küzdök 

ellene, hasztalan. A sóvárgása túsza vagyok, a vágyai fogja, 

lényegtelenné válok. Egyetlen célom, hogy kielégítsem a 

vágyait, hogy lássam, sikerült 

Gyámoltalanul figyelem, ahogy a kör megismétli önmagát. 

A vérem megzúdul, átáztatja a kötelet Roman nyakán, míg az 

vörössé és nehézzé válik, vastag csíkot hagyva a mellkasán. És 

nem számít, mit teszek, nem számít, milyen erősen próbálom 

— nem lehet megállítani. 

Nem tudom megállítani pillantásának tagadhatatlan 

csábítását 

Nem tudok parancsolni a végtagjaimnak, amelyek felé 

nyúlnak. 

Nem tudok véget vetni a varázslatnak, amely hozzá láncol. 

A teste, akár a mágnes, csak engem keres, kevesebb, mint 

egy másodperc alatt eltünteti a közöttünk lévő távolságot. És 

most, szorosan összesimuló térdekkel, felhevült homlokkal —

védtelen vagyok, erőtlen —, képtelen vagyok megfékezni az 

elviselhetetlen vágyakozást iránta. 

Csak őt látom. 

Csak ő kell. 

Az egész világ leszűkül a kettőnk tekintete közötti űrre. 

Nedves, hívogató szája csak egy hajszálnyira van az enyémtől, 

ahogy az arcátlan betolakodó, a furcsa, idegen lüktetés 

előrelódít, hogy összefonódjam, egyesüljek, eggyé váljak vele. 

A szám az ajka felé közelít, közelebb, még közelebb, amikor 

valahonnan mélyről, valahonnan, ahová el sem érek, Damen 

emléke, illata, képe pislákol fel. Egy röpke villanás a sötétben 

— de elegendő, hogy emlékeztessen, ki vagyok, mi vagyok, és 

mi a valódi okom, hogy itt vagyok. 

Épp elég, hogy kitörjek a szörnyű álomból, és felkiáltsak: 

— Ne! 

Hátraugrom, eltávolodok tőle — ettől a dologtól. Olyan 

gyorsan és hevesen mozdulok, hogy a háló összeomlik 

körülöttem, a gyertyák kialszanak, és Roman eltűnik a szemem 

elöl. 

A történtek egyetlen nyoma a zakatoló szívem, a vérfoltos 

köpeny és a torkomban vibráló szavak. 

— Ne, ne, ne, ne, ne, ne, istenem, kérlek, ne! 

— Ever! 

Körülnézek a gardróbban, lázasan markolom a 

tisztíthatatlanul vérmocskos köpenyt, remélve, hogy Sabine 

elmegy, ad egy kis időt, vagy legalábbis eleget, hogy 

kitaláljam... 

— Ever, jól vagy Mindjárt kész a vacsora, lejöhetnél már! 

— Jó, csak... — Behunyom a szememet, gyorsan eltüntetem 

a köpenyt, és egyszerű, kék ruhát képzelek magamra helyette. 

Fogalmam sincs, mit tegyek most, merre tovább. De egy dolog 

világos: Romynak és Rayne-nek nem mondhatom el. A 

legutóbbi baklövésemnek már tanúi voltak, és ezt életem

végéig hallgathatnám. Egyébként is túl közel állnak Damenhez, 

és sosem bocsátanának meg nekem. 

— Máris lent vagyok, tényleg! — szólok ki. Érzem, hogy 

Sabine az ajtó túloldalán azon tanakodik, hogy berontson-e 

vagy sem. 

— Öt perc! — figyelmeztet lemondó hangon. — Aztán én 

viszlek le! 

Behunyom a szemem, és megrázom a fejemet. Belebújok 

egy papucsba, két kézzel átfésülöm a hajamat. Nagy gondot 

fordítok arra, hogy kívülről minden tiszta és érintetlen legyen, 

mert belül kétségtelenül a lehető legrosszabbra fordultak a 

dolgok az imént.

Öt 

Kisurranok az oldalsó kapun az utcára. Az utolsó üveg 

borukat iszogató Sabine és Munoz nevetése száll utánam, 

amikor futni kezdek. Gondosan ügyelek a tempóra, nem futok 

sem túl gyorsan, sem túl lassan, mert nem szeretném felhívni 

magamra a figyelmét annak, aki esetleg lát. 

Épp elég kellemetlen volt magyarázkodni Sabinenek. 

Különösen, miután lenyeltem a barbecue csirkemell 

háromnegyedét, egy kupac krumplisalátát, egy egész főtt 

kukoricát és másfél pohár szódát — egyik sem érdekelt egy 

kicsit sem, amelyektől végül teljesen új gyanú árnyéka borult 

rám. 

Sabine emelt hangon nyüszítve, riadtan kérdezte: —Most 

De mindjárt besötétedik, és most ettél! — Folyton figyelő 

pillantása végigsiklott rajtam, miközben az agyában egy új 

eshetőség fogalmazódott meg: Sportbulimia! 

Az anorexiát és az egyszerű bulimiát kirostálta, mint a 

furcsa viselkedésemet és a még furcsább étkezési szokásaimat 

magyarázó okokat, és most valami újat talált. Semmi kétségem 

afelől, hogy be fog iktatni egy látogatást a könyvesbolt „csináld 

magad" részlegébe a hétvégén. 

Bárcsak elmagyarázhatnám neki, leültetném, és azt 

mondanám: „Nyugi. Egyáltalán nem arról van szó, amire 

gondolsz. Halhatatlan vagyok. Csak az elixírre van szükségem. 

De most van némi megoldandó varázsige-problémám, 

úgyhogy... ne maradj fenn miattam'." 

De ez sosem fog megtörténni. Nem történhet meg. Damen 

világosan a tudtomra adta, hogy titokban kell tartanunk a

halhatatlanságunkat. És miután láttam, mi történik, ha rossz 

kezekbe kerül, azt kell hogy mondjam, száz százalékig 

egyetértek vele. 

De ezt titokban tartani, életem egyik legnagyobb 

megpróbáltatása, és itt jön a képbe a kocogás. Most a felszínen 

(vagy legalábbis amennyire Sabinét és Munozt érinti), olyan 

ember vagyok, aki esténként pólóba, tornacsukába és 

rövidnadrágba bújik, és futni megy. 

Egész normális kifogás, hogy kijussak a házból, és távol 

kerüljek Munoztól, akit —nem tehetek róla — kedvelek, mint 

embert, még ha nem is akartam soha így megismerni. 

Egész normális kifogás, hogy elkerüljek a nagynéném 

közeléből, aki olyan kedves, tapintatos és segítőkész velem 

szemben, hogy nem tehetek róla, de a világ legpocsékabb 

unokahúgának érzem magam, amiért annyi bajt okoztam. 

Egész normális kifogás, hogy elmeneküljek két csodálatos, 

jólelkű embertől, és egy sokkal sötétebb, egyáltalán nem 

egészséges megszállottságnak hódoljak. 

Ami a markában tart. 

Amit elszántan le akarok győzni. 

Gyors balkanyarral befordulok a következő utcán. 

Észreveszem, hogy a kocsik, a beton, a járdák, az ablakok attól 

a fényes aranyszíntől foltosak, amely a varázslatos óra végét 

kíséri— a napsütés első és utolsó órájának fénye, amelyben 

minden lágyabbnak, melegebbnek tűnik a nap vörösében. Az 

izmaim pumpálnak, a lábam gyorsabban mozog, nő a 

sebességem, bár tudom, és próbálok lelassítani — túl 

veszélyes, túl kockázatos, valaki megláthat —, de mégis 

tovább futok. Képtelen vagyok megállni. Már nem én 

irányítom saját magamat. 

Úgy haladok a célom felé, ahogy az iránytű mutatója mered 

északra: teljes létezésem egyetlenegy pontra irányul. Autók, 

házak, emberek — körülöttem minden egyetlen narancsos 

maszattá mosódik el, ahogy utcáról utcára haladok. A szívem

dörömböl a mellkasomban, de nem a futástól vagy a 

megerőltetéstől, hisz igazából alig izzadok. 

Ez az elektromosság a bensőmben csak a közeledésről szól. 

Az egyszerű tényről, hogy közel vagyok... 

Egyre közelebb... 

Majdnem ott vagyok. 

Sziréndalként vonz egy bizonytalan végzet felé, és nem 

érzem úgy, hogy elég gyorsan odaérhetnék. 

Abban a másodpercben, hogy meglátom, megállok. A 

látómezőm összeszűkül, és körülöttem minden megszűnik 

létezni. Roman ajtaját bámulva próbálom visszavonulásra bírni 

a szörnyet. Megújul az elhatározásom, hogy legyőzöm a furcsa, 

idegen dobolást magamban, miközben mást sem szeretnék, 

csak besurranni lazán, könnyedén, és szembenézni Romannel, 

hogy egyszer és mindenkorra véget vessünk ennek. 

Rákényszeríteni magam, hogy hosszúkat, mélyeket 

lélegezzek, miközben erőt gyűjtök. Épp megtenném az első 

lépést, amikor a nevemet hallom azon a hangon, amelyről 

reméltem, hogy többé sosem szól hozzám. 

Felém sétál, félrebillentett fejjel, hűvösen és lazán, akár egy 

nyári szellő. A bal karján vastag kötés van, és egy tengerészkék 

pólyával van felkötve. Megáll egy kicsivel előttem, 

szándékosan karnyújtásnyi távolságon kívül, és így szól: 

— Mit csinálsz 

Nagyot nyelek. Megkönnyebbülök, hogy csillapodik a 

lüktetés, csökken, és mégis megrémülök, hogy az első 

reakcióm nem a futás, nem az, hogy befejezzem, amit 

elkezdtem, és a többi részét is gipszbe tegyem, hanem hogy 

hazudjak. Hogy kifogást keressek, arra, hogy kimelegedve, 

bámészkodva s a nyálamat csorgatva állok Roman üzlete előtt. 

— Te mit csinálsz — hunyorgok rá résnyire szűkült 

szemmel, miközben nyersen végigmérem. Tudom, hogy aligha 

véletlen, hogy őt is itt találom. Végül is barátok, ugyanannak a 

gonosz, halhatatlan törzsnek a tagjai. — Ó, és milyen jó kis

kellék — intek az állítólag törött karja felé, amely valószínűleg 

elég jó álca azok számára, akik nem tudják, mi a helyzet. Nagy 

kár, hogy én tudom. 

Rám néz, fejcsóválva megdörzsöli az állát. Egyenletes, 

nyugodt, majdnem meggyőző hangon így szól: 

— Ever, jól vagy Nem festesz valami jól... Fejcsóválva 

forgatom a szememet. 

— Szép próbálkozás, Jude, azt meg kell hagyni. — A „te 

meg mi a francról beszélsz" pillantását így verem vissza: — 

Most komolyan. Úgy teszel, mintha aggódnál értem, sérülést 

színlelsz, felkészültél arra, hogy végigcsinálod, ugye 

Jude a homlokát ráncolja, és félrebillenti a fejét, amitől 

néhány aranybarna rasztafonata átomlik a vállán, és a derekától 

néhány ujjnyival lóg. Megtévesztőén helyes és barátságos arca 

csupa ránc és komolyság, amikor megszólal: 

— Hidd el, nem színlelek! Bárcsak úgy lenne! Emlékszel, 

hogy felkaptál, mint egy frizbit, és áthajítottál az udvarotokon 

— A karjára mutat. — Ez a végeredmény. Egy rakás zúzódás, 

egy törött orsócsont, és néhány komolyan elcseszett ujjcsont, 

az orvos elmondása szerint. 

Felsóhajtok, és megrázom a fejemet. Nincs időm erre a 

kérdezz-felelekre. Romanhez kell mennem, megmutatni, hogy 

nem tud irányítani — hogy semmit sem jelent nekem 

megmutatni, ki a főnök. Biztos, hogy valamiképp felelős azért, 

ami velem történik, és meg kell győznöm, hogy adja át az 

ellenszert, és vessünk véget ennek a játéknak. 

— Biztos vagyok abban, hogy ez nagyon hihetőnek tűnik a 

legtöbb ember számára, de sajnálatos módon én nem tartozom 

közéjük. Én jobban tudom. És az igazság az, hogy te tudod, 

hogy jobban tudom. Úgyhogy csak térjünk a tárgyra! A 

gonoszok nem sérülnek meg. Legalábbis nem hosszú időre. 

Azonnali gyógyulási képességeitek vannak, de ezt már tudtad, 

nem igaz

Rám néz, zavartan összeráncolja a szemöldökét, és hátralép 

egy lépést. Igazság szerint tényleg úgy tűnik, mint aki 

összezavarodott. 

— Miről beszélsz — Körülnéz, aztán vissza rám. — 

Gonoszok Komolyan beszélsz Felsóhajtok. Az ujjaimmal a 

csípőmön dobolva felelem: 

— Khm, ha-hó! Roman törzsének gonosz tagjai. Mond ez 

neked valamit — A fejemet csóválom szemforgatva. —Ne 

tégy úgy, mintha nem tartoznál közéjük! Láttam a tetkódat. 

Jude tovább bámul rám, ugyanazzal a zavart, tátott szájú 

arckifejezéssel. Csak arra tudok gondolni: Még jó, hogy nem 

színész, mert elég silány az eszköztára. 

— Khm, ha-hó! Az Ouroboros A hátadon — Forgatom a 

szemem. — Láttam. Tudod, hogy láttam. Valószínűleg azt 

akartad, hogy lássam, különben miért győztél volna meg, hogy 

üljek be a jacuzziba... — Megrázom a fejem. — Mindegy, 

mondjuk, hogy mindent elárult arról, amit tudnom kellett 

Mindent, amit akartál, hogy tudjak. Úgyhogy nyugodtan hagyj 

fel a színjátékkal mostantól, mindennel tisztában vagyok. 

Áll előttem, és az ép kezével az állát dörzsölgeti, miközben 

a pillantása a környéket vizslatja, mintha erősítést keresne. 

Mintha az segítene neki. 

— Ever, ezer éve megvan az a tetoválás. Valójában én... 

— Ó, azt lefogadom. — Biccentek, nem hagyom, hogy 

befejezze. — Mondd, mikor változtatott át Roman Melyik 

évszázadban Tizennyolcadik, tizenkilencedik Gyerünk, 

nekem elmondhatod! Még ha régen is történt, biztosan sosem 

felejtesz el egy olyan pillanatot. 

Jude összedörzsöli az ajkait, amitől előugranak a gödröcskéi 

az arca két oldalán, de ez sem térít el. Többé nem működik az 

ilyesmi. Nem mintha valaha is működött volna igazán. 

— Figyelj! —mondja. Küzd, hogy a hangja halk és nyugodt 

maradion, bár az aurája mindent elmond, amikor hirtelen 

sötétté és töredezetté válik, teljes egészében felfedve az

idegességét. — Őszintén mondom, hogy gőzöm sincs, miről 

beszélsz. Komolyan, Ever, ha esetleg nem hallanád, ez az 

egész meglehetősen elmebetegnek hangzik. És az az igazság, 

hogy ennek ellenére, mindennek ellenére — megrántja a pólyát 

a karján — tényleg szeretnék neked segíteni... de... hát... elég 

reménytelennek látszik ezzel a „gonoszokkal'', meg 

„átváltoztatással", és... — Megrázza a fejét. — De hadd 

kérdezzek valamit! Ha ez a Roman csávó tényleg olyan rossz, 

mint mondod, akkor miért koslatsz az üzlete előtt izgatottan és 

kimelegedve, mint a gazdájára váró kutya 

Jude-ról az üzlet ajtajára pillantok. Kipirul az arcom, zakatol 

a szívem, és érzékelem, hogy rajtakaptak, de nem ismerem be. 

— Nem koslatok... én... — Összeszorítom a számat. Mi a 

csudának védekezem, amikor nyilván ő az, aki rosszban 

sántikál — Amúgy meg nem mintha én nem kérdezhetném 

tőled ugyanezt, mivel, utálom felhívni rá a figyelmedet, te is itt 

ácsorogsz. — Végigmérem bronzos bőrét, kissé görbe első 

fogait — nagyon valószínű, hogy okkal hagyta így, hogy 

átverje az embereket, az olyanokat, mint én. És a szeme — az 

az elképesztő kék/zöld szempár... Ugyanaz, amelybe az elmúlt 

négyszáz évben is belenéztem. De többé már nem. Nem, 

amióta rájöttem, hogy ő is közülük való. Most már tényleg túl 

vagyunk ezen. 

Jude vállat von, és védekezőn dörzsölgeti a nyakába 

akasztott kendőt, ami a karját tartja. 

— Semmi baljóslatú, csak megyek hazafelé, ennyi. Ha még 

emlékszel, szombaton korán zárunk. 

Összeszűkül a szemem. Egy pillanatra sem tud bolonddá 

tenni. Az egész nagyon kézenfekvő. Majdnem hihető. De nem 

eléggé. 

— Az utca végén lakom — mutat valahová, egy ismeretlen 

helyre a távolban, ami valószínűleg nem is létezik. De a 

tekintetem nem követi a kezét. A szemébe nézek. Nem 

bocsáthatom le a falaimat Egyetlen másodpercre sem. Talán

eddig bolondot csinált belőlem, de most már tudom. Most már 

tudom, micsoda is ö. 

Közelebb lép. Lassan, óvatosan, hogy megtartsa a 

biztonságos távolságot, és kartávolságon kívül maradjon. 

— Esetleg megihatnánk egy kávét, vagy valamit. Menjünk 

el valami nyugodt helyre, ahol leülhetünk beszélgetni. Úgy 

látom, szükséged van egy kis nyugalomra. Mit mondasz 

Tovább tanulmányozom. Kitartó, ezt meg kell hagyni. 

— Persze — mosolygok beleegyezően bólogatva. — Irtó jó 

lenne elmenni valami nyugodt helyre, letenni magam, inni egy 

kávét, és kedvesen, hosszan csacsogni... De előbb be kell 

bizonyítanod nekem valamit. 

A teste megfeszül, és az aurája— az ál-aurája— megremeg, 

de nem veszem be. 

— Be kell bizonyítanod, hogy nem vagy közülük való. Jude 

hunyorog, az arca aggodalomtól borús. 

— Ever, nem tudom, miről... 

Eláll a szava, amikor megpillantja a kezemben az athamét. 

A drágakövekkel kirakott markolat a pár órája használt tör 

pontos másolata. Gondoltam, hogy szükségem lesz minden 

szerencsére és védelemre, amit a kövek adhatnak, különösen, 

ha az történik, amit gondolok. 

— Csak egyféleképpen igazolhatod magad — mondom 

halkan, a szemébe nézve. Egy kis lépést teszek előre, majd még 

egyet. — És tudni fogom, ha csalsz, úgyhogy meg se próbáld! 

Ja, és figyelmeztetnem kell téged, hogy nem felelhetek azért, 

ami történik, ha bebizonyítottam, hogy hazudsz. De ne aggódj, 

hisz te is tudod, csak egy pillanatig fáj... 

Látja, hogy mozdulok, hogy egyenesen felé lendülök, és bár 

mindent megtesz, hogy félretáncoljon előlem, én túl gyors 

vagyok, és mielőtt rádöbbenne, már ott is vagyok. 

Megragadom az ép karját, és átdöföm a bőrén az athamét, 

tudva, hogy a vérzés másodpercek múlva eláll, a seb pedig 

összeforr.

Csak idő kérdése, hogy... 

— Istenem! — suttogom kitágult szemmel, kiszáradt 

torokkal. Figyelem, ahogy Jude lába megrogy, tántorog, és kis 

híján elveszíti az egyensúlyát. 

Pillantása köztem és a seb között cikázik. Mindketten azt 

figyeljük, ahogy a vér átáztatja a ruháját, és egyre növekvő, 

vörös tócsában a betonra folyik. 

— Te megőrültél — üvölti. — Mi a francot műveltél 

— Én... — A szám tátva marad a sokktól, képtelen vagyok 

szavakat formálni, levenni a szememet a tátongó vágásról, amit 

ejtettem. 

Miért nem gyógyul Miért vérzik még mindig Ó, basszus.' 

— Annyira... sajnálom... nem tudom megmagyarázni... én... 

— Jude felé nyúlok, de ő esetlenül, bizonytalanul elhúzódik, 

nem akarja, hogy hozzáérjek. 

— Figyelj! — szól, és a sebre nyomja a kendőt, próbálja 

elállítani a vérzést, de csak rosszabb lesz. —Nem tudom, mit 

akarsz, vagy hogy mi bajod van, Ever, de végeztünk. Menj el! 

Most! 

Nemet intek. 

— Hadd vigyelek kórházba! Itt az ambulancia az utcában, és 

én... 

Behunyom a szemem, és egy frottírkendőt varázsolok a 

semmiből, hogy a sebre szorítsam, míg szakszerű segítséget 

nem szerzünk. Látom, hogy milyen sápadt és bizonytalan lett, 

és tudom, hogy nincs vesztegetni való időnk. 

A tiltakozásával nem törődve átkarolom, és az imént 

manifesztálódott kocsi felé vezetem. A furcsa, kitartó lüktetés 

egyelőre lecsillapodott, de még rákényszerít, hogy 

visszanézzek. Épp időben, hogy lássam, ahogy Roman az ablak 

mögül figyel minket csillogó szemmel. Az arca eltorzul a 

nevetéstől, amikor a táblát a NYITVA feliratról átfordítja a 

ZÁRVA oldalára.

Hat 

— Hogy van 

A mellettem lévő asztalra dobom az újságot, és felállok. 

Gondosan a nővérhez fordulok Jude helyett, mivel egyetlen 

rövid pillantás is elég, hogy lássam, most már mindkét karja be 

van kötve, az aurája pedig vöröslik a haragtól, és ha a dühös, 

kegyetlen pillantás a szemében értelmezhető valahogy, akkor 

világos, hogy semmit nem akar tőlem. 

A nővér megáll, a pillantása végigfut a fejtetőm és a lábam 

közötti százhetvenhárom centiméteren. Olyan tüzetesen 

megvizsgál, hogy nem tehetek róla, de behúzom a nyakamat. 

Vajon pontosan mit mondhatott neki Jude 

— Túléli — feleli éles hangon, tárgyilagosan, cseppet sem 

barátságosan. — A vágás egészen a csontig hatolt, még bele is 

vágott, de tiszta volt. És ha szedi az antibiotikumot, így is 

marad. A kapott gyógyszerek ellenére is komoly fájdalmai 

lesznek, de ha nyugalomban van, sokat pihen, hetek alatt 

meggyógyul. 

A nővér tekintete az ajtóra téved, és én is odanézek. Laguna 

Beach két egyenruhás fia tart felém, a pillantásuk Jude és 

köztem cikázik. Amikor a nővér igenlően bólint, megállnak. 

Megdermedek. Gombóc nő a torkomban, de nyelek egyet, 

és összehúzom a vállamat. Meggörnyedek Jude sötét, 

ellenséges pillantása alatt. Tudom, hogy a dühe minden egyes 

grammját megérdemlem, megérdemlem, hogy 

megbilincseljenek és elhurcoljanak — de akkor sem hittem, 

hogy valóban megteszi. Nem hittem, hogy ez lesz belőle.

— Nos, van valami, amit szeretne nekünk elmondani — 

Nagy terpeszben állnak meg előttem, csípőre tett kézzel. 

Tükröződő szemüveg mögé rejtett pillantásuk végigmér. 

A nővér, Jude és a zsaruk között váltogatom a pillantásomat, 

és tudom, hogy ennyi volt. Ez lett belőle. És a zűr ellenére, 

amiben vagyok, csak arra tudok gondolni, hogy kit hívok fel, ha 

egyetlen telefonhívást engedélyeznek 

Nem hinném, hogy megkérhetem Sabinét, hogy lengesse 

meg az ügyvédi pálcáját, és varázsoljon ki ebből — életem 

végéig hallgathatnám, és Damennek sem tudom 

megmagyarázni. Ezzel a dilemmával egyértelműen egyedül 

kell megbirkóznom... 

Épp megköszörülném a torkomat, hogy mondjak valamit, 

bármit, amikor Jude megszólal: 

— Már mondtam neki is — biccent a nővér felé —, hogy a 

házi barkácsolásnak lett rossz vége. Nem tudtam, hol a határ. 

Gondolom, most fel kell vennem egy gondnokot. — Mosolyt 

erőltet az arcára, és ráveszi magát, hogy a szemembe nézzen. 

És bár szeretnék visszamosolyogni, beleegyezően bólogatni, és 

eljátszani a szerepemet, de annyira sokkolnak a szavai, 

amelyekkel megvéd, hogy csak állok és tátom a számat. 

A zsaruk felsóhajtanak. Nyilvánvalóan csalódottak, hogy a 

nagy semmiért hívták őket, de egyikük tesz még egy utolsó 

kísérletet, amikor Jude-ra pillantva így szól: 

— Biztos benne Biztosan csak ennyi történt Elég nagy 

őrültség barkácsolgatni, ha az ember félkarú... — Közben hol 

rám, hol rá néz. Egyértelműen gyanakszik, de hajlandó 

annyiban hagyni, ha Jude is így tesz. 

— Nem tudom, mit mondjak — von vállat Jude. — Talán 

őrültség, de színtiszta önkezűség volt. 

A zsaruk rosszallóan ráncolják a homlokukat — Jude-ra, 

rám, a nővérre pillantanak, aztán egyikük morog valamit arról, 

hogy ha mégis úgy döntene, hogy mást is mondana, és a 

zsebébe csúsztat egy névjegykártyát. Abban a pillanatban,

hogy elmennek, a nővér mindkét kezét aerobiktól karcsú 

csípőjére téve összevonja a szemöldökét, és így szól hozzám: 

— Adtam valamit a fajdalom ellen. — A pillantása nem 

ereszti az enyémet, világos, hogy Jude egyetlen szavát sem 

hitte el, világos, hogy a szemében én egy őrülten féltékeny, 

teljesen őrült, pszichopata barátnő vagyok, aki dührohamában 

megkéselte a fiúját. — Nemsokára hatni fog, úgyhogy nem 

szeretném, ha vezetne... nem mintha képes lenne rá ilyen 

állapotban. — S Jude két karja felé bólogat. — És váltsák ki a 

gyógyszereket! — Kis papírszeletet nyújt felém, de aztán 

visszarántja inkább. — A fertőzés legkisebb veszélyét is el 

szeretnénk hárítani, de most a legtöbb, amit tehet, hogy 

hazamegy és pihen. Valószínűleg azonnal elalszik majd, tehát 

szeretném, ha békén hagyná, és pihenhetne. — A homlokát 

ráncolja, kihívó a tekintete. 

— Így lesz — felelem, de annyira megrémített a vizslató 

pillantása, a zsaruk, hogy Jude megvédett, hogy a szavak 

nyikorogva törnek elő belőlem. 

A nővér elhúzza a száját, és nyilvánvaló, hogy vonakodik a 

gondjaimra bízni Jude-ot, vagy odaadni nekem a receptet, de 

nincs sok választása. 

Követem Jude-ot kifelé menet, a manifesztált Miatához, ami 

a saját autóm pontos másolata. Kínosan érzem magam, ideges 

vagyok, és alig tudok a szemébe nézni. 

— Itt húzódj le, és fordulj be jobbra! — mondja halkan, 

kábán. Nem tudni, valójában mire gondol, vagy hogy mit érez 

irántam. És bár az aurája lágyulni látszik, még mindig jó adag 

vörösséget látok a szélein, ami önmagáért beszél. — Kitehetsz 

a Main Beachen. Onnan gyalog megyek. 

— Nem teszlek ki a Main Beachen — felelem. Megragadom 

az alkalmat, hogy megnézzem őt, amikor megállunk egy 

lámpánál. Bár sötét van, látszanak a karikák a szeme alatt, a 

verejték a homlokán. Két eltéveszthetetlen jele a nagy 

fájdalomnak — amit nekem köszönhet. — Komolyan, ez...

nevetséges — csóválom a fejemet. — Csak mondd meg, hol 

laksz, és megígérem, hogy épségben hazaviszlek. 

—Épségben 

Felnevet, az ironikus kuncogás valahonnan mélyről jön. Két 

tönkretett karja az ölében nyugszik. 

— Vicces, hogy az elmúlt öt percben kétszer használtad ezt 

a szót, és hogy őszinte legyek, minden vagyok, csak nem ép. 

Felsóhajtok, felnézek a csillagtalan, éjszakai égre, és 

könnyedén a gázra lépek. Tartózkodom a szokásos padlógáztól, 

mert nem akarom még jobban megrémíteni Jude-ot, mint 

ahogy már sikerült. 

— Figyelj! — mondom. — Én... Sajnálom. Nagyon és 

igazán... sajnálom. — Olyan sokáig nézek rá, hogy idegesen 

biccent az utca felé. 

— Khm, forgalom — Csóválja a fejét. — Vagy azt is te 

irányítod Leveszem róla a tekintetemet, és próbálom kitalálni, 

mit mondjak. 

— Ott feljebb, balra. A zöld kapus ház. Csak állj be a 

kihajtóra, és már megyek is. Teszem, amit mond. A garázsajtó 

előtt picivel fékezek, ugyanolyan zöld árnyalatú, mint a kapu. 

Azonnal leállítom a motort, mire Jude megszólal: 

— Na, nem. —Rám néz. — Erre semmi szükség. Hidd el, 

nem jössz be! 

Vállat vonok, és átnyúlok előtte, hogy kinyissam az ajtót, a 

régi módszer, a telekinetikus módja helyett, és látom, hogy 

összerezzen, amikor a karom közel kerül az övéhez. 

— Figyelj! — dőlök hátra az ülésen. — Tudom, hogy fáradt 

vagy, és tudom, valószínűleg olyan messze akarsz lenni tőlem, 

amennyire csak lehet, és olyan gyorsan, ahogy csak tudsz, és 

nem mondom, hogy hibáztatlak érte. Ha a helyedben lennék, én 

is így éreznék. De ha áldoznál rám még néhány másodpercet, 

tényleg lenne egy esélyem megmagyarázni.

Az orra alatt motyog valamit, és egy pillanatig kinéz az 

ablakon, majd úgy helyezkedik felém, hogy teljes, osztatlan 

figyelmében részesülhessek. 

Én pedig tudom, hogy gyorsnak kell lennem, mert tényleg 

csak néhány másodpercet ad. 

— Figyelj, ez olyan... tudom, hogy őrültségnek hangzik, és 

tényleg nem tudok belemenni a részletekbe, de hinned kell 

nekem, amikor azt mondom, hogy nagyon jó okom volt azt 

hinni, hogy közülük való vagy. 

Jude lehunyja a szemét egy pillanatra, a szemöldökét 

ráncolja fájdalmában, aztán rám pillantva így szól: 

— A gonoszok. Aha. Az álláspontodat ismerem, Ever. 

Bőségesen tisztáztuk, emlékszel — Sérült karjairól rám 

pillant. 

Az orromat ráncolva összedörzsölöm az ajkaimat, tudom, 

hogy amit most fogok mondani, sem lesz sokkal jobb, mégis 

folytatom: 

— Aha, hát tudod, az van... azt hittem, hogy gonosz vagy. 

Komolyan. Csak ezért tettem, amit tettem. Láttam a tetkódat, 

és... azt kell, mondjam, elég meggyőző volt. Talán kivéve, 

hogy nem villogott, vagy akármi, de akkor is, az, meg hogy 

Ava hívott, meg hát pár más dolog, amibe most nem igazán 

tudok belemenni, de mindegy, ettől az egésztől azt hittem, 

hogy te... — Megrázom a fejemet, tudom, hogy ez nem vezet 

sehová, és inkább ejtem a témát. Előhozakodok valamivel, ami 

azóta piszkálja a csőrömet, hogy eljöttünk a kórházból. — 

Tudod, ha annyira haragszol rám, ha annyira utálsz, akkor 

miért segítettél Miért hazudtál a zsaruknak, és vállaltad 

magadra az egészet Én bántottalak, ezt mindketten tudtuk, 

basszus, még ők is tudták. De te totál elszúrtad a nagy 

lehetőséget, hogy megbilincseltess és elvitess, hogy aztán 

bevágjanak a dutyiba, amikor hazudtál az érdekemben. Hogy 

őszinte legyek, nem értem.

Jude ismét lehunyja a szemét, és hátrahajtja a fejét. Annyira 

nyilvánvaló a fajdalma és a gyengesége, hogy már 

visszakoznék, s mondanám, hogy felejtse el, csak menjen be és 

pihenjen, amikor rám emeli azt a hihetetlen zöld szemét, és így 

szól: 

— Hallgass ide, Ever, van valami... őrülten hangzik, de 

sokkal kevésbé érdekel, hogy miért tetted, mint az, hogy 

hogyan 

A kormánykereket markolva nézek rá, és képtelen vagyok 

megszólalni. 

— Hogy hajítottál át a hátsó kerteteken, mint egy frízbit... 

Nagyot nyelek, a tekintetem egyenesen előre néz, és egy 

szót sem szólok. 

— És hogy lehet, hogy az egyik pillanatban üres kézzel, egy 

árva zseb nélkül álltál előttem, aztán a következő pillanatban 

egy kétélű, drágaköves markolatú kés volt a kezedben, ami... 

egyébként eltűnt, miután rám támadtál. Igazam van 

Mélyet lélegzek és bólintok. Most már nincs értelme 

hazudni. 

— És aztán az az apróság, hogy kulcs nélkül indítottad be 

ezt a járgányt, és szerintem mindketten tudjuk, hogy ez nem 

olyan fajta kocsi. Ehhez a típushoz kulcs kell. És ne 

feledkezzünk meg az első napról, amikor az üzletben találtalak, 

holott az ajtó zárva volt, nem beszélve arról, hogy milyen 

gyorsan megtaláltad az Árnyak könyvét, amit szintén zár védett. 

Úgyhogy a többit felejtsük el, a bocsánatkérést, a 

magyarázatokat és az egész baromságot: ami történt, 

megtörtént, visszacsinálni nem lehet. Csak azt akarom, hogy 

magyarázd meg a hogyanokat! Igazából az érdekel. 

Rápillantok, nyelek egy nagyot. Nem tudom, hogyan 

folytassam. Megkísérlek egy gyenge poént, amikor 

megkérdezem:

— Jó, de először mondd meg, hatottak-e már a 

fájdalomcsillapítók! — Szörnyű nevetést produkálok, ami csak 

feldühíti. 

— Ide figyelj, Ever! Ha valaha úgy döntesz, hogy őszinte 

leszel, tudod, hol lakom. Egyébként... —Megpróbálja kinyitni 

az ajtót, próbálkozik a nagy, merész, drámai kilépéssel, de két 

bekötözött karral nem olyan könnyű, mint gondolja. 

Úgyhogy kiugrom az ülésből, és mielőtt pisloghatna, ott 

termek az ő oldalánál. Remélem, hogy nem érzi a férfiasságára 

nézve fenyegetésnek, amikor megszólalok: 

— Engedd meg! 

De ülve marad, felsóhajt, és fejcsóválva így szól: 

— És persze itt van ez is... 

Találkozik a pillantásunk. A fogaim között szívom be a 

levegőt. 

— Ahogy olyan gyorsan és kecsesen mozogsz, mint egy 

vadmacska. Állok némán, mozdulatlanul, nem tudom, mi jön 

még. 

— Most segítesz vagy nem — kérdi egyik szemöldökét 

felhúzva. 

Bólintok, kinyitom az ajtót, és a karomat nyújtom. Amint 

rám támaszkodik, érzem, mennyire gyenge. 

— Ki tudod nyitni a bejárati ajtót 

— Hogyne — bólintok rápillantva. — Csak add a kulcsot! 

Végignéz rajtam. 

— Mióta kell neked kulcs 

Vállat vonok. Végigmegyünk a keskeny, halványan 

megvilágított járdán, amely az ajtajához vezet. Végignézek a 

ragyogó, rózsaszín és lila petúniákon. 

— Nem tudtam, hogy szeretsz kertészkedni. 

— Nem is. Vagyis nem igazán. Lina ültetett mindent. Én 

csak gondozom. A legtöbb gyógynövényt, amit az üzletben 

árulunk, itt termesztjük. — Az ajtó felé int, nyilván unja már,

un engem is, alig várja, hogy bejusson, és vége legyen a 

napnak. 

Behunyom a szemem, látom az ajtót kinyílni, majd 

meghallom az eltéveszthetetlen kattanást, és betessékelem 

Jude-ot. Aztán állok, mint egy idióta, s nevetségesen integetek, 

mintha egy klassz kis piknik után hoztam volna haza. Nehezen 

mozdulok meg, még az után is, amikor fejcsóválva beljebb 

invitál, határozott, szóbeli meghívásra van szükségem, hogy 

beljebb merészkedjem. 

— Megint meg fogsz támadni — A pillantása végigfut 

rajtam, és kellemes, laza nyugalommal tölt el. 

— Csak ha kicsúszna a kezemből az irányítás — vonok 

vállat. 

— Ez poén akart lenni — hunyorog. Kicsit felfelé görbül a 

szája. Felnevetek. 

— Igen, bár annak is elég rossz. 

Jude az ajtófélfának dőlve lassan, kényelmesen végignéz 

rajtam, majd hosszú, mély lélegzetvétel után így szól: 

— Figyu, utálom beismerni, főleg pont neked, mivel kábé 

egy életre megfosztottál a férfiasságomtól. Hogy szükségem 

lenne némi segítségre. Kezdenek hatni a gyógyszerek, és fél 

kézzel, tiszta fejjel sem voltam valami jó, úgyhogy elképzelni 

sem tudom, most hogy menne. Csak egy perc, legfeljebb kettő, 

aztán visszamehetsz Damenhez, és tiéd az este. 

Homlokráncolva gondolkodom, hogy vajon miért mondja 

ezt Felkapcsolom a lámpát, és becsukom az ajtót magam 

mögött, amikor bemegyek utána. Körülnézek a kicsi, otthonos 

lakásban. Döbbenten tapasztalom, hogy egy valódi, hiteles 

laguna beachi villában vagyunk. Régi téglakandalló, nagy, 

padlótól a mennyezetig érő ablakok. Ilyet nem lát az ember 

ezen a környéken. 

— Klassz, nem — biccent, leolvasva az arcomról a 

meglepetést. — 1958-ban építették. Lina régen vette, olcsón,

mielőtt még a nagy pénz meg a valóságshow-k beindultak 

volna. 

Az üveg tolóajtóhoz megyek, amely egy szép téglatornácra 

nyílik, amely egy meredek, füves lejtőre, egy lépcsősorra és 

mögötte a halvány holdfénnyel megvilágított óceánra néz. 

— Bagóért adja bérbe nekem, de az az álmom, hogy egy 

nap majd megveszem. Azt mondja, csak akkor adja el, ha 

megígérem, hogy nem változtatom át toszkán stílusú 

kétlakásossá. Ha egyáltalán. — Nevet. 

Elfordulok az ablaktól, és a konyhába megyek. 

Felkapcsolom a villanyt, majd kinyitok néhány szekrényt, 

miközben vizespoharakat keresek. Körülnézek egy üveg víz 

után, de csak Jude-ot látom, aki olyan közel áll hozzám, hogy a 

szemében ki tudom venni a pöttyöket. 

— Nem könnyebb csak úgy elővarázsolni — kérdezi mély, 

halk, rekedtes hangon. Ránézek, nem tudom, mi zavar jobban: 

a bizalmas közelsége, a vágyakozó hangja, vagy ahogy a hátam 

mögé osont. 

— Én... gondoltam, a divatjamúlt módszerrel csinálom, ha 

így jó. Garantálom, hogy az íze ugyanolyan — motyogom. 

Ügyetlenek a szavak az ajkamon. Reménykedek abban, hogy 

Jude-ot már eléggé kiütötte a fájdalomcsillapító, és nem látja, 

milyen hatással van rám a közelsége. 

Tovább ácsorogott, rezzenéstelen pillantással, és nem árul el 

semmit. A hangja kába. 

— Ever... mi vagy te 

Megdermedek. Az ujjaim olyan erősen szorítják a poharat, 

hogy félek, eltörik a kezemben. A kövezett padlóra 

összpontosítok, a jobb oldalon álló asztalkára, mögötte a 

dolgozószobára, bárhová, csak őrá nem. A csend olyan 

vastagon telepszik ránk, hogy csak meg akarom tömi, amikor 

megszólalok: 

— Nem... nem mondhatom el. 

— Szóval, nemcsak a könyv, hanem... valami más.

A pillantásunk találkozik, és Jude azonnal felismeri a 

baklövésemet. Alapvetően épp most ismertembe, hogy nem 

vagyok teljesen átlagos, amikor a mágiára is ráfoghattam 

volna. De az igazság az, hogy nem vette volna be. Amióta 

először találkoztunk, tudja, hogy valami nincs rendben, jóval 

azelőtt, hogy kölcsönadta volna a könyvet 

— Miért nem mondtad el, hogy az Árnyak könyve 

titkosírással készült — kérdezem összehúzott szemmel. 

Megint védekezésre késztetem Jude-ot. 

— Elmondtam. —Elfordítja a tekintetét, és eltávolodik. A 

bosszúság az arcára van írva. 

— Nem, te azt mondtad, thébai nyelven írták, és hogy érezni 

kell, hogy megértsem. De amit elfelejtettél megemlíteni az az, 

hogy valójában egy kód védi, melyet fel kell törni ahhoz, hogy 

lássuk, mi áll benne valójában. Szóval mi a helyzet Ezt miért 

nem mesélted el Ez egy elég komoly részlet, hogy kifelejtsd, 

nem gondolod 

Jude nekidől a csempézett konyhapultnak, és fejcsóválva így 

felel: 

— Már bocsánat, de megint én vagyok a gyanúsított Csak 

mert, javíts ki, ha tévedek, az volt a benyomásom, hogy amikor 

felhasítottad a karomat, meggyőződtél arról, hogy jó fiú 

vagyok. 

Karba teszem a kezemet, és hunyorítok. 

— Nem, arról győződtem meg, hogy nem vagy gonosz. 

Sosem mondtam, hogy jó vagy. — Rám néz, türelmes akar 

lenni, de én még messze járok a végétől. — Azt is elfelejtetted 

említeni, hogy honnan szerezted a könyvet. Hogy hogyan 

kötött ki nálad. 

Vállat von, és rezzenéstelen tekintettel, határozott, kimért 

hangon azt mondja: 

— Mondtam. Egy barátomtól kaptam pár éve. 

— És van ennek a barátnak neve, mint mondjuk Roman, 

esetleg

Felnevet, bár inkább nyögésnek hangzik. Amikor megszólal, 

tisztán hallom a bosszankodást a hangjában: 

— Ó, már értem, még mindig azt hiszed, hogy az ő 

törzsének a tagja vagyok. Hát bocs, Ever, hogy ezt mondom, de 

azt hittem, ezen már túl vagyunk. 

Összefonom a karomat a mellkasomon, az ujjaimmal a 

poharat babrálom. 

— Jude, szeretnék hinni neked, tényleg szeretnék! De aznap 

este, amikor... — Elhallgatok, mert rádöbbenek, hogy ezen a 

nyomon nem mehetek tovább. — Na, mindegy. Roman 

mondott valamit egy könyvről, ami valamikor az övé volt, és 

tényleg tudnom kell, hogy tőle szerezted-e... Valahogy eladta 

neked 

Felém nyúl, és azzal a néhány ujjával, ami még működik, 

kikapja a poharat a kezemből. 

— Egyetlen kapcsolatom Romannel, hogy rajtad keresztül 

ismerem. Nem tudom, mi mást mondhatnék, Ever. 

Hunyorgok, vizslatom az auráját, a testbeszédét, és 

miközben a mosogatóhoz megy, összeáll a kép, és arra a 

következtetésre jutok, hogy tényleg igazat mond, nem rejteget 

semmit. 

— Csapvíz — kérdezem. Visszanéz rám a válla fölött. — 

Jó ideje nem láttam senkit, hogy ilyet csinálna. Mióta 

elhagytam Oregont. 

— Egyszerű fickó vagyok, most mit mondjak— Bőségesen 

iszik, teljesen kiüríti a poharat, aztán újra teletölti. 

— Akkor most komolyan, nem tudtál a könyvről — A 

nyomában megyek, nézem, ahogy egy régi, barna kanapé felé 

indul, ahol aztán rögtön le is telepszik. 

— Hogy őszinte legyek, mióta összefutottunk, minden, amit 

mondasz, rejtély. Semminek sincs értelme. Normális esetben 

inkább hinnék neked, mint nem, és a gyógyszerekre fognám, de 

úgy érzem, már jóval azelőtt is őrültségeket beszéltél, mielőtt 

ez lett volna a vége.

Homlokráncolva lerogyok a szemközti székre, és felteszem 

a lábamat a díszesen faragott, antik ajtóra, amit 

dohányzóasztalnak használ. 

— Én csak... bár el tudnám magyarázni... Úgy érzem, 

ennyivel tartozom neked. De nem tehetem. Ez túl... túl 

bonyolult. Olyasmi, amiben benne van... 

— Roman és Damen Hunyorgok. Vajon miért mondta ezt 

— Csak tippeltem —vonja meg a vállát. — De az 

arckifejezésedből ítélve eltaláltam. Összeszorítom a számat, 

körülnézek a szobában, és látok könyvhalmokat, egy régi hitit, 

néhány érdekes műalkotást, de tévét nem. Nem erősítem meg, 

de nem is cáfolom, amikor megszólalok: 

— Vannak ezek a képességeim. Olyanok, amelyek már 

túlmennek a médiumi képességeken, amelyekről már tudsz. 

Tudok mozgatni dolgokat. 

— Telekinézis — bólint most már lehunyt szemmel. 

— Elő tudok teremteni dolgokat. 

— Manifesztáció. De a te esetedben ez... az instant 

változata. —Fél szemmel rám les. — Ez kíváncsivá tesz, 

hogy... minek a könyv A lábaidnál hever az egész világ. 

Gyönyörű vagy, okos, minden erővel megajándékozott, és 

fogadok, hogy a fiúdnak is megvan a maga rejtett tehetsége... 

Ránézek. Harmadszor említi őt, és ez pont annyira zavar, 

mint amikor először tette. 

— Mi a bajod Damennel — kérdezem, és gondolkodom, 

hogy vajon érez-e valamit, valahogy, a hosszú és csavaros 

múltból, amelyen mi hárman osztozunk 

Fészkelődik, megtámasztja a fejét egy párnával, s felteszi a 

lábát a többire. 

— Mit mondjak Nem kedvelem. Valami... van vele. Nem 

igazán kézzel fogható. —Felém fordítja a fejét, és hozzáteszi: 

— Ez nem poén, és te kérdezted. És ha van valami más, amit 

tudni akarsz, itt az alkalom. Kezdenek hatni a bogyók,

hihetetlen zsongás indul a fejemben, úgyhogy elkaphatsz, 

mielőtt beájulok, és amíg képes és hajlandó vagyok beszélni. 

Nemet intek. Már megkaptam a válaszokat, amelyekre 

szükségem volt, amikor pár órája megkéseltem a járdaszélen. 

De talán most eljött az ideje annak, hogy megosszak vele 

néhányat az én igazságaim közül — vagy legalábbis 

odavezetem a partra, és meglátjuk, megáll-e inni. 

— Tudod, van oka, hogy te és Damen nem kedvelitek 

egymást... — kockáztatom meg, és a számba harapok. Még 

nem döntöttem el, milyen messzire megyek ebben. 

— Ó, szóval kölcsönös! — A szemembe néz, és olyan 

sokáig állja a pillantásomat, hogy nekem kell félrenéznem 

először. Bámulom a talpam alatti szőnyeget, az összekarcolt 

asztalt, a nagy citrinkövet, amely a sarokban áll, és azon 

filózok, hogy mi a csudának kezdtem bele. Már szólni akarok, 

amikor Jude folytatja. — Nyugi. — Kínlódik, hogy a lábára 

rúgja a takarót, de nem igazán sikerül. — Semmi szükség 

magyarázkodni, nem kell... aggódni. Ez csak a szokásos pasidolog. 

Tudod, primitív versengés, amire akkor kerül sor, 

amikor van egy tök gyönyörű lány, és két fickó, aki 

kétségbeesetten akarja őt . És mivel csak egyikünk győzhet... 

bocsánat, mivel egyikük már győzött, én csak visszavonulok a 

barlangomba, párszor a fáihoz vágom a bunkósbotomat, és 

nyalogatom a sebeimet, ahol senki sem látja. — Jude lehunyja 

a szemét, és halkan hozzáteszi: — Hidd el, Ever, tudom, mikor 

kell feladni! Tudom, mikor kell kivonulni a küzdelemből, 

úgyhogy ne aggódj! Nem véletlenül neveztek el a veszett 

ügyek védőszentjéről... Sokszor megtörtént már, és... én... 

Elhalnak a szavai, és az álla a mellkasára esik, úgyhogy 

felállok, odalépek, és megfogom a takarót, amely a lábára 

tekeredett, és óvatosan elrendezem, hogy teljesen betakarja. 

— Aludj! — suttogom. — Holnap kiváltom a 

gyógyszeredet, ne törődj vele! Csak maradj itt, és pihenj! —

Tudom, hogy elaludt, ellebegett egy másik helyre, de 

szeretném, ha azért tudná. 

Miközben a lába alá tömködöm a takarót, megszólal: 

— Hé, Ever... nem válaszoltál... a könyvről. Miért akarod a 

könyvet, amikor mindened megvan 

Mozdulatlanná dermedve felnézek a pasasra, akit olyan sok 

évszázadon és életen át ismertem, és aki most újból felbukkant. 

Tudom, hogy ennek oka van, mert abból, amit eddig 

tapasztaltam, az univerzum korántsem olyan véletlenszerűen 

működik, mint gondolnánk. De az a helyzet, hogy nem tudom 

az okot. Valójában már semmit sem tudok. Csak azt, hogy ők 

ketten ennél jobban már nem is különbözhetnének. Jude 

megnyugtató jelenléte szöges ellentéte annak a bizsergésből és 

forróságból álló fülledt keveréknek, ami Damen. Mintha Jude 

lenne a jin, míg Damen a jang. A legalapvetőbb ellentétek. 

Befejezem Jude bebugyolálását, és kivárom, míg újra 

elalszik, aztán az ajtóhoz megyek, és közben így felelek: 

— Mert nincs meg mindenem, amit akarok. Közel sem.

Hét 

— Végig tudtam, hogy veletek valami nem stimmel. 

Különösen veled — mutat Damenre Haven. — Bocsi, de 

ennyire senki sem tökéletes. 

Damen elmosolyodik, szélesre tárja az ajtót, és betessékeli 

Havent. Mély, sötét pillantása akár egy szerető ölelése, 

telepatikus vörös tulipánokkal áraszt el, hogy bátorságot és erőt 

öntsön belém, amelyre nyilvánvalóan szükségem lesz. 

— És csak hogy tudjátok, ezt is láttam — jegyzi meg Haven 

bőrbe burkolt csípőjére téve a kezét. Minden ujján gyűrű. A 

pillantása kettőnk között cikázik. Megcsóválja a fejét, majd 

beront a hallba. 

Damen felhúzott szemöldökkel rám néz, de én csak 

megvonom a vállamat Haven adottságai épp csak kezdenek a 

felszínre kerülni. A gondolatolvasás csak a kezdet. 

— Azta, el sem hiszem, hogy te így élsz! — Körbe-körbe 

forog, ahogy mindent megnéz: a magas mennyezetről alálógó, 

díszes csillárt, a boltíves mennyezetet, a perzsaszőnyeget a 

talpa alatt — két megfizethetetlen antik holmit, amit több 

évszázada készítettek, és majdnem elvesztek örökre, amikor 

Damen az általam „szerzetesi időszaknak" nevezett 

korszakában volt. Akkoriban azt hitte, hogy minden jelenlegi 

gondunkról az ő régi, extravagáns, hiú, nárcisztikus életvitele 

tehet. Eltökélte magát, hogy megszabadul minden földi 

hívságtól, aztán jöttek az ikrek, és lekerült az ELADÓ tábla, 

hogy a lányoknak minden kényelmet és teret megadjon, amit 

csak tud. — Szenzációs bulikat lehetne rendezni már az 

előszobában! —nevet Haven. — Ez is a halhatatlanság része

Ilyen csicsás cuccok között élni Mert ha igen, én is 

jelentkezem! 

— Damen már itt van egy ideje... — jegyzem meg. Nem 

tudom, hogyan magyarázzam meg a több millió dolláros házat, 

mivel még nekem is meg kell értenem az ősi műremekek 

manifesztálását és a megfelelő paci kiválasztását a lóversenyen 

— és nem vagyok benne biztos, hogy sikerülni fog. 

— Jó, és Roman mióta van itt Mert az ő háza is szép meg 

minden, de ennek a közelében sincs. 

Damennel összenézünk. Most, hogy tudjuk, Haven hallja, 

képtelenek vagyunk a szokásos telepatikus módon 

kommunikálni, de ettől még mindketten úgy döntünk, ezt a 

kérdést figyelmen kívül hagyjuk. Elhatároztuk, hogy olyan 

kevés részletbe avatjuk be, amilyen kevésbe csak lehet, és 

húzzuk az időt, amíg tudjuk. Késleltetjük az elkerülhetetlen nap 

elérkeztél, amikor is Haven megtudja az igazságot mindenről, 

többek között arról, hogy mi történt valójában jó barátnőjével, 

Drinával. 

Követjük a konyhán át a dolgozószobába, és ott találjuk az 

ikreket a kanapé két végében. Mindketten ugyanannak a 

könyvnek egy-egy példányát olvassák. Rayne egy csokiszeletet 

majszol, Romy egy nagy tál vajas pattogatott kukoricát 

falatozik. 

— Szóval ti is halhatatlanok vagytok —kérdezi, mire 

Romy és Rayne felnéz. Rayne arcán a szokásos helytelenítő 

fintor, Romy csak nemet int, és visszatér a könyvéhez. 

— Nem, ők... ohm... — Damenre pillantok segítségért 

esdekelve. Fogalmam sincs, hogy magyarázzam el, hogy az 

ikrek a szó szoros értelmében ugyan nem halhatatlanok, de az 

elmúlt háromszáz évet egy másik dimenzióban töltötték, és 

most, nekem köszönhetően, nem tudnak oda visszatérni. 

— Rokonok — biccent Damen, és rám villantja a szemét, 

hogy játsszam a szerepet, majd ő vezet.

Haven megáll a szoba közepén. Felhúzza a szemöldökét, 

fintorog, és nyilvánvaló, hogy nem vette be. 

— Vagyis azt akarod mondani, hogy tartottad a kapcsolatot 

a családoddal az elmúlt... — Összehúzza a szemét, végigméri 

Dament, és próbálja kitalálni, mennyi idős lehet, aztán 

megsemmisülve vállat von, és így folytatja: — Mindegy, ez 

eredményezhet néhány igen érdekes családi összejövetelt, és 

akkor keveset mondtam. 

Damenre nézve látom, teljesen felkészült arra, hogy 

annyiban hagyja a dolgot, de én, remélve, hogy megmenthetem 

a helyzetet, beleszólok: 

— Úgy értette, hogy olyanok, mint a családtagok. A 

lányok... 

— Ugyan, kérlek! — Rayne az asztalra dobja a könyvet, és 

mereszti a szemét rám. Havenre, csak persze Damenre nem. — 

Nem vagyunk családtagok, és nem vagyunk halhatatlanok sem, 

oké Boszorkányok vagyunk. A salemi boszorkányperek 

menekültjei. És ne kérdezz többet, mert nem fogunk válaszolni. 

Ez máris több, mint amit tudnod kellene. 

Haven ránk néz, akkorára tágult szemmel, amiről nem 

hittem volna, hogy ilyen lehetséges. Eltátja a száját a négy 

csodabogárra, akik mi vagyunk, és így szól: 

— Basszus. Van még valami furcsább is 

Vállat vonok, összenézünk Rayne-vel, hogy világos legyen, 

annak rejtve kell maradnia, majd figyelem, ahogy Haven leül 

egy túltömött székre. Úgy néz ránk, mintha azt várná, hogy 

eláruljuk a titkos jelszót, jön a nagy tanítás, valamiféle titkos 

beavatás, és meg sem próbálja leplezni a csalódottságát, amikor 

Damen kimegy a konyhába, és egy doboznyi elixírrel tér 

vissza, amit a kezébe ad. 

Haven belenéz a dobozba, és feketére lakkozott körme 

hegyével megkocogtatja minden üveg tetejét, majd zavartan 

ránk néz.

— Ennyi Hét Csak egy heti ellátmány Ezt ugye nem 

gondolod komolyan Hogyan éljek ezen Megpróbálsz 

kinyírni, mielőtt elkezdhetném 

— Ne már, halhatatlan vagy! Nem tudnak megölni. — 

Rayne a fejét rázva az égre fordítja a szemét. 

— De már meg tudnak ölni. Ezért adta ezt Ever, hogy 

hordjam. 

Haven előhúzza az amulettet a fekete csipketop alól, és 

meglóbálja Rayne arca előtt 

De Rayne csak felnyög, és összefonja sovány, sápadt bőrű 

karjait, miközben így szól: 

— Ugyan, erről mindent tudok. Vedd le, üsd meg a 

megfelelő csakrát, és máris pirítós vagy. Hagyd a nyakadban, 

és boldogan élsz, amíg, amíg, amíg. Ez nem atomfizika, tudod 

— Jézusom, ez a csaj mindig ilyen kis morcos — kérdezi 

Haven nevetve. 

Épp mondanám, hogy igen; boldogan, hogy a változatosság 

kedvéért legalább most van egy szövetségesem, de aztán látom, 

hogy Haven felkel a székről, és Rayne mellé veti magát. 

Összekócolja a haját, és csiklandozni kezdi a talpát, amitől 

nyomban a legjobb barátnők lesznek. És ahogy lenni szokott, 

én megint csak kitaszított leszek. 

— Nem kell mindennap innod — magyarázza Damen, aki 

elszántan szeretne visszatérni a fő témához. — Valójában a 

következő százötven évet egyetlen korty nélkül 

végigcsinálhatod, lehet, hogy többet is, ki tudja 

— Na, ha ez a helyzet, akkor te miért iszod, mintha az 

életed múlna rajta — kérdezi Haven, letéve az öléből Rayne 

lábait, és ránk néz. 

Damen vállat von. 

— Gondolom, mert eddig megfelelt. Tudod, egy ideje én 

már itt vagyok. Hosszú ideje.

— Milyen hosszú — Haven előrehajol, félresöpri 

platinaszőke tincseit az arcából, és vastagon kihúzott szeme 

Damenre tapad. 

— Hosszú. Mindegy... A lényeg az... 

— Várj! Viccelsz, ugye Komolyan nem mondod meg, hány 

éves vagy Mi vagy te, egy olyan harmincas, aki nyolcvanéves 

koráig a huszonkilencedik szülinapját üli Bocs, Damen, de 

ennyire hiú vagy — rázza a fejét nevetve. — Hidd el, az a 

tervem, hogy amikor megöregszem, a háztetőkről kiabálom 

majd ki a koromat. Alig várom, hogy porcelánbőrű 

száznyolcvankét éves legyek. 

— Ez nem hiúság, ez... gyakorlatiasság — csattan fel 

Damen. Amikor ránézek, rádöbbenek, hogy ideges lett, de 

valószínűleg azért, mert egy kicsit mégis csak hiúság, csak nem 

akarja beismerni. Akárhogy is próbált megszabadulni minden 

divatos ruhától, hajápoló szertől meg a kézzel készült olasz 

csizmáktól, egy kis hiúság megmaradt. — Amúgy sem 

dicsekedhetsz vele, nem mondhatod el senkinek. Azt hittem, ezt 

már megbeszéltétek Everrel. 

— Megbeszéltük — mondjuk egyszerre Havennel. 

— Akkor nincs kérdés. Csak maradj a szokásos minitortarutinnál, 

viselkedj olyan normálisan, ahogy csak tudsz, 

vigyázz, hogy ne vonj magadra... 

— Szükségtelen figyelmet — Haven a fejét csóválja, és 

túlzásba vitt szemforgatást produkál. — Hidd el, Ever 

elmondott minden hátulütőt, figyelmeztetett a sötét oldalra, a 

mumusra az ágy alatt, a szekrényben, nem is beszélve a lépcső 

alatt lakó zsákos emberről, és utalok ilyet mondani, de nem 

igazán érdekel egyik sem. Egész eddigi életemben hétköznapi 

voltam. Semmibe vettek, átnéztek rajtam, gyakorlatilag 

beolvadtam a falba, és úgy bántak velem, mintha láthatatlan 

lennék, nem számított, milyen őrülten viselkedtem és 

öltözködtem, és én mondom neked, hogy az ilyen névtelenség 

túl van értékelve. Teljesen és tökre túl vagyok rajta. Úgyhogy

most itt a lehetőségem, hogy tényleg belevágjak, kiálljak, és a 

változatosság kedvéért lássanak is, és hát nem kívánok semmit 

sem visszatartani. Teljes egészében magamhoz akarom ölelni! 

Úgyhogy ezt észben tartva úgy gondolom, ennél kicsivel jobbat 

is tudsz — veregeti meg a doboz oldalát. — Gyerünk, tégy a 

kedvemre, add ide a lét, hogy mire végzősök leszünk, mindenki 

átélje élete legnagyobb sokkját! 

Damen rám néz. Rémült, szótlan pillantása azt súgja: Te 

kreáltad, te Frankenstein, most csinálj valamit.' 

Úgyhogy megköszörülöm a torkomat, és Havenhez 

fordulok. Keresztbe teszem a lábam, összekulcsolom a 

kezemet, és kedves kifejezést erőltetek az arcomra, holott 

éppolyan rémült vagyok, mint Damen. 

— Haven... kérlek— kezdem, és vigyázok, hogy a hangom 

nyugodt és halk maradjon. — Erről már beszéltünk... mi... 

De nem jutok messzire, mert közbevág: 

— Te is ittad végig, akkor én miért ne igyam — A dobozon 

kopogtat, és összeszűkül a szeme. 

Hallgatok. Nem tudom biztosan, hogyan kellene 

elmagyaráznom, hogy az elixír felerősíti a képességeimet, 

amelyekről úgy gondolom, jobb lenne, ha ő nem bírna velük. 

Keresgélem a szavakat. 

— Talán így látod, de az a helyzet, hogy nem igazán van rá 

szükségem. Legalábbis nem úgy, mint Damennek. Csak azért 

iszom, mert... hát, mert megszoktam. És ugyan nincs valami jó 

íze... szeretem, vagy mi. De hidd el, tényleg nem szükséges 

minden nap inni, még hetente sem, vagy évente, ha már itt 

tartunk. Ahogy Damen mondta, száz, kétszáz évet simán 

elélhetsz egyetlen korty nélkül. — Biccentek, remélve, hogy 

beveszi. Nem akarom, hogy tudjon az erő és a gyorsaság meg a 

mágikus képességek növekedéséről, amit a rendszeres 

fogyasztása hozhat. Attól csak még többet akar majd. 

— Jó — bólint. — Gondolom, akkor Romantól is 

megkaphatom. Biztos, hogy boldogan ad majd.

Nagyot nyelek, és nem szólok egy szót sem, jól tudom, hogy 

cukkol. Figyelem, ahogy Luna felugrik az ölébe, Haven pedig 

simogatni kezdi. 

— Szia, cicus... nem az én cicámnak kellene lenned Ezért 

jöttél ide Mert érzed, ki az igazi gazdád — Magasra emeli a 

kismacskát, és megcsiklandozza az állát. Nevet, amikor Romy 

felugrik a kanapé végéről, és kikapja a kezéből. — Nyugi! 

Nem akarom ellopni, vagy ilyesmi. 

— Nem lophatod el — mered rá Romy, és felteszi Lunát a 

szokásos helyére, a vállára.— Nem is birtokolhatod. Az állatok 

nem vagyontárgyak, nem kiegészítők, amelyeket kihajíthatsz, 

ha már nem akarod őket. Élőlények, akik megosztják velünk az 

életüket. — A testvérére néz, és miközben kiviharzik a 

szobából, int neki, hogy kövesse. 

— Jézusom, de morci! — Haven a válla felett utánuk néz, 

ahogy kimennek. 

De nem akarom, hogy elterelje a szót, ő kezdte, én csak 

követem az eseményeket. 

— Ha már szóba került... hogy van Roman —kérdezem, 

próbálok úgy beszélgetni, mintha alig érdekelne. Remélem, 

senki más nem vette észre, hogy megremegett a hangom, 

amikor kimondtam a nevét. 

Haven vállat von, pontosan érzi, hová akarok kilyukadni 

ezzel, amikor így felel: 

— Jól van. Jól van, kösz a kérdést, nem tudok beszámolni 

semmiről. Legalábbis semmi olyan, ami téged érdekelne. — 

Damenre, majd rám pillant, a szája felfelé görbül, mintha jó 

vicc lenne, egy játék, amit ö, a magabiztossága ellenére sosem 

játszott. A körmeire terelődik a figyelme, és így szól: — 

Basszus, a te körmöd is ilyen gyorsan nő Ma reggel vágtam 

le, és ezt nézd, megint hosszú! — emeli fel a kezét, hogy 

láthassuk. — És a hajam... esküszöm, hogy a frufrum egy 

centit nőtt pár nap alatt!

Damennel gyorsan összenézünk, és mindketten ugyanarra 

gondolunk: Mindez csak egyetlen üveg elixírtől Tudom, hogy 

nincs más választásom, mint elmondani neki, remélve, hogy 

sikerül meggyőznöm: 

— Figyelj... Ami Romant illeti... 

Az ölébe ejti a kezét, és a dobozt öleli, miközben rám néz. 

— Gondolkodtam... — Elhallgatok, mert felfigyelek Damen 

mély, az enyémbe mélyedő tekintetére. Azon tűnődik, vajon 

hová vezet ez, mivel természetesen nem beszéltem meg vele. 

