JOHN MAYNARD KEYNES A háború finanszírozása

JOHN MAYNARD KEYNES
A háború finanszírozása
(részletek)
A probléma jellege
Szabad közösségnek nem könnyű háborút szervezni. Nem szoktunk hozzá, hogy
szakértőkre és prófétákra hallgassunk. Erőnk improvizációs képességünkben rejlik.
Szükséges az is, hogy eddig még nem ki sem próbált ötletek befogadására nyitottak
legyünk. Senki sem tudja megmondani, mikor lesz vége mindeznek. A
hadiszolgálatok felismerték, hogy legbiztonságosabb mielőbb hosszú távú tervet
készíteni. [...]
Kiindulásként vagy a polgári életszínvonalat rögzítjük, s a maradék jut katonai
célra és exportra, vagy az utóbbiak keresletét összegezzük elsőként, s utána derül ki,
hogy mi marad polgári felhasználásra. A tényleges eredmény a két módszer közötti
kompromisszumként jön létre. Jelenleg nehéz megmondani ki dönt el ilyen ügyet, ha
egyáltalán van olyan valaki. [...]
A polgári fogyasztás céljára rendelkezésre fog állni egy meghatározott összeg. Ez
az összeg nagyobb is, kisebb is lehet annál, amit tökéletes bölcsesség és előrelátás
alapján kialakíthatnánk. Itt az a lényeg, hogy az összeg csak igen kis mértékben fog
attól függni, hogy mennyi pénz lesz a közösség pénztárcájában, s abból mennyit
kívánnak elkölteni.
A békebeli tapasztalatokhoz képest ez nagy változás. Ezért nehéz a háború
gazdasági következményeivel szembesülni. Hozzászoktunk az olyan helyzethez,
amelyben a termelés szintje kihasználatlan kapacitások mellett alakult ki. Abban a
szituációban, ha több pénz áll rendelkezésünkre, többet fognak termelni, s többet lehet
vásárolni, bár nem szükségképpen ugyanolyan arányban. Nem biztos, hogy a
közvetlen fogyasztásra szánt kínálat ugyanúgy nő, mint a kereslet, valamelyest ezért
az árak is emelkednek. Mindazonáltal, amikor az emberek keményebben dolgoztak,
többet kerestek, képesek voltak fogyasztásuk növelésére, még ha kisebb mértékben is.
Kifejezhetjük úgy is, hogy békeidőben a munka mennyiségétől függ a torta
nagysága. Háborúban azonban a torta nagysága adott. Ha keményebben dolgozunk,
jobban harcolhatunk, de nem fogyaszthatunk többet.
Anélkül, hogy az utca embere be nem látná, hogy a civil torta nagysága adott, a
nemzet nem képes bölcsen cselekedni – ez alapvető tény.
Mi következik ebből
Az, hogy a közösség mint egész nem növelheti fogyasztását pénzjövedelmeinek
növelésével. Mégis mindnyájan megpróbáljuk keresetünket növelni abban
a hitben, hogy így fogyasztásunkat növelhetjük – ami általában így is szo-
395

