A KUKACOK SZEREPE - BUKSZ

More documents

Recommendations

Info

224 BUKSZ 2011 Marin egyik, már idézett tanulmányában, a képmásról értekezve, mintegy odavetett megjegyzésként, újfent Furetière Dictionnaire-jét idézve írja: „jogi értelemben »azt is mondják, hogy a reprezentáció egyenes vonalban a végtelenig folytatódik; így mondják azt, hogy az unoka örököl az ôsétôl […] saját elhunyt apját reprezentálva, hogy úgy részesül az örökségbôl, mintha apja még mindig élne.” 30 Julius von Schlosser már idézett nagyszerû könyvében a római patríciusházakban található ceraerôl, effigiumokról írva állítja: „A cerae fontos tárgyai a jus imaginumnak […], amely Cicero megjegyzése szerint magába foglalta »azt a jogot, hogy képmásomat mint emlékeztetôt örökül hagyjam azokra, akik utánam következnek«. Ám nem ez volt a szokás valóságos magyarázata. […] A legfontosabb megfontolás nem az volt, hogy az elôdök mit hagynak örökül az utókorra; ez csak a szokás meggyökeresedése után vált szemponttá. A legfontosabb eredeti követelmény a maximális életszerûség volt, és természetesen ez az a követelmény, aminek a viaszlenyomatok használata leginkább megfelelt. Ez a különleges igény onnan származott, hogy a cerae eredetileg a patríciusok temetési szertartásának voltak az eszközei, és ez a szokás az antikvitás kezdeteiig vezethetô vissza. […] Bár a jus imaginumnak és a patríciusházak átriumában kiállított portrégalériának nincsenek a 4. századnál régebbi idôkre visszavezethetô dokumentumai, a temetési szertartások kellékeként szolgáló imagines használata sokkal régebbi múltra tekint viszsza; már a köztársaság idejébôl vannak errôl fennmaradt dokumentumok.” 31 Ezzel a gondolatmenttel kapcsolatban idézi Schlosser az idôsebb Plinius Természetrajzából a festészet eredetérôl és szomorú hanyatlásáról szóló bekezdéseket: „Más volt az, ami ôseink atriumában szemünk elé tárult: nem idegen mûvészek szobrait, és nem bronzból vagy márványból, hanem viaszból készített arcképeket helyeztek egyenként a szekrénykékbe, hogy legyenek képmások, amelyeket a nemzetség gyászmenetein felvonultatnak, és így mindig, ha valaki meghalt, a család minden tagja jelen volt, aki csak valaha is létezett.” 32 Didi-Huberman ismeri Schlossernak a viaszképmásokról írott könyvét, hiszen 1998-ban, nagyrészt Schlosser munkájának hatására, cikket publikált a viaszképmásokról. 33 Az is vélelmezhetô, hogy Schlosser Pliniusszal kapcsolatos megjegyzései és a Plinius-idézet indította el azt a gondolatmenetet, amely azután a londoni Tate Galleryben, 1996 februárjában rendezett konferencián tartott elôadásához vezetett. A konferencia elôadásai a Law and the Image: the authority of art and the aesthetics of law címû kötetben jelentek meg. 34 Plinius, az elsô században élt római úgy látja, a mûvészet halott, állítja Didi-Huberman, és kijelentése igazolására idézi a Természetrajz X (XXXV) könyvének II. 4. passzusát: „Az arcképfestészet pedig, amely oly hûen hagyta örökül az alakokat, teljesen elenyészett.” 35 A BUKSZ 2004. évi tavaszi számában Ferenczi Attila közölt bírálatot a Plinius-kötet fordításáról. Az idézett mondattal kapcsolatban a következôt írta: „A figurae in aevum propagabantur kifejezés fordítása szerencsésebb lenne így: »Az arcképfestés, mely oly hûen örökítette meg a vonásokat, teljesen kihalt.«” 36 Didi-Huberman ennél akadékoskodóbb. Az eredeti latin szöveg a következôképpen hangzik: Imaginarium quidem pictura, qua maxime similis in aevum propagabantur figurae, in totum exoleuit. Ennek alapján Didi-Huberman azt állítja, hogy Plinius szerint az a portréfestészet halt ki, amely maximális hasonlóságra [maxime similis], élethûségre törekedett; ennek helyét vették át a „márványféleségek”, a rokonok képmása helyett kirakott szobrok. 37 A Schlosser által idézett Plinius-passzus a következôképpen folytatódik Darab Ágnes fordításában: „A családfa vonalai festett képmásokhoz ágaztak szét. Az irattár tele volt feljegyzésekkel és tisztviselôi tevékenységük tetteinek emlékével. Kívül és a bejárat körül nagyszerû hôsök további képei voltak, melléjük helyezve az ellenségtôl szerzett zsákmány. Ezeket egy vevônek sem volt szabad eltávolítania, a házak örökké ünnepelték a diadalt, még akkor is, amikor gazdájuk megváltozott.” 