De igazság szerint egyedül jutottam erre a következtetésre — 

az elmúlt huszonnégy óra őrületes dolgai eredményeképp. — 

Szerintem mindenképpen el kell kerülnöd — tanácsolom 

Havent vizslatva. — Komolyan mondom. Ha pénz kell, majd 

én adok, míg találsz egy másik munkát, de nem hiszem, hogy 

ott kéne dolgoznod. Nem... biztonságos. És tudom, hogy nem 

hiszel nekem, azt hiszed, hogy félreértem. De az a helyzet, 

hogy nem így van. Damen is ott volt, megmondhatja. — 

Damenre pillantok, látom, hogy beleegyezően bólint, de 

Havent ez nem hatja meg. Az arca olyan közömbös, mintha 

nem is hallotta volna. —Nem tudom eléggé hangsúlyozni — 

sürgetem. — Komolyan. Roman veszélyes. Totális fenyegetés. 

Arról nem beszélve, hogy... — Gonosz és szörnyű, és 

pusztítóan, csábítóan ellenállhatatlan. A hangja itt van a 

fejemben, az arca az álmaimban, mindig, örökké jelen van, és 

nem számít, mennyire próbálom, nem tudom kiverni a fejemből, 

nem tudok nem rá gondolni, nem tudom nem kívánni, nem 

tudok nem álmodni róla... — És... khm, mindegy, utálnám, ha 

bajod esne. — Nagyot nyelek. A testem őrjöng Roman puszta 

gondolatától, elindul bennem a furcsa, idegen lüktetés, és igen 

közel vagyok ahhoz, hogy tönkretegyem az álcámat. 

De amikor Haven felhúzott szemöldökkel rám néz, mintha 

hallotta volna a gondolataimat, látta volna, valójában mire 

készülök, pánikba esem. Belső és csendes pánikba. Míg

eszembe nem jut, hogy a pajzsom a helyén van. És mindegy, 

Haven milyen erős, ha Damen nem hallott, akkor ő sem. 

— Figyelj, már elmondtad, ez szükségtelen. Először is 

hallottam, ahogy most is hallottalak. És ha visszaemlékszel, 

megegyeztünk, hogy nem értünk egyet. Különben hogy 

szereznéd meg, amit akarsz, ha nem kerülök közelebb hozzá 

— Kettőnk között váltogatja a pillantását, a szeme 

macskaszemen összeszűkül. — Hidd el. Roman aligha jelent 

fenyegetést, legalábbis rám nem! Olyan hihetetlenül aranyos, 

kedves és szeretetteljes, egyáltalán nem olyan, amilyennek 

hiszed. Úgyhogy ha ti együtt akartok lenni — billegteti két 

ujját közöttünk —, akkor valószínűleg a jobbik oldalamon 

kellene maradnotok. Amennyire tudom, jelenleg én vagyok az 

egyetlen lehetőségetek, nem 

Damen előrelép, dühösen szikrázik a szeme. Halk, 

fenyegető hangon szólal meg: 

— Veszélyes játékot játszol. És látom, hogy izgatott vagy a 

lehetőségeidtől, elbűvölt ez az új erő, ami benned dühöng, de 

az egész túl könnyen a fejedbe száll. Tudom, mert valaha én is 

olyan voltam, mint te. És az ugyan nagyon régen volt, úgy 

emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Emlékszem arra, 

mennyi hibát követtem el, a lelkiismeret-furdalásra, mert 

hagytam, hogy a hatalomvágy felülkerekedjen a józan eszemen 

és az emberi tisztességemen. Ne légy olyan, mint én, Haven! 

Ne kövesd el ezt a hibát! És ne is fontolgasd, hogy bármilyen 

módon megfenyegeted Evert vagy engem. Sok lehetőségünk 

van, sokféle eszközünk, és nincs szükségünk arra, hogy te... 

— Elég legyen már! — Haven a fejét rázza, a pillantása 

kettőnk között cikázik. — Rosszul vagyok attól, hogy 

mindketten folyton lenéztek. Belegondoltatok egyáltalán abba, 

hogy talán taníthatok nektek egy-két dolgot arról, hogyan 

használjátok ezt az erőt — A szemét forgatva néz ránk 

rosszalló fintorral, és megválaszolja a saját kérdését: — Persze, 

hogy nem! Csak „ Csináld ezt, Haven, csináld azt, Haven, mi

adagoljuk az elixíredet, mert nem bízunk benned, Haven. " 

Ugyan már! Ha nem vagytok hajlandók megbízni bennem, 

akkor én miért bízzak bennetek 

— Nem arról van szó, hogy nem bízunk benned — felelem, 

hogy hatástalanítsam, lecsillapítsam a dolgokat, mielőtt 

túlforrósodnának. — Romanról van szó. Tudom, hogy nem 

akarod ezt felfogni, de használ téged. Csak egy gyalog vagy a 

beteg kis játékában. Ismeri minden gyengeségedet, és 

felhasználja azokat, hogy madzagon rángasson, mint valami 

marionettbábut. 

— És mik ezek a gyengeségek — Ujjai a doboz oldalán 

dobolnak, a szája szigorú, vékony vonallá préselődik. 

De mielőtt tovább folytathatnánk, és valami olyasmivé 

fokoznánk a dolgot, amit mindketten egész biztosan 

megbánnánk, Damen felemeli a kezét, és megszólal: 

— Nem akarunk veszekedést, Haven. Próbálunk megvédeni. 

A saját érdekedben. 

— Mert védelemre van szükségem Mert túl hülye vagyok, 

hogy magamtól rájöjjek a dolgokra — A pillantása kettőnk 

között szökdécsel ide-oda, és amikor Damen türelmetlenül 

felsóhajt, Haven szeme hideggé válik. Aztán biccent, 

megmarkolja a dobozt, és feláll. — Szeretnék hinni nektek, de 

az a helyzet, hogy nem tudok. Ugyanis pont te vagy az, aki 

titkol valamit, Ever, érzem. És ugyan gőzöm sincs, mi az, egy 

dolog szánalmasan világos. Féltékeny vagy. — A szája felfelé 

görbül, amikor hozzáteszi: — Ja, hiszed vagy nem, a tökéletes 

Ever Bloom féltékeny rám, a kis Haven Turnerre. — Megrázza 

a fejét. — Micsoda váratlan fordulat! 

Megmerevedek, de csak állok, és nem szólok egy szót sem. 

— Mindig te voltál itt a falkavezér. A legokosabb, a 

legcsinosabb, a mindenben legtökéletesebb, s a legokosabb, 

legtökéletesebb, legszexisebb pasival az oldalán. — Damenre 

mosolyog, aztán vállat von, és felnevet, amikor ő nem 

viszonozza a mosolyát. — Most már én is halhatatlan vagyok,

mint te, és csak idő kérdése, hogy beérjelek téged, amíg én is 

tökéletes leszek. És az az igazság, hogy ezt ki nem állhatod. 

Nem bírod elviselni a gondolatát. De az a mókás és ironikus 

ebben, hogy végül csak magadat hibáztathatod majd, mert te 

tettél ilyenné. És hiába bizonygatod, hogy ugyanígy döntenél 

megint, nem tehetek róla, de azt hiszem, azelőtt jobban 

szerettél. Amikor még szánalmas kis figyeleméhes törtető 

voltam, a lúzer, aki túl sok sütit kajál, és névtelen 

csoportterápiákon mindenfélét kitalál magáról. — Megvonja a 

vállát, olyan önbizalommal, gőggel, hogy nyilvánvaló: ő már 

nem az a lány. — Ne fáradj a tiltakozással, tudom, hogy 

ezekről a gyengeségekről beszéltél. Elég világos, hogy 

mennyire felsőbbrendűnek érezted magad Mileshoz és hozzám 

képest. Csak addig kegyeskedtél velünk lógni, míg nem jött 

valami jobb... 

— Ez nem igaz. Ti vagytok a legjobb barátaim, a... 

— Ugyan már! — Haven a szemét forgatva cicceg, ahogy 

Roman is szokott. — Spórold meg a szívből jövő 

vallomásodat! Amint a talján csődör bekerült a képbe — int 

Damen felé —, leginkább csak ebédkor láttunk, néha még 

akkor sem, mivel a tökéletes kis párocskát túlzottan lefoglalta a 

maguk tökéletes kis élete és a tökéletes kis szerelmük, hogy az 

olyan tökéletlen bunkókkal lógjanak, mint mi. Csak 

készenlétben tartott lúzerek voltunk neked, ha esetleg 

valamikor szükséged lenne ránk. De most úgy tűnik, hogy 

hosszú és magányos nyár elé nézel, mert Miles Firenzébe 

megy, nekem pedig új barátaim vannak, akiket egy kicsit sem 

félemlít meg az új önmagam. 

— Haven... ez őrültség! Miért mondasz ilyeneket — 

kérdezem. Végigmérem Havent. Aprócska, mint mindig volt, 

egy kicsit sem nőtt, de a pöttöm testalkata valahogy most 

sokkal hangsúlyosabb — feszesebb, inasabb, mint egy pici 

fekete párduc, fekete bőrnadrágban, fekete, csipkés topban és 

magas sarkú, hegyes orrú fekete csizmában. Előfordult már,

hogy megharagudott rám, de ez most más — ő más. Most már 

veszélyes, tudja, hogy az, és tetszik neki. 

— Miért mondok ilyeneket — gúnyolódik résnyire szűkült 

szemmel. — Mert igaz, azért. — Damen kezébe löki a dobozt, 

feltételezve, hogy elkapja, majd az ajtóhoz megy. Visszafordul, 

és így szól: 

— Megtarthatod az elixíredet. Megvan a magam forrása. És 

hidd el. Roman több mint boldog lesz, hogy megtaníthat arra, 

amire ti nem!

Nyolc 

Damen felém fordul, s a gondolatai útján a baj szó száll 

felém. 

De én csak állok, és annyira meg vagyok rökönyödve, hogy 

fogalmam sincs, mit tegyek. 

— Tudtam, hogy bajunk lesz vele — csóválja a fejét, és 

lerogy a kanapéra. — Túl törékeny, túl sebezhető, képtelen lesz 

kezelni ezt. Nagyon gyorsan felemészti a hatalom, csak várd ki 

a végét 

— Várjam ki — Mellé ülök a karfára. — Komolyan 

mondod Mit várjak ki Gondolod, hogy ennél, amit most 

láttunk, tényleg rosszabb lesz 

Bólint, és nagy erőfeszítéssel visszatartja az „én 

megmondtam" pillantását. Nem mintha számítana. Mindketten 

tudjuk, hogy én vagyok a felelős ezért a zűrzavarért. 

Felsóhajtok, lecsusszanok a karfáról Damen ölébe. Tudom, 

hogy tennem kell valamit — irányítani kell a történéseket, 

mielőtt rosszabbra fordulnának —, de ötletem sincs, mi az a 

valami. Minden döntésem, amit eddig hoztam, csak rontott a 

helyzeten. És most annyira fáradt vagyok — kimerült —, hogy 

csak egy jó hosszú, békés szunyókálást szeretnék valahol, ahol 

Roman nem mérgezheti meg az álmaimat 

Roman. 

A név visszhangot ver kettőnk elméje között, és amikor 

Damen rám néz, tudom, hogy késő — tudom, hogy érezte. 

— Miért gondoltad meg magad — Figyelmesen 

tanulmányoz, keresi az igazságot a pillantásom mögött, a

szavakat a nyelvemen. — Miért mondtad Havennek, hogy 

kerülje el 

— Mert igazad volt — motyogom. Utálom a hazugságot, 

amit mondani fogok. — Önző dolog volt akkora veszélybe 

sodorni Havent, hogy nekünk előnyünk származzon belőle... — 

Rázom a fejemet, hogy az előrehulló hajam eltakarja az 

arcomat. 

Mert igazából az nyugtalanít, hogy nem Havenért tettem. 

Nyugtalanít, hogy azért próbáltam távol tartani Romantól, 

hogy nekem több helyem legyen. 

Így maradok, elrejtett arccal, és próbálom összeszedni 

magam, előkaparni a régi énem valami kis pislákolását Végül 

felemelem a fejemet, és azt látom, hogy Damen aggodalmasan 

ráncolja a homlokát. A keze a térdemet szorítja. 

— Hé, nyugi! — szól lágyan, halkan. — Ne légy ilyen 

kemény magadhoz! Egy kis kátyúba kerültünk, de majd 

kimászunk belőle. Itt vagyunk egymásnak mi ketten, igaz 

Csak ez számít a dolgok nagy szövevényében. Ahogy 

mindenre... erre is találunk megoldást, ígérem. 

— Találunk — nézek rá, és nagyra tágul a szeme, amikor 

rádöbbenek, mit mondtam. Úgy értettem, mi találunk 

megoldást; azt kérdőjeleztem meg, hogy megtaláljuk-e a 

megoldást, és nem azt, hogy mi ketten csináljuk-e. 

Damen rám néz, látszik, hogy összezavarták a szavaim. 

— Azt hittem, ez egyértelmű. Vagy tévedek 

Nagyot nyelek, és megfogom a kezét. Figyelem, ahogy a 

vékony energiafátyol táncol a tenyereink között, és 

visszatartom a szavakat, míg csak nem bízom meg ismét a 

hangomban: 

— De, igazad van — suttogom. — Te vagy a legjobb dolog 

az életemben, az egyetlen, ami igazán számít — mondom ki a 

szavakat, amelyekről tudom, hogy biztosan igazak, és azt 

kívánom, bárcsak úgy is éreznék, ahogy szoktam.

De Damen nem veszi be, ahhoz túl jól ismer engem. Tanúja 

volt milliónyi hangulatváltozásomnak, milliárd különféle 

hanghordozásomnak és elkerülési technikámnak az elmúlt 

négyszáz évben — csak az enyémeket számításba véve. 

— Ever, valami baj van Furán viselkedsz, mióta... 

Ránézek, és élesen, feszült hangon így felelek: 

— Mióta megitattam veled az elixírt, amitől halálos lett az 

érintésünk 

A fejét rázza. 

— Mióta halhatatlanná változtattam Havent 

Megint a fejét rázza, és ezúttal a számra tett mutatóujjával 

elhallgattat, aztán így szól: 

— Nem ezekre gondoltam. A helyzet adta körülmények 

között a lehető legjobb döntést hoztad. Nincs jogom ezért 

hibáztatni téged. Azt akarom mondani, hogy furán viselkedsz, 

mióta elkezdtél a mágiával foglalkozni. Szórakozott vagy, 

zavart, mintha sosem lennél itt egészen. Aggódom érted, s azon 

tűnődöm, hogy vajon valamivel gondod akadt-e, és ha igen, 

hogyan segíthetnék 

A szemébe nézek. Annyi reményt és gyengédséget látok, 

hogy nem tudom rávenni magam arra, hogy bevalljam neki, 

mit érzek Roman iránt. Már a gondolat is hajmeresztő. 

— Beismerem, hogy belekeveredtem egy kis kötésbe. És 

inkább nem mennék most bele a részletekbe, de most már jobb. 

Romy és Rayne megmutatta, hogyan oldjam ki, és most már 

minden... jó. Csak bízz bennem! 

Damen rám néz, és elmélyül az aggodalma, de csak bólint: 

— Ha azt mondod, bízzak benned, akkor bízom benned. De 

szólj, ha tehetek érted valamit. Felé nyúlok, a kedvesem, a lelki 

társam, életem társa felé. Tudom, hogy így kell lennie. 

Hogy minden, amin most keresztülmegyek, csak egy rossz 

közjáték, technikai nehézség, egy kis piszok végtelen életünk 

képernyőjén. Érzékelve azt a borzasztó búgást, ami a háttérben

lüktet, és azzal fenyeget, hogy megint átveszi felettem az 

irányítást, egyenesen Damen szemébe nézek, és megkérdezem: 

— Mit szólnál, ha lelépnénk innen 

Rám néz, és ellágyul az arca. Felcsillan a szeme, mert 

mindig vevő a jó kalandra. 

— Egy bizonyos helyre gondolsz — kérdezi. Fogalma 

sincs, mi jár a fejemben, de a cinkosság ott van a szemében. 

Bólintok, megszorítom a kezét, hogy hunyja be a szemét, és 

azt suttogom: 

— Gyere utánam!

Kilenc 

Abban a másodpercben, hogy megérkezünk, és egymás 

mellé pottyanunk a fűbe, máris jobban érzem magam. 

Milliószor, milliárdszor, trilliószor jobban. Talpra ugrok, és 

átszökdécselek a mezőn, megszabadulok a borzasztó, 

betolakodó energiától — a furcsa lüktetéstől és vele Roman 

gondolatától. Csupán egy halvány emlékkép már, ahogy a buja 

fű rugózik a talpam alatt, és az illatos virágok megremegnek az 

ujjaim érintésétől. Visszanézek, hívogatom Dament, hogy 

jöjjön velem, és napok óta először őszinte mosoly ragyog fel az 

arcomon. 

Regenerálódom, megújulok, képes leszek újrakezdeni. 

Damen odajön hozzám, és megáll épp karnyújtásnyira 

tőlem, majd behunyja a szemét, és Nyárvidék hatalmas, 

illatozó mezejét átváltoztatja a versailles-i palotává. Egy olyan 

hatalmas és fényűző csarnokban találjuk magunkat, amelytől 

elakad a lélegzetem. 

A padló a legfinomabb, fényezett parkettából készült, a 

krémszínű falakon dús aranyozás csillog. És a mennyezeten — 

az őrülten magas, díszesen festett mennyezeten — ragyogó 

csillárok függenek, finoman metszett kristályaik lágy, ragyogó 

kaleidoszkóp-fényekkel töltik meg a helyiséget. És amikor arra 

gondolok, hogy ennél szebb nem is lehetne, egy szimfónia 

méltóságteljes hangjai csendülnek fel, Damen pedig meghajol 

előttem, és a kezét nyújtja. 

Lesütött szemmel, fürgén pukedlizem, és közben 

kihasználom az alkalmat, hogy lepillantsak a ruhámra. A fűzője 

feszes és mélyen kivágott, csillogó, kék selyemből készült

szoknyája pedig a földig ér. Felnézve látom, hogy Damen egy 

karcsú bársonydobozt húz elő a kabátja alól, és izgatottan 

levegő után kapok, amikor kinyitja, és egy tökéletes zafír— és 

gyémántberakásos nyakéket csatol a nyakamba. 

Körbefordulok. A csarnok két oldalát szegélyező tükrök 

hosszú sorában figyelem magunkat. Damen térdnadrágban, 

kabátban, csizmában, én pedig fényűzően kicicomázva, a 

hajam a világ legbonyolultabb kontrába tűzve — és pontosan 

tudom, mit csinál Damen, s hogy mire készül. Megadja nekem 

azt a mesei fordulatot, amelytől Drina megfosztott. 

Csodálattal nézek körül a bálteremben, alig hiszem, hogy itt 

vagyok, hogy ennek a világnak a része lehetek — Damen 

világának a része. Mintha nem is rabolták volna el az én 

Hamupipőke-mesémet, az esélyemet, hogy felpróbáljam az 

üvegcipellőt. 

Mintha tovább élhettem volna, ő megitatott volna az 

elixírrel, és az Evaline nevű, rangtalan szolgálóból ezzé 

változtatott volna — ezzé a ragyogó lénnyé, aki a tükörből néz 

vissza rám. És száz valahány év múlva együtt táncolhattunk 

volna, ezen a gyönyörű éjszakán, a legszebb ruháinkban, 

ragyogó ékszerekkel. Marié Antoinette és XVI. Lajos 

társaságában. 

De ez nem történt meg. Drina meggyilkolt, és ezzel arra 

kényszerítette Dament és engem, hogy tovább keressük 

egymást újra és újra. 

Ránézek, és visszatartom a könnyeimet. A vállára teszem a 

kezem, ő pedig határozottan átfogja a derekamat, megpörget a 

táncparketten. 

A lábunk ügyesen mozdul, szoknyáim szédítő, kék 

örvényként forognak. Lenyűgöz a szépség, amit Damen 

teremtett, másolt le, csak nekem. Szorosan hozzásimulok, és a 

fülébe suttogva megkérdezem, hogy van-e még más szoba is, 

amit mutathat.

Mire észbe kapok, végigsodor a folyosók szédítő 

labirintusán a legszebb, leghatalmasabb hálóteremig, amit 

valaha láttam. 

— Természetesen — mosolyog a küszöbön megállva, 

amikor próbálom nem tátani a számat a látványtól — ez nem a 

királyi hálóterem. Marié Antoinette meg én sosem álltunk 

annyira közel egymáshoz. Bár annak a szobának a másolata, 

ahol számos látogatásom alkalmával laktam. — Nos, mit 

gondolsz 

Végigmegyek a nagy szőnyegen, végignézek a 

selyemkárpitozású székeken, a rengeteg gyertyán, a 

kristályokon, aranyozáson, és nekifutásból ráugrom a plüss, 

gazdagon díszített, baldachinos ágyra, majd megpaskolom 

magam mellett, mintha a világon semmi sem érdekelne. 

Mert nem is érdekel. 

Most Nyárvidéken vagyok. 

Roman itt nem érhet el. 

— Nos, mit gondolsz — Damen fölém hajol, a pillantása 

az arcomat fürkészi. Felemelem a kezemet, végigsimogatom 

magasan ülő arccsontját, az álla éles vonalát, és így szólok: 

— Mit gondolok — Fejcsóválva nevetek. Könnyedén, 

örömmel, ahogy régen. — Azt gondolom, hogy te vagy a 

legelképesztőbb pasas széles e világon. Nem, visszavonom... 

Damen színlelt riadtsággal néz rám. 

— Azt gondolom, hogy te vagy a legelképesztőbb pasas a 

bolygón... az egész univerzumban! —mosolygok rá. — Most 

komolyan, ki jár ilyen randikra 

— Tényleg tetszik — kérdezi valódi aggodalommal. 

Felemelem a karomat, és a nyaka köré fonva lehúzom őt 

magamhoz. Figyelem a kettőnk szája között lebegő 

energiafátylat, amely megenged egy majdnem-csókot. De 

boldog vagyok, hogy megkaphatom, amit lehet 

— Mámorító évek voltak— szól elhúzódva tőlem. 

Felkönyököl, hogy jobban lásson. — Csak szerettem volna, ha

megtapasztalod, megízleled, milyen volt, hogy én milyen 

voltam. Annyira sajnálom, hogy kihagytad, Ever, nagyon jól 

mulattunk volna. Te lettél volna a bál szépe, a legszebb — 

hunyorog. — Nem, ha jól belegondolok, Mariénak nem tetszett 

volna a dolog — nevet fel fejcsóválva. 

— Miért — Az ujjaim az inge elejét díszítő zsabóval 

játszanak, beóvakodnak a gombok között a meleg bőréhez. — 

Tervei voltak veled, ahogy mondani szokták Ez akkor volt, 

mielőtt Fersen gróf színre lepett 

Damen nevet. 

— Előtte, közben és utána. Határozottan olyan hely volt, 

ahol muszáj volt ott lenni, vagy legalábbis egy ideig. —Nemet 

int a lejével. — És nem, csak hogy tudd, csak barátok voltunk, 

nem voltak tervei velem, vagy legalábbis semmi olyan, amire 

felfigyeltem volna. Inkább arra gondoltam, hogy egyes szép 

asszonyok nem mindig örülnek, ha egy másik is megjelenik a 

színen. 

Nézem az arca elegáns vonásait, a szemébe hulló, fényes, 

sötét hajtincset. Arra gondolok, milyen pompásan fest, milyen 

nemes, és hogy mennyire jól áll ez neki. Valóban elárulja, hogy 

kicsoda, sokkal inkább, mint a kifakult farmer és a fekete 

motoros csizma tette valaha is. 

— Szóval, akkor mit gondolt Marié Antoinette Drináról — 

kérdezem. Eszembe jut a lány elefántcsontszínű, 

smaragdszemű, vörös hajkoronájú szépsége — a szépség, 

amely olyan pompás volt, hogy elállt tőle a lélegzetem. 

Rádöbbenek, hogy éppen Damen gonosz exfeleségéről 

beszélgetek, és a szokásos féltékenységnek a legkisebb 

szikráját sem érzem. És nemcsak Nyárvidék varázslata miatt, 

hanem mert tényleg, igazán megbékéltem vele mostanra. 

Sajnos Damen nem ismeri az új nézőpontomat, s ez 

megmagyarázza, mién vonja össze a szemöldökét, és 

komorodik el a szája. Azon gondolkodik, hogy vajon most

elölről kezdem-e az egészet, miután ilyen szépséget teremtett 

nekem. 

De én csak mosolygok, és beinvitálom a gondolataim közé, 

hogy ő maga lássa. Csak azért kérdeztem, mert kíváncsi 

voltam, semmi több. A legkisebb féltékenység sincs mögötte. 

— Drina és Marié nem igazán törődtek egymással — feleli 

láthatóan megkönnyebbülve. — Többnyire egyedül jöttem. 

Elképzelem a sok gyönyörű, magányos nőt, akik elaléltak 

abban a pillanatban, amikor ő belépett a terembe társaság 

nélkül, és ahogy az előbb — nem érzek semmit. 

Mindenkinek van múltja. Még úgy tűnik, nekem is. Csak az 

számít igazán, hogy Damen szeret engem. Hogy mindig 

szeretett. Az elmúlt négyszáz évet azzal töltötte, hogy engem 

keresett. Én pedig végre értem, hogy milyen nagy dolog ez 

valójában. 

— Maradjunk itt örökre — suttogom magamhoz húzva, és 

csókokkal bontom az arcát. — Ideköltözünk erre a gyönyörű 

helyre, és amikor megunjuk, ha megunjuk egyáltalán, csak 

teremtünk egy másik lakhelyet. 

— Tudod, hogy ezt otthon is megtehetjük. — Gyengéd, 

mély pillantással néz rám, a hajamba túr, simogatja a 

tincseimet — Ott élhetünk, ahol akarunk, megkaphatunk 

bármit, amit szeretnénk, oda megyünk, ahová csak akarunk. 

Amint leérettségiztünk, és elköltözünk Sabine közeléből — 

nevet. 

És ugyan mosolygok és vele nevetek, de tudom, hogy nem 

így van. 

Otthon ezt nem tehetjük meg. 

A varázsige miatt, amit elmondtam. 

Amíg nem jövök rá, hogyan tudom megtörni a varázslatot, 

ez az egyetlen hely, ahol így lehetek, így érezhetek. A varázslat 

abban a pillanatban elenyészik, ahogy visszatérek a kapun át.

— De közben semmi okunk elkapkodni a visszatérést, 

ugye — mosolyog Damen. Megfogja az államat, és felemeli a 

fejemet, míg a szánk összeér. 

Hozzám simul, rám borul a teste. A keze majdnem-érintése 

eltölt bizsergéssel és forrósággal. Átadjuk magunkat a 

pillanatnak, a korlátoknak, amelyeket csak tudomásul venni 

lehet. A füléhez hajolva suttogom: 

— Nincs semmi oka. Egyáltalán nincs.

Tíz 

— Ever... Ever, ébredj! Hamarosan vissza kell mennünk. 

A hátamra fordulok, és fejem fölé tartott karral, a hátamat, 

lábujjaimat megfeszítve nyújtózkodom. Lassan, kéjesen, 

melegséggel eltelve moccanok, és kísértésbe esem, hogy a 

másik oldalamra forduljak. 

— Komolyan —nevet Damen. A szája a fülcimpámat 

morzsolgatja, amitől kuncognom kell. — Már megbeszéltük, és 

egyetértettünk, hogy végül visszamegyünk. 

Álmosan kinyitom az egyik szememet, és végignézek a 

selymeken, aranyozáson, Damen orromat csiklandozó 

zsabóján... Még mindig Versailles-ban vagyok 

— Meddig aludtam — Elfojtok egy ásítást, de nem túl nagy 

sikerrel, amikor megpillantom a fölém hajoló Damen vidám 

arcát. 

— Nyárvidéken nincs idő — mosolyog rám. — És hidd el, 

próbálom nem sértésnek venni, hogy elbóbiskoltál. 

Megdermedek. Totál felébredek, és eltátom a számat 

— Várj... azt akarod mondani, elaludtam, míg te... míg mi... 

— Csóválom a fejemet, és ezer fokra forrósodik az arcom. Alig 

tudom elhinni, hogy tényleg elaludtam — csókolózás közben. 

Damen bólint, és szerencsére inkább vidámnak látszik, mint 

dühösnek. De ettől még eltakarom az arcomat a tenyeremmel, 

még a gondolat is elborzaszt. 

— Ez annyira kínos! Komolyan, nagyon... — Megrázom a 

fejemet, és behúzom a nyakam. Nem kell több bizonyíték arra, 

hogy milyen kimerült vagyok az elmúlt hét történései után.

Damen felkel az ágyról, és miközben felsegít engem is, így 

szól: 

— Ne, ne kérj bocsánatot, és ne érezd magad kínosan! 

Tudod, ez olyan aranyos volt. Nem emlékszem, hogy történt 

volna ilyesmi. Te pedig nem sok első alkalmat tapasztalhattál 

meg az első... ó, száz-valahány év alatt. — Felnevet, és 

magához húz, szorosan átöleli a derekamat — Jobban érzed 

magad 

Bólintok. Most először aludtam jól azóta, hogy... hát, azóta, 

hogy az a valaki elkezdte zavarni az álmaimat. És ugyan 

fogalmam sincs, mennyit aludtam, sokkal jobban érzem 

magam most, készen állok visszatérni a földi síkra, és 

szembenézni a démonaimmal — vagy legalábbis egy bizonyos 

démonnal. 

— Mehetünk — kérdi felvont szemöldökkel. 

Épp lehunyná a szemét, és előhívná a fátylat, amikor 

megkérdezem: 

— De... mi van ezzel a hellyel Mi lesz vele, ha elmegyünk 

Vállat von. 

— Hát, gondoltam, hagyom elmúlni, tekintve, hogy 

bármikor életre hívhatjuk. Tudod te is, nem — néz rám 

furcsán. 

És ugyan tudom, hogy neki elég könnyű pontosan úgy 

létrehozni újból, mint most, valahogy mégis szeretném, ha 

megmaradna. Szeretném tudni, hogy szilárd és tartós. Egy hely, 

ahová visszatérhetek, ha ahhoz van kedvem, és ami nemcsak 

egy homályos képzelgés egy nagyszerű napról. 

Damen elmosolyodik, és mélyen meghajol, amikor a 

gondolataimra válaszol: 

— Legyen így! — Kézen fog. — Versailles marad. 

— És ez — mosolygok rá az elefántcsontszínű ing zsabóját 

borzolva, mire felnevet, ahogy már rég nem hallottam.

— Hát úgy gondoltam, a hazaútra átöltözöm, ha nem bánod. 

Félrebillentett fejjel elhúzom a számat, és elgondolkodva 

végigmérem öt 

— De nekem tetszel így. Nagyon csinos vagy, olyan 

elegáns. Nemesi, tényleg. Úgy érzem, most az igazi önmagadat 

látom, abban az életedben, amit a legjobban szerettél. 

Damen vállat von. 

— Mindet szerettem. Némelyiket jobban, de visszatekintve 

mindegyikben volt valami értékes. Egyébként pedig te is elég 

szédítően nézel ki. — Az ujjaival végigcirógatja az ékszereimet 

és a ruhám szűk fűzőrészét. — De ettől még, ha otthon nem 

akarunk kilógni a sorból, ruhái kell váltanunk. 

Felsóhajtok, és szomorúan nézem, ahogy a tizennyolcadik 

századi cicománk átváltozik a megszokott laguna beachi 

ruháinkká. 

— És most... — biccent Damen, a ruhám nyaka alá rejtve az 

amulettemet. — Mit mondasz, hozzám vagy hozzád 

— Egyik sem. —Összeszorítom a számat. Tudom, hogy 

nem fog tetszeni neki, amit mondok, de elhatároztam, hogy 

teljesen őszinte leszek hozzá, amikor csak megtehetem. — 

Látnom kell Jude-ot. 

Damen összerezzen. Apró, a gyakorlatlan szemnek alig 

látható moccanás, de ettől még látom. És tudnia kell, amit Jude 

már tud: hogy nincs verseny. Sosem volt igazán. Damen 

évszázadokkal ezelőtt elnyerte a szívemet. És azóta is az övé. 

— Baleset volt — biccentek. Próbálok nyugodt hangon 

beszélni, és ragaszkodni a tényekhez, mindegy, mennyire 

rémesek. És bár azt hittem, egyszerűen csak hagyhatom, hogy a 

kép átáramoljon a fejemből az övébe — nem tehetem. Túl sok 

olyan része van, amelyeket nem akarom, hogy lásson, olyan 

dolgok, amelyeket félreérthet, úgyhogy inkább így felelek: 

— Hát... megtámadtam... 

— Ever!— förmed rám megdöbbent arccal. Nehezemre esik 

nem elfordítani a fejemet.

— Tudom — csóválom a fejemet. Mély lélegzetet veszek. 

— Tudom, hogy hangzik, de nem az, amire gondolsz, én csak... 

csak próbáltam bebizonyítani, hogy gonosz... de... hát... amikor 

rájöttem, hogy nem az... elrohantam vele a kórházba. 

— És azért nem mondtad el nekem, mert... — néz rám. 

Látszik, hogy bántja, amiért nem beszeltem róla. 

Felsóhajtok, és egyenesen a szemébe nézve így felelek: 

— Mert szégyelltem magam. Mert mindig elszúrok mindent, 

és nem akartam, hogy elveszítsd a türelmedet. Nem 

hibáztathatnálak azért sem, de akkor is. — Vállat vonok és a 

karomat vakargatom, pedig nem viszket. Újabb ideges szokás. 

Damen határozottan a vállamra teszi a kezét, és a szemembe 

nézve így szól: 

— Amit irántad érzek, az feltétel nélküli. Nem ítéllek el. 

Nem veszítem el a türelmemet. Nem büntetlek meg. Csak 

szeretlek. Ennyi az egész. Világos és egyszerű. — A pillantása 

az arcomat vizsgálgatja, ami meleg, szeretetteljes, és 

megerősíti, amit mond. — Nincs okod, hogy bármit is eltitkolj 

előlem. Soha nem is lesz. Érted Nem megyek sehová. Mindig 

itt leszek melletted. És ha bármire is szükséged van, ha 

belekeveredsz egy kötésbe, vagy valamibe, ami meghaladja az 

erődet, csak kémed kell, és én ott leszek, hogy kihúzzalak a 

bajból. 

Bólintok, és képtelen vagyok megszólalni, annyira 

szégyellem, hogy ilyen szerencsés vagyok, hogy ilyen 

hihetetlenül nagy mázlim van, amiért olyasvalaki szeret engem, 

mint ő — még akkor is, ha nem mindig hiszem, hogy 

megérdemlem. 

— Szóval, te menj, és gondoskodj a barátodról, én 

megnézem az ikreket, és holnap találkozunk, rendben 

Hozzáhajolok egy csókra, gyorsan, aztán elengedem a kezét, 

mivel nem egy irányba megyünk. Behunyom a szemem, és 

magam elé képzelem a kaput, a csillogó aranyfátylat, amely 

hazavisz.

Jude küszöbére érkezem. Kopogok néhányszor, jó sok időt 

adok neki, hogy kinyissa, aztán úgy döntök, hogy feladom, és 

hívatlanul is bemegyek. A kis parti ház minden helyiségét 

átvizsgálom, beleértve a garázst és a hátsó kertet is, aztán 

bezárom a házat, és elindulok az üzlet felé. 

De útközben elmegyek Roman boltja előtt. És elég egy 

pillantás a kirakatra — egy feliratra a fejem fölött: 

RENESZÁNSZ! —, a nyitott bejárati ajtóra, amely egyenesen 

őhozzá vezet, és Nyárvidék mágiája egyszerre elenyészik, és 

újból visszatér az a fura, idegen pulzálás. 

Előrevonszolom magam, minden erőmet összeszedem, hogy 

itt hagyjam. De a lábam túl nehéz, nem hajlandó 

engedelmeskedni, a lélegzetvételem pedig egyre gyorsabb. 

Gyökeret eresztek. Képtelen vagyok elmenekülni. Elborít ez 

a szörnyű vágyakozás, hogy megtaláljam, hogy lássam, hogy 

vele legyek. A rút megszálló úgy veszi át felettem az uralmat, 

mintha ez az elvarázsolt este sosem létezett volna. Mintha 

sosem lett volna bennem békesség. 

A szörnyeteg felébredt, és zabálna. És annak ellenére, hogy 

mindent megteszek, hogy elmenjek onnan, mielőtt túl késő 

lenne — máris túl késő. Roman megtalál. 

— Na, milyen érdekes, hogy itt talállak. 

Roman nekidől az ajtókeretnek, csupa szőkeség és csillogó 

fogsor, ragyogó kék szeme rám szegeződik. 

— Eléggé... felajzottnak tűnsz. Minden rendben van — 

Tettetett brit akcentusától a hangja a mondat végén felivel, ami 

általában halálosan idegesít, de most... most olyan vonzónak 

találom, hogy csak állok mozdulatlanul. Tovább vívom a 

hősies csatát, amely bennem rombol 

— én és a fura, idegen lüktetés. 

Roman felnevet, hátraveti a fejét, amitől világosan látszik a 

nyakán az Ouroboros tetoválás 

— a kígyó tekereg, siklik, gombszeme engem keres, hosszú, 

vékony nyelve hívogat.

És mindannak ellenére, amit a jóról és rosszról, 

halhatatlanokról és gonosz halhatatlanokról tudok, lépek egyet 

felé. Egy pici lépés a megsemmisülés felé, amelyet gyorsan 

követ egy újabb. És még egy. A pillantásom Romanre 

szegeződik — a gyönyörű, csodálatos Romanre. Csak őt látom. 

Csak őrá van szükségem. Csak halványan érzékelek egy pici 

szikrát magamban, ami még mindig ott van valahol — küzd, 

kiabál, követeli, hogy hallgassak rá, de nem tud versenyezni. 

És nemsokára el is hallgattatja az az együgyű pulzálás, amelyik 

bennem lakik — s ami egyetlen dologra irányul. 

Roman neve az ajkaimra tolul, miközben ott állok előtte, 

olyan közel, hogy a szemének minden egyes lila pöttyét ki 

tudom venni, és érzem a bőréről felszálló hűvösséget. 

Ugyanazt a hűvöset, amit egykor undorítónak, taszítónak 

éreztem, de már nem. Most olyan, akár egy szirén, amely 

hazahív. 

— Mindig tudtam, hogy megenyhülsz — vigyorog. A 

pillantása lassan végigmér, és közben a hajamba túr. — Isten 

hozott a sötét oldalon, Ever! Szerintem boldog leszel itt. — 

Felnevet, a hang pedig finom, fagyos ölelésbe burkol. — Nem 

lep meg, hogy leráztad a vén kujon Dament. Gondolom, végül 

ráuntál. Az a várakozás, a sóvárgás, az a szörnyű 

lélekbúvárkodás, nem beszélve a jótéteményekről. — 

Fintorogva a fejét csóválja, mintha már a gondolat is fájdalmat 

okozna neki. — Nem tudom, hogy bírtad ki ennyi ideig. És 

minek, kérdezhetném. Mert utálom, hogy nekem kell 

felnyitnom a szemedet, hogy amott nincs számodra jövő, mert 

a te jövőd itt van. — Dobbant egyet. — Átkozott időpazarlás, 

az. Nincs értelme késleltetni a kielégülést, hisz az azonnali 

dolgok működnek a legjobban. Vannak gyönyörök, amelyekre 

szükségünk van, Ever. Olyan gyönyörök, amelyeket te még 

csak nem is értesz. De szerencsédre én megbocsátó típus 

vagyok. Ezer örömmel leszek a vezetőd. Mondd hát, hol 

kezdjük, drágám, nálad vagy nálam

Az ujjai végigsiklanak az arcomon, a vállamon, végig a 

ruhám laza kivágásán. Az érintése ugyan jeges, mégis izgató, a 

szó legszorosabb értelmében, s nem tehetek róla, de átadom 

magam neki, és szememet lehunyva elmerülök az érzésben, és 

sürgetem Romant, hogy ő is merüljön egyre mélyebbre, és 

fedezzen fel. Felkészültem, hogy vele tartsak, bárhová is 

megy... 

— Ever Te vagy az Ez most rossz vicc, ugye 

Kinyitom a szemem, és látom, hogy Haven áll mögöttünk. 

Összeszűkült szeme dühösen lángol, miközben Roman és 

köztem cikázik a pillantása. Egy kicsit sem enyhül, amikor 

Roman felnevet, és ellök magától, gyorsan és könnyedén, 

mintha semmit sem jelentene neki. 

— Mondtam, hogy visszajön, szivi. — A pillantása 

végigsöpör reszkető, verejtékező testemen, amelyet annyira 

elönt a vágyakozás, hogy fáj, amikor Haven derekára fonja a 

karját. Hátat fordítanak, és befelé menet Roman még így szól: 

— Ismered Evert. Nem tudja távol tartani magát.

Tizenegy 

Futok. 

Másodpercek alatt suhanok el a háztömbök mellett, gyorsan 

mozgó, elmosódott folt vagyok azoknak, akik mellett 

elmegyek. De nem érdekel. Nem érdekel, mit gondolnak — mit 

látnak. Csak egyvalami érdekel: hogy megszabaduljak a 

szörnyű megszállómtól, a rejtélyes behatolótól, hogy 

visszatérhessen a régi énem. 

Épp akkor rontok be az ajtón, amikor Jude be akarja zárni. 

Félreugrik az utamból, mégis kis híján fellököm. 

— Segítened kell! — állok meg előtte hörögve, lihegve, 

totálisan összetörve. — Én... nem tudom, hová fordulhatnék. 

Végignéz rajtam összeszűkült szemmel, a homlokán az 

aggodalom ráncai, majd a hátsó szobába vezet, ahol kihúz egy 

széket a lábával, és int, hogy üljek le. 

— Nyugalom — búgja.— Lélegezz mélyeket! Komolyan, 

Ever. Akármi is az, biztosan helyre lehet hozni. 

Nemet intek, felé hajolok, és megmarkolom a székem 

karfáját, hogy ülve maradjak, és ne menjek vissza oda. 

— És ha tévedsz — kérdezem zavart pillantással, kipirult 

arccal, reszkető, magas hangon. — Mi van, ha nem lehet 

helyrehozni Mi van, ha örökre végem 

Jude megkerüli az íróasztalt, és lerogy a székére. Oda-vissza 

forog benne, miközben lassan megnéz magának. Az arca 

nyugodt, közömbös, lehetetlen olvasni róla. De a mozdulatban, 

abban a gyengéd, folyamatos forgásban van valami, ami 

azonnal megnyugtat. Hagyja, hogy hátradőljek a székben, 

lelassuljon a lélegzetem, és a Jude pólóján díszlő színes 

Ganesa-képre összpontosítsak, amelyre rálógnak a rasztafürtjei.

— Nézd — szólalok meg végül, amikor kezdem jobban 

érezni magamat, már majdnem ember vagyok ismét. — Én... 

sajnálom, hogy így idejöttem. Valójában azért indultam, hogy 

ezt odaadjam. — A táskámért nyúlok, és előkotrom a kis fehér 

csomagot, aztán odaadom neki. Nézem, ahogy belekukucskál. 

— A gyógyszereid. Korábban kiváltottam, és az asztalodon 

akartam hagyni, de aztán elfelejtettem, csak most jutott 

eszembe. — Biccent, egy pillanatig hallgat, és figyelmesen 

tanulmányoz, majd így szól: 

— Ever, mi ez az egész Világos, hogy nem azért jöttél, 

hogy a gyógyszereimről beszélgessünk. — Félretolja a dobozt 

a gipszével, és a pillantásomat elkapva hozzáteszi: — Hidd el, 

nincs szándékomban bevenni! A fájdalomcsillapító meg én... 

nem jó kombináció. Ahogy azt már biztosan láttad. 

És amikor rám néz, tudom, hogy emlékszik. Mindenre. Az 

egészre. A teljes vallomásra, amit tett. 

Összeszorítom a számat, és lesütöm a szemem. A ruhám 

szegélyét babrálom, és tudom, hogy csak köntörfalazok, 

amikor azt mondom: 

— Hát, pedig be kéne venni legalább az antibiotikumokat, 

tudod, hogy megelőzd a fertőzést, meg minden. 

Jude hátradől a széken és felteszi a lábát az asztalra. 

Keresztbe veti a bokáit, és elképesztően zöld szemével rám 

néz. 

— Mit szólnál, ha túllépnénk ezen és a tárgyra térnénk Mi 

van veled valójában 

Mély lélegzetet veszek, és a térdemre simítom a ruhámat, 

mielőtt puhatolózva a szemébe néznék. 

— Azért jöttem, hogy elhozzam a tablettákat, tényleg. De 

útközben... történt valami... és... — Tudom, hogy a lényegre 

kell térnem, és előhozakodnom az igazsággal, mielőtt elfogy a 

türelme. — Azt hiszem, véletlenül magamhoz kötöttem 

Romant.

Jude rám néz, és nagyon próbál nem megdöbbenni, de nem 

sikerül neki. 

— Vagyis inkább én kötöttem magam Romanhez. De nem 

szándékosan. Véletlen volt. Épp az ellenkezőjét akartam 

csinálni, de aztán, amikor megpróbáltam visszafordítani, csak 

rosszabb lett. Nem várhatom, hogy segíts nekem, de ha hiszed, 

ha nem, sehová sem fordulhatok. 

— Sehová Ebben biztos vagy — húzza fel forradásos 

szemöldökét. 

Keresem a szavakat, remélve, hogy meggyőzik őt. Hallható 

sóhaj kíséretében így felelek 

— Tudom, mire gondolsz, de akár el is felejtheted. Nem 

mondhatom el Damennek. Soha nem tudhatja meg, hogy mit 

műveltem. Ő nem használ mágiát, ami azt illeti, nem bízik 

benne, úgyhogy nem tudna segíteni sem. Csak megbántanám, 

és csalódást okoznék neki ok nélkül. De te... te más vagy. Te 

ismered a varázsigéket. És mivel olyan valaki segítségére van 

szükségem, akinek nem ismeretlen az ilyesmi... hát, 

gondoltam, te megmutathatnád, hogy hozzam rendbe a 

dolgokat. 

— Úgy látszik, nagyon bízol bennem. —Hátradobja a 

rasztafonatait, és az ölébe ereszti a kezét. 

— Lehet — vonok vállat — De tényleg hiszem, hogy van rá 

okom. Most, hogy bebizonyítottad, nem vagy gonosz... — 

biccentek a karja felé. A látványukra támad egy ötletem, 

valami, amit egy bizonyos ponton szóba hozhatok, ami a 

tökéletes módja lehet, hogy kárpótoljam — de csak később, 

nem most. Először ezen kell átesni. Nagyot nyelek, és lesütöm 

a szememet. Halálra válok, hogy be kell vallanom ezt, hogy 

hangosan ki kell mondani a szavakat, de tudom, hogy csak ez 

az egy módja van: 

— Roman megszállottja lettem. — Kurtán Jude-ra pillantok, 

látom, hogy kissé elsápad, de hálás vagyok azért, hogy próbál 

uralkodni magán. — Totálisan és teljesen rákattantam. Csak rá

tudok gondolni. Csak róla álmodom. És nem számít, mit 

teszek, nem múlik el. 

Jude bólint, majd lehajtja kicsit a fejét, mintha mélyen 

elgondolkodna. Mintha a varázslat-visszafordító könyvet 

lapozná át a fejében, keresve a megfelelő gyógymódot. 

— Ez durva, Ever. — Mély lélegzetet vesz, és egyenesen 

rám emeli a tekintetét. — Bonyolult. Az ölemben 

összekulcsolom a kezemet, és bólintok. Ez máris fájdalmasan 

nyilvánvaló. 

— A megkötő varázslatok... — dörzsöli a gipszével az állát. 

— Hát, nem mindig lehet feloldani őket. 

Előrehajolok, és zaklatottságom ellenére igyekszem 

nyugodtnak látszani, és úgy beszélni. 

— De... azt hittem, mindent vissza lehet fordítani... Csak a 

megfelelő varázsigét kell elmondani a megfelelő időben, igaz 

Jude válla olyan végleges mozdulattal emelkedik és 

ereszkedik le, hogy összeugrik a gyomrom. A szemembe nézve 

így felel: 

— Sajnálom, én csak azt mondom, amit az évek során 

tanultam és gyakoroltam. De megkaptad a Könyvet, így 

megvan az a kód, ami megfejti az előző kódot, úgyhogy mondd 

meg te! 

Felsóhajtok, és hátradőlök a széken. A ruhám szegélyét 

birizgálom. 

— A Könyv nem nagy segítség. Ugyanazt csináltam, amit 

Romy es Rayne mondott... nagyjából ugyanazokat az elemeket 

használtam... és... 

Jude rám néz. 

— Pontoson ugyanazokat az elemeket 

— Hát, aha — vonok vállat. — Legnagyobbrészt igen. 

Ahhoz, hogy visszafordíts egy varázslatot, ugyanazokat a 

lépéseket kell megismételni, mint előzőleg. Ezt írja a Könyv, és 

Romy meg Rayne is ezt mondta.

Jude bólint. Nem szól egy szót sem, csak bólint. De világos 

a számomra, hogy nagy önuralomra van szüksége. 

— Úgyhogy el sem tudom képzelni, mit rontottam el. 

Először azt hittem, sikerült, de aztán... aztán teljesen kicsúszott 

a kezemből, a dolgok kezdtek visszafordulni, aztán minden 

megismétlődött úgy, mint azelőtt. 

— Ever, tudom, hogy a lépések ugyanazok voltak, de 

ugyanazokat az eszközöket is használtad Ugyanazokat a 

növényeket, kristályokat meg mindent, amit előzőleg 

használtál 

— Voltak újak és régiek is— vonok vállat. Nem igazán 

értem, mire gondol. 

— Mi az a fő eszköz, amit használtál Ami igazán 

beindította a varázslatot 

— Hát, a fürdés után... — Gondolkodom összehúzott 

szemmel, és jön a válasz azonnal: — Az athame. — Ránézek. 

Mindketten tudjuk, hogy ez az, ezt rontottam el. — Arra... arra 

használtam, hogy kicseréljem a vérünket, és... 

Jude szeme elkerekedik, és elsápad. Az aurája remegni 

kezd, ami nagyon ijesztő. 

— És ezt az athamét használtad, amikor engem megszúrtál 

— kérdezi nyilvánvaló aggodalommal. 

Nemet intek, és az arcát elárasztja a megkönnyebbülés. 

— Nem, az csak egy gyorsan manifesztált másolat volt. Az 

igazi otthon van. Bólint, és nyilvánvalóan örül, hogy ezt hallja, 

de elszántan folytatja. 

— Nos, utálok ilyet mondani, de abból kellett volna egy új. 

Az istennőnek valami újat, tisztát kell felajánlani, olyat, amit 

még senki sem használt. Nem szolgálhatod őt ugyanazokkal a 

szennyezett eszközökkel, mint amelyekkel az alvilág 

királynőjét. 

Ó! 

Jude szomorú pillantással néz rám, a szeme sarka legörbül, 

és így szól:

— Nagyon szeretnék segíteni, tényleg szeretnék, de ez kissé 

meghaladja a képességeimet. Talán beszélhetnél Romyval és 

Rayne-vel, ők, úgy tűnik, tudják, mit csinálnak. 

— De tényleg tudják — hunyorgok. Nem tudom, hová 

jutok ezzel, és csak hangosan gondolkodom, amikor folytatom: 

— Mert az a helyzet, hogy pont rájuk hallgattam. Azt tettem, 

amit mondtak. Az athamét nem szerették, állították, hogy az 

egészet rosszul csináltam, és azt akarták, hogy olvasszam el, de 

ettől még, amikor nem voltam hajlandó, annyiban hagyták. 

Egyszer sem mondták, hogy nem használhatom újra, vagy 

hogy teljesen új holmikat kell használnom, hogy 

visszafordítsam a varázslatot Ezt valahogy elfelejtették közölni 

velem. 

A pillantásunk találkozik, és mindketten ugyanazon 

gondolkodunk. Miért csinálták ezt Szándékos volt Ennyire 

nem kedvelnek Jude sokkal hamarabb elveti a gondolatot, 

mint én. De ő nem ismeri a múltunkat, ami olyan bonyolult és 

illékony, hogy nem tudom kitörölni. 

— Figyelj, a lányok nagyon közel állnak Damenhez, annyira 

imádják őt, mint amennyire engem utálnak. Komolyan — 

bólintok, tudva, hogy ez nem túlzás, hanem a teljes igazság. — 

És annak ellenére, hogy jó boszorkányoknak vallják magukat, 

nem vetném el, hogy ilyet csinálnak, hogy megleckéztessenek. 

Vagy elválasszanak Damentől. Ki tudja, mit terveztek De ha 

nem volt szándékos, ha csak nem tudták, kizárt, hogy hozzájuk 

forduljak. Mert ha szándékos volt, elmondják Damennek, és 

neki semmilyen körülmények között nem szabad megtudnia. 

Nem sérthetem meg ezzel. Ha pedig nem szándékosan tették, 

hát, akkor csak egy újabb adalék ahhoz, hogy engem 

nevetségessé tegyenek. 

Jude elszánt arccal felém hajol. 

— Ever, értem a dilemmádat, tényleg. De nem gondolod, 

hogy mostanában egy picikét paranoiás vagy

Összeszűkült szemmel hátradőlök. Vajon meghallott 

egyetlen szót is abból, amit mondtam 

— Először azzal vádolsz, hogy gonosz vagyok, amiről 

amúgy még mindig nem tudom, mit akar jelenteni, csak hogy 

van valami köze Romanhez, akinek nemcsak, hát legalábbis 

szerinted, saját gonosztevő törzse van, de történetesen te 

egyszerre gyűlölöd és kívánod, mert félresikerült valami 

megkötő varázslatod. Miközben nem lehetsz elég biztos abban, 

hogy Romy és Rayne ellened van, mert szándékosan kihagytak 

bizonyos információkat a magyarázatukból, hogy így elszúrd, 

és ezzel elválasszanak téged Damentől. És ha már szóba került 

Damen, arról is meg vagy győződve, hogy ő sosem bocsátja 

meg neked ezt a kalamajkát, amit csináltál, és... — rázza meg a 

fejét. — Érted, mire gondolok 

Karba tett kézzel ráncolom a homlokomat, résnyire szűkül a 

szemem. Nem vagyok hajlandó beismerni semmit — 

egyébként sem ilyen egyszerű, ennél sokkal mélyebben 

gyökerezik. 

— Ever, légy szíves, szeretnék segíteni, ezt most tudnod 

kell, de a helyes dolgot akarom tenni. El kell mondanod 

Damennek. Biztos vagyok abban, hogy meg fogja érteni, és... 

— Már elmagyaráztam —felelem. —Nem bízik a mágiában, 

és már figyelmeztetett, hogy ne használjam. Nem viselném el, 

ha tudná, hogy nem hallgattam rá, és hogy milyen mélyre 

süllyedtem. 

Jude hátradől, és figyelmesen vizsgálgat. 

— Ó, de azzal nincs gondod, ha én tudom, ez a helyzet — 

kérdezi nagyon halkan, félmosollyal az arcán. 

Mély levegőt veszek, és ránézek. Elhatározom, hogy olyan 

egyenes és nyílt leszek, amilyen csak tudok. 

— Hidd el, nekem is kényelmetlen, de nagyjából senki 

máshoz nem fordulhatok. De, ha nem akarsz belekeveredni, 

csak szólj, és én...

Megmarkolom a szék karfáját, és felállok, menni készülök. 

Jude mély, tengerzöld szemeivel visszacsalogat a székbe, kihúz 

egy fiókot, és átkutatja a tartalmát. 

— Úgy látszik, máris belekeveredtem. Lássuk, mit tehetek!

Tizenkettő 

— Már azt hittem, hogy anélkül kell elindulnom 

Firenzébe, hogy végső búcsút vennék tőletek! — Miles, akár 

egy medve, úgy ölel át, és magához szorít A vállam fölött 

Damenre les, óvatosan vizsgálgatja, miközben így suttog: — 

Örülök, hogy megint együtt vagytok. 

Elhúzódom, és kétkedve nézek rá. Emlékszem, amikor 

legutóbb találkoztunk a búcsúbuliján, amit a múlt héten 

tartottam neki, még arra biztatott, hogy lépjek túl Damenen, és 

találjam meg a boldogságot Jude mellett. 

A tekintetemet fürkészi, mintha a gondolataimban akarna 

olvasni, és elvigyorodik. 

— Na, csak boldognak akarlak látni, ez olyan rossz — 

Megfordul, int Damennek, és hozzáteszi: — A manóba, 

mindenkit boldognak akarok látni, de szíveskedjetek távol 

tartani magatokat a ház minden egyes helyiségétől, kivéve azt, 

amelyben most vagyunk. Ebbe a hátsó udvar is beleértendő. 

Damen karja oltalmazó ölelésben fonódik körém, és aggódó 

hangon így szól: 

— Van valaki a vendéglistán, aki miatt talán boldogtalanok 

lehetünk 

Nézek egyikükről a másikra, és már tudom a választ. 

Rögtön tudtam, amikor kiszálltunk a kocsiból, és odamentünk 

az ajtóhoz. Abban a pillanatban, amikor a furcsa, idegen 

pulzálás felébredt bennem, hogy figyelmeztessen az egyetlen 

dologra, amit tudnom kell: 

Roman itt van. 

A többi csak részletkérdés.

Miles elhúzza a száját, és beletúr rövid, barna hajába. 

— Jaj, nem, nincs vendéglista. Csak emberek véletlenszerű 

csoportja, akik dél körül kezdtek el beugrani hozzám, és még 

nem hagyták abba. És csak hogy tudjátok, mindent tudok 

rólatok és Havenről, úgyhogy... 

— Tessék — kérdezem. Figyelmesen tanulmányozom a 

fiút, az auráját, amely a szokásos módon jóindulatú sárgában 

ragyog, de most némi zavarodott szürke is van benne. 

Miles rám néz, csücsörít, és fejcsóválva feleli: 

— Figyelj, mindent tudok, elmondta. És bárcsak 

maradhatnék, hogy segítsek rendbe hozni a dolgokat.. 

— Mit mondott Haven Pontosan milyen szavakat használt 

— kérdezem Milesra szegezett pillantással, miközben Damen 

egyre szorosabban öleli a derekamat. Mindketten 

megrémültünk, figyeljük, ahogy a fejét rázza, és úgy tesz, 

mintha becipzározná a száját. 

— Ó, nem, ez eszedbe se jusson! Komolyan mondom, Ever, 

meg se próbáld! Csak azt tudom, hogy nem alkok szóba 

egymással. Ami a többit illeti... részemről én vagyok Svájc. 

Tökre semleges. Nem vagyok hajlandó belekeveredni. Mert az 

az igazság, hogy valójában nem szeretnék itt maradni, hogy 

rendbe hozzam... Csak kedves akartam lenni. Alig várom, hogy 

elmenjek Firenzébe, és rátok hagyjam, hogy ti magatok 

bogozzátok ezt ki. És jobb, ha kibogozzátok, mert nem fogok 

odaállni senki oldalára, amikor hazajövök. Neked talán van 

némi előnyöd, mert mindig elvittél a suliba, meg minden, de 

Havent régebb óta ismerem, és ez is számít valamit, nem — 

Behunyja a szemét, és a fejét csóválja, mintha az egész 

zűrzavar túl sok lenne már, hogy elbírjon vele. 

— Miles, ez így rendben van, de attól tartok, nagyon fontos 

lenne tudnunk, pontosan mit mondott neked Haven. — Damen 

hangja halk és sürgető, teli feszültséggel, hogy tisztán látszik, 

legalábbis számomra, hogy ha Miles nem árulja el, 

másodpercekre van attól, hogy megszegje a fogadalmunkat,

amely szerint nem kémkedik a barátaink gondolatai után, és 

belessen a fejébe, hogy maga tudja meg. — Nem mondom 

vissza neki, ha ezért aggódsz, de félek, hogy muszáj tudnunk. 

Miles ránéz, és drámai sóhajjal az égnek fordítja a tekintetét. 

— Et tu 2 , Damen — kérdi, és világos, hogy nem örül a 

nyomásnak, amit gyakorlunk rá. Pillantása kettőnk között 

cikázik. — Jó, elmondom, de csak azért, mert holnap 

elmegyek, tízezer méter magasan fogok suhanni a felhőkön át, 

és filmeket nézek, amelyeket már láttam, és teletömöm magam 

nátriumban gazdag ételekkel, amitől felfúvódok. De jusson 

eszetekbe, hogy akármilyen ronda dolog lesz, ti akartátok! — 

Drámai csendben ránk néz, és komoly arccal folytatja: — Azt 

mondta, hogy elhatároztátok, hogy elválasztjátok őt Romantól, 

mert (és ne felejtsük, ezek az ő szavai, nem az enyémek, 

úgyhogy ne lőjük le a hírvivőt) alapvetően azt hiszi, hogy 

féltékeny vagy. Mármint nem te, Damen, hanem Ever. Azt 

hiszi, Ever féltékeny, ismét mondom, ezek az ő szavai: — A 

torkát köszörüli, hogy meglegyen a hiteles, reszelős hangú 

Haven-imitáció. — Végre magamra találtam, és Ever ki nem 

állhatja, hogy már nem ő a különleges. — Miles fejét csóválva 

forgatja a szemét. Rosszul érzem magam, amiért meg kellett 

ismételnie, de titokban örülök, hogy Haven nem azt mondta, 

amit gondoltunk. Lehet, hogy utál, de képes volt megtartani 

magának a halhatatlanságát — legalábbis egyelőre. 

Damen bólint. Hűvösen, nyugodtan, de tudom, hogy ő is 

megkönnyebbült. Csak nézem Milest, és vállat vonok. 

— Hű, nagyon sajnálom! —mondom lezseren. 

De igazság szerint már tovább is léptem. A bennem 

mozgolódó fura varázslattól kalapál a szívem, és izzadni kezd a 

tenyerem, ahogy újra magával ragad a nyugtalan, reszkető 

érzés. És csak azt akarom, hogy lekoptassam ezt a kettőt itt, 

amilyen gyorsan csak lehet, hogy megkereshessem őt, Romant. 

2 Te is... (A latin Et tu mi fili, Brute szállóigéből — Te is fiam, Brutus)

Irányíthatatlan vágy ébred bennem, amelyet csillapítani kell, 

mindegy, mibe kerül nekem vagy a barátaimnak. 

Nagyot nyelek, és lassan, kimérten lélegzem, hogy 

lehiggadjak. A józan ész pici csillanásába kapaszkodom, amely 

a körülötte őrjöngő harc ellenére még megmaradt. 

— Tessék! Egy jó kis, régimódi csajbunyó — von vállat 

Miles. — Kár, hogy nem vagyok az a típus, aki értékeli az 

ilyesmit Talán te. 

Damen felé int, de Damen gyorsan eloszlatja a tévedését 

— Biztosíthatlak, hogy én már rég túl vagyok az ilyeneken. 

— Biccent, és az arcán szomorúság villan át, Drina és az én 

küzdelmem emléke, és mire pislognék, már el is tűnik. Miles 

bólint, és egyikünkről a másikunkra nézve hozzáteszi: 

— Bár egy dologban Havennek igaza van... 

Damen megmoccan, felkészülve bármire, ami jön, én pedig 

csak állok mellette, idegesen fészkelődve, és csak azt kívánom, 

bár idejönne hozzám ö. 

— Haven mostanában tényleg baromi jól néz ki. Nem 

tudom, hogy az új, posztapokaliptikus, rock and roll-cigány 

külseje miatt, vagy miért. De mintha végre magára talált volna, 

ahogy mondta, tudjátok. És elég szédítő érzés, hogy azok után, 

hogy olyan sokáig elveszett volt, végre gyűjtött egy kis erőt, 

úgyhogy nézzétek el neki! Majd megenyhül. Végül. De 

egyelőre szerintem csak dőljünk hátra, és próbáljuk nem 

magunkra venni! Vagy legalábbis ti, mert én elmegyek 

Firenzébe, mondtam már 

Automatikusan, gépiesen bólintok, és átrendezem az 

arcvonásaimat, remélve, hogy a végeredmény kedvesnek fog 

látszani. Remélem, hogy aranyosnak, barátságosnak és 

megértőnek látszom, mert belül kavargok, lángolok, és kizárt, 

hogy hagyom Havennek, hogy jól érezze magát Romannel. 

Kizárt Dolog. 

De nem mondom ki. Egy szót sem szólok. Csak vállat 

vonok, mintha kicsit sem érdekelne, majd tovább vizslatom a

szobát. Csak elütöm az időt, míg megérkezik az én kedvenc, 

kék szemű, szőke aranyifjúm. 

— Szóval, azt akarom mondani, hogy nem számít, mi folyik 

közöttetek, lányok, én nem fogok választani, ami azt is jelenti, 

hogy mindkettőtöket szívesen látlak. De ez nem azt jelenti, 

hogy a kíséretét én hívtam meg, Haven ezzel egyedül rukkolt 

elő. Mert hogy őszinte legyek, ne szóljatok neki, de Roman 

eléggé... — Miles a homlokát ráncolja, és a semmibe bámul, 

míg keresi a megfelelő szót, aztán megrázza a fejét, és kezdi 

elölről. — Hát, mindegy, mondjuk, hogy van benne valami... 

más... valami furcsa Nem igazán tudom elmagyarázni, de 

ugyanolyan érzésem van vele kapcsolatban, mint Drinával volt 

Kettőnk között váltogatja a pillantását, igazolást keres, hogy 

tényleg jól érzi, de az én gondolataim máshol járnak, Damen 

pedig ugyanilyen állapotban áll mellettem. Miles nem tudja 

átütni a nemtörődömség falát 

— Mindegy — vonja meg a vállát. — Roman boldoggá 

teszi őt, és csak ez számít. Nem mintha meg tudnánk 

akadályozni, igaz 

Na, erről neked fogalmad sincs! Összeszűkül a szemem, és 

összeszorítom a számat, hogy ki ne mondjam. 

