Dr. Bartalis Imre - Hungarovet
Dr. Bartalis Imre - Hungarovet
Dr. Bartalis Imre - Hungarovet
Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
<strong>Dr</strong>. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong><br />
Velünk élő történelem<br />
Székesfehérvár<br />
2007.
© Minden jog fenntartva dr. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong> és örökösei részére<br />
<strong>Dr</strong>. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong> írásai számos lapban, antológiában jelentek meg.<br />
Önálló kötetei:<br />
Paraszti huncutságok, avagy egy állatorvos naplótöredékei (1996, 1997, 1998)<br />
Későn jöttél mama : Egy állatorvos családregénye, 1-2. kötet (1999)<br />
Üzenet a harmadik évezred emberének (2002, 2003)<br />
Ne hagyd abba apa (2005)<br />
Mindig az igazat, csakis az igazat (2005)<br />
Velünk élő történelem (2007)<br />
Válogatta, gondozta, szerkesztette: <strong>Dr</strong>. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong><br />
Felelős kiadó: <strong>Dr</strong>. Móré Attila igazgató<br />
Felelős vezető: Gesztesi Béla marketing igazgató<br />
Nyomdai előkészítés: Szabó Anita<br />
Nyomdai kivitelezés: Kasza Zsolt<br />
Első kiadás<br />
ISBN<br />
Kiadja az Alpha-Vet Állatgyógyászati Kft., Székesfehérvár<br />
ügyvezető igazgató <strong>Dr</strong>. Móré Attila<br />
Székesfehérvár, 2007.
Köszönettel tartozom mindazoknak,akik a könyvem megjelenését<br />
elősegítették:<br />
<strong>Dr</strong>. Móré Attila Alpha-Vet Kft ügyvezető igazgatójának anyagi támogatásáért és a könyv<br />
kiadásáért.<br />
<strong>Dr</strong>. Mile Sándor Magyar Állatorvosi Kamara Kft elnökének és <strong>Dr</strong>. Bujdosó Géza Békés megyei<br />
Kamara elnökének a Kamarai Lapok anyagának felhasználásáért.<br />
Orbán Éva Egyetemi Könyvtárunk igazgató helyettesének a lektorálásáért, és a könyv belső<br />
átrendezéséért.<br />
<strong>Dr</strong>. Kováts Jenő címzetes egyetemei tanár, ig. főállatorvosnak a könyvet bemutató előszaváért.<br />
<strong>Dr</strong>. Karasszon Dénes címzetes egyetemi tanár, az Orvostörténeti Társaság ny. elnökének az<br />
Epilógusért.<br />
Gesztesi Béla marketing igazgatónak a könyv nyomdai előkészítéséért és a könyv<br />
kivitelezéséért.<br />
Utoljára, de nem utolsó sorban keresztfiamnak Andrónyi Miklós építőmérnöknek a borítólapok<br />
megtervezéséért és kivitelezéséért, és<br />
mindazoknak akik a kéziratot nyomdakész állapotba helyezték, a nyomdai munkákban<br />
közreműködtek és az egészet ilyen brilliáns kivitelezésben közkinccsé tették.
Könyvemet ajánlom két fiamnak:<br />
Tamásnak és Andrásnak
Tartalom<br />
ELŐSZÓ ................................................................................................................................. 15<br />
BEVEZETÉS ..........................................................................................................................17<br />
SZAKMAI KÖZÉLET (Szakmapolitika, társas élet, könyvek, megemlékezések) ................... 19<br />
Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének alapszabálya ................................................... 21<br />
Beszámoló a földművelésügyi miniszter és a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének<br />
elnöksége között 1990. április 13-án lezajlott szakmai beszélgetésről .................................. 24<br />
A Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének elnöke a megyei kamarák [képzésseltovábbképzéssel<br />
kapcsolatos] előterjesztését az alábbiakban összegezte ........................... 25<br />
Hírek - közlemények ............................................................................................................... 28<br />
Veszprém megyei munkatervi javaslat 1993. évre ................................................................. 30<br />
Veszprém megyei állatorvosok Hargita megyében ................................................................ 32<br />
Törvény az állatorvoslásról ..................................................................................................... 34<br />
Mindannyiónk felelőssége ...................................................................................................... 35<br />
Tíz éves a Magyar Állatorvosi Kamara ................................................................................... 37<br />
Javaslat a Mócsy-emlékérem odaítélésére ............................................................................ 39<br />
Akik „csak” dolgoznak! ............................................................................................................ 41<br />
A pátria megörökítői : Állatorvosok kiállítása Tapolcán ........................................................... 42<br />
Akire tisztelettel emlékezünk! - <strong>Dr</strong>. Mócsy János ................................................................... 43<br />
Ünnepélyes tanácskozás Veszprémben ................................................................................. 45<br />
Csődben van-e az állategészségügy Beszélgetés dr. Bótor Attilával .................................. 47<br />
Jubileumi emlékülés ............................................................................................................... 49<br />
Szeressük a nyugdíjasainkat .................................................................................................. 54<br />
Nagyobb megbecsülést az állategészségügynek! .................................................................. 55<br />
Szenior klub az egyetemen .................................................................................................... 56<br />
Becsüljük meg öregeinket! ..................................................................................................... 57<br />
Hősök napi megemlékezés az Állatorvostudományi Egyetemen ........................................... 59
Egy késői laudáció ................................................................................................................. 61<br />
A Tolnay Sándor-díj 1997. évi kitüntetettjei ............................................................................ 63<br />
Egy tudós, aki nem kellett hazájának .................................................................................... 65<br />
Hősök napi megemlékezés az egyetemen ............................................................................ 67<br />
Könyvismertetés Szerb <strong>Imre</strong>: „… együtt vadászni” ............................................................... 69<br />
A Bödecs Lajos-emlékérem első kitüntetettje ........................................................................ 70<br />
Egyetemi hírek : Emlékezés dr. Urbányi Lászlóra és dr. Marek Józsefre .............................. 72<br />
Részlet az állatorvosbálok történtéből ................................................................................... 74<br />
Érdemes tallózni a régi Állatorvosi Lapokban ........................................................................ 75<br />
Megifjodott nyugdíjasok! ........................................................................................................ 77<br />
Büszkék lehetünk az állat-egészségügyi munkák színvonalára ............................................ 78<br />
Magyar állatorvosok a nyugati hadszíntéren ......................................................................... 80<br />
Állatorvosi Rotary találkozó Baján ......................................................................................... 82<br />
Megyei továbbképzés Sopronban ......................................................................................... 83<br />
Nyomorgó állatorvosözvegyek .............................................................................................. 84<br />
Könyvismertetés <strong>Dr</strong>. Bodrossy Leo: A Balaton regénye ........................................................ 85<br />
Emléktábla-elhelyezés a Központi Könyvtár északi falán ..................................................... 86<br />
<strong>Dr</strong>. Zimmermann Ágoston emlékülés Móron ......................................................................... 89<br />
Könyvismertetés Karasszon Dénes: A magyar állatorvoslás kultúrtörténete I-II. .................. 91<br />
Elhunyt <strong>Dr</strong>. Kovács Jenő, az állatorvosi gyógyszertan professzora ...................................... 93<br />
Nekrológ : <strong>Dr</strong>. Andrónyi Andor ............................................................................................... 95<br />
Búcsú dr. Berki Istvántól ........................................................................................................ 96<br />
<strong>Dr</strong>. Bödecs Lajosra emlékezünk ............................................................................................ 97<br />
Elhunyt <strong>Dr</strong>. Landy László ....................................................................................................... 99<br />
ÁLLATORVOSOK ARCKÉPCSARNOKA ............................................................................ 101<br />
<strong>Dr</strong>. Bokori József professzor úr 70 éves .............................................................................. 103<br />
Beszélgetés dr. Tanyi Jánossal ........................................................................................... 106<br />