kott lenni. Bizonyos tekintetben ez még ma is igaz. Minden egyén növelni tudja
fogyasztása arányát, ha több elkölthető pénze van. Mivel azonban a torta nagysága
most adott és nem is növelhető, az egyén csak mások kárára növelheti fogyasztása
arányát.
Azaz, ami abbéli minőségünkben, hogy elszigetelt egyének vagyunk, előny,
közösségi mivoltunkban hátrány. Ha mindenki többet költ, senki sem nyer. Itt az
ideális alkalom közös terv készítésére és olyan szabályok alkotására, amiket mindenki
betart. [...]
Avval vádoltak, hogy totalitárius módszert próbálok szabad közösségre alkalmazni.
Ez igen rosszul címzett kritika. Totalitárius államban az áldozatvállalás szétosztásnak
problémája nem létezik. Ez háborúban kezdeti előnyük. Csupán szabad közösségben
bonyolódik a kormány feladata a társadalmi igazságosság követelményével. [...]
Ezen oldalak célja az, hogy egy szabad közösség számára a háború korlátozásait
figyelembe vevő elosztási rendszer kialakítására tegyen javaslatot. [...]
A probléma megoldása
Még ha a pénzbérek nem is emelkednének, a pénzkeresetek összege jelentősen
növekedne a katonai és civil alkalmazásban dolgozó nagyobb számú biztosított
munkavállaló miatt, a túlmunka, a fizetett munkát vállaló nők, fiatalok és nyugdíjasok,
s egyéb korábban nem foglalkoztatott személyek munkába lépése miatt.
A következő fejezetben megmutatjuk azt a józan ész számára magától értetődő
dolgot, hogy egy ilyen háborúban, mint a mostani, a fogyasztásra rendelkezésre álló
javakat a békeidő fogyasztási szintjéhez képest csökkenteni kell, és növelni
bizonyosan nem lehet.
Ebből az következik, hogy a fogyasztók rendelkezésére álló megnövekedett,
elkölthető pénzmennyiség olyan árumennyiséggel áll szemben, ami nem nőtt. Ha nem
vezetünk be igen kemény szabályozást arra nézve, hogy mi adható el, ha nem
vezetünk be minden fogyasztási cikkre maximált árat avval az eredménnyel, hogy
nem lesz mit vásárolni, s a fogyasztó zsebét csak égeti a hazavitt pénz, akkor csupán
két alternatívánk marad. Eszközöket kell találnunk arra, hogy a megnövekedett
vásárlóerőt visszavonjuk a piacról; vagy az áraknak addig kell emelkedniük, míg a
rendelkezésre álló javak árai el nem érik azt a szintet, hogy felszívják a
megnövekedett mennyiségű kiadásokat, más szóval ez az infláció módszere.
A megoldásnak tehát olyannak kell lennie általános jellegét illetően, ami kivonja a
költekezésből a megnövekedett keresetek bizonyos arányát. Ha a hiányok
létrehozásától és a magas árak bevezetésétől eltekintünk, ez az egyetlen
396

út, ami egyensúlyt hozhat létre az elkölthető pénzek és a vásárolható áruk között.
Önkéntes megtakarítások is megfelelnének a célnak, ha elégséges mennyiségben
létre jönnének. [...] A potenciális termelés és a nemzeti jövedelem elosztásának
elemzése [...] világosan megmutatja, hogy mennyire valószínűtlen az, hogy az
önkéntes megtakarítás elégséges legyen. [...]
Az első intézkedés radikális tervünkben [...] ezért az, hogy meg kell határozni
minden kereső esetében azt az arányt, amelyet el kell halasztania vásárlóként, úgy is
mondhatjuk, vissza kell vonnia az azonnali fogyasztásból, s melyet csak akkor
használhat fel fogyasztásra, ha a háborúnak vége lesz. Két előny is származik abból,
ha ezt az arányt minden jövedelmi csoportra tisztességesen meg lehet állapítani.
Lehetővé válik, hogy a háború idején megengedett azonnali fogyasztásra való
jogosultság szorosabb kapcsolatban legyen a viszonylagos áldozathozatallal, mint más
terv esetében. Az is lehetővé válik, hogy a háború utánra elhalasztott fogyasztás, ami
voltaképpen államadósság, széles körben szét legyen osztva azok között, akik nem
vettek igénybe azonnali fogyasztást, s ne a tőkés osztály kezében legyen koncentrálva,
mint ahogy az előző háború idején volt.
A második javaslat az, hogy a háború után általános tőkeadóval felkészüljünk erre
az elhalasztott fogyasztásra az államadósság növelése nélkül.
A harmadik pont az, hogy megóvjuk mindazoknak a jelen fogyasztási szintjét,
akiknek az életszínvonalában nincs tartalék a csökkentésre. Ez mentességet élvező
minimumszint meghatározásával, erősen progresszív skála bevezetésével és
családipótlék-rendszerrel valósítható meg. [...]
A negyedik javaslat [...], ami az előző intézkedések révén érhető el, de önmagában
nem elengedhetetlen megvalósításukhoz az, hogy a bérek, nyugdíjak és egyéb
juttatások nominális szintjének további emelését kössük a jegyrendszerbe bevont,
szűk kört felölelő fogyasztási cikkek költségeinek változásaihoz, melyek olyan
kemény magot képeznek, ahol a hatóságok mindent elkövetnek azért, hogy ott ne
emelkedjenek az árak. [...]
Egy ilyen általános terv, amihez mindenkinek igazodni kell olyan, mint a
közlekedési szabályzat – mindenki nyer és senki sem veszthet. [...]
Keynes, J. M.: How to pay for the war (190) In: Essays in Persuasion. Collected Writings of John
Maynard Keynes. Vol. IX. 2 nd edition. London: Macmillan. 1971-1988.
(A szemelvény fordítását Bekker Zsuzsa készítette.)
397