— De komolyan... 

Miles csak sopánkodik tovább, én pedig megragadom az 

alkalmat, hogy belelessek a fejébe. Csak egy picit merülök meg 

benne, gyorsan körülnézek, és érzékelem, hogy izgatott az 

utazás miatt, vonakodik itt hagyni Holtot, és semmit sem tud 

holmi gonosz halhatatlanokról, vagy semmi ilyesmiről. 

— ...úgyhogy alapvetően van nyolc hetetek, két egész 

hónapotok, hogy tisztázzátok a dolgot. És számítok rád, Ever, 

mivel mindannyian tudjuk, hogy milyen makacs tud lenni 

Haven. Szeretem őt, meg minden, de lássuk be, hogy sokkal 

jobban szereti, ha igaza van, mint bárki, akit ismerek, még 

akkor is, ha baromira nincs igaza.

Bólintok. Már kiszálltam a fejéből, és újra megfogadtam, 

hogy soha többé nem csinálok ilyet. Figyelem, ahogy Damen a 

zsebébe nyúl, és egy csinos kis négyzetté összehajtogatott 

papírt vesz elő — amit valószínűleg ebben a pillanatban 

teremtett oda. 

— Megírtam a listát, amiről beszéltünk —biccent. Miles 

értetlen pillantására hozzáteszi: — A helyek, ahová el kell 

menned Firenzében, amelyeket nem szabad kihagyni. Hosszú 

lista — vonja meg a vállát. — A következő pár hétben lefoglal 

majd. — Békés, nyugodt pillantással figyeli Miles-t, amelyben 

nyoma sincs hátsó szándéknak, meg akarja győzni. De én 

tudom, anélkül, hogy elmondta volna, hogy attól a listától 

akarja eltéríteni, amit Romantól kapott pár hete — de nem 

tudom, hogy miért. 

Amikor legutóbb kérdeztem, hallgatott, és nem volt 

hajlandó beszélni róla. Csak azt tudom, hogy Roman arra 

biztatta Milest, hogy látogasson meg néhány nem túl ismert 

helyet, amelyekről állította, hogy ritka régiségeket láthat, 

Damen pedig ettől aggódni kezdett. Bár el nem tudom 

képzelni, miért, mivel minden róla készült festményt 

elemésztett a tűz, amit ő gyújtott négyszáz éve. A tűz Damen 

egész gyűjteményét felégette, beleértve — szándékosan és 

okkal — őt magát is. 

Miles átfutja a listát, a pillantása a lap aljáról a tetejére 

siklik, aztán összehajtja, és bedugja az inge zsebébe. 

— Hidd el, azok után, hogy láttam azt a fárasztó órarendet, 

amit tegnap küldtek, szerencsém lesz, ha ráérek aludni. Elég 

komolyan veszik, hogy minden szabad pillanatunkat a 

mesterségünk gyakorlására fordítsunk, tudod, mint egy 

színésztáborban, és nem kifejezetten az a laza olasz vakáció 

lesz, amire számítottam. 

Damen bólint, és megkönnyebbülés fut át az arcán, de olyan 

gyorsan, hogy ha csak pislog az ember, máris lemaradt róla. De 

én nem pislogtam. Láttam. És ha nem foglalnának le annyira a

Roman körül keringő gondolataim, félrevonnám Dament, és 

megkérdezném, miért. De csak állok, és képtelen vagyok 

figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a szokásos bizsergést és 

forróságot teljesen kioltotta a kitartó pulzálás, amely a helyén 

lüktet. 

És Jude láttára sem csillapodik, egy kicsit sem. 

Megáll, kurtán biccent felém, aztán Damenre pillant. 

Mindketten megfeszülnek, kihúzzák magukat, kidüllesztik a 

mellkasukat. A jelenség annyira elemi, hogy eszembe jut, mit 

mondott Jude nemrég az ősi versengésről, amelyet értem 

folytatnak. 

Két gyönyörű, okos, tehetséges pasas harcol értem. Én meg 

csak arra tudok gondolni, aki a szomszéd szobában van. Aki a 

barátnőmmel jár. Aki ugyanolyan gonosz, mint amilyen 

ellenállhatatlan. 

Damen Jude bepólyált karjai felé int, és így szól: 

— Fájhatott. 

És ahogy mondja, a hanghordozása és az arckifejezése miatt 

nem tehetek róla, de arra gondolok, hogy a szó fizikai vagy 

érzelmi értelmében értette-e, mivel mind tudjuk, hogy én 

tettem. 

Jude vállat von. A lezser mozdulattól rasztafürtjei a vállára 

hullanak, és rám pillantva így felel: 

— Hát voltam már jobban. De Ever mindent megtesz, hogy 

jóvátegye. 

Miles egyikünkről a másikunkra néz, az orrát és a homlokát 

ráncolgatva megszólal: 

— Várjunk... azt mondod, ezt Ever csinálta 

Jude-ra nézek, és fogalmam sincs, mit fog válaszolni, és kis 

híján hangos, megkönnyebbült sóhajt hallatok, amikor nemet 

int, és felnevet. 

— Segít az üzletben — rántja meg a vállát. — így értettem. 

Semmi komoly... Semmi, ami olyan kínos lenne, mintha egy 

lány lecsapna.

Abban a pillanatban, amikor kimondja, felnevetek. Egyrészt, 

mert mindenki annyira hallgat, és annyira beleakadunk a 

feszültség hálójába, amit baltával lehetne hasogatni — 

másrészt, mert annyira sebzett, reszketeg és feszült vagyok, 

hogy nem tudom, mi mást tehetnék. De a nevetésem sajnos egy 

borzalmas röhögésnek sikeredik. Hangos, feltűnő, szörnyen 

kétségbeesett vihogás, ami csak felnagyítja a kínos szitut. 

Damen velem ellentétben közömbösen ácsorog, elhatározta, 

hogy azt teszi, ami nekünk — nekem —jó, bár nem mindig 

tudja, mi is az. 

Én pedig nagyon rosszul érzem magam a zűr miatt, amit 

okoztam, hogy ilyen szörnyű barátnő vagyok, hogy az után 

vágyakozom, aki az életünket csak bonyolítja. Picit behunyom 

a szemem, és egy kazal piros, telepatikus tulipánt küldök 

Damennek, hogy megpróbáljam kárpótolni. De a virágok 

helyett Damenhez csak zavaros, elkenődött, formátlan, vörös 

foltok jutnak el reszketeg, zöld szárakon. Életem legbénább 

virágcsokra. 

Damen felém fordul, és aggodalmasan hunyorog rám, 

miközben Jude így szól: 

— Figyeljetek, én most... vamanos. Szóval, Miles... — A 

gipsze találkozik Miles tenyerével, ami valahol a pacsi és a 

kézfogás között van. — És Ever... — fordul hozzám. A 

pillantása csak pár másodperccel hosszabb ideig időzik rajtam, 

hogy elviseljem anélkül, hogy összerándulnék, és hogy mások 

ne vegyék észre. És nem tehetek róla, de azon gondolkodom, 

hogy szándékosan csinálta-e, hogy Damen tudja, őt 

választottam, amikor szükségem volt valakire, vagy tényleg 

ilyen rossz hazudozó, és próbálja megőrizni a titkunkat. 

Damenre néz, és olyan jelentőségteljes pillantást váltanak, amit 

nem tudok megfejteni. Jude csak akkor fordul el, amikor Miles 

már az ajtó felé tessékeli. Csak ennyi kell, hogy meggyőződjek 

arról, hogy helyesen cselekszem. Fel kell hagynom azzal, hogy

kizárom Dament az életemből, tisztázni mindent, és végre 

elfogadni a segítséget, amit már egyszer felajánlott. 

Megfordulok, megmarkolom a karját, és keresem a 

pillantását. Készen állok arra, hogy előrukkoljak az egész 

mocskos történettel, de a torkom elszorul, eláll a szavam, és 

ténylegesen nem kapok levegőt. Elvörösödöm, s a vallomásom 

köpködő köhögőrohamba torkollik. 

És amikor Damen átkarol, és megkérdezi, hogy jól vagyoke, 

nem tehetek róla, de nehezemre esik, hogy ne toljam el 

magamtól. 

Minden erőmre szükségem van, hogy összeszedjem magam, 

amennyire csak tudom. Lehajtott fejjel, csukott szemmel 

várom, hogy elmúljon a kitörés. Tudom, hogy már nincs 

uralmam saját magam és semmi más felett sem. A szörny 

felébredt, és nem hagyja, hogy Damen Roman és közém álljon. 

Miles becsukja az ajtót Jude mögött, és hozzánk fordul: 

— Nem, ebben tényleg semmi kínos nincs. — Kettőnk 

között váltogatja a pillantását sóhajtozva. 

A táskámba nyúlok, és lázasan kotorászom benne, míg meg 

nem találom, amit keresek. Egy kicsi, józan rész tudja bennem, 

hogy haladni kell, átadni az ajándékot, és eltűnni innen, mielőtt 

késő lesz, mielőtt ez a fura varázslat teljesen átveszi az uralmat 

felettem, és olyasmit teszek, amit bizonyosan megbánok. 

Roman közeledik. Érzem, ahogy közeledik. El kell mennem 

innen, amíg még képes vagyok rá. 

— Nem maradhatunk, de ezt szeretném odaadni — 

mondom, és remélem, nem veszi észre a kezem remegését, 

amikor átnyújtom neki a bőrkötéses naplót, amit az üzletből 

hoztam el. Koncentrálok, hogy lassan, mélyeket lélegezzek, és 

sakkban tartsam a szörnyeteget. Figyelem, ahogy végigsimítja 

a fedelet, aztán átpörgeti a durva szegélyű lapokat. Próbálom 

megszabadítani a hangomat az idegességtől.

— Tudom, hogy valószínűleg az egész úton blogolni fogsz, 

de ha netán nem lenne interneted, vagy akadna pár dolog, amit 

megtartanál magadnak, gondoltam, ebbe akkor is írhatsz. 

Miles elvigyorodik. 

— Először buli, most meg ajándék Elkényeztetsz, Ever! 

Bár mosollyal válaszolok, az igazság az, hogy a szavai alig 

jutnak el hozzám. Mindent felülmúl az az egyszerű tény, hogy 

Roman itt van. 

Abban a másodpercben, ahogy megpillantom, a megszálló 

gyakorlatilag elfojtja az énem eddig kitartó, kicsi pislákolását, 

és azonnal átveszi a helyét a kitartó dobolás, amely egyre 

arcátlanabbal erősödik. 

Amely nem szűnik, amíg Roman és én nem válunk eggyé. 

Damen karja szorosabbra fonódik körülöttem, érzi a 

változást az energiáimban. Ideges. Higgadtan és mindenre 

felkészülve végignézi, ahogy előbb Misa, aztán Marco majd 

Rafe is elköszön Milestól, és Havent, a lila bársonyruhájában, 

amely kiemeli tökéletes, halvány bőrét. A lány csillogó szeme 

végigfut rajtam, gyűrűs ujjai a csípőjén dobolnak. És ha lenne 

aurája, kétségtelenül egy sötét, izzó vörös, masszív falba 

ütköznék. 

De nem kell az energiáit olvasnom ahhoz, hogy tudjam, mit 

érez, vagy mit gondol. Most már pontosan olyan, mint én — 

halhatatlan csőlátó — egyetlen cél lebeg a szeme előtt Roman. 

Bármire hajlandó, hogy megtartsa. 

A pillantása tetőtől talpig végigmér. Annyira biztos a 

hatalmában, annyira bízik újonnan szerzett képességeiben, 

hogy egy lezser vállrándítással elutasít. 

Mileshoz hajol, gyorsan megöleli és elköszön, majd fürgén 

elsiklik Roman útjából, aki rövid, hátbaveregetős öleléssel 

búcsúzik Milestól. Még a vállát szorítja, amikor megszólal: 

— Ne felejtsd el, ahogy átmész a Ponté Vecchión, menj 

végig a sikátoron, fordulj balra, aztán megint balra, és jobbra a 

harmadik ajtó! Nagy, vörös ajtó, el sem tévesztheted. —

Damenre nézve millió szikrát szór a szeme, és látja, ahogy 

kifut a szín a másik arcából. — Megéri a kirándulást, haver, 

hidd el nekem! — Visszafordul Mileshoz. — A pokolba is, hát 

kérdezd meg Dament! Szerinted nem éri meg a kirándulást 

Biztosan ismered a helyet! 

Damen összeszorított állkapoccsal néz rá. Összeszűkül a 

szeme, és nyugodt, egyenletes hangot erőltetve így felel: 

— Nem mondhatnám, hogy így van. 

De Roman csak hunyorog félrebillentett fejjel, és vaskos, 

keletlondoni akcentussal folytatja: 

— Biztos, öregem Megesküttem vóna', hogy má' láttalak 

ott. 

— Kétlem — feleli Damen. A szó kemény, végleges, és a 

pillantásában világosan látom a kihívást. 

De Roman csak nevet, megadóan felemeli a kezét, és felém 

fordul: 

— Ever! 

És ennyi. A nevem puszta említésére elolvadok. 

Tiszta, olvadt lé leszek. 

Hajlandó vagyok követni őt, bárhová menjen. 

Felé moccanok, hívogat az acélkék pillantás. Minden apró 

lépés közelebb visz a képekhez, amelyek kibomlanak a 

gondolataiban — amelyeket nekem teremt. Pontosan olyanok, 

amelyek azelőtt undorítottak, amelyektől szerettem volna 

kilyukasztani a csakráit, és véget vetni az egésznek. De most 

nem így van. 

Nem kapok levegőt, és annyira felhevülök, hogy nem tudok 

elég gyorsan a közelébe kerülni. 

Damen felém nyúl — gondolatban és testben —, próbál 

üzenni, próbál visszahúzni magához, de semmi haszna. A 

gondolatai zavarosak, egyáltalán nincs értelmük. Csak hosszú 

szófüzér, amely most nem érdekel. 

Csak Roman érdekel.

Ő a Napom, Holdam s a csillagok, és boldogan keringek 

körülötte. 

Teszek még egy lépést, remeg a kezem, sajog a testem, 

vágyom a jeges érintését a bőrömön. Már nem érdekel, ki látja, 

mit gondolnak rólam, csak az éhező szörnyet akarom táplálni 

magamban. 

És épp, amikor megtenném azt az utolsó lépést, Roman 

elsuhan mellettem, és kimegy a kocsijához. Ingatagon, 

bizonytalanul s zavartan állok, nem kapok levegőt, míg Miles 

mellettem nem tudja, mit tegyen, Damen pedig aggódva figyel. 

Az akarata minden grammjára szüksége van, hogy eszénél 

maradjon, összetartsa a dolgokat, legalábbis amíg Miles jelen 

van, és visszatér oda, ahol abbahagytuk: 

— Roman művészeti ízlése a legjobb esetben is hiányosnak 

mondható. Maradj az én listámnál, és nem ronthatod el. — Az 

arca összeszedettnek és nyugodtnak látszik, de tudom, hogy 

Damen minden, csaknem az. A belőle felszálló energiák 

egészen másról tanúskodnak. 

De bárcsak érdekelne, ahogy kellene — ahogy végül 

érdekelni is fog, ha a lüktetés alábbhagy, és a hatása elmúlik. 

De az az iszonyatos pillanat a jövőben fog bekövetkezni. 

Jelenleg csakis őrá tudok gondolni. 

Hová megy 

Hogy Havennel van-e 

És hogyan tudnám megállítani őket 

Miles tekintete kettőnk között cikázik, és azt kívánja, bár 

felszállhatna arra a repülőgépre most azonnal, és túl lenne az 

egészen. Idegesen köszörüli a torkát, majd így szól: 

— Na, most, hogy ennek vége, szeretnétek csatlakozni a 

többiekhez A stáb odafent van a játékszobában, és hamarosan 

előadjuk a Hajlakk legjobb jeleneteit. 

Damen nem-et intene, de közbevágok. Bár nincs semmi, 

amire kevésbé vágyom, mint a danolászás odafent, a 

megváltást remélve, itt kell maradnom. Itt, ebben a házban,

ahol biztonságban vagyok. Ha kimegyek, utána fogok eredni, 

és attól a pillanattól kezdve nincs visszaút. 

Amúgy is el kell terelnem a figyelmemet. Nem bírom 

elviselni Damen kérdő tekintetét, a fájdalmas arckifejezését. 

Időre van szükségem, hogy lehiggadjak és összeszedjem 

magam, és végül el tudjam magyarázni a furcsa, szörnyű 

igazságot arról, hogy mi történik velem. 

Megmarkolom Damen kezét, és felvezetem az emeletre, 

remélve, hogy a közöttünk lebegő energiafátyol elfedi nyirkos, 

hűvös bőrömet. A játékszobába lépve mosolyogva integetek. 

Eszembe jut a titok, amit Miles mondott egyszer a 

színészetről. Az egész arról szól, hogy az ember elképzel, 

elképzel, elképzel — és olyan hevesen hiszel a hazugságban, 

hogy a közönség is beveszi.

Tizenhárom 

— Damen... — Megpróbálom elmondani neki, 

megpróbálom a nyelvemre erőltetni a szavakat, de nem jönnek. 

A torkom forró, elszorul, és ismét elakad a szavam. Mintha a 

szörnyeteg már kiismert volna, és nem lenne hajlandó 

engedelmeskedni. 

Damen rám néz, az arcán világosan látszik a növekvő 

aggodalom. 

— Menjünk... menjünk Nyárvidékre — recsegem. 

Csodálom, hogy egyáltalán ezt ki tudtam mondani. — Vissza 

Versailles-ba. — Biccentek, és megfordulok az ülésben, míg 

teljesen szembe nem nézek vele. A pillantásommal könyörgök, 

hogy egyezzen bele a tervembe. 

— Most — Fékez egy piros lámpánál, és rám néz. A szeme 

összeszűkül, a homlokát ráncolja. Ezek a beszédes jelei annak, 

hogy épp tüzetesen vizsgálgat. 

Összeszorított szájjal vállat vonok. Nyugodtnak akarok 

tűnni, nemtörődömnek, bár valójában belül semmi közöm 

ahhoz, ami külsőleg látszik, valójában reszketeg és nyugtalan 

vagyok attól a pillanattól kezdve, hogy odaértünk Mileshoz, 

egészen addig, míg el nem jöttünk. Az egyetlen gyógymód 

erre, az egyetlen lehetőség, hogy megbízom Damenben, és a 

segítségét kérem, hogy amint csak lehet, vigyen el 

Nyárvidékre. Itt a földi síkon nem tudom irányítani saját 

magamat 

— Azt hittem, tetszett neked ott — mondom, gondosan 

kerülve a pillantását. — Végül is te csináltad.

Damen bólint — ahogyan akkor bólint az ember, amikor 

uralkodni próbál magán, de azt is próbálja elrejteni, amit 

gondol. És igazság szerint nem bírom elviselni. Komolyan ki 

nem állhatom. Menni akarok — most. Mielőtt ez a fura 

betolakodó teljesen átveszi az uralmat felettem. 

— Tényleg tetszett — feleli halkan, kimérten. — Ahogy 

mondtad, én csináltam. És bár örülök, hogy neked is tetszik, 

aggódom is. 

Kifújom a hajamat az arcomból, és karba teszem a kezemet. 

Megteszek mindent, hogy kimutassam a bosszúságomat. Nem 

fecsérelhetem itt az időmet. 

— Ever... 

Felém nyújtja a kezét, de gyorsan elhúzódom. Újabb jele a 

borzalmas függőségnek, és teljesen önkéntelen. Ez az oka, 

hogy el kell mennem innen. 

Megrázza a fejét, és újra kezdi, a pillantása mélységesen 

elszomorodik. 

— Mi van veled Napok óta nem vagy önmagad. És az 

előbb is, Milesnál... — Hátranéz, miközben gyorsan sávot vált 

— ...Hát, utálok ilyet mondani, de amint megpillantottad Judeot, 

hát, mondjuk azt, hogy határozottan megváltozott az 

energiád, és amikor Roman bejött a szobába... —Nagyot nyel, 

és összeszorítja a száját. Beletelik egy pillanatba, míg 

összeszedi magát. — Ever, mi történt veled 

Leszegem a fejemet. A szememben szúrás támad, amikor 

megpróbálom ismét elmondani neki — nem megy de a 

varázslat nem hagyja. 

Inkább felé fordulok, és belekötök, tudva, hogy a 

szörnyetegnek ezzel aztán nincs problémája. Hajlandó vagyok 

megtenni bármit, hogy meggyőzzem Dament, hogy kövessen, 

jöjjön el velem. 

— Ez nevetséges! — mondom, és azonnal meggyűlölöm 

magamat, de nincs más választásom. — Most komolyan! Nem 

hiszem el, hogy ilyet mondasz! Ha nem vetted volna észre,

álmaim nyara, amikor is a strandon fekszem melletted, nem 

úgy tűnik, hogy a közeljövőben összejön, hát nézd el nekem, 

hogy szeretném megragadni azt a néhány pillanatot, amikor 

elszökhetek Nyárvidékre! — Fejcsóválva elfordulok, és még 

szorosabbra fonom a két karomat a mellkasomon. Leginkább 

azért, hogy ne lássa, annyira reszket a kezem, hogy alig tudok 

uralkodni rajta. Tudom, igazságtalan vagyok, teljesen 

logikátlan, de ha velem jönne, ha el tudnám vinni, ott mindent 

megmagyarázhatnék. 

Érzem a tekintete súlyát az arcomon, ahogy a szemem alatt 

az újabban megjelent fekete karikákat figyeli, az államat borító 

pattanásokat, meg hogy a ruháim kezdenek lógni rajtam a 

ledobott kilóknak köszönhetően. Azon gondolkodik, mitől 

lehet ez, miért vallok kudarcot mindenhol. Annyira aggódik 

értem, hogy belesajdul a szívem. 

És amikor még jobban összeszűkül a szeme, tudom, hogy 

próbál telepatikusan is elérni, úgy kommunikálni velem, ahogy 

már nem lehetséges — vagy legalábbis itt nem. 

Megfordulok, az ablak felé, és lázasan próbálom elrejteni 

előle a szörnyű igazságot, hogy már nem hallom öt Már nincs 

bejárásom a gondolataiba, az energiájába, még azt a bizsergést 

és forróságot sem érzem, amit az érintése okozott eddig. 

Minden elmúlt. Megsemmisült. A bestia elvette tőlem. 

De csak itt. Nyárvidéken pihenhetek, megtisztulhatok, 

ahogy régen. És mi ketten együtt leszünk, ahogy mindig is 

elrendeltetett. 

— Csak gyere velem! — könyörgök reszelős, gyenge 

hangon. — Meg tudom magyarázni... de csak ott, itt nem lehet. 

Légy szíves! 

Damen felsóhajt, és rám néz. Tépelődik, mert a kedvemben 

akar járni, de azt akarja termi, amit a legjobbnak vél. 

— Nem — feleli olyan egyértelműen és ellentmondást nem 

tűrve, hogy nincs kétség afelől, mit jelent.

Nemcsak Nyárvidékre mondott nemet, hanem nekem is. 

Nemet mondott az egyetlen dologra, amire szükségem van. 

Megbánás ül az arcán, amikor a fejét rázva hozzáteszi: 

— Sajnálom, Ever, tényleg, de nem. Nem megyünk. 

Szerintem jobb lesz, ha hazamegyünk, hozzám, ahol leülünk, 

és hosszasan elbeszélgetünk, megbeszéljük, hogy pontosan mi 

is van veled 

Ülök mellette beesett szemmel, pattanásos képpel, remegve, 

feszülten, és alig bírok uralkodni magamon, alig tudom 

összeszedni magam, miközben ő hosszasan sorolja az 

aggodalmait. Hogy az utóbbi időben nem vagyok önmagam, 

hogy még csak nem is hasonlítok önmagamra, hogy mennyire 

megváltoztam minden téren — és egyik változás sem jó 

irányban történt. 

De igazából a szavai elszállnak mellettem, s úgy hatnak, 

mint valami távoli halk zúgás. Én elmegyek Nyárvidékre, vele 

vagy nélküle, nem igazán van választása. 

— Iszod az elixírt Szükséged van új adagra Ever, kérlek, 

beszélj hozzám, mi folyik itt Behunyom a szemem, a fejemet 

csóválva visszatartom a könnyeimet. Képtelen vagyok 

elmagyarázni, hogy nem tudom megállítani ezt az elszabadult 

vonatot, már nem én irányítom a dolgokat. 

Damen még utoljára megpróbál elérni telepatikus úton, de 

hasztalan. Ha próbálnám, sem tudnám kitalálni, mi lehet az 

üzenet. Lefagyott a rendszerem. 

— Nem is hallasz már, ugye 

Megáll egy gyalogátkelőhely előtt, és ismét felém nyúl, de 

ha más nem is megy, gyorsan felugrom, és kipattanok a 

kocsiból. A karjaimat olyan szorosan összefonom, hogy 

kezdenek elzsibbadni. Remegnek az ujjaim, lüktet a testem, és 

tudom, hogy ha nem szököm meg gyorsan a földi síkról, nincs 

választásom meg kell keresni őt. Romant. Egyáltalán nincs más 

választásom.

— Figyelj! — szólok reszkető, bizonytalan hangon. Tudom, 

hogy valahogy le kell rendeznem ezt, nincs időm. — 

Megmagyarázom, ha odaérünk. Esküszöm. Csak... ott kell 

megtörténnie... nem itt. Úgyhogy... jössz vagy sem — 

Összeszorított szájjal csikorgatom a fogamat, hogy ne 

vacogjon, hogy ne remegjen a szám olyan feltűnően. 

Damen nagyot nyel. A szeme szomorú, és nagy 

erőfeszítésébe kerül kimondani: 

— Nem. — Olyan halk, hogy alig hallom. Aztán 

megismétli, amikor hozzáteszi: — Inkább maradok, és szerzek 

neked valami segítséget. 

Nézek rá, olyan sokáig nézem, amíg csak bírom, ami 

igazság szerint nem túl hosszú idő. Annyira szeretnék 

visszaülni mellé a jó meleg kocsiba, megölelni, ahogy szoktam, 

érezni a karját magam körül, hogy megnyugtasson a 

bizsergése, a melege, és meggyónni minden vétkemet, míg 

meg nem tisztulok. De sajnos ez az érzés a lelkem legkisebb 

részéből jön — a józan ész pici darabkájából, amelyet gyorsan 

összezúz az a részem, amely a maga gyümölcsét mocskosan, 

gonoszul és a lehető legtiltottabb módon szeretné megszerezni. 

Csak bólintok. Még látom az arcán a megdöbbenést, aztán 

behunyom a szemem, és megjelenítem a kaput — a csodás, 

ragyogó kaput. Átlépek rajta, és így szólok: 

— Na jó, akkor megyek egyedül.

Tizennégy 

A hátsómon landolok. A gyönyörű, tizennyolcadik századi 

palota pontos mása előtt, ahol egykor a francia nemesség élt. 

De nem megyek be. Bár én könyörögtem, hogy jöjjünk ide, 

nem vagyok képes Damen nélkül belépni. Ez a mi helyünk. 

Kettőnké. Ahol a legféltettebb emlékeim élnek. És kizárt, hogy 

nélküle menjek be. 

Felállok, és leporolom magam. Körülnézek, hogy 

összeszedjem a dolgaimat, és megállapítsam, hol vagyok. 

Tudom, hogy csak el kell képzelnem egy célt, és varázslatos 

módon ott találom magam, de inkább gyalog megyek, sétálok a 

saját örömömre, és kihasználom az időt. Élvezem, hogy 

megszabadultam a szörnyetegtől — még akkor is, ha csak 

összegömbölyödött épp valahol, és kivárja, míg elmegyek 

innen. De egyelőre igyekszem élvezni ezt a kis 

felszabadultságot. 

Felemelem a kezemet, átlegyezek a csillogó párán, a 

halvány ragyogáson, amely láthatatlanul mindent betölt. A 

bőrömet a hűsítő lágy fuvallat megnyugtatja, és bízom abban, 

hogy valami nagyszerű helyen kötök majd ki — ahol tényleg 

lenni akarok. Ez Nyárvidék szépsége — minden út jó helyre 

vezet. 

Megállok a hatalmas, illatozó mezőn átfolyó 

szivárványszínű patak mellett. Gyorsan manifesztálok egy kis 

kézitükröt, hogy megnézzem, hogy festek. Megkönnyebbülök, 

amikor látom, hogy a szemem a régi ragyogó kék, a hajam újra 

fényesen csillogó, világos aranyszőke, a bőröm pedig... a 

bőröm szinte pórustalan és tiszta, a szemem alatti karikák

eltűntek. És azt kívánom, bár így láthatna Damen, a régi 

énemmel, amilyen voltam. Elszomorít, hogy az utolsó emléke 

rólam az a szörnyű teremtés. A szörny, akit én alkottam. Ha 

beleegyezett volna, hogy velem jön, mindent 

megmagyarázhatnék neki. 

Átsétálok a reszkető fák és a lüktető virágok mezején. A 

vibráló virágszirmok illata követ az ismerős, köves űrig, amely 

a Tudás Nagy Csarnokába vezet. Úgy döntök, ismét szerencsét 

próbálok. Bár legutóbb, amikor bent jártam, nem kaptam 

segítséget, ez egy új nap, egy új, helyreállított én, és minden 

okom megvan arra, hogy azt higgyem, ezúttal máshogy lesz. 

Divatos butikok sora, egy mozi és egy fodrászszalon mellett 

megyek el, egy művészeti galéria előtt átmegyek az úton, és 

elhaladok egy pasas mellett, aki gyertyákat, virágokat meg kis 

fajátékokat árul. Átkelek a tömegen, holtak és élők érdekes 

keverékén, akik a saját dolgukkal foglalkoznak. Befordulok az 

üres sikátorba, amely a csendes körútra visz, ahol gyorsan 

felfutok a meredek lépcsősoron. A pillantásom a hatalmas 

bejárati ajtókra szegeződik, és tudom, hogy még mindig van 

egy lépés. 

Állok a Nagy Csarnok előtt, nézem a díszes faragásokat, az 

impozáns oszlopokat, a hatalmas, ferde tetőt — a pusztán 

szeretetből, tudásból és minden jóból épült templomot. Várom 

a képek szokásos villanásait, a Taj Mahalból 

Lótusztemplommá váló Pantheont, amely a gizai piramisokká 

változik, és így tovább, a világ legcsodálatosabb szent 

helyeinek összeolvadását, újraformálódását egyikből a 

másikba... de nem látom. Nem látok semmit. 

Csak a lenyűgöző márványépületet, amely büszkén áll 

előttem — a belépéshez szükséges képek láthatatlanok 

számomra. 

Feketelistán vagyok. 

Kitiltottak.

Bezárták előttem az egyetlen helyet, amely segíthet 

helyrehozni a zűrzavart, amelyben ülök. 

Még akkor sem mozdul az ajtó, amikor próbálom 

újravetíteni a képeket abban a sorrendben, amelyekre 

emlékszem. A Tudás Nagy Csarnokát nem bolondíthatja el egy 

hozzám hasonló, alacsony rendű lény. 

Lerogyok a lépcsőre, és a tenyerembe temetem az arcomat. 

Alig tudom elhinni, mivé váltam, hogy milyen mélyre 

süllyedtem. Vajon ilyen érzés a padlóra kerülni Nyárvidék 

kitaszítottjának lenni a lehető legrosszabb. 

— Elnézést! 

Oldalra húzódom, és magam alá húzom a lábamat. Vajon 

Miss Hegyesorrú Csizma miért nem tud egyszerűen kikerülni 

Komolyan, talán százhetvenöt centi ha vagyok, nem hiszem, 

hogy akkora helyet foglalnék el. 

Az arcomat még mindig a tenyerembe rejtem, nem akarom, 

hogy meglásson valami felsőbbrendű, nyár vidéki betolakodó, 

akinek bejárása van minden nagyobb épületbe, amikor: 

— Várjunk csak... Ever, te vagy az Megdermedek. 

Ismerem ezt a hangot. Túl jól ismerem. 

Lassan felemelem a fejem, vonakodom Ava szemébe nézni. 

A sűrű, vörösesbarna haja, nagy, barna szeme puszta látványa 

felkavar valamit bennem— valamit, amit nem tudok igazán 

megragadni, nem igazán van értelme. De nem mintha 

számítana, hisz valójában ő az utolsó, akit ma látni akarok, 

vagy ha már itt tartunk, akármikor máskor. De miért van itt, 

miért pont most, nem kaptam még elég büntetést 

— Próbálsz bejutni — kérdezem gúnytól csöpögő hangon, 

miközben nyers pillantással végigmérem. Miután kimondom, 

rádöbbenek, hogy én is épp azt próbáltam pár pillanattal 

ezelőtt, és rémülten látom, hogy olyan mélyre süllyedtem, hogy 

most egyenlő vagyok Avával. 

Letérdel mellém, és félrebiccentett fejjel vizsgálgat.

— Jól vagy —A pillantása figyelmes, fürkésző, mintha 

valóban érdekelné. 

De én jobban tudom. Avát csak egy ember érdekli — és az 

Ava. Az ő szempontjából senki más nem számít. Ezt már 

bebizonyította, amikor a sorsára hagyta Dament, miután 

megígérte nekem, hogy segít neki. 

Végigmérem, és meglepetten látom, hogy nem néz ki 

másképp, mint mielőtt megszökött az elixírrel, de végül is elég 

jó előnnyel indult, úgyhogy talán ő nem változik olyan sokat. 

— Hogy jól vagyok-e — utánzóm Ava cukrozott, 

aggodalmas hanglejtését. Gúnyos mosollyal hozzáteszem: — 

Hát, gondolom, igen. Gondolom igazán, valóban jól vagyok. 

Legalábbis ha mindent összevetünk. Bár biztos, hogy közel 

sem vagyok olyan jól, mint te. — Vállat vonok. — De ki is 

lenne olyan jól 

A pillantásom a nyakára vándorol, és keresi a beszédes 

Ouroboros tetoválást, vagy valami egyéb jelét a 

halhatatlanságának. Meglep, hogy nemcsak hogy nem látok 

rajta semmilyen jelet, de a szokásos csillogó, manifesztált 

ékszertömeg is lecsökkent egyetlen, nyers citrinkőre, amely 

egyszerű ezüstláncon függ a nyakában. Hunyorogva próbálok 

visszaemlékezni, mit tanultam erről a kőről — valamit a bőség 

és öröm elő segítéséről és... ó igen, a hét csakra védelméről. 

Nos, nem csoda, hogy ezt viseli. 

Összeszorítom a számat, és hallhatóan felsóhajtok. Olyan 

pillantást lövellek Ava felé, amely nem hagy kétséget afelől, 

hogyan érzek iránta. 

— Most, hogy az egész világ a lábaid előtt hever, senki nem 

érezheti nálad jobban magát, ugye Mondd csak, Ava, milyen 

érzés Milyen érzés az új, tökéletesített önmagad Megérte 

elárulni érte a barátaidat 

Aggodalom felhőzi el az arcát. 

— Teljesen félreérted — feleli. — Egyáltalán nem az volt, 

amit gondolsz!

Felállok, reszketegen, nem érzem jól magam, de megteszek 

mindent, hogy neki ne mutassam. Elhatározom, hogy ott 

hagyom, nem vagyok hajlandó újabb hazugságokat 

végighallgatni. 

— Nem ittam meg az elixírt, Ever... én... Visszafordulok, és 

haragtól villogó szemmel így szólok: 

— Hihetetlen vagy! Dehogynem ittad meg az elixírt! Hahó, 

visszajöttem Látod — ráncigálom meg a pólómat, és 

fejcsóválva hozzáteszem: — Úgy tűnik, semmi sem úgy ment, 

ahogy elterveztük. Nem, bocsánat, talán nem úgy ment, ahogy 

én terveztem, de határozottan úgy sikerült, ahogyan te 

eltervezted. Magára hagytad Dament, miközben ő gyenge volt 

és védtelen, épp úgy, ahogy végig tervezted. Ott hevert, 

sebezhetőn, haldoklott, épp ott, ahol Roman elérhette. Aztán, 

ha ez még nem lett volna elég, ti ketten összefogtatok akkor 

éjjel, és főztetek egy finom kis nadragulyateát Havennek. — 

Megrázom a fejem. Miért foglalkozom egyáltalán ezzel, vagy 

Avával Már épp eleget vett el tőlem. Nem kellene még többet 

adnom neki. 

Lemegyek a lépcsőn. Ólomból vannak a lábaim, mintha 

vonakodnának szót fogadni az agyam által küldött világos 

jeleknek. 

Erőlködöm, hogy egyiket tegyem a másik elé, amikor Ava 

utánam szól: 

— Bárcsak ne tennéd ezt! Bár adnál egy esélyt, hogy 

megmagyarázzam! 

De egy vállrándítással lerázom magamról, és megyek 

tovább. A vállam fölött szólok vissza. 

— Aha, jól van, hát nem kaphatjuk meg mindig, amit 

akarunk, emlékszel a dalra, nem Ava áll mögöttem, olyan 

csendben és mozdulatlanul, hogy nem tehetek róla, 

visszanézek, hogy mire készül. Az izmaim megfeszülnek, ha 

esetleg meg akarna támadni, és meglepetten látom, hogy

összetett kézzel áll ott, és meghajol felém, miközben így 

suttog: 

— Namaste. 

Áll egy pillanatig, aztán az épület felé fordul. Szótlanul, 

tátott szájjal nézem, ahogy a hatalmas, lenyűgöző ajtók 

kinyílnak előtte, és beinvitálják.

Tizenöt 

— Hahó! 

Felnézek, és meglepetésemre Jude áll előttem. Annyira 

elmerültem a munkában, hogy meg sem hallottam, hogy 

belépett. 

— Ezt hogy csinálod — hunyorgok az auráját figyelve, 

amely szép, kék árnyalatban ragyog. 

— Mit csinálok — Nekidől a pultnak, és végigmér. 

— Mindig sikerül így mögém lopóznod! — A pillantásom 

megállapodik fekete pólóján, kíváncsi vagyok, ma ki van 

soron. — Mi az — intek a póló felirata felé. 

Behunyja a szemét, és felemeli a két kezét, próbálja a 

hüvelykujját a mutatóujjához görbíteni, de kevés sikerrel, végül 

feladja, és így szól: 

— Ommmmmmm. — A hang a rekeszizma mélyéről 

hangzik fel. Rám lesve hozzáteszi: — Ez a létezés hangja. Az 

univerzum hangja. 

Az orromat ráncolom, mert fogalmam sincs, hová akar 

kilyukadni. 

— Az univerzumot vibráló, lüktető energia alkotja, igaz 

Bólintok. 

— Azt mondják. 

— Jó, tehát az Omról azt gondoljuk, hogy ennek az 

energiának a hangja, a végtelen, kozmikus energiáé. Sosem 

hallottál még erről Nem szoktál meditálni 

Vállat vonok. Valamikor meditáltam. Megtisztítottam az 

aurámat. Elképzeltem, hogy a talpamból gyökerek nőnek a 

talajba, a Föld középpontja felé, meg mindenféle jóérzés-

hülyeség. De már nem csinálom. Nem nagyon van időm ülni, 

és a lélegzetemet figyelni, miközben körülöttem összeomlik a 

világ. 

— Tényleg vissza kéne szoknod rá, tudod. Valóban segít 

egyensúlyban maradni és gyógyulni, nem beszélve arról, 

hogy... 

— És téged meggyógyít — nézek célzatosan a karjaira. 

Még mindig tépelődöm, hogy megvalósítsam az ötletemet, ami 

a múlt éjjel támadt, gyarapítom a pro és kontra érvek sorát, de 

még mindig nem jutottam közelebb a döntéshez. 

— Kicsit későbbre vár az orvos, úgyhogy gondolom, kiderül 

— vonja meg a vállát. Végignéz rajtam, és hozzáteszi: — És ha 

már... — Találkozik a pillantásunk. — Azon gondolkodtam, el 

tudnál-e vinni. Mehetnék busszal is, de akkor rövidebbre 

kellene fognom az órát, és azt inkább nem tenném, tudod. 

— Órát — nézek rá. Nem emlékszem ilyesmire. 

— Hát tudod, Médiumi Képességek Fejlesztése, 

kihangsúlyozva az önismeretet és a wiccát, biztosan emlékszel 

—nevet. 

Bólintok, és felállok a székről, örömmel adom át a helyem. 

— Hogy megy egyébként — Megkerülöm a pultot, hogy 

leülhessen. 

— Jól — biccent. — Honor barátnőd nagyon tehetséges. 

Megállok. Abbahagyok mindent. Most már minden 

idegszálammal figyelek. 

— Honor Megvonja a vállát 

— Ja, tudod Azt hittem, barátnők vagytok. 

Nemet intek, eszembe jut, mit tudtam meg az utolsó napon 

az iskolában Honor terveiről a nagy, Stacia ellen irányuló 

trónfosztásra. 

— Osztálytársak vagyunk — vonok vállat a falnak 

támaszkodva, hogy Jude elmehessen előttem. — Nem 

kifejezetten barátok. Hidd el, nem mindegy!

Jude megáll. Megáll, amikor pedig tovább kéne mennie. De 

úgy, hogy gyakorlatilag hozzászögez a falhoz. A szeme úgy 

kutatja az arcomat, hogy az mindig nyugalommal áraszt el — 

az első nyugodt napom óta. Mióta elhagytam Nyárvidéket. 

Nyárvidék után csak Avára tudtam gondolni, és arra, hogy 

sikerült bejutnia. És ugyan csak pár pillanat az egész, mert Jude 

hamarosan továbbmegy és leül, a hatása, a jelenléte 

megnyugtató töltése itt marad. 

— Vagy nagyon sokat gyakorol, vagy komoly mágikus 

tehetsége van — mondja, miközben két ép ujjával megfogja a 

dobozt a blokkokkal, és szerencsétlenül elkezdi átlapozni 

azokat. — Bár eléggé csőlátó, úgyhogy inkább az előbbi. 

Hunyorogva próbálom felidézni, mit tudok Honorról, de 

azon kívül, hogy Craig barátnője és Stacia morcos örök barátja, 

nem sok jut eszembe. 

Jude-ra nézek, és azon gondolkodom, hogy elmondjam-e, 

mit láttam, amikor a minap belestem a lány fejébe. Honor 

szándékai nem teljesen tisztességesek. De nem mintha Stacia 

tett volna nekem (vagy bárki másnak, ha már itt tartunk) 

akármilyen szívességet, szóval ki vagyok én, hogy beleszóljak 

— Mikor kezdődik az órád — kérdezem, elhatározva, hogy 

a gyakorlati kérdéseknél maradok. Elindulok a hátsó szobába. 

— Egy óra múlva. Miért — néz rám a válla fölött. 

— Hátul leszek, ha kellenék— felelem, belépek az irodába, 

és becsukom magam mögött az ajtót. Előveszem a 

rejtekhelyről az Árnyak könyvét, és lecsapom a régi fa 

íróasztalra. Egy pillanatig mély, tisztító lélegzetet veszek, aztán 

a könyv fölé hajolok, végigfuttatom az ujjaimat a címlap 

díszes, arany feliratán. Gondolkodom, hogy csináljam-e, vagy 

sem. 

Amikor legutóbb kinyitottam a kötetet, a dolgok nem 

sikerültek túl jól. És most, hogy tudom, hogy Romannek köze 

van hozzá... nos, már nem tudom biztosan, hogy bízhatom-e 

benne. Mert ha Roman tényleg felelős azért, hogy az én

kezembe került, akkor az olvasása (ismét csak!) a tervei 

részévé tesz. De ha van hatása ezeken a lapokon, akkor valahol 

itt van elrejtve a kulcs is, a kulcs, hogy hogyan végződik a 

játéka, vagy hogy hogyan akar nyerni. 

Talán ahogy a nyárvidéki akash, ez is csak a megfelelő 

kérdésen múlik. 

De miközben az akash könyvtára csak az arra méltókat 

ereszti be a termeibe, az Árnyak könyve csak a megfejtést 

igényli, amelyet egy rejtjelezett kérdés követ, lehetőleg 

rímekbe szedve. 

Ezért halkan elkántálom a versikét, amelyet Romy és Rayne 

tanított: 

Varázslatos világ — mely e lapokon él, 

Engem választott — ki hazatérni nem fél 

A rejtélyek világába — hol majd minden napom eltelik, 

Felütöm a könyvet — lássam, benne mi rejlik. 

Ülök, és lázasan próbálok kitalálni egy okos, rímelő kérdést, 

hogy feltörjem Roman rejtjelezését — de az agyam üres marad, 

a könyv csak hever az asztalon, és az oldalai nem hajlandók 

felfedni semmi újat 

Felsóhajtok, majd hátradőlök a széken. Oda-vissza forgok, 

és közben nézem a szobát, a különböző képeket és totemeket, 

amelyek a fal mellett állnak, a polcokra halmozott tömérdek 

könyvet, a helyiséget, amelyben annyi lehetőség van, amelyben 

mindenféle varázslat kellékei megtalálhatók, és mégsem 

inspirál, nem kínál semmilyen segítséget. És igazság szerint 

nem érek rá. A nyár gyorsan elmúlik, és ki kell találnom 

valamit, mert kizárt, hogy tovább tudom kerülni Dament. 

Damen. 

Az arcomra szorítom a tenyeremet, hogy visszatartsam a 

könnyeimet. Visszakényszerítem a sós szúrást a torkomba.

Nem láttam őt Miles bulija óta, amikor kipattantam a 

kocsijából, és elmentem Nyárvidékre. Nem hívtam vissza. Nem 

nyitottam neki ajtót. Alig vettem észre a rengeteg 

tulipáncsokrot, amelyekkel most teli van a szobám. Tudom, 

hogy nem érdemlem meg a virágot, nem érdemlem meg 

Dament sem, míg nem találok ki valamit, hogy helyrehozzam a 

dolgokat. Míg nem jövök rá, hogy kérjem a segítségét, vagy 

hogy megkérjem Jude-ot, hogy szóljon neki. De ahányszor 

csak belekezdek, a vadállat közbelép — nem hajlandó semmit 

sem közém és Roman közé engedni. És igazából tudom, hogy 

nemcsak az időből futok ki, hanem azokból a helyekből is 

kevés van, ahol a megoldást kereshetem. Jude kutatásának 

semmi eredménye nem volt, és minden, amit eddig 

kipróbáltam, teljes és abszolút bukás volt. És ha a múlt este 

utal valamire, akkor a helyzet ennél csak rosszabb lesz. 

Sötétségre nyitottam ki a szemem, a sűrű, tengerparti ködön 

még a hold ezüstös fénye sem hatolt át. De én mégis felkeltem, 

kisurrantam a házból. Mezítláb, egy vékony vászon 

hálóingben, a fejemben egyetlen céllal. Akár egy alvajáró, úgy 

vonzódtam Roman házához — mint Drakula egyik túlbuzgó 

menyasszonya. 

Gyorsan, erőfeszítés nélkül haladtam a csendes, üres 

utcákon, és csak az ablaka alatt álltam meg, amikor 

lekuporodtam, és belestem a redőny résén. Azonnal 

megéreztem Haven jelenlétét, tudtam, hogy odabent van — 

valahol és élvezi azt, aminek az enyémnek kellene lennie. 

Az agyam pörgött, szédelgett, a testem pedig kielégítetlen 

éhségtől és vágytól sajgott. A bestia őrjöngött bennem, hogy 

hagyjam abba a gondolkodást, és mozduljak — törjem be az 

ajtót, és semmisítsem meg a lányt. És éppen készültem 

megtenni, megmozdulni, amikor ő is megérzett engem. Az 

ablak felé viharzott, olyan kemény tekintettel, olyan 

fenyegetőn, hogy arcul csapott a józan ész — emlékeztetett rá,

hogy ki vagyok, hogy ő kicsoda, és hogy mit veszíthetünk, ha 

hagyom győzni a szörnyeteget. 

Még mielőtt meggondolhattam volna magam, futásnak 

eredtem. Egészen hazáig, vissza az ágyamba, ahol 

verejtékezve, reszketve feküdtem, és mindent elkövettem, hogy 

elfojtsam az emésztő vágyat, hogy kioltsam magamban a sötét 

lángot. 

A lángot, ami éget, s ami minden egyes nappal egyre 

erősebb és forróbb. 

A telhetetlen tüzet, amely mindent felemészt, ami az útjába 

kerül — a józan ész apró csillanását, a törékeny kapcsolatomat 

a vágyott jövőmmel, és minden mást, amely Roman és közém 

áll. 

És épp, mielőtt elaludtam volna, rádöbbentem, hogy mi a 

legrosszabb. Hogy mire ez megtörténik, már olyan messze 

leszek, hogy nem is érzékelem majd, hogy elbuktam. 

Jude belép a szobába, és ledobja magát a székre — 

szándékosan, jelentőségteljesen. Nyilván azt akarja, hogy 

észrevegyem. 

— Hogy ment — morgom a fejemet felemelve az asztalról, 

ahol az elmúlt egy órában nyugodott. A kezem és a lábam még 

mindig remeg, még mindig küzdök, hogy elfojtsam a sürgető 

kényszert, amely akadályoz. 

— Ezt én is kérdezhetném — méreget lassan. — Van 

valami előrehaladás 

Vállat vonok. Ténylegesen megvonom a vállam, és 

felnyögök. Amit elegendő válasznak érzek. Figyelek, hogy az 

ölemben tartsam a kezemet, hogy ne lássa, és ne vegye észre a 

reszketésemet. 

— Még mindig a titkosírást próbálod megfejteni 

Kurtán pillantok rá, aztán behunyom a szemem, és nemet 

intek. A könyvei már feladtam. Ettől csak rosszabbra fordulnak 

a dolgok.

— Nem találtam semmit, de akkor is. Boldogan teszek egy 

újabb kísérletet, ha még mindig kell a segítségem. 

Egyszóval — igen. Tényleg kell a segítsége. Minden 

segítséget elfogadok, amit csak lehet. De most, hogy a vadállat 

átveszi a hatalmat, a szavak nem jönnek ki a számon. A torkom 

olyan forró, és annyira elszorul, hogy csak a csend nyugtatja 

meg. 

— Rímelnie kell — kérdezi, nem hajlandó annyiban 

hagyni. Nemet intek, még mindig képtelen vagyok 

megszólalni. 

De Jude csak megvonja a vállát, egy hangyányit sem 

aggasztja, hogy nem vagyok hajlandó játszani. 

— Elég jó vagyok a varázsigékben, ha lehetek szerénytelen, 

és ha már itt tartunk, elég jól rappelek, akarod hallani 

Behunyom a szememet. Bárcsak hagyná az egészet! 

— Bölcs döntés — mosolyog. Megfeledkezik arról, hogy 

min megyek keresztül. Úgy tesz, mintha képzeletbeli 

izzadságot törölne le a homlokáról a bepólyált kezével, ami 

eszembe juttatja, hogy arra kért, vigyem el. 

Felállok, és arra számítok, hogy jön utánam, de csak ül ott, 

és olyan heves, kitartó pillantással méreget, hogy nem tehetek 

róla, de azt recsegem: 

— Mi Mi van Riley van itt 

Nemet int, rasztafürtjei a válláról a hátára hullanak. 

Ragyogó, kékeszöld pillantása a szemembe mélyed 

— Nem láttam őt egy ideje — néz rám félrebillentett fejjel. 

— Beismerem, időnként megpróbálom, de mindig üres kézzel 

végzek. — Megvonja a vállát. — Azt hiszem, csak nem akarja, 

hogy elérjük. 

Összeráncolom a szemöldökömet, nem tudom, egyetértek-e. 

Riley elég titkos üzenetet küldött az utóbbi időben, hogy ebben 

kételkedjek, és úgy érezzem, pontosan azt akarja, hogy elérjük. 

— Gondolod, hogy talán... — Elhallgatok, nem akarok 

nevetséges lenni, de aztán úgy döntök, nem érdekes. Már épp

elég röhejes vagyok Jude szemében, úgyhogy mit számít még 

egy — Gondolod, hogy talán át akarna jönni, de képtelen rá 

— Jude rám néz, és már mondani akar valamit, amikor 

felemelem az ujjamat, és folytatom: — És nem úgy értem, 

hogy nem tud, vagy nem talál rá módot, hanem inkább, nem 

tudom, talán nem engedik Talán valaki vagy valami 

megállítja 

— Lehet. — Olyan lezseren és könnyedén von vállat, hogy 

nem tudom, most egyetért-e, vagy csak a kedvemben akar 

járni. Nem akarom átengedni az érzéseimet a rideg, 

elkerülhetetlen ténynek, hogy kísértetkishúgom feladta, hogy 

túlságosan lefoglalják a túlvilági elfoglaltságai ahhoz, hogy 

kijöjjön játszani. — Előfordult az álmaidban — kérdi Jude 

érdeklődve, a reménykedés határán. 

— Nem — felelem tétovázás nélkül. Nem akarok arra a 

zavaró álomra gondolni, amiben Dament üveg mögé zárták, és 

Riley oldalt állt, engem kényszerítve, hogy figyeljek, ne 

forduljak el. 

— Szeretnéd megpróbálni elérni őt most — Jude rám néz, 

oldalra billenti a fejét. 

De én csak megrázom a fejemet, és felsóhajtok. Persze, 

hogy szeretném elérni őt — nagyon szeretném. Ki ne szeretné, 

ha meglátogatná az imádni valóan komisz, halott kishúga De 

amikor arra gondolok, milyen állapotban vagyok, kizárt, hogy 

meg tudom csinálni. Még ha valahogy segíthetne is, amit 

komolyan kéllek, de attól még, ha tudna is, nem bírnám ki, ha 

így látna. Nem akarom, hogy tudja, mit tettem. Hogy mivé 

váltam. 

— Most... most nem igazán szeretném—felelem, és 

megköszörülöm a torkomat. 

Jude hátradől a széken, keresztbe veti a lábait. A pillantása 

könyörtelen, egy pillanatra sem ereszti az enyémet. 

— Pontosan mire készülsz —kérdezi összeráncolt 

homlokkal, mint aki valóban aggódik. — Mást sem csinálsz

mostanában, csak dolgozol. — Leteszi a lábát a padlóra, és 

felém hajol, bekötözött karjait az íróasztalra teszi. — Rájöttél 

egyáltalán, hogy odakint nyár van Nyár Laguna Beachen! A 

népesség fele olyan álommelóról ábrándozik, amit te alig 

veszel észre. Hidd el, ha nem lennék így betekerve, odakint 

lennék, szörföznék, és élveznék minden szabad pillanatot. Nem 

beszélve arról, és javíts ki, ha tévedek, hogy ez az első nyarad 

itt. 

Mély lélegzetet veszek. Eszembe jut, hogy a múlt nyarat 

sebesülten, kórházban, elárvultan és újonnan szerzett 

paraképességeimmel töltöttem, naivan azt gondolva, hogy a 

dolgok a lehető legrosszabbra fordultak számomra. Alig tudtam 

elhinni, hogy már egy év is eltelt, mióta megváltozott az egész 

életem. 

— Majd én foglalkozom az üzlettel. Még a dokihoz is el 

tudok menni egyedül, kit izgat, ha elkésem De légy szíves, 

tégy magadnak egy szívességet, és tarts egy kis szünetet! Az 

egész világ odakint várja, hogy felfedezd, és ez a rengeteg idő, 

amit idebent töltesz... hát, nem egészséges. 

Állok előtte, reszkető kézzel, remegő testtel és akadozó 

lélegzettel — az egészségtelen életmód két lábon járó 

hirdetőtáblájaként, és kétségbeesetten kutatok a szobában a 

lehetséges menekülési út után. 

— Ever, jól érzed magad — hajol közelebb Jude. 

Nemet intek, mert beszélni képtelen vagyok. Roman odakint 

van. Érzem, ahogy közeledik. Most jött ki az üzletből, és sétál 

az utcán, egyenesen felém tart. És tudom, hogy csak idő 

kérdése, talán még egy perc, vagy legfeljebb kettő, és a régi 

énem eltűnik, teljesen felemészti a bennem élő szörnyeteg. 

Elfehéredő, csontosán kitüremkedő ujjpercekkel 

megmarkolom az asztal szélét, hogy megtámaszkodjak. 

Megrémülök, hogy így lát, és el kell tűnnöm innen, mielőtt túl 

késő lesz...

Olyan gyorsan kerülöm meg az asztalt, és termek Jude 

oldalán, hogy pislogni sincs ideje. Az ujjaim megragadják a 

karján a szürkülő gipszet, és nincs más lehetőségem, csak hogy 

kimondjam: 

— Ha azt akarod, hogy elvigyelek az orvoshoz, most kell 

mennünk... Nem várhatok! Jude talpra kecmereg, aggodalmas 

kifejezés ül az arcán, amikor rám néz: 

— Ever, ne sértődj meg, de nem hiszem, hogy szeretnék 

beszállni a kocsidba. Kissé... tébolyodottnak tűnsz, és még 

finoman fogalmaztam. — Összedörzsöli az ajkait, és megrázza 

a fejét. Tengerzöld szemével rám néz, hogy valami kapcsolatot 

teremtsen, de semmi értelme. Elvesztem, fuldoklóm, már 

majdnem... —Komolyan gondolom, hogy ki kéne menned, 

szívni egy kis friss levegőt, mélyeket lélegezni... tényleg, el 

fogsz ámulni, hogy milyen jól fogod érezni magad. 

De akármilyen kedvesen hangzik, és bármennyire jót akar 

is, jobbat tudok. Az odakint az utolsó hely, ahol lennem 

kellene. Ott van Roman, és közeledik, minden pillanattal 

közelebb van. Amúgy pedig nem kifejezetten erre gondoltam, 

amikor azt mondtam, mennünk kell. És bár nem igazán 

gondoltam át, nem mérlegeltem a dolog mellett és ellen 

felhozható érveket, mióta pár napja először eszembe jutott, 

nem vesztegethetjük az időt, mert nem számít, mi történik ott, 

itt maradni sokkal rosszabb. 

Dörömbölő szívvel, doboló pulzussal és a kitartóan 

közeledő Romannel... szorosabban markolom Jude gipszét, 

mindezek ellenére remélve, hogy ezt az ütőkártyát bevethetem, 

ha minden más cserbenhagyott. 

Remélem, hogy még el tudom érni az egyetlen helyet, ahol 

még önmagam vagyok. 

Figyelem riadt, zavarodott tekintetét, és tudom, hogy ha 

nem cselekszem gyorsan, késő lesz. 

Késő lesz mindannyiunk számára. 

Romannel leszek.

A sötét varázslat nyer. 

Reszkető, bizonytalan hangon így szólok: 

— Tudom, hogy őrülten hangzik, de hunyd be a szemed, és 

képzelj magad elé egy csillogó, arany fényből álló kaput! 

Minden erőddel összpontosíts rá, és ne kérdezz semmit! Csak 

bízz bennem ez egyszer!

Tizenhat 

Átesünk a kapun, és egymás mellett érünk földet azon a 

csodálatosan buja fűszőnyegen, aztán fürgén talpra állunk. Az 

első, amit teszek, hogy Jude-hoz fordulok, a karjára mutatok, 

és így szólok: 

— Nézd! 

Lenéz, és elkerekedett szemmel nézi csupasz karját, majd 

engem, és nem egészen érti. 

— A metafizikai tanulmányaid során biztosan említette 

valaki Nyárvidéket — mosolygok rá. Az arcom és a vállam 

megkönnyebbül — minden könnyebbé válik —, megszabadul a 

bennem élő szörnyetegtől, nem számít, hogy csak ideiglenesen. 

Jude körülpillant, átkémlel a homályos, csillámló párán át a 

reszkető fákra, az érett, lédús gyümölcsöktől nehéz ágakra, a 

nagy, színes, lüktető szirmú virágokra és a gyorsan futó, 

szivárványszín patakra. 

— Ez az — kérdezi csodálattal az arcán. — Tényleg 

létezik 

Bólintok, és minden rossz előérzetem, amit azzal 

kapcsolatban tápláltam, hogy idehozom őt, hirtelen elmúlik. 

Avát rossz ötlet volt iderángatni, de az nem jelenti azt is, hogy 

Jude-dal ugyanaz történik majd. Ők ketten teljesen mások. Jude 

más. Sokkal érettebb, mint azt Ava valaha is remélhetné, hogy 

lesz. 

— Hogy miért hoztalak ide — nevetek, mert azonnal 

kiolvasom a kérdését, amelyet fel akar tenni. A válaszom 

telepatikus: Természetesen azért, hogy meggyógyulj!

Óvatosan cenzúrázom a másik, sokkal nyomósabb okot, 

még pedig azt, hogy magamat is meggyógyítsam. 

— A gondolatok energiából állnak — teszem hozzá, mert 

látom a meglepett arckifejezését. — Érzékeled őket, hallod 

őket, még teremtesz is velük. De ha inkább visszamennél a 

kórházba, akkor boldogan kinyitom a kaput... 

Jude rám néz, beszélni akar, de meggondolja magát, és csak 

gondolja helyette. Először behunyja a szemét, mintha 

összpontosítani próbálna, de gyorsan rájön, hogy milyen 

könnyű és egyszerű minden. Egyenesen rám néz, és hagyja, 

hogy a szavak egyenesen az agyamba áramoljanak: 

— Nem hiszem el, hogy eddig vártál, hogy idehozz! Nem 

hiszem el, hogy hagytál így szenvedni! 

Felnevetek, és egyetértően bólogatok, mert tudom, hogy a 

legjobb jóvátétel, hogy megmutatom, mi minden lehetséges 

még itt. 

— Hunyd be a szemed! — kérem, és figyelem, ahogy 

gondolkodás nélkül szót fogad, annyira megbízik bennem. 

Nem tehetek róla, de elpirulok. — Most gondolj valamire, amit 

szeretnél, bármire, és legyen biztos, hogy tényleg akarod, mert 

egy pillanat múlva a tiéd. Felkészültél 

Alig tudom befejezni a mondatot, és máris egy rózsaszín 

homokú tengerparton ülök, és nézem, ahogy Jude belegázol a 

világ legcsodálatosabb kék vizébe, és a világ legtökéletesebb 

hullámain lovagol. 

— Láttad azokat a csőhullámokat — kiált felém, miközben 

a hóna alá dugott deszkával kilábal a vízből. — Elképesztő! 

Biztosan nem álmodom 

Mosolygok, és eszembe jut az első nyárvidéki 

kirándulásom, és hogy mennyire elbűvölt. És mindegy, 

hányadszor jövök vissza, a manifesztáció csodája sosem vásik 

el. 

— Nem álmodsz. — Mosolyogva figyelem, ahogy a hajából 

csöpögő víz végigfut a mellkasán a fekete-szürke szörfnadrág

alacsony derekába. Hirtelen eláraszt az a nyugodt, békés érzés, 

amelyet a közelében mindig érzek, és gyorsan félrenézek. — 

Hidd el, sokkal jobb, mint az álom! — Arra gondolok, hogy az 

én álmaim mostanában rémálmok. 

És most Ledobja a deszkát a homokba, és rám néz. 

Vállat vonok. 

— Ez a te pillanatod, szóval tényleg csak tőled függ. Ha ki 

akarsz próbálni valamit, részemről mehet. — Próbálok 

segítőkész lenni, támogatni őt, de az igazság az, hogy minél 

tovább akar itt maradni, annál hosszabb ideig lesz ürügyem 

arra, hogy elkerüljem a földi síkot, ahol minden problémám 

vár. 

Mély lélegzetet vesz, és behunyja a szemét. Eltűnik a deszka 

és a strand, helyette egy Indy 500-as versenypályán vagyunk. 

Jude halált megvető sebességgel száguldozik a pályán, én 

pedig a lelátó tetején ülve biztatom. És amikor épp arra 

gondolok, még egy egyhangú kört nem birok ki, a helyszint 

egy bájos kávézóvá változtatja a sydney-i kikötőben, ahonnan 

első osztályú kilátásunk nyílik a hidra, a vízre és mögötte az 

operaházra. 

Jude felemeli a poharát, én pedig így szólok: 

— Nem hittem, hogy bírod az Indycart. Vállat von. 

— Nem is. De akkor kell kipróbálni, amikor lehet, nem 

Belekortyolok az üdítőmbe, és fintorgok az édes íztől. 

Jobban kedvelem már az elixír kesernyésségét. Figyelem, 

ahogy a csillogó, ausztrál vizek helyett hirtelen szélmalmok, 

tulipánok és csatornák tűnnek fel — ami csak egyet jelenthet. 

—Amszterdam — reszket a szó a torkomban. Eszembe jut a 

közös múltunk, amikor ő még Bastiaan de Kool volt, én pedig 

a múzsája. Nem tehetek róla, de arra gondolok, hogy vajon ő is 

érzí-e Most, hogy itt vagyunk, azok. a régi emlékek valahogy 

visszatérnek, holott nálam sosem így működött. 

Jude vállat von. Meglepi a reakcióm, és így szól:

— Sosem jártam ott. Gondoltam, király lehet De ha valami 

mást szeretnél... 

És mielőtt tiltakoznék, és elmondanám, hogy élvezze csak a 

fantáziáját, amíg lehet, egy gondolában találom magam, 

Velencében. Díszes, rózsaszín és elefántcsontszínű estélyi ruha 

van rajtam, drágakövek a nyakamon. Egy halom vörös 

bársonypárnán fekszem, és felnézek az utunkat szegélyező, 

lenyűgöző épületekre. Lopva Jude-ra pillantok, aki fekete 

nadrágban, csíkos trikóban és a velencei gondolások 

hagyományos szalmakalapjában kormányoz a nyugodt, csendes 

vízen. 

— Hé, elég jó vagy ebben! — nevetek fel. Elhatározom, 

hogy túlteszem magam az iménti holland frászon, és arra 

koncentrálok, ahol most vagyunk. Behunyom a szemem, és 

könnyű szellőt adok a képhez — amely a vízbe sodorja Jude 

szalmakalapját. 