Bokori professzor úr laudációja ........................................................................................... 108
Az önzetlen szakember Visszapillantás életpályámra <strong>Dr</strong>. Szabó István ............................... 111<br />
<strong>Dr</strong>. Szabó István kitüntetése .................................................................................................. 114<br />
Ne hagyjuk magunkat megöregedni! <strong>Dr</strong>. Holló Ferenc ......................................................... 117<br />
Akinek a munka jelenti a pihenést! <strong>Dr</strong>. Kováts Jenő .............................................................. 119<br />
Visszaveszek a tempóból, de nem hagyom abba! <strong>Dr</strong>. Kováts Jenő ......................................121<br />
A kamara szervezésének megszállottja <strong>Dr</strong>. Szabó Tamás ....................................................123<br />
Köszönöm a sok jót, mit tőled kaptam! <strong>Dr</strong>. Lami Gyula .........................................................126<br />
Az iskolát teremtő akadémikus <strong>Dr</strong>. Kovács Ferenc ...............................................................128<br />
Kovács Ferenc akadémikus 80 éves .....................................................................................130<br />
Ha újra kezdené, ugyanígy csinálná <strong>Dr</strong>. Kojnok János .........................................................133<br />
A szakma és az irodalom megszállottja <strong>Dr</strong>. Landy László .....................................................135<br />
Hazánk morális felemelkedéséért dolgozom <strong>Dr</strong>. Padányi Márius .........................................137<br />
Korát meghazudtoló energiával dolgozik <strong>Dr</strong>. Padányi Márius ...............................................139<br />
Aki képtelen munka nélkül élni <strong>Dr</strong>. Héjj László ......................................................................141<br />
Nem tudok elszakadni a lovaktól <strong>Dr</strong>. Fehér Dezső ................................................................143<br />
A szellemi köldökzsinór nem szakad el soha! <strong>Dr</strong>. Tamás László ...........................................145<br />
Egy megelégedett, boldog nyugdíjas <strong>Dr</strong>. Korzenszky László ................................................147<br />
Interjú a kamara főtitkárával <strong>Dr</strong>. Kökény Gábor .....................................................................149<br />
Egy szerény háttérmunkás <strong>Dr</strong>. Haraszti János ......................................................................152<br />
Ha újra kezdeném, ismét csak állatorvos lennék <strong>Dr</strong>. Almássy Károly ...................................154<br />
A tanár úr 75 éves! <strong>Dr</strong>. Kapp Pál ...........................................................................................156<br />
A Tanár úr 80 éves! <strong>Dr</strong>. Kapp Pál ..........................................................................................158<br />
<strong>Dr</strong>. Kapp Pál tanár úr kitüntetése ...........................................................................................161<br />
Jó kedélye sosem hagyja el <strong>Dr</strong>. Szent-Iványi Miklós .............................................................162<br />
Igazi kárpát-medencei magyarnak érzem magam <strong>Dr</strong>. Goóts László .....................................164<br />
Igyekeztem mindenütt helytállni <strong>Dr</strong>. Kardeván Andor ............................................................167<br />
80 évesen is fiatalos lendülettel praktizál <strong>Dr</strong>. Tönkő Pál .......................................................170<br />
Cselédsorból a bitófa árnyékába <strong>Dr</strong>. Fehér Miklós ................................................................172
Csak egy vagyok az állatorvosi kar szürke katonái közül <strong>Dr</strong>. Mézes Ödön ........................ 174<br />
A szakmának szenteltem az életemet <strong>Dr</strong>. Katona Ferenc .................................................. 176<br />
Az erős akarat átsegítette minden nehézségen <strong>Dr</strong>. Szergényi M. Éva .............................. 178<br />
Aki egy teljesen új eljárást honosított meg hazánkban <strong>Dr</strong>. Mészáros István ...................... 180<br />
Az életében több volt az árnyas, mint a napos oldal <strong>Dr</strong>. Ujváry István ............................... 183<br />
Aki a tudományok mellett a művészeteknek is hódol <strong>Dr</strong>. Pethes György ........................... 185<br />
Egy gyémántdiplomás vallomásai <strong>Dr</strong>. Bódai József ........................................................... 187<br />
Egy állatorvos monológja <strong>Dr</strong>. Karády Sándor ..................................................................... 189<br />
Egy csendes, szerény kutató vallomásai <strong>Dr</strong>. Surján János ................................................ 191<br />
Egy nemzedék egy nagy múltú iskolában <strong>Dr</strong>. Simon József .............................................. 193<br />
A szakma megszállottja <strong>Dr</strong>. Radnai István ......................................................................... 195<br />
Pihenésként a virágaival foglalkozik <strong>Dr</strong>. Szűcs Aladár ....................................................... 197<br />
Ezt rendelte Isten számunkra <strong>Dr</strong>. Czéh János ................................................................... 199<br />
Politikai okok miatt távozott az egyetemről <strong>Dr</strong>. Polner Tibor .............................................. 201<br />
Mindennap küldetéstudattal indul munkába <strong>Dr</strong>. Nagy Attila ............................................... 203<br />
A szerénység mintaképe <strong>Dr</strong>. Csapó István ......................................................................... 206<br />
A Kómár dinasztia <strong>Dr</strong>. Kómár Gyula ................................................................................... 208<br />
Egy mindig mosolygós, segítőkész egyetemi oktató <strong>Dr</strong>. Somogyvári Kálmán ................... 210<br />
Száguldás, rohanás, maga a lüktető életem szép volt… <strong>Dr</strong>. Fodor László ........................ 213<br />
A nyugdíjazására tervszerűen készült <strong>Dr</strong>. Simor Ferenc .................................................... 216<br />
Emlékek, néhány ironikus megjegyzéssel <strong>Dr</strong>. Koltai László ............................................... 219<br />
Méltó helyre került a kitüntetés <strong>Dr</strong>. Németh Gyula ............................................................. 222<br />
Újabb akadémikussal lettünk gazdagabbak <strong>Dr</strong>. Varga János ............................................. 224<br />
Az élelmiszer-higiéniai munkák elkötelezettje <strong>Dr</strong>. Garaczi <strong>Imre</strong> ......................................... 227<br />
Egy sikeres élet, amely nehezen indult <strong>Dr</strong>. Berezvai Ferenc ............................................. 229<br />
Mészáros János akadémikus 75 éves ................................................................................ 232<br />
Egy szerény egyetemi tanár <strong>Dr</strong>. Vörös Károly .................................................................... 235<br />
70 éves korában is fiatalos hévvel dolgozik <strong>Dr</strong>. Tuboly Sándor .......................................... 239
Ő a Dékán Úr! <strong>Dr</strong>. Solti László ..............................................................................................243<br />
Egész életem alakulását a jóistennek köszönhetem <strong>Dr</strong>. Balogh Árpád ................................247<br />
Csendben telnek napjaim <strong>Dr</strong>. Kotsis István ..........................................................................250<br />
Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt a pályát választottam <strong>Dr</strong>. Horváth Béla ..........................252<br />
Sok örömem volt a munkámban <strong>Dr</strong>. Bezsilla Ernő ...............................................................255<br />
Igyekeztem édesapám bölcs hagyatékára támaszkodni! <strong>Dr</strong>. Lancz Endre ..........................258<br />
33 éven át volt járási főállatorvos <strong>Dr</strong>. Lázár István ...............................................................262<br />
Az állat-higiénia elkötelezettje <strong>Dr</strong>. Szovátay György ............................................................265<br />
Beléptem a kilencvenedik életévembe <strong>Dr</strong>. Bodrossy Leo .....................................................269<br />
Életemben mindig optimista voltam <strong>Dr</strong>. Fütty Géza ..............................................................272<br />
A védőangyalom mindig velem volt <strong>Dr</strong>. Portschy Ödön ........................................................275<br />
Állatorvosi munkámat szeretetszolgálatnak tekintettem! <strong>Dr</strong>. Ulbrecht Sándor .....................278<br />
Élete összefonódott a magyar állatorvosképzéssel <strong>Dr</strong>. Karsai Ferenc .................................281<br />
