pdf, 636.9k - Adatbank

valamilyen külföldrõl kapott, esetleg sokáig tárolt „kincs”-rõl van
szó, amit a levélíró most használt kedvessége, tisztelete jeléül.
Gépelt, netán fejléces levelek alig akadnak. Az írásos kommunikáció
ritkaságát mutatja a kézírás (bár az esetek többségében a
levelek különösebb erõfeszítés nélkül olvashatóak) és a levelek
stílusa.
A levélíróknak a laphoz és a szerkesztõkhöz fûzõdõ viszonyát
nagyon jól ábrázolják a nyitó és záró kifejezések, amelyek gyakran
a levelek célját is magukban foglalják.
Nyitó és záró kifejezések
Az elsõ elem, amely a levélírók és a szerkesztõk, illetve a
szerkesztõség közti viszonyt ábrázolja, a megszólítás. A hangnem
általában udvarias. A legtöbb levél a szokásos, „normális” kifejezéssel
kezdõdik („Tisztelt szerkesztõség”, „Kedves Hölgyem”,
„Kedves Uram”, vagy ha egy bizonyos személynek küldik, akkor
„Kedves X”). Nagyon sok levélíró azonban más megszólítást
alkalmaz, amely a levélírás szabályait mellõzi. Így például „Jó
napot kívánok”, vagy
Elsõ sorban is elnézést kérek a zavarásomért a kendre
nehezedõ tömérdek gond mellett még én is tetézem ezen levelemmel
a teendõit.
Sok levél egyenesen a lap vagy a szerkesztõk dicséretével
kezdõdik:
Szeretve-szeretett Háromszék! Megmaradásunkért harcoló fényes
eszû értelmiségei, fáradhatatlan országépítõ, küzdõ, dolgozó
két-kezi munkásai!
Viszonylag gyakran megesik, hogy a levélíró nem tudja, mi is
a címzett intézmény pontos neve. Megtörténik (nem is egyszer),
hogy a levelet a Megyei Tükörnek címezik, esetleg a Megyei
Háromszéknek, vagy egy esetben a „Sepsiszentgyörgyi Újságírók
Szövetségének”.
Máskor, mivel a lapot – feltételezett végrehajtóhatalmából
kiindulva – azonosítják egy közemberek számára homályos helyi
98