— Olyan természetesnek érződik — szól, és egyetlen 

pillanatnyi fennakadás nélkül új kalapot varázsol a fejére. — 

Előző életemben egy ilyen fickó lehettem, akinek valami 

elintézetlen ügye maradhatott hátra. — Abbahagyja az evezést, 

és a póznára támaszkodik. — Ha tényleg azért születünk meg, 

hogy kijavítsuk a hibákat, amelyeket a múltban vétettünk, és 

hogy a megvilágosodás felé menjünk tovább, akkor talán 

egyszer, nagyon régen, egy gyönyörű hölgyet csónakáztattam, 

és annyira elvonta a figyelmemet a szépsége és a bája, hogy ez 

az izé felborult, és valaki megfulladt. 

— Ki fulladt meg —kérdezem feszülten, sokkal 

komolyabb hangon, mint szerettem volna. 

— Én — sóhajt fel drámaian, majd nevetve hozzáteszi: — 

Mi új van ebben A hölgyet gyorsan kimentette egy magas, 

sötét hajú, jóképű nemesember, aki magas rangú és gazdag 

volt, és aki, ahogy az lenni szokott, történetesen egy sokkal 

nagyobb csónakban ült. És miután gyorsan a fedélzetre húzta 

és megszárítgatta őt, a francba, biztosan még újra is élesztette

egy tökéletes szájból szájba lélegeztetéssel. Ezek után a hölgy 

nem csupán az osztatlan rajongását, hanem egyik lenyűgöző 

ajándékot kapta a másik után, míg végül felhagyott az 

elérhetetlen szereppel, és beleegyezett, hogy feleségül megy 

hozzá. És tudod, hogy végződik a történet, igaz 

Nemet intek. A torkom forrón szorul össze, képtelen vagyok 

beszélni. Tudom, hogy a tudata ártalmatlan tündérmesét kreál, 

de nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ez a mese sokkal 

mélyebben gyökerezik, mint gondolja. 

— Nos, hosszú, fényűző életük volt, és eszelősen boldogok 

voltak, míg öregkorukban meg nem haltak, és újjá nem 

születtek, hogy aztán újra és újra egymásra találjanak. 

— És a gondolás Mi történt vele... veled — kérdezem, de 

nem tudom, akarom-e hallani. — Biztosan kapott valami 

jutalmat, hogy összehozta a két lelki társat 

Jude vállat von, félrenéz, és ismét evezni kezd. 

— A gondolásnak az a sorsa, hogy ugyanazt a szánalmas 

jelenetet élje át újra meg újra, hogy újból azt akarja, ami 

valami másnak rendeltetett. Ugyanaz a forgatókönyv, más-más 

idő és helyszín. Az élettörténetem — vagy az életeimé is akár. 

És ugyan felnevet, de nem tudok vele nevetni. A magányos 

emberek kényszerű nevetése ez, amiben az igazság súlya nem 

sok helyet hagy a humornak. A kis történet olyan hihetetlenül 

közel jár az igazsághoz, hogy meg sem tudok szólalni. 

A pillantásom végigsiklik rajta, gondolkodom, hogy 

elmondjam-e neki az igazat... magamról... rólunk... De mi jót 

tennék vele Talán Damennek igaza volt, amikor azt mondta, 

nem arra rendeltettünk, hogy emlékezzünk az elmúlt életeinkre, 

és hogy az élet nem egy forráselemzés-doga, amihez 

használhatod a tankönyvet. Mindenkinek megvan a maga 

karmája, a saját akadályai, amelyeket le kell győznie, és úgy 

tűnik, tetszik vagy sem, én Jude egyik ilyen akadálya vagyok. 

Megköszörülöm a torkomat, és úgy döntök, véget vetek az 

egésznek, és a jövetelünk harmadik okára ugrom. Arra,

amelyre eddig nem gondoltam. Remélve, hogy mindkettőnknek 

hasznára válik, és imádkozva, hogy ne kövessek el még egy 

óriási baklövést, így szólok: 

— Mi lenne, ha itt hagynánk ezt a helyet Mutatni akarok 

valamit. 

— Ennél jobbat — Kirántja az evezőt a villából, és 

meglóbálja a levegőben. 

Bólintok, behunyom a szememet, és gyorsan visszatérünk a 

hatalmas, illatozó mezőre, ahol Jude-ra visszakerül a kifakult 

farmer, az Om-jellel díszített póló és a papucs, amelyben 

elindult, én pedig megszabadulok a díszes, fűzős ruhától a 

levágott szárú farmerom, trikóm, szandálom kedvéért, aztán a 

folyó mentén az úton felvezetem Jude-ot, végig a sikátoron és a 

Tudás Nagy Csarnoka felé vezető körútra. 

Felé fordulva így szólok: 

— Be kell vallanom valamit. 

Jude szemöldöke várakozással emelkedik fel. 

— Nem csak... nem csak azért hoztalak ide, hogy 

meggyógyítsalak. — Megáll, és úgy néz rám, hogy én is 

megtorpanok. Mély lélegzetet veszek, tudom, hogy itt a 

lehetőség, ez az egyetlen hely, ahol ki tudom mondani. 

Megfeszítem a vállamat, felszegem a fejemet, és ki mondom. 

— Valójában szükségem van rád, hogy megtegyél valamit... 

valamit értem. 

— Rendben — hunyorog rám. A pillantása kedves, türelmes, 

és várja, hogy előrukkoljak a mondandómmal. 

— Tudod, az van, hogy... — Tekergetem a lópatkós 

kristálykarkötőt körbe-körbe, és alig birok a szemébe nézni. — 

Hát, mostanában az a varázslat, amiről beszéltem, a varázsige... 

rosszabbodik. Minden jó, amikor itt vagyok, de a földi síkon... 

csak egy roncs vagyok. Olyan, mint valami betegség. Roman 

gondolata felemészt, és ha esetleg nem vetted volna észre, a 

külsőm kezd hasonlítani a lelkiállapotomra. Lefogytam, nem 

tudok aludni, és nem tudok kijönni belőle... otthon, a földi

síkon úgy festek, mint egy rakás... De mindig, amikor 

megpróbálok őszintén beszélni Damennel vagy a segítségét 

kérni... A francba, még akkor is, amikor téged próbáltalak 

megkérni, hogy kérd meg őt, hogy segítsen... A varázslat 

irányit, a sötét mágia vagy a szörnyeteg bennem, ahogy 

mostanában gondolok rá, és nem hagy beszélni. Mintha nem 

akarná, hogy bármi is Roman és közém álljon. De itt, 

Nyárvidéken nem állíthat meg. Csak itt lehetek a szokásos 

önmagam. Ezért azt gondoltam, hogy ha idehozlak, te tudnál... 

— Akkor mién nem hozod el Dament Nyárvidékre Nem 

értelek. — Oldalra billentett fejjel figyel. 

— Mert nem akar jönni — sóhajtom a lábamat bámulva. — 

Tudja, hogy valami baj van, tudja, hogy valami nincs rendben 

velem, de azt hiszi, hogy rászoktam erre a helyre, vagy... 

valami ilyesmi. Mindegy, nem hajlandó velem jönni, és mivel 

képtelen vagyok neki elmondani az igazságot, köti az ebet a 

karóhoz, nem hajlandó megenyhülni, és ezért, hát, mondjuk 

azt, hogy elég hosszú ideje nem találkoztam vele. — Nagyot 

nyelek, és összerezzenek, amikor elfúl a hangom. 

— És hogy jövök én a képbe — néz rám. — Menjek vissza 

a földi síkra, hogy elmondhassam Damennek 

— Nem — felelem, és behúzom a nyakamat, amikor 

hozzáteszem: — Legalábbis még nem. Először elviszlek 

valahová, és ha képes leszel bemenni... — Minden eshetőség 

ellenére remélem, hogy így lesz. — Akkor szeretném, ha 

helyettem keresnél segítséget... megoldást a problémámra. És 

tudom, hogy őrülten hangzik, de hidd el, hogy csak annyit kell 

tenned, hogy vágyod a választ, és az jönni fog. Én is 

megtenném, ha tudnám, de én... én már... már nem látnak ott 

szívesen. 

Jude végignéz rajtam, és bólint. Továbbindulunk egymás 

mellett, amikor megszólal: 

— Szóval, hol van ez a hely — Az arcára kiül a csodálat, 

amikor a pillantása követi az ujjamat, amellyel a gyönyörű,

hatalmas, régi épületre mutatok, és azt suttogja: — Hát tényleg 

igazi — A szeme felderül, miközben néhány ugrással felrohan 

a márványlépcsőn. 

Leesett állal ott maradok a lépcső alján, miközben az ajtók 

felpattannak, és ő besuhan, mire pislogni tudnék. 

Az ajtókon át, amelyek nekem zárva maradtak. 

Lerogyok a lépcsőre, ismét kizárva. Gondolkozom, hogy 

meddig kell vajon vámom, míg végez a... nos, azzal, amit 

tervezett odabent. Tudom, hogy nagyon hosszú ideig is 

eltarthat, mivel, különösen egy újonc számára, a Tudás Nagy 

Csarnoka túl jó, hogy ellenálljon az ember. 

Felugrom, és leporolom magam. Nem vagyok hajlandó 

ücsörögni, mint egy vesztes, és úgy döntök, körülnézek, 

felfedezek kicsit 

Mindig olyan célratörő vagyok, ha idejövök, csak ritkán 

töltöm az időt — ha egyáltalán — csak úgy mászkálással. 

Tudom, hogy úgy utazhatom, ahogy csak akarok — 

földalattin, Vespán, még egy nagy, festett elefánton is akár, 

mivel itt nincsenek korlátai a tetteknek —, így úgy döntök, 

lóháton megyek. Ugyanolyan hátast teremtek, mint amilyenen 

először ültem Damennel amikor legelőször csábított ide, de 

ezúttal a lovam egy kanca. 

Felszökkenek a hátára, és elhelyezkedem a nyeregben. 

Végigfuttatom a tenyeremet a selymes, hosszú sörényen, és 

megsimogatom a nyakát. Lágyan a fülébe duruzsolva 

gyengéden az oldalába bökök a sarkammal, és kényelmes 

sétára indulunk, amelynek nincs valódi célja. Eszembe jut, amit 

az ikrek egyszer meséltek: hogy Nyárvidék álmokból épült. 

Ahhoz, hogy láss vagy, csinálj valamit, legyen valamid, 

tapasztalj vagy meglátogass valamit, először vágynod kell rá. 

Megállítom a lovamat, és behunyt szemmel próbálok vágyni 

a válaszokra, amelyeket keresek. 

De mint kiderül. Nyárvidék ennél furfangosabb hely, 

úgyhogy valójában semmi más nem történik, csak a lovam unja

el a dolgot, és horkantva, a farkával legyezve, topogva tudatja 

velem. Mély lélegzetet veszek, és mással próbálkozom. Arra 

gondolok, hogy eltekintve mindattól, ami itt van, a mozikon, 

kiállítótermeken, szépségszalonokon, a hatalmas és gyönyörű 

épületeken kívül mi az, amit még nem láttam, és kellene 

Hol van az a hely, amelyikről tényleg tudnom kell 

Mire észbe kapok, a ló vágtába ugrik alattam — száll a 

sörénye, suhog a farka, hátracsapja a fülét, én pedig markolom 

a kantárját, és kapaszkodom az életemért. A táj elmosódik 

mellettem, miközben lebukom, és hunyorgok a szélviharban. 

Másodpercek alatt nagy távolságot teszünk meg egy ismeretlen 

tájon, míg végül a lovam olyan hirtelen torpan meg, olyan 

váratlanul, hogy átrepülök a feje fölött, bele a sárba. 

Hangosan felnyerít, felágaskodik a hátsó lábaira, aztán 

visszazuhan négy lábra. Horkantva, nyögve, lassan hátrál, 

miközben talpra állok. Lassan, óvatosan, nem akarok semmi 

hirtelen mozdulatot tenni, amitől még jobban megrémülhet. 

A kutyákkal való bánásmódhoz jobban hozzászoktam, mint 

a lovakéhoz. Lehalkítom a hangom, és határozottan, egyenletes 

hanghordozással rámutatok az állatra: 

— Marad. 

A kanca rám néz, hátracsapja a fülét, és nyilvánvalóan nem 

tetszik neki a terv. Nagyot nyelek, lenyelem a félelmemet, és 

hozzáteszem: 

— Ne menj el! Maradj, ahol vagy! 

Tudom, hogy nem lesz nagy segítség, ha bármi fenyegetne, 

de ettől még vonakodom egyedül maradni a nyirkos, ijesztő 

helyen. 

Lenézek a csupa sár rövidnadrágomra, és hiába próbálom 

behunyt szemmel tisztára cserélni, letakarítani magamat, 

ugyanolyan maradok. Az azonnali manifesztáció itt nem 

működik. 

Mélyet lélegzem, és önuralmat erőltetek magamra, szeretnék 

elmenni innen, ahogy a lovam akarja, de tudom, hogy okkal

hoztak ide, hogy van valami, amit látnom kell, ezért úgy 

döntök, maradok még egy ideig. Ráhunyorgok az előttem 

elterülő képre, és látom, hogy a szokásos lágy, arany ragyogás 

helyett az ég itt borongós és szürke. A csillogó pára helyett, 

amelyet megszoktam, kitartó eső áztatja sárrá a földet, amely 

úgy tűnik, sosem szárad fel. A kiszáradt növények és a fák 

olyan kopárak, mintha évek óta nem öntözték volna őket Ezek 

szerint a csapadék nem kifejezetten tápláló eső. 

Lépek egyet előre, elhatározom, hogy megfejtem az 

üzenetet, megtudom, miért vagyok itt, de amikor a lábam olyan 

mélyre süllyed a sárban, hogy az térdig elnyel, úgy döntök, 

hagyom, hogy a ló vigyen inkább. De akárhogy dorombolok a 

fülébe, mindegy, milyen utasítást adok, nem hajlandó közelebb 

jönni. Egy cél lebeg a szeme előtt, hogy visszamenjen oda, 

ahonnan jöttünk, úgyhogy feladom, és engedek a száron. 

Visszanézek, miközben távolodunk, és eszembe jut, mit 

mondtak egyszer az ikrek: 

Nyárvidéken minden dolog lehetőségét megtalálod. De most 

csak azon tűnődöm, hogyan fogom megtalálni a másik oldalt.

Tizenhét 

— Veled meg mi történt 

Hunyorgok, mert nem tudom, hogy érti ezt, míg nem 

odanézek, ahová mutat, le a sárfoltos lábamra és a papucsomra, 

ami egykor metálfényű aranyszínben díszlett, de most annyira 

koszos, hogy inkább foltos barna. 

Homlokráncolva azonnal lecserélem egy pár szép, új 

papucsra, ami pont olyan, mint a régi volt. Örömmel látom, 

hogy visszatértem Nyárvidék mágikus részébe, ami sokkal 

jobban tetszik, mint a korábban meglátogatott senki földje. 

Felveszem a puha, orgonaszínű kardigánt, amit szintén most 

varázsoltam elő, és szorosan magam köré fogom. 

— Eluntam a várakozást. Nem tudtam, meddig leszel bent, 

ezért elmentem egy kis... ööö, sétáltam egyet. — Megvonom a 

vállam, mintha nem lenne nagy úgy, mintha mindennapi 

elfoglaltság lenne egy késő délutáni séta, közben az igazság az, 

hogy a furcsa, kitartó eső, a kopár fák, a lovam kóborlási 

vágya, minden, csak nem az. De Jude-nak már van elég 

befogadnivalója anélkül is, hogy újabb zavaró adalékot 

szolgáltatnék ehhez az egész zűrzavarhoz, ráadásul kíváncsi 

vagyok, mit látott odabent. 

— Hogy velem mi történt, annál sokkal fontosabb, hogy 

veled mi történt — Végigmérem az aranybarna rasztafürtjeitől 

a papucsa gumitalpáig, és látom, hogy kívülről ugyanaz, mint 

volt, de belül valami határozottan megváltozott. Az 

energiájában, a viselkedésében. Egyrészt könnyedebbnek, 

derűsebbnek tűnik, tele önbizalommal, mégis valahogy feszült,

ahhoz képest, hogy a világegyetem egyik legnagyobb csodáját 

látta. 

— Hát... érdekes volt — Bólint a szemembe nézve, de egy 

pillanat múlva gyorsan elfordul. El sem hiszem, hogy azt 

gondolja, így megússza. Ennél kicsivel többet érdemiek, amiért 

egészen idáig elhoztam. 

— Khm, nem akarod kifejteni — húzom fel a 

szemöldökömet. — Pontosan hogyan volt érdekes Mit láttál, 

hallottál, tanultál Mit csináltál, amíg bent voltál Megkaptad a 

választ, amire szükségem van — Tudom, hogy egy hajszál 

választ el attól, hogy belessek a fejébe, ha ő maga nem vall 

szint gyorsan. 

Mély lélegzetet vesz, és elfordul. Jó néhány lépésre 

távolodik tőlem, mielőtt végül a szemembe néz, és válaszol: 

— Nem tudom biztosan, hogy tényleg szeretnék-e 

belemenni most... sok mindent kell megértenem... Még 

értelmeznem kell. Az egész egy kicsit... bonyolult... 

Hunyorgok, és elhatározom, hogy megnézem magam. 

Nyárvidéken nagyon kevés titok van, különösen az olyan 

újoncnak, mint Jude, akinek fogalma sincs, hogyan működik az 

egész, de mihelyt nekifeszülök a masszív kőfalnak, tudom, 

hogy hol járt. 

Az akash. 

Emlékszem, Romy azt mondta: Nem minden gondolatot 

lehet olvasni, csak azokat, amelyeket megengednek. Bármit 

látsz az akashban, az csakis a tiéd. 

Összeszűkül a szemem. Most már jobban akarom tudni, 

mint valaha, felé indulok, hogy kicsivel tovább tudakozódjam, 

amikor megérzem. A melegség hullámát, a bizsergést és a 

forróságot, amelyet a puszta közelsége kelt bennem. 

Megfordulok, és ott áll Damen, jön le a márványlépcsőn, majd 

megáll. Minden megáll. És találkozik a pillantásunk. 

Felé kiáltanék, hogy jöjjön, segítsen, tudva, itt a 

lehetőségem, hogy mindent megmagyarázzak, amikor

megértem, mit lát: engem és Jude-ot együtt, egy szép kis 

kiránduláson Nyárvidéken. — Damen és az én külön 

világomban. És mielőtt bármit tennék vagy mondanék, Damen 

eltűnik. Egyszerűen csak megszűnik létezni, mintha sosem lett 

volna ott 

Csakhogy ott volt. 

Az energiája megmaradt. Még érzem a bőrömön. 

És csak Jude-ra kell pillantanom, hogy beigazolódjon. 

Látom, hogy a szeme elkerekedik, elnyílik a szája — felém 

nyúl, hogy megnyugtasson, de én gyorsan elhúzódom. Rosszul 

vagyok attól, amit Damen gondol most — hogy minek látszott 

ez az egész az ő szemében. 

— Menned kell — szólok, hátat fordítva, reszelős, elfúló 

hangon. — Csak hunyd be a szemed, nyisd meg a kaput, és 

menj! Légy szíves! 

— Ever... — szól, és ismét felém nyújtja a kezét, de én már 

továbbálltam egy másik helyre.

Tizennyolc 

Gyalogolok. Addig gyalogolok, míg már fogalmam sincs, 

milyen messze járok. Addig gyalogolok, mígnem biztos leszek 

abban, hogy Damen nem lát. Igyekszem eltávolodni a 

gondoktól, de nem jutok messze, végül megértem a 

nyolcadikos irodalomtanárom kávésbögréjén hirdetett régi 

mondást: BÁRHOVÁ IS MÉGY — OTT LESZEL. 

Nem sétálhatunk el a problémák elöl. Nem futhatsz soha 

elég gyorsan, hogy teljesen lehagyd őket. Ez az én utam, és 

egyszerűen nincs menekvés. 

És ugyan Nyárvidék kellemes és remek felüdülést nyújt — a 

hatása a legjobb akarattal is csak ideiglenes. Nem számít, mivel 

sokáig maradok, biztos vagyok benne, hogy a dolgok 

száznyolcvan fokos fordulatot vesznek abban a pillanatban, 

amint visszatérek a földi síkra. 

Tovább ballagok, és próbálom eldönteni, hogy álljak meg a 

mozinál, és nézzek meg egy régi filmet, vagy talán menjek el 

Párizsba egy szép, pihentető sétára a Szajna partján, vagy egy 

gyors kirándulásra Machu Picchu romjai között, netán fussak 

egyet a római Colosseum körűi, amikor néhány házacskához 

érek, és megállok. 

Kívülről egyszerű, visszafogott, fazsindelyes házak, kis 

ablakokkal és hegyes, háromszögletű tetővel — és bár 

látszólag semmi különös nincs bennük, mégis az egyik 

kifejezetten vonz, mert úgy fénylik, hogy végigcsábít a 

keskeny földúton, mígnem az ajtaja előtt találom magam. 

Fogalmam sincs, mit keresek itt, de tépelődöm, hogy 

megpróbáljak-e belépni vagy sem.

— Nem láttam őket erre hetek óta. 

Megfordulok, és egy idős férfit látok az ösvény szélén állni. 

Régimódi, fehér inget visel, fekete, kötött kabátot és fekete 

pantallót A fénylő, kopasz fején lévő néhány ősz hajcsutakot 

oldalra fésülték. A férfi egy díszesen faragott botra 

támaszkodik, amely inkább a műtárgy szeretetéről árulkodik, 

mintsem a fizikai szükségességéről. 

Hunyorgok, nem tudom, mit kellene mondanom. Azt sem 

tudom, miért vagyok itt, még kevésbé, hogy kikre gondol. 

— A két lyányt, a sötét hajúakat. Ikrek voltak. Magam is 

alig tudtam megkülönböztetni őket, bár az asszonynak sikerült. 

A kedvesebbik, az szerette a csokoládét, sokat. — Kuncog, 

mosolyog az emléken. — A másik meg, a csendesebb, a 

makacs, az a pattogatott kukoricát kedvelte, nem lehetett eleget 

adni neki belőle. De csak azt a tűzhelyen pattogatottat, nem a 

manifesztált vackot. — Biccent, rám néz, végigmér, és egy 

kicsit sem lepődik meg a modem öltözékemen. — Az asszony 

kényeztette őket, bizony ám! Sajnálta őket, meg aggódott is 

értük, azt mondom. Aztán, mindazok után, a sok év után csak 

fogták magukat, és egy szó nélkül eltűntek. — A fejét csóválja, 

de ezúttal nem nevet, még csak nem is mosolyog, csak zavartan 

néz rám, mintha azt remélné, segítek megfejteni a rejtélyt. 

Nagyot nyelek, a pillantásom a bejárat és a férfi között 

cikázik. Felgyorsul a pulzusom, szaporán ver a szívem, és 

kérdés nélkül is tudom, valahol mélyen, legbelül, hogy itt 

laktak. Itt élt Romy és Rayne az elmúlt háromszázvalahány 

évben. 

De ettől még kell a szóbeli megerősítés, hogy biztos legyek 

benne. 

— Az... az Ikrekről beszél — Kavarog az agyam, 

miközben az egyszerű, ismerős kunyhót nézem, annak a pontos 

mását, amelyet akkor láttam, amikor Avánál találtam a 

lányokat, és megfogtam Romy karját. Akkor lepergett előttem 

az egész élettörténetük, az egész, képek halmazaként rohant

felém. Ez a ház —a nagynénjük-, a salemi boszorkányüldözés, 

amely elől el akarta rejteni őket — és minden ide vezetett 

— Romy és Rayne — bólint a férfi. Az arca pirospozsgás, s 

olyan krumpliorra és olyan kedves tekintete van, mintha úgy 

manifesztálták volna, s mintha a kocsmából hazatérő, jókedvű 

angol öregurak élethű mása lenne. De mivel nem halványul el, 

és nem rezzen meg a képe, ugyanazzal a barátságos vigyorral 

az arcán áll előttem, tudom, hogy valódi. Talán élő, talán holt 

— ebben nem lehet biztos az ember, de határozottan valódi. 

— Őket keresi, ugye 

Bólintok, bár nem vagyok biztos benne. Őket keresem 

Ezért vagyok itt A férfira nézek, és behúzom a nyakamat, 

amikor olyan furán néz rám, hogy nem tehetek róla, de 

idegesen felkuncogok. Megköszörülöm a torkomat, és 

megkísérlem összeszedni magam. 

— Sajnálattal hallom, hogy nincsenek itt, azt reméltem, 

sikerül itt találnom őket. 

Bólint, mintha tökéletesen megértene, és együtt érezne 

velem. Két kézzel a botjára támaszkodva így szól: 

— Az asszony meg én eléggé megszerettük őket, ügyeltünk, 

hogy mindig egyszerre érkezzünk. Nem tudjuk eldönteni, hogy 

végül úgy döntöttek-e, átkelnek a hídon, és végeznek az 

egésszel, vagy talán visszatértek. Mit gondol 

Összeszorított szájjal vállat vonok, nem akarom elárulni, 

hogy én már tudom a választ, és megkönnyebbülök, hogy nem 

faggatózik, csak bólint, és ő is megvonja a vállát. 

— Az asszony megesküszik arra, hogy átkeltek, azt mondja, 

a kicsik megunták a várakozást, bárkire is vártak. De én mást 

mondok. Rayne talán átkelt, de a testvérét sosem győzné meg 

erről, azt a Romyt, ő aztán makacs egy teremtés. 

Hunyorgok, mert biztosan félreértettem. 

— Várjon, úgy érti, hogy Rayne a makacs, ugye Romy a 

kedvesebbik.

Bólogatok, és arra számítok, hogy ő is, de ugyanolyan furán 

néz rám, és mélyebbre fúrja a bot végét a porba. 

— Úgy értem, ahogy mondtam, úgy ám. Hát, szép napot 

kívánok, kisasszony! 

Állok és nézem, ahogy felemelt fejjel, egyenes háttal, 

boldogan lóbálva a botját elsétál. Alig tudom elhinni, hogy 

annyiban hagyta a dolgot, és azon gondolkodom, hogy netán a 

kérdésemmel valamiképpen megsértettem. 

Elég öreg a bácsi, az ikrek meg teljesen egyformák, vagyis 

legalábbis, amíg itt laktak, azok voltak, és mindennap az az 

iskolai egyenruha volt rajtuk, bár elképzelni sem tudom, hogy 

öltöztek, mielőtt Riley rájuk talált. De volt valami abban, 

ahogy a férfi mondta, olyan biztosan, határozottan... nem 

tehetek róla, de jó lenne tudni, nem értek-e félre mindent, vagy 

hogy ez azt jelenti, hogy Rayne komisz, megvető oldala csak 

nekem van fenntartva 

Remélve, hogy még meghall, mielőtt túl messzire távolodna, 

utána kiáltok: 

— Uram... ohm, bocsásson meg, de mit gondol, bemehetek 

körülnézni Ígérem, hogy nem nyúlok semmihez. 

A férfi megfordul, hetykén meglóbálja a botját, és így felel: 

— Szolgálja ki magát! Nincs itt semmi, amit ne lehetne 

pótolni. Megfordul és továbbmegy, én pedig belököm az ajtót, 

és belépek. 

A talpam alá egyszerű, piros, szövött szőnyeg simul, amely 

elfojtja a régi fapadlóra nehezedő súlyom okozta recsegést. 

Megállok, hogy a szemem hozzászokjon a félhomályhoz, és 

belesek a nagy, négyszögletű szobába, ahol néhány 

kényelmetlennek tűnő, egyenes támlájú szék, egy közepes 

méretű asztal és köböl rakott kandalló mellett egy fa hintaszék 

áll. A kandalló teli van a legutolsó tűz hamujával. Most 

sétáltam be annak a világnak a pontos másába, ahonnan Romy 

és Rayne megszökött 1692-ben, csakhogy megteremtsék

pontosan itt — kivéve persze a képmutatást, a hazugságokat és 

a mérhetetlen gonoszságot. 

Bemegyek a szobába. Felnézek a nehéz fagerendákra, 

amelyek a mennyezetet szelik át, az ujjaimmal végigsimítok az 

egyszerű, durva falakon, a bőrkötéses könyvekkel teli asztalon, 

amelyek mellett gyertyák és olajlámpások állnak, hogy fényt 

adjanak az olvasáshoz. Nem tudom levetkőzni a bűntudatot, 

hogy belekontárkodom valamibe, belesek a magánéletükbe, 

amiről nem hiszem, hogy látnom kellene. 

De ugyanakkor tudom, hogy nem véletlenül vagyok itt, meg 

kellett ezt találni, efelől semmi kétségem. Mert ha mást nem, 

annyit jól tudok Nyárvidékről, hogy az események nem 

véletlenszerűek. Valahol ezek között a falak között van valami, 

amit látnom kell. És miközben belépek egy kicsi, egyszerű 

hálószobába, azonnal felismerem az őket felnevelő nagynénjük 

szobáját. A nőét, aki elrejtette őket itt. Nyárvidéken, hogy 

megmeneküljenek a salemi boszorkánypertől — saját 

borzalmas végzetétől. Az ágy keskeny, kényelmetlennek 

látszik, mellette egy kis, szögletes asztal áll, rajta egy nagy, 

bőrkötéses könyv és a tetején néhány szárított virág meg 

gyógynövények. Egy szövött szőnyegen kívül még egy magas, 

keskeny ruhásszekrény van a szoba sarkában. Az ajtó csak 

annyira van nyitva, hogy lássam a benne lógó barna 

vászonruhát. A szoba többi része csupasz. 

Nem tehetek róla, de elgondolkodom, hogy Romy meg 

Rayne vajon megteremtette-e az asszonyt, ahogy én egyszer 

Dament Vajon meddig harcoltak, hogy ragaszkodjanak az 

életükhöz, mire végül feladták, és megállapodtak ennél — a 

múlt utánzatánál 

Becsukom magam mögött az ajtót, és a padlásra vezető, 

rövid létra felé indulok. Behúzom a nyakam a meredeken lejtő 

mennyezet alatt, és összerezzenek, amikor a fa hangosan 

felnyög alattam. Gyorsan olyan részre megyek, ahol magasabb 

a mennyezet, felegyenesedem, és ránézek a keskeny ágyakra és

a közöttük álló, kicsi faasztalra, amelyen egy halom könyv 

hever, és egy sűrűn használt olajlámpás. Ugyanaz az 

elrendezés, mint a nagynénjüknél, eltekintve attól, hogy a 

falakon ezredfordulós, popzenei utalások lógnak, amely csak 

Riley hatása lehet. Minden négyzetcentimétert Riley kedvencei 

foglalnak el, akiknek — Riley-t ismerve — az ikrek 

kénytelenek voltak hűségesküt tenni. 

A pillantásom végigfut a szobán, amelyet a Disneysztárokból 

tinisztárokká vált boldog arcok szegélyeznek, az 

American Idol szereplői, és nagyjából mindenki, aki egyszer is 

szerepelt a Teen Beat Magazin címlapján. És amikor 

megpillantom az ajtóra szögelt jegyzetlapot, önkéntelenül 

felnevetek, mert tudom, hogy ez az órarend, a manifesztált 

magániskolájuk házirendje senki mástól nem származhat, 

csakis az én kis szellemhugicámtól. 

1. óra — Divat kezdőknek: Mit szabad és mit nem, és mi az, 

amit semmiképpen 

2. óra — 101 hajviselet: Alapvető fésülési technikák, 

felvételi követelmény a Hajviselet 2. tantárgyhoz 

Szünet — 10 perc: Pletykálkodásra és szépítkezésre 

felhasználandó 

3. óra — Celeb alapok: Ki menő, ki ciki, és ki nem az, 

akinek mindenki hiszi 

4. óra — Népszerűség: Átfogó oktatás, hogyan szerezzük és 

tartsuk meg anélkül, hogy elvesszünk közben. 

Ebéd — 30 perc: Pletykálkodásra, szépítkezésre és ha 

muszáj, evésre felhasználandó 

5. óra — Csók és smink: Minden, amit a szájfényről tudni 

akartál, de féltél megkérdezni 

6. óra — Csókolózás 1: Mi undi, mi beteg, és mitől lesz a 

csók heves

Riley szokásos mániáinak felsorolása, amelynek utolsó 

pontjáról biztosra veszem, hogy nem volt alkalma 

megtapasztalni. 

Épp kimennék, gondolván, hogy semmi más látnivaló nincs, 

amikor megpillantok egy gyönyörű, kerek, drágaköves 

képkeretet, amely a magas ruhásszekrény tetején áll. 

Lábujjhegyre kell állnom, hogy elérjem. Tudom, hogy nem 

lehet Romyé és Rayne-é, mivel a fényképészetet csak sokkal 

azután találták fel, miután ők elhagyták Salemet. Hangosan 

felhördülök, amikor ránézek a képre, és a pillantásom végigfut 

a mi fotónkon. 

Én, Riley és a drága sárga labradorunk, Puszedli. 

A puszta látvány olyan tiszta, életszerű emléket idéz fel, 

hogy úgy érzem, mintha gyomron vágtak volna. Térdre 

ereszkedem a padlón, nem érdekel, hogy a durva fa 

összekarmolja a bőrömet, nem érdekel, hogy az arcomon 

legördülő könnyek az üvegre cseppennek, és csíkos, 

elmosódott lesz, és már nem a fotót nézem, hanem a fejemben 

zajló eseményeket. Visszajátszom a pillanatot, amikor Riley 

meg én összehajolva bohóckodtunk, Puszedli pedig izgatottan 

ugatva futkározott körülöttünk. 

Az egész csak percekkel a baleset előtt történt. 

A legeslegutolsó rólunk készült kép. 

Amelyről megfeledkeztem, mert Riley meghalt, mielőtt 

letölthette volna a számítógépére. 

Körülnézek a szobában, a könnyeimtől alig látok, és 

puhatolózó, vékony hangon így szólok: 

— Riley Riley... itt vagy... látod ezt — Vajon itt van, vajon 

az egészet ő találta ki, és egy sarokból figyel elbújva 

A kardigánom ujjával megtörlöm az arcomat, aztán az 

üveget, és tudom, hogy ha nem is válaszol, még ha többé nem 

is érem el, ezt ő csinálta. Újrateremtette ezt a fotót. Az akarta, 

hogy legyen még egy emlékem arról, amin osztoztunk, és hogy 

ki voltam akkor, épp egy évvel ezelőtt

Kísértésbe esem, hogy visszavigyem magammal Lagunába, 

de inkább ott hagyom, ahol találtam. Ez egy nyárvidéki dolog. 

Nem élné túl a hazautat. Valami okból amúgy is jó érzés tudni, 

hogy itt van. 

Lemászom a létrán, vissza a nagyszobába. Biztos vagyok 

abban, hogy mindent láttam, amit kellett, és menni készülök. 

Majdnem a bejáratnál vagyok, amikor megpillantok egy 

festményt, amely befelé jövet elkerülte a figyelmemet. 

Egyszerű, fekete keretét néhány festett falécből szögelték össze 

elnagyoltan. De a figyelmemet a témája ragadja meg, egy 

vonzó, de — legalábbis a mai kor ízlésének — egyszerű nő 

szépen megfestett portréja. A bőre sápadt, ajkai vékonyak, és 

sötétbarna haját szigorúan hátrafésülték egy jó feszesen font 

kontyba. De nem számít, milyen komoly a póz, nem számít, 

milyen komor az arca, valami könnyedség csillan a szemében, 

mintha csak eljátszana a maga korának rendes, visszafogott 

nőalakját, mintha csak az illendőség kedvéért pózolna így, 

pedig a bensőjében olyan tűz szunnyad, amit kevesen hinnének 

el. 

Minél tovább nézek a szemébe, annál biztosabb vagyok 

benne. Megpróbálom kidumálni, meggyőzni magamat, hogy 

nem lehetséges, a legkevésbé sem — a tudat alatti gyanú, 

amely az elmúlt néhány hétben nem tágított tőlem, most a 

szemem előtt ölt testet, olyan tisztán, olyan ijesztőn, hogy nem 

lehet figyelmen kívül hagyni. 

Halk hörrenésem visszhangzik a helyiségben, de csak én 

hallom, miközben kiviharzom az ajtón, vissza a földi síkra. 

El akarok menekülni az előttem lebegő arc elöl —messze a 

múlttól, amely az imént teljes kört alkotott.

Tizenkilenc 

Nem is gondolok rá. Át sem gondolom másodszor. Csak 

kaput nyitok, visszatérek a földi síkra, és Damenhez indulok. 

De aztán, amikor lassítok a kapunál, meggondolom magam. 

Ott lesznek az ikrek. 

Az ikrek mindig ott vannak. 

De mivel a kapu már nyílik, Sheila pedig boldogan int, hogy 

menjek, behajtok, és a park felé fordulok. Leállítom a kocsit a 

járdaszegélynél, és a hintákhoz megyek, majd elhelyezkedem a 

kis ülésen. Olyan erővel hajtom meg magam, hogy tényleg 

eszembe jut, hogy átfordulok-e. De nem fordulok át, csak 

lengek előre-hátra, élvezem a szelet az arcomon, ahogy egyre 

magasabbra szállok, és a gyomromban a kis emelkedő érzést, 

amikor lefelé zuhan a hinta. Behunyom a szememet, és Dament 

hívom — használom minden erőmet, ami maradt, mielőtt 

felébred a szörnyeteg, és elkezdi a szokásos elfoglaltságát 

azzal, hogy szabotál. Gyarapodnak a másodpercek, de nem 

számolok el tízig sem, amikor Damen megáll előttem. 

A levegő megváltozott, felforrósodott a jelenlététől, a 

pillantása csodálatos, langyos bizsergést kelt a bőrömön. És 

amikor kinyitom a szemem, hogy a szemébe nézzek — mint 

amikor először találkoztunk az iskolai parkolóban —, 

dermesztő és varázslatos, a teljes és tökéletes önátadás 

pillanata. A háta mögött lemenő nap élénk narancssárgába, 

aranyba és olyan ragyogó vörösbe burkolja, hogy úgy néz ki, 

mintha belőle áradna. Belekapaszkodom a pillanatba, fogom, 

amíg csak tudom. De már érzem, hogy csak idő kérdése, míg 

eltompul, és ismét közömbössé válok Damen iránt.

Felül a szomszédos hintára, felszárnyal magasra a levegőbe, 

és azonnal felveszi az én tempómat Mennyei, csodálatos 

magasságokba lendülünk, csak hogy rögtön vissza is 

ereszkedjünk— az elmúlt négyszáz évi kapcsolatunkhoz 

hasonlóan. 

De amikor Damen várakozással teli pillantással rám néz, 

tudom, hogy csalódást fogok okozni neki. Nem azért vagyok 

itt, mint gondolja. 

Mély lélegzetet veszek, legyűröm a gombócot a torkomban, 

és megszólalok: 

— Figyelj! — fordulok felé. — Tudom, hogy a dolgok 

mostanában... feszültek... — Elhallgatok, mert tudom, hogy ez 

aligha fedi a valóságot, de azért folytatom: — De, miután 

elmentél, valami kivételesre jöttem rá, és iderohantam, hogy 

elmeséljem neked. És ha a többi dolgot, legalább most, félre 

tudnánk tenni, akkor szerintem ezt biztosan hallani akarod. 

Damen félrebillenti a fejét. A pillantása beissza a 

látványomat, a tekintete olyan mély, sötét és erőteljes, hogy a 

torkomra fagy a szó. 

Muszáj lesütnöm a szememet, kis köröket rajzolok a 

lábujjammal a porba, és a szavakat úgy kell kilökdösnöm a 

számból, amikor megszólalok: 

— Tudom, hogy valószínűleg őrültségnek hangzik, akkora 

őrültségnek, hogy először el sem fogod hinni, de én mondom, 

nem számít, mekkora túlzásnak tűnik, teljesen és tökéletesen 

igaz, a saját szememmel láttam. — Elhallgatok, rálesek, és 

látom, hogy bátorítón, mégis türelmesen bólint. Ekkor 

megköszörülöm a torkomat, és kezdem elölről. Vajon miért 

vagyok ilyen ideges, amikor valószínűleg ő az egyetlen, aki ezt 

valóban megérti —Na, tudod, mindig azt mondod, hogy a 

szem egy ablak a lélekre, és a múlt tükröződik benne, meg 

minden. És hogy fel lehet ismerni valakit az elmúlt életeidből 

pusztán azzal, hogy a szemébe nézel.

Damen bólint, nem sürget, nem foglal állást, mintha örökké 

ráérne, hogy megtudja, hová akarok kilyukadni. 

— Mindegy, az a lényeg... — Mély lélegzetet veszek, és 

remélem, hogy nem fog bolondabbnak tartani, mint 

amilyennek már amúgy is tart, és kibukik belőlem: — Ava- 

Romy-és-Rayne-nagynénje! — A szavak olyan gyorsan futnak 

ki a számon, mintha egyetlen, nagyon hosszú szót alkotnának, 

Damen pedig csak ül, és olyan higgadtnak és nyugodtnak 

látszik, amennyire csak lehet 

— Emlékszel, amikor elmeséltem, hogy volt egy 

látomásom, amikor láttam magam előtt az életüket és a 

nagynénjüket Hát, őrültségnek hangzik, de a nagynénjük most 

Ava. Meghalt a salemi boszorkányüldözés idején, és Avaként 

tért vissza ebben az életében. — Vállat vonok. Nem igazán 

tudom, hogyan lehetne ellenőrizni egy ilyen állítást. 

Damen szája kis mosolyra görbül, miközben megenyhül a 

pillantása. Lassan hintázik előre-hátra, és így felel: 

— Tudom. 

Hunyorgok, nem vagyok biztos abban, hogy jól hallottam. 

Megmozdul, olyan közel helyezkedik, hogy a térdeink 

majdnem összeérnek, és a szemembe nézve így szól: 

— Ava elmondta. 

Olyan gyorsan ugrom ki a hintából, hogy a láncok 

hátracsapódnak és összetekerednek, egészen magasra, aztán 

vissza, és szörnyű, tompa, csörömpölő hanggal pörögnek 

dühödten. A térdeim bizonytalanul reszketnek, miközben 

ránézek Damenre, és lassan végigmérem. Hogy képes ez a 

fickó, aki azt állítja, minden eddigi életemben szeretett, Avával 

barátkozni, veszélybe sodorni az ikreket, és így elárulni 

engem 

De ő csak néz rám, a szemében nyoma sincs aggodalomnak. 

— Ever, légy szíves! — Csóválja a fejét. — Nem az van, 

amire gondolsz. Összeszorítom a számat, és félrenézek, 

gondolkodom, hol hallottam én már ezt Ja, igen, Ava. Úgy

néz ki, ez a kedvenc, leggyakrabban ismételt mondata, és nem 

tudom elhinni, hogy Damen bedőlt neki. 

— Az akashban látta. És ma, amikor képtelen voltam 

segíteni neked, én is meggyőződtem róla. Rendbe szedte a 

házát, próbálta megtalálni a megfelelő alkalmat, hogy elmondja 

nekik, és hát ugyan hittem neki, nem voltam biztos abban, 

hogy tényleg ez a legjobb a lányoknak Ezért ma, amikor egy 

kis útmutatást kértem, hogy mi lenne a legjobb döntés, felfedte 

a történetet. Valójában most is vele vannak. 

— Szóval ez van — nézek rá. — Ava már nem gonosz, 

egymásra találtak az ikrekkel, mi pedig visszakapjuk az 

életünket. — Próbálok nevetni, de nem úgy sikerül, ahogy 

szerettem volna. 

— Tényleg Visszakapjuk az életünket — néz rám 

félrebillentett fejjel. 

Felsóhajtok, mert tudom, hogy nincs más választásom, csak 

hogy megpróbáljam elmagyarázni, ez a legkevesebb, amit 

tehetek 

Lerogyok a hintára, a vastag fémláncra fonom az ujjaimat, 

és megszólalok: 

— Ma... Nyárvidéken... a látszat ellenére, egyáltalán nem az 

volt, aminek látszott. És meg akartam magyarázni, mindent 

meg akartam magyarázni, ami történt mostanában, de amikor 

olyan gyorsan eltűntél, én... — Összeszorított szájjal 

elfordítom a fejemet. 

— Akkor miért nem magyarázod meg most — kérdezi 

Damen engem vizsgálgatva. — Itt vagyok. Tiéd minden 

figyelmem. — A hangja olyan merev és hivatalos, hogy 

megszakad a szívem. Milliónyi kicsorbult szilánkra törik, 

ahogy ott ül mellettem, és olyan csinos, erős, olyan jó 

szándékú... És csak helyesen akar cselekedni, mindegy, mi az 

ára. 

Én pedig olyan nagyon szeretnék felé nyúlni, és szorosan 

magamhoz ölelni, megtalálni a módját annak, hogy

megmagyarázzam végre. De képtelen vagyok, a szörnyeteg 

túszul ejtette a szavakat bennem, így csak vállat vonok, és azt 

mondom: 

— Az... teljesen ártatlan dolog volt. Tényleg. Miértünk 

tettem, a látszat ellenére. 

Damen olyan türelemmel és szeretettel néz rám, hogy nem 

tehetek róla, de bűntudatom támad. 

— És mondd csak, megtaláltátok, amit kerestetek — 

kérdezi. A kérdés elég álságosnak tűnik, s csak találgatni 

tudom, mi lehet a valódi szándéka. 

Hallgatok, és próbálom nem behúzni a nyakamat a sötét, 

kutató pillantásától. Izzad a tenyerem. 

— Tudod, hogy milyen rosszul éreztem magam, amiért 

rátámadtam, meg minden... úgyhogy gondoltam, ha elviszem 

Nyárvidékre, akkor talán meggyógyul, és... 

— És... — kérdezi a hangjában négyszáz év türelmével, 

miközben azon gondolkodom, hogy megunja-e valaha, hogy 

ilyen elnéző, és ilyen régóta szenved, különösen, ha rólam van 

szó. 

— És... — Próbálom kimondani, hogy mi történt, de nem 

megy. A szörnyeteg felébredt, a sötét varázslat megfogott, én 

pedig alig birok már kitartani. Megrázom a fejemet, és 

idegesen piszkálom a hamis teknőspáncél gombokat a 

pulcsimon. — És... semmi Komolyan, ennyi. Csak 

reménykedtem, hogy meggyógyul, és ezek szerint így is 

történt. 

Damen fegyelmezett, nyugodt arckifejezéssel tanulmányoz, 

mint ha tökéletesen megértene. És az a helyzet, hogy meg is 

ért. Megérti, mi van akadozó szavaim mögött. Túl jól érti. 

— Szóval, mivel már ott voltunk, gondoltam, megmutatom 

neki, és abban a pillanatban, ahogy meglátta a Csarnokot, 

berohant, és a többi, ahogy mondani szokták, már történelem. 

— A pillantásom találkozik Damenével. Egyikünkre sincs 

hatással az irónia.

— És te bementél utána a Csarnokba — Résnyire szűkül a 

szeme, úgy néz rám, mintha már tudná, hogy engem már nem 

látnak ott szívesen, de azt akarja, hogy én mondjam ki. A teljes 

vallomást akarja arról, hogy milyen sötét és torz lettem. 

Mély lélegzetet veszek, és lezseren hátralököm a hajamat az 

arcomból. 

— Nem, csak... — hallgatok el. El kellene mondanom a 

kirándulásomat a senki földjére, de gyorsan úgy döntök, nem 

teszem. Vajon amit ott láttam, inkább az én tükörképem volt, a 

lelkiállapotom, nem egy valódi hely — En, ohm, csak vártam 

kint — vonom meg a vállamat — Kicsit eluntam magam, és 

gondoltam, hogy eljövök, meg minden, de azt is biztosra 

akartam tudni, hogy hazatalál, úgyhogy csak... elvoltam. — 

Bólintok, kissé túl erősen, ami közel sincs a meggyőzőhöz. 

Hosszú, fájdalmas pillantást váltunk, és mindketten tudjuk, 

hogy hazudok — hogy ez volt a lehető legpocsékabb 

alakításom. És valami furcsa, ismeretlen okból Damen olyan 

végleges, lemondó vállrándítással fogadja ezt el, hogy 

akaratom ellenére csalódottságot érzek. Az a kicsi, józan 

szikrája az énemnek azt kívánja, bárcsak kihúzná valahogy 

belőlem, hogy véget vethessünk végre ennek az egésznek. De 

Damen csak néz rám, míg el nem fordulok, és megjegyzem: 

— Jó tudni, hogy egyedül eljársz Nyárvidékre, velem meg 

nem voltál hajlandó eljönni. — Tudom, hogy ezt nem érdemli 

meg, de akkor is ez van. 

Megragadja a hintámat, és magához húz. Az állkapcsa 

megfeszül, az ujjai a láncot markolják, és összeszorított foggal 

így szól: 

— Ever, én nem magam miatt mentem oda. Miattad 

mentem. 

Nagyot nyelek, és mást sem akarok, csak elfordulni tőle, de 

nem lehet, fogva tart a pillantása.. 

— Próbáltalak elérni, hogy segíthessek. Annyira távoli 

voltál, egyáltalán nem önmagad, és napok óta nem voltunk

együtt igazán. Eléggé nyilvánvaló, hogy mindent megteszel 

annak érdekében, hogy elkerülj, már nem akarsz velem lenni, 

legalábbis nem itt, a földi síkon. 

— Ez nem igaz! — A hangom olyan reszketeg és magas, 

hogy kizárt, hogy elhiggye, amit mondok, de azért folytatom: 

— Látszik, hogy nem vetted észre, de mostanában sokat 

dolgozom. A nyaram eddig úgy telt, hogy könyveket 

rendszereztem, a kasszában dolgoztam, és jósoltam Avalon 

álnéven. Úgyhogy ja, talán egy kis meneküléssel akarom 

kényeztetni magamat, ez olyan rossz — Összeszorítom a 

számat, és egyenesen a szemébe nézek. Tudom, hogy amit 

mondtam, annak a legnagyobb része igaz, és azon 

gondolkodom, hogy számon kéri-e azokat a részeket, amelyek 

nem. 

De csak megcsóválja a fejét, és nem hajlandó eltérni a 

tárgytól. 

— És most, hogy Jude jobban van, most, hogy egy 

nyárvidéki utazással meggyógyítottad, kíváncsi lennék, milyen 

kifogást találsz legközelebb 

A fogaim között szívom be a levegőt, és félrenézek. Meglep, 

hogy így válaszol, és az az igazság, fogalmam sincs, mit 

mondjak erre, ötletem sincs, most mi jön. A cipóm orrával 

elrúgok egy kis kavicsot. Képtelen vagyok a vallomásra, túl 

fáradt és elgyötört vagyok, hogy kitaláljak bármit is. 

— Tudod, valaha a földi síkon is olyan ragyogó és sugárzó 

voltál, mint ma Nyárvidéken. — Nagyot nyelek, és leszegem a 

fejemet. Alig hiszek a fülemnek, amikor Damen így folytatja: 

— Tudok a varázslatról, Ever. — Halk a hangja, majdnem csak 

suttogás, de a szavak sikolyként visszhangzanak. —Tudom, 

hogy nem bírsz vele. Bárcsak hagynád, hogy segítsek! 

Megmerevedek. Az egész testem megfeszül, miközben a 

szívem erőszakosan dörömböl a mellkasomban. 

— Felismerem a jeleket. Az idegességet, a hazudozást, a 

fogyást, a... rossz megjelenést. Függő vagy, Ever. A mágia

sötét oldala. Jude-nak nem kellett volna belerángatnia téged. — 

A fejét csóválja, és a pillantása nem ereszti az enyémet. — De 

minél előbb beismered, annál hamarabb tudok segíteni, hogy 

jobban legyél. 

— Ez nem... — Beszélni akarok, de nem találom a szavakat. 

A szörnyeteg átvette az uralmat felettem, el akar választani 

minket. — Nem ezért mentél a Tudás Nagy Csarnokába Hogy 

segíthess nekem — Látom, hogy az arca fájdalmas 

meglepettséget tükröz. De ez nem elég, hogy megállítsa a 

szörnyeteget, közel sem. A vonat még csak most húzott ki az 

állomásról, hosszú utat fog még megtenni. — Mondd csak, mit 

láttál Veled mit osztott meg a mindenható akash 

— Semmit— teleli fáradt hangon, megsemmisülve. — 

Semmit nem tudtam meg. Kétségtelen, hogy amikor egy 

problémát az adott ember hozott létre, nem lehet hozzáférni ott, 

ahol mások is érintettek. Megtiltották, hogy bármilyen módon 

vagy, tormában beavatkozzam. — Vállat von. — Gondolom, 

ez is része az utazásnak. De egy dolog világos, Ever. Múlt 

csütörtök este Roman említett egy varázsigét, és mióta Jude 

odaadta neked azt a könyvet, semmi sem a régi. Veled, velünk, 

minden megváltozott. — Rám néz, megerősítést vár, de nem 

jön, nem tud. — Nektek, kettőtöknek hosszú és bonyolult 

múltatok van, és elég nyilvánvaló, hogy még nincs túl rajtad. 

És nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy útban van. A 

varázslat van útban, és ha nem vagy óvatos, elpusztít, Ever. 

Már láttam ilyet. 

A pillantásom az arcát kutatja, és tudom, hogy próbál egy 

képet küldeni, valamiféle üzenetet, de a furcsa, idegen lüktetés 

teljes erővel dobol — fényesen ég a sötét láng —, és elgyengíti 

az erőmet, hogy ne tudjam elkapni Damen gondolatait, az 

energiáját, a bizsergését, a melegét, egyáltalán semmit. 

Felém mozdul, megszorítja a vállamat, mire észbe kapok. A 

szemembe néz, elszántan és szándékosan, eltökélte, hogy 

egyszer s mindenkorra véget vet érmek.

De akármennyire is akarom, nem engedhetem be, nem 

hagyhatom, hogy így lásson. Az ellenérzés, amit a szememben 

lát, nem tőlem származik, hanem a szörnyetegtől, de ő nem 

tudja megkülönböztetni. 

És ugyan nagyon szeretném megenni, ez csak azt bizonyítja, 

hogy Damennek igaza van, hogy veszélyes vagyok és 

irányíthatatlan, csak nemet intek, és ott hagyom. Visszamegyek 

a járda mellett parkoló kocsimhoz. 

Visszafordulva odaszólok: 

— Sajnálom, Damen, de nincs igazad. Nagyon nincs. Csak 

túl sokat dolgozom, nagyon fáradt vagyok, ahogy már 

mondtam is. És ha majd úgy érzed, hogy felmentést adnál... 

hát, tudod, hol találsz.

Húsz 

A kapuig sem érek el, amikor a kocsi eltűnik, és a hátsóm 

olyan gyorsan és keményen csapódik a betonhoz, hogy 

beletelik egy pillanatba, mire rájövök, hogy eltűnt alólam az 

autó. Kábultan pillantok körül, próbálok rájönni, mi történt, 

amikor egy száguldó Mercedes süvít felém, és kis híján áthajt 

rajtam, miközben a sofőr dudál, felmutatja a középső ujját, és 

ocsmányságokat ordít. 

Az útszélre iszkolok, szorosan behunyom a szememet, hogy 

új kocsit manifesztáljak, ezúttal valami erősebbet, gyorsabbat. 

Egy lángvörös Lamborghinit képzelek magam elé, és olyan 

tisztán látom, hogy megdöbbenek, amikor kinyitom a 

szememet, és nincs sehol. Mély lélegzetet veszek, és 

megpróbálom újra, először egy Porschét, aztán egy Miatát, 

mint amim otthon van, de nem jön össze, így egy ezüst 

Priusszal próbálkozom, amilyet Munoz vezet, ezt követően egy 

Smarttal — de semmi sem történik. Annyira kétségbeesetten 

akarok egy járgányt, hogy boldogan beérném egy robogóval, 

de amikor még azt sem tudom elővarázsolni, csak félig viccből 

megpróbálkozom egy pár görkorival. Amikor a végén egy pár 

fehér bőrcsizmával végzem, amelynek két fémcsík van a talpán 

a kerekek helyett, rájövök, mekkora a baj. Ekkor döntök úgy, 

hogy inkább futok. Örülök, hogy tudom, hogy ha más nem is, 

az erőm és a gyorsaságom még megvan. 

A lábam dobog a betonon, a sarkam könnyedén, 

erőfeszítéssel csapódik be, miközben a parti autópálya 

kanyargós, meredek dombjai között futok, a szándékom szerint 

egyenesen hazafelé, csakhogy elhúzok a kanyar mellett, és

helyette máshová megyek. Valami jobb helyre. Valahová, ahol 

ott van minden, amire szükségem van — minden, amire csak 

vágyhatok. Annyira céltudatos vagyok, annyira elszántan 

akarok a célba érni, hogy nem számít, mi az ára, egyre 

gyorsabban haladok, és nagyon hamar odaérek. 

Roman ajtaja elé. 

A testem remeg a vágyakozástól, a várakozástól, és közben 

a sötét láng olyan fényesen ég bennem, hogy félő, elemészt. 

Behunyom a szemem, és érzem, érzékelem őt. 

Roman odabent van. 

Csak ki kell nyitnom az ajtót, és az enyém. 

Egyetlen sima mozdulattal bejutok. Az ajtó olyan durván 

csapódik a falnak, hogy az egész ház beleremeg, én pedig 

beosonok a hallba, gyorsan, némán. Romant a 

dolgozószobájában találom. A kanapén heverészik szétvetett 

karral, az arcán várakozást látok, mintha számított volna rám. 

— Ever —biccent, és egy cseppet sem lepődött meg, nem is 

ütközik meg. — Neked tényleg problémáid vannak az ajtókkal, 

ugye Ezt is ki kell cserélnem 

Tétovázás nélkül felé indulok, a neve dorombolás az 

ajkamon, a testem vágyakozik a pillantása hűvöse után. 

Lassan, egyenletesen bólogat, mintha olyan zene ütemére 

tenné, amit csak ő hall. Felvillan az Ouroboros tetoválás. Halk, 

kimért hangon így szól: 

— Kedves, hogy beugrattál, szívem, de igazság szerint a 

múltkor jobban tetszettél. Tudod, amikor odakint ácsorogtál 

abban az elragadó, átlátszó hálóruhádban. — A szája sarka 

felfelé görbül. Cigarettát csúsztat az ajkai közé, meggyújtja, és 

hosszan, megfontoltan szív egy slukkot. Gondosan időzített 

füstkarikákat fúj felém, és hozzáteszi: — Ahogy most 

elnézem... hát, nem mondhatnám, hogy a legjobb formában 

vagy. Valójában meglehetősen... éhesnek tűnsz, nem igaz 

Megnedvesítem az ajkaimat a nyelvemmel, és megkísérlem 

az ujjaimmal átfésülni a szomorú kócot, amit hajként viselek.

Ami egykor ragyogó, sűrű sörény volt, amelyre mérhetetlenül 

büszke voltam, most fakó, töredezett végekből álló 

patkányfészek. Többet is tehettem volna, valami erőfeszítést, 

fújhattam volna magamra parfümöt, felvihettem volna némi 

korrektort, vehettem volna a fáradságot, hogy manifesztáljak 

pár új ruhát, amelyek illenek az újabban megfogyott alakomra. 

Összegörnyedek Roman pillantásának súlya alatt, amely 

végigméri lefogyott testemet, és láthatóan messze nincs 

lenyűgözve attól, amit fel tudok neki ajánlani. 

— Komolyan, szívem, ha így berontasz ide, akkor kissé 

szalonképesebben kellene kinézned. Én nem vagyok Damen, 

szivi. Én nem fogok csak úgy megkefélni akárkit. Megvannak 

a magam elvárásai, tudod 

Behunyom a szemem, hajlandó vagyok megtenni bármit, 

amit szeretne, hogy vele lehessek, és tudom, hogy sikerül, és 

amikor felnézek, látom, hogy elüvegesedik a tekintete. 

— Drina! — suttogja. A cigaretta kiesik a szájából, és lyukat 

éget a szőnyegbe, miközben a pillantása felfal. 

Elefántcsontszín, halvány bőrt lát, rózsás ajkakat és rézvörös 

hajzuhatagot, amely a vállamra omlik, amikor letérdelek elé, és 

vékony, hosszú ujjaim között eloltom a cigarettát, majd a 

térdére teszem a kezemet. — Istenem... ez... nem lehet... 

valóban... — Megrázza a fejét, és megdörzsöli a szemét, 

majd belenéz a smaragdszín szempárba, és nagyon szeretné 

elhinni. 

Behunyom a szemem, élvezem az érzést, a jegességét, 

feljebb csúsztatom a kezemet a térdéről a combjára, egészen 

közel ahhoz, amit akarok, még feljebb, aztán... 

Haven áll mögöttem. A szeme szikrázik, a keze ökölbe 

szorul, és nem tehetek róla, de az jut eszembe, hogy vajon 

mióta figyel minket, mivel nem is hallottam bejönni, és ami azt 

illeti, nem is éreztem. De Haven egyáltalán nem lényeges itt. 

Pusztán egy idegesítő akadály, akinek az a rossz szokása, hogy 

az utamba áll. Könnyedén elsöpörhetem.

— Mit gondolsz, mi a francot csinálsz, Ever — Felém 

indul, kíméletlen, összeszűkülő pillantása végigmér, meg akar 

félemlíteni, de nem sikerül neki, nem sikerülhet, csak még nem 

tudja. 

— Ever — hunyorog Roman. A pillantása kettőnk között 

cikázik, képtelen elhinni, amit lát. — Miről beszélsz, szivi, ez 

nem Ever... ez... 

De csak ennyi az egész, pusztán Haven szavai, és máris lát 

engem, átlát a kreált álcán. 

— A pokolba'. — ordít fel, és olyan durván lök el, hogy 

átrepülök a szobán, egy asztal felett, és egy székre zuhanok, 

aztán Haven mellett érek földet. — Mégis miféle szaros húzás 

volt ez — Roman rosszallóan ráncolja a homlokát, őrjöng, 

hogy így játszottam vele. 

Nagyot nyelek, a tekintetem nem ereszti az övét. Haven 

közben fekete bőr és csipke együttesben mozdul felém, jeges 

lehelete az arcomba csap, miközben a körmei a csuklómba 

marnak. 

— Nem kellene neked valahol máshol lenned — kérdezi. A 

szavak összeszorított fogai mögül törnek elő. — Tényleg, Ever, 

Damen tudja, hogy itt vagy 

Damen. 

A név megmozdít valamit — valamit egészen mélyen. 

Valamit, amitől a kezem megmarkolja az amulettemet, és egy 

apró lépést teszek hátrafelé. Haven tekintete mar, az arca 

eltorzul a dühtől. 

— Tényleg nem bírod, mi Nem bírod elviselni, hogy 

nekem van valamim, ami neked nincsen. — Megrázza a fejét. 

— Óva intesz Romantól, próbálsz elijeszteni, hogy 

megszerezhesd magadnak. Nos, híreim vannak, Ever. 

Megváltoztam. Ahogy te azt el sem tudod képzelni. — 

Próbálom elrántani a kezemet, hátralépni és kitömi, de a 

szorítása túl erős, túl elszánt, és ha a szeméből jól látom, még 

messze nem végzett velem. — Neked itt semmi dolgod. Nem

kellett volna idejönnöd. Nem akarom, hogy itt legyél. Roman 

sem akarja, hogy itt legyél. Nem látod, micsoda egy vicc vagy 

— Nézi a pattanásos államat, beesett mellkasomat, amely 

szöges ellentéte az ő porcelánbőrű tökéletességének és 

domborulatainak. — Fordulj szépen sarkon, és menj vissza 

oda, ahonnan jöttél, jó Most mára saját szabályaim szerint 

élek, és ezek a szabályok a következők: ha nem takarodsz el 

innen, ha megpróbálod elnyújtani ezt a látogatást, és valami 

őrültséget csinálni, akkor te leszel az, akinek baja esik. — Az 

ujjai a csuklóm köré fonódnak, míg nem érnek körbe rajta, és a 

pillantása egyszer sem rezdül. — Szarul nézel ki. Elcseszett 

hajú, pattanásos roncs vagy. — Megrázza a fejét, a haja fekete, 

hullámos tincsek és platinaszőke frufru fényes örvénye. — Mi 

történt, Ever Damen meggondolta magát, mégsem akarja 

veled tölteni az örökkévalóságot, és megvonta az elixírutánpótlást 

Szóra nyitom a számat, de nincsenek szavaim. Romanre 

nézek, könyörgök, rimánkodom, hogy lépjen közbe és segítsen, 

de ő csak legyint, a szemében látom, hogy végzett velem. Most 

már tudja, hogy nem Drina vagyok, egyedül maradtam. 

Más választásom nem lévén, felemelem azt a kezemet, 

amelyiket Haven olyan erősen szorítja, hogy már elfehéredett 

és elzsibbadt, aztán olyan hirtelen és váratlanul megpördítem 

őt, hogy mire szembeszállhatna velem, a háta a mellkasomhoz 

csapódik. 

A számat a füléhez tartva így szólok: 

— Sajnálom, de nem tudom elnézni, ha így beszélnek 

velem. — Érzem, hogy küzd ellenem, szabadulni próbál, de 

nincs értelme, senki sem győzi le a szörnyeteget, senki sem, 

csak... 

A pillantásom az előttünk függő aranyozott keretű tükörre 

téved, és a látványunk mellbe vág — Haven gyűlölettel teli 

pillantása tökéletes mása az enyémnek. Az arcom olyan dühös, 

olyan eltorzult, annyira... iszonyatos, hogy alig ismerek

magamra. Végre látom, amit ők egész idő alatt láttak, a saját 

lealacsonyodásomat. 

Elernyednek az ujjaim, ami épp elegendő, hogy Haven 

kiszabadítsa magát. Dühödten felém fordul, magasra emeli az 

öklét, fejében a hét csakra pontos térképével. 

De mire befejezné a mozdulatot, eltűnök. A háta kínzó 

reccsenéssel csapódik mögöttem a falnak, amikor ellököm, és 

kimenekülök az utcára. 

Bizonygatom magamnak, hogy semmi baja, a halhatatlanok 

mindig meggyógyulnak. 

De abban nem vagyok biztos, hogy én is meggyógyulok.