38 A szöveg és környezetének alapos elemzése Didi- Hubermant arra a következtetésre vezeti, hogy a Plinius által használt imaginum pictura, illetve imagines pictae nem a mûvészi értelemben használt arcképfestésre utal, hanem a színezett viaszmaszkra, a valósághû képmásra, és sokkal közelebb áll (bár egyiküket sem említi) a Schlosser, illetve Marin által feltételezett jogi értelmezéshez. Az imago Pliniusnál genealógiai kategória. „Míg Vasari számára egy portré lehet jó vagy rossz, Plinius számára csak jogszerû vagy jogszerûtlen, jogos vagy jogosulatlan képmás létezik. Egy képmás a legitimitását a köz- és magánjog határterületén található ius imaginumból, »a képmás jogából« nyeri.” 39 Az antik imago nem imitáció, hanem a modell – többnyire a halott – eredetileg viaszlenyomattal, közvetlen fizikai kontaktussal készített képmása, arcának duplikátuma; a genealógiai kapcsolat nem áll rokonságban az esztétikai megfontolásokkal. „Az ôsök maszkja temetési szerepétôl függetlenül életre kelti a hasonlóságot, hiszen megôrzi azoknak az arcvonásait, akik méltóságot adtak a gensnek” 40 – írja Didi-Huberman. Didi-Huberman elôadását Peter Goodrich angol jogfilozófus és jogtörténész fordította angolra, aki maga is elôadott a konferencián A semmi ikonográfiája címmel, mintegy folytatva Plinius–Schlosser– Didi-Huberman gondolatmenetét. A gaiusi Institutes alapján arra a meggyôzôdésre jut, hogy „az imago nem azonos a picturával; az imago jelenést, fantomot jelent, amit gyakran úgy tekintenek, mint istenségek vagy ôsök figurái vallásos tiszteletének tárgyát, ellentétben a festett portréval, amelynek nincsen ilyen funkciója. Történetileg az imago temetési képmás volt, az elhunyt szellemének helye, ami megmaradt azután is, hogy a halott teteme oszlásnak indult, elporladt; ezért volt ereklyeként különleges vallási jelentôsége mint a halott lelkének, élô maradványának.” 41
év – ginzburg 225 A reprezentáció rejtett lényegét feltáró, warburgi ihletésû ginzburgi elemzés folytatható lenne a Plinius–Schlosser–Didi-Huberman–Goodrich sorozaton túl is. Említeni lehetne az 1351. évi angol törvényt, a Statute of Treasonst, amely szerint az árulás elkövetéséhez elégséges a király halálát elképzelni; azt a középkori gyakorlatot, hogy a törvényen kívülieket in effigio, távollétükben, az aktust a bábjukon végrehajtva is ki lehetett végezni. A sor napjainkig folytatható: a 2005. évi ausztrál antiterrorista törvény újraértelmezi a zendülés és az árulás fogalmát, mint ami a terrorizmus fogalomkörébe tartozik, és büntethetôvé teszi az állam szuverenitására utaló jelképek (nemcsak a zászló, de az uralkodó képmása) elégetését is. 42 Amint láttuk, ha Ginzburg intenciójának megfelelôen folytatjuk az általa kezdett sorozatot, ha egyre rejtettebb rétegek elemeit mind finomabb rostán szûrjük át, mind nagyobb biztonsággal állíthatjuk, hogy az általunk ismert és használt reprezentáció (fogalma) évezredek óta, alakváltozásokon keresztül, de mindvégig megôrizve a halálhoz, a halotthoz kapcsolódó eredeti jelentését, velünk él. Mindezt nem lehet, de nem is érdemes közvetlen bizonyítékokkal igazolni. Jelenünk, mint Ginzburg állítja, nem független a múlt egymásra rakódó rétegeitôl. Ha érteni akarjuk önmagunkat, a világot, amelyben élnünk adatik, nem tehetjük meg, hogy csak a dokumentumokra támaszkodó tényekre hagyatkozunk. A történelmi igazsághoz nem csupán a hagyományos értelemben felfogott bizonyítékokon keresztül vezet út. o 30 n Marin: The Tomb, 274. old. 31 n Von Schlosser: i. m. 183. old. 32 n Idôsebb Plinius: Természetrajz. Az ásványokról és a mûvészetekrôl. Ford. Darab Ágnes. Enciklopédia, Bp., 2001. XXXV. könyv, II. 6. 159. old. 33 n Georges Didi-Huberman: Viscosités et survivances: L’histoire de l’art á l’épreuve du matériau. Critique, 54 (1988), 611. szám, 138–162. old. 34 n Costas Douzinas – Lynda Nead (eds.): Law and the Image: The Authority of Art and the Aesthetics of Law. University of Chicago Press, Chicago, 1999. 35 n Plinius: i. m. 159. old. 36 n BUKSZ, 2004. tavasz, 56. old. 37 n Georges Didi-Huberman: The Molding Image. Genealogy and the Truth of Resemblance in Pliny’s Natural History Book 35, 1–7. In: Law and the Image, 77. old. 38 n Plinius: i. m. II. 6., II. 7., 159–160. old 39 n Didi-Huberman: The Molding Image, 79. old. 40 n Uo. 87. old. 41 n Peter Goodrich: The Iconography of Nothing. Blank Spaces and the Representation of Law in Edward VI and the Pope. In: Law and the Image, 104. old 42 n Oliver Watts: Burning Effigies: Treason and sedition in visual culture (2006). Elérhetô: www.law.unimelb.edu.au/cmcl 2011 ôsz
Page 1 and 2: A KUKACOK SZEREPE A MÚLT RÉTEGEIN
Page 3 and 4: év - ginzburg 217 27 évesen, a pi
Page 5 and 6: év - ginzburg 219 léptékben is r
Page 7 and 8: év - ginzburg 221 ennek a fogalomn
Page 9: év - ginzburg 223 ségben. Talán

A KUKACOK SZEREPE - BUKSZ

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?