Nehéz életem volt, de boldog vagyok <strong>Dr</strong>. Fadgyas Károly ...................................................285<br />
Őrségváltás a megyei állat-egészségügyi állomás élén <strong>Dr</strong>. Édes Géza ..............................288<br />
Édesanyámnak köszönhetem, hogy továbbtanulhattam <strong>Dr</strong>. Tell Vilmos ..............................290<br />
Jelenleg a kedvteléseimnek élek <strong>Dr</strong>. Nagy Zoltán ................................................................293<br />
Új dékán az Állatorvos-tudományi Karon <strong>Dr</strong>. Fodor László ..................................................296<br />
Sógorának köszönheti, hogy állatorvos lett <strong>Dr</strong>. Tarnóczay Miklós ........................................300<br />
Egész életét a magyar honvédelem állat-egészségügyi<br />
szolgálatának szentelte <strong>Dr</strong>. Balás Gyula ..............................................................................303<br />
Édesapja és az aranylelet segítette továbbtanulását <strong>Dr</strong>. Bagi János ...................................306<br />
Néhány szösszenet a nem közölt szövegrészekből<br />
az Állatorvosok arcképcsarnoka című rovathoz ...................................................................309<br />
Jó igavonó típus vagyok <strong>Dr</strong>. Günther Miklós ........................................................................311<br />
Negyvenöt év egy tanszéken… <strong>Dr</strong>. Varga István .................................................................314<br />
Szép és tartalmas volt a pályám és az életem <strong>Dr</strong>. Köleséri <strong>Imre</strong> .........................................320<br />
Epizódok egy veterán állatorvos életéből <strong>Dr</strong>. Csiki Vidor .....................................................323
Állatorvosi tevékenységem és az előzmények… <strong>Dr</strong>. Sokoray Béla .................................... 327<br />
Cím és rang nélkül <strong>Dr</strong>. <strong>Dr</strong>ovácskó Béla ............................................................................... 330<br />
A Tisza szerelmese vagyok! <strong>Dr</strong>. Rénes <strong>Imre</strong> ....................................................................... 332<br />
Vallásos és hazafias nevelésben részesültem! <strong>Dr</strong>. <strong>Dr</strong>ávai Gyula ........................................ 336<br />
Latin-Amerika szerelmese <strong>Dr</strong>. Túry Ernő ............................................................................. 340<br />
<strong>Dr</strong>. Mészáros M. János, a magyar állatorvosi numizmatika úttörője ................................... 345<br />
Nyolcvanhárom évesen ma is aktívan dolgozik <strong>Dr</strong>. Steiber László ..................................... 350<br />
Nyugalom, béke, szeretet és megelégedettség van<br />
szívemben és lelkemben <strong>Dr</strong>. Belle László ........................................................................... 354<br />
Legfontosabb számára a család <strong>Dr</strong>. Karasszon Dénes ....................................................... 359<br />
Mindeddig megsegített az Úr! <strong>Dr</strong>. Pallaghy Sándor ............................................................. 364<br />
Figyelemmel kísérem az állatorvoslás jelenlegi helyzetét <strong>Dr</strong>. Füzi Gyula ........................... 369<br />
Állandóan tanulnunk kell, befogadni és alkalmazni az újat <strong>Dr</strong>. Koós Hutás Ferenc ............ 373<br />
Búcsú a mikroszkóptól <strong>Dr</strong>. Vetési Ferenc ............................................................................ 376<br />
<strong>Dr</strong>ukkolok az állategészségügy csapatának <strong>Dr</strong>. Sterczer Dezső ........................................ 385<br />
A szerénység mintaképe <strong>Dr</strong>. Fenyvesi Máté ....................................................................... 388<br />
Boldog családi légkörben nőttem fel <strong>Dr</strong>. Molnár Kálmán ..................................................... 391<br />
Több ezer állatorvos és állattartó bízik bennünk <strong>Dr</strong>. Móré Attila .......................................... 397<br />
Szívesebben dolgozik, mint nyilatkozik <strong>Dr</strong>. Nagy Béla ........................................................ 401<br />
Tanulhatna a mai állatorvos-nemzedék az elődöktől… <strong>Dr</strong>. Barócsai György ...................... 404<br />
Kiváló tanáraim voltak… <strong>Dr</strong>. Kassai Tibor ........................................................................... 410<br />
Ma sem szakadtam el a szakmától <strong>Dr</strong>. Fehér János ........................................................... 415<br />
A KÉRDEZŐ ........................................................................................................................ 419<br />
Kitüntetett főállatorvos Egy gazdag életút elismerése <strong>Dr</strong>. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong> .............................. 421<br />
A MÁK Szövetségének első elnöke nyugalomba vonult <strong>Dr</strong>. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong> ........................... 422<br />
<strong>Bartalis</strong> történelmi korképe .................................................................................................. 424<br />
Üzenet a harmadik évezred emberének .............................................................................. 425
Új kötet az állatorvos írótól Különleges ember különös légkörű<br />
írásai Bánffy György színművésztől .................................................................................... 427<br />
<strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong> 70 éves ........................................................................................................... 428<br />
Fiatal aranydiplomás <strong>Dr</strong>. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong> ................................................................................ 431<br />
A Magyar Állatorvosi Kamara első elnöke 75 éves ............................................................. 433<br />
Búcsú az “Arcképcsarnoktól”............................................................................................... 435<br />
EPILÓGUS .......................................................................................................................... 437<br />
NÉVMUTATÓ ...................................................................................................................... 441
Előszó<br />
Gyógyítani nem lehet szeretet<br />
és együttérzés nélkül.<br />
(Paracelsus)<br />
Nem lehet bizonyos fokú meghatódottság nélkül kézbe venni <strong>Dr</strong>. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong><br />
Arcképcsarnokának gyűjteményes kiadását. A számtalan sors, élet és tapasztalat megismerése<br />
feltétlenül arra késztet bennünket, hogy fejet hajtsunk a szerző rendkívüli és páratlan munkája<br />
előtt, mellyel tudományágunknak nemcsak kiemelkedő személyiségeit, hanem sokszor egyszerű<br />
közkatonáit is szerető tapintattal megszólaltatja, és életük értékes tapasztalatait közkinccsé<br />
teszi.<br />
Ez azért fontos, mert saját szakmánk történelmének a tanulmányozása nemcsak arra való,<br />
hogy a különböző összefüggéseket kiderítsük, hanem arra is, hogy a múlt és a jelen viszonyainak<br />
az összehasonlításával elősegítsük a kritikai öntudat kialakulását, ítéletet alkothassunk saját<br />
helyzetünkről, meghatározzuk az elvárásokat a jövőre vonatkozóan.<br />
A ma problémáira adandó válaszok érthetőbbé lesznek, ha azokat a korábbi idők válaszai<br />
folytatásának tekintjük. Éppen ezért az egyetlen diszciplína, mely az állatorvoslást mint egészet<br />
képviseli, a tudományágunk történelme. Sokszor és sokan élnek abban a hibás felfogásban, hogy<br />
minden jó gondolat, minden hasznos eljárás csak a tegnaptól származik, egyes fontos problémák<br />
megoldása viszont már holnap esedékes. Ez aláhúzza a tényt, hogy sok kortársunk még mindig<br />
azt hiszi, hogy egy mágikus univerzum vesz körül bennünket, éppúgy, mint kőkorszakbeli vagy<br />
középkori eleink ezt hitték. Mindenesetre az állatorvoslás történelme több, mint „szellemi torna”.<br />
A klinikai megfigyelés és a terápia, de különösképpen az állatbetegségek történelme, adatokat<br />
szolgáltat nekünk, melyek helyes alkalmazása tudományágunk mélységeibe mind újabb és<br />
újabb betekintést eredményezhet. Ha az állatorvoslás történelmében ezek a kétségkívül előnyös<br />
szempontok hiányoznának, messze volna attól, hogy hasznos lehessen.<br />
Az Arcképcsarnok eddig bebizonyította, hogy bárki nagyon jó állatorvos lehet anélkül,<br />
hogy az állatorvoslás történelmét ismerné, de kétségtelen, hogy ennek ismeretével feltétlenül jobb<br />
állatorvossá válik.<br />
Az állatorvoslás történelmének a tanulmányozása mindenkinek a hasznára válik. Ennek<br />
ismeretében a kezdő állatorvos, ma már egyetemi tanulmányai alapján is, önálló ténykedése<br />
kezdetén jelentősen lerövidítheti a „kísérletezés és tévelygés” nehéz időszakát, mely mind neki,<br />
mind pedig a beteg állatnak oly fájdalmas lehet. Az állatorvoslás történelmének az ismerete<br />
már korábban megmutatja neki, mielőtt hivatásának gyakorlása közben ezt maga is felfedezné,<br />