Huszonegy 

Amikor odaérek az üzlethez, arra számítok, ott találom 

Jude-ot, de az ajtó zárva van, és a táblán ez áll: ZÁRVA. 

Miután megpróbálom gondolattal kinyitni, és kudarcot vallok, 

átkutatom a táskámat, és reszkető ujjakkal keresem a 

kulcsomat. Kétszer is elejtem, mire sikerül bejutni. Olyan 

gyorsan süvítek el a CD-állvány mellett, hogy megfeledkezem 

a jobb oldalon lévő angyalszobrocskákról, amelyek egy halom 

üvegtörmelékként végzik a padlón. De nem állok meg, hogy 

rendet rakjak. Oda sem nézek. Csak megyek a hátsó szobába, 

az íróasztalhoz, ahol kihúzom a széket, és teljesen összeomlok. 

Az asztalra borulok, a homlokomat a fához szorítom, és 

küzdök, hogy egyenletes ritmust parancsoljak a pulzusomnak, 

és lelassítsam a lélegzésemet. Halálra rémülök attól, amit 

tettem, attól, amilyen mélyre süllyedtem. A tíz perccel ezelőtt 

történtek újra és újra lejátszódnak a fejemben. 

Így maradok egy ideig, míg le nem hűl a bőröm, és el nem 

kezd tisztulni az agyam. Amikor végre felemelem a fejemet, és 

körülnézek, észreveszem, hogy a naptár leszakadt a falról, és 

előttem van az asztalon. A mai dátumot pirossal bekarikázták, 

mellette pedig egy kérdőjel áll, és a nevem aláhúzva, és Jude 

rendetlen macska kaparásával a következő szavak: talán ez 

működik 

És egyszer csak megértem. A megoldás, amire vártam, most 

jött el, hála Jude-nak, éppen itt van, karnyújtásnyira tőlem. 

Olyan hihetetlenül nyilvánvaló, hogy el sem hiszem, hogy még 

nem gondoltam erre. Jude felületes karikájára bámulok, és 

benne a kisebb, nyomtatott körre, amely a holdfázisokat jelzi.

Az a helyzet, hogy a mai napot egy teljesen beszínezett kör 

jelzi, tehát ma holdfogyatkozás van. 

Hekaté felébred. 

Hirtelen pontosan tudom, mit kell tennem. 

Ahelyett, hogy az újholdra várnék, hogy megkérjem az 

istennőt, fordítsa vissza a varázslatot, ahogy az ikrek mondták 

(ami valószínűleg csak arra volt jó, hogy felbosszantsa a 

királynőt, ami miatt ilyen nyomorúságos kudarcot vallottam), a 

mai napra kellett volna várnom, hogy újból elsötétüljön a Hold, 

és visszatérhessek a forráshoz — pontosan oda, ahol elkezdtem 

— Hekatéval, az alvilág úrnőjével, és szövetséget kössek vele. 

A fiókba nyúlok, de nem az Árnyak könyvéért, hanem azért, 

hogy átkutassam a hozzávalókért, amelyekre szükségem lesz. 

Fejben ígéretet teszek Jude-nak, hogy később kárpótolom érte, 

miközben összeszedem a kristályokat, gyógynövényeket és 

gyertyákat a táskámba, majd a vállamra kanyarítom, és a partra 

indulok — ez az egyetlen hely, ahol nemcsak a megfelelő 

egyedüllétet, hanem a rituális fürdőhöz szükséges vizet is 

megtalálom. 

Semmi perc múlva már ott állok a szikla peremén, a 

lábujjaim a kő szegélyére görbülnek, és kinézek az óceánra. 

Olyan sötét, hogy egybeolvad az éggel. Felidézem az egy 

hónappal ezelőtti, ugyanilyen éjszakát, amikor Damennel 

jöttem ide, és biztos voltam abban, hogy nem tudok mélyebbre 

süllyedni annál, hogy halhatatlanná változtatom a legjobb 

barátnőmet. Akkor fogalmam sem volt, hogy annál is van 

lejjebb. 

Lemegyek az ösvényen, alig várom, hogy belekezdjek. 

Óvatosan megyek a kiálló sziklák és a recés fordulók között. A 

szívem dörömböl, a testem nyirkos az izzadságtól, és az az 

érzés nőni kezd bennem, tudom, hogy el kell kezdenem, 

mielőtt újból átveszi felettem az uralmat. Mélyen a homokba 

süppedő lábakkal a barlang felé megyek, bízom abban, hogy 

üres, épp, ahogy hagytuk. Tudom, hogy úgy van, ahogy Damen

mondta: az emberek ritkán veszik észre, ami az orruk előtt van. 

És ezt biztosan nem látják. 

Ledobom a táskámat, és előveszem a hosszú gyertyát és egy 

csomag gyufát. A gyufa szisszenését és a sercegést a lágyan 

lüktető hullámok zaja kíséri. A homokba állítom az égő 

gyertyát, és elhelyezem az eszközeimet a takarón. Egy perc 

alatt elrendezem őket, majd levetkőzöm, és kimegyek a 

barlangból. 

Magam köré fonom a karomat, nekifeszülök a bőrömet 

szúró szélnek, és megpróbálom felmelegíteni magam. Nem 

vagyok hajlandó észrevenni az ujjaimat bökő bordáim 

kitüremkedését, és ahogy a csípőcsontom kiáll. Azt mondom 

magamnak, hogy most már vége lesz, a gyógyulás közel van, 

és senki, még a szörnyeteg sem akadályozhatja meg, hogy 

meggyógyuljak. 

A habos, fehér tajték felé sietek, keserű, hideg marásától 

csikorog a fogam, és lemerülök a hullámok közé. Szorosan 

behunyom a szememet a sós csípés ellen, a fülem megtelik 

hangos, üvöltő morajlásával. Amikor a hullámok támadása 

véget ér, a hátamra fordulok. A hajam körém terül, a testem 

súlytalan, megszabadul a terhétől. A mellkasomhoz húzom a 

térdeimet, és felnézek a sötét, komor égre, amely olyan 

hatalmas és rejtélyes, hogy fel sem foghatom. 

Megmarkolom az amulettet, amelyet Damen tett a 

nyakamba, segítséget és védelmet kérek a kristályoktól, hogy 

távol tarthassam a szörnyeteget, amíg megteszem, amit 

szükséges. Hekaté kezébe teszem a sorsomat, bízva, hogy mint 

a jin és a jang, minden sötétségnek meg van a maga fénye. 

Újra meg újra lemerülök, míg meg nem tisztulok, és 

megújulva készen állok elkezdeni. A partra gázolok, a 

testemről víz csepeg, és csupa libabőr vagyok, de szinte észre 

sem veszem. A hideget enyhíti a bizonyosság melege, a 

meggyőződésem, hogy másodpercekre vagyok attól, hogy 

lemészároljam a szörnyeteget, és megmeneküljek.

A barlang falai között pislákol a gyertya fénye, a sötétség és 

fény árnyai váltakoznak. Miután megtisztítom az athamét, 

háromszor áthúzom a gyertya lángján, és letérdelek a varázskör 

közepére. Az egyik kezemben füstölő, a másikban az athame, 

és újra elvégzem a múltkori rituálét, de ezúttal hozzáteszem: 

Hekatét szólítom, az alvilág, mágia, a sötét Hold úrnőjét, 

Oldja fel az átkot, vágja el a kötést, oltsa ki a sötét lángot! 

Ó, boszorkányok nagy védelmezője, szeretett anya, szűz és 

vén, 

így akarom, ez a szavam — így legyen! 

Elképedten kapok levegő után, amikor szél süvít át a 

barlangon, és villámcsapás reccsenése hallatszik a fejem fölött. 

Az ereje olyan erős rezgést vált ki a köböl, hogy felborulnak az 

egymásba rakott székek, amikor a föld megmozdul. Ritmikus, 

földrengésszerű remegés és rázkódás támad, valahonnan a 

mélyből érkező lüktetés — erősödik, egyre erőszakosabb, 

egyre terjed. Sziklák válnak le a falakról és omlanak körém. 

Minden összeomlik, széthullik, és semmi sem marad, csak a 

talaj, amelyen térdelek, törmelékhegy és az éjszakai ég. 

A föld még mindig mozog körülöttem, amikor 

felemelkedem, és köszönetet mondok. Miközben átvágok a 

füstön és a romok között, végigsimítom sűrű, fénylő hajamat, 

és olyan gyorsan és könnyedén manifesztálok egy öltözet tiszta 

ruhát, hogy nem marad kétségem afelől, hogy az akaratom 

beteljesült.

Huszonkettő 

— Ott vagyunk már 

Piszkálom a lágy, selymes kendőt, amivel Damen bekötötte 

a szememet. Ostoba formalitás, mivel mindketten tudjuk, hogy 

nem kell néznem, hogy lássak, de ettől még ő elhatározta, hogy 

titokban tartja, úgy dönt, hogy minden egyes ponton 

végigmegy, akár szükséges, akár nem. 

Felnevet, és a hangja olyan dallamos, hogy megdobban tőle 

a szívem. A kezemet fogja, az ujjaink összefonódnak, és a 

tenyere majdnem-érintése a legmelegebb, legfinomabb 

bizsergést és forróságot sugározza — amit soha többé nem 

fogok magától értetődőnek tekinteni, főleg, miután már tudom, 

hogy milyen, ha teljesen elvész. 

— Felkészültél — kérdezi mögém lépve. Kioldja a csomót 

a tarkómon, leveszi a kendőt, és lesimítja a hajamat, majd 

maga felé fordít, és hozzáteszi: —Boldog születésnapot! 

Elmosolyodok — még mielőtt kinyithatnám a szememet. 

Meggyőződésem, hogy bármi is legyen, biztosan jó. 

Amint megpillantom, levegőért kapok, leesik az állam, és a 

torkomra szorított kézzel bámulom a csodálatos látványt, ami 

alig látszik lehetségesnek —még Nyárvidékhez képest is. 

— Mikor csináltad ezt — kérdezem, és küzdök, hogy 

felfogjam az egészet. Egy tökéletes utópiára bámulok, egy 

látszólag végtelen, vörös tulipánokkal teli mezőre, amelynek a 

közepén egy kis házikó áll — Biztosan nem most csináltad. 

Damen vállat von, az arcomat vizslató pillantásától 

felforrósodik a testem.

— Már tervezgettem egy ideje, és mivel a kunyhó nem 

teljesen az én művem, kicsit átalakítottam, de a tulipánokat 

kifejezetten neked csináltam. — Rám néz, és magához húz. — 

Csak azt akartam, hogy jobban légy, hogy együtt élvezhessük, 

csak mi ketten, tudod. 

Bólintok. Szeretetteljes, hálás pillantásától elpirulok, ahogy 

a megmagyarázhatatlan szégyenlősség rám tör. 

— Csak mi ketten — billentem oldalra a fejemet, és 

végignézek rajta. — Úgy érted, hogy nem kell visszarohannunk 

a meglepetés bulira 

Damen felnevet, és bólint, majd a vibráló, ragyogó vörös 

mezőre vezet. 

— Még készülődnek, megígértem, hogy kicsit később 

benézünk, de egyelőre, mit gondolsz Pislogok, vagyis 

összevissza pislogok, mert nem akarok sírni. Itt nem. Most 

nem. Nem ezen a hatalmas mezőn, amely a halhatatlan 

szerelmünket képviseli. Nyelek egy nagyot, és a torkomba nőtt 

gombóc ellenére így szólok: 

— Azt gondolom... azt gondolom, hogy hihetetlenül 

szerencsés vagyok, hogy ismerhetlek téged, hogy szerethetlek, 

és azt gondolom... azt gondolom, hogy fogalmam sincs, mihez 

kezdenék nélküled. És azt gondolom, hogy hihetetlenül hálás 

vagyok, hogy nem mondtál le rólam. 

— Soha nem mondanék le rólad — feleli hirtelen 

elkomorodó arccal, a szemembe nézve. 

— Nos, biztosan kísértésbe estél — fordulok meg. Eszembe 

jut, milyen sötétre fordultak a dolgok, milyen messzire 

mentem, és néma köszönetet mondok Hekatének, hogy 

teljesítette a kívánságomat és visszaadott mindent, ami a 

világomban fontos. 

— Egy pillanatra sem — szól. Az államnál fogva maga felé 

fordítja a fejemet — Egyszer sem. 

— Tudod, igazad volt. A varázslattal kapcsolatban. — A 

számba harapok, és szégyellősen nézek rá.

De ő csak biccent, nem mintha nem olyasmit ismertem 

volna be, amire még nem jött rá. 

— Én... elmondtam egy varázsigét... egy kötést, és... hát, 

pont az ellenkezőjét értem el vele, mint reméltem. Véletlenül 

Romanhez kötöttem magam. — Nagyot nyelek, látom, hogy 

kifejezéstelen arccal figyel, és képtelenség olvasni az arcáról. 

— És... először nem mondtam el neked, mert... hát, mert 

nagyon szégyelltem. Olyan volt... mintha a megszállottja 

lettem volna, és... — Megrázom a fejem és fintorgok, amikor 

eszembe jut, miket mondtam és tettem. — Mindegy, csak itt 

voltam egészséges. Nyárvidéken. Ezért könyörögtem, hogy 

gyere ide velem. Részben, hogy újra egésznek érezzem 

magam, részben pedig, mert a szörny... a varázslat nem hagyta, 

hogy őszinte legyek a földi síkon, akármikor megpróbáltam, 

nem tudtam kimondani a szavakat, és nem hagyta, hogy 

elmondjam... és csak azért, hogy... Damen az arcomra teszi a 

kezét, és rám néz: 

— Ever — suttogja —, minden rendben van. 

— Sajnálom — motyogom. Érzem, ahogy a karja átölel, és 

magához szorít. — Annyira, de annyira sajnálom! 

— Most már vége Hogy oldottad meg — húzódik el 

tőlem. Félrebiccentett fejjel néz rám. 

— Aha — bólintok, és a kézfejemmel megtorlóm a 

szememet. — Most már minden rendben... jobban vagyok, és a 

Roman iránti meg szállottságomnak vége van. Én csak... 

gondoltam, hogy tudnod kell. Utáltam titkolni előled. 

Damen felém hajol, és homlokon csókol, aztán rám néz, és 

így szól: 

— És most, mademoiselle, szeretne nekivágni — Széles 

gesztussal, mélyen meghajol előttem. 

Elmosolyodom, és kézen fogva átröpít a mezőn, a gyönyörű 

házacskába, amely olyan csodaszép, olyan díszesen 

megmunkált, hogy nem tehetek róla, de megint csak levegő 

után kapkodok.

— Mi ez a hely — kérdezem a fehér, kifényesített 

márványpadló és a boltíves mennyezet láttán, amelyen egy 

lélegzetelállító freskó díszlik, rajta ragyogó, rózsás arcú 

kerubok csintalankodnak egyéb mennyei teremtmények 

társaságában. 

Damen rám mosolyog, és egy tojáshéjszín kanapé felé int, 

amely olyan puha és párnázott, hogy hatalmas 

pillecukorfelhőnek látszik. 

— Ez a születésnapi ajándékod. És, akármilyen furcsa 

véletlennek tűnik is, egyúttal az évfordulós ajándékod is. 

Hunyorogva végigfutok az emlékeim hosszú során, de nem 

találok semmit. Még nincs egy éve, hogy először találkoztunk 

— vagy legalábbis ebben az életben, úgyhogy nem igazán 

tudom, milyen „évfordulóra" gondol 

— Augusztus nyolcadika — biccent tanácstalan képem 

láttán. —Augusztus nyolcadika, ezerhatszáznyolcban, hogy 

pontos legyek, ez volt az első nap, amikor találkoztunk. 

— Tényleg — hördülök fel. Csak erre vagyok képes, úgy 

megdöbbenek a hírtől. 

— Tényleg — mosolyog rám, és hátradől a felhőpárnákon. 

Magához húz. — De nem kell hinned nekem, tudod. Láthatod a 

saját szemeddel, tessék! — Az előttünk álló nagy asztalról 

felvesz egy távirányítót, és egy nagy, kerek képernyőre 

irányítja, amely a szoba egész falát beborítja. — Valójában 

nem csupán láthatod, hanem meg is tapasztalhatod, ha 

szeretnéd, ez csak tőled függ. 

Fogalmam sincs, mire készül, nem is sejtem, mi történik itt 

— Ezer éve dolgozom ezen, és azt hiszem, most végre 

elkészült Gondolj úgy a kis találmányomra, mint valamiféle 

interaktív színházra. Ahol hátradőlhetsz, és élvezheted az 

előadást, de be is ugorhatsz, és részt vehetsz benne, te döntöd 

el. De először is van néhány dolog, amit tudnod kell. Egy: nem 

változtathatsz a végkifejleten, a forgatókönyv végleges. És 

kettő — hajol felém, hogy végigsimítsa az arcomat —,

Nyárvidéken minden happy enddel végződik. Minden, ami 

kicsit is tragikus vagy zavaró, gondosan cenzúrázva van, 

úgyhogy ne aggódj! Még érhet egy-két meglepetés is. Tudom, 

én is így jártam. 

— Igazi meglepetések, vagy általad készítettek — 

fészkelődöm közelebb hozzá. De ő gyorsan nemet int. 

— Igaziak. Teljesen és tökéletesen igazi meglepetések. Az 

emlékeim, mint tudod, nagyon régre nyúlnak vissza, olyan 

régre, hogy néha kissé zavarosak. Úgyhogy úgy döntöttem, 

végzek egy kis kutatást a Tudás Nagy Csarnokában, egyfajta 

emlékezet felfrissítést, és történetesen eszembe jutott néhány 

dolog, amelyet elfelejtettem. 

— Úgy, mint... —nézek rá, mielőtt arra a csodálatos helyre 

préselném az ajkaimat, ahol a válla találkozik a nyakával, és 

azonnal megnyugtat a bőre majdnem-érintése és a langyos 

pézsmaillat. 

— Úgy, mint ez — suttogja, és eligazít, hogy ne őt, hanem a 

képernyőt lássam. Összebújunk, majd Damen lenyom egy 

gombot a távirányítón. Figyeljük, ahogy életre kel a képernyő, 

és megtelik hatalmas, több dimenziós képekkel, mintha mi is 

ott lennénk benne. 

Abban a pillanatban, ahogy meglátom a nyüzsgő várost, a 

macskaköves utcákkal és siető emberek tömegével, épp, ahogy 

mostanság, mintha valami fontos dolguk lenne, pontosan 

tudom, hol vagyunk. Kocsik helyett ugyan lovak és hintók 

futnak az úton, talán túlságosan elegánsak a ruhák a mi 

modem, lezser öltözetünkhöz képest, de ahogy az árusok 

hangosan kínálgatják az áruikat, a hasonlóság meg döbbentő — 

egy tizenhetedik századi kis bevásárlóközpontot látok. 

Damenre lesek, a szememben ott a kérdés, ő válaszképpen 

elmosolyodik, majd felsegít. Olyan gyorsan vezet a kép felé, 

hogy nem tehetek róla, de megállok, mert meggyőződésem, 

hogy az orrom neki fog csapódni, amikor is felém hajol, és ezt 

suttogja:

— Higgy! 

Így teszek hát. 

Elfogadom a lehetetlent, és vele tartok, egyenesen a kemény 

kristályképbe, amely rögtön meglágyul és meghajlik, majd 

befogad minket És nem csupán furcsán öltözködő 

szereplőkként, hanem korhű ruházatban főszerepet oszt 

kettőnknek. 

A kezemre nézek, és meglepetten látom, hogy durvák és 

repedezettek az ujjaim, bár rögtön felismerem magamat a 

párizsi életemből, amikor Evaline voltam, a szolgáló, aki 

Damen jöttéig agyzsibbasztó fizikai munkát végzett. 

Végigsimítom a ruhám elejét, és érzem a szövet szúrását. A 

visszafogott, komoly szabás cseppet sem lenyűgöző. De ettől 

még tiszta és frissen vasalt, így próbálok egy kicsit büszke 

lenni rá. És szőke hajam ugyan be van fonva, és kifésülve az 

arcomból, egy-két zabolátlan tincsnek sikerül kiszabadulnia a 

kontyomból. 

Egy kereskedő franciául rivall rám, és bár tudom, hogy csak 

szerepet játszom, hogy nem beszélem a nyelvet, valahogy nem 

csupán megértem, amit mond, de válaszolok is. Egyik legjobb 

vásárlóját felismerve bennem, a kezembe nyom egy érett, piros 

paradicsomot, és állítja, hogy ez a legjobb. Figyeli, ahogy a 

tenyeremben forgatom, megvizsgálom a színét, a keménységét, 

majd beleegyezve bólintok, és aprópénzért nyúlok az 

erszényembe, amikor valaki hirtelen nekem ütközik. A 

gyümölcs kicsúszik a kezemből, és a földre esik. 

A lábam elé meredek, és összeszorul a szívem a rakás piros, 

szétfröccsent gyümölcshús láttán. Tudom, hogy sokba fog 

kerülni, mert a konyhán nem fogják kifizetni nekem, sarkon 

fordulok, az ajkamra szemrehányás tolul, és ekkor 

megpillantom őt. 

Sötét, fénylő haj, mély, csillogó tekintet, gyönyörűen 

szabott ruhák és a legszebb hintó, ami valaha ezen a környéken 

megfordult, eltekintve a királynőétől. Ő az, akit Damennek

hívnak, Damen Auguste-nek. Akibe mostanság ijesztően 

sokszor beleütközöm. 

Felemelem a szoknyámat, és térdet hajtok, reménykedve a 

bocsánatában, de nem jutok messze, mert a karomra tett keze 

megállít. Az érintésétől bizsergés és forróság hatol a 

csontjaimig. 

— Pardon — motyogja meghajolva, és gondoskodik arról, 

hogy a kereskedő kárát megtérítse. 

És bár kíváncsivá tesz, és bár a szívem vadul ver, keményen 

kalapál a mellkasomban, és bár a furcsa bizsergés és forróság 

megmarad, elfordulok, majd továbbmegyek. Biztos vagyok 

abban, hogy csak játszadozik velem, fájdalmasan érzem, hogy 

messze nem az én társadalmi osztályomba tartozik. Csakhogy 

utolér, és megszólít: 

— Evaline... Álljon meg! 

Megfordulok, és találkozik a pillantásunk. Tudom, hogy 

folytatni fogjuk a macska-egér játékot, ha másért nem is, az 

illendőség kedvéért. De azt is tudom, hogyha továbbra is kitart, 

ha nem unja meg, és nem vész el az érdeklődése, boldogan 

beadom majd a derekamat, efelől kétségem sincs. 

Rám mosolyog, és a karomra tett kézzel azt gondolja: így 

kezdtük — és így is folytattuk egy ideig. Továbbléphetünk a jó 

részekre 

Bólintok, és egyszer csak egy nagy, aranyozott tükör előtt 

állok, nézem a képet magam előtt. Feltűnik, hogy az egyszerű, 

ronda ruhát olyan gazdag, lágy és selymes szövetre cseréltem, 

hogy szinte lesiklik a testemről. Mély kivágása tökéletes 

belátást nyújt a dekoltázsomba és az ékszereimre, amelyek úgy 

csillognak-villognak, hogy alig látok mást rajtuk kívül. 

Damen mögöttem áll, és elkapja a pillantásomat, miközben 

elismerően mosolyog, és nem tehetek róla, de arra gondolok, 

hogy kerülhettem ide, hogy lehet, hogy egy szegény, elárvult 

szolgáló, mint én, ilyen nagyszerű helyen köt ki egy ilyen

csodálatos, varázslatos férfi oldalán, aki majdhogynem, túl jó 

ahhoz, hogy igaz legyen. 

A kezét nyújtja, és a két személyre megterített, fényűző 

asztalhoz vezet. Egy olyan asztalhoz, amelynél leginkább 

felszolgálni szoktam, nem ülni. De most, az oldalamon 

Damennel és az estére elbocsátott szolgákkal figyelem, ahogy 

felemel egy finoman metszett boroskancsót. Lassan, óvatosan 

teszi, és a keze hirtelen megremeg. Látni való, hogy harc dúl 

benne. 

A szemembe néz, az arca zavaros labirintus. Kis fintorral 

visszateszi a kancsót az asztalra, és helyette egy üveg vörösbort 

választ. 

Felhördülök. Kitágul a szemem, de szavam nincs — ennek 

az egyszerű tettnek a jelentősége hirtelen rám zuhan. Majdnem 

megtetted! Annyira közel voltál! Miért nem Tudom, ha 

véghezvitte volna, és már az elején adott volna az elixírből — 

minden másként lett volna. 

Minden — Egyes — Dolog. 

Drina sosem tudott volna megölni. Roman sosem tudott 

volna átverni. És Damen meg én boldogan éltünk volna, míg 

világ a világ, ami épp az ellenkezője annak, ahogy most élünk. 

A tekintete az enyémet keresi, a pillantása fürkésző és mély. 

Nemet int, és ezt gondolja: annyira bizonytalan voltam! Nem 

tudtam, hogyan fogadnád, ha elfogadnád. Nem hittem, hogy az 

én tisztem rád erőltetni. De nem ezért hoztalak ide, csak meg 

akartam mutatni a párizsi életedet, hogy milyen nehéz volt, de 

mégsem nyomorúságos. Megvoltak a magunk varázslatos 

pillanatai, mint ez is, és több is jutott volna... Ha nem lett 

volna... 

A levegőben lógva hagyja a mondatot. Mindketten tudjuk, 

hogy végződik. De mielőtt felemelhetném a poharamat, vége 

lesz a vacsorának, és ő hazakísér. Hátulról kerülünk a házhoz, 

Damen megáll a cselédajtó mellett, ahol a derekamra fonja a 

karját, és magához húz. Olyan szenvedélyesen, mélyen csókol,

hogy nem akarom, hogy vége legyen. A szája olyan kitartó és 

lágy, olyan meleg és hívogató, hogy megmozdít valamit 

mélyen bennem, valami nagyon ismerőset, valami nagyon... 

valóságosat... 

Nagyra nyílt szemmel elhúzódom, a szemébe nézek, és 

közben az ujjaim lágy, duzzadt ajkamra tévednek, aztán az 

arcomra, ahol a borostája felhorzsolta a bőrömet. Nincs 

közöttünk energiamező, semmiféle védelmező fátyol. Semmi, 

csak a bőre csodálatos érzése az enyémen. 

Elmosolyodik, végigsimít az arcomon, a nyakamon, a 

kulcscsontomon, és a szája gyorsan követi az ujjait. Ez 

valóság— gondolja. — Nem kell a pajzs. Itt nincs veszély. 

Ránézek, az agyam száguld a lehetőségek között. — 

Tényleg... tényleg lehetséges, hogy együtt legyünk... most... itt 

Minden eshetőség ellenére reménykedem, hogy így van. 

De Damen mély levegőt vesz, és az ujjaim közé fonja az 

ujjait. Hónapok óta nem éreztem így az érintését. — Tartok 

attól, hogy ez csak a múlt színháza. Te szerkeszted a 

forgatókönyvet, de nem lehet megváltoztatni, közbeiktatni 

dolgokat, vagy hozzátenni olyasmit, amely sosem történt meg 

— gondolja. 

A hírtől elszomorodva bólintok, de szeretném újra kezdeni, 

visszahúzom magamhoz, és a szájára tapadnak az ajkaim, 

boldog akarok lenni, ahogy csak lehet, ameddig csak lehet. 

Úgyhogy csókolózunk a cselédbejárat előtt — ő a finom 

szabású, fekete zakójában, én pedig egyszerű szolgálói 

ruhámban. 

Csókolózunk az istállóban — ő tetőtől talpig angol 

vadászöltözékben, én pedig feszes lovaglónadrágban, vörös 

kabátban, fényes, fekete csizmában. 

Csókolózunk a vízparton — Damenen egyszerű, fehér ing és 

fekete pantalló, rajtam pedig gusztustalanul egyszerű, puritán 

öltözet.

Tulipántengerben csókolózunk, amely olyan vörös, mint a 

sűrű, hullámos hajam. Ő vékony, fehér ingben és bő nadrágban 

van, én pedig hajnalpír színű selyemruhában, amely gondosan 

van megkötve. Alkalmanként szünetet tartunk, hogy folytassa a 

rólam készülő festményt, hozzátegyen egy vonást itt, egy foltot 

amott, csak hogy aztán ledobja az ecsetet, visszahúzzon 

magához, és tovább csókoljon. 

Minden életem olyan más volt, és mégis valahogy ugyanúgy 

alakult — megtaláltuk egymást, gyorsan egymásba szerettünk, 

csakhogy Damen elhatározza, hogy nem cselekszik 

elhamarkodottan, és elnyeri a bizalmamat, mielőtt megitatna az 

elixírrel, és elegendő ideig tétovázik, hogy Drinának alkalma 

nyíljon megtalálni és meggyilkolni engem. 

És ezért nem fecsérelted az időt, amikor a baleset után rám 

találtál — gondolom. Az ölelése meleg bölcsőjében, 

mellkasára szorított arccal látom a pillanatot az ő 

szemszögéből. Hogy hogyan talált rám, amikor tízéves voltam 

(köszönhetően egy kis segítségnek Romytól, Rayne-től és 

Nyárvidéktől), és hogyan töltötte a következő néhány évet, míg 

nem költözött Rugene-be, Oregon államba. Épp beiratkozott a 

középiskolába, ahová jártam, amikor megtörtént a baleset, és 

tönkretette minden tervét. 

Nézem a jelenetet. Látom, ahogy tétovázik, idegeskedik, 

útmutatásért könyörög. Ahogy pánikba esik, látva, hogy az 

ezüstzsinór, amely a testhez köti a lelket, megfeszül, nyúlik és 

elpattan, ő pedig azonnal meghozza a döntést, és az ajkaimhoz 

illeszti az üveget, megitat, életre keh, hogy halhatatlanná 

váljak, mint ö. 

Megbántad — néz rám, biztatva, hogy legyek őszinte 

mindenképp. 

De én csak nemet intek. Mosolyogva magamhoz húzom, 

vissza abba a régmúlt napba, a lángvörös mezőre.

Huszonhárom 

— Felkészültél 

Damen ujjai az ajkamat súrolják, a majdnem-érzésük eltölt a 

valódi, érezhető csók emlékével, amitől kísértésbe esem, hogy 

visszarángassam magammal Nyárvidékre, és kezdjük az 

egészet elölről. 

Csakhogy nem tehetem. Nem tehetjük. Már elköteleztük 

magunkat. És ugyan sosem versenyezhet Damen születésnapi 

ajándékával, mindenki ránk vár, már nincs visszaút. 

Mély levegőt veszek, és az előttünk álló házra pillantok. A 

homlokzata egyszerű, szép, kényelmes és hívogató, annak 

ellenére, hogy a nem is olyan régi múltam legrosszabb 

jeleneteinek otthona. 

— Menjünk vissza Párizsba! — mormogom félig viccesen. 

— Még a rossz részeket sem kell kivágni. Komolyan. 

Szívesebben venném fel a ropogós, barna ruhát, és súrolnám a 

latrinát, vagy minek hívták akkoriban, mint hogy ezzel 

szembenézzek. 

— Latrina — néz rám fejcsóválva. A nevetése édes 

csengése átsöpör rajtam, csillog a szeme. — Sajnálom, Ever, 

de akkor nem volt latrina. Nem volt mosdó sem, vagy 

fürdőszoba, még csak vízöblítéses wc sem. Akkoriban az 

éjjeliedények kora volt. Az egy, hát egy kerámiaedény, amit az 

ember az ágy alatt tartott. És hidd el, ez egy olyan emlék, 

amelyet nem akarsz újraélni. 

Fintorgok, mert képtelen vagyok elképzelni, hogy mennyire 

gusztustalan egy ilyet használni, és főleg kiüríteni. Láthatóan 

megrándul az arcom, amikor így szólok:

— Látod Bár elmondhatnám Munoznak, hogy valójában 

azért nem járok az óráira, mert a történelem elveszíti a 

vonzerejét azok számára, akik rákényszerültek megélni. 

Damen felnevet, és hátraveti a fejét, amitől a nyaka olyan 

hívogató, olyan csábító, hogy nem tehetek mást, csak erősen 

odanyomom a számat. 

— Higgy nekem, mind átéltük. A legtöbbünknek csak nincs 

esélye visszaemlékezni, még kevésbé újra átélni. — Rám néz, 

és elkomolyodó arccal hozzáteszi: — Szóval, felkészültél 

Tudom, hogy kínos, és tudom, hogy még messze jársz attól, 

hogy újra megbízz benne, de várnak ránk, úgyhogy legalább 

nézzünk be, és engedjük meg nekik, hogy elordítsák magukat, 

hogy „Boldog szülinapot", rendben 

Melengető, nyílt tekintettel néz rám, és tudom, hogy ha 

nemet mondok, ha a legkisebb ellenállást is mutatom, annyiban 

hagyja. De nem fogom ezt mondani. Mert az a helyzet, hogy 

igaza van. Végül csak szembe kell néznem vele. Arról nem is 

beszélve, hogy nagyon szeretném, ha a szemembe nézne, és 

megpróbálná meggyőzően előadni a kicsit sem valószínű 

sztoriját. 

Lassan, vonakodva bólintok, és az ajtó felé indulok, amikor 

Damen megszólal: 

— Ne felejts el meglepettnek látszani'. — Bekopog egyszer, 

kétszer, aztán összeráncolja a szemöldökét, amikor senki sem 

nyitja ki az előre elpróbált „Meglepetés!" kiáltással. 

Belöki az ajtót, majd belépünk, végigmegyünk a folyosón, 

be a napsütötte, sárga konyhába, és ott találjuk Avát, barna, 

pánt nélküli ruhában, arany szandálban, amint épp egy 

gyanúsan piros italt tölt magának. 

— Sangria — jegyzi meg, és nevetve csóválja a fejét, 

amikor hozzáteszi: — Tényleg, Ever, meddig fog még tartani, 

hogy újra megbízz bennem

Összeszorított szájjal vállat vonok. Kétlem, hogy valaha is 

képes leszek megbízni benne, annak ellenére, amit Damen 

mondott. Tőle kell hallanom, aztán majd eldöntöm. 

— Mindenki odakint van hátul — biccent Ava, majd rám 

pillantva megkérdi: — Na, mondd már, meglepődtél 

— Csak a meglepetés hiányától — felelem félmosollyal. Ez 

a legjobb, amit produkálni tudok, és szerencsésnek mondhatja 

magát, hogy ennyit is kap. Ennek sokkal kevesebb köze van az 

iránta táplált személyes érzelmeimnek, és sokkal több ahhoz, 

hogy átveszi az ikrek gondozásának és etetésének terhét, 

visszaadva ezzel Damennek és nekem a magánéletünket. 

— Akkor igenis működött! — nevet Kivezet minket a hátsó 

udvarra, ahol a többiek összegyűltek. — Gondoltuk, hogy csak 

azzal tudunk meglepni, ha épp az ellenkezőjét csináljuk annak, 

amire számítasz. 

Kilépek a verandára. Romy és Rayne a füvön fekszik, 

nyakláncot fűznek egy kristályokkal és gyöngyökkel teli, nagy, 

csillogó tálból, aztán egy köböl faragott Buddha-szobor 

nyakába akasztják. Jude mellettük hever behunyt szemmel, a 

nap felé fordított arccal. A két karja újra a régi, hála 

Nyárvidéknek. Nem tehetek róla, de az úgynevezett barátaim 

láttára elszomorodom, a melegség, a szerelem és a 

biztonságérzet ellenére, amely végigbizsereg rajtam, ahogy 

Damen a vállamhoz dől, és megszorítja a kezemet. 

Egy asszony, akit nem kedvelek, és még kevésbé bízom 

benne. Egy ikerpár, akik neheztelnek rám — egyik jobban, 

mint a másik, de akkor is. És egy nyilvánvaló szerelmi viszony 

a múltból, aki történetesen a lelki társam keserű vetélytársa 

hosszú ideje. És az egyetlen, amitől egy kicsit jobban érzem 

magam, az, hogy Miles, ha nem lenne Firenzében, biztosan itt 

lenne velem. 

De Haven nem. 

Miután ismét önmagam lettem, és megpróbáltam 

megmagyarázni neki, még mindig túl dühös volt, hogy az

üvöltésen kívül mást is csináljon. És nemigen volt más 

választásom, csak hogy adok neki egy kis időt, hogy 

lehiggadjon. Remélem, hogy végül megbékél, és rájön, mit 

akar valójában Roman. 

És itt állva, a szomorú kis szülinapi bulimon — hát, csak azt 

a következtetést tudom levonni, hogy elveszítettem őt, a 

bizalmát, a barátságát, és fogalmam sincs, hogy vissza tudom-e 

szerezni valaha. Épp, amikor több közös vonásunk lett, mint 

egykor, épp, amikor végül megoszthattam a titkaimat, 

amelyeket azóta rejtegettem, hogy megismertem őt, olyan 

rondán elszúrtam mindent, hogy Haven elhagyott engem a 

halhatatlan ellenségem kedvéért. 

Halkan felsóhajtok. Biztosra veszem, hogy rosszabbul már 

nem érezhetem magam, amikor Honor lép ki az üvegajtón, és 

Jude felé tart. Lecsüccsen mellé, és olyan kényelmesen és 

lezserül rendezi el a ruháját, hogy óhatatlanul leesik az állam. 

Nem tudom elrejteni, hogy tátott szájjal, zavartan bámulom, 

amikor felém lordul, és esetlen kis integetéssel előre-hátra 

tekergeti a csuklóját. 

Alig láthatóan, észrevehetetlenül biccentek, és képtelen 

vagyok megszólalni a torkomban nőtt gombóctól, nem tudom 

értelmezni a jelenetet. 

Ezek most járnak Vagy csak együtt lógnak, meri 

mindketten érdeklődnek a mágia iránt Jude tényleg nem 

értette, hogy mi pusztán osztálytársak vagyunk, nem barátnők, 

és a kettő között óriási, tátongó szakadék van 

Ahogy végignézek rajtuk, mindegyikükön, nem tudom 

elhinni. Ez lett belőle. Majdnem egy éve lakom ebben a 

városban, és próbálok összekovácsolni valami életfélét, és 

Damen az egyetlen tartós kapcsolatom, amely, hogy őszinte 

legyek, az ésszerűség határait feszegeti. 

Ava megköszörüli a torkát, és itallal kínál. Biztos vagyok 

abban, hogy ez csak egy kísérlet a normalitás látszatának 

fenntartására Honor és Jude kedvéért, mivel csak ők nem

tudják az igazat Damenről és rólam — vagy legalábbis nem a 

teljes igazságot. 

De nemet intek, legyintek, és meggyőzöm magam, hogy így 

a legjobb, ez az egyetlen módja. Minél kevesebb kapcsolatot 

teremtek, annál kevesebbszer kell elbúcsúzni. Tudom, hogy ez 

az igazság, mégsem tölti ki bennem az ürességet 

Megszorítom Damen kezét, gondolatban biztosítom, hogy 

nem kell aggódnia, csak maradjon, én pedig mindjárt jövök. 

Ezzel bemegyek. Először azt gondolom, a fürdőszobában némi 

hideg vizet fröcskölök az arcomra, és megpróbálom 

visszanyerni azt a jó érzést, de amikor megpillantom az Ava 

„szent helyére" nyíló ajtót, inkább oda surranok be. 

Megtorpanok, amikor észreveszem, hogy a lila színű falakat és 

az indigókék ajtót pasztellszínre cserélték. A szoba Romyé 

lehet, mert Rayne nem bírná ezt a berendezést 

Leülök az ágya szélére, lesimítom a zöld ágyneműt. A 

padlót bámulom, eszembe jut a nap, amikor minden 

megváltozott. A nap, amikor elbúcsúztam Damentől, amikor 

elég ostoba voltam, hogy Avára bízzam. Meggyőződésem volt, 

hogy helyesen teszem — hogy ez az egyetlen lehetőségem és 

nagyon keveset tudtam arról, hogy egy apró döntésnek óriási 

következményei lehetnek, amelyek kihatnak életem hátralévő 

részére. Az örökkévalóságra. 

Mély lélegzetet veszek, és a tenyerembe hajtom az arcomat. 

Győzködöm magam, hogy álljak fel, menjek vissza, próbáljak 

beszélgetni, aztán keressek egy kifogást, hogy leléphessek. 

Beletúrok a hajamba, végigsimítok a ruhámon, és épp indulni 

akarok, amikor Ava lép be. 

— Ó, jó, reméltem, hogy kettesben lehetünk egy kicsit. 

Összeszorítom a számat, és küzdök az elsöprő kényszerrel, 

hogy rárontsak, és végigpüföljem a csakráit, ha másért nem, 

azért, hogy egyszer és mindenkorra kiderítsem, kinek az 

oldalán áll. De nem teszem. Semmit sem teszek. Maradok, ahol 

vagyok, és várom, hogy elkezdje.

— Tudod, igazad volt velem kapcsolatban — bólint. Romy 

szekrényének dőlve keresztbe teszi a lábát, karja lazán a teste 

mellett. — Elfutottam az elixírrel. És védtelenül, kiszolgáltatva 

ott hagytam Dament. Erre nincs mentség. 

Ránézek, lázasan ver a szívem, pedig már tudtam, Damen 

már elmagyarázta, de egészen más élmény hallani, hogy Ava 

valóban beismeri. 

— De mielőtt elhamarkodott következtetésekre jutnál, el 

kell mondanom, hogy ennél többről van szó. Annak ellenére, 

amit talán gondolsz, sosem voltam Roman szövetségese. Nem 

voltunk társak, sem barátok, nem dolgoztam össze vele 

semmilyen módon és formában. Egyszer eljött jósoltatni, igen, 

még amikor elkezdtem. És hogy őszinte legyek, az energiái 

annyira furcsák, annyira zavarók voltak, hogy egy csendes 

áldással az útjára bocsátottam. De az ok, amiért azt tettem, 

amit, amiért nem vigyáztam Damenre, hát az bonyolult... 

— Azt lefogadom. — Felhúzom a szemöldökömet, és 

megrázom a fejem. Nincs szándékomban megbocsátani neki, 

vagy hagyni, hogy megkerülje a dolgot valami bonyolult 

magyarázattal. 

Ava bólint, elhatározta, hogy végigcsinálja. Önmagához 

híven nem zavartatja magát a kitörésem miatt. 

— Először, beismerem, kissé elragadtak Nyárvidék 

lehetőségei, a sok ragyogó ajándék, amelyet kínált. Meg kell 

értened, hogy olyan sokáig voltam egyedül, miközben el kellett 

tartanom magamat, és keményen meg kellett dolgoznom 

mindenért, amim van, minden lé le segítség nélkül, s többnyire 

így is épphogy boldogultam... 

— Komolyan arra számítasz, hogy sajnálni foglak Mert ha 

igen, mondj le róla! Komolyan. Nem megy — rázom meg a 

fejemet szemforgatva. 

— Csak egy kis háttértörténetet próbálok adni hozzá — 

vonja meg a vállát. Összekulcsolja maga előtt a kezét, és az 

ujjait tornáztatja. —Nem a rokonszenvedet kérem, hidd el! Ha

mást nem is, azt hiszem, egy fontos dolgot megtanultam arról, 

hogy én tartozom felelősséggel a saját életemért. Csak a 

Nyárvidék iránti első reakciómat próbálom elmagyarázni, hogy 

mennyire elbűvölt, hogy bármilyen anyagi dolgot képes 

vagyok megteremteni, amit csak akarok. És tudom, hogy kissé 

messze mentem, és tudom, hogy ez mennyire bosszantott 

téged. De egy idő után rájöttem, hogy hiába építek magamnak 

egy egész, kincsekkel teli villát Nyárvidéken, az nem fog 

boldoggá tenni... sem ott, sem a földi síkon. És ekkor 

döntöttem úgy, hogy kicsivel mélyebbre megyek, próbálok 

olyan dolgokban fejlődni, amelyekben igazán sosem 

próbáltam. Persze, megvolt a magam szent helye és 

meditációja, de amikor rájöttem, hogy hozzáférek a Tudás 

Nagy Csarnokához, hát, ekkor kellett átlépnem mindenen, amit 

évekig mondogattam. És így... felhagytam minden mással, és 

egyedül erre koncentráltam, és hamarosan benne voltam, és 

vissza sem néztem. 

Ránézek, a szemem résnyire szűkül, és csak azt tudom 

gondolni: Hát, bravó, Ava, bravó! 

— Tudom, mi vagy, Ever. És Damen is. Bár szükségképpen 

nem értek vele egyet, nem fogok beleavatkozni. 

— Ezért próbáltad megöletni Így kezeled a dolgokat, 

amelyekkel nem értesz egyet Ez számomra 

közbeavatkozásnak tűnik. — Rámeredek, a lábujjaimat mélyre 

vájom a szőnyegben. 

Ava megrázza a fejét. Nyugodt hangon, rám szegezett 

pillantással válaszol: 

— Semmit sem tudtam erről, amikor aznap ott hagytam 

Dament. Akkor valóban hittem, hogy minden visszafordítható, 

ahogy te is hitted. Te visszamentél az időben, Damen is 

visszament, és míg én nem tudtam biztosan, micsoda is az 

elixír, gyanakodtam. Az volt minden szándékom, hogy meg is 

iszom, de aztán valami miatt, amikor már megtettem volna, 

megálltam. Nem tudtam megtenni. Gondolom, a szörnyűsége...

az örökkévalóság szörnyűsége. — Rám néz. — Ez elég komoly 

dolog, nem gondolod 

Vállat vonok. Vállat vonok, és forgatom a szememet. Eddig 

még semmit sem mondott, ami megváltoztatná a véleményemet 

róla, és ami azt illeti, még mindig nem vagyok biztos abban, 

hogy nem itta meg az elixírt. 

— Úgyhogy a végén eldobtam, kaput nyitottam 

Nyárvidékre, és elkezdtem keresni a válaszokat... a békét. 

— És megtaláltad — kérdezem. A hanghordozásom nem 

hagy kétséget afelől, hogy nem érdekel. 

— Igen — mosolyog rám. — Az én békém az, hogy tudom, 

mindegyikünknek megvan a maga utazása, a maga végzete, 

amelyet be kell teljesítenie. És most végül a sajátomat is 

megismertem. — Ránézek, és látom, ahogy felderül az arca, 

amikor hozzáteszi: — Azért vagyok itt, hogy az 

adottságaimmal azokon segítsek, akiknek szükségük van rá, 

hogy félelem nélkül éljek, hogy bízzak abban, hogy mindig 

lesz elég, hogy boldoguljak, és felneveljem az ikreket úgy, 

ahogy azelőtt nem sikerült. — Úgy néz rám, mint aki szeretne 

megölelni, de ehelyett szerencsére csak a hajába túr, és marad, 

ahol van. — Sajnálom, ami történt, Ever. Nem hittem, hogy így 

végződik. És talán nem fogadom el, amilyenek ti Damennel 

vagytok, de tényleg nem ítélhetlek el. Meg van a magatok útja. 

— Tényleg És mi az — kérdezem a szemébe nézve. 

Engem is meg lep a sóvárgás a hangomban. Remélem, hogy 

neki talán van valami ötlete, miért vagyok itt. Mert egyelőre 

nekem ötletem sincs. 

De Ava csak vállat von, kedves, barna szeme csillog, és így 

szól: 

— Ó, nem — rázza meg a fejét mosolyogva. — Tartok tőle, 

hogy ezt neked magadnak kell felfedezned. De hidd el, Ever, 

kétségtelenül nagy dolog lesz.

Huszonnégy 

Mire hazaérek, későre jár. Bár Damen felajánlja, hogy 

segít felcipelni az ajándékokat a szobámba, és bár egy részem 

kísértésbe esik, hogy hagyjam, mégis csak megpuszilom 

gyorsan, és felmegyek egyedül. Szeretnék begubózni az 

ágyamba, hogy a születésnapom utolsó óráját egyedül 

tölthessem. 

Felmegyek a lépcsőn, óvatosan, halkan, nem akarom 

felverni Sabinét, akinek az ajtaja alól kiszűrődik a fény. 

Leejtem az ajándékokat az íróasztalomra, amikor a nagynéném 

végiglépdel a folyosón, és belép. 

— Boldog születésnapot! — mosolyog rám. A köntöse 

olyan krémszínű és puha, hogy tejszínhabfelhőnek látszik. Az 

éjjeliszekrényemen álló órára hunyorogva megkérdezi: — Még 

a szülinapod van, igaz 

— A tizenhetedik — bólintok. — És egy napot sem 

öregedtem. — Figyelem, ahogy az ágyam szélére ül, és az 

ajándékhalmot vizsgálgatja. Egy pár metafizikai témájú könyv 

Avától, amelyeket „elolvastam", amint kézbe vettem őket, egy 

ametiszt kő Jude-tól, egy póló Rayne-től, amelyen ez áll: „NE 

HÍVJ SEMMI OLYAT, AMIT NEM TUDSZ ELKÜLDENI 

(ha-ha), és egy másik póló, Romytól, rajta egy színes 

spirálszimbólummal, amelyet valószínűleg ugyanabból a 

Wicca-üzletből szereznek be. Van még egy iTunes 

ajándékkártya Honortól, aki, miközben átadta, azt motyogta: 

„Ohm, mert úgy tűnik, nagyon szereted a zenét, tudod, mindig 

rajtad a füles meg minden." Ja, és egy vázányi ragyogó, vörös 

tulipán, amelyet Damen varázsolt nekem, amikor elhajtott.

— Szép kis halom ajándék — mondja Sabine. Amikor 

ránézek a kupacra, megpróbálom úgy látni, ahogy Ő. Inkább a 

létezésem ünneplésének, mint annak emlékeztetőjéül, akik 

hiányoznak. 

Lerogyok a székre, lerúgom a szandálomat. Érzem, hogy 

okkal van itt, és remélem, hogy igyekszik a tárgyra térni. 

— Nem tartalak fel sokáig... késő van, és biztosan fáradt 

vagy — szól, hibátlanul olvasva a hangulatomban. 

És bár elkezdek tiltakozni, ha másért nem, udvariasságból, 

nem jutok messzire. Mert ugyan kedves, hogy meglátogat, hisz 

mostanában ritkán látom egyedül, de szeretném ezt a kis 

látogatást eltolni holnapra. Nem vagyok most olyan 

hangulatban, hogy végighallgassam az egyik véget nem érő 

beszédét. 

De persze ezt a hangulatot nem érzékeli, csak végignéz 

összeszűkült szemmel, és így szól: 

— Szóval, mi újság A munkával, Damennel Alig látlak 

mostanában. 

Bólintok, biztosítom, hogy minden jó, elégedett 

hümmentéssel, remélve, hogy ez meggyőzi majd. 

Bólint, és megkönnyebbült pillantással hozzáteszi: 

— Hát, jól nézel ki. Olyan vékony voltál már, hogy... — 

csóválja a fejét. A pillantását el felhőzi az aggodalom, amitől 

úgy kábé feleekkorának érzem magam. — De úgy látom, hogy 

kezdesz rendbe jönni. A bőröd is kitisztult, ami jó… — 

Összeszorítja a száját, mintha azt mérlegelni gondosan, hogy 

mit mondjon, mielőtt belevág. — Tudod, Ever, amikor azt 

mondtam, szeretném, ha dolgoznál a nyáron, nem kifejezetten 

úgy értettem, ahogy te. Inkább valami részmunkaidős melóra 

gondoltam, ami lefoglal pár órára mindennap, de ahogy te 

csinálod… — Elhallgat, és megrázza a fejét. — Hát, biztos, 

hogy többet dolgozol, mint én. És most, hogy csak egy pár hét 

van hátra a szünetből, mielőtt elkezdődne az iskola… Nos,

szerintem el kellene gondolkodnod azon, hogy felmondjál, 

hogy egy kicsit lazíthass a strandon, a barátaiddal légy. 

— Milyen barátokkal — vonom meg a vállamat. Nyilallást 

érzek a szemeim mögött, miközben a gyomrom kissé 

megsüllyed. De akkor is, én mondtam. Beismertem egy olyan 

fájdalmas igazságot, hogy Sabine nem tehet mást, csak 

fészkelődik, és a padlót bámulja. Beletelik egy pillanatba, míg 

összeszedi magát, aztán felemeli a pillantását, és a szemembe 

néz. A szülinapi meglepik hegyére mutat. 

— Hát, bocsánat, hogy ilyet mondok, de a bizonyíték másra 

utal. 

Behunyom a szemem, és a fejemet rázom. Dühösen 

nyomkodom az arcomat, miközben gyorsan elfordulok. Arra a 

barátomra gondolok, aki ma nem volt itt, és aki sosem lesz, 

köszönhetően a szörnyetegnek és nekem. 

— Hé... jól vagy — Sabine felém nyúl. Csak vigasztalni 

akar, de gyorsan elhúzódik, mert eszébe jut, hogy mennyire 

kényes vagyok arra, ha tapogatnak. 

Mély levegőt veszek, és bólintok. Tudom, hogy nagyon 

aggódik, s már bánom, hogy belerángattam ebbe az egészbe. 

Mert már tényleg jól vagyok. Ahogy ő mondta, már nem 

lógnak rajtam a ruhák, szép a bőröm, a kapcsolatom újra 

rendben van, és a borzalmas szörnyeteg, a furcsa, idegen 

lüktetés, amely irányított, nem hallatott magáról a parton töltött 

este óta. És ugyan a családom helyén mindig is hatalmas, 

tátongó szakadék marad, és Sabinétől is el kell búcsúznom 

egyszer, Damen mindig ott lesz velem. Ha az elmúlt évben 

semmi mást nem bizonyított nekem, az egyértelmű, hogy 

teljesen elkötelezte magát mellettem — mellettünk. Nem 

számít, milyen rosszra fordulnak a dolgok, ő nem adja fel. És 

végül is, ennél többet már nem is kérhetek. Minden más, hát, 

az, ami. 

Sabinére nézek, és bólintok, ezúttal határozottabban, mintha 

tényleg komolyan gondolnám. Hónapokkal ezelőtt

meggondoltam magam, szövetséget kötöttem a 

halhatatlansággal, és már nincs visszaút, csak a hosszú, előre 

tartó menetelés az örökkévalóságba. 

— Csak egy kis szülinapi depresszió, azt hiszem —nézek rá. 

—Biztosan ismered az öregedés fájdalmát. — Elmosolyodok, 

fülig érő szájjal, és ez őt is mosolyra készteti. 

— Őszinte részvétem— nevet rám. — Bár ha majd negyven 

leszel, súlyosabb lesz. —Felkel az ágyról, és az ajtóhoz megy. 

A köntöse zsebébe dugott kézzel így szól. — Jaj, majdnem 

elfelejtettem, hagytam ott pár dolgot a szekrényeden — int az 

állával abba az irányba. — Ami tőlem van... hát, szerintem 

meg fogsz lepődni, ha meglátod. Én is meglepődtem, amikor 

megtaláltam, és remélem, hogy lesz egy kis időd, hogy együtt 

ebédeljünk, és elmenjünk vásárolni. 

— Az jó lenne — bólintok. Amikor kimondom, rádöbbenek, 

hogy nagyon, nagyon jó lenne. Jó régen volt részünk egy jó kis 

csajos mókában. 

— Ó, és a másik, a kártya — von vállat —, nem tudom, 

kitől jött, bár egyértelműen neked címezték. 

A szekrényre pillantok, és észreveszek egy szögletes 

csomagot egy nagy, rózsaszín boríték mellett, amely 

majdhogynem... világít, de vészjósló módon. 

— Na, mindegy, csak boldog születésnapot akartam kívánni. 

— Az órára pillant. — Még van pár perced, élvezd ki! 

Abban a pillanatban, hogy becsukódik mögötte az ajtó, a 

szekrényhez lépek, és felkapom a dobozt. A tartalma abban a 

pillanatban egyértelművé válik, amint megérintem. 

Letépem a papírt, amilyen gyorsan csak tudom, a padlóra 

dobálom a tépett fecniket, és felnyitom a tetejét. Egy vékony, 

lila fényképalbum van benne, és az album tele van azokkal a 

képekkel, amelyeket Riley készített azon a végzetes, tóparti 

kiránduláson — beleértve azt is, amelyet Nyárvidéken láttam. 

Ahogy átlapozom a képeket, azon gondolkozom, hogy ő 

szervezte-e meg ezt valahogy, hogy látja-e, lát-e engem De

nem szólítom újra, az már nem vezet sehová sem. Csak 

letörlöm a könnyeimet, és halkan azt suttogom: Köszönöm. Az 

éjjeliszekrényre teszem, mert a közelemben akarom tartani, 

ahol újra és újra megnézhetem. Aztán a borítékért nyúlok, 

amelyen hivatalos kézírással a nevem áll. A fogaim között 

szívom be a levegőt, amikor a boríték felcsillog, és fényleni 

kezd a kezemben. A testembe költöző hidegből tudom, hogy 

tőle jött. 

A szegélye alá dugom a körmömet, hogy gyorsan túl legyek 

rajta. Mielőtt kinyitnám, rápillantok a csillogós fedőlapra, és 

átfutom az előre nyomtatott szöveget. Aztán a bal alsó sarkára 

esik a pillantásom, ahol Roman hurkos, dőlt betűs 

macskakaparásával ez áll: 

Ideje, hogy megkapd, amiért emészt a vágy. 

Ma éjjel, a születésnapodon, tűzszünetet kötünk. 

Még éjjel előtt a házamban légy, 

Oda az ajánlat, csak egy percet is késs! 

Remélem, hamarosan találkozunk.' 

Roman 

xoxo

Huszonöt 

Csak percek vannak hátra éjfélig, amikor Romanhez érek. 

Pontosabban két perc, és remélem, hogy az ő órája is így jár. 

De ezúttal ahelyett, hogy nekirontanék az ajtónak, ahogy 

általában szoktam, bekopogok, és várok. Mert ha valóban 

fegyverszünetet kötünk, ahogy írta, akkor nem árt a jó modor. 

Várok, számolom a másodperceket, és amikor az órámra 

nézek, meghallom a léptei halk zaját, amely jelzi, hogy eljött az 

én pillanatom — a varázslat elérte a hatását. 

Az ajtó kinyílik, és ott áll előttem, csupa csillogó kék szem, 

ragyogó, fehér fogsor és napbarnított bőr. Egy fekete, 

selyemféle dolog, amit valaha házikabátnak neveztek, 

szétnyitva lóg a vállán, és felfedi csupasz mellkasát, figyelemre 

méltóan kidolgozott hasizmait, és egy régi, fakó farmert, amely 

lent lóg a csípőjénél. 

Ennyi. Egyetlen pillantás az előttem álló jutalomra, és 

remegni kezd a testem, a térdeim elkocsonyásodnak, a 

szívverésem olyan borzasztóan felgyorsul, olyan szörnyen 

ismerős módon, hogy lassan felfogom: 

A szörnyeteg nem pusztult el! Egyáltalán nem űztem el! 

Csupán visszavonult, valahol mélyen kushadt, kivárta az időt, 

és visszanyerte az erejét, hogy újra felébredhessen... 

Nagyot nyelek, és erővel biccentek, mintha minden rendben 

lenne. Látom, ahogy a pillantása végigfut rajtam, semmit sem 

hagyva ki. Tudom, hogy túl kell lennem ezen, nem számít 

semmi, kizárt, hogy most elbukjak, amikor minden, amire 

szükségem van, karnyújtásnyira van tőlem. 

Roman betessékel, és félrebiccentett fejjel így szól:

— Örülök, hogy időben érkeztél. — Figyelmesen 

tanulmányoz. Elfordulok, és félúton sem járok a folyosón, 

amikor belegondolok. 

— Pontosan mihez érkeztem időben Miről van szó — 

szűkül össze a szemem. A falnak lapulok, amikor Roman 

elmegy mellettem, és int, hogy kövessem. 

— Hát a születésnapodról, természetesen! — nevet fel 

visszanézve, és a fejét csóválja. — Ez a Damen egy érzelgős 

barom, biztos vagyok abban, hogy mindent megtett, hogy 

különleges napod legyen. De feltételezem, közel sem olyan 

különleges, mint amilyenné én fogom tenni. 

Nem tágítok, nem vagyok hajlandó engedni. De annak 

ellenére, hogy a végtagjaim úgy reszketnek, mintha az 

ízületeim elszakadtak volna, a hangomon uralkodok. Kimérten, 

semmit el nem árulva megszólalok: 

— Ha betartod az ígéretedet, és megkapom, amit akarok, 

elég különleges lesz. Nem szükséges hellyel kínálnod, mert 

nem fogadom el, sem itallal, mert visszautasítom. Miért nem 

húzunk bele, és térünk a tárgyra 

Roman rám néz, és a szeme körül apró ráncok jelennek meg 

a nevetéstől, a szája felfelé görbül. 

— A mindenit, ez a Damen szerencsés fickó! — Megrázza a 

fejét, és beletúr az aranyfürtjeibe. — Semmi időpazarló 

előjáték. Úgy tűnik, a mi kis Everünk inkább átugraná az 

előételt, és rögtön a főfogáshoz látna, hát, sávi, ezért nem tudok 

elég hangosan ujjongani. 

Közönyt erőltetek az arcomra, egykedvűséget, annak 

ellenére, hogy mennyire felkavarnak a szavai. Fájdalmasan 

tudatában vagyok, hogy a sötét láng forróbban ég bennem 

most, hogy a jelenléte táplálja. 

— És míg te nem kívánsz inni, vagy helyet foglalni, én 

történetesen igen. És mivel én vagyok ennek a kis szalonnak a 

házigazdája, tartok tőle, hogy a kedvemre kell tenned.

A dolgozószobába suhan fekete selyemörvényként, a bárpult 

mögé oldalaz, és egy nagylelkűen adagolt vörös folyadékot tölt 

egy nehéz kristálykehelybe. Meglóbálja előttem a poharat, a 

színjátszó folyadék pedig szikrázik és fénylik, ahogy felfut és 

lecsorog az oldalán. 

Eszembe jut, mit mondott Haven: sokkal hatásosabb, mint 

Damené. Azon gondolkodom, vajon igaz-e. Ha nekik nyújtott 

némi előnyt— s ha nálam is hasonlóan működne —a végén én 

is olyan őrültté és veszélyessé válnék, mint ók. 

Összedörzsölöm az ajkaimat, és küzdök, hogy nyugton 

maradjak. Az ujjaim mocorognak, reszketnek, és tudom, hogy 

nincs sok idő, mielőtt teljesen elvesztem az önuralmamat. 

— Nagyon sajnálom a kis problémádat Havennél — biccent 

Roman a poharát emelve. Hosszan, megfontoltan iszik. — De 

az emberek változnak, tudod. Nem minden barátságot terveztek 

örökre. 

— Nem adtam fel — vonok vállat. A szavaim sokkal 

magabiztosabban csengenek, mint ahogy érzem magam. — 

Biztos vagyok abban, hogy meg fogjuk oldani — teszem 

hozzá. A furcsa, idegen lüktetés dobol bennem, amikor a 

nyakán felvillan az Ouroboros tetoválás. 

— Biztosan, szivi — néz rám. Az ujjai a pohara peremén 

köröznek, a pillantása pedig lassan, lustán, bizalmasan jár 

rajtam, ahogy szokott. A ruhám mély v-kivágásán elidőzik, és 

így szól: — Ne vedd sértésnek, de nem értek egyet. Az a 

tapasztalatom, hogy amikor két elszánt madárka ugyanazt 

akarja, nos, valaki biztosan megsérül. Vagy még rosszabbul 

jár, ahogy azt már te is tudod. 

Felé indulok— nem a szörnyeteg teszi, hanem én (bár a 

szörny határozottan nem áll ellen), és a szemébe nézve így 

felelek: 

— De Haven meg én nem ugyanazt akarjuk. Ő téged akar, 

én pedig valami egészen mást. A pohara pereme fölött néz rám. 

A kehely csak az acélkék pillantását engedi látnom.

— Ó, igen, és mi is az, szivi 

— Már tudod — vonok vállat. Elveszem a kezemet a 

csípőmről, és a hátam mögé rejtem, hogy ne lássa, ahogy 

reszket — Nem ezért hívtál ide 

Bólint, és leteszi az italát egy arany gyöngyökkel díszített 

poháralátétre. 

— Mégiscsak tőled szeretném hallani. Szeretném hallani, 

ahogy hangosan kimondod. A saját száddal az én saját 

fülemnek. 

Mélyet lélegzem, figyelem az ernyedt szemhéjú pillantását, 

dús, hívogató ajkait és széles mellkasát. A pillantásom a hasára 

vándorol, aztán még lejjebb, és így szólok: 

— Az ellenszert —lököm ki a szavakat. Vajon van fogalma 

a bennem dúló harcról —Az ellenszert akarom — ismétlem 

meg ezúttal határozottabban. És hozzáteszem: — Mint azt te is 

tudod. 

És mielőtt moccanhatnék, mellettem terem. Az arca 

összeszedett, a keze nyugodtan pihen az oldala mellett A bőre 

hűvöse jeges, édes enyhet áraszt felém, amikor megszólal: 

— Azt akarom, hogy tudd, a legegyenesebb szándékkal 

hívtalak ide. Miután láttam, mennyit szenvedtél az elmúlt 

néhány hónapban, kész vagyok teljesen visszalépni, és átadni 

neked, amit akarsz. Bár jó móka volt, legalábbis nekem. — 

Vállat von. — Ahogy te is, Ever, kész vagyok továbblépni. 

Visszamegyek Londonba. Ez a város túl eldugott az én 

ízlésemnek, ennél egy kicsit nagyobb mozgásra vágyom. 

— Elmész — dadogom, de olyan gyorsan jön, hogy nem 

vagyok biztos abban, ki mondta ki. 

— Ez feldúl téged — mosolyog az arcomat vizslatva. 

— Aligha. — Homlokráncolva forgatom a szememet, és 

félrenézek. Remélem, hogy elvonom a figyelmét a hangom 

remegéséről. 

