Őrség: a nyugat keletje - Hitelgarancia Zrt.

pontPONTpont.
43
Talpasház
A pankaszi harangláb
a saját kezűleg készített háztartási
eszközök, berendezések,
bútorok, szerszámok anyaga
a helyi fa volt. Ugyancsak fából
épültek az őrségi boronaházak,
amelyeket a rozsszalmából készült
zsuppal fedtek.
A világ azonban változik: a nyugati határ
biztonságosabb lett, a székelyeket keletre
telepítették, a mai Székelyföldre, a gyepűs
határvédelmet felváltotta a megyei szervezésű
határvédelem, és az Őrség szabadállású
gazdái egyre kevésbé tudták előadni, hogy
a határvédelemért cserébe nekik mindenféle
szabadság és adómentesség jár. Ráadásul
a népesség is folyvást fogyatkozott a rendszeres
hadjáratok miatt – az utánpótlás pedig
szegényes volt: a gyenge hozamú, sovány földeken
gyakori volt az egygyermekes család.
A 15. század végén kaptak először földesurat
a fejük fölé, és a török hódoltság
végképp megtörte az őrségiek gerincét. Többé
nem hivatkozhattak a határvédelemre.
A török idők szenvedést és nyomort hoztak
a tájegységre, amelynek népe lassan áttért
a református hitre.
A fellendülés egészen a 19. század második
feléig váratott magára, amikor is a vasút
meg a faipar hozott némi pezsgést a helyi gazdaságba.
Az első világháború azonban ennek a végére
is véres pontot tett. Az őrségiek több száz
embert vesztettek a nagy háborúban, akik között
sok volt az „egyetlen fiú”. A nehéz, kötött
talajon az öreg gazdák egyedül nem boldogulhattak;
hogy pótolják a kiesett munkaerőt,
bevezették a szolgagyerekrendszert: az utód
nélkül maradt gazdák egyes gyerekeket a nevükre
vettek, és a birtokukat is rájuk íratták.
A határok lezárulásával az Őrség elvesztette
az összes addigi felvevőpiacát. Az őrségi gazdáknak
és asszonyoknak negyven-ötven, sőt
Mára megszűnt
az elvándorlás
a falvakból,
és egyre többen
költöznek ide
a városból.
száz kilométerre kellett elhordaniuk
az áruikat.
A második világháború
idejére az Őrség az ország
legszegényebb és legelmaradottabb
vidékei közé tartozott, és
ez a háború után sem változott, mivel
a vasfüggöny árnyékában húzódó tájegységet
zárt határsávvá nyilvánították, és itt a hetvenes
évekig egy szöget sem vertek be. A határsávban
nehezebb volt az élet, mint az ország
belsejében, ezért sokan elhagyták a falvakat,
és Budapesten vagy más városokban próbáltak
szerencsét. Ma ez inkább előnyére válik
a vidéknek, hisz így nem is eshetett áldozatul
a szocialista iparosítás természet- és társadalomromboló
hatásainak. A hatvanas években
a falvakban egymás után vezették be a villanyt,
1965-ben rendbe hozták az utakat.
1968-ban feloldották az Őrségben a határsávot.
1970-ben működni kezdett a tájegység
legnagyobb ipari létesítménye: az
őriszentpéteri cipőgyár. 1975. január 17-én
megnyílt a bajánsenyei határátkelő. 1989-
re elkészült a teljes vezetékes vízhálózat.
A rendszerváltozás után megkezdődött a kitelepítettek
és deportáltak, valamint a volt
legelésző szürkemarhák
hadifoglyok kárpótlása. Az Őrségbe lassan
visszatért az élet. Mára megszűnt az elvándorlás
a falvakból, és egyre többen költöznek ide
a városból. Főleg olyanok, akik megengedhetik
maguknak, hogy egészségtelen, stresszes
életkörülményeiket felváltsák az Alpokalja
mesés nyugalmával. Nem egyszer történt meg,
hogy valaki igénybe vette a helyi falusi turizmus
szolgáltatásait, és többet nem is tért haza.
Megvett egy százéves parasztházat, nekiállt,
hogy felújítsa, és beköltözött új, tisztább és
egyszerűbb életébe. Úgyhogy csak óvatosan
az utazási prospektusokkal!
•
2009. augusztus