hogy gyógyszerek, vívmányok és irányzatok jönnek és mennek, hogy egy hasznos dolgot<br />
máról holnapra egy még jobb a háttérbe szoríthat, hogy olykor pozitív vívmányok is irracionális<br />
teóriákból, féligazságokból vagy éppen tiszta empirizmusból nőnek ki. Mindenki, aki felismerte,<br />
hogy lesz a ma igazsága a holnap tévedése, öntudatos és kritikai tartást fog felvenni, és jobban<br />
felkészül új igazságok elfogadására. Ennek pedig nagy jelentősége van. Ugyanis az állatorvostársadalom<br />
egyes tagjai minden időben az oktalan konzervativizmusnak vagy éppen az új divatok<br />
15
iránti irracionális odaadásnak a furcsa keverékét kultiválták. De tudomásul kell venni, csak azok,<br />
akik az állatorvosi művészet és tudomány lassú fejlődését követik, csak azok, akik tudják, hogy<br />
tudományágunk területén eddig micsoda hihetetlen teljesítmények születtek és még mennyi<br />
tennivaló van előttünk, érzékelhetik igazán a jelen eredményeit. Csak azok, akik tudják hány<br />
évszázadra, sőt évezredre volt szükség annak a tudásnak a felépítéséhez, melyet ma magától<br />
értetődőnek veszünk, ismerhetik meg az állatorvos-tudományt a maga valóságában, tudnak<br />
az állatorvosi hivatásban jogos büszkeséget érezni, és ugyanakkor műveléséhez a szükséges<br />
alázatot megszerezni.<br />
Mindehhez hozzásegít bennünket <strong>Dr</strong>. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong>, az állatorvos történelemben egyedülálló<br />
korhű életrajzokat bemutató kötete, amelyet az író nagy szeretettel, sok kutatómunkával és<br />
odaadással tár elénk.<br />
Szekszárd, 2007. január 26.<br />
<strong>Dr</strong>. Kováts Jenő<br />
címzetes egyetemi tanár<br />
16
Bevezetés<br />
Ez a kötet legnagyobb részben az Állatorvosi Kamarai Hírekben megjelent írásaim<br />
gyűjteménye. Nem magam szórakozására, vagy könyveim számának szaporítása érdekében<br />
szedtem egy csokorba ezeket, hanem az utókor számára szeretném mementóként hagyni.<br />
Sajnos az újságok sorsa az enyészet. Egypár írás megmaradt azoknál, akikről szól, a többi a tűz<br />
martalékává lesz, esetleg a papírgyűjtők filléres gondjain segít, vagy a szeméttelepeken fejezi be<br />
rövid pályafutását.<br />
Ami ebben a könyvben olvasható az az állatorvos-történelem egy kis része. Nemcsak<br />
nagy professzoraink életéről szól, hanem a hétköznapok közkatonáiról is, akik sokszor szomorú,<br />
nehéz életükről vallanak, de a humort sem nélkülözik, amint visszapillantanak a 40-50-60 évvel<br />
ezelőtt történt eseményekre. Amikor ezeket a sorokat írom, hirtelen felötlött bennem, hogy az<br />
előző négy kötet könyvem is egy letűnt világ állatorvoslással kapcsolatos történeteihez tartoznak,<br />
többnyire derűs, ritkán meghökkentő, keserédes, szomorú hangulatot keltve az olvasóban.<br />
Azért, hogy a múltunkat megismerjük objektíven, a jelenünket rögzítenünk kell. Minden<br />
olyan írástudó, írással foglalkozó személy, aki nem írja le a körülötte történt napi eseményeket,<br />
bűnt követ el. A mai nap holnapra már tegnap lesz, azaz a múlt, és a mai nap holnapután<br />
már tegnapelőtt lesz, ami már történelem. Hogy a történelmünk hiteles legyen, a mai napot<br />
mindenképpen rögzítenünk kell, mert holnapra már másképp látjuk a megtörtént eseményeket,<br />
holnaputánra pedig a feledés homályába vesznek. „Verba volant, scripta manent.” A szó elszáll,<br />
az írás megmarad. A múlt ismerete nélkül nincsen jelen, és nem építhetjük hitelesen a jövőnket.<br />
Egyre nehezebben tudom felkutatni azokat az állatorvosokat, akik még a két világháború között<br />
dolgoztak, és végigélték a második világháború borzalmait, a katonáskodást, a hadifogságot és<br />
a semmiből való újrakezdést. Szomorú szívvel nyugtáztam, hogy a megkeseredett, az 1910-es<br />
és 1920-as években született kollégák helyett már csak gyermekeik válaszoltak, mert eltávoztak<br />
közülünk, magukkal víve történelmünket. Igen!<br />
Minden embernek van történelme! Érdemes elolvasni ezeket a kedves curriculum vitaeket,<br />
mert mindegyikből előcsillan az a gondolat, hogy egy nagy családhoz, az állatorvosok családjához<br />
tartoznak, amire mindegyikőjük büszke. Kedves emlékek válnak élő valósággá ezekben az<br />
írásokban. Akik írták, azoknak akkor a jelen volt, ma már mindannyiunknak történelem.<br />
A mindennapi kis események összessége adja saját történelmünket. Ezekből az egyéni<br />
eseményekből alakul ki a vallások, az etnikumok, a művészetek, a népszokások, a szakmák, az<br />
embercsoportok története, amely egy nemzet történelmének alapja.<br />
Churchill egyszer egyik beszédében azt mondta: „Amelyik nemzetnek nincs legalább 10000<br />
memoárja, annak a történelmét - utólag - bárhogy meg lehet írni.” Ezért fontosak számunkra ezek<br />
a kedves életrajzok, hogy az állatorvos-társadalom is hiteles képet adjon a kor valós eseményeiről,<br />
segítve ezzel a történészek munkáját.<br />
Szerb Antal Gondolatok a könyvtárban című könyvében az alábbi üzenetet küldi nekünk,<br />
amely ma is nagyon aktuális:<br />
„Az alkotó jelentősége a mai korban talán nagyobb, mint a tökéletes életű emberé… Legtöbb<br />
17
embernek egyszerűen nincs szeme, amellyel az igazi értékeket meglátná… A művészet kora<br />
mindig az a kor, amelyet az eszme elkészül hagyni, vagy már el is hagyott. A fényük vesztett<br />
korokban egyedül a művész tiszta vágyódása varázsolja vissza az elszállt eszméket, egyedül ő<br />
teheti újra emberivé, testté és közöttünk lakozóvá.”<br />
Ezek a sorok sok év távlatából is a ma emberének szólnak. A mi kedves idős kollégáink,<br />
művészi, tiszta vágyódással varázsolják elénk az elszállt eszméket, ebben a fényevesztett korban,<br />
amikor elénk tárják legtisztább érzelmeiket, legtitkosabb érzéseiket. Így válnak ŐK valóban<br />
emberivé, testté és örökké KÖZÖTTÜNK LAKOZÓVÁ.<br />
18
Szakmai közélet<br />
Szakmapolitika, társas élet, könyvek, megemlékezések<br />
19
Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének alapszabálya<br />
A szövetséget létrehozó és ahhoz csatlakozó állatorvosi kamarák saját alapszabályuk<br />
alapján a későbbiekben is önállóan működnek.<br />
I.<br />
1. A társadalmi szervezet neve: Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetsége, a továbbiakban<br />
Szövetség.<br />
2. A Szövetség jogi személy, melyet az alapítók az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény<br />
alapján hoztak létre, az állatorvosi érdekek országos képviseletére.<br />
3. A Szövetség székhelye: Budapest, Landler J. u.2.<br />
4. A Szövetség működési területe: a Magyar Köztársaság.<br />
5. A Szövetséget 1990. január hó 24-én alapították határozatlan időre.<br />
6. A Szövetség a választmány által jóváhagyott alapszabály alapján működik.<br />
II. A Szövetség céljai<br />
1. A társult kamarák szakmai, etikai, gazdasági, szociális érdekeinek képviselete és<br />
védelme.<br />
2. Az állatorvos-tudomány és a vele kapcsolatos tudományágak oktatásának, művelésének,<br />
fejlesztésének, elterjesztésének elősegítése.<br />
3. A kamaráról szóló törvény kezdeményezése abból a célból, hogy az állatorvosokra<br />
vonatkozó jogszabályok alkotásában a Szövetség az akaratát érvényesíthesse.<br />
4. Az érvényben lévő és készülő, az állategészségüggyel és az állatorvosi tevékenységgel<br />
összefüggő jogszabályok véleményezése és ezek kezdeményezése.<br />
III. A Szövetség feladata<br />
A Szövetség céljait - tagjai tapasztalataira támaszkodva, javaslatait, kezdeményezéseit felkarolva<br />
- egységes fellépéssel valósítsa meg.<br />
1. Tevékenyen vegyen részt az állatorvosképzés, továbbképzés, szakképzés rendszerének<br />
és formájának kidolgozásában és ezen tevékenységet véleményezze.<br />
2. Az állatorvosi hivatás etikai normáinak kidolgozása és fejlesztése. Etikai kódex<br />
megalkotása.<br />
3. Megfelelő kapcsolattartás állami, társadalmi, gazdasági, nemzetközi szervezetekkel.<br />
4. Szakmai és érdekvédelmi célkitűzések megvalósítása érdekében kellő nyilvánosság<br />
biztosítása.<br />
IV. A Szövetség tagsága<br />
A Szövetség tagja lehet, bármely Magyarországon bejegyzett Állatorvosi Kamara, mely írásban<br />
21
nyilatkozatot tesz, hogy a Szövetség alapszabályát elfogadja.<br />
Belépés: Írásban a választmányhoz benyújtott nyilatkozattal történik.<br />
A tagsági viszony megszűnik:<br />
1. Írásban benyújtott kilépési nyilatkozattal.<br />
2. A társult kamarák megszűnésével.<br />
3. Törléssel, ha a társult kamara 6 hónapon át a tagdíjat nem fizeti be.<br />
V. A Szövetség tagjainak jogai és kötelezettségei<br />
1. A tagok joga és kötelessége a Szövetség munkájában rendszeresen részt venni.<br />
2. Szövetség tagja saját alapszabálya szerint kijelöli képviselőjét a választmányba.<br />
3. A tag kamarák kötelesek a választmány által megszavazott tagdíjat havonta rendszeresen<br />
befizetni.<br />
VI. A Szövetség szervei<br />
A választmány:<br />
A választmány által létrehozott és felügyelt bizottságok.<br />
1. A Szövetség végrehajtó és képviseleti szerve a választmány. Tagjai a társult kamarák<br />
képviselői. Minden társult kamara egy főt delegálhat. A választmány saját soraiból<br />
tisztségviselőket választ: egy elnököt, egy alelnököt. (Az első tisztségviselőket egy évre<br />
választja egyszerű nyílt szavazással, egyszerű többséggel.) A tisztségviselőket többségi<br />
titkos szavazással három éves ciklusokra választják meg.<br />