— Ezt próbálom nem magamra venni. — Mosolyog, a 

tetoválása elővillan. A gombszemek a pillantásomat keresik,

miközben megnedvesíti az ajkát — De mielőtt elmegyek, 

gondoltam, elvarrok néhány szálat, és hogy a születésnapod 

van, meg minden, gondoltam, veled kezdem. Átadom az 

ajándékot, amire a legjobban vágysz. Azt az egyetlen dolgot, 

amelyet a világon mindennél jobban akarsz, amelyet sem élő, 

sem holt nem adhat neked... — Végigcirógatja a karomat, 

könnyedén, gyorsan, hogy az emléke még megmarad az után 

is, hogy elfordul és ott hagy. 

A távolodó hátát bámulom, és tudom, nem engedhetem meg 

magamnak, hogy hibát kövessek el. Emlékeztetem magamat 

Damen ajkainak varázslatos érintésére, ami néhány órával 

ezelőtt volt csupán, és hogy milyen közel járok ahhoz, hogy 

visszakapjam — de csak, ha uralkodni tudok magamon. 

Roman megfordul, begörbített mutatóujjával hívogat, hogy 

kövessem, és az ellenállásom láttán ciccegni kezd. 

— Hidd el, szivi, nem tervezem, hogy átverjelek, vagy az 

ágyamba vonszoljalak. — Fejcsóválva felnevet. — Erre még 

rengeteg időnk lesz, ha úgy döntesz. De egyelőre van egy 

kicsivel gyakorlatibb tervem. És ha már itt tartunk, átestél már 

hazugságvizsgálaton 

Összeszűkül a szemem, fogalmam sincs, mire készül, de az 

biztos, hogy kelepce. A hátára szegezett pillantással követem a 

folyosón, át a konyhán és ki a hátsó ajtón, el a tornácon álló 

pezsgőfürdő mellett egy helyiségbe, ami olyan, mint egy 

átalakított garázs. Belépve egyszerre látszik egy 

régiségkereskedő raktárának és egy őrült tudós 

laboratóriumának. 

— Utálok ilyet mondani, szivi, és hidd el, nem akarlak 

megbántani, de tudom, hogy szoktál hazudni, főként akkor, ha 

előnyöd származik belőle. És mivel én feddhetetlen ember 

vagyok, és megígértem, hogy megkapod azt a dolgot, amelyet 

tényleg mindennél jobban szeretnél a világon, azt hiszem, úgy 

helyes, ha mindketten világosan tudjuk, mi is az. Nyilvánvaló, 

hogy valami furcsa folyik kettőnk között. Tényleg, muszáj,

hogy emlékeztesselek arra, hogyan vetetted rám magad a 

múltkor 

— Ez nem... — kezdem, de nem jutok messze, mert 

felemeli a kezét. 

— Ugyan — vigyorog nagyképűen. — Tartsd meg a 

bocsánatkérést, szivi! Sokkal egyenesebb módszerem van arra, 

hogy megkapjam a szükséges válaszokat. 

Összeszorítom a számat, és fintorgok. Láttam elég krimi 

sorozatot a tv-ben, hogy felismerjem a szerkentyűt, amely felé 

vezet. Teljes mértékben arra számít, hogy beszíjazom magam, 

és alávethet egy poligráfos vizsgálatnak, amelyet kétségtelenül 

meghamisít. 

— Felejtsd el! — szólok, és sarkon fordulok, hogy 

elmenjek. — El kell fogadnod a szavamat, különben nincs 

egyezség. 

Épp az ajtóhoz érek, amikor megszólal: — Nos, van más is, 

amit megpróbálhatunk. Megállok. 

— És hidd el, ezt nem tudom meghamisítani, főleg az 

olyanok esetében, mint mi vagyunk. És történetesen 

tökéletesen ülik abba a metafizikai „minden energiából áll, és 

egyként olvad össze" zagyvasághoz, amit úgy imádsz. 

Hangosan felsóhajtok, és a lábammal dobolok a padlón. 

Remélem, hogy ez levezeti a bennem növekvő energiát, és azt 

is Roman tudtára adja, hogy milyen türelmetlen vagyok. 

De őt nem lehet siettetni, vagy rávenni, hogy a saját 

elképzeléséhez képest másképp működjön. Az ujjai 

szórakozottan piszkálják a kabátja ujján kilógó cérnaszálat, 

miközben rám néz és így szól: 

— Tudod, Ever, az a helyzet, hogy tudományosan 

bebizonyították, hogy az igazság mindig, mindig erősebb, mint 

a hazugság. Hogyha a kettőt megmérjük, szembeállítjuk 

egymással, hogy úgy mondjam, az igazság mindig győz. Mit 

gondolsz

Forgatom a szememet, jelezve, hogy mit gondolok minden 

egyébről, amely eddig szóba került. 

De Roman nem mozdul, elhatározta, hogy végigjátssza. 

— És történetesen — folytatja — van egy nagyon egyszerű 

módja ennek bebizonyítására, amelyet nem lehet 

meghamisítani, és a saját fiziológiádon kívül semmi sem 

szükséges hozzá. Érdekel 

Hát nem igazán'. — mondanám, akarom mondani, de a 

szörnyeteg felágaskodik, és nem hagy beszélni, ami csak arra 

bátorítja Romant, hogy folytassa. 

— Nos, mondhatjuk, vagy nem, hogy mi ketten azonos 

erővel bírunk Hogy a mi fajtánknál nincsenek kifejezett 

fizikai különbségek férfiak és nők között erő és gyorsaság 

tekintetében 

Megvonom a vállamat, mert ezen még nem gondolkodtam, 

és nem igazán akarom most elkezdeni. 

— Tehát ezt észben tartva szeretnék bemutatni neked 

valamit, amit szerintem érdekesnek találsz majd. És 

lábjegyzetként biztosítalak, hogy nem próbállak átverni, ez 

nem játék, és senki sem fog megsérülni. Igazat mondtam, hogy 

meg akarom adni, amit a legjobban akarsz, és ez a legjobb 

módja annak, hogy megtudjuk, mi is az. Akár én is 

megcsinálhatom elsőnek, hogy lásd, nem tartogatok 

meglepetést, hogy úgy mondjam. 

Elém áll, és oldalsó középtartásban felemeli a karját 

Bólintva így szól: 

— És most gyerünk, tedd rá két ujjadat a karomra, és nyomd 

egy kicsit lefelé, én pedig az ellenkező irányba! Semmi trükk, 

ígérem. Majd meglátod. 

A szemébe nézek, és látom a pillantásában a kihívást. 

Tudom, hogy nincs más választásom, csak hogy szembenézzek 

vele, mivel nála van a kulcs. Játszanom kell, az ő szabályai 

szerint, ahogy ő akarja.

A karjára bámulok magam előtt. Napbarnított, erős, 

könyörög az érintésemért. És bár úgy érzem, hogy nem tudom 

megtenni, nem tudom visszatartani, mégis összeszorítom a 

fogamat, és megpróbálom. Odanyomom az ujjaimat, a bőre 

hidege átsugárzik a puha, selymes szöveten, felszikrázik és 

lángol tőle a sötét láng. 

Roman hangja lágy, mély suttogás a fülemben: 

— Érzed ezt 

Ránézek, és csak a kitartó lüktetést érzem, amely bennem 

dobol, miközben a testemet elönti a forróság. Amely csak 

Roman hűvös, édes enyhét keresi. 

— Jó, akkor most kérdezz valamit, egy egyszerű eldöntendő 

kérdést, amire már tudod a választ! Adj egy pillanatot, hogy 

összpontosítsak rá, aztán szellemileg és szóban is 

megválaszoljam, miközben két ujjal nyomd lefelé a karomat! 

Az órámra, aztán őrá pillantok. Őrülten reszket a térdem, és 

tudom, hogy már nincs sok hátra. 

De ő csak felemelt karral bólint, bátorító pillantása rajtam 

függ. 

— Az igazság megerősít, a hazugság elgyengít. Itt a 

lehetőséged, hogy kipróbáld rajtam ezt az elméletet, hogy téged 

is letesztelhessünk. Csak így bizonyíthatod, mit akarsz 

valójában, Ever. Na, rajta, kérdezz valamit, amit csak akarsz. 

Még a pajzsomat is visszavonom, hogy tudj olvasni a 

gondolataimban, és lásd, hogy nem csalok 

A pillantása súlyától felgyorsul a pulzusom, és zakatol a 

szívem, amíg csak nem... nem lehet... 

— Kérdezz valamit, Ever! — Figyelmesen néz rám. — 

Kérdezz, amit csak akarsz. Mielőbb végzünk velem, annál 

hamarabb térhetünk át rád, és tudhatjuk meg, mire vágysz a 

legjobban. 

Mellé állok, küzdök, erővel uralkodom magamon, hogy 

összpontosítani tudjak, de nincs értelme, nem tudom megtenni, 

nem tudom már ezt játszani.

— Inkább ugorjunk — kérdezi, miközben lassan, 

jelentőségteljes pillantással végigmér. — Inkább veled 

folytassuk 

Vár, ad egy percet, hogy összeszedjem magam, mély 

lélegzetet vegyek, és néma könyörgést intézzek Hekatéhez: 

adjon erőt, hogy végigcsináljam, hogy megkapjam, amiért 

jöttem. De amikor újra Romanre nézek, rádöbbenek, hogy 

Hekaté elhagyott. Egyedül maradtam. 

— Az ellenszert akarod, ugye — kérdezi felém fordulva, 

olyan közel hozzám, hogy érzem a leheletét az arcomon, a 

szája centiméterekre van az enyémtől. — Az az egyetlen dolog, 

amelyre mindennél jobban vágysz 

Igen! — kiáltom valahol mélyen, miközben az elmém is 

megismétli olyan erővel, hogy biztos vagyok benne, ő is hallja. 

Csakhogy nem hallja. 

Mert nem mondtam ki. 

Csak egy üres zaj, amely körbepattog a fejemben, majd 

elhal. És abban a pillanatban, ahogy Roman a szemembe néz 

— végem van. 

A láng fellobog, kigyúl tőle a testem, és az ujjaim, a teste 

érintésére éhezve, a mellkasa aranybarna bőrébe marnak. 

— Óvatosan, szivi! — Megmarkolja a csuklómat, és 

szorosan magához húz. A szeme összeszűkül, nedves az ajka. 

— Sosem csíptem a karmolásokat, mindegy, milyen gyorsan 

gyógyul be. — Eltol magától, és a pillantása végigsiklik a 

testemen. Éhesen, ragadozómód, és én vagyok a lakomára 

tálalva. — És erre a baromságra sincs szükség. — Felnevet, 

leoldja a nyakamról az amulettet, és a helyiség túlsó végébe 

hajítja. ahol az a padlón pattogva csörömpöl. 

De nem érdekel, nem érdekel semmi, csak a hátamon lesikló 

ujjai, ahogy a hajamba fúrja az arcát, és a nyakamhoz 

préselődik az orra, majd mélyen, erősen belélegzi az illatomat. 

A pillantása az enyémbe mélyed, miközben a karjába vesz, és 

lefektet a kanapéra. Miközben végigsimítom a bőrét,

megszabadul a kabátjától, és kigombolja a farmerját. Lehúzom 

magamhoz, szeretném érezni a csókját, a száját az ajkamon. 

Felhörrenek, amikor ellök, leveszi a kezemet a nyakáról, és 

így szól: 

— Nyugalom, kedvesem! Te nem vagy oda az előjátékért, 

emlékszel Arra még rengeteg időnk lesz, de először essünk túl 

a dolgon! Végül is vársz már... mennyi ideje is Négyszáz éve, 

igaz 

Visszahúzom magamhoz, többre éhezem, többre a bőréből, 

az izéből. A testem felemelkedik, ívbe feszül, hogy 

hozzásimuljon. Az ajkaim mohón duzzadnak érte. Azt akarom, 

hogy úgy kívánjon engem, ahogy én őt, és hajlandó vagyok 

bármire, hogy megcsókoljon — aztán hirtelen eszembe jut, 

hogy mi az... 

A lábaim közé térdel, letolja a nadrágját, elhelyezkedik, és 

így szól: 

— Csak egy pillanatig fáj, szivi, aztán... 

És amikor rám néz, és minden megáll — a szeme izzik a 

vágytól, a szája elnyílik a csodálkozástól, és az a pillantás, 

amire vágytam, ami ért epekedtem, hirtelen megjelenik a 

szemében. 

A pillantás, amely azt mondja, kíván engem — hogy 

szüksége van rám —, ahogyan én kívánom és akarom őt. 

Lehúzom magamhoz, hogy végre érezzem már a száját, 

amikor fölém hajol, és halk csodálattal azt suttogja: 

— Drina... 

Hunyorogva, zavartan hátrahúzódom. Megpillantom a 

szemében, amit ő lát: lángvörös hajat, porcelán bőrt, smaragd 

szemeket... Egy tükörképet, amely nem én vagyok. 

— Drina... — motyogja—, Drina, én... 

És a testem ugyan felel, bátorítja az érintését, a bőröm 

gyengéd cirógatását, a szívem összeszorul, és nem hajlandó 

játszani. Valami nincs rendben... valami nagyon, nagyon nem 

jó, valami, ami a látókörömön kívül van, csak most kezd alakot

ölteni, amikor Roman a ruhámat rángatja, és azonnal el is 

tűnik. 

És amikor ránézek, látom azt az izzó pillantást, tudom, hogy 

majdnem megvan. A születésnapi ajándékom — amire a 

legjobban vágytam — már majdnem az enyém. 

Alig érzékelem, hogy ettől a pillanattól fogva soha semmi 

nem lesz már a régi. 

Semmi. 

Soha. Soha. Többé. 

Roman széttárja a combjaimat, én pedig felkészülök a 

fájdalom röpke pillanatára. Elfordítom a fejemet a távolabbi 

falon függő tükör felé, és egy lángvörös hajú, áttetszően fehér 

bőrű, smaragdszemű lánnyal nézek farkasszemet, akinek olyan 

vadállati mosoly ül az arcán, hogy azonnal felismerem. 

Ugyanaz a kép, amelyet ő lát, amikor rám néz. 

De nem én vagyok. Egyáltalán nem én! 

— Készen állsz, szerelmem — Roman rám néz, az arcán 

látom a várakozást. 

És a fejem beleegyezően bólint, és a testem felemelkedik, 

hogy találkozzon az övével, nem én vagyok, aki válaszol. A 

szörnyeteg talán irányítja a testemet, de a szívemhez vagy a 

lelkemhez semmi köze. 

Ahogy Roman is mondta korábban: végül az igazság mindig 

győz. 

És szerencsémre a lelkem tudja, hányadán állunk. 

Behunyom a szememet, és a szívcsakrámra összpontosítok, 

látom, ahogy a forgó, zöld energiakerék a mellkasom 

közepéből sugárzik, és arra biztatom, hogy növekedjen, 

terjedjen, nőjön egyre nagyobbra és nagyobbra, míg csaknem... 

Roman a nevemet mormolja, csakhogy az nem én nevem, az 

ő neve. A hangja elmélyül a vágytól, alig várja, hogy 

elkezdhesse, fogalma sincs, mire készülök, hogy legalább egy 

pillanat erejéig sikerült győznöm.

Felrántom a térdemet, és belerúgok. Cseng a fülem a 

kínsikolytól, miközben felakadt szemmel markolja a lába 

közét. Kisiklom alóla, és gyorsan, sietve mozgok, mert tudom, 

hogy csak másodpercek kérdésé, míg rendbe jön, és helyreáll 

az ereje. 

— Hová rejtetted — kérdezem, lázasan rángatva vissza a 

ruháimat, és visszakapva a nyakamba az amulettet. Anélkül, 

hogy odanéznék, tudom, hogy ismét a szőke, kék szemű 

énemet látja. — Hol van — követelőzöm, körülpillantva kicsi, 

jól szervezett laboratóriumában. 

Lehajtja a fejét, figyelmesen tanulmányozza magát, és azt 

morogja: —A francba, Ever... De erre nem érek rá. 

— Mondd meg, hol van! — ordítom. Próbálok a 

szívcsakrámra koncentrálni, miközben szorosan a 

mellkasomhoz szorítom az amulettet. 

— Megőrültél — Felveszi a farmerjét, és a homlokát 

ráncolja. — Egy ilyen aljas húzás után még arra számítasz, 

hogy segítek — rázza meg a fejét. — Felejtsd el! 

Megkaphattad volna az ellenszert, tíz perce már el is sétálhattál 

volna vele, de te döntöttél, Ever. Igazságosan és egyenesen, 

ahogy ezt mindketten tudjuk. Teljes mértékben kész voltam 

átadni neked, és nem, nincs itt, úgyhogy ne fáradj a hely 

átkutatásával! Komolyan, azt hitted, hogy ekkora marha 

vagyok — Felveszi a házikabátját, és összerántja a mellkasán, 

mintha nem akarna újból kísértésbe vinni. De annak ellenére, 

hogy a szörnyeteg még mindig követelőzik, már nem érdekel. 

A bestia talán él és virul, de engem most már a szívem és a 

lelkem vezet. — Kész voltam, hogy elvezesselek hozzá, de te 

másképp döntöttél. És csak azért, mert az utolsó pillanatban 

mást súgott a szíved... — néz rám felhúzott szemöldökkel, 

hogy tudjam, tisztában van azzal, mi volt az erőm forrása. — 

Semmi sem változik. Engem választottál, Ever. Engem akartál 

a legjobban. De most, ezek után, egyiket sem kapod meg — 

csóválja a fejét. — A hülye húzásod után nincs második esély.

Állok előtte, a sötét láng őrjöng, az óceánkék szemek felé 

noszogat, a szőke haja, nedves ajkai, karcsú csípője felé... 

— Nem — morgom hátralépve. — Én nem akarlak. Soha 

nem is akartalak. Ez nem én vagyok... ez... ez valami más. Nem 

tehetek róla, nem én irányítom! 

Összeszorítom a számat, és tudom, hogy csak egy kiút van, 

de azt nem használhatom az ő jelenlétében, nem szabad 

felkeltenem a gyanakvását. De akkor sem bízhatok a lábamban, 

hogy az ágyán kívül bárhová is elvigyen. 

Megmarkolom az amulettet a mellkasomon, és a csillogó 

arany-fátyolra összpontosítok. Megjelenítem magam előtt a 

Nyárvidékre nyíló kaput, és látom, amint kitárul előttem, már 

éppen belépnék, amikor Roman megszólal: 

— Csacsi Ever, nem jöttél még rá, hogy nincs különbség 

közted és a te... szörnyeteged között Te vagy a szörny. Ő a te 

sötét oldalad, az árnyékszemélyiséged, és most már egyek 

vagytok.

Huszonhat 

A hatalmas, illatos réten landolok. Vonakodva, 

bűntudattal, tudva, hogy nem lett volna szabad megtennem. 

Nem szabadott volna így idejönnöm. Nem hagyhattam volna, 

hogy Roman lásson eltűnni. De mi más választásom volt 

Az elszántságom gyengécske volt, a szörnyeteg csorbította, 

és még néhány másodperc Roman jelenlétében a véget 

jelentette volna. A végemet Mindennek a végét, amely kedves 

nekem. 

Mert az a helyzet, hogy Romannek igaza van. Teljesen és 

tökéletesen igaza. Az egyetlen ok, hogy elvesztem, az 

egyetlenegy oka annak, hogy nem szerezhettem meg, amit 

akartam, az, hogy a szörny én vagyok, nincs különbség kettőnk 

között. Ő cselekszik, ő jelöli meg a célt, én csak utas vagyok, 

és fogalmam sincs, hogy lépjek a fékre, vagy szálljak ki. 

Elfogytak a lehetőségeim. Fogalmam sincs, hová forduljak. 

Csak azt tudom, hogy: 

A visszafordító varázsige nem működött, ahogy a könyörgés 

sem Hekatéhoz. 

És Damen, hát, Damen nem tud megmenteni. 

Tudomására sem juthat ez az undorító tett, amit majdnem 

véghezvittem. 

Nem töltheti azzal a következő száz évet, hogy megmenekít 

önmagamtól. 

Olyan mélyre süllyedtem, olyan messzire mentem, hogy 

már nincs visszaút. Sosem tér vissza az életem a megszokott 

kerékvágásba. Kizárt dolog, hogy visszatérjek a földi síkra, és 

kockára tegyem mindezt

Úgyhogy csatangolok, minden cél nélkül, és azt sem tudom, 

mi lesz, ha odaérek valahová. A szivárványszínű patak mellett 

megyek, ráérősen, sietség nélkül rakosgatom a lábamat, csak 

baktatok, alig veszem észre, hogy véget ér a patak, és a talaj 

puha, ázott, nedves ösvénnyé válik a talpam alatt. 

Alig veszem észre, hogy jó néhány fokot lehűl a levegő, és a 

könnyű, aranyló ragyogás megsűrűsödik, és nehezen látok át 

rajta. 

És talán ez magyarázza a megdöbbenésemet, amikor 

megpillantom. Amikor rádöbbenek, hogy tudtomon kívül 

elértem a helyet, ahol mindig a legsűrűbb a köd, ahol könnyű 

átlépni azt a pontot, ahonnan már nincs visszatérés. Nézem az 

ismerős, lejtős körvonalakat, a szakadozott, megviselt köteleket 

és az egymást keresztező, szálkás faléceket. A formája 

felvillan, majd elhalványul, elfedi a köd, de még így is 

tagadhatatlan, amit látok. 

Kétségtelenül ez az odaátra vezető híd. 

A Lelkek Hídja. 

Letérdelek mellette, a térdem elsüllyed a nedves, párától 

vizes földben. Vajon szándékosan vezettek ide, hogy végül át 

kelljen kelnem a hídon 

Mi van, ha a lehetőséget, amelyet akkor visszautasítottam, 

újra felajánljak Egy különleges ajánlat, kérdések nélkül, egy 

visszatérő vásárlónak, mint én. 

A korlát után nyúlok, amely egy régi, foszlott kötél, olyan, 

mint ami bármelyik pillanatban elpattanhat. A köd a híd közepe 

táján sűrűbb, és olyan átláthatatlan, hogy a híd másik vége 

fehér, párába burkok rejtély. Emlékeztetem magam, hogy ez 

ugyanaz a híd, amelyen sürgettem Riley-t, hogy átkeljen, 

ugyanaz, amelyen a szüleim és Puszedli átkeltek a túloldalra. 

És ha ők képesek voltak átmenni rajta, és minden rendben volt, 

akkor most komolyan, mennyire lehet rossz ez 

Mi van, ha felkelek, lesöpröm magamat, veszek egy mély 

levegőt, és átkelek

Mi van, ha ez megoldja minden gondomat, megszabadít a 

szörnyetegtől, kioltja a lángot, és újra láthatom a családomat, 

és mindez csak egy kicsi lépés, majd még egy 

Néhány lépés a szeretteim meleg, hívogató ölelése felé. 

Néhány lépés, és eltávolodom Romantól, Haventől, az 

ikrektől, Avától és a szörnyű zűrtől, amit csináltam. 

Néhány lépés a béke felé, amit keresek. 

Komolyan, kinek fájhat Biztosan ott találom majd a 

családomat, amint rám várnak — ahogy azokban a túlvilági 

sorozatokban. 

Szorosabban markolom a kötelet, és talpra húzom magam. 

A lábam reszketeg, bizonytalan, amikor picit előbbre hajolok, 

hogy jobban lássak. Azon gondolkodom, meddig kellene 

mennem, hogy már ne legyen visszaút. Emlékszem, hogy Riley 

azt mondta, úgy félútig jutott, amikor visszafordult, hogy 

megkeressen engem, aztán úgy összezavarta a köd, hogy nem 

találta meg újra a hidat — legalábbis egy időre. 

De ha úgy is döntök, hogy továbbmegyek, átlépek a 

túloldalra, vajon ugyanoda jutok majd, ahová ők Vagy inkább 

egy tehervonattá válok, amely alatt átállítják a váltót, és 

Árnyvidék végtelen mélységébe jutok a boldog örökkévalóság 

helyett 

Mély lélegzetet veszek, és megmozdulok, felemelem a 

lábamat a nedves, süppedő talajról, és épp lépnék egyet, amikor 

hirtelen megnyugtató hullám önt el — egy békés áramlat, 

amely csak egyet jelenthet —, amelyet csak egyetlen ember tud 

előidézni bennem. Damen bizsergésével és forróságával 

annyira ellentétes érzés, hogy egy kicsit sem lep meg, amikor 

megfordulok, és Jude-ot pillantom meg magam mellett. 

— Tudod, hová vezet, ugye — int a gyengéden ringó híd 

felé. A hangja friss és nyugodt, de ideges reszketése mindent 

elárul.

— Tudom, hogy mások számára hová vezet — vonom meg 

a vállamat A pillantásom Jude és a híd között vándorol. — De 

fogalmam sincs, engem hová visz. 

Hunyorog, és félrebillentett fejjel tanulmányoz, lassan, 

figyelmesen, és óvatosan folytatja. 

— Odaátra vezet. Mindenkinek. Nincsenek sávok. Nincs 

megkülönböztetés. Ezt a fajta Ítélkezést hagyd a földi síkra, itt 

nem érvényes. 

Meggyőződés nélkül vállat vonok. Ő nem tudja, amit én. 

Nem látta, amit én. Honnan is tudhatná, hogy rám mi érvényes, 

vagy mi nem 

— Akkor is — biccent, mivel tisztán és érthetően érzékeli a 

gondolataimat. — Nem vagyok biztos abban, hogy ezen 

kellene gondolkoznod egyelőre. Az élet máris elég rövid, 

tudod Még azokon a napokon is, amikor nagyon, nagyon 

hosszúnak érzed. Mire vége, addigra csak egy pillanat, egy 

villanás az örökkévalóságban, hidd el nekem! 

— Neked talán az, de nekem nem — felelem nyíltan és 

őszintén a szemébe nézve, hogy világos legyen a meghívás. 

Kész vagyok elmondani mindent, az egész piszkos mesét, 

kiteríteni az asztalra, mindent, amit egészen eddig elhallgattam. 

Csak annyit kell tennie, hogy kérdez, és az övé az egész 

vallomásom. — Számomra aligha csak egy villanás, ahogy te 

mondod. 

Megdörzsöli az állát, és összevonja a szemöldökét, látom, 

hogy próbálja értelmezni a szavaimat. 

És ennyi az egész. A vágya, hogy megértse, és az egész 

kibukik. Minden. Teljes egészében. Egy egész szóáradat, 

amely olyan gyorsan és dühödten ömlik, hogy az egész 

összekavarodik. Visszanyúlik egészen az első napig, a baleset 

helyszínéig, amikor Damen először megitatott az elixírrel és 

átváltoztatott azzá, ami most vagyok, aztán jön az igazság 

Romanről, arról, hogy kicsoda valójában, és hogy 

gondoskodott arról, hogy mi Damennel sose lehessünk együtt.

Beszélek Aváról és az ikrekről, meg a furcsa múltról, ami 

összeköti őket, és arról, hogyan változtattam át Havent is 

szörnyeteggé. A csakrákról és hogy a gyengeségeink 

megcélzásával lehet csak megsemmisíteni minket, és 

természetesen mesélek neki Árnyvidékről, az örök mélységről, 

ahová a halhatatlanok mennek —amely egyetlenként itt tart 

engem, a híd ezen oldalán. A szavak olyan gyorsan törnek fel, 

hogy nem tudok megálljt parancsolni nekik. Annyira 

megkönnyebbülök, hogy megszabadultam a terhemtől és 

annyira hajt, hogy Jude próbál higgadt maradni, és nem 

teljesen frászt kapni, és hagyja, hadd folytassam. 

És amikor ahhoz a részhez érek, hogy milyen szörnyű 

módon vonzódom Romanhez, hogy hogyan ég bennem a 

kitartó, sötét láng, és elmesélem azt a lealacsonyító pillanatot, 

amikor alig tudtam megszökni, Jude rám néz, és így szól: 

— Légy szíves, lassíts, Ever! Alig tudlak követni. 

Bólintok. A szívem zakatol, az arcom kipirul, és szorosan 

magam köré fonom a karomat. A hajam hosszú, nyúlós 

tincsekben tapad az arcomra, vállamra, hátamra, nagy, kerek 

harmatcseppektől nehéz, amelyek rendületlenül hullanak. 

Figyeljük, ahogy az újonnan érkezettek sora buzgón átkel a 

túloldalra. A híd megsüllyed és inog, miközben masíroznak 

egyenesen előre, és mindegyikük szemében csodálatos, pompás 

fény csillog. 

— Figyelj, elmehetnénk... valahová innen — int a fejével 

az emberek sorára, amely olyan hosszú, hogy az jut eszembe, 

talán valami katasztrófa történhetett. — Kicsit parázok ettől. 

— Te döntöttél úgy, hogy ide jössz — vonok vállat. 

Megmagyarázhatatlanul ellenséges vagyok, nem beszélve a 

vallomásom miatt érzett bűntudatról. Épp most fedtem fel a 

történetemet, teljes elhallgatott, titkos egészében, kiterítettem 

elé, és csak annyit tud mondani, hogy lassíts, meg lépjünk le 

innen Megrázom a fejemet. —Most komolyan. Nem mintha 

hívtalak volna, hogy gyere velem, csak felbukkantál.

Jude rám néz, nem zavarja a hangulatváltozásom, és felfelé 

görbülő szájjal így szól: 

— Hát, nem egészen... 

Rálesek, hogy ez vajon mit jelentsen 

— Hallottam a segélykérő hívásodat, és jöttem hogy 

megkeresselek. Téged kerestelek, nem... nem ezt. 

Összeszűkül a szemem, és már cáfolnám, amikor eszembe 

jut az első találkozásom az ikrekkel, amely nagyon hasonló 

volt ehhez az esethez. 

— Nem akartam átkelni — felelem, és szégyenemben 

felforrósodik a képem. — Vagyis talán gondolkodtam rajta, de 

csak egy pillanatig, és nem komolyan, vagyis nem igazán. 

Pusztán kíváncsi voltam, ez minden. Egyébként is, történetesen 

ismerek pár embert, akik odaát vannak, és hát, néha 

hiányoznak... 

— És gondoltad, hogy gyorsan meglátogatod őket — A 

hangja könnyed, de a szavai súlyosak, súlyosabbak, mint hinné. 

Nemet intek, és lenézek a sáros lábamra. 

— Akkor mi az Mi állított meg, Ever Én voltam 

Mélyeket lélegzem, egyiket a másik után, mert kell egy 

perc, mielőtt felnézek rá. 

— Én... nem akartam megtenni. Ja, hát volt egy kis kísértés, 

meg minden, de megálltam volna, anélkül, hogy felbukkansz. 

— Megvonom a vállamat, a pillantásom a szemét kutatja. — 

Részben, mert nem helyes annyi befejezetlen dolgot 

hátrahagyni, olyan hibákat, melyeket másnak kell jóvátennie, 

és részben azért, mert tudom a halhatatlan lélekről, hogy hol ér 

véget, s hát, bár nem gondolnám, hogy jobbat érdemlek, 

mégsem óhajtok a végzetem felé rohanni. Láttam a túloldalt, 

vagy legalábbis azt, amely nekem annak számít. És sajnálom, 

hogy ilyet mondok, de az aligha az a hely, ahová a családom 

került. Tartok tőle, hogy ha újra akarom látni őket, sokkal 

szerencsésebb lesz rajtad keresztül kapcsolatba kerülnünk, 

mintha átkelnék a hídon, arról nem is beszélve, hogy...

Jude várakozón néz rám. 

Felsóhajtok, és a földet rugdosom. Elhatároztam, hogy 

bevallom a legfontosabb okot, mindegy, milyen rosszul fogja 

magát érezni tőle. A szemébe nézve kihúzom magam, és 

hozzáteszem: 

— Arról nem is beszélve, hogy Damennel sosem tehetek 

ilyet. — A szemébe nézek, aztán gyorsan elfordulok. — Nem 

hagyhatom őt így el, azok után... — Elhallgatok, és próbálom 

lenyelni a gombócot a torkomból. — Azok után, amit értem 

tett. — Megdörzsölöm a karomat, hogy felmelegítsem magam, 

bár nem is fázom igazán. Csak kínosan érzem magam. Kínosan 

és kényelmetlenül, az egyszer szent. 

De Jude csak bólint, biztosítva, hogy minden rendben lesz. 

A kezét a derekamra téve csendben elvezet a hídtól, a lelkek 

hosszú sorából, akik boldogan szökkennek át a túlsó oldalra, 

vissza a földi síkra.

Huszonhét 

— Tehát a következőt fogod csinálni. — Üresbe teszi a 

motort, és felém fordul. — Először is bemész és megfürdesz. 

— Felemeli a mutatóujját, hogy elhallgattasson, amint 

közbevágnék. — Aztán leülsz, és elmondod az egész piszkos 

történetet, és semmit sem hagysz ki. Mert az eddigi 

tapasztalataid ellenére, abból, amit én láttam, és amit 

megtudtam, jó kezekben leszel. Tényleg. Ő okosabb, mint 

gondolod, és mostanra már több életidő óta csinál ilyesmit. 

Nem beszélve arról, hogy ő az egyetlen, akiről elhiszem, hogy 

valódi, elfogulatlan segítséget nyújt. 

— Honnan tudsz az előző életeiről —kérdezem, és hirtelen 

jeges veríték lep el. —Mármint azon kívül, amit én meséltem 

Rám néz, és olyan sokáig hallgat, hogy már én törném meg 

a csendet, amikor megszólal: 

— Voltam a Tudás Nagy Csarnokában. Most már 

gyakorlatilag mindent tudok. Bólintok, nyelek egy nagyot, és 

próbálok nem megrémülni. Mert ugyan most mondtam el neki 

egy akkora igazságot, amely minden gyónások ősanyja, akkor 

sem mondtam el mindent. De ő csak vállat von, nem lehet 

kizökkenteni. 

— És aztán, amikor odabent végeztél, el kell menned 

Damenhez. Nem érdekel, mit mondasz neki, az a te dolgod. De 

az utóbbi időben tényleg sok fejfájást okoztál neki, és nem 

számít, hogyan érzek vele kapcsolatban... — Elhallgat, és 

megrázza a fejét. — Jó, csak tedd meg, rendben Még nem 

vagy jobban, ezt ma bebizonyítottad, és szükséged van a 

segítségére. Így a helyes. És vegyél ki szabit, amíg lerendezed.

Komolyan, tudom intézni a dolgokat. Amúgy Honor 

felajánlotta, hogy beugrik, úgyhogy talán adhatok neki egy 

esélyt. 

Bólintok, és lenyűgöz, hogy milyen nemes, hogy épp afelé 

noszogat, aki az elmúlt évszázadok során a riválisa volt 

Megfogom a kilincset, biztos vagyok abban, hogy végeztünk, 

és kiszállnék, amikor a lábamra teszi a kezét, és közelebb hajol. 

— Van még valami. 

Odafordulok, és látom, hogy elkomolyodik, miközben 

hosszú, hűvös ujjai megszorítják a térdemet 

— Bár megígértem, hogy nem avatkozom bele a 

kapcsolatotokba Damennel, nem is fogok meghátrálni. 

Négyszáz évig folyton veszítettem, ha álmaim nőjéről volt szó, 

és ez mostanában nem érint túl jól. 

— Te... te tudsz erről — hördülök fel. A torkomra rebben a 

kezem, miközben elhal a hangom. 

— A párizsi lovászfiúra gondolsz, vagy az angol grófra, a 

new englandi gyülekezet egy tagjára és a Bastiaan De Kool 

néven ismert művészre —A szemembe néz. A két kék vizű tó 

több száz év vágyával izzik. — Aha — bólint. — Mindent 

tudok. És még többet. — Megrázom a fejemet, ötletem sincs, 

mit kellene mondanom, hová lehet innen kilyukadni. Jude ujjai 

a térdemről az arcomra vándorolnak. — Ne mondd, hogy nem 

érzed te is. Tudom, hogy te is érzed. Látom a szemedben, 

abban, ahogy az érintésemre válaszolsz. A pokolba is, még 

abból is láttam, ahogy arra reagáltál, hogy Honorral láttál 

korábban... ma... — A csuklójára pillant, de mivel nem visel 

órát, vállat von és legyint. — Mindegy, nem hajtok Honorra, 

nem úgy van, ahogy gondolod. Szigorúan tanár-diák dolog, 

barátság, semmi más. — Oldalra billenti a fejét, miközben az 

ujjai gyengéden végigsimítják az arcomat. Olyan megnyugtató, 

annyira csábító az érintése, hogy akkor sem tudnék elfordulni, 

ha akarnék. — Senki más nem érdekel. Végig csak te 

érdekeltél. És talán most te nem így érzel, szeretném, ha

tudnád, hogy nincsenek korlátok, semmi sem tarthat távol 

kettőnket egymástól. Semmi, csakis te, ez van. Te leszel majd, 

aki végül dönt. — Elhúzódik tőlem, de az érintése emléke ott 

marad, a tekintete az enyémbe mélyed. — De bárhogy is 

döntesz, nem lehet tagadni, hogy ez... — nyúl felém újra — 

...létezik. 

És amikor rám néz, és a feje mozdulatától a hajfonatai az 

arcába és a vállára hullanak, amikor felvonja kissé a 

szemöldökét, amikor a mosolyától felbukkannak az arcán a 

gödröcskék, amikor így néz rám... ezzel a kihívással nem tudok 

szembenézni. 

Igen, érzek valamit, amikor egymáshoz érünk. Igen, 

tagadhatatlanul szexi és aranyos, és számíthatok rá. Igen, nem 

egyszer estem picikét kísértésbe tőle. De mindent összevéve, 

még mindig nem ugyanaz, mint amit Damen iránt érzek. 

Sosem volt ugyanaz. Sosem lesz. Damen az egyetlen 

számomra. És ha ezen az őrült napon semmit sem viszek 

véghez, legalább Jude-dal helyre kell tennem a dolgokat, 

mindegy, mennyire fáj... 

— Jude... —kezdem, de a számra tett mutatóujja 

elhallgattat. 

— Menj be, Ever! — biccent. Kisimítja a hajamat az 

arcomból, és a fülem mögé fésüli. Az ujjai túl sokáig időznek 

ott, vonakodnak eltávolodni. — Javítsd meg a dolgokat, 

fordítsd vissza a varázslatodat, keresd meg az ellenszer 

ellenszerét, tedd, amit tenned kell! 

Mert mindegy, hogy érzel irántam, mindegy, hogyan 

döntesz, én végül csak azt akarom, hogy boldog légy. De azt is 

akarom, hogy tudd, én nem adtam fel. És nem is tervezem 

feladni túl hamar. Már négy száz éve rajta vagyok a témán, 

úgyhogy akár meg is valósíthatom. És míg az elmúlt pár 

évszázadban talán nem sikerült túl egyelőre a küzdelem, 

legalább most, Nyárvidék segítségével kicsit egyenlőbb lett a 

fegyvertárunk. Talán nem vagyok halhatatlan, valószínűleg

sosem választom azt az utat, de hé, ahogy mondani szokás: a 

tudás hatalom, igaz És most neked és a Tudás Nagy 

Csarnokának köszönhetően annak bővében vagyok. 

Mély levegőt veszek, és kiszállok a kocsiból, majd kopogás 

nélkül belépek a házba. És bár nem hívtam fel, hogy úton 

vagyok, és az óramutatók is bőven túlhaladtak a szokásos 

látogatási időn, egy kicsit sem lepődök meg, amikor Avát a 

konyhában találom. Épp teát főz, és mosolyogva így szól: 

— Szia, Ever, már vártalak. Nagyon örülök, hogy sikerült 

eljönnöd.

Huszonnyolc 

Megszokásból, gondolkodás nélkül felém tolja a sütis 

tányért Megrázza a fejét, és halkan felnevet, ahogy 

megpróbálja elrántani előlem, de nem sikerül, mert kinyúlok, 

és elveszek egyet alulról. Krémszínű, kerek, íves süti, nagy 

cukormorzsák díszítik a tetejét. Letörök egy darabot az 

oldalából, és a nyelvemre helyezem. Emlékszem, hogy ez volt 

a kedvencem, és bárcsak élvezhetném az édességet vagy 

bármilyen ételt úgy, ahogy régen. 

— Miattam nem kell megenned — szól Ava. A szájához 

emeli a csészéjét, és megfújja a teáját párszor, aztán 

belekortyol. — Hidd el, az ikrek épp eléggé szeretik kettőnk 

helyett is, úgyhogy nem sértődöm meg, ha nem érdekel. 

Vállat vonok. Szeretném elmondani neki, hogy néha, amikor 

hiányzik a normális élet, eszem, iszom, és manifesztálás helyett 

megvásárolom az üzletben a dolgokat, csak hogy 

bebizonyítsam, még képes vagyok rá. De ez általában nem tart 

sokáig, és újabban csak akkor fordul elő, amikor késő van, és 

fáradt vagyok meg kissé elveszett — ahogy most is. Máskor el 

sem tudom képzelni, hogy valaha vissza akarnék térni ahhoz a 

hétköznapisághoz. 

De csak ránézek, és megkérdezem: 

— Hogy vannak az ikrek — Letörök egy újabb falatot, és 

felidézem, milyen az íze. Édes, gazdag, mennyei, és egyáltalán 

nem olyan kartonpapír ízű, mint most. Tudom, hogy én 

változtam meg, nem a recept

— Tudod, ez mókás. — Leteszi a csészét, és felém hajol, az 

ujjai a fonott, zöld tányéralátétet babrálják, mintha a kezével 

vasalgatná. —Olyan jól és gyorsan összeszoktunk, mintha nem 

is lett volna olyan régen. Ki gondolta volna — Kissé 

mosolyogva, csodálkozva csóválja a fejét. 

— Tudom, hogy a reinkarnáció elsősorban a karmáról szól 

meg a múltunk befejezetlen ügyeitől, de nem is álmodtam 

volna arról, hogy végül ennyire... szó szerint valósul meg 

számomra. 

— És a varázserejük... Visszatért 

Ava lassú, mély levegőt vesz, újból a csészéjéért nyúl, és 

határozottan megfogja a fülét, de mielőtt felemelné, megáll és 

így szól: 

— Nem. Még nem. De talán ez nem is olyan nagy baj. — 

Megvonja a vállát. Zavarodottan ránézek, hogy ez mit akar 

jelenteni. 

— Hát, nem úgy tűnik, mintha neked olyan jól összejött 

volna, ugye 

Az ölembe ejtem a kezemet, és összekuksolom, tekergetem, 

húzgálom az ujjaimat Görnyedt, ideges látványom elegendő 

választ ad a kérdésére. 

— És mivel én is gyakoroltam a mágiát... hát, nyilvánvaló. 

— Oldalra lógatja a nyelvét, és felemeli a kezét, mintha hurkot 

vetne a saját nyakába, aztán nevetésben tör ki, és megfenyeget 

az ujjával, amikor eltátom a számat. — Jaj, nevess már! — 

Gyors mosollyal kivillantja a fogait. 

— Nincs értelme sírni a múlt miatt, amit nem tudok 

megváltoztatni. Az egyik lépésből következik a másik, és 

ahogy a dolgok állnak, ez itt a következő lépés. — Nyitott 

tenyérrel az asztalra csap. — Mert az előző életeim 

tapasztalatai miatt, és mert segítettél eljutni Nyárvidékre, ahol 

végül bejutottam a Tudás Nagy Csarnokába, sokkal jobban 

megértem azokat a dolgokat, amelyekről csak találgatni tudtam 

azelőtt.

— Ja, például —hunyorgok, és visszacsúszom a jó öreg, 

ellenséges modoromba, esélyt se adva neki, hogy egy bunkó 

közbevágás nélkül végigmondhassa a békeajánlatát. 

De Ava, hűen a szokásos hozzáállásához, figyelmen kívül 

hagyja, és folytatja, mintha meg sem szólaltam volna. 

— Megtanultam, hogy a mágia, mint a manifesztáció, 

valójában csak az energia egyszerű manipulálása. De ahol a 

manifesztáció általában az anyagot manipulálja, a mágia, 

legalábbis rossz kezekben... — Elhallgat, és rám néz, a 

pillantása azt üvölti: a te kezedben!, vagy legalábbis nekem így 

tűnik. — Nos, ha nem helyesen gyakorolják, tisztességes 

szándék híján az emberekei manipulálja, és itt kezdődik a baj. 

— Bárcsak figyelmeztettek volna erre az ikrek! — 

motyogom, és alig hiszem el, hogy őket hibáztatom, de akkor 

is ez az igazság. 

— Talán ők nem említették, de Damen biztosan, nem igaz 

—A szemöldöke ívéből és felszegett állából látom, hogy egy 

szavamat sem hiszi. — Ever, ha segítségért jöttél, amely, 

tekintettel az időre és a körülményekre, feltételezem, hogy így 

van, akkor légy szíves, engedd meg, hogy segítsek] Nincs 

szükség kifogásokra, nem azért vagyok itt, hogy bármilyen 

módon elítéljelek. Hibát követtél el, nem te vagy az első, és 

bizonyos, hogy nem is az utolsó. És míg biztos vagyok abban, 

hogy úgy érzed, a te hibád kiemelkedően nagy, kibírhatatlan, 

annak ellenére, amit hiszel, ezek a dolgok mindig 

visszafordíthatok, és gyakran közel sem olyan súlyosak, mint 

hisszük. Vagy azt is mondhatnám, amilyennek engedjük őket 

lenni. 

— Ó, szóval most meg én hagytam, hogy így legyen — 

kezdem. Nagyon könnyen és készen jön az ellenkezés, de nem 

szívből, és gyorsan felemelem a kezemet, és elhessentem. 

Felsóhajtok, és hozzáteszem: 

— Tudod, akinek olyan gyakran van szüksége segítségre, 

mint nekem, annak jobban kellene tűrnie, ha segítenek neki. —

Fejcsóválva forgatom a szememet, de nem ellene, hanem 

magam ellen. 

Ava vállat von, elvesz egy zabsütit a kupacról, és a szájába 

hajít egy mazsolát. 

— Aki makacs, annak sosem könnyű — mosolyog rám a 

szemembe nézve. — De szerintem ezen már túlléptünk, igaz 

— Látja, hogy beleegyezően bólintok, és hozzáteszi: — Ever, a 

mágiával és a manifesztációval is az a helyzet, hogy a szándék 

számít a legtöbbet. Az eredmény, amelyre összpontosítasz. A 

szándékod a legfontosabb rendelkezésre álló eszközöd. 

Ismered a Vonzás Törvényét, ugye — Rám néz, és 

végigfuttatja a tenyerét a selyemruha ujján. — Hogy azt 

vonzzuk magunkhoz, amire összpontosítunk Nos, itt sincs 

másképp. Amikor arra összpontosítasz, amitől félsz, csak abból 

kapsz többet. Amikor arra koncentrálsz, amit nem akarsz, 

többet kapsz belőle. Amikor arra fókuszálsz, hogy másokat 

kísérelsz meg irányítani, több irányítást vonzol. A figyelmed 

többet hív belőlük, és az olyanokból, mint ők, egyenesen a te 

életedbe. Ha másokra akarod ráerőltetni az akaratodat, hogy 

olyasmire bírd rá őket, amelyet normális esetben nem 

hajlandók megtenni... Hát, az nemcsak hogy nem működik, de 

bumerángként visszarepül hozzád. Megjelenik a karmádban, 

mint minden cselekedeted, csakhogy ez nem válik a javadra, 

hacsak nem tanulsz meg néhány nagyon fontos dolgot, mint... 

Ava tovább beszél, de én leragadok a karmától szóló 

résznél, hogy bumerángként visszarepül. Emlékszem, az ikrek 

mondtak valami hasonlót, valami olyat, nem szabad varázslatot 

használni önző, bűnös szándékkal. A karma háromszorosan 

fizet vissza érte. 

Nagyot nyelek, és a teámért nyúlok, amikor Ava szavai 

eljutnak hozzám: 

— Ever, meg kell értened, hogy egész idő alatt a lehető 

legrosszabb módon álltál ellen. Ellenálltál nekem, amikor 

segíteni próbáltam neked, ellenálltál Damennek, amikor

aggódni kezdett érted, ellenálltál Romannek és a 

szörnyűségeknek, amelyeket tett veled... —Felemeli a kezét, 

mert látja, hogy az utolsót meg akarom cáfolni. Egy felemelt 

ujjával elhallgattat, és így szól: — És az a helyzet az 

ellenállással, az az iróniája, hogy végül annyi időt fecsérelsz 

arra, hogy a visszautasítandó dologra összpontosítasz, arra, 

amit nem akarsz, hogy végül pontosan azokat a dolgokat 

vonzod magadhoz. 

Ránézek. Nem vagyok biztos abban, hogy tudom követni. 

Nem kellett volna ellenállnom Romannek Hahó, nézzük már 

meg, mi történt, illetve, hogy majdnem mi történt, amikor 

majdnem megengedtem magamnak, hogy feladjam. 

Ava kihúzza magát, és a csészéje két oldalára teszi a 

tenyerét. A szemembe néz, és újra kezdi: 

— Minden energiából áll, igaz 

Azt mondják. 

— Tehát, ha a gondolat is energia, és az energia vonz, akkor 

minden gondolatod arról, amitől a legjobban félsz... nos, 

valójában megtörténésre buzdítja azt a dolgot. Pusztán azzal, 

hogy a megszállottja leszel, életre hívod. Vagy ennél is 

egyszerűbben fogalmazva, ami megtörténik, az tőled ered, 

ahogy az alkimisták mondták: „Amint fent, úgy lent, amint 

bent, úgy kint." 

— Ez van egyszerűen fogalmazva — csóválom a fejemet. 

Kevergetem a teámat. Akár idegen nyelven is beszélhetne, 

amennyit értek belőle. 

Türelmesen, kedvesen rám mosolyog. 

— Azt jelenti, hogy ami bennünk van, az kívülünk is 

megtalálható. Hogy a tudatunk belső állapota, a gondolatok, 

amelyekre összpontosítunk, mindig tükröződnek az életünkben. 

Nincs menekvés ez elől, ez van, Ever. De amire nem jöttél rá, 

az az, hogy a mágia nem odakint van, nem az istennő vagy a 

királynő kezében, hanem idebent — ütögeti meg öklével a 

mellkasát. Rám néz, és az egész arca felderül. — Romannek

csak azért van hatalma fölötted, mert te adtad neki. Te 

nyújtottad át! Igen, tudom, hogy becsapott, és igen, tudom, 

hogy ő tart távol attól, hogy igazán Damennel lehess, és igen, 

ez biztosan elképzelhetetlenül szörnyű, de ha többé nem állsz 

ellen annak, ami már megtörtént, ha nem összpontosítasz 

Romanre és a rohadt dolgaira, amiket csinált, képes leszel 

eltépni ezt a szörnyű köteléket, ami összefűz vele. És 

hamarosan, megfelelő mennyiségű meditáció és tisztulás után 

nem tud majd megzavarni többé, közel sem. 

— De még mindig nála van az ellenszer... még mindig... — 

kezdem, de nincs értelme, Ava pörög, és még nem fejezte be. 

— Igazad van. Még mindig nála lesz az ellenszer, és 

valószínűleg nem akarja majd átadni. De ezen nem tudsz 

változtatni. És sem a megszállottságod, sem a varázsigék nem 

fogják megváltoztatni. Valójában csak rosszabb lesz. Ezzel ő 

válik a világod középpontjává, pedig pontosan ezt nem akartad, 

és higgy nekem. Roman nagyon jól tudja ezt. Keményen 

dolgozik azon, hogy magára vonja a figyelmedet, minden 

önimádó ezt akarja. Úgyhogy ha tényleg meg akarod ezt 

oldani, és visszaterelni az életedet a régi medrébe, akkor csak 

hagyd abba! Ne koncentráld az energiádat a dolgokra, 

amelyeket nem akarsz! Ne fektess energiát Romanbe! 

Egyszerűen utasítsd vissza, és lássuk, mi lesz az eredménye. — 

Felém hajol, hullámos, mahagóni haját a füle mögé söpri. — 

Szerintem, ha látja, hogy boldogan alkalmazkodtok a 

helyzethez, élitek az életeteket a korlátaitok ellenére, megunja 

a játékot, és feladja. De így, ahogy most kezeled, akár tigrist is 

etethetnél kézzel, csak a primitív ösztöneit elégíted ki. A 

vadállat benned van, Ever, mert te tetted oda. De hidd el, 

ugyanilyen könnyen meg is szabadulhatsz tőle! 

— Hogyan — vonom meg a vállamat. Megértettem, amit 

mondott, mert amikor elmagyarázta, tökéletesen értelmet nyert 

az egész. És mégis érzem azt a szörnyű, kitartó pulzálást a 

felszín alatt, és elég nehéz elhinni, hogy csak azon múlik, hogy

megváltoztatom a koncentrációm irányát. — Amikor 

megpróbáltam visszafordítani, csak rosszabb lett. Aztán, 

amikor Hekatéhoz folyamodtam segítségért, egy ideig 

működött, de aztán, épp most, amikor újra találkoztam 

Romannel... — Elvörösödöm, ahogy a testem felforrósodik, és 

elborzadva emlékszem vissza, hogy majdnem mi lett belőlem. 

— Hát, mondjuk azt, hogy rájöttem, sehová nem ment, él és 

virul, és bulizni akar. És értem, amit mondasz, legalábbis azt 

hiszem, értem, de nem tudom, hogyan segíthetne, ha 

egyszerűen csak változtatok a gondolataimon. Hekaté van a 

nyeregben, nem én, és fogalmam sincs, hogyan léptethetném 

le. 

De Ava csak néz rám, és halkan így szól: 

— Na, ebben tévedsz! Nem Hekaté van a nyeregben, hanem 

te. Egész idő alatt te irányítottál. És bár utálok ilyet mondani, 

mert tudom, hogy milyen kellemetlen az embereknek hallani, 

de a szörnyeteg nem valami idegen lény, amely valahogy utat 

talált benned, nem egy démoni megszállottság, vagy ilyesmi. 

Az te vagy. A szörnyeteg a te sötét oldalad. 

Hátradőlök a széken, és a fejemet csóválom. 

— Remek, ez aztán remek. Azt mondod, hogy a Romanhoz 

fűződő vonzalmam valódi Ez kedves, Ava, koszi — sóhajtok 

fel hangosan, hallhatóan, és egy drámai szemforgatással 

jutalmazom. 

— Mondtam, hogy sosem esik jól az ilyen. — Megvonja a 

vállát, hogy mutassa, immunis a szemtelenségeimre. — De el 

kell ismerned, hogy, látszólag legalábbis. Roman 

lélegzetelállító, valójában eléggé jóképű... — Mosolyog, szinte 

könyörög, hogy értsek egyet vele. De amikor nem teszem, csak 

vállat von, és így folytatja: — De nem így értettem. Ismered a 

jin-jang szimbólumot, igaz 

Bólintok. 

— A külső kör jelképez mindent, a fekete és a fehér részek 

pedig a két energiát, amely miatt a dolgok történnek— vonom

meg a vállamat. — Ja, és mindkettőben van egy pici mag a 

másikból... — Fészkelődöm a széken, mert hirtelen felfogom, 

hová vezet ez, és nem biztos, hogy követni akarom. 

— Pontosan — bólint. — És hidd el, nem mások az 

emberek sem. Például, mondjuk van egy lány, aki elkövetett 

pár hibát... — néz a szemembe —, és nagyon lebecsüli magát, 

úgy érzi, nem érdemli meg a szeretetet és a támogatást, amit 

kap, és biztos abban, hogy egyedül kell csinálnia, a saját 

elképzelése szerint kell kijavítania a hibáit, a maga módján. 

Végül annyira a kínzója megszállottja lesz, hogy rengeteget 

összpontosít a személyre, akit a legjobban megvet, minden 

figyelmét rá irányítja, hogy... Hát, nyilvánvaló, hogy rád 

utalok, és tudod, hogy végződik. Az a lényeg, hogy 

mindenkiben megvan a sötétség árnya, minden egyes 

emberben, kivétel nélkül. De amikor olyan erősen 

összpontosítasz a sötét oldalra... Nos, ismét a Vonzás 

Törvényénél vagyunk, vagyis hogy a hasonló hasonlót vonz. A 

Roman iránt érzett szörnyű vonzalmad az eredmény. 

—A sötétség árnyéka — nézek rá, mert hallottam pár 

órával ezelőtt valami hasonlót. — Úgy érted, hogy... egy 

árnyékszemélyiség 

— Na, most meg Jungot idézed — nevet. Hunyorgok, 

fogalmam sincs, ki az. 

— Dr. Carl Jung — nevet Ava. — Ő irt az 

árnyékszemélyiségről; alapvetően azt mondja, hogy a 

tudattalan, elnyomott része a személyiségünknek, amelyet 

mindenáron igyekszünk letagadni. Hol hallottad 

— Romantól — csóválom a fejemet lehunyt szemmel. — 

Mindig tíz lépéssel előttem jár, és alapvetően ugyanazt mondta, 

amit te, hogy a szörnyeteg én vagyok. Ez volt az utolsó gúnyos 

megjegyzése, mielőtt leléptem a színről. 

Ava bólint, és behunyt szemmel felemeli egy ujját. 

— Lássuk csak, tudok-e...

És hirtelen egy régi, bőrkötéses könyvet egyensúlyoz a 

tenyerén. 

— Hogyan... — nézek rá zavart pillantással, leesett állal. 

De ő csak mosolyog. 

— Minden, amit Nyárvidéken képes vagy véghezvinni, itt is 

megteheted, tudod Nem te mondtad De ez nem 

manifesztáció volt, ahogy gondolod, pusztán telekinézis. A 

másik szobában lévő könyvespolcról hoztam ide. 

— Jó, de akkor is... — meredek a könyvre. Elképedek, hogy 

milyen gyorsan előkerítette. Elképedek, hogy annyi mindent 

tud, és mégis úgy döntött, hogy így él — szépen, kényelmesen, 

de akkor is elég egyszerűen a szokásos fényűző, orange 

megyei, parti szokásokhoz képest. Összeszűkült szemmel 

végignézek rajta ismét. Látom, hogy ragaszkodik az egyszerű 

ezüstláncon függő nyers citrinhez, ellentétben a Nyárvidéken 

mindig viselt díszes aranyakkal és drágakövekkel, annak 

ellenére, hogy megkaphat bármit, amit csak akar. 

És nem tehetek róla, de azon gondolkozom, hogy talán 

tényleg megváltozott. És talán már nem a régi Ava, akit 

ismertem. 

Elhelyezkedik a széken, leteszi maga elé a könyvet, és a 

megfelelő oldalra lapoz. Az ujja követi a sort, ahogy 

felolvassa: 

— „Mindenkinek van árnyéka, és minél kevésbe testesül 

meg az a személy a tudatos életében, annál feketébb és 

sűrűbb... A pszichológia azt állítja, hogy amikor egy belső 

szituáció nem emelkedik a tudati szintre, a külvilágban 

sorsként történik meg ... tudattalanul gondot okoz, gátat vet 

legjobb szándékunknak...", és így tovább. — Becsapja a 

könyvet, és felpillantva hozzáteszi: — Vagy legalábbis ezt 

mondja dr. Carl G. Jung, és kik vagyunk mi, hogy 

megcáfoljuk — mosolyodik el. — Ever, az, hogy 

kiteljesedjünk, és betöltsük a sorsunkat, az csakis tőlünk függ. 

Teljes mértékben mi csináljuk. Emlékezz vissza, mit mondtam

az előbb: amint kint, úgy bent. Amit gondolunk, amire 

összpontosítunk, az mindig, mindig tükröződik kívül. Tehát 

megkérdezem: mire akarsz te összpontosítani Kivé akarsz 

válni ettől a pillanattól kezdve Hogyan szeretned felfedni a 

végzetedet Van utad, okod, és bar fogalmam sincs, mi az, van 

egy hátborzongató érzésem, hogy valami erős és hatalmas. És 

ugyan kicsit eltértél az ösvényről, ha megengeded, 

visszavezetlek téged az útra, csak annyit kell tenned, hogy 

kimondod a szót. 

Lenézek a teáscsészére, a sütemény törött darabjaira, és 

tudom, hogy minden, amit eddig tettem, minden dicstelen, 

félreértett megmozdulásom ide vezetett. Ava konyhájába. A 

legutolsó helyre, amiről sosem gondoltam volna, hogy 

visszatérek. 

Körbe-körbe futtatom az ujjamat a csésze peremén, 

mérlegelem az esélyeimet, amelyek kevésnek bizonyulnak, 

majd felnézek rá, elmosolyodom, és így szólok: 

— Szó.

Huszonkilenc 

Damen már ott van, mielőtt bekopoghatnék. De ő mindig 

ott volt. És ezt szó szerintés átvitt értelemben is mondom. Ott 

volt az elmúlt négyszáz évben, ahogy most is, mezítláb, nyitott 

köntösben, és kócos haja őrülten vonzó. Nehéz szemhéja alól 

les rám álmosan. 

— Szia! — mondja reszelős, mély hangon, mint aki most 

ébredt. 

— Neked is, szia! — mosolygok rá. Elmegyek mellette, és 

kézen fogva húzom magammal a lépcső felé. —Nem vicceltél, 

amikor azt mondtad, mindig megérzed, ha a közeledben 

vagyok, ugye 

Megszorítja a kezemet, a szabad kezével pedig beletúr 

csillogó loboncába, próbálja megzabolázni, valami formát adni 

neki, de én csak rámosolygok, hogy hagyja csak úgy. Nagyon 

ritkán látom így, álmosan, szakadtan, kissé ziláltan, és azt kell 

mondanom, hogy tetszik. 

— Szóval, mi a helyzet — Követ a különleges szobába, és 

az állát vakargatva figyeli, ahogy csodálom a nagyon régi 

holmikból álló gyűjteményét. 

— Hát kezdetnek az, hogy jobban vagyok. — Hátat fordítok 

Picasso nagyon komoly, róla készült festményének, mert 

jobban tetszik a sokkal aranyosabb, nagyságrendekkel 

szexisebb, valódi verzió. 

A szemébe nézve hozzáteszem: 

— Még nem vagyok teljesen és tökéletesen ott, de 

határozottan jó irányba tartok. Ha tartom magam a 

programhoz, már nem tart soká.

— Programhoz — Damen nekidől a régi 

bársonyrekamiénak. A pillantása végigmér, és olyan 

figyelmesen tanulmányoz, hogy nem tehetek róla, de gyorsan, 

elfogódottan végigsimítok a ruhámon, és azt gondolom, 

legalább manifesztálhattam volna valami kevésbé gyűröttet, 

valami újat és cukit, mielőtt így iderohantam. 

De annyira felpörgetett a beszélgetés Avával, és a sok 

gyógyító és tisztító meditáció, hogy nem tudtam várni. Nem 

várhattam azzal, hogy elmondjam neki, hogy újból vele legyek. 

— Ava alávetett egyfajta... tisztítókúrának — nevetek rá. — 

Csak ez a mentális fajtája volt, nem zöldteával meg gallyakkal. 

Azt mondja, ettől majd... hát... — vonok vállat. — Jobban 

leszek, teljesnek érzem magam újra, újnak és jobbnak. 

— De... azt hittem, tegnapra már jobban lettél. Vagy 

legalábbis ezt mondtad Nyárvidéken — billenti félre a fejét. 

Bólintok, és a korábbi közös utazásunkra gondolok, nem az 

azt követő szörnyű jelenetre Romannel, amikor belerohantam 

Jude-ba. 

— Igen, de... most még jobban érzem magam, erősebb 

vagyok, mint régen. — Ránézek, és tudom, hogy a következőt 

be kell ismernem, ez is része a tisztító rituálénak, hogy 

megtisztuljak, kijavítsam a dolgokat. Nem sokban különbözik a 

tizenkét lépcsős programtól, de én sem vagyok más, mint a 

többi függő, akik szörnyű függőségekkel küzdenek. 

— Ava szerint rászoktam a negatív gondolatokra. — Nagyot 

nyelek, és erővel ráveszem magam, hogy álljam Damen 

tekintetét — Nem csak a varázslat volt, vagy Roman. Szerinte 

arra szoktam rá, hogy a félelmeimre gondolok, a rossz 

dolgokra az életemben, mint... tudod, mint a rossz döntéseim, 

vagy hogy nem tudunk együtt lenni, hát ilyenek. És ezzel, hogy 

ezekre koncentrálok, valójában odajutottam, hogy magamhoz 

vonzottam, khm, mindenféle sötét és szomorú dolgot és... hát 

Romant, aminek az lett a vége, hogy elszakadtam azoktól, 

akiket a legjobban szeretek. Például tőled.

Nyelek egyet, és felé mozdulok, az agyam egyik része azt 

üvölti: mondd el neki! Mondd el neki, mi vezetett erre a 

következtetésre valójában. Hogy mi történt Romannál, hogy 

milyen sötét és beteg vagy! 

Eközben a másik fele, az, amelyre hallgatok, azt mondja: 

már így is elegei mondtál, ideje továbblépni! Az utolsó, amit 

tudni akar, azok a gusztustalan részletek. 

Damen a kezemért nyúl, és magához húz, megválaszolva 

ezzel a kérdést, amelyet a szememben lát. 

— Megbocsátok, Ever. Mindig meg fogok bocsátani. 

Tudom, hogy nem volt könnyű beismerni mindezt, de 

komolyan nagyra értékelem. 

Nyelek egy nagyot. Tudom, hogy itt a lehetőség, az utolsó 

esélyem, hogy sokkal jobb, ha tőlem hallja, mint ha Romantól. 

De amikor megszólalnék, végigfuttatja a tenyerét a hátamon, és 

a gondolat elolvad, és csak arra tudok figyelni, hogy érezzem 

őt, a lehelete melegét az arcomon, a szája lágy, majdneménntését 

a fülemnél, a fejemből a talpamba áramló bizsergést és 

forróságot. A szája rátalál az enyémre, kettőnk között lebeg a 

folyton jelenlévő pajzs. De már nem utálom, egyáltalán nem 

figyelek rá. Elhatározom, hogy úgy fogom megélni a dolgokat, 

ahogy vannak. 

— Akarsz Nyárvidéken csókolózni — suttogja csak félig 

viccelődve. — Lehetnél a múzsa, én meg a festő, és... 

