pdf, 636.9k - Adatbank

kialakult egy állandó fertõzõ góc, amely az egész utca vizét
rendszeresen mérgezte. Egyértelmû volt, hogy valaki gondatlanul
tárolt valamilyen anyagot, és hogy nem akarta ezt beismerni, nem
akarta vállalni a felelõsséget. Sõt, megoldani sem akarta a
problémát. Következésképpen ahelyett, hogy helyi szinten oldották
volna meg a problémát, a közösségnek megint „felülrõl”, „kívülrõl”
kellett segítséget kérnie. Megoldás azonban onnan sem jött: bár
a levélíró minden, a kérdésben illetékes intézményhez elment,
senki nem jött segítségükre.
A rend és annak õrei
Az elõzõ esetekben normális körülmények közt a rendõrség
azok közé az intézmények közé tartozott volna, amelyeknek a
segítségét leghamarabb kérik. Nem így a mi esetünkben. A helyi
– a mi esetünkben magyar – lakosság szerint a rendõrség nem
számított olyan intézménynek, ahová nyugodtan, bizalommal
fordulhattak volna segítségért.
Íme egy levél, amely jól mutatja ennek okait. Olyan kijelentéssel
kezdõdik, amellyel valószínûleg a magyar lakosság többsége egyetértett
volna: a rendõrség a Székelyföldön gyarmatosító erõ,
amelynek az alkalmazottai híresek ugyan túlbuzgóságukról, de az
nem mindig a törvényt védi. Este tíz után alig lehet 100–150
métert sétálni az utcán, hogy ne ütközzünk rendõrjárõrökbe.
Ráadásul megállították a járókelõket, igazoltatták õket, megkérdezték,
honnan jött, hová ment, mit beszélgetett, kikutatták a
csomagját, stb. Mindebbõl arra lehetett volna következtetni, hogy
Romániában, ha valaki egy táskával járt az utcán, akkor automatikusan
tolvajnak tekinthették, és ártatlanságát bizonyítania kellett.
De, folytatódik a levél, ez nem igaz: Brassóban négy évig egyszer
sem igazoltatta a rendõrség. Következtetése szerint Sepsiszentgyörgyön
a rendõrség tevékenységének az egyedüli célja az, hogy
megfélemlítse, terrorizálja a lakosságot, és figyelmeztesse, hogy
Romániában lakik. A levél végén kiderül, hogy felháborodása
ellenére szerzõje nem feledkezik meg az óvatosságról: arra kéri a
131