A választmány ezen kívül egy titkárt választ, azonos feltételekkel, aki valamelyik társult<br />
kamara tagja.<br />
Tisztségviselőnek ugyanazon személyt csak egymást követő 2 ciklusra lehet<br />
megválasztani.<br />
2. A választmány évente legalább 4 alkalommal köteles ülésezni.<br />
Ezen túl legalább két társult kamara indítványára a választmányt soron kívül össze kell<br />
hívni.<br />
A titkár kötelessége a választmányi ülés előtt a választmány tagjait írásban 10 nappal<br />
előbb értesíteni, és az értesítésben az ülés elé terjesztett témákat megjelölni, mellékelni a<br />
szükséges és lehetséges írásos anyagot (bizottság által kidolgozott javaslatot, társszervektől<br />
kapott információkat).<br />
3. A választmányi üléseket az elnök vezeti. A választmányi ülés határozatképes, ha a társult<br />
tagok 2/3-a jelen van.<br />
4. A választmány egyszerű szótöbbséggel nyílt szavazással hozza meg határozatát.<br />
Minden olyan esetben, amikor a választmány úgy ítéli meg, minősített többséggel hozza<br />
meg döntéseit. Egy tag javaslatára is el kell rendelni a titkos szavazást. Szavazategyenlőség<br />
22
esetén az elnök szavazata dönt. A választmány határozata az elnökre, a tisztségviselőkre és<br />
a társult kamarákra nézve kötelező.<br />
5. A választmányi határozat a társult kamarák alapszabályaival nem lehet ellentétes. Ilyen<br />
esetben vétóemelési joggal élhet a választmányi tag.<br />
6. A határozat után a kisebbségi vélemény fenntartható. A kisebbségben maradottak hat<br />
hónap után az ilyen témát kérhetik újra napirendre tűzni.<br />
7. A választmány saját tagjai közt a feladatokat saját hatáskörben osztja fel.<br />
8. A választmányi ülésről jegyzőkönyv készül.<br />
VII. A tisztségviselők feladatai<br />
1. Az elnök összehangolja a választmány munkáját, képviseli a Szövetséget a nyilvánosság<br />
és bármely illetékes fórum előtt.<br />
Az elnök a két választmányi ülés között végzett tevékenységéről köteles beszámolni.<br />
Az elnök bármelyik választmányi tagot és a titkárt megbízhatja a Szövetség<br />
képviseletével.<br />
2. Az alelnök helyettesíti és segíti az elnököt bármely munkájában.<br />
3. A titkár végzi a Szövetség ügyviteli munkáját, eljár a választmány által megszabott feladatok<br />
végrehajtásában, ezen körben képviseli a Szövetséget. Összehívja a választmányi<br />
ülést, és ennek zavartalan lebonyolításáért felel, kezeli a Szövetség irattárát, és abba a<br />
választmány bármely tagjának betekintést enged. Felügyeli a Szövetség pénzügyeit, és<br />
arról a választmánynak folyamatosan beszámol.<br />
A titkár a választmányi üléseken tanácskozási joggal vesz részt.<br />
4. A választmány bármely ügyben bizottságot hozhat létre, és szakértőket kérhet fel. Ezek<br />
lehetnek állandó és ad hoc bizottságok.<br />
A bizottságoknak csak javaslattevő hatáskörük van, nem jogosultak a Szövetség<br />
képviseletére.<br />
Javaslataikat a választmányi ülésen személyesen terjesztik elő.<br />
Szekszárd, 1990. január 24.<br />
<strong>Dr</strong>. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong><br />
a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének elnöke<br />
Kamarai Hírek : A Békés Megyei Állatorvosi Kamara időszakos tájékoztatója, 1990. 1. 1. 8-9.<br />
23
Beszámoló a földművelésügyi miniszter és a Magyar Állatorvosi Kamarák<br />
Szövetségének elnöksége között 1990. április 13-án lezajlott szakmai<br />
beszélgetésről<br />
Nagy Ferenc József, földművelésügyi miniszter, bemutatkozó látogatáson fogadta a<br />
Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének elnökségét.<br />
<strong>Dr</strong>. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong> a Szövetség elnöke köszöntötte a minisztert, majd felajánlotta, hogy<br />
minden segítséget megadnak a magyar mezőgazdaság és élelmiszergazdaság további ésszerű<br />
fejlesztéséhez.<br />
Kihangsúlyozta, hogy az állatorvosok dolgozni és gyógyítani csakis egyféleképpen tudnak,<br />
a hippokratészi eskü szigorú betartásával.<br />
Kérte a miniszter segítségét, hogy munkájukat a jelenlegi szervezeti felépítés keretei<br />
között végezhessék továbbra is. Csak úgy lehet igazán exportképes élelmiszert előállítani és<br />
pozíciókat megtartani a környező és a közös piaci országokban, ha az állategészségügy és az<br />
élelmezés-egészségügy szoros irányítás alatt dolgozik.<br />
A megyei állomási rendszer továbbra is alkalmas arra, hogy az állat-egészségügyi és<br />
élelmezés-egészségügyi munkákat megszervezze, koordinálja és ellenőrizze.<br />
Ehhez a munkához a személyi és a tárgyi feltételek biztosítottak, és némi módosítással,<br />
átcsoportosítással alkalmasak újabb feladatok ellátására is.<br />
Fő feladatuknak továbbra is - a gyógyító munka mellett - a járványmegelőzést, a<br />
járványvédelmet és az exportképesség megtartását és növelését tekintik.<br />
A miniszter örömmel nyugtázta az állatorvosi kamarák képviselőinek aggódását a magyar<br />
mezőgazdaság jövőjéért, és kérte, hogy ez a felelősségtudat jellemezze továbbra is munkájukat.<br />
Megígérte, hogy minden támogatást megad a magyar állategészségügynek a jobb és<br />
korszerűbb munkavégzéshez.<br />
Kérte, hogy ez az őszinte párbeszéd jellemezze a kapcsolattartást a minisztériummal<br />
továbbra is.<br />
A hetven percig tartó eszmecsere meggyőzte a minisztert arról, hogy a magyar<br />
mezőgazdaság továbbfejlesztéséhez partnerre talált az állat-egészségügyi dolgozókban, és<br />
megígérte a négytagú küldöttségnek, hogy a szervezet minden konstruktív javaslatát örömmel<br />
fogadja és támogatja.<br />
Kamarai Hírek : A Békés Megyei Állatorvosi Kamara időszakos tájékoztatója, 1990. 1. 1. 10.<br />
24
A Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének elnöke a megyei kamarák<br />
[képzéssel-továbbképzéssel kapcsolatos] előterjesztését az alábbiakban<br />
összegezte<br />
<strong>Dr</strong>. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong>, a Szövetség elnöke az összesített képzési-továbbképzési véleményt az<br />
Állatorvostudományi Egyetem Továbbképzési Osztályára juttatta el 1990. november 20-án.<br />
Íme az állatorvosi kar igénye, elképzelése, véleménye:<br />
„A kamarák elnökeitől és körzeti, üzemi, valamint kerületi állatorvosoktól is beérkezett<br />
véleményeket összesítettem és azt az alábbiakban közlöm, szíves felhasználás céljából.<br />
A továbbképzésekkel kapcsolatosan az a) pontra vonatkozólag megoszlanak a<br />
vélemények. Zömében helyeslik a b) pontban foglaltakat, amelynek értelmében a megyei kamara<br />
szervezésében évente egy alkalommal 3-4 napos bentlakásos továbbképzés történjen. Ezt azzal<br />
indokolják, hogy az egész napos továbbképzésen résztvevők intenzíven el tudnak merülni a<br />
saját maguk által megszerkesztett és megszervezett közös programok, témák körében, és azt<br />
hasznosítani tudják.<br />
Fontos a bentlakás azért is, hogy az előadások után esetleg az előadókkal külön-külön<br />
csoportok még konzultációkat is tarthatnak, és, amit nagyon sokan fontosnak tartanak, az elmúlt<br />
évtizedekben történt bezárkózottságot oldaná a közös együttlét, a baráti megbeszélés.<br />
A fehér asztal mellett olyan barátságok szövődhetnek, amelyek a szakma hasznára<br />
lennének a jövőben.<br />
A helyettesítések könnyen megoldhatók, mivel a megye állatorvosainak 50%-a venne<br />
részt az egyik csoport továbbképzésén, a másik 50%-a pedig a következő továbbképzésen.<br />
A c) pontra vonatkozólag a válasz egyértelmű volt. Négyévenként történjen az egyetemen<br />
kéthetes továbbképzés, vizsga nélkül. Ez a továbbképzés minden gyakorló állatorvosra nézve<br />
kötelező lenne, és erről a megjelentek bizonyítványt kapnának. A kéthetes továbbképzésre az<br />
egyetem hívná be a kollégákat, a megjelölt témaköröknek megfelelő igények szerint, megfelelő<br />
létszámban. Szinte minden egyes közvélemény kutatás által küldött válaszban szerepel, hogy a<br />
kéthetes bentlakásos továbbképzésen rendszeresen gyakorlati bemutató is legyen. A gyakorló<br />
kollégák nem az egyetem által oktatott tankönyveket óhajtják ezeken a továbbképzéseken<br />
ismételten hallani, hanem a tudomány új felfedezéseit és azoknak a gyakorlatba való átültetésének<br />
lehetőségeit.<br />
Az e) pontban foglaltakkal kapcsolatosan egységes álláspontot nem tudok közölni.<br />
Van, aki azt jelezte vissza, hogy az állami alkalmazottaknál az állam, illetve a megye, az üzemi<br />
alkalmazásban lévő állatorvosoknál az üzem, a magánállatorvosoknál pedig az egyén finanszírozza<br />
a továbbképzés költségeit.<br />
Átalakuló mezőgazdaságunkban komoly problémát okoz az, hogy az üzem alkalmazásában<br />
lévő állatorvosok továbbképzését egyáltalán figyelembe veszi-e az üzem vezetése.<br />
Ugyanakkor a jövőben kialakuló magán-állatorvosi tevékenység lehetővé teszi-e a<br />
magánállatorvosoknak, hogy kötelező továbbképzésen, saját költségén vegyenek részt. Ez<br />
25
különösen ellentmondásos akkor, amikor a magánállatorvosoknak fizetése nincs, és a két hét<br />
továbbképzésen nemcsak a továbbképzés költségeit kell viselniük, hanem a magángyakorlatból<br />
befolyó létfenntartási összeget is elveszítik.<br />
Zömükben állami költségvetésre gondolnak, amelyet a tárca költségvetésébe be kellene<br />
építeni.<br />
Az előadók költségét, a lakásköltséget, és az étkezési költséget hozzávetőlegesen, a<br />
mindenkori inflációt is figyelembe véve, az egyetem továbbképzési osztályán kellene összeállítani<br />