— És olyan sokat csókolgatnál, hogy valójában sosem 

fejeznéd be a festményt — húzódom el nevetve, de ő 

visszahúz. 

— De... már megfestettelek —mosolyog rám. — Az 

egyetlen festményem, ami igazán számít. — Majd, látva a 

zavarodott képemet, hozzáteszi: — Tudod, ami valahol a 

Gettyben van. 

— Ó, igen! — Felnevetek, eszembe jut a varázslatos 

éjszaka, amikor olyan gyönyörűnek, angyalinak festett le, hogy 

biztos voltam abban, meg sem érdemlem. De nem

gondolkodom már így. Ha Avának igaza van, ha a hasonló 

hasonlót vonz, és a víz megkeresi a maga útját meg minden, 

akkor inkább Damen útját keresném, mint Romanét, és itt kell 

elkezdenem. — Valószínűleg valami földalatti laboratóriumban 

van, komoly biztonsági előírásoktól védett, ablaktalan 

pincében, ahol több száz művészettörténész gyűlt össze, hogy 

tanulmányozzák, hogy próbálják meghatározni, ki festhette, és 

hogy kerülhetett oda. 

— Gondolod — A távolba réved, nyilvánvalóan 

szórakoztatja a gondolat. 

— Szóval — mormogom az állára nyomott szájjal, 

miközben az ujjaim a köntöse selyemgallérját babrálják. — 

Mikor ünnepeljük meg a te születésnapodat És hogyan tudom 

felülmúlni az ajándékot, amit tőled kaptam 

Damen elfordítja a fejét, és felsóhajt. A sóhaj valahonnan 

mélyről jön, és nem testileg, hanem érzelmileg mélyről. Teli 

van bánattal és megbánással. A búskomorság hangja. 

— Ever, ne aggódj a születésnapom miatt! Egyetlen 

születésnapomat sem ünnepeltem meg már... 

Tízéves kora óta. Hát persze! Az a borzalmas nap, amely 

olyan jól kezdődött, és azzal végződött, hogy végig kellett 

néznie, ahogy meggyilkolják a szüleit. Hogy felejthettem el 

— Damen... 

Kezdek bocsánatot kérni, de ő elhessegeti, hátat fordít, és a 

Velázquez-festményhez lép, amelyen egy ágaskodó, fehér, 

sűrű, göndör sörényű csődör hátán ül. A hatalmas, díszes, 

aranyozott keret sarkát babrálja, mintha meg kellene igazítani, 

bár világos, hogy erre semmi szükség. 

— Nem kell elnézést kérned — mondja, még mindig nem 

nézve rám. — Tényleg. Az évek múlásának feljegyzése nem 

tűnik túl fontosnak, miután leéltél belőlük ilyen sokat. 

— Velem is így lesz — kérdezem. Mindig nehézséget 

okoz, hogy foglalkozzam a születésnapokkal, vagy ami még 

rosszabb, észben tartsam, melyik napra esnek.

— Nem hagyom, hogy veled is így legyen — fordul felém. 

Felderül az arca, ahogy rám néz. — Minden nap ünnep lesz, 

mostantól fogva. Megígérem. 

De ugyan komolyan gondolja, pontosan úgy, ahogy mondja, 

mégis nemet intek. Mert az az igazság, hogy amilyen elszánt 

vagyok azzal kapcsolatban, hogy megtisztítom az energiámat, 

és csak a jó, pozitív dolgokra koncentrálok, amelyeket akarok, 

az élet még mindig az élet. 

Ettől még kemény, bonyolult és nem kicsit zűrzavaros, 

megtanulni való leckékkel, elkövetni való hibákkal, 

diadalokkal és csalódásokkal, és nem minden nap buli. És 

szerintem végre rájöttem, végre elfogadtam, hogy ez így 

teljesen rendben van. Abból, amit láttam, még Nyárvidéknek is 

megvan a sötét oldala, a saját árnyékszemélyisége, egy kicsi, 

sötét sarok abban a sok tényben — vagy legalábbis nekem úgy 

tűnt. 

Damenre nézek, és tudom, hogy el kell mondanom, 

gondolkodom, hogy eddig miért nem említettem, de akkor 

megcsörren a mobilom, mi pedig egymásra nézünk, és 

felkiáltunk: 

— Találd ki! — Néha játszunk ilyet, hogy kinek erősebb, 

gyorsabb a médiumi tehetsége, és csak egy másodpercünk van 

a válaszra. 

— Sabine! —bólintok, logikusan teltételezve, hogy a 

nagynéném felébredt, látta, hogy üres az ágyam, és most 

higgadtan nekilát kideríteni, hogy elraboltak, vagy a saját 

akaratomból mentem-e el. 

De alig egy másodperc töredékével később Damen így szól: 

— Miles. — De a hangja nem teljesen játékos, és a 

pillantása is aggodalmasan elsötétül. Kiveszem a telefont a 

táskámból, és bizony, Miles fotója virít a kijelzőn, Tracy 

Turnbladnak sminkelve, amint vigyorogva pózol.

— Szia Miles — szólok bele. A vonalban zúgást, zizegést és 

statikus zörejeket hallok, a szokásos tengerentúli telefonhívás 

hangjait. 

— Felébresztettelek — kérdezi vékony, távoli hangon. — 

Mert ha igen, örülj, hogy nem vagy a helyemben. A belső órám 

napok óta ki van akadva. Alszom, amikor ennem kellene, és 

eszem, amikor... Jó, hagyjuk, mivel ez itt Olaszország, és a 

kaja elképesztő, jóformán egyfolytában eszek. Komolyan. Nem 

tudom, hogy csinálják, hogy mindenki állati jól néz ki emellett. 

Nem igazságos. Pár napos dolce vita, én meg egy dagadt, 

felfújódott izé leszek, és mégis imádom. Komolyan mondom. 

Hihetetlen hely! Szóval, mindegy, hány óra van otthon 

Körülnézek a szobában, de nem látok órát, így csak vállat 

vonok. 

— Ohm, korán van. Nálad 

— Gőzöm sincs, de valószínűleg délután van. Elmentem 

abba az állati klubba múlt este. Tudtad, hogy nem is kell 

huszonegynek lenned, hogy ilyen helyekre járj, vagy ihass Én 

mondom, Ever, ez aztán az élet. Ezek az olaszok tudnak élni! 

Mindegy, ezt majd később, amikor hazamegyek, még el is 

játszom neked, ígérem. Egyelőre, amennyibe ez a hívás kerül, 

apám szívgörcsöt fog kapni, az biztos, úgyhogy a tárgyra térek. 

Mondd meg Damennek, hogy beugrottam a helyre, amiről 

Roman mesélt, és... halló Hallasz Ott vagy 

— Aha, még itt vagyok. Kicsit szakadozol, de értem, jól 

vagy. — Hátat fordítok Damennek, és eltávolodom jó néhány 

lépést, főleg, mert nem akarom, hogy lássa a rémületet, amely 

kiül a képemre. 

— Jó, na mindegy, beugrottam a helyre, amiről Roman 

folyton beszélt, valójában csak pár perce jöttem el, és meg kell 

mondjam, Ever, volt ott pár nagyon para dolog. És komolyan 

mondom, hogy nagyon para. Valakinek sok 

magyarázkodnivalója lesz, amikor hazamegyek.

— Para... hogyan — kérdezem, és érzem, hogy Damen 

jelenléte épp mögöttem lebeg, az energiái a nyugodtból a teljes 

éberség állapotába kerültek. 

— Csak ...para. Csak ennyit mondok, de... basszus... 

hallasz Meg fogunk szakadni. Figyelj, csak... uhh... mindegy, 

küldtem képeket e-mailen, úgyhogy ki ne töröld anélkül, hogy 

előbb megnéznéd. Oké Ever Ever! Hülye... nyamvadt... 

telef... 

Nagyot nyelek, és megszakítom a hívást. Érzem Damen 

kezét a karomon. 

— Mit akart 

— Küldött nekem fotókat — lehelem halkan, a szemébe 

nézve. — Valamiről, amit nagyon szeretne, ha megnéznénk. 

Damen bólint, az elszánt elfogadás állapotába rendezi a 

vonásait, mintha elérkezett volna a pillanat, amit várt, és most 

csak elfogadja a katasztrófát, hogy lássa, én hogyan reagálok, 

hogy lássa, mekkora a kár. 

Kinyitom a weboldalt, a mailemet, figyelem, ahogy a kis 

ikon forog, forog, míg végül megjelenik Miles e-mailje. És 

akkor, mihelyt megjelenik, visszatartom a lélegzetemet, és 

rákattintok — a térdeim elkocsonyásodnak abban a pillanatban, 

hogy meglátom. 

A képet. 

Vagyis inkább egy képet a festményről. Akkoriban még 

nem volt fotográfia, nem is találták fel még pár száz évig. De 

akkor is ott van, ott díszlik előttem, és nincs vita, hogy ő az. 

Ők. Együtt pózolnak. 

— Mennyire rossz— kérdezi Damen. Teljesen mozdulatlan 

a teste, a tekintete rajtam jár. — Olyan rossz, amire 

számítottam 

Rápillantok, de csak egy másodpercre, aztán visszatérek a 

kijelzőre, nem akarom levenni róla a szemem. 

— Attól függ, mire számítottál — motyogom, és eszembe 

jut, milyen érzés volt, amikor Nyárvidéken a múltjában

kutakodtam. Hogy milyen rosszul voltam, sárga az irigységtől, 

amikor ahhoz a részhez értem, amikor Drinával kavart. De ez... 

ez nem olyan. Valójában közel sem jár ahhoz. Az biztos, hogy 

Drina gyönyörű — Drina mindig gyönyörű, még a legcsúfabb 

és leggonoszabb állapotában is lélegzetelállító, vagy legalábbis 

kívülről annak látszik. És biztos vagyok abban, hogy mindegy, 

melyik évszázadban volt, legyen az a turnür 3 , vagy a rakott 

szoknya korszaka, biztosra veszem, hogy akkor is csodaszép 

volt. De az igazság az, hogy Drina halott, annyira halott, hogy 

a gondolata, a látványa már nem igazán zavar. Valójában 

egyáltalán nem. 

Ami zavar, az Damen. Ahogy áll, ahogy a művészre néz, és 

hogy milyen... milyen arrogáns, hiú, és ahogy el van telve 

magától. Látszik rajta az a törvényen kívüli élet, ami nekem 

tetszik, de nem olyan játékos, mint amihez hozzászoktam. Nem 

annyira lógjunk-a-suliból-és-menjünk-ki-a-lóversenyre, hanem 

sokkal inkább ez-itt-az-én-világom-te-pedig-tartsdszerencsédnek-hogy-benne-élhetsz. 

Nézem őket. Drina illedelmesen ül egy egyenes támlájú 

széken, az ölében elegánsan összekulcsolt kézzel. A ruháját és 

a haját olyan sok drágakő, szalag és csillogó dolog ékesíti, 

hogy bárki máson már nevetségesen festene. Damen mögötte 

áll, az egyik keze Drina székének támláján nyugszik, a másik 

az oldala mellett. Felszegi az állát, a szemöldöke ive hűvösen 

fennhéjázó. Van benne valami, valami a pillantásában, ami... 

nos... majdnem kegyetlen, még szívtelen is. Mintha képes 

lenne megtenni bármit, bármibe kerüljön is, hogy megkapja, 

amit akar. 

És bár sokat beszélt erről az „előtte" állapotról, a korábbi 

önimádó, hataloméhes önmagáról, egy dolog hallani, és 

egészen más ilyen tisztán megjelenítve látni. 

3 lószőr párnával kibélelt és így felpuffasztott hátsó szoknya rész az ülep 

felett A 19. század végén nagyon divatos volt.

Még három másik portrét is csatoltak a levélhez, de csak 

felületes pillantást vetek rájuk. Milest csak az érdekelte, hogy 

Dament és Drinát egy több száz éves vásznon jelenítették meg, 

és hogy minden portrén megjelenik valamelyikük, évszázadok 

távolában, és a feliratok szerint valahogy mindig sikerült 

fiatalnak, szépnek és kísértetiesen változatlannak maradniuk. Ő 

kevesebbet foglalkozott Damen viselkedésével, a 

megjelenésével, a pillantásával — nem, ez az én meglepetésem 

volt. 

Átadom a mobilomat Damennek, és látom, hogy kissé 

megremegnek az ujjai, amikor elveszi, és gyorsan átfutja 

aképeket, mielőtt visszaadja. Halkan, kimért hangon így szól: 

— Egyszer már átéltem, nem igazán kell újra látnom. 

Biccentek, visszateszem a telefont a táskámba, túl sokáig 

keresve neki a helyet. El akarom kerülni Damen pillantását. 

— Nos, most már láttad őt. A szörnyeteget, aki voltam — 

hatolnak a szavai egyenest a szívemig. 

Nagyot nyelek, és ledobom a táskámat a vastag szőnyegre, 

egy felbecsülhetetlen értékű antikvitásra, amelynek 

múzeumban lenne a helye, nem pedig mindennapi 

használatban. A furcsa szóválasztás a saját beszélgetésemet 

juttatja eszembe Avával — hogy mindenkinek van egy 

szörnyetege, egy sötét oldala, kivétel nélkül. És bár a legtöbben 

azzal töltjük az életünket, hogy megpróbáljuk eltemetni 

magunkban jó mélyre, gondolom, ha az ember olyan sokáig él, 

mint Damen, időről időre muszáj szembenéznie vele. 

— Sajnálom — mondom, és hirtelen rádöbbenek, hogy 

tényleg sajnálom. Nem igazán számít, hol voltunk. Az számít, 

hol vagyunk most — Én... nem számítottam erre, és kissé 

megdöbbentem. Sosem láttalak ilyennek. 

— Még Nyárvidéken sem — néz rám. — Még a Tudás 

Nagy Csarnokában sem Nemet intek. 

— Nem, többnyire előretekertem azokat a részeket. Nem 

tudtam elviselni, hogy Drinával lássalak.

— És most 

— És most... — sóhajtom. — Drina már nem zavar. Csak te. 

— Próbálok nevetni, felvidulni, de nem igazán sikerül. 

— Hát, ha nem tévedek, azt hiszem, ezt hívják 

előrehaladásnak — mosolyog rám. A karjaiba von, és szorosan 

magához ölel. 

— És Miles — vizslatom az arcát, a szemöldöke ívét, a 

szögletes állát. Az ujjaim megcirógatják a borostaárnyékot az 

arcán. — Mit mondunk neki Hogy tudjuk ezt 

megmagyarázni — A tétovázásom, a régi énjének múló 

megvetése örökre eltűnik. A múltunk talán alakít minket, de 

nem az határozza meg, hogy kivé válunk. 

— Elmondjuk neki az igazat — biccent. A hangja 

határozott, mintha tényleg komolyan gondolná. —Amikor 

eljön az ideje, elmondjuk neki az igazat. És ahogy a dolgok 

most állnak, ez az idő nemsokára elérkezik.

Harminc 

— Jó, akkor most szeretném, ha az energiád táplálására 

összpontosítanál. Tisztítsd meg, emeld fel, kapcsold magasabb 

fokozatba! Gondolod, hogy meg tudod csinálni 

Szorosan behunyom a szememet, és koncentrálok. A 

magasabb fokozatba kapcsolós rész volt mindig is a 

legnehezebb. Eszembe jut, ahogy Jude próbált valami 

hasonlóra rávenni, hogy újra láthassam Riley-t. De 

bármennyire is próbáltam, az energiaszintem ugyanolyan 

maradt, megfeneklett, összezavarodott, és a földhöz kötött 

lelkek gondolatain és képein rágódott, és nem azokon, akik 

átkeltek, és akiket látni akartam. 

— Minden alkalommal, amikor levegőt veszel, képzeld el, 

hogy gyönyörű, gyógyító, ragyogó, fehér fény tölt el a fejed 

búbjától a lábujjaidig. És aztán, minden kilégzéssel, lásd 

magad előtt, hogy a maradék negatív gondolatok, kétségek, 

bármi, ami a nem szót szolgálja, örökre távozik belőled. Ha 

akarod, gondolj úgy rá, mint egy sűrű, piszkos, ragacsos, 

göröngyös, szürke trutyifolyamra, ez nekem mindig működik. 

— Nevet, a hangja akár egy mosoly. 

Bólintok, és mivel a szemem csukva van, csak elképzelni 

tudom, hogy az ikrek is bólintanak. Az Avához való 

viszonyulásuk meglehetősen hasonlít a Damenhez fűződő 

kapcsolatukra — teljes és totális bálványimádat, hajlandók 

megtenni bármit, amit Ava mond. És míg nem voltak 

elragadtatva tőle, hogy az Árnyak könyvét kitiltották az 

órarendjükből, még azután sem, hogy elmeséltem a saját 

tanmesémet, hogy lássák, hogyan tudnak elromlani a dolgok,

amikor a szándékunk kissé ködös, és a szenvedély felülmúlja a 

helyes megítélést. Nem sajnálták az időt arra, hogy 

rámutassanak, ők sosem lettek volna olyan hülyék, mint én. Ők 

sohasem végeznének semmiféle rituálét holdfogyatkozás 

idején. Csak az anyagot próbálnák manipulálni, emberi 

cselekedeteket soha. De Ava tartotta magát, ezért mind 

visszatértünk a tisztuláshoz és a meditáláshoz. 

Végigmegyek rajta terv szerint, és megjelenítem magam 

előtt a fehér fényt, ahogy átömlik rajtam, majd eltávolítom a 

negatív mocskot, ami felhalmozódott belül. Már az elmúlt 

néhány hét után is óriási a különbség a külsőmben, az 

érzéseimben, és ami majdnem a legfontosabb, abban, ahogy 

manifesztálok, és újból tudok telepatikus úton kommunikálni 

Damennel. És bár tudom, hogy a csoportos meditáció a 

javamat szolgálja, és segíteni fog a végső célom elérésében, 

mégis, mindennek ellenére a gondolataim folyton 

visszavándorolnak a strandon töltött tegnapi napunkra, amikor 

kivettem egy nap szabadságot, hogy Damennel lehessek. 

Leterítettük egymás mellé a törülközőinket, olyan közel, 

hogy a széleik átfedték egymást. Az én oldalamra egy halom 

friss magazin került, az övére egy személyre szabott, újonnan 

manifesztált szörfdeszka (a régi darabokra tört a szerencsétlen 

barlangomlásban pár hete), meg néhány üveg jégbe hűtött 

elixír és egy iPod, amit egymás között adogatunk, de többnyire 

nem hallgatjuk. Elhatároztuk, hogy élvezzük a nyarat, amelyre 

vártunk, de még nem sikerült megtapasztalni. Egy hosszú, 

pihentető nap elé néztünk a strandon, ahogy bármelyik más 

pár. 

— Szörf — kérdezte, felállva a törülközőről, és 

megragadta a deszkát. 

De csak nemet intettem. Ami a szörföt illeti, mindenkinek 

jobb, ha én veszteg maradok, és messziről nézem. 

Így is tettem. Miközben néztem, ahogy a vízhez megy, a 

vállamat felhúzva a könyökömre támaszkodtam. Damen

gyorsan, erőfeszítés nélkül gyalogolt a homokban, és azon 

gondolkodtam, hogy vajon másokat is ennyire lenyűgöz a 

látványa, ahogy engem 

A pillantásom még mindig rászegeződött, amikor a vízre 

ejtette a deszkát, és evezni kezdett, közben egy sor féllapos 

hullámot majdnem tökéletes hullámhordóvá formált. Teljes 

mértékben elfeledkeztem a magazinokról és az iPodról a 

látvány kedvéért, míg Stacia meg nem állt mellettem. A füle 

mögé fésülte hosszú, újonnan melírozott haját, feljebb rántotta 

a vállán a menő strandtáskát, és az arcára csúsztatta a 

napszemüvegét 

— Jesszusom, Ever, pincében napoztál 

Nagyot nyeltem, levegőt vettem, pislogtam párat, de ennyi. 

Nem adtam jelét, hogy láttam vagy hallottam volna őt. 

Elhatároztam, hogy figyelmen kívül hagyom, elhatároztam, 

hogy úgy teszek, mintha láthatatlan lenne a számomra, és 

továbbra is Damenre figyeltem. 

Stacia állt mellettem, és undorral ciccegett, miközben 

nyersen végigmert, de aztán nemsokára megunta, és 

továbbment, elcsoszogott a homokban, és letelepedett a víz 

mellett, de megfelelő látótávolságra tőlem. 

És ekkor hagytam, hogy megtegyem. Ekkor mentem 

mindennel szembe, amit Avától tanultam a saját magam 

megerősítéséről, arról, hogy zárjam ki Staciát és minden hozzá 

hasonlót a saját, sokkal pozitívabb, magasabb rezgésű 

energiám kedvéért. Ekkor történt, hogy hagytam, hogy a szavai 

újrapörögjenek a fejemben, miközben a pillantásom 

végigsiklott a testemen, és egyetértettem Staciával. Csak pár 

perccel azelőtt még jól éreztem magam úgy, ahogy vagyok, el 

voltam ragadtatva attól, hogy az addig egészségtelen, éheztetett 

testem szépen kitelt újra, de nem tudtam eltekinteni a ténytől, 

hogy fehér voltam — rikítóan fehér —, olyan fehér, hogy 

napszemüveget kell felvenni a láttomra. Ezt a színt csak 

tésztafehérnek lehet leírni. És ha hozzáadjuk a világosszőke

hajat és a fehér bikinit... az igazság az, hogy nem volt szép. 

Akár kísértet is lehettem volna. 

És annyira messzire mentem ebben, annyira meg voltam 

győződve Stacia negatív véleményéről, hogy egy egész sor 

hosszú, mély, tisztító lélegzetet kellett vennem, amelyért Ava 

úgy odavolt, mire megszabadultam az érzéstől. De még ekkor 

se voltam hajlandó teljesen elengedni, amikor láttam, hogy ő és 

Honor sugdolózik, figyeltem, ahogy Stacia hangosan felnevet, 

és drámaian dobálja a haját, meg forgatja a fejét ide-oda, 

folyamatosan azt figyelve, hogy ki látja, de végül mindig 

visszatért rám a pillantása. Gúnyos vigyorral forgatta a szemét, 

undorral csóválta a fejét, és megtett mindent, hogy kimutassa, 

mennyire gusztustalannak talált. És bár könnyű lett volna 

ráhangolni a kvantum-távkapcsolómat, és hallani a kimondott 

és kimondatlan szavakat, ekkor úgy döntöttem, abbahagyom. 

Határozottan kísértésbe estem, főleg, mert tudtam, hogy 

Honor azt tervezi, lepipálja Staciát, és véghezviszi a maga 

végzős trónfosztását. Nem beszélve a „döbbenetes", legalábbis 

Jude szerint, döbbenetes előrehaladásáról a médiumi 

képességek fejlesztése tanfolyamon. Olyan gyorsan és 

könnyedén elsajátított egy csomó technikát a többiekhez 

képest, hogy Jude az egyszemélyes oktatásra váltott, ahol 

kifejezetten őt tanította. De ettől még, mindezek ellenére, nem 

tettem meg. Nem hallgatóztam. Inkább Damenre figyeltem, 

élveztem a látványt, ahogy kecsesen manőverez a hullámok 

között, elegánsan, és hogy szinte csillog a napfényben. 

Meghökkentően bronzbarna bőr, finoman kidolgozott, 

gömbölyödő izmok, lélegzetelállító kinézet. Kijött a vízből, 

hóna alatt a deszkájával, és elindult felém. 

Stacia kemény, villogó tekintetére és magas hangú, szirupos 

köszönésére immunisan elment mellettük, a homokba dobta a 

deszkát, majd nagy, sós nedvességcseppeket ejtve a hasamra, 

lehajolt, és megcsókolt. Nem foglalkozott Stacia vad, figyelő 

pillantásával, ami egy pillanatra sem szűnt meg, amikor

letelepedett mellém, és újból megcsókolt. Az energiamező 

közöttünk lebegett, és biztonságban tartott minket, de az ő 

számukra láthatatlan volt. 

Vagy legalábbis ezt hittem, míg fel nem néztem, és nem 

láttam, hogy Honor figyel, leginkább Dament. A pillantása 

Staciáéra emlékeztetett — lusta, vágyakozó, volt benne egy 

nagy adag tudás és látás is. 

És amikor találkozott a pillantásunk, láttam az ajkán 

formálódó mosolyt, amely olyan gyorsan villant fel és tűnt el, 

hogy elgondolkodtam, tényleg láttam-e Csak egy kis félelem 

maradt utána, amikor elfordulok tőle, és Damenre nézek... 

— Ever! Hahó! — kiabál Ava, miközben Romy kuncog, 

Rayne pedig morog az orra alatt. — Velünk vagy még Még 

mindig élvezed a tisztító lélegzetvételeidet 

És egyszer csak összeomlik a strand emléke, és újra Ava 

házában vagyok. Megrázom a fejemet, és ránézve így szólok: 

— Ohm, nem, azt hiszem, kissé elkalandoztam. 

De Ava csak vállat von, ő a kedves tanárok közé tartozik, az 

ő óráján nem lehet hibázni. 

— Előfordul — feleli. — Segíthetünk valamiben Romyra 

és Rayne-re nézek, majd nemet intek: 

— Nem. Jól vagyok. 

Figyelem, ahogy felnyújtja a karját magasan a feje fölé, és 

lustán, pilledten nyújtózkodik egyik oldalról a másikra. 

— Mit gondolsz Ki akarod próbálni 

Összeszorítom a számat, és vállat vonok. Nem vagyok 

biztos abban, hogy bejutok, de készen állok, hogy 

megpróbáljam. 

— Jó. Szerintem itt az ideje — mosolyog rám. — Szeretnél 

társaságot, vagy inkább egyedül mennél 

Az ikrekre pillantok, látom, ahogy a lábukat nézik, vagy a 

képeket a falon, a ruhájuk szegélyét, mindent, csak engem 

nem. Az utolsó néhány kísérlet, hogy Nyárvidékre vigyem

őket, kudarcba fulladt, és nem akarom kockáztatni, hogy 

megint kellemetlenül érezzék magukat, így azt mondom: 

— Ohm, azt hiszem, egyedül megyek, ha részetekről 

rendben van. 

Ava rám néz, a pillantása rajtam függ egy ideig, aztán 

összeteszi a két kezét, fejet hajt, és így szól: 

— Jó utat, Ever! Járj szerencsével! 

A szavai még visszhangoznak a fejemben, amikor elhaladok 

a hatalmas, illatozó rét mellett, és letottyanok a Tudás Nagy 

Csarnoka előtt. Miközben felállok, leporolom a ruhámat, úgy 

érzem, felkészültem, megtisztultam, teljesen és tökéletesen 

egész vagyok újra, és remélem, hogy bárki is felel a belépésén, 

egyet fog érteni velem. 

Remélem, hogy a folyton változó homlokzat ezúttal 

megmutatkozik előttem. 

Felmászom a lépcsőn, egy másodpercet sem akarok 

elvesztegetni, nem hagyom, hogy a kételkedés közbelépjen. 

Felnézek az előttem álló hatalmas épületre, az impozáns 

oszlopokra, a nagy, lejtős tetőre, és megkönnyebbülten 

levegőért kapok, amikor elkezd csillogni, és megváltozik. A 

világ legcsodálatosabb szent helyeivé alakul, miközben az 

ajtók felpattannak előttem. 

Bent vagyok! 

Visszatértem. 

Végigmegyek a fénylő márványpadlón, el a hosszú 

asztalsorok és padok mellett, amelyen a keresők ülnek. 

Mindegyikük a saját, szögletes kristálytáblája felett időz, mind 

válaszokat keresnek. És hirtelen rádöbbenek, hogy én sem 

különbözöm tőlük, mind egy okból vagyunk itt — 

mindannyian valamiféle kutatást végzünk. 

Behunyom hát a szememet, és azt gondolom: 

Először is, köszönöm, hogy adtál még egy esélyt, és 

visszaengedtél. Tudom, hogy elszúrtam egy időre, és kissé 

kizökkentem a normális kerékvágásból, de most, hogy tanultam

néhány dolgot, megígérem, hogy nem tolom el újra. Vagy 

legalábbis nem így. De az igazság az, hogy nem változón a 

kérdés. Még mindig meg kell szereznem az ellenszert Romantól, 

hogy Damen és én... hát... hogy együtt lehessünk. És mivel 

Roman a kulcs, az egyetlen, aki hozzáfér a szerhez, meg kell 

tudnom, hogyan bánjak vele, hogyan közeledjem hozzá úgy, 

hogy odaadja, amire szükségem van, de anélkül, hogy... nos, 

hogy manipulálnám őt, vagy varázs ölnék, vagy megint a 

fejemre nőne a dolog. Úgyhogy, khmm, amit mondani próbálok 

az, hogy tudnom kell, hogyan közeledjem hozzá. Nem igazán 

tudom, merre induljak innen, és ha tudnál segíteni ebben, ha 

adnál valami tippet, ha megmutatnád, amit szerinted tudnom 

kell ahhoz, hogy helyesen bánjak Romannel... nos, azt nagyra 

értékelném. 

Visszafojtott lélegzettel állok, mozdulatlanul. Távoli 

berregést hallok, halk, zörrenő hang suhog körülöttem, és 

amikor kinyitom a szememet, egy folyosón találom magam. 

Nem olyanon, mint azelőtt a végtelen futó szőnyeggel és a 

Braille-hieroglifákkal a falon. 

Ez a folyosó szélesebb, keskenyebb, inkább olyan, mint ami 

egy fedett stadion lelátójára vagy koncertterembe vezet. És 

amikor odaérek, amikor elérek a végéhez, látom, hogy egy 

stadionban vagyok, egy fedett kolosszeumban, csakhogy ebben 

csupán egyetlenegy szék van, és történetesen nekem van 

lefoglalva. 

Elhelyezkedek, széthajtom a mellettem heverő takarót, és az 

ölembe terítem. Végignézek a falakon, az oszlopokon. Minden 

réginek, omlatagnak látszik, mintha régen épült volna, az 

ősidőkben, és azon gondolkodom, hogy vajon csináljak-e 

valamit, megtegyem-e az első lépést, amikor egy színes, 

csillogó hologram tűnik fel előttem. 

Közelebb hajolok, hunyorgok a majdnem hallucinációszerű 

családi képre — az anya sápadt, lázas, hanyatt fekszik, és nagy 

fájdalmai vannak, sikoltozik. Istenhez könyörög, hogy vegye

magához. Esélye sincs magához ölelni a fiát, akit a világra 

hozott, és máris teljesül a kívánsága, kileheli a lelkét, és 

eltávozik. A lelke felfelé utazik, előre, miközben a babáját, a 

pici, rugdalózó újszülöttet megmosdatják, rendbe teszik, és az 

apjának nyújtják, akit túlzottan lefoglal a gyásza, hogy 

egyáltalán észrevegye. 

Egy apa, aki egész életében a feleségét gyászolja — és aki a 

fiát hibáztatja az elvesztéséért. 

Egy apa, aki az italhoz fordul, hogy eltompítsa a fájdalmát 

— majd az erőszakhoz, amikor az előző nem használ. 

Egy apa, aki azóta, hogy a fia mászni tud, veri addig a 

napig, míg részeg őrjöngésében bele nem köt egy nagyobb és 

erősebb férfiba, és alulmarad a verekedésben. Összetört, véres 

testét egy sikátorban hagyják, gyógyíthatatlanul összeverve, de 

az utolsó leheletéig mosolyog, amikor végre elérkezik az édes 

megváltás, amit egész életében keresett. Egy éhes, elhagyott 

gyermeket hagy maga után, aki hamarosan a templom árvája 

lesz. 

A gyermeknek finom, kreol bőre van, hatalmas, kék szeme 

és olyan aranyló, göndör haja, hogy nem lehet más, csak 

Roman. 

Csakis az én végzetem, ellenségem, örök ellenfelem, akit 

már nem tudok gyűlölni. Aki iránt már csak sajnálatot érzek, 

miután végignézem, hogyan küzd a beilleszkedésért a 

többieknél fiatalabb, a korához képest kicsi fiú. Küzd, hogy 

eleget tegyen a kívánságoknak, hogy észrevegyék és szeressék, 

és végül csak semmibe vett, mellőzött, bántalmazott gyerek 

legyen, mindenki szolgája, mindenki kedvenc bűnbakja. 

Még amikor Damen elkészíti az elixírt, és mindegyiküket 

biztatja, hogy igyanak belőle, hogy megmeneküljenek a 

pestistől. Roman az utolsó, aki kap belőle. Teljesen semmibe 

veszik, míg Drina nem hozza elő, és ragaszkodik ahhoz, hogy 

az utolsó cseppeket tartsák meg neki.

És bár ráveszem magam, hogy végignézzem a több száz 

évnyi növekvő gyűlöletét Damen iránt, a több száz évnyi, 

Drina által visszautasított szerelmét, és hogy az évszázadok 

során olyan erős és ügyes lett, hogy bármit megkaphat bárkitől, 

amit csak akar, kivéve azt, amire a legjobban vágyik, s amitől 

én fosztottam meg örökre — végignézem, bár nem szükséges. 

A szörnyeteg hatszáz éve született meg, amikor az apja 

megverte, amikor Damen semmibe vette, amikor Drina kedves 

volt hozzá. Biztosan élhetett volna másképp, hozhatott volna 

jobb döntéseket, ha valaki megmutatta volna neki az utat. De 

amit te sem birtokolsz, azt magad sem adhatod tovább. 

És amikor vége a hologramnak, eltűnik a kép, és 

elhalványulnak a fények, tudom, mit kell tennem. 

Anélkül, hogy bárki mondaná, pontosan tudom, hogyan 

folytassam. 

Felállok hát a székről, köszönetképp némán biccentek, és 

visszatérek a földi síkra.

Harmincegy 

Amikor beállok a kocsifelhajtóra, és leparkolom a 

járgányt, be kell ismernem, hogy múló, de ettől még komoly 

idegesség lesz úrrá rajtam. Az agyam pörgeti a kérdéseket: 

tényleg ezt kell tennem Egyáltalán lesz esélyem megtenni 

Vagy kihajít, mint a tavalyi emo-dizájnját 

Rádöbbenek, hogy amíg nem próbálom meg, nem fogom 

tudni, ezért egy pillanatra lehiggadok, összpontosítok, minden 

belső erőmet összeszedem, és megtöltöm magamat azzal a 

ragyogó, sugárzó, gyógyító fénnyel úgy, ahogy Ava tanította. 

Ráadásként megtapogatom a ruhám alá rejtett amulettet, majd 

kiszállok a kocsiból, és az ajtóhoz megyek. Fogalmam sincs, 

hogy egyáltalán itt lakik-e még, hogy szupererős, halhatatlan, a 

lábainál hever-e az egész világ, de ez a legjobb hely, hogy 

kiderítsem. 

— Hello! — kémlelek át mosolyogva a házvezetőnő válla 

fölött. Megkönnyebbülök, amikor látom, hogy nagyjából 

minden a régi, ami azt jelenti, hogy a szokásos káosz és 

rendetlenség uralkodik. — Haven itthon van — teszem hozzá 

reménykedő hangon, mintha azt akarnám, hogy igent mondjon. 

A nő bólint, szélesebbre tárja az ajtót, és Haven szobája felé 

int az emeletre. Az ujja intését követve felsüvítek a lépcsőn, 

időt sem adva, hogy visszaforduljak, vagy meggondoljam 

magam. Az ajtó előtt megállok, és kétszer kopogok. 

— Ki az — kérdezi Haven egyértelműen bosszankodva, 

mint aki a legkevésbé sem szeretne látogatót fogadni. Amikor 

elárulom, hogy én vagyok, hát, csak elképzelni tudom, hogy 

miket gondol.

— Nicsak, nicsak — dorombolja, résnyire nyitva az ajtót, 

épp csak annyira, hogy meggyőződjön róla. A pillantása 

végigmér anélkül, hogy beengedne. — Amikor legutóbb 

láttalak... azzal próbálkoztál... 

— Hogy rád támadjak — bólintok. Meg kellene lepődnöm 

azon, hogy ilyen nyíltan, szabadon beismeri, anélkül, hogy 

bármit visszatartana. — Arról... — kezdek bele, de nem 

hagyja, hogy befejezzem. 

— Hát, valójában azt akartam mondani, hogy elcsábítsd a 

pasimat. De ja, most, hogy belegondolok, csak velem kerültél 

fizikai kapcsolatba. — Mosolyog, de nem azzal a kedves, 

boldog mosollyal, nem, attól elég messze van. — Na, mondd 

csak, Ever, mi szél hozott Szeretnéd befejezni, amit elkezdtél 

Ránézek, és olyan nyílt, őszinte és egyenes tekintettel, 

ahogy csak birok, így felelek: 

— Nem, egyáltalán nem. Valójában azért jöttem, mert 

reméltem, hogy pontot tehetünk az egésznek a végére... hogy 

megmagyarázzam, és fegyverszünetet ajánljak. — 

Összerezzenek a saját szóhasználatomtól, mert eszembe jut, 

hogy Romannek is valami ilyesmit mondtam, és nem lett túl jó 

vége. 

— Fegyverszünetet — kérdezi felhúzott szemöldökkel, 

félrebillentett fejjel. — Te Ever Bloom A lány, aki úgy tett, 

mintha a legjobb barátnőm lenne, lecsapta a kezemről a srácot, 

akibe beleestem, ohm, hahó, Damen — mondja fejcsóválva, 

válaszul a zavart pillantásomra. — Ha visszaemlékezel, már 

jóval előtted lestoppoltam a srácot, de te akkor is rábuktál, és 

elcsakliztad előlem, ami, jó, mindegy, végül működött, de 

akkor is! És aztán, mindezek után, amikor látszólag mindened 

megvolt, amit bárki kívánhat, még az sem volt elég, ezért úgy 

döntöttél, Romanre is ráhajtasz, mert nyilvánvaló, hogy egy 

halhatatlan neked nem elég. Ó, és olyannyira célratörő vagy a 

vadászat közben, hogy úgy döntöttél, ha ezen múlik, akkor 

megpróbálsz megölni. De most hirtelen drámai változás állt be,

ami arra sarkallt, hogy feltűnj a hálószobám ajtajában, és 

fegyverszünetet ajánlj Így van Ez történik valójában 

Bólintok. 

— Alapvetően igen, de ennél több van mögötte, valami, 

amit szeretném, ha tudnál. Mert az igazság az, hogy próbáltam 

egy varázslattal megigézni Romant, egy olyan varázslattal, 

amitől majd megteszi, amit kérek, és odaadja, amit akarok. 

Csakhogy teljesen visszafelé sült el, és valahogy engem kötött 

hozzá Romanhez, amit, hát, még mindig nem értek teljesen. — 

Ráncolom az orromat, és a fejemet csóválom, ahogy 

visszaemlékszem. — De ez az egyetlen ok, amiért tettem. 

Esküszöm. A varázslat átvette az irányítást, és magamon kívül 

voltam. Nem igazán én voltam, aki azokat a dolgokat csinálta, 

vagy legalábbis nem teljes mértékben. — Megrázom a fejemet. 

— Tudom, hogy őrülten hangzik, és egyáltalán nem könnyű 

megmagyarázni, de olyan volt, mintha egy rajtam kívül álló erő 

kényszerített volna. — Havenre nézek, akarom, hogy higgyen 

nekem. — Nem én irányítottam. 

Haven félrebiccentett fejjel, felhúzott szemöldökkel néz 

rám. Gúnyosan vigyorogva így szól: 

— Egy varázsige Komolyan arra számítasz, hogy ezt 

elhiszem 

Bólintok, óvatosan állom a tekintetét. Be akarom vallani az 

egész mocskos történetet, bármibe is kerül, hogy újra 

megbízzon bennem. De nem itt. Nem a folyosón. 

— Figyelj, mit gondolsz, nem lehetne... — intek a szobája 

belseje felé. 

Haven ráncolja a homlokát, és résnyire szűkül a szeme, 

miközben átgondolja a dolgot. Épp annyira nyitja ki az ajtót, 

hogy átpréseljem magam a résen, és így szól: 

— Csak hogy tudd, elég egyetlen mozdulatod, ami nem 

tetszik, és Isten engem úgy segéljem, úgy lecsaplak, hogy azt 

sem tudod, mi talált...

— Nyugalom — felelem, és lerogyok az ágyára, mint régen, 

csakhogy most nem olyan, mint régen, közel sem. —Nagyon 

erőszakmentesnek érzem magam ma, biztosíthatlak. Valójában 

mostantól meglehetősen erőszakmentesen érzem magam 

mindennap, és nincs szándékom rád támadni semmilyen 

módon. Csak békét akarok, visszaszerezni a barátságodat, de 

ha ez nem sikerül, kiegyezek a fegyverszünettel. 

Nekidől a szekrénynek, és szorosan összefonja a karját az 

antik csipkeruhája fölött viselt, fekete bőrfűző előtt. 

— Bocs, Ever, de azok után, ami köztünk történt, nem ilyen 

egyszerű. Nincs okom, hogy megbízzak benned, és ennél 

kicsivel több biztosítékra lesz szükségem. 

Mély lélegzetet veszek, és végigsimítok Haven régi, virágos 

ágytakaróján. Meglep, hogy még nem cserélte ki. 

— Bízz bennem! — szólok, és ránézek. — Megértelek. 

Tényleg. De Haven... — Elhallgatok, a fejemet csóválom, és 

újrakezdem. — Az az igazság, hogy nem tudom elviselni, ami 

velünk történt. Hiányzol. Hiányzik a barátságunk. És utálom, 

hogy ez részben az én hibám. 

— Részben — hökken meg. Fejcsóválva forgatja a szemét. 

—Bocsánat, hogy ilyet mondok, de nem gondolod, hogy 

pontosabb lenne ez az állítás, ha beismernéd, hogy az egész a 

te hibád 

Ránézek, egyenesen a szemébe, és így felelek: 

— Jó, elismerem a legnagyobb részét, de természetesen nem 

mindent. De Haven, az a lényeg, hogy míg Romant nem 

kedvelem, és hidd el, erre megvan a magam oka, értem, hogy ő 

a pasid, és felfogtam, hogy bármit mondok róla, nem fogod 

meggondolni magad, úgyhogy nem is próbálkozom. És tudom, 

hogy nehéz elhinned, különösen azok után, amit a múltkor este 

láttál, de a helyzet az, hogy mint már mondtam, az nem teljesen 

én voltam. 

— Ó, jól van, az a bosszantó, gonosz varázslat volt — 

Rázza a fejét, de nem hagyom, hogy elhallgattasson.

— Figyelj, tudom, hogy nem hiszel nekem, és tudom, hogy 

milyen őrülten hangozhat ez most, de azt hiszem, a 

körülményeket is figyelembe véve, mindenki közül épp neked 

tudnod kellene, hogy a legőrültebbnek tűnő dolgok gyakran 

igazak. 

Elhúzott szájjal rám néz, ami biztos jele annak, hogy nem 

mond le rólam, viszont átgondolja a szavaimat. 

— Ugyanazon az oldalon állunk, te meg én... És remélem, 

hogy idővel te is rájössz erre. Bízz bennem, nem akarok a 

boldogságod útjába állni. És soha nem próbáltam ellopni 

senkit, akit magadnak akartál, annak ellenére, ahogy látszott. 

Én csak... hát, csak reméltem, hogy van még rá mód, hogy 

valahogy újra barátnők legyünk, hogy valahogy helyrehozzuk a 

barátságunkat a történtek ellenére. Alig remélem, hogy így lesz 

azok után, ami köztünk történt, és tudom, hogy nagyon lefoglal 

a munkád, meg hogy azokkal a... ohm... többi halhatatlannal 

lógsz... —mondom, mivel nem jut eszembe a nevük. 

— Rafe, Misa és Marco — morogja bosszúsan. 

— Ja, velük. De akkor is, a suli pár hét múlva elkezdődik, és 

Miles is nemsokára visszajön, és úgy gondoltam, talán, nem 

minden nap, ha nem akarod, de talán időnként együtt ehetnénk. 

Tudod, ahogy szoktunk. 

— Szóval ebédszüneti fegyverszünet — kérdezi. 

Teknőchéjszín örvények kaleidoszkópjaként szegeződik rám a 

pillantása. 

— Nem — rázom meg a fejemet — Örök fegyverszünet. 

Csak remélem, hogy kiterjeszthetjük az időnkénti ebédekre is. 

Haven homlokráncolva piszkálja a körmét, amiről biztosan 

tudom, hogy nincs beszakadva, mert a halhatatlanoknak nem 

törik le a körmük. Azt is tudom, hogy ezt csak azért csinálja, 

hogy elkerüljön, elkerülje a tekintetemet, hogy gondolkozzam 

és várjak, míg ő mérlegeli a szavaimat. 

— Sosem lehet már olyan, mint volt — szólal meg végül, és 

felemeli a fejét, hogy a szemembe nézzen. — És nem csak

azért, ami Romannel történt, amit komolyan elszúrtál amúgy. 

Hanem az igazi oka annak, hogy nem térhetünk vissza a régi 

kerékvágásba az, hogy most már más vagyok. És az a helyzet, 

hogy szerelek más lenni. Nem akarok újra az lenni, aki voltam. 

Nem akarok az a szomorú, szánalmas lúzer lenni. 

— Sosem voltál szánalmas vagy lúzer, csak néha kicsit 

szomorú — felelem, de Haven gyorsan elhessenti. 

— Amúgy is olyan sok minden megváltozott, talán túl sok 

minden, hogy nem hiszem, hogy túl tudok lépni rajta. 

Bólintok. Én is rájöttem erre, de ettől még reménykedem, 

hogy sikerül neki. 

— És igen, Misa, Rafe és Marco menő meg minden, ne 

értsd félre, de a halhatatlanságunkon és a munkánkon kívül 

nincs bennünk túl sok közös vonás, tudod Vagyis teljesen 

különböző a hátterünk, totál eltérőek a kapcsolataink, a legtöbb 

kedvenc együttesemről még csak nem is hallottak, ami eléggé 

piszkálja a csőrömet. 

Vállat vonok és bólintok, hogy értem, teljesen és tökéletesen 

értem. 

— És bár sosem éreztem úgy, hogy kettőnkben olyan sok 

közös vonás lenne, mindig éreztem, hogy te valahogy 

megértesz, tudod Talán nem tudsz igazán kötődni hozzám, de 

akkor is, elfogadtál, nem ítéltél el, és hát ez sokat jelentett... 

vagy jelentett valamit, mindenesetre. 

Összeszorított szájjal várom a többit, tudom, hogy messze 

jár még a végétől. 

— Úgyhogy, igen, te is hiányoztál. — Rám néz, és 

megrántja a vállát, aztán hozzáteszi: — Jó lenne, ha legalább 

egy barátot megtarthatnék az örökkévalóságig. De Milest 

biztosan nem változtathatjuk át 

— Nem! — fakadok ki, mielőtt rájönnék, hogy viccel. 

— Jesszusom, te mindig ilyen karót nyelt vagy — nevet 

fel. Széttárja a karját, és ledobja magát a leopárdmintás 

babzsák fotelba egy halom bőr és csipke közé, majd elrendezi

maga körül a ruháját, végül a tenyerébe támasztja a fejét. — 

Segítene neki a színészetben is, határozottan megkapná a 

legjobb szerepeket. 

— És az meddig jó — nézek rá. — Hidd el, még a 

hollywoodi népeknek is feltűnne idővel, hogy tizennyolc éves 

kora óta egy nappal sem idősebb. 

— Dick Clarkot nem zavarja. 

Hunyorgok. Fogalmam sincs, hogy ki az. 

—Amerika Legöregebb Tinije New Year's Rockin' Eve 

Vállat vonok, mert ez sem segít. 

— Mindegy — nevet fel Haven a fejet rázva. — Szóval, van 

egy elméletem, hogy sokkal többen vagyunk, mint hisszük, 

színészek, topmodellek... Most komolyan. Hogy magyarázod 

némelyiküket 


— Szerencse, gének, plasztikai műtét és sok, sok Photoshop 

— nevetek. — így magyarázom. 

— Hát, köztünk szólva. Roman nem mindig olyan készséges 

a részleteket illetően. Sok mindent elhallgat. 

Csak nem 

— Egyszer, amikor megkérdeztem, hogy hányan vagyunk 

még, hogy hány embert változtatott ő át, csak elfordult, és 

motyogott valami gyerekes marhaságot, hogy ez rá tartozik, a 

világ meg csak találgasson, vagy ilyesmit. És akárhogy 

piszkáltam, csak ennyit mondott. Folyton ezt ismételgette újra 

és újra, amíg fel nem idegelt, és ejtettem a témát. 

— Ezt mondta— kérdezem, és próbálom elnyomni a 

hangom riadtságát, de nem járok teljes sikerrel. — Azt mondta, 

hogy rá tartozik, a világ meg csak találgasson — hördülök 

fel. Nem tetszik a baljóslatú hangzása. Egyáltalán nem tetszik. 

Haven rám néz, próbál visszatáncolni, amikor meglátja az 

arcomat, és hallja, hogy felemelem a hangomat, és rádöbben, 

hogy kicsit messzire ment. A hűsége már nem terjed ki rám, és 

határozottan Roman felé billen.

— Vagy talán azt mondta, hogy én csak találgassak Így 

szól a mondás, nem — Felhúzza a vállát, és közben a ruhaujj 

csipkéjét babrálja. — Mindegy, valószínűleg jobb, ha nem 

beszélgetünk Romanról, mert én szeretem, te meg utálod, és ha 

barátnők akarunk lenni, Roman-mentes zónában kell léteznünk, 

igaz Egyet kell értenünk abban, hogy nem értünk egyet 

Egy Roman-mentes zóna — de szép! De ezt csak gondolom, 

teljesen mást mondok. 

— Szereted őt 

Haven egy hosszú pillanatig néz rám, aztán lehajtott fejjel 

így te lel: 

— Igen. Nagyon, nagyon szeretem. 

— És... kölcsönös — kérdezem, mert kételkedem, hogy 

Roman képes szeretni bárkit is, különösen, hogy láttam, iránta 

sosem mutatták ki, soha nem fordult elő vele valódi vagy tartós 

formában. És elég nehéz adni valamit, amit az ember maga 

sosem tapasztalt meg. Még amit Drina iránt érzett, sem volt 

szerelem, vagy legalábbis nem valódi szerelem. Inkább 

megszállottság volt, amit egy elérhetetlen dologgal 

kapcsolatban érzett, mint egy csillogó, ragyogó tárgy iránt, 

amelyre vágyott, de sosem érinthette. Pontosan ezt az érzést 

próbáira megismételni Damennel és velem. Csakhogy nem fog 

működni. Az ellenszerrel vagy anélkül, ezt sosem nyeri meg. 

Ami Damen és köztem van, az ennél sokkal mélyebb. 

— Őszintén — néz rám. — Nem tudom. De ha találgatnom 

kell, azt mondom, nem, nem szeret. Egyáltalán nem szeret. 

Ugyan visszafojtja az érzéseit, általában úgy tesz, mintha nem 

is lennének, néha... néha felhagy ezzel. Én a sötét oldalának 

hívom ezt, amikor bezárkózik a szobájába, és nem beszél 

senkivel, órákig nem jön ki... És hát fogalmam sincs, hogy mit 

csinál. Ugyan megpróbálom tiszteletben tartani, teret engedni 

neki, de nagyon kíváncsi vagyok. Bár, gondolom, ha elég 

sokáig vagyok vele, végül megtanul bízni bennem, beenged, 

és... — megvonja a vállát — ... az egész megváltozik.

Elképedve ránézek, hogy mennyire összeszedett, sokkal 

magabiztosabban viselkedik, mint eddig valaha. 

Lenéz az átgondoltan széthasogatott fekete harisnyára, amit 

a ruhája alatt visel, és az egyik lyukat piszkálva így szól: 

— Tudod, Ever, minden kapcsolatban az egyik jobban 

szeret, nem Legutóbb, amikor Joshsal jártam, ő volt az. 

Határozottan sokkal jobban szeretett engem, mint én őt. 

Tudtad, hogy még egy dalt is irt nekem, miután szakítottunk, 

hogy megpróbáljon visszakapni — Csóválja a fejét felhúzott 

szemöldökkel. — Elég jó is volt, és valóban lenyűgözött, de túl 

késő volt, és már Roman érdekelt, akit nyilvánvaló, hogy én 

szeretek jobban. O csak benne van, hogy együtt lógjunk, és jól 

érezzük magunkat, és nem mintha lenne más lány a 

láthatáron... hát, rajtad kívül... —Rám néz, és ahogy 

összeszűkül a szeme, attól behúzom a nyakamat, de ő csak 

nevetve legyint. — De az a lényeg, hogy mindegy, mit 

gondolsz, mindegy, hogy néz ez ki kívülről, az igazság az, 

hogy sosem egyenlő igazán. Nem így működik. Mindig van 

egy üldöző és egy üldözött, a macska és az egér, így megy ez. 

Szóval, mondd meg, a ti kapcsolatotokban ki szeret jobban 

Damen vagy te 

Váratlanul ér a kérdés, bár elég nyilvánvaló volt, hogy 

elhangzik. De amikor látom, hogy Haven hallgat, és 

félrebillentett fejjel, türelmesen várja a választ, miközben a 

haját tekergeti, végül egy rakás zavaros hülyeséget motyogok, 

aminek ez lesz a vége: 

— Hát, ohm, nem is tudom. Ezen még sosem gondolkodtam 

igazán, azt hiszem. Vagyis még csak észre sem vettem soha, 

ami azt illeti... 

— Tényleg — Hanyatt fekszik, és felbámul a csillagmintás 

mennyezetre, amelyről tapasztalatból tudom, hogy világit a 

sötétben. — Hát, én igen — teszi hozzá a csillagképeket 

figyelve. — És csak hogy tudd, Damen az, nem te. Damen

szeret jobban. Mindent megtenne érted. Te csak ülsz az 

anyósülésen.

Harminckettő 

Bár azt mondhatnám, hogy Haven szavai nem zavartak! 

Nemhogy megcáfolni nem tudtam, de előállni sem tudtam 

egyetlen olyan meggyőző esettel sem, amivel azonnal az én 

oldalamra állítottam volna. Az igazság az, hogy nem tettem, és 

nem mondtam semmit. Csak megvontam a vállamat, úgy 

tettem mintha leráznám magamról a dolgot, miközben ő olyan 

dalokat harsogtatott az iPodjáról, amelyekről nem is hallottam. 

Aztán átlapozunk egy halom magazint, csak elvagyunk, mint 

azelőtt. Mint régen. De ez csak a felszín. Mélyen mindketten 

tudjuk, hogy a dolgok teljesen mások. 

Aztán miután elmegyek, amíg Damennél vagyok, folyton 

Haven szavai járnak a fejemben, ahogy megkérdezte, hogy 

melyikünk szeret jobban. Hogy őszinte legyek, még ma is itt 

vannak a fejemben. Ezen gondolkodtam a Sabinével elköltött 

reggeli alatt, raktározás közben, és míg a pénztárban dolgoztam 

az üzletben, kérdezgettem magamat, hogy vajon én vagy ö 

Még a három jóslás közben is, amelyre „Avalonnak" időpontja 

volt, beleértve azt is, amelyiket épp most fejezek be, a kérdés 

folyton ismétlődik a fejemben. 

— Hűha, ez aztán... — néz rám a nő csodálkozástól nagyra 

nyílt szemmel. — Ez tényleg, tényleg, tényleg figyelemre 

méltó volt. — Megrázza a fejét, és a tárcájáért nyúl, az arcán 

izgatottság, kételkedés és hinni akarás elegy ével. A szokásos 

jövendölés utáni állapot 

Mosolyogva, udvariasan biccentek, miközben összeszedem 

a tarot-kártyát, amit a műsor kedvéért raktam ki, de nem igazán 

használtam. Csak könnyebb, ha van az embernek valami

támasza, eszköze — ettől távolibbnak és elfogulatlanabbnak 

tűnök. A legtöbben frászt kapnak a gondolattól, hogy az ember 

egyenesen belelát a fejükbe, és kihallgatja a legféltettebb 

gondolataikat és érzéseiket, nem beszélve arról, hogy egyetlen 

rövid érintés hosszú és bonyolult eseménysorozatot fed fel a 

múltból. 

— Csak mert... Sokkal fiatalabb, mint gondoltam. Mióta 

csinálja ezt —kérdezi a táskáját a vállára vetve, miközben a 

pillantása tovább vizslat. 

— Médiumnak lenni adottság — felelem, bár Jude külön 

megkért, hogy ilyet ne mondjak, mivel eltántoríthatja a 

lehetséges tanítványait a médiumi képességek fejlesztése 

tanfolyamára való jelentkezéstől. De mivel a tanfolyami 

csoport jóformán őrá és Honorra csökkent, nem igazán értem, 

mit árthatok vele. — Nincs korhatára — teszem hozzá, és 

magamban sürgetem, hogy fejezze be a szájtátást, és menjen 

már. Terveim vannak, máshol kell lennem. Az estém minden 

percét elterveztem, és ha sokáig marad, komolyan felborítja a 

napirendemet. De amikor látom, hogy kezd kételkedni, így 

szólok: — Ezért természetes tehetségek a gyerekek, mert 

nyitottak minden lehetőségre. Csak később, amikor felfedezik, 

hogy a társadalom rosszallóan nézi ezeket a dolgokat, a 

vágyuk, hogy elfogadják őket, erősebb lesz, és lekapcsolja ezt a 

tehetséget. Önnek például nem volt képzeletbeli barátja 

gyerekkorában — A pillantásom végigfut rajta, és tudom, 

hogy volt neki, mert láttam abban a pillanatban, amikor 

hozzáértem. 

— Tommy! — hördül fel, és a szája elé kapja a kezét. 

Meglepi, hogy tudom, meglepi, hogy kitört belőle. 

Mosolygok, mert már én is láttam. 

— Ő valódi volt az ön számára, nem igaz Átsegítette a 

nehéz időkön A nő rám néz, és kitágul a szeme. A fejét rázza, 

miközben így szól:

— Igen... ö... hát.. rémálmaim voltak. — Megvonja a vállát, 

és körülnéz, mintha szégyellné bevallani. — Amikor a szüleim 

elváltak, nos, minden olyan bizonytalan volt, anyagilag, 

érzelmileg, és ekkor bukkant fel Tommy. Megígérte, hogy 

segít átvészelni, távol tartani a szörnyeket, és így is lett. Azt 

hiszem, akkor már nem láttam, amikor... 

— Tízéves lett. — Felállok a székről, jelezve, hogy vége a 

beszélgetésnek, és neki is így kellene tennie. — Ami, hogy 

őszinte legyek, kicsit hosszabb idő, mint a legtöbb esetben, de 

akkor már nem volt szüksége rá, úgyhogy... elment. — 

Biccentek, kinyitom az ajtót, és kitessékelem a folyosóra, ahol 

remélhetőleg elindul a pénztárhoz, és fizet. 

Csakhogy nem megy a pénztárhoz. Ehelyett megfordul, és 

így szól: 

— Muszáj megismernie a barátnőmet. Komolyan. El fog 

ájulni. Nem igazán hisz az ilyesmiben, kinevetett, hogy eljövök 

ide, de később együtt vacsorázunk, dupla randi lesz, és, hát... 

— Elhallgat, és az órájára pillant. — Nos, valójában már itt 

kell lennie. 

— Nagyszerű lenne! — mosolygok, mintha komolyan 

mondanám. — De mennem kell valahová, és... 

— Ó, ő az ott! Tökéletes! 

Felsóhajtok, és a lábamra szegezem a pillantásomat. Azt 

kívánom, bár használhatnám a manifesztálást arra, hogy egyes 

emberek fizessenek és tűnjenek el — legalább ez egyszer! 

Érzékelem, hogy a terveim egyre csúsznak, de gőzöm sincs, 

meddig még, amikor tölcsért tormái a kezéből a szája elé, és 

felkiált: 

— Sabine! Hé, ide, szeretném, ha megismernél valakit! 

Az egész testem kihűl. Megfagy, keményre és hidegre. 

Olyan „Helló, jéghegy, ez itt a Titanic" hidegre. 

Mielőtt bármit is tehetnék, Sabine egyenesen felém indul. 

Először nem ismer fel, és nem azért, mert fekete paróka van 

rajtam, mert nincs, azt már rég eldobtam, mert úgy döntöttem,

Avalon csodabogárnak látszik tőle, hanem azért, mert én 

vagyok a legutolsó, akire számít. Valójában még az után is 

hunyorog és pislog, hogy megáll előttem, az oldalán Munozzal, 

aki egyébként pont annyira pánikol, mint én. 

— Ever — mered rám Sabine, mintha most ébredt volna 

legmélyebb álmából. — Mi a... — Megrázza a fejét, mintha a 

pókhálóktól tisztogatná meg, és kezdi elölről. — Mi a csoda 

folyik itt Nem értem. 

— Ever — A barátnője pillantása kettőnk között cikázik, 

hunyorog, gyanakszik. — De... de azt mondta, Avalon a neve. 

Mély lélegzetet veszek, és bólintok, tudom, hogy itt van 

vége. A gondosan kimunkált, hazugságból, rejtőzésből és 

titkok halmozásából álló életemnek ez az eredménye. 

— Avalon vagyok —biccentek Sabine tekintetét kerülve. — 

De Ever is... attól függ. 

— Mitől függ — rikácsol a kliensem, mintha személyesen 

és mélyen megsértették és megkárosították volna. Az aurája 

hirtelen fellángol, remeg, mintha kétségbe vonna nemcsak 

engem, hanem mindent, amit az elmúlt órában mondtam neki, 

nem számít, milyen pontosak voltak a jóslataim. — Akkor ki a 

franc vagy te — kérdezi, és úgy néz rám, mintha fel akarna 

jelenteni a... nos, még nem döntötte el, hogy kinek, de 

valakinél feljelent, az biztos. 

De Sabine visszatér a játékba, és nyugodt, összeszedett 

hangon, akár egy ügyvéd, így szól: 

— Ever az unokahúgom. És valóban, sok mindent meg kell 

magyaráznia. 

Amikor épp így tennék — nos, nem pontosan a 

magyarázkodásra gondolok, vagy legalábbis nem úgy, ahogy ő 

akarja, épp mondanék valamit, ami remélhetőleg megnyugtat 

mindenkit, és véget vet ennek az egésznek —, Jude elindul 

felénk, és megkérdezi: 

— Minden rendben volt a jóslással

Az ügyfélre pillantok, Sabine barátnőjére, és tudom, hogy ez 

a beszélgetés az eddigi legjobb jóslásom volt, mivel Ava 

tisztító és gyógyító meditációival továbbfejlesztett, 

szupertöltött, új energiáim segítettek — de ezt mégsem láttam 

előre. Azt viszont látom, hogy most már mennyire vonakodik a 

nő fizetni, most, hogy tudja, a barátnője fiatalkorú bűnöző 

unokahúga vagyok, aki másodállásban Avalon, a Kétes Hírű 

Médium, így esélyt sem adok a válaszra. 

— Ohm, semmi baj, a vendégem volt. — Jude hunyorog, 

egyikünkről a másikunkra néz, de én határozottan biccentek, és 

hozzáteszem: — Komolyan. Semmi baj. Én állom. 

De amíg ez megnyugtatja az ügyfelet, még ha Jude-ot nem 

is, Sabinének nem számít sokat. Az aurája háborog, és metszőn 

néz a szemembe. 

— Ever! Nem akarsz mondani valamit a saját védelmedben 

Mély lélegzetet veszek, és a szemébe nézek. 

De, csomó mondanivalóm van, de nem itt és most. Mennem 

kell! 

Már épp mondanék valami ilyesmit, csak kedvesebben, 

gyengédebben, ami nem idegesíti fel még jobban, amikor 

Munoz közbeszól: 

— Biztosan megbeszélhetitek ezt holnap reggel is, de 

nekünk most tényleg mennünk kell. Nem akarjuk kockáztatni 

az asztalfoglalásunkat, mert elég nehéz volt megszerezni. 

Sabine felsóhajt, elismeri Munoz érvelésének a 

bölcsességét, de nem hajlandó ilyen könnyedén kiereszteni a 

karmaiból. Összeszorított foggal mondja: 

— Holnap reggel, Ever! Első dolgod legyen. — Aztán az 

arckifejezésemet látva hozzáteszi: — Nincs de! 

Bólintok, bár nem tervezem, hogy megjelenek a találkozón. 

Ha a dolgok úgy mennek, ahogy tervezem, holnap reggel olyan 

messze leszek a konyhaasztaltól, amennyire csak lehet. A 

Montage egyik lakosztályában fogok hemperegni, mellettem 

Damennel, és végre valóra váltjuk azokat a régi-régi terveket,..

De ezt aztán tényleg nem akarom elmesélni neki, úgyhogy 

inkább csak bólintok. 

— Ohm, rendben. — Jól tudom, hogy ügyvéd lévén mindig 

ragaszkodik a szóbeli válaszhoz, hogy a választ ne lehessen 

elferdíteni vagy félreérteni. És amikor már azt hiszem, a 

legrosszabbnak vége — vagy legalábbis egyelőre —, ahhoz is 

ragaszkodik, hogy bocsánatot kérjek a barátnőjétől, mintha 

valami bűncselekményt követtem volna el. Bár tudom, hogy 

később megfizetek még ezért, nem vagyok hajlandó. 

Csak ránézek a nőre, és így szólok: 

— Amit odabent mondtam, az nem változik. — A hátsó 

szoba felé intek. — A múltja, Tommy, a jövője. Tudja, hogy 

amit mondtam, igaz. Ó, és a lehetőségről, ami hamarosan eljön. 

— A randipartnerére, majd rá nézek. — Hát, bármennyire is 

kételkedik most bennem, bölcs dolog lenne megfogadni a 

tanácsomat 

Sabinére nézek, figyelem, ahogy az aurája dühösen 

fellángol, és csak egy kicsit csillapítja az, hogy Munoz 

szorosan öleli a derekát. Munoz cinkosán rám kacsint, majd 

elfordítja tőlem Sabinét, és kikormányozza az ajtón, a barátaik 

pedig követik őket. 