és személyekre lebontani.<br />
Így kapnánk egy képet, hogy egy fő kéthetes továbbképzése hozzávetőlegesen mibe<br />
kerülne. (Kollégiumi bentlakás, menzai étkeztetés stb.) Ezek után lehetne foglalkozni azzal, hogy<br />
mennyit vállal ebből az állam, mennyivel tudna hozzájárulni a kamara, és milyen terheket kell<br />
viselniük a továbbképzés résztvevőinek.<br />
A f) pontban foglaltakra egyértelműen reagált mindenki. Az állomások, intézetek, és<br />
intézmények saját kereteiken belül is tartsák meg aktuális igazgatási problémáikkal foglalkozó<br />
értekezleteiket.<br />
A szakállatorvos-képzéssel kapcsolatos kérdésekre érdekes, tanulságos válaszok jöttek.<br />
A szakállatorvos-képzésben csak olyan kolléga vehessen részt, aki legalább 3 vagy 5 évet<br />
eltöltött már a gyakorlatban.<br />
A szakállatorvos-képzésre jelentkezők költségeit saját maguknak kell fedezni, de a<br />
képesítést az alkalmazó minden körülmények között erkölcsileg és anyagilag ismerje el.<br />
Eddig bármelyik kollégának szakállatorvosi képesítése volt, a fizetésében azt sehol<br />
nem ismerték el, sőt nagyon sok helyen előfordult, hogy egy szarvasmarha szakállatorvos<br />
baromfitelepen, vagy sertéstelepen teljesített szolgálatot, ahol szakirányú képesítését nem tudta<br />
hasznosítani.<br />
A b) pontra vonatkozóan érdekes, hogy a vélemények majdnem mindenhol találkoztak.<br />
Kevesen igénylik az eddigi szokásoknak megfelelő állatfajonkénti szakállatorvosi képzést,<br />
azonban a várható változásoknak megfelelően sokan úgy látják jónak, hogy az általános klinikusi,<br />
élelmiszer-higiénikus, igazgatási és labor szakállatorvosi képzések fontosak. Ne tölthessen be<br />
igazgatási munkakört olyan állatorvos, akinek legalább 5 évi állatorvosi gyakorlata nincs, és nem<br />
tette le az igazgatási szakvizsgát. Ez az igazgatási vizsga viselheti a régi tiszti vizsga elnevezést<br />
is, a lényege az, hogy az irányító apparátus emberei széleskörű szakismerettel rendelkezzenek<br />
az állategészségügy vertikumában, a takarmányozástól az élelmiszernek az asztalra kerüléséig<br />
minden területen.<br />
A d) pontban foglaltakkal kapcsolatosan zömében úgy foglaltak állást, hogy nincs szükség<br />
az élelmiszer-minőségvizsgálattal kapcsolatos képzésre.<br />
Az élelmiszer-higiéniai oktatás keretén belül azonban bizonyos kapcsolódó területeket<br />
- ahol átfedések vannak - szükséges lenne az egyetemi oktatásba bevenni.<br />
Színesítendő a közölt adatokat, néhány kollégának a véleményét szó szerinti másolatban<br />
is megküldöm:<br />
<strong>Dr</strong>. Fischer Róbert a Devecseri Állami Gazdaságból a következőt írja:<br />
26
„Minden lehetőséget meg kell ragadni azon tény tudatosítására, hogy a szürkeállományunkat<br />
el kell tudni adni szolgáltatás formájában, amiért az ellenszolgáltatást kapjuk. Az állatorvosi<br />
szolgáltatás piaci termék - ellenszolgátatást csak jó minőségű szolgáltatásért fognak adni.”<br />
<strong>Dr</strong>. Kalmár Antal, kerületi főállatorvos, Pápa:<br />
„A mezőgazdaság várható strukturális változásának függvényében az egyoldalúan<br />
specializált állatorvosok iránti kereslet valószínűen csökkenni fog. Feltehetően áttevődik a<br />
hangsúly az igazgatási, élelmiszer-higiénikusi és klinikusi szakterületekre. A szakigazgatásban az<br />
ún. tiszti vizsga, vagy szakvizsga bevezetése feltétlenül indokolt.<br />
A szakmán belül jelentkező szakember-túltermelés, telítettség miatt az oktatói apparátus<br />
kapacitásának lekötése inkább a továbbképzésben, mintsem az oktatásban volna célszerű.”<br />
<strong>Dr</strong>. Krajcsovics László, a Csongrád Megyei Állatorvosi Kamara elnöke:<br />
„A továbbképzéseket többnyire a szezonon kívüli időszakra kellene tenni, tehát kora<br />
tavasz, késő ősz, és a tél folyamára. Az igazgatási és élelmiszer-higiénikusi szakállatorvos-képzés<br />
minden körülmények között indokolt, és a költségeit az ebben a munkakörben dolgozók részére<br />
az állam finanszírozza.”<br />
<strong>Dr</strong>. Szula József, körzeti állatorvos, Kutas:<br />
Hiányolja, hogy az előadások anyagát a hallgatóság nem kapja kézhez. Szükségesnek<br />
tartják többen is, hogy minden előadó az előadás anyagát írásosan bocsássa a hallgatóság<br />
rendelkezésére. Ezeket az előadási anyagokat, akár meg is vásárolnák a hallgatók.<br />
Szükségesnek tart ezen kívül egy a Phylaxia zsebkönyvhöz hasonló, legalább kétévente<br />
megjelenő közleményt, amely foglalkozna a gyakorló állatorvosokat érdeklő új kutatási<br />
eredményekkel, gyógyszerekkel.<br />
<strong>Dr</strong>. Erős József, körzeti állatorvos, Lábod:<br />
Írja, hogy a korábbi években indított nagy létszámú szakállatorvos-képzés nem váltotta be<br />
a hozzáfűzött reményeket. A végzett kollégák szellemileg ugyan sokat profitáltak, de ennek anyagi<br />
elismerése nem történt meg, és gyakran más munkaterületekre kerültek.<br />
<strong>Dr</strong>. Paljak János, békésszentandrási állatorvos:<br />
Javasolja, hogy az elméleti oktatáshoz megfelelő gyakorlat legyen, könyv álljon<br />
rendelkezésre, vagy jegyzet, kiegészítő tananyag, esetleg videokazetta, amely minden időben<br />
megvásárolható legyen.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek : A Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének tájékoztatója, 1991. 2. 1. 2-3.<br />
27
Hírek - közlemények<br />
A Veszprém Megyei Állatorvosi Kamara választmánya 1991. április 16-án ülést tartott.<br />
<strong>Dr</strong>. Sebestyén István igazgatóhelyettes főállatorvos nyugdíjba vonulása alkalmával megköszönte<br />
eddigi tevékenységét, majd javaslatot tett az új igazgatóhelyettes főállatorvos kinevezésére.<br />
A választmány egyhangúlag <strong>Dr</strong>. Landy Tamás megyei szakállatorvos kinevezésére tett<br />
javaslatot.<br />
Ezután megtárgyalta a megyében végrehajtandó állatorvos-létszámcsökkentést, amelyről<br />
a következő határozatot hozta:<br />
„A körzeti állatorvosok központi intézkedésre történt létszámleépítésével a választmány<br />
nem ért egyet. A főosztálynak állást kell foglalnia abban, hogy melyek az állami feladatok, és<br />
melyek azok a hatósági munkák, amelyeket az állami szolgálatban lévő állatorvosoknak el kell<br />
látniuk. Csak a feladatok meghatározása esetén lehet dönteni afelől, hogy hány fő állatorvos<br />
szükségeltetik azok megoldásához, illetve végrehajtásához.<br />
Semmilyen körülmények között nem értünk egyet azzal, sőt egyértelműen ellenezzük és<br />
tiltakozunk az ellen, hogy az állat-egészségügyi szolgálat egészét kizárólag pénzügyi szempontok<br />
alapján, szakmai koncepciók nélkül határozzák meg. Az ésszerű átszervezés, a szakmailag<br />
megalapozott változtatás végrehajtását támogatjuk.”<br />
Ezek után a választmány a megüresedett állásokra pályázók pályázatát bírálta el, és<br />
javaslatot tett az állomás igazgatójának a kinevezésére.<br />
Végül a magán-állatorvoslásról és az állatorvosi magángyakorlatról megküldött<br />
rendelettervezetet vitatta meg és véleményezte, amely véleményt a Kamarák Szövetsége részére<br />
megküldte.<br />
A Veszprém Megyei Állatorvosi Kamara június hónapban közgyűlést tartott. A közgyűlésre<br />
meghívtuk dr. Nádas György elnököt, dr. Fekete Sándor alelnököt és dr. Etter László titkárt.<br />
A kamarai közgyűlés titkos szavazással dr. Landy Tamás helyett új választmányi tagot<br />
választott.<br />
Ezután továbbképzési beszámolót tartott dr. Kégl Tamás, majd a leköszönő dr. Landy<br />
Tamás számolt be a megyei kamara pénzügyi helyzetéről. Ezután dr. Nádas György tartott<br />
előadást a magán-állatorvoslásról. Ezt az előadást vita követte. Ennek következtében dr. Fekete<br />
Sándor az egyetemi képzésről és továbbképzésről tartott előadása egész rövid volt, és dr. Etter<br />
László a gyógyszerforgalmazással kapcsolatos előadását meg sem tudta tartani.<br />
Tanulságos és előremutató volt a vita, és, úgy érzem, bizonyos mértékig a magánállatorvoslással<br />
kapcsolatos állásfoglalásokat helyenként revideálni kell. Ajánlatosnak tartom,<br />
hogy a megyei kamarák a közgyűléseikre hívják meg a szövetség vezetőit, hogy a törvénytervezet<br />
beadása előtt közös nevezőre jussunk.<br />
28
Feltétlenül azoknak kell dönteni saját sorsukról, akiket érint ez a törvénytervezet, és<br />
minden egyes javaslatot meg kell hallgatni, és le kell belőle vonni a következtetést.<br />
A szövetség csak így válhat valóban az egész állatorvos-társadalom igazi képviselőjévé.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek : A Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének tájékoztatója, 1991. 2. 2. 25.<br />
29
Veszprém megyei munkatervi javaslat 1993. évre<br />
I. A megyei kamarára vonatkozó munkaterv:<br />
1. A kamara választmánya négy alkalommal hív össze vezetőségi ülést, de amennyiben<br />
rendkívüli eseményt kell megtárgyalni, úgy a választmány külön is összehívható.<br />
2. Közgyűlést évente két alkalommal tartunk, de a közgyűlés határozatának jogkörébe tartozó<br />
esetek sürgős megtárgyalása érdekében több alkalommal is összehívható.<br />
3. Kidolgozzuk és a szövetségnek benyújtjuk a hatósági feladatok meghatározására vonatkozó<br />
javaslatot. E nélkül nem lehet magán-állatorvosi rendeletet végrehajtani.<br />
4. Részt kívánunk venni az állat-egészségügyi törvénytervezet előkészítésében, a kamarai<br />
törvény megalkotásában.<br />
5. A gyakorló állatorvosok véleményének figyelembevételével javaslatot teszünk a hatósági és<br />
magángyakorlati díjak megállapítására. (Minimum díjszabás.)<br />
6. Javaslatot teszünk a továbbképzések megoldására.<br />
7. Részt veszünk továbbra is az állatorvosok magángyakorlati tevékenységének<br />
elbírálásában.<br />
8. Az érdekvédelmi, érdekképviseleti munkákat az alapszabályzatban és az etikai<br />
szabályzatban előírtak szerint látjuk el.<br />
9. Az önkormányzatokkal szoros kapcsolatot alakítunk ki az állat-egészségügyi szolgálat<br />
konfliktusmentes, maradéktalan, folyamatos érvényesítése érdekében.<br />
10. Minden lehetséges eszközt felhasználunk az állatorvosi munkanélküliség megelőzésére,<br />
illetve minimálisra csökkentésére.<br />
11. Fellépünk az illegális gyógyszerforgalmazással szemben, és megpróbáljuk az állatorvosokat<br />
kedvezményes áron gyógyszerhez juttatni. (Közvetlen gyári ellátás.)<br />
12. Korrekt együttműködést kívánunk fenntartani az Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző<br />
Állomással, és annak vezetőivel.<br />
13. A megyei kamara költségvetéséről és pénzügyi gazdálkodásáról a közgyűlés jóváhagyásával<br />
döntünk, a pénzügyi szabályzat alapján.<br />
14. A kamara tagjai részére továbbra is ingyen bocsátjuk rendelkezésre az Állatorvosi Kamrai<br />
Híreket.<br />
15. A kamara továbbképzési bizottsága ebben az évben is kikéri tagságának a véleményét,<br />
hogy milyen témakörökből és kinek az előadásában szeretnének továbbképzésen részt<br />
venni.<br />
16. Minden feladatunk elvégzésében messzemenőleg kikérjük tagságunk véleményét, és<br />
döntéseinkben, állásfoglalásainkban figyelembe vesszük azt.<br />
17. A romániai magyar állatorvosokkal a szakmai és baráti kapcsolatot továbbra is fenntartjuk.<br />
Június hónapban delegáció utazik Hargita megyébe.<br />
30
II.<br />
A Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségével kapcsolatos munkaterv:<br />
18. A Veszprém Megyei Állatorvosi Kamara választmánya és tagsága fenntartja magának<br />
azt a jogot, hogy saját alapszabályzatában foglaltak szerint működjön.<br />
19. Az alapszabályzatban foglaltak nem ellentétesek a szövetség alapszabályzatával.<br />
20. Tagjainkat továbbra is részletesen informáljuk a szövetség tevékenységéről és a<br />
szövetséggel való kapcsolatunkról.<br />
21. A Veszprém Megyei Állatorvosi Kamara fenntartja magának azt a jogot, hogy tagjainak<br />
kérelmét önállóan bírálja el, és fegyelmi ügyeiket saját hatáskörén belül bonyolítsa le.<br />
22. Fellebbezés esetén, másodfokon a szövetség döntése a mérvadó.<br />
23. A magángyakorlatot folytató állatorvosok számára a kamarai tagság kötelező.<br />
24. A kamarai munkákban és szakmai közélet tevékenységben kimagasló eredményt elért<br />
kollégák nevét a Szövetség felé felterjesztjük, hogy elismerésben részesítsék őket.<br />
25. A Veszprém Megyei Állatorvosi Kamara elvárja a szövetségtől, hogy minden döntését<br />
a kamarák véleményének kikérésével, illetve annak ismeretében, messzemenőleg az<br />
állatorvosok és az állategészségügy érdekeinek figyelembevételével hozza meg.<br />
26. Elvárjuk, hogy döntéseiről, munkájáról rendszeresen, írásban informálja a kamarát.<br />
27. A megyei kamara önálló jogi személy, és önállóságát fenntartja, szakmai, gazdasági,<br />
továbbképzési, érdekképviseleti, érdekvédelmi, a tudományt támogató és fegyelmi<br />
döntésekben egyaránt.<br />
28. A kamara, amennyiben nem ért egyet a szövetség döntéseivel, azt írásban közölni<br />
fogja.<br />
29. Amennyiben a kamara véleményét a szövetség a választmányi ülésen leszavazza, azt<br />
magára nézve kötelezőnek tartja.<br />
30. A megyei kamara tagsága, amennyiben megalapozottan úgy látja, hogy a szövetség<br />
nem képviseli érdekeit, és elszakadt a tagságtól, közgyűlési, kétharmados többségi<br />
szavazattal, mint önálló jogi személy, bármikor kiléphet a szövetségből.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1993. 4. 1. 41-42<br />
31
Veszprém megyei állatorvosok Hargita megyében<br />
A Veszprém Megyei Állatorvosi Kamara szervezésében június 4-én Hargita megyébe<br />
utazott a kamara hét fős küldöttsége, dr. Bótor Attila igazgató vezetésével. A küldöttséget<br />
dr. Kendy Csaba, a csíkszeredai igazgatóság igazgatója fogadta. Zsúfolt programunk az alábbi<br />
volt.<br />
5-én, 10 órakor fogadott bennünket Doru Vaslavan prefektus, aki jól beszél magyarul<br />
is. A kölcsönös köszöntések után reményét fejezte ki, hogy ez a találkozó is erősíti a népeink<br />
közötti barátságot. Ezután megtekintettük a csíkszeredai Állat-egészségügyi Állomást és a<br />
laboratóriumokat, majd a csíksomlyói kegytemplomban orgonahangversenyt hallgattunk, amelyet<br />
külön a részünkre szerveztek. Ebéd után a történelmi határon gyönyörködhettünk a csodálatos<br />
tájban. Megnéztük a gyimesbükki új templomot, és részt vettünk Gyimesközéplokon a csángó<br />
magyarok által rendezett népünnepélyen. A mise után a lakosság színes népviseletben a<br />
művelődési házba vonult, ahol az 1943-ban születetteket, vagyis az 50 éveseket köszöntötték.<br />
A számunkra furcsa csupa szív magyarságról tanúskodó műsor végén egy tizenkét éves kislány<br />
színészt meghazudtoló módon elszavalta a Szózatot, amely mindegyikünk szeméből könnyet<br />
csalt ki. Nagyon szép nap volt.<br />
6-án Marosfőre mentünk, majd megtekintettük a Gyilkos-tavat és a Békás-szorost. A<br />
gyergyószentmiklósi városnézés és ebéd után a szárhelyi Lázár-kastélynak és művészek házának<br />
a megtekintése szerepelt a programban.<br />
7-én reggel a Szent Anna-tóhoz mentünk, majd hosszas hegyi gyalogtúra után a torjai<br />
Büdös-barlang következett. Ezután igazgatói fogadáson vettünk részt Hernádfürdőn. Este dr. Dáni<br />
Sándor fenyvesekkel körülvett nyári lakásán zenés vacsora következett.<br />
8-án Székelyudvarhelyen, dr. Ferenczy Ferenc állatorvos-polgármester fogadott bennünket<br />
a városházán. Itt a helyi televíziónak is kellett nyilatkoznunk. A városnézés után megtekintettük<br />
Orbán Balázs sírját. Homoródszentbálon a halastavakat néztük meg, amelyeknek a vezetője<br />
állatorvos. A halászcsárdában halászlével és hamisítatlan magyar cigányzenével kedveskedtek<br />
vendéglátóink.<br />
9-én, Csíkszeredán megtekintettük a mesterséges termékenyítő állomást, ahol az<br />
igazgató beszámolt fontos nemesítő tevékenységükről. Bemutatta a Magyarországon vásárolt<br />
tenyészállatokat is. A termékenyítő állomásról a Szépvízi-víztározóhoz mentünk, amely<br />
Csíkszeredát látja el ivóvízzel. Ugyanitt lovas bemutató, majd közös hintós kirándulás következett.<br />
Ebéd után a mádéfalvi emlékművet és a harcfalvi erődtemplomot néztük meg.<br />
A zsúfolt programba még befért egy magángazdaság meglátogatása is, ahol az állatok<br />
és a takarmány elhelyezése, valamint a gépesítés valóban nyugati színvonalú. Az agrármérnöki<br />
képesítéssel rendelkező gazda jövőjét a magángazdaság fejlesztésében látja. Este búcsúvacsora<br />
volt Tusnádfürdőn.<br />
Megköszöntük a kollégáknak azt a sok szeretetet, ajándékot, magyarságot, amivel<br />
ottlétünk alatt elhalmoztak bennünket.<br />
Élményekben és lelkiekben gazdagabbak lettünk, és most éreztük igazán, hogy mit jelent<br />
32
a baráti szeretet és az egymásrautaltság.<br />
A Hargita megyei és Veszprém megyei állatorvosi, testvéri kapcsolatokat továbbra is<br />
fenntartjuk, és szakmai szempontból egymást segítjük.<br />
Hazafelé jövet leróttuk kegyeletünket Tamási Áron sírjánál, és megtekintettük Korondot is.<br />
A mielőbbi viszontlátás reményében a Kamarai Híreken keresztül is üdvözöljük erdélyi<br />
kollégáinkat.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1993. 4.3. 36-37.<br />
33
Törvény az állatorvoslásról<br />
Az Országgyűlés 1995. október 31-i ülésnapján elfogadta a Magyar Állatorvosi Kamaráról,<br />
valamint a magán-állatorvosi tevékenység gyakorlásáról szóló törvénytervezetet. A gazdaságban,<br />
a társadalomban és a politikában végbemenő változások már régóta szükségessé tették az<br />
állategészségügy rendelkezésinek, az állat-egészségügyi törvénynek az új alapokra helyezését.<br />
A megváltozott helyzetben robbanásszerűen nőtt a vállalkozóként bejegyzett<br />
magánállatorvosok száma. A gyakorlatban dolgozók területi elosztása is megváltozott. Az elfogadott<br />
törvények reális alapot adnak arra, hogy az állategészségügyben olyan szervezettség alakuljon ki,<br />
amely a modern piacgazdaságban működőképes, azonos piaci feltételeket biztosít a gyakorlatban<br />
dolgozók számára. Emellett biztosítja az állami szolgálat elsődlegességét és függetlenségét.<br />
Kérdés, hogy az állomási rendszerben dolgozó, hatósági feladatokat ellátó állatorvosok<br />
két alkalommal is csökkentett létszáma elegendő lesz-e a megnövekedett feladatok ellátására Az<br />
Európai Gazdasági Közösséghez való integrálódásunkhoz szükséges személyi, tárgyi feltételeket<br />
mindenképpen biztosítani kell, az általuk előírt színvonalon. Az állami szolgálatban dolgozó,<br />
jólképzett állatorvosok elvándorlását megelőzendő a fizetéseket is rendezni kellene. Ez állami<br />
érdek és feladat, amelyről egy törvény természetesen nem rendelkezhet.<br />
Napló (Veszprém), 1996. IV. 11.<br />
34
Mindannyiónk felelőssége<br />
Olvasva a Magyar Állatorvosok Lapjának szeptemberi számában dr. Kőházi István<br />
igazgató-főállatorvos által megfogalmazott A hatalom árnyai című cikket, valamint az Állatorvosi<br />