Abban a pillanatban, amint kilépnek, Jude rám néz: 

— Öreg, komolyan nagyon rossz mojó szabadult itt fel. Azt 

hiszem, egy kis zsályával kellene elűznöm. — Csóválja a fejét. 

— Mi van Azt hittem, mostanra már elmondtad neki. 

Ránézek. 

— Hülyéskedsz Láttad, mi történt. Ez pontosan az a jelenet 

volt. amit szerettem volna elkerülni. 

Jude vállat von, megszámolja a pénzt a kasszában, és így 

szól: 

— Hát, talán jobban ment volna, ha figyelmezteted, ha nem 

azt érezte volna, hátba szúrtad, amikor besétál ide, és azt látja, 

hogy itt dolgozol, ráadásul jósolsz.

Ráncolom a homlokomat, és a tárcámban kutatok pénz után, 

amellyel a grátisz jóslásért tartozom neki, amelyet akaratomon 

kívül csináltam. 

— Biztosan ki akarod fizetni — kérdezi Jude, és nem 

hajlandó elvenni a pénzt, amit felé nyújtok. 

—Légy szíves — tolom felé. Felvonja a szemöldökét, és 

tudom, hogy ellenkezni akar, amikor hozzáteszem: — És tartsd 

meg az aprót is! Tekintsd úgy, mint fizetséget a... felszabadult 

rossz mojó miatt, amit okoztam. Komolyan — legyintek egyet. 

— Ha ez nem történt volna meg, ki tudja, talán visszatérő 

kliens lett volna a nő, úgyhogy, tudod, csak tekintsd a jövöbeni 

bevétel elvesztése miatti fizetségnek. 

— Én nem hiszem, hogy elvesztetted— feleli, és belöki a 

pénzt a bankba szánt táskába, majd becsukja a pénztárgép 

fiókját. — Ha olyan jó volt a jóslatod, amilyennek hiszem, 

vissza fog találni hozzád, vagy legalábbis elmondja a 

barátainak, akik kíváncsiságból eljönnek, ha másért nem. Az 

ilyesminek a legtöbben nagyon nehezen állnak ellen. Tudod, az 

erkölcsös ügyvédnő befogadja a sarlatán unokahúgát, aki a 

tudta nélkül másodállásban őrülten pontos médiumjósnő, ez 

lehetne a hét könyve, vagy legalábbis a hét filmje. 

Vállat vonok, egy perc alatt felfrissítem a sminkemet, és a 

kicsi kézitükörbe nézve megszólalok: 

— Erről ennyit... Jude rám pillant. 

— Azt hiszem, Avalon napja leáldozott. Nyilvánvalóan 

csalódottan felsóhajt. 

— Ne érts félre, tényleg nagyon élveztem, és ma, hát, 

legalábbis eddig a fiaskóig, úgy éreztem, nagyon jó vagyok 

benne. Mintha elértem volna az embereket, segítettem volna, 

de most., hát, talán ideje visszaállítani Avát a csatasorba. A suli 

is nemsokára elkezdődik, és... 

— Felmondasz— Ráncolja a homlokát. Látszik, hogy 

nincs elragadtatva a gondolattól.

— Nem — rázom meg a fejemet. — Nem, csak hát, nyilván 

vissza kell most vennem, és nem akarok több gondot okozni 

annál, mint amit máris csináltam. 

— Nyugi — von vállat. — Már visszavettem Avát, 

gondoltam, hogy kevesebbet lógsz dolgozni, de bármikor 

visszajöhetsz, Ever, az ügyfelek imádnak, én meg... hát... — 

Elpirul. — Engem is lenyűgözött, amit csináltál. Mint 

alkalmazott. — Két ujjal megcsípi az orrnyergét, és fejcsóválva 

felsóhajt, amikor hozzáteszi: — Olyan messze vagyok a 

hízelgéstől, amennyire csak lehet. 

De én csak vállat vonok, és azon gondolkodom, vajon ki 

érzi magát kényelmetlenebbül, ő vagy én 

— Van valami ötleted, hogy mit mondasz neki holnap — 

kérdezi Jude. Nagyon szeretne témát váltani. 

— Nincs. — Behajítom a szájfényemet a táskámba, és 

becsukom. — Gőzöm sincs. 

— Nem hiszed, hogy gondolkodnod kéne rajra Előállni 

valami tervvel Hogy ne érjen váratlanul, mielőtt esélyed lenne 

meginni az első kávédat 

— Nem kávézom. 

— Jó, elixíredet, mindegy — nevet. — Tudod, hogy 

értettem. A vállamra dobom a táskámat, és ránézek. 

— Nézd, félre ne értsd, szeretem Sabinét. Befogadott, 

amikor mindenem odalett, és cserébe semmi mást nem tettem, 

csak folyamatosan földi pokollá változtattam az életét. 

Hajlandó vagyok mindent tisztázni, ha másért nem, azért, mert 

ezek után megérdemli, hogy megtudja az igazat, vagy 

legalábbis valami ahhoz hasonlói. De ez nem holnap lesz. 

Közel sem. — És bár próbálok nem mosolyogni közben, de 

nem tehetek róla, amikor eszembe jut a tervem, a kifogástalan, 

hibátlan tervem, felderül a képem. 

Egyelőre minden energiámat, minden fényemet, minden jó 

mojómat, ahogy Jude nevezi, össze kell gyűjtenem, és 

Romanre irányítanom. Ki kell terjesztenem a szeretetemet, a

ékémet és a jó szándékomat felé, mert csak akkor nyerhetek, 

ha így közeledem felé. Csak így szerezhetem meg, amit akarok. 

Ha van valami, amit tanultam ebből az egészből, az az, hogy 

az ellenállás nem működik. Háborút vívni az ellen, amit nem 

akarok, az csak pontosan ugyanazt hívja életre. Ezért gyengült 

el Roman hatalma felettem, amikor Hekatehoz fordultam. Mert 

öt percre felhagytam a Romanre irányuló megszállottsággal, és 

kezdett elértéktelenedni, mint végeredmény. Úgyhogy, ezt 

észben tartva, azt hiszem, biztonságos feltételezni, hogy ha az 

energiámat abba ömlesztem, amit akarok — békét közöttünk és 

az ellenszer ellenszerét —, nos, csak győzelemmel végződhet. 

Amikor ma este elmegyek hozzá, azt nem ellenségként 

teszem, aki összeesküvést sző, és küzd azért, amit akar. Inkább 

úgy megyek hozzá, mint a magasabb rendű énem: tisztább 

önmagam. 

És akkor felajánlom neki a lehetőséget, hogy felemelkedjen 

a mélyből, és ugyanazon a szinten találkozzunk. 

Annyira elveszek a gondolataimban, a terv izgalmában, 

hogy először meg sem hallom, amikor Jude megkérdezi: 

— Hová mész — Rám hunyorog, a médiumradarja forog 

ezerrel. 

De én csak nézek rá, és képtelen vagyok letörölni a mosolyt 

az arcomról. 

— Megteszek valamit, amit már rég meg kellett volna 

tennem. — Megállok, amikor látom, hogy félrebillenti a fejét, 

és felhúzza a szemöldökét. Megremeg és felcsillan az aurája. 

Azt kívánja, bár maradnék, és biztosítanám arról, hogy minden 

rendben lesz. De nem teszem, már így is elég időt fecséreltem. 

Úgyhogy csak ránézek, és ennyit mondok: 

— Ne aggódj! Ezúttal tudom, mit csinálok. Ezúttal minden 

másképp lesz. Majd meglátod. 

— Ever... — nyúl felém, de csak a levegőt markolja, aztán 

leejti a kezét.

— Ne aggódj! — vonok vállat. — Pontosan tudom, mit 

csinálok. Most már tudom, hogy bánjak Romannel. — 

Biccentek, és végignézek a vastag hajfonatain, látom, hogy a 

nyár utolsó heteit szörfözéssel töltötte, ami napszítta szőkére 

fakította a haját. — Pontosan tudom, hogyan hozzam helyre, 

pontosan tudom, hogyan folytassam — teszem hozzá. 

Félrehajtott fejjel hátradől a széken, és elgondolkodva 

megdörzsöli az állát. A malachit gyűrűje a szemem előtt villog, 

majdnem ugyanabban a színárnyalatban, mint a trópusi 

tekintete. Összeszűkült szemmel méreget, nem kis aggodalom 

vegyül a pillantásába. De figyelmen kívül hagyom az egészet. 

Lesöpröm magamról. Hosszú idő óta először végre erősnek 

érzem magam, biztos vagyok magamban, és nem hagyom, 

hogy a kételkedés legapróbb magvát bárki is elvesse bennem. 

— Elmentem a Tudás Nagy Csarnokába... — Elhallgatok, mert 

tudom, hogy sokkal jobb meggyőzésre van szüksége, mint a 

bólogatásom és a magabiztos szavaim. — És... szóval mondjuk 

azt, hogy jó útmutatást kaptam. Nagyon jó útmutatást. — 

Összeszorítom a számat, és feljebb rántom a táskát a vállamon. 

Tudom, hogy itt kellene abbahagynom a beszélgetést 

Jude rám néz, és végigsimít a pólója elején. Az ujjai 

végigfutnak a fekete-fehér jin-jang jelen. 

— Ever, nem biztos, hogy megint erre az útra kellene 

lépned. Ha visszaemlékszem, amikor legutóbb kerültél szembe 

Romannel, nem igazán ment jól a dolog, és nem hiszem, hogy 

elég idő telt el ahhoz, hogy megint megpróbáld. Legalábbis 

nem ilyen hamar. 

Megvonom a vállamat, és a szavai úgy siklanak át rajtam, 

akár olaj a vízen, semmilyen hatásuk nincs, amitől — az 

arckifejezése alapján — még idegesebb lesz. 

— Vettem — szólok, és a fülem mögé kotrom a hajamat. — 

De az a helyzet, hogy ettől még megcsinálom. Bemegyek. Még 

egyszer utoljára. Hogy úgy mondjam.

— Mikor Most Komolyan mondod — néz rám összevont 

szemöldökkel. A pillantása nem ereszti az enyémet, amitől egy 

pillanatra aggódni kezdek. 

Kihúzom magam, és összefonom a karomat a mellkasom 

előtt, majd a szemébe nézve így felelek: 

— Miért Követni akarsz, hogy megállíts 

— Talán — vonja meg a vállát. Nem áll meg egy pillanatra 

sem, és hozzáteszi: — Megteszem, bármibe kerül is. 

— Bármibe kerül is pontosan micsoda — billentem félre a 

fejemet kihívóan. 

— Hogy biztonságban légy. Hogy távol tartsalak tőle. 

Mély lélegzetet veszek, és ránézek, pontosabban végignézek 

rajta. A rasztafürtös fejétől kezdve lefelé a derekáig, ahol a pult 

miatt véget ér a látványa. 

— És miért tennéd — kérdezem végül, újra a szemébe 

nézve. — Miért próbálnál meg egyáltalán beleavatkozni a 

tervembe Azt hittem, azt akarod, hogy boldog legyek, még 

akkor is, ha ez azt jelenti, hogy Damennel vagyok. Vagy 

legalábbis ezt mondtad. 

Összeszorítja a száját, és mocorog a széken. Olyan 

szerencsétlenül, olyan láthatóan kényelmetlenül érzi magát, 

hogy már sajnálom, hogy ezt mondtam. Túl messzire mentem. 

Csak mert a múltban kiöntöttük egymásnak a szívünket, többet 

osztottunk meg egymással. mint valószínűleg kellett volna, az 

nem azt jelenti, hogy van jogom megkérdőjelezni őt, vagy 

kihasználni, amit mondott. Nem azt jelenti, hogy 

ragaszkodnom kellene a válaszhoz, amikor a kérdés 

nyilvánvalóan fájdalmat okoz neki. De ettől még abban, ahogy 

fészkelődik, nemcsak testileg, hanem az energiájában is 

megváltozik. Elgondolkodom, találgatok — egy icipicit 

elbizonytalanít... 

Megfordulok, és az ajtó felé indulok, ő pedig jön utánam 

majdnem a sikátorig, ahol mindketten parkolunk.

— Később találkozom Honorral, nem akarsz beugrani 

Elhozhatod Dament, ha akarod, nem zavar. 

Megállok és ránézek. 

— Hát, talán zavar, de remekül színészkedek majd, cserkész 

becsszó — emeli fel a jobb kezét. 

— Na, Honorral jársz — kérdezem. Figyelem, ahogy 

kinyitja az öreg, fekete Jeep ajtaját, és beszáll. 

— Aha, tudod, a barátnőd az iskolából, aki eljött a szülinapi 

bulidra. 

Kezdeném mondani, hogy nem a barátnőm, hogy abból, 

amit a strandon láttam, az energiából, ami áradt belőle, 

valószínűleg minden, csak nem az — de amikor megpillantom 

az arcán, hogy mulattatja a dolog, úgy döntök, megtartom 

magamnak. 

— Ő nem olyan rossz, tudod — Beteszi a slusszkulcsot, és 

egy sor köpködő hang kíséretében elindítja a motort — Talán 

adhatnál neki még egy esélyt! 

Ránézek, emlékszem, mit mondott a legelső napon, még 

mielőtt egyáltalán megismerhettem volna valójában, sokkal 

azelőtt, hogy tudomást szereztem volna kettőnkről. Valami 

olyasmit mesélt, hogy sosem a megfelelő lányokba esik bele, 

és azon gondolkodom, vajon megint beleesett-e valakibe De 

amikor megpillantom, hogy a tekintete megrebben, és az aurája 

szikrázik és lángol, tudom, hogy a nem megfelelő lány még 

mindig én vagyok. Honor még csak labdába sem rúg. És nem 

tudom biztosan, hogy mi zavar jobban — az, hogy erre 

rájöttem, vagy a megkönnyebbülés hirtelen áramlata 

— Ever... 

Úgy néz rám, hogy megáll bennem a szusz. Az arca olyan 

zavart, hogy látom, küzd az ellen, ami következik, de végül 

csak hunyorog, összedörzsöli a két ajkát, majd mély lélegzetet 

vesz, és így szól: 

— Minden rendben lesz Biztosan tudod, hogy mit csinálsz

Bólintok, beszállok a kocsimba, és sokkal 

magabiztosabbnak és erősebbnek érzem magam, mint valaha. 

A sötétség elvonult, elűzte a fény, és kizárt, hogy ez rosszul 

süljön el. Behunyom a szemem, és beindítom a motort, aztán 

Jude-ra nézek: 

— Ne aggódj! Ezúttal tudom, mit csinálok. Ezúttal minden 

más lesz. Majd meglátod!

Harminchárom 

Amikor Romanhez érek, minden csendes. 

Épp, ahogy reméltem. 

Épp, ahogy terveztem. 

Amikor Haven mondta, hogy koncertre megy Misával, 

Marcóval és Rafe-fel, tudtam, hogy itt a tökéletes alkalom, 

hogy egyedül találjam Romant, zavartalanul, és így békésen, 

józan viselkedéssel és higgadtan képviselhetem az ügyemet. 

Megállok az ajtaja előtt, egy pillanatra lehunyom a 

szememet, és elcsendesedek. Mélyen magamba fordítom a 

figyelmemet, és a szörnyeteg legkisebb jelét sem találom. 

Mintha minden haragom és gyűlöletem Roman iránt elmúlt 

volna, megtagadtam a sötét lángtól az oxigént, amely éltette — 

és a helyén én maradtam. 

Miután néhányszor bekopogok, és még mindig nem nyit 

ajtót, beengedem saját magam. Tudom, hogy ott van, nemcsak 

azért, mert a meggypiros Aston Martin a feljárón parkol, 

hanem mert érzem őt, érzékelem a jelenlétét, de fura módon ő 

nem érzi, nem érzékeli az enyémet, különben már itt lenne. 

Végigmegyek a folyosón, bekukucskálok a dolgozószobába, 

a konyhába, kilesek a hátsó ablakon a garázsba, és amikor 

látom, hogy sötét, és neki nyoma sincs, a hálószobája felé 

indulok. Szólongatom, és nagyobb zajt csapok, mint szükséges, 

mert nem szeretném meglepni, vagy valami kínos tevékenység 

közepette rajtakapni. 

Egy hatalmas, díszes, baldachinos ágy közepén találom, 

fekve. .Az ágyon annyi drapéria és fodor van, hogy az jut az 

eszembe, amelyen Damen Versailles-jában feküdtem.

Romanon kigombolt fehér ing és kifakult, régi farmer van, a 

szeme szorosan lezárva, a fején fülhallgató, a mellkasára pedig 

Drina bekeretezett fotóját szorítja. Én pedig megállok, és 

gondolkodom, hogy talán sarkon kellene fordulnom, és 

elmenni, és egy másik alkalommal eljönni, amikor: 

— Az ég szerelmére, Ever, ne mondd, hogy megint 

szétverted azt a rohadt ajtót! — Felül, félredobja a fülhallgatót, 

és óvatosan visszateszi Drina képét az éjjeliszekrényre. 

Látszólag cseppet sem hozza zavarba, hogy egy ilyen bizalmas, 

érzelmes pillanatban törtem rá. — Kezded kissé túlzásba vinni 

ezt az egészet, nem gondolod — Megrázza a fejét, és az 

aranyló hajhullámok közé túr, visszarendezi azokat a helyükre. 

— Komolyan, drága, az embernek nem lehet egy kis magán 

élete Veled meg Havennel... — sóhajt fel. A padlóra lendíti 

csupasz lábát, mintha fel akarna állni, de nem teszi, csak úgy 

marad. — Nos, kissé lemerültem, érted, mire gondolok. 

Nézek rá, és tudom, hogy valószínűleg nem kellene 

kimondanom, de túl kíváncsi vagyok, hogy annyiban hagyjam: 

— Te... meditáltál — hunyorgok rá. Sosem gondoltam, 

hogy olyan típus, aki elmélyül, és próbál kapcsolatba kerülni az 

egyetemes erővel 

— És ha igen Mi van, ha igen — dörzsöli a szemöldökét, 

aztán felém fordul: — Ha tudni akarod, próbáltam megtalálni 

Drinát. Tudod, nem csak neked vannak itt... képességeid. 

Nagyot nyelek. Ezt már nagyon jól tudom, és már kitaláltam 

a választ a következő kérdésemre is. 

— És... láttad őt — Hajlandó lennék fogadni, hogy nem, 

főleg, mert tudom Árnyvidékről, amit tudok. 

Rám néz, és az arcán fájdalom suhan át, amikor válaszol: 

— Nem. Nem láttam. Elégedett vagy De egy nap majd 

fogom. Nem tarthatsz minket örökké távol egymástól, tudod 

Annak ellenére, amit tettél, minden szándékom az, hogy 

megtaláljam.

Mély lélegzetet veszek, és azt gondolom: ó, remélem, nem 

így lesz! Nem fog neked ott tetszeni. És szörnyen érzem 

magam, amiért elhitettem vele, hogy én vagyok Drina — bár 

nem én voltam a főnök, amikor történt. 

De nem mondom ki. Valójában semmit sem mondok. Csak 

állok ott, összeszedem a gondolataimat, a szavaimat, 

önmagamat, várom, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat. 

— Roman, figyelj, én... — Megrázom a fejemet, és kezdem 

elölről, mondogatva magamnak, hogy meg tudom csinálni. 

Összeszedem az erőmet valahonnan egészen mélyről, amikor 

ránézek, és így folytatom: — Ez nem az, aminek hiszed. Nem 

azért jöttem, hogy elcsábítsalak, vagy játsszam veled, vagy 

gúnyolódjak, vagy megpróbáljak megszerezni valamit, 

legalábbis nem úgy, ahogy gondolod. Azért jöttem, hogy... 

— Megszerezd az ellenszert. — Felhúzza a lábát a gyűrött 

ágyra. Karba tett kézzel, a mellkasát elfedve nekidől a 

selyembevonatú ágy végnek, és rám hunyorít. — Egy dolgot 

mondok, Ever, te kitartó vagy, ha más nem is. Hányszor fogod 

még eltervezni, hogy ezt teszed Minden alkalommal, amikor 

idejössz, új terved van a támadásra, új lista a fejedben, és 

mégis, minden egyes alkalommal rajtavesztesz, még akkor is, 

ha bőséges alkalmat adok, hogy véghezvidd. Ez 

elgondolkodtatja az embert, hogy mit is akarsz valójában 

Talán csak azt hiszed, hogy akarod, de a tudattalanod nem 

hagyja, mivel az tudja a valódi igazságot. A mély, sötét 

igazságot. — A szeme felvillan, ahogy rám néz, azt akarja, 

hogy tisztában legyek azzal, tud a szörnyetegről, és hogy 

mennyire mulattatja. — És bocs, szivi, de meg kell kérdeznem, 

hogyan vélekedik Damen a te kis látogatásaidról Gondolom, 

nem örül túlzottan neki, vagy annak, hogy Miles hamarosan 

megtudja egy újabb kis titkát. Tudod, Damennek sok titka van. 

Olyan titkok, amelyeket még csak el sem kezdtél felfedni, 

olyasmi, amit el sem tudsz képzelni.

Higgadtan, komolyan bólintok, nem hagyom, hogy a szavai 

hassanak rám. Egyszerűen már nem az a lány vagyok. 

— Mondd csak, tudja, hogy itt vagy 

— Nem — vonok vállat. —Nem tudja. — De amikor az 

SMS-re gondolok, amit küldtem neki, mielőtt kiszálltam a 

kocsiból és bejöttem, tudom, hogy nemsokára megtudja. 

Mihelyt kijön a moziból Avával és az ikrekkel, megnézi az 

üzeneteit, és látja, hogy a Montage-ban akarok találkozni vele, 

és tudni fogja. De egyelőre nem, fogalma sincs. 

— Értem — bólint Roman, és végigmér. — Nos, legalább 

rendbe szedted magad. Valójában jobban nézel ki, mint valaha. 

Sugárzol, valahogy még ragyogsz is. Mondd, mi a titkod, 

Ever 

— Meditáció — mosolygok. — Tudod, tisztulás, 

összpontosítás, összpontosítás a pozitív dolgokra, ilyesmi — 

vonok vállat, és állok tovább, miközben ő olyan nevetésben tör 

ki, hogy rázkódik a válla, és hunyorog közben. 

Amint lecseng a hisztériás roham, megszólal: 

— A jó öreg Damen a Himaláját is megmászatta veled, mi 

— Félrebillentett fejjel néz rám. — A vén gazember sosem 

tanul. És nagyon jót tesz neki. 

— Hát, bocsáss meg, de nem éppen meditáltál te is 

— Nem úgy, szivi. Nem, nem úgy, nem meditáltam — rázza 

meg a fejét. — Látod, én másképp csinálom. Kifejezetten 

egyetlen személy felé nyúlok, nem valami kitalált, univerzális 

„minden együvé tartozik" baromság felé. Nem érted, Ever Ez 

az. Itt és most. — Megpaskolja a gyűrött ágyneműt maga 

mellett. — Ez a paradicsomunk, a mennyországunk, a nirvána, 

a mi Shangri-lánk, nevezd, ahogy akarod. — Felhúzza a 

szemöldökét, és megnyalja a száját. — Ez az. És ezt átvitt és 

szó szerinti értelemben is mondom. Ez minden, amink van, te 

pedig az idődet vesztegeted, hogy ennél többet keresel. Most, 

természetesen, sok pocsékolni való időd van, ezt meg kell 

hagyni, de ettől még nagy kár, hogy ezt a módját választottad

az időtöltésnek. Ez a Damen rossz hatással van rád, én 

mondom. — Elhallgat, mintha gondolkodna egy percig. — 

Szóval, mit mondasz Megpróbáljuk újra Úgy értem, idejöttél, 

így nézel ki, és hát, tekintve, hogy gyorsan gyógyulok meg 

minden, hajlandó vagyok megbocsátani neked a múltkorit, 

borítsunk rá fátylat, meg minden ilyesmi. Csak ne tégy hirtelen 

mozdulatot, és ne próbáld újból elhitetni velem, hogy te vagy 

Drina, és csinálhatjuk. Csináltál pár durva dolgot az utóbbi 

néhány alkalommal, de az a vicc, hogy ettől csak még jobban 

tetszel. Na, mit mondasz — mosolyog, és félredob egy párnát, 

hogy helyet csináljon nekem. Félrebillentett fejjel felvillantja a 

tetoválását, és delejes pillantással mered rám. 

De ezúttal nem működik. Bár elindulok felé, a szeme 

várakozó csillogásának irányába, de nem azért, amiért 

gondolja. 

— Nem ezért jöttem — szólalok meg. 

Vállat von, mintha mindegy lenne. Lehajtott fejjel 

tanulmányozza a tökéletesen manikűrözött körmeit, és így szól: 

— Akkor miért jöttél Gyerünk, térj már a tárgyra, mert 

Haven végül beugrik, amint vége a koncertnek, és nem hiszem, 

hogy bármelyikünknek szüksége lenne arra a jelenetre még 

egyszer. 

— Nem akarom bántani Havent — vonok vállat. — Téged 

sem akarlak bántani. Csupán azért jöttem, hogy a magasabb 

rendű énedhez folyamodjam, ez minden. 

Roman eltátja a száját, és az arcomat fürkészi, keresi a tréfa 

nyomait, amelyet szerinte biztosan rejtegetek. 

— Tudom, hogy létezik. Egy magasabb rendű én. Valójában 

mindent tudok rólad. Tudok mindent a múltadról, hogy az 

anyád belehalt a szülésbe, hogy az apád vert, aztán elhagyott... 

mindent tudok... én... 

— A pokolba — feleli nagyra nyílt kék szemmel, halk, 

döbbent hangon, alig hallom. — Erről senki sem tud... hogy a 

pokolba...

De én csak vállat vonok, a hogyan nem számít. 

— És miután mindezt megtudtam, rájöttem, hogy nem 

tudlak már gyűlölni. Egyszerűen képtelen vagyok. Nincs meg 

bennem. 

Összeszűkült szemmel, kételkedve bámul rám. Visszatér a 

szokásos hetykeségéhez, és megszólal: 

— Dehogynem gyűlölsz, szivi. Imádsz gyűlölni, pontosan 

ezt teszed. Valójában annyira szeretsz gyűlölni, hogy csak rám 

tudsz gondolni. — Mosolyog és bólogat, mintha elcsípett 

volna, mintha végig tudta volna. 

De én nemet intek, és az ágya szélére ülve így szólok: 

— Ez így volt, de már nem így van. Az egyetlen ok, amiért 

eljöttem hozzád, az, hogy elmondjam, mennyire sajnálom, ami 

veled történt. Tényleg, igazán sajnálom. 

Roman félrenéz, megfeszül az állkapcsa, és a takarót 

félrerúgva válaszol: 

— Hát, rohadtul nem kéne! Csak egyet kell sajnálnod, szivi, 

és az az, amit Drinával tettél. A többit... azt megtarthatod. Egy 

kicsit sem érdekel a sajnálatod a szegény, nyomorult eltaposott 

iránt. Nincs szükségem az együttérzésedre, drága. Ha esetleg 

nem vetted volna észre, már nem vagyok az a kölyök. Ezt 

biztosan látod, nézz csak rám, Ever. — Mosolyog, és kitárja a 

karját, hogy jól megnézhessem a tagadhatatlanul pompás 

önmagát. — Én vagyok a legjobb a pályán. Már évszázadok 

óta. 

— És épp ez az — hajolok közelebb. — Hogy egy nagy 

játéknak tekinted, mintha az élet lenne a tábla, te meg a bábu, 

akinek mindig három lépéssel a többiek előtt kell lennie. Soha 

nem enyhítesz a védelmen, soha nem engeded meg magadnak, 

hogy közel kerülj valakihez, és fogalmad sincs, milyen, ha 

szeretsz és ha szeretnek, mivel soha nem kaptál szeretetet. 

Biztosan dönthettél volna másképp, és kétségtelen, hogy így is 

kellett volna tenned, de elég nehéz olyat adni, amit te magad

soha sem kaptál, amit soha nem tapasztaltál meg, és én ezt 

megbocsátom neked. 

— Mi ez — mered rám. — Amatőrök órája Aztán majd 

küldesz egy számlát a nevetséges pszichodumádról Ez a 

helyzet 

— Nem— felelem nyugodt hangon, a szemébe nézve. — 

Csak azt próbálom elmondani, hogy vége van. Nem vagyok 

hajlandó többé küzdeni ellened. Úgy döntöttem, hogy inkább 

szeretlek és elfogadlak. Akár tetszik, akár nem. 

— Mutasd ki! — mondja, és újból megpaskolja az ágyat. — 

Miért nem kúszol ide, és mutatod ki a szeretetedet, Ever 

— Ez nem olyan szeretet. Ez a valódi szeretet. A feltétel 

nélküli fajta. A nem elítélő fajta. Nem fizikai. Úgy szeretlek 

téged, mint egy másik lelket, aki ezen a földön él. Úgy 

szeretlek, mint halhatatlan társamat. Azért szeretlek, mert már 

unlak gyűlölni, és nem vagyok hajlandó így érezni többé. Azért 

szeretlek, mert végre megértettem, mi tett olyanná, amilyen 

vagy. És ha meg tudnám ezt változtatni, megtenném. De nem 

tudom, ezért úgy döntöttem, hogy inkább szeretni foglak. És 

remélem, hogy az elfogadásom a jóra ösztönöz majd, de ha 

nem... — Megvonom a vállamat. — Legalább azt mondhatom, 

hogy megpróbáltam. 

— A pokolba is — motyogja. A szemét forgatja, mintha a 

szavaim csak fájnának neki. — Valaki megitta a hippidzsúzt! 

— Nevetve rázza a fejét, majd amikor lehiggad, rám néz: — 

Jól van, Ever, szeretsz és megbocsátasz. Bravó! Szép munka. 

De van egy újság. Még mindig nem kaptad meg az ellenszert, 

igaz Még mindig szeretsz Vagy megint gyűlölsz Milyen 

mély a szereteted, Ever — hogy egy dalt idézzek a hetvenes 

évekből, amiről fogadok, még nem hallottál. — Az ölébe ejti a 

kezét, nyitott tenyérrel, ellazultam — Sajnálom a generációdat. 

Az a pocsék zene, amit hallgattok. Hallanod kéne a bandát, 

amit Haven megnéz ma... The Mighty Hooligans Milyen gáz 

egy név!

Csak megvonom a vállamat. Felismerem az elkerülő 

taktikát, ha látom, de nem számít, milyen elszántan 

próbálkozik, nem vagyok hajlandó eltérni a tárgytól, ahogy ő 

akarja. 

— Te döntesz — szólalok meg. — Nem azért jöttem, hogy 

bármit is kérjek. 

— Akkor miért vagy itt Mi a lényege ennek a kis 

látogatásnak Azt mondod, nem az ellenszert keresed, nem egy 

jó dugást, bár nyilvánvaló, hogy rád férne. Csak belibbensz ide, 

és megzavarod a magánéletemet, hogy elmondhasd, szeretsz 

Most komolyan, Ever! Mert sajnálom, hogy ezt kell 

mondanom, de ezt kissé nehéz megemésztenem. 

— Persze, hogy nehéz — felelem zavartalanul. Pontosan 

erre számítottan, épp úgy mennek a dolgok, ahogy terveztem. 

— De ez azért van, mert még sohasem tapasztaltad eddig. 

Hatszáz év alatt nem találkoztál egyetlen pillanatnyi valódi és 

igaz szeretettel. Ez szomorú. Valójában tragikus. De aligha a te 

hibád. Csak azt akarom, hogy tudd, annak ellenére, amit tettél, 

én megbocsátok. Mit érzel most. Roman Hogy tetszik ez És 

mivel megbocsátok, mivel feloldozlak, nem tudsz már bántani 

többé. Ha sosem adod ide az ellenszert, hát, Damennel majd 

megoldjuk, mert ezt teszik a lelki társak. Ez az igazi szerelem. 

Nem törhet meg, nem csorbulhat, örök, szüntelen, és kiáll 

bármilyen vihart. Úgyhogy ha elhatároztad, hogy így folytatod 

tovább, csak szeretném, ha tudnád, hogy nem fogok ellenállni. 

Végeztem ezzel az egésszel. Van saját életem, amit élnem kell. 

És neked 

Roman rám néz, és egy rövidke pillanatig látom őt. Látom a 

villanást a szemében, a megértés szikráját, hogy vége a 

játéknak. Hogy kétjátékos kell hozzá, és az egyikük most 

kiszállt. De aztán éppolyan gyorsan, ahogy feltűnt, el is múlik, 

és visszatér a régi Roman: 

— Ugyan már, drága, ezt most komolyan gondolod Azt 

akarod mondani, hogy a halhatatlan életetek hátralévő részét

visszafogottan, egymás mancsának markolászásával fogjátok 

tölteni Basszus, még csak azt sem csinálhatjátok... Annak az 

energiakotonnak ellenére, amit csináltatok, az semmi a 

valódihoz képest, szívi. Semmi ehhez képest. 

És mire észbe kapnék, mellettem terem, megmarkolja a 

combomat. A tekintete mély, heves, a szemembe néz, és így 

szól: 

— Talán sosem éreztem olyan szeretetet, amiről hadoválsz, 

de a másikból sok részem volt... ebből a fajtából. — Az ujjai 

feljebb csúsznak. — És én mondom, kicsim, szükség esetén ez 

éppolyan jó, ha nem jobb. És nem bírnám elviselni a 

gondolatot, hogy ebből kihagytalak. 

— Akkor add ide az ellenszert, és nem kell kimaradnom 

belőle — felelem kedvesen mosolyogva, és nem teszek 

kísérletet, hogy eltávolitsam magamról az ujjait. Pont ezt 

akarja. Azt akarja, hogy megijedjek, és ellenálljak. Hogy a 

falhoz vágjam. Hogy veszélyessé váljak. A szokásosat. De 

ezúttal nem. Nem bizony. Ezúttal túl sok mindent kell 

bizonyítanom. Túl sok a vesztenivalóm. Amúgy is szeretném 

megmutatni neki, milyen unalmas lehet egy játék, amikor csak 

egyvalaki akar játszani. 

— Azt bírnád, nem Hogy megnyerd ezt a játszmát 

— Ez kölcsönös győzelem, nem gondolod Jót cselekszel, 

és valami jó történik veled is, ez a karma. Ingaeffektus. Nincs 

benne hiba. 

— Ó, hát megint itt vagyunk! — Forgatja a szemét. — 

Mondom, hogy ez a Damen csávó tényleg elrontott téged. 

— Talán — mosolygok, és nem vagyok hajlandó ugrani a 

megjegyzésére. — Vagy talán nem. Sosem tudhatod, míg ki 

nem próbáltad, igaz 

— Mit Azt hiszed, még sosem tettem semmi jót 

— Azt hiszem, elég régen tettél. Kicsit berozsdásodhattál 

mostanra.

Felnevet, hátravetett fejjel nevet, de a kezét nem veszi el, 

nem, az ott marad, simogatja a combomat. 

— Rendben, Ever, tételezzük fel, hogy megteszem neked 

ezt az apróságot. Mondjuk, átadom az ellenszert, és ti 

Damennel kikefélhetitek a kicsi szíveteket. És aztán Meddig 

kell várnom, míg ez az úgynevezett jó karma visszadobja a 

bumerángot Ezt meg tudod mondani 


— Abból, amit én láttam, a karmát nem lehet erőltetni, a 

saját szabályai szerint dolgozik. Csak azt tudom, hogy 

működik. 

— Akkor csak át kell adnom neked valamit, amit 

kétségbeesetten akarsz, és kockáztatni, hogy cserébe nem 

kapok semmit Ez aligha mondható igazságosnak, szívem, 

úgyhogy talán át kellene gondolnod, hogy van-e valami, amit 

te adhatsz nekem. — Mosolyog, és még magasabbra siklik a 

keze, sokkal magasabbra, túl magasra. És amikor a szemembe 

néz, próbál fölém kerekedni, magába bolondítani, ahogy régen 

— nem sikerül. Maradok, ahol vagyok, gyökeret eresztettem. 

És mégis, pusztán ez az egyszerű tett ötletet ad, olyan 

ötletet, amellyel gyorsabban célt érhetek, mint reméltem, és 

hamarabb eljutok a Montage-ba, ahol Damennel találkozom. 

— Nos — felelem, és mindent megteszek, hogy figyelmen 

kívül hagyjam a combomra simuló ujjait — Ha a karmában 

nem bízol, legalább bennem megpróbálnál bízni 

Félrebiccentett fejjel rám néz, és felvillan az Ouroboros 

tetoválás. 

— Ugyanis most, hogy belegondolok, van valami, amit 

adhatok. Valami, amiről biztosan tudom, hogy akarod Valami, 

amit csak tőlem kaphatsz meg. 

— Hát, a mindenit! —mosolyog. — Ez a beszéd! Tudtam, 

hogy végül megenyhülsz, tudtam, hogy megpillantod a fényt. 

— Közelebb mászik hozzám, megszorítja a combomat

De én csak ütök tovább, egyenletesen, nyugodtan lélegzem, 

érzem, hogy a láng még világit bennem, és megszólalok: 

— Nem azt... ez... ez valami sokkal jobb annál. Roman 

hunyorog. 

— Jaj, ne légy már ilyen kemény magadhoz, szivi! Az első 

alkalom mindig olyan vegyes érzés. Megígérem, hogy sok 

lehetőségünk lesz még fejleszteni a képességeidet, és egyre 

jobb lesz. 

És nevet, amikor kimondja, nyilvánvalóan azt akarja, hogy 

én is nevessek, de nem teszem. Még mindig az jár a fejemben, 

amit mondtam, ez az új terv, amely az agyamban formálódik. 

Tudom, hogy nem pont az lesz, amire számít, és talán még 

jobban fog utálni, de akkor is ez az egyetlen módja, amiről úgy 

hiszem, képes lesz kapcsolatot teremteni... hát, ha az ember 

egyáltalán tud kapcsolatot teremteni egy elveszett lélekkel... 

— Ereszd el a lábamat! — nézek a szemébe. 

— Ó, basszus! — Rázza a fejét. — Látod, tudtam, hogy tele 

vagy vele, csak cukkolsz, Ever, tudod mit Semmi más, csak... 

— Engedd el a lábamat, és fogd meg a kezemet! — 

mondom nyugodt, határozott hangon. — Bízz bennem, semmi 

vesztenivalód, megígérem. 

Tétovázik, de csak egy pillanatig, aztán teszi, amit kértem. 

Törökülésben ülünk az ágyon, a csupasz térdem az övéhez 

préselődik, a keze az enyémet szorítja, az egész jelenet a 

megkötő varázslatra emlékeztet, amely elindította az egész 

cirkuszt. 

Csakhogy ez teljesen más. 

Teljesen. 

Arra készülök, hogy minden nyilvánvaló bizonyíték nélkül 

bízzak. Meg fogok osztani valamit Romannel, ami határozottan 

úgy fog végződni, hogy megkapom az ellenszert. Egyenesen a 

szemébe nézek, és így szótok: 

— Hiba van az érvelésedben. Hunyorog.

— Az érvelésedben. Arról, hogy csak az itt és a most 

létezik. Ha valóban hiszel ebben, miért próbáltál kapcsolatba 

lépni Drinával Ha tényleg azt hiszed, hogy semmi nincs ezen 

kívül, a földi síkon kívül, ahol most ülünk, akkor pontosan 

mivel akartál kapcsolatot teremteni 

Rám néz, és nyilvánvalóan zavarba jön, amikor válaszol: 

— A lényegével... a... — Megrázza a fejét, és megpróbálja 

elhúzni a kezét, de szorosabban markolom. — Mi a franc ez az 

egész — kérdezi. Láthatóan nem örül nekem. 

— Nincs itt vége. Roman. Van több is, sokkal több. Több, 

mint amit valaha el tudtál képzelni. Ez, amit itt látsz, ez csak 

egy kis pont egy sokkal nagyobb képen. De úgy érzem, hogy 

annak ellenére, amit mondasz, már érzed is ezt. És mert már 

érzed, nyitott vagy rá. És így, ezt észben tartva azon 

gondolkodom, hogy köthetnénk valamiféle egyezséget. 

— Tudtam! — nevet fel fejcsóválva. — Tudtam, hogy nem 

adtad fel. Soha nem adod fel, Ever, igaz 

De nem figyelek rá. 

— Ha elviszlek Drinához, ha megmutatom, hol nyugszik, 

megkapom az ellenszert Roman elereszti a kezemet, elsápad, 

megrökönyödik. Látom, hogy harcol az Önuralmáért. 

— Szórakozol velem 

— Nem — rázom meg a fejemet. — Nem. Tényleg nem. 

Esküszöm. 

— Akkor miért csinálod ezt 

— Mert így látszik igazságosnak. Odaadod, amit a 

legjobban szeretnék, tőlem pedig megkapod, amit te a 

legjobban szeretnél. Talán nem fog tetszeni, amit látsz majd, és 

valószínűleg még jobban meggyűlölsz, de hajlandó vagyok 

kockáztatni. És megígérem, hogy a teljes, csorbítatlan 

igazságot fogod látni. Semmit nem hallgatok majd el. 

— És... mi lesz, ha én megkapom, amit akarok, és még 

akkor sem adom át az ellenszert Akkor mi van

— Akkor félreismertelek — vonok vállat. — Akkor nem 

kapok semmit. De nem foglak gyűlölni, és nem foglak zavarni 

többé. De szerintem határozottan hinni fogsz a karmában, ha 

megtapasztaltad egy ilyen cselekedet hatásait. Szóval... Készen 

állsz 

Rám néz, csak néz egy hosszú pillanatig, mérlegel, 

gondolkodik, míg végül bólint, és egyenesen a szemembe 

nézve így felel: 

— Akarod tudni, hol tartom 

Nagyot nyelek. Felgyorsul a lélegzetem. 

— Itt van. —Az éjjeliszekrény felé nyúl, kihúzza fiókot, és 

kivesz belőle egy kicsi, drágakő berakásos, bársonnyal bevont 

dobozkát, amelyből kiemel egy karcsú üvegfiolát, amelyben 

színjátszó folyadék van. Úgy néz ki, mint az elixír, kivéve, 

hogy ez zöld. 

Figyelem, ahogy meglóbálja előttem, látom, ahogy csillog 

és fénylik. Alig hiszem, hogy a válasz minden gondomra ilyen 

kicsi. 

— Nem azt mondtad, hogy nem itt tartod — kérdezem. 

Hirtelen kiszárad a szám, ahogy figyelem, látom magam előtt 

csillogni. 

— A múltkori estéig nem is. Azelőtt az üzletben tartottam. 

De ez az, szivi, egyszeri kiszolgálás, nincs recept mellette, a 

hozzávalók listája csak itt létezik — ütögeti meg a halántékát, 

és figyelmesen méreget — Szóval, egyezséget kötöttünk, igaz 

Te megmutatod a tiédet, én pedig odaadom az enyémet. — 

Mosolyogva az inge zsebébe csúsztatja az ellenszert, és rám 

pillantva folytatja: — De előbb te. Tartsd be az egyezség rád 

eső részét! Vigyél el hozzá, és tiétek az örökkévalóság.

Harmincnégy 

— Hunyd be a szemed! — suttogom. Megfogom Roman 

hideg kezét, a térdünk szorosan összeér, az arcunk olyan közel 

van egymáshoz, hogy érzem a lehelete hűvösét. — És most 

tárd fel az elmédet! Amennyire csak tudod, szabadulj meg 

minden idegen gondolattól! Csak ürítsd ki, legyen tiszta, hagyj 

el mindent, csak... legyél. Érted 

Bólint, és szorosabban fogja a kezemet. Olyan erősen 

összpontosít, olyan nagyon akarja tudni, hol él Drina, hogy 

belesajdul a szívem. 

— Most szeretném, ha belépnél az agyamba. Le fogom 

ereszteni a pajzsomat, beengedlek, és... figyelmeztetlek. 

Roman, lehet, hogy nem fog tetszeni, amit látsz, talán nagyon 

megharagszol rám, de szeretném, ha emlékeznél arra, hogy én 

betartom az egyezségünket, rendben Nem mondtam, hogy 

tetszeni fog, csak azt mondtam, elviszlek oda, ahol van. — 

Kinyitom az egyik szememet, és látom, hogy bólint. — Jó, 

akkor most... gyere be... lassan, és... velem vagy 

— Igen — suttogja. — Igen. Nagyon... sötét... olyan... nem 

látok semmit... és zuhanok... nagyon gyorsan... nagyon... 

hová... 

— Mindjárt vége, csak tarts ki! — felelem. 

Felgyorsul a légzése, és a hidege, hideg párafelhő ér az 

arcomhoz. 

— Meg... megállt... a zuhanás... de még sötét van, és... 

lebegek és... egyedül vagyok... nagyon egyedül... de nem... 

valaki van itt... ő is itt van... és... Ó, Istenem, Drina... Hol 

vagy... — Megszorítja a kezemet, olyan erősen, hogy

elzsibbad, a légzése felületes, szaggatott, a teste verejtékben 

úszik az erőfeszítéstől, miközben nekem dől, és elsöprik a 

fejemben — az ő fejében — kibontakozó események. Utazás 

Árnyvidékre, a végtelen mélységbe, a halhatatlan lelkek végső 

nyughelyére —beleértve a miénket is. 

Szavakat motyog, olyan halkan, hogy nem értem, csak a 

hanglejtéséből tudom, hogy felkavart, zavarodott, retteg, ahogy 

a sötétségben lebeg, hadonászik és kapkod, kétségbeesetten 

kutat Drina után. A homloka az enyémnek feszül, az orra az 

arcomhoz ér, a szája nagyon közel van, és minden energiájával 

és erejével őrá összpontosít. 

És így talál ránk Jude. 

Ezt látja. 

Roman meg én, verejtékezve az ágyon, a testünk szorosan 

összesimul, kapaszkodunk egymásba, és annyira elveszünk a 

látomásban, hogy nem látjuk, nem halljuk őt, míg nem lesz túl 

késő. 

Túl késő, hogy megállítsam. 

Túl késő, hogy jóvátegyem, amit tesz. 

Túl késő, hogy visszatérjek, ahhoz, ami volt, amikor olyan 

közel voltam — nagyon közel, hogy megkapjam, amit akarok. 

És mire magamhoz térnék, kitép Roman szorításából, ráveti 

magát, és az ökle száguld a mellkasa felé, nem törődik a 

sikolyommal. 

A fájdalmas Neeeeeeeee!-vel. 

A hang megtölti a szobát, és újra meg újra ismétlődik. 

Próbálok felállni, hogy leszedjem róla, hogy megállítsam, 

mielőtt továbbmenne — de már késő. Amilyen gyorsan csak 

tudok — de nem tudom megelőzni, hátránnyal indulok, 

ledobnak a zsákmányomról. És Jude már ott is van. 

Már rávetette magát Romanre. 

Már belevágta az öklét a teste szakrális középpontjába. 

A leggyengébb csakrájába. 

Az Achilles-inába.

A féltékenység, az irigység és az irracionális birtoklásvágy 

középpontjába. 

Azokba a vágyakba, amelyek vezették Romant az elmúlt 

hatszáz évben. 

És a tündöklő aranyifjúból egy szempillantás alatt egy kupac 

hamu lesz. 

Jude-ra ugrom, megragadom a vállát, és áthajítom a szobán. 

Hallom a tompa reccsenést, ahogy a szekrénynek vágódik, de 

oda sem nézek. Egyetlenegy dologra figyelek. Roman fehér 

vászoningére, amely apró üvegszilánkoktól csillog, ahol a zöld 

folt szétterjed az elején. 

Az ellenszer. 

Az ellenszer fiolája összetört. Elpusztult a küzdelemben — 

és magával vitte a reményeimet is. 

És most, hogy Roman elment, a lelke Árnyvidék felé tart, 

nincs módja visszahozni. 

— Hogy tehetted — fordulok meg szikrázó szemekkel Jude 

felé. — Hogy tehettél ilyet — Nézem, ahogy talpra küzdi 

magát, sápadt, a hátát dörzsöli. —Tönkretettél mindent 

Mindent! Olyan közel voltam... olyan közel voltam, hogy 

megszerezzem az ellenszert... Tönkretetted! Örökre! 

Jude rám néz, a térdére támaszkodik. Összevonja a 

szemöldökét, levegőért küzd. 

— Ever... én... én nem akartam... —Rázza a fejét. —Hinned 

kell nekem! Azt hittem, bajban vagy... úgy látszott, hogy 

bajban vagy! Te nem láttad, amit én... ti ketten... teljesen rajtad 

feküdt... És úgy láttam, hogy küzdesz... belül, mintha nem 

tudnál uralkodni rajta, nem tudnál küzdeni a vonzalmadon 

iránta. Ezért jöttem. Ez az egyetlen oka, hogy itt vagyok. 

Tudtam, hová mész, amikor elmentél az üzletből, és nem 

hittem, hogy készen állsz erre. És amikor ideértem, épp csak 

most, és így láttalak benneteket... hát nem akartam, hogy úgy 

végződjön, ahogy a múltkor, és ezért... én csak... én...

— És ezért megölted — meredek rá összeszoruló torokkal. 

— Mindent, amit megosztottam veled, ellenem fordítottál, és 

megölted öt 

Jude a lejét rázza, és elém áll. A pólója elszakadt, ahol 

megragadtam és áthajítottam a szobán, az aurája nyugtalanul 

lángol. A zöld malachit gyűrűt babrálja a kezén, amellyel 

megölte Romant. 

— Mindig arról beszéltél, hogy ő milyen rossz, hogy milyen 

gonosz, hogy ő vezeti a gonosz halhatatlanok törzsét... Meg 

hogy a varázsige miatt nem tudsz neki ellenállni. Hozzám 

fordultál segítségért. Bennem bíztál meg először, nem 

Damenben. Engem választottál, Ever, akár tetszik, akár nem! 

Én pedig csak meg akartalak menteni... Romantól... saját 

magadtól. Ez volt az egyetlen szándékom, hogy vigyázzak rád, 

hogy törődjek veled! 

— Tényleg — szűkül össze a szemem, ahogy egy új 

gondolat kezd el formálódni a lejemben. — Tényleg ez volt az 

egyetlen szándékod Igazán 

— Miről beszélsz — hunyorog rám Jude, összedörzsölve 

az ajkait. Próbálja megérteni, amit mondok. 

— Pontosan tudod, hogy miről beszélek — felelem dühtől, 

erőszaktól, legyőzöttségtől reszkető testtel. Szorongatom 

Roman ingét, amelyen foltot hagyott az ellenszer. — 

Szándékosan tetted. — Rámeredek. 

Nincs igazi bizonyítékom arra, hogy igaz, de ettől még, 

amikor a szavak elhagyják a számat, hangosan kimondom őket, 

a gondolat megerősödik és növekszik, annyira, hogy gyorsan 

megismétlem, egyre messzebbre merészkedve, amikor 

hozzáteszem: 

— Szándékosan tetted. Ez nem véletlen. Pontosan tudtad, 

hogy mit csinálsz, amikor idejöttél. Szóval, akkor ennyi Így 

gondoltad megnyerni a négyszáz éves játszmát Ez a te nagy 

húzásod Megfosztasz engem, a lányt, akit állítólag szeretsz, az 

egyetlen dologtól, amit a világon a legjobban akarok

Biztosítod, hogy soha, soha ne lehessek Damennel Te így 

játszol, Jude Őszintén azt gondolod, hogy ettől majd 

lemondok a lelki társamról, és téged választalak 

Fejcsóválva lenézek Roman ingére, és összeszorul a szívem, 

amikor látom rajta a foltot, és Roman szomorú, szánalmas 

életére gondolok, és hogy most mivé vált a lelke. Tudva, hogy 

közeljártam, nagyon közel ahhoz, hogy megszerezzem, amit 

akarok— most meg ez. 

Egy szempillantás alatt minden odaveszett. 

—Ever... — könyörög Jude. A szavaim szúrása ott van a 

hangjában, a szemében. Felém mozdul, a keze felém nyúl, de 

nem engedem, hogy közelebb jöjjön, nem hagyhatom, hogy 

hozzám érjen. — Hogy mondhatsz ilyet — kérdezi, megállva 

végül, beismerve, hogy veszített — Szeretlek. Jól tudod. 

Évszázadokon át szerettelek, ez igaz. De nem szándékosan 

tettem ezt, hogy így tartsalak távol Damentől. Túl sokat 

jelentesz nekem, hogy valaha ilyet tegyek, tisztelem a 

boldogságotokat, ahogy már mondtam. És amikor végül 

meghozod a döntést, amikor választasz kettőnk között, azt 

akarom, hogy igazságos legyen. Ezúttal elhatároztam, hogy 

igazságos lesz. 

— De én már választottam — felelem suttogva. Egyszerűen 

csak nem tudok már harcolni. Még mindig az inget szorongatva 

felállok az ágyról, amikor Haven lép be, és meglát így. 

Szikrázó szemmel felméri a terepet, azonnal kitölti a 

réseket, és összerakja a darabkákat, amikor megpillantja a 

kezemben Roman ingét. 

— Mit csináltál — kérdezi olyan halkan, fenyegetően, 

hogy végigfut a hideg a hátamon. — Mi a francot csináltál 

Kikapja a kezemből az inget, csipkébe burkolt melléhez 

szorítja, és végigmér, feltételezve, hogy engem kell hibáztatnia, 

és figyelmen kívül hagyja Jude-ot, amikor ő odalép, és 

megpróbálja vállalni a felelősséget.

— Tudhattam volna — rázza a fejét Haven, résnyire szűkült 

szemmel. — Végig tudnom kellett volna. Amikor átjöttél, és 

próbáltál kedves lenni. Egy kicsit sem voltál őszinte, 

kihasználtál, kijátszottál engem, információt húztál ki 

belőlem... Próbáltad megtudni, hogy mikor nem leszek itt, 

hogy egyedül találd, és aztán... megöld őt. 

— Nem az történt, amire gondolsz! — kiáltok fel. — 

Egyáltalán nem! — De mindegy, hányszor mondom, nem jut el 

hozzá. Meghozta a döntését rólam, Jude-ról, mindenről, ami 

ma este itt történt. 

— Ó, pontosan az történt, amit gondolok — mered rám 

csillogó, fekete bőrbe bújtatott csípőjére tett kezekkel. — 

Pontosan az. És hidd el, Ever, ezt nem úszod meg! Ezúttal 

nem. Nem fogsz többé beleavatkozni az életembe. Nem fogsz 

többé megfosztani azoktól, akik kedvesek nekem. Ez háború. 

Totális háború. Olyan nyomorulttá teszem az életedet, hogy azt 

fogod kívánni, bárcsak az lenne az egyetlen bajod, hogy nem 

tudsz hozzáérni a fiúdhoz. Mert nem vitás, hogy ami rád vár, 

olyat még nem láttál. — Felvonja a szemöldökét, és kivillantja 

a fogait. — És Jude — fordul sarkon, most először pillantva 

rá, mióta megérkezett. — Te azt fogod kívánni, bár halhatatlan 

lennél, mert a ma este után kizárt, hogy képes leszel kiállni azt, 

aminek elébe nézel.

Harmincöt 

— Szóval működött — szólal meg Damen halk, távoli 

hangon. — Tényleg létezett. 

Mélyet lélegzem, és lenézek a térdemre. Magam alá húzott 

lábakkal ülök a puha bőrülésen, eszembe jut, hogyan talált rám, 

amikor Jude-dal a hátam mögött eljöttem Romantól, miközben 

Haven fenyegetések litániáját üvöltötte az ajtóból. 

Másodpercekkel azután érkezett a helyszínre, hogy véget ért a 

film a moziban. Meg sem állt a Montage-nál, ahol találkoznunk 

kellett volna, mert érezte, hogy baj van, attól a pillanattól 

kezdve, hogy elolvasta az SMS-emet. 

Bólintok, és felnézek a házunkra. Eszembe jut az a 

diadalmas pillanat, amikor minden összeállt— amikor az 

ellenszer szinte az enyém volt. Csakhogy minden széthullott. 

Az álmainkat kirántották a talpunk alól, egyetlen borzalmas 

pillanat alatt 

Fejcsóválva felsóhajtok, és tudom, hogy holnap reggel 

szembe kell néznem Sabinével. Tisztáznom kell, hogy mi a 

helyzet a munkámmal, az Avalonként betöltött 

másodállásommal 

— és felidézem a néhány órával korábbi állapotot, amikor 

azt hittem, ez a legnagyobb gondom. 

— Tényleg és igazán működött — felelem Damen szemébe 

nézve. Nem csak akarom, hanem szükségem van arra, hogy 

elhiggye. — Nála volt az ellenszer, megmutatta, meg minden. 

Olyan... olyan kicsi volt... csak egy pici üvegfiola volt, 

megtöltve csillogó, zöld folyadékkal.

— Vállat vonok.— Aztán a zsebébe dugta, és... — Nagyot 

nyelek, nem kell újraélnem a többit. Legalábbis nem szóban. A 

jelenet újra és újra lejátszódik a fejemben. 

Damen a homlokát ráncolja. Ő már legalább annyiszor látta, 

mint én. 

— Aztán berontott Jude. — Felsóhajt, és komor pillantással, 

összeszorított szájjal, ahogy még sosem láttam, megrázza a 

fejét. — Miért bíztál benne Miért osztottad meg vele a 

gyengeségeinket, a csakráinkat, hogy hogyan lehet elbírni 

velünk Miért tettél ilyet — néz rám, és nagyon szeretné 

megérteni. 

Nagyot nyelek, lenyelem a nagy, száraz, torkomat elzáró 

gombócot, és azt gondolom: hát, ez az. A szemrehányás, amit 

egész idő alatt kerestem. Végre ítéletet mond felettem. De 

ezúttal inkább azért, amit Jude tett, nem azért, amit én. 

De amikor ismét ránézek, látom, hogy nem erről van szó. 

Egyszerűen csak próbál értelmet találni az egészben. De ettől 

még megvonom a vállamat, és így szólok: 

— Az ötödik csakrám. A gyenge láncszemem. Béna az 

ítélőképességem, visszaélek az információkkal, és 

nyilvánvalóan nem a megfelelő emberekben bízom azokkal 

szemben, akik mindig hűségesek voltak hozzám. — Damenre 

lesek, tudom, hogy többet akar, többet érdemel, és lehajtott 

fejjel hozzáteszem: — Az az igazság, hogy egy gyenge 

pillanatomban kapott el... — Elhallgatok, emlékezve, hogy 

mennyire gyenge volt az a pillanatom, hogy milyen közel 

jártam ahhoz, hogy átkeljek a túloldalra vezető hídon. És bár 

mindent elmondtam Damennek a varázslatról, és hogy 

őhelyette Jude-hoz fordultam, azt nem meséltem el, hogy 

leginkább azért, mert túlzottan szégyelltem magamat. — Egy 

hihetetlenül gyenge pillanatomban — sóhajtok fel. — Mit 

mondhatok 

Damen megfordul, az ülés nyikorog alatta, és rám néz.

— És én azt reméltem, hogy már megtanultál eléggé bízni 

bennem ahhoz, hogy a gyenge pillanatokban hozzám fordulj, és 

ne Jude-hoz. — A hangja olyan nyugodt, olyan komoly, hogy 

megsajdul a szívem a hangosan kimondott szavak hallatán. 

Behunyom a szememet, és hátradöntöm a fejemet a támlára. 

Érzem, hogy könnyek fenyegetnek, amikor így suttogok: 

— Tudom. El kellett volna mondanom neked. De minden 

bizonyosság ellenére, annak ellenére, amit mondtál, egyszerűen 

csak nem hittem el... nem tudtam elhinni. Nem hittem, hogy 

megérdemlem. És Damen, ha azt hiszed, hogy tudod a 

legrosszabbat, hát gondold át! Attól tartok, hogy sokkal 

rosszabb lesz... 

Megfordulok, hogy szembenézzek vele, és a két tenyerem 

közé fogom az arcát. Érzem az energiamezőt, amely kettőnk 

között táncol, és lehetővé teszi a bőre majdnem-érintését, és 

tudom, hogy ennyi — ennyi, ami valaha jut nekünk. Kifogytam 

a lehetőségekből — kifogytunk a lehetőségekből. Roman 

meghalt, és magával vitte az ellenszert. Mély levegőt veszek, 

behunyom a szememet, és mindent megosztok Damennel. 

Minden egyes borzalmas és szégyenteljes pillanatra fény derül, 

átáramlik az én elmémből az övébe. A vágatlan verziót 

sugárzom, azt a borzalmas estét Romannél, amikor majdnem 

elvesztettem a szüzességemet, aztán a Lelkek Hídjánál lezajlott 

jelenetet. Az összes szörnyű pillanatot lejátszom a maga nagy 

felbontású, megalázó pompájában. Tudom, hogy megérdemli, 

hogy megtudja a teljes igazságot rólam — arról, hogy mi 

voltam, hol jártam és hogy most ki vagyok. Az egész mocskos 

utazást 

És amikor a végére érek, ő csak vállat von, a kezemre 

borítja a tenyerét, és így szól: 

— Semmi nem változtatja meg azt, amit rólad gondolok. 

Egyetlenegy dolgot sem. Bólintok, tudván, hogy ez igaz. Végre 

megértem. Hogy milyen igaz és feltétel nélküli a szeretet 

valójában.

— Ever — szól aztán sürgető hangon, a szemembe nézve. 

— Meg kell változtatnod a saját magadról és a döntéseidről 

alkotott véleményedet 

Hunyorgok, mert nem egészen értem. 

— Amit te hatalmas, rikító hibáknak látsz... nos, azok 

egyáltalán nem hibák. A valóság nem olyasmi, amiről 

eldöntheted, hogy látod-e. Azt hiszed, szörnyűséget csináltál, 

amikor megitattál Roman elixírjével, de közben az az igazság, 

hogy megmentetted az életemet! Megmentettél az 

Árnyvidéktől! Nem tartottam volna ki, míg Romy visszaér, a 

Rayne által húzott varázskör ellenére. Ki-bejártam az 

eszméletlenségbe. Nem voltam egészen itt sem, és ott sem, és 

ha nem tetted volna meg, amit tettél, ha nem lettél volna 

hajlandó megitatni... Nos, elpusztultam volna, és a lelkem 

elveszett volna, megfeneklett volna, ott lebegett volna a 

sötétségben és magányban az örökkévalóságig. 

Tágra nyílt szemmel nézek rá, erre sosem gondoltam. 

Annyira lefoglalt, hogy gyötörjem magam, és arra figyeljek, 

hogy többször nem érinthetjük egymást úgy, ahogy akarjuk, es 

nem jöttem rá, hogy valójában megmentettem a lelkét attól a 

végtelen mélységtől. 

— És még valami — nyúl az államhoz, az ujjai majdnemérintése 

meleg bizsergést kelt bennem. — Valójában eljutottál 

Romanhez! És nem trükkel vagy kiszámított ravaszsággal értél 

célt, hanem elérted az emberiessége legmélyét. Az 

emberiességet, amit mi, többiek, nem láttunk benne, és 

biztosak voltunk abban, hogy nem is létezik. De te képes voltál 

ennél mélyebbre látni, és észrevenni, amit mi nem. Láttad az 

ígéretet abban az emberben, akit mi mind már leirtunk. Van 

fogalmad arról, hogy milyen csodálatos gondolat ez Hogy 

milyen büszke vagyok rád 

— De mi van Haven átváltoztatásával — suttogok. 

Eszembe jut a fenyegetése, és kétségem sincs afelől, hogy be is 

váltja.

— Nem döntöttem én is ugyanígy, amikor megmentettelek 

— kérdezi a fülemhez hajolva. 

— De te nem tudtál Árnyvidékről. Én igen, és halálra 

ítéltem a lelkét. — Vállat vonok, és elhúzódom, hogy jobban 

lássam az arcát 

De ő csak fejcsóválva visszahúz magához. 

— Tudom, hogy én mást mondtam, de ha a te helyedben 

lettem volna, én is így teszek. Ahol élet van, ott remény is van, 

világos Legalábbis az elmúlt hatszáz évben ez volt a mottóm. 

Nekidőlök, a vállgödrébe hajtom a fejemet, és felnézek a 

házra, látom, hogy Sabine szobájában kialszik a fény. 

Megszorítom Damen kezét, és megszólalok: 

— Romynak és Rayne-nek igaza volt. Tudod, a mágiáról. 

Hogyha önző és aljas indokból használják, háromszorosan fizet 

vissza érte a karma. 

Megmozdulunk, és találkozik a pillantásunk. Nehéz a 

levegő közöttünk 

— Először akkor történt, amikor belekényszerültem abba a 

helyzetbe Havennel, és átváltoztattam őt. Ellenséggé 

változtattam, aki el akar pusztítani. A második a Roman iránti 

vonzalmam volt, a sötét láng, amely bennem égett. És most... 

most ez... Roman... a lelke halála, és ezzel az ellenszer 

pusztulása. — Ránézek. — Ez három, igaz Vagy a 

vonzalmam csak miattam volt A saját magam teremtette 

szörnyeteg, az árnyékom, amely már amúgy is létezett, és most 

ott van még egy valahol, és várja a megfelelő pillanatot, hogy 

bumerángként visszatérjen hozzánk Valami, amit még csak 

nem is látunk, amíg csak nem lesz késő 

Levegőért küzdök, hirtelen eluralkodik rajtam a pánik, egy 

baljós érzés, hogy még nincs vége, még van valami, és felénk 

tart. 

De rögvest Damen erős karjainak szorítása vigasztal, a 

bizsergése és a melege, és a tudat, hogy ragyogó, fehér fény 

világit bennem. És emiatt, minden miatt, amin

keresztülmentünk, most elég erős vagyok, hogy szembenézzek 

vele. A karmámmal, a végzetemmel — bármilyen alakot öltsön 

is. 

Damen meleg lélegzete a gondolataimat visszhangozza a 

fülem mellett: 

— Akárhogy is lesz, együtt csináljuk végig. Így tesznek a 

lelki társak. Épp így tesznek.

KettÅ

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?

KettÅ