Kamarai Hírek szeptemberi számában megjelent kollégákhoz írt üzenetét dr. Szabó Tamásnak, a<br />
Magyar Állatorvosi Kamarák elnökének a tollából, és dr. Mile Sándor elnökségi tag beszámolóját<br />
erőfeszítéseikről a nemzetközi kapcsolatok magas szintű ápolásról, vegyes érzelmek lettek úrrá<br />
rajtam.<br />
Mindhárom kollégát jól ismerem, és szerencsésnek mondhatom magamat, hogy az utóbbi<br />
kettővel négy éven keresztül szoros szakmai és emberi kapcsolatom alakult ki. Mindhárman más<br />
aspektusból próbálják megközelíteni az állategészségügy problémáját. Egyben azonban közös<br />
az elhatározásuk, hogy elkötelezettjei a szakmának, és minden erejükkel azonban vannak, hogy<br />
a változó politikai és gazdasági körülmények között megtartsák eddigi pozícióinkat és növeljék<br />
nemzetközi és hazai elismertségünket. Aggódnak, de munkájukban előremutatóak, határozottak.<br />
Erre a határozottságra pedig nagy szükség van.<br />
Átmeneti időt élünk. A törvények, rendeletek, utasítások szinte naponta változnak. Nekünk<br />
pedig ilyen körülmények között kell helytállnunk. Bizonyítják ezt az alábbi nyilatkozatokból,<br />
közleményekből idézett mondatok:<br />
<strong>Dr</strong>. Bálint Tibor főosztályvezető: „A szakma joggal elkeseredett. A szolgálat jövője pedig<br />
azt, hogy így is, úgy is dolgozni kell, mert ezt a munkát rajtunk kívül senki nem végzi el.”<br />
<strong>Dr</strong>. Kőházi István igazgató-főállatorvos: „Az államot reprezentáló szervezetek<br />
tevékenysége azonban még az átlagosnál is jobban befolyásolja az állampolgárok mindennapjainak<br />
közérzetét.”<br />
<strong>Dr</strong>. Szabó Tamás, a kamara elnöke: „Most van meg az esély a ma már csak az idősebbek<br />
emlékeiben élő egységes, összetartozó állatorvos-társadalom újjáéledésére. Ha ez nekünk most<br />
sikerül, akkor az állatorvoslás értelmiségi hivatás marad, amely a magas színvonalú és megbecsült<br />
intelligenciához való tartozást jelenti a jövőben az állatorvosnak.”<br />
<strong>Dr</strong>. Mile Sándor, elnökségi tag a hazánkba látogatott Európai Állatorvosok Szövetségének<br />
angol képviselőjétől, dr. Howard G. Ress (BVA) elnöktől idéz írásában: „Nagyon fontosnak tartják<br />
az állatorvosi munka menedzselését a tévében, rádióban, újságokban. Ezzel adják mindenki<br />
tudtára munkánk jelentőségét, fontosságát és hasznosságát.” Majd hozzáfűzi: „Ezen a téren<br />
bőséges és halaszthatatlan tennivalónk van. Ez volt az egyik nagy tanulsága az eszmecserének.<br />
A másik az állatorvosok nemzetközi méretű példás összetartása - igazi nagycsalád kialakulása.”<br />
Mindezen sokszínű és jó szándékú, előremutató, az állategészségügy egységét féltő gondolatok<br />
megfogalmazói külön-külön csak szélmalomharcot vívnak elképzeléseik megvalósításában, ha<br />
nem tudnak összefogni. Egymás mellett, egymásért kell dolgoznunk az államigazgatásban, a<br />
szolgáltatásban, a kutatásban, az oktatásban és az irányításban egyaránt. Azt mondják, hogy<br />
pótolhatatlan ember nincs! Felelősségem tudatában mégis kijelentem, hogy az állomások<br />
igazgatóinak nagy része Pécstől Szegedig, Nyíregyházától, Egertől Szombathelyig, a fővárostól<br />
Veszprémig mindent megtesznek a változó, kritizáló és kritikus világban a szolgálat zökkenőmentes<br />
levezényléséért. Ehhez megkapják a kamaráktól a kellő segítséget.<br />
35
<strong>Dr</strong>. Szabó Tamás már otthon gyermekkorában szívta magába az állategészségügy iránti<br />
elkötelezettségét, ami tükröződik a lapunkban megjelent, hozzánk intézett nyilatkozatában is.<br />
A főosztályvezető úr két évtizedes közigazgatási gyakorlata garancia arra, hogy a törvények<br />
figyelembevételével megtalálja a közös hangot az állategészségügy dolgozóival. A nagyobb<br />
probléma számára, hogy mennyire határolja be a földművelésügyi kormányzat az ő mozgásterét.<br />
Kevés szó esett a nyilatkozatokban az oktatásról és a kutatásról. Az ifjúság nevelése<br />
és felkészítése az életre minden szakmának, mesterségnek, hivatásnak szent kötelessége.<br />
A tudományban élenjáró oktatóink, egyetemi tanáraink magas szintű képzést biztosítanak a<br />
hallgatóság számára. Az utánpótlás azonban csak úgy fog megfelelni az állat-egészségügyi<br />
követelményeknek, ha valamilyen módon kötődik az egyetemhez. Az alma mater, a tápláló anya<br />
szerető gondoskodását éppen olyan fontosnak tartom, négy évtizedes gyakorlati tapasztalatom<br />
alapján, mint a tudomány magas szintű átadását a leendő kollégák számára. Csak a kettő együtt<br />
teszi lehetővé, hogy a diploma megszerzése után örömmel látogassa a leendő állatorvos-társadalom<br />
azt az intézményt, ahol öt hosszú évet eltöltött, és ahová kedves emlékei kötik. Bizonyság erre,<br />
hogy a szenior klub 60-90 éves tagjai rendszeresen megjelennek az összejöveteleken a szeretett<br />
alma mater falai között, mert valami idekötötte annak idején őket. Csak ebben a szellemben lehet<br />
egységes állategészségügyet kialakítani és elvárni a jövő generációjától, hogy egymás munkáját<br />
megbecsüljék és segítsék. Így válik csak valóra Szabó Tamás azon gondolata, hogy „újjáéled az<br />
egységes, összetartozó állatorvos-társadalom, amely a megbecsült intelligenciához való tartozást<br />
jelenti a jövőben.”<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1996. 7. 4. 15-16.<br />
36
Tíz éves a Magyar Állatorvosi Kamara<br />
E cím alatt két írást teszünk közzé, melyek közül az első a Magyar Állatorvosi Kamara,<br />
akkori nevén a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetsége első elnökének visszatekintése, míg a<br />
második a Magyar Állatorvosi Kamara jelenlegi, sorrendben negyedik elnökének jubileumi, ünnepi<br />
megemlékezése.<br />
1989-ben, amikor a totalitárius diktatúra lebontásának körvonalai kezdtek kirajzolódni,<br />
az ország több megyéjében és a fővárosban egymás után alakultak a helyi kamarák. Az állatorvostársadalom<br />
nagy része igényelte, hogy alulról építkező, civil szerveződés jöjjön létre, amely<br />
szervezett formában működve a gyakorlati életben dolgozó kollégákat képviseli a megváltozott<br />
társadalmi viszonyokhoz alkalmazkodva. A helyi szervezetek rövidesen rájöttek, hogy csak úgy<br />
tudnak hatékonyan működni, ha országos szervezetet hoznak létre, és egységesen lépnek fel<br />
elképzeléseik megvalósítása érdekében.<br />
Többszöri előzetes, közös tárgyalás után 1990. január 24-én megalakult Szekszárdon<br />
tizenhét kamara vezetőinek részvételével a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetsége. Hosszú vita<br />
után megszületett a kamarai törvényjavaslat - a Magyar Köztársaság Alkotmányának módosítására<br />
tett javaslat -, és a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének alapszabálya. Megtörtént a<br />
szövetség vezetőinek megválasztása.<br />
A kamarai törvényjavaslat bevezetőjében ez áll:<br />
„A társadalom irányításának két alapvető formája, a társadalmi önigazgatás és az<br />
államigazgatás, amelyek között kialakult aránytalanságokat meg kell szüntetni, hogy a rendszerváltás<br />
beteljesedjen. A társadalmi önigazgatás újonnan kialakítandó rendszerébe illeszkednének be a<br />
területi és intézményi önkormányzatok mellett a kamarák mint önkormányzatok. Az előbbieknek<br />
és a magyar értelmiségnek a határozott igényét figyelembe véve - és nem utolsósorban a fejlett<br />
európai országok gyakorlatának alapján - szükséges egy kamarai törvény megalkotása.”<br />
Ezen elvek figyelembevételével próbáltunk elindulni egy új úton. Természetesen az<br />
általunk jó szándékkal indított mozgalom sok buktatóval tarkított volt, különösen az első években.<br />
Az eredmények ennek ellenére nem maradtak el. A bírósági bejegyzés után az alapszabály, a<br />
kamarai törvény, az etikai szabályzat végleges formát öltött. Tárgyaltunk a földművelésügyi<br />
miniszterrel, a belügyminiszterrel, a főosztály vezetőivel, az egyetem rektorával, az állomások<br />
igazgatóival. Úgy éreztük, hogy a kamarák megtalálták helyüket a társadalomban, és méltó<br />
módon képviselik a tagságot. Felvettük a kapcsolatot az orvos-, gyógyszerész- és agrárkamarák<br />
vezetőivel, és közös programokat szerveztünk. A posztgraduális képzés területén teljes egyetértés<br />
alakult ki az egyetem oktatóival, és igényeinket teljes mértékben kielégítették.<br />
Békéscsabán helyi kamarai újságot szerkesztett pár agilis fiatal állatorvos, amelyből<br />
országos lap lett. Ezt is, mint annyi mást, hosszas tárgyalás előzte meg az egyetem és a Magyar<br />
Állatorvosok Lapjának vezetőivel, illetve főszerkesztőjével. A tagság kérésére megmérettettük<br />
megyei vezetőinket titkos szavazat útján. Az állatorvos képzőművészek alkotásaiból országos<br />
kiállítás-sorozatot szerveztünk, amelynek nagy sikere volt, hiszen 21 helyen került közönség elé.<br />
37
Felvettük a kapcsolatot először a román állatorvosokkal miniszteriális szinten, majd később a<br />
nyugati országok szervezeteivel.<br />
Mócsy-emlékérmet alapítottunk, amelyet minden évben a diplomaosztás alkalmával<br />
kap meg a kuratórium döntése alapján az arra érdemesnek tartott állatorvos. Az évek során rangja<br />
lett a Mócsy-emlékéremnek. A kamara vezetőinek elismerését fémjelzi, hogy több szervezet<br />
beválasztotta őket a vezetőségébe, és ott komoly szerepet töltenek be.<br />
Ami nehezíti a kamarai munkákat, az az, hogy az elnökök, titkárok és egyéb<br />
tisztségviselők továbbra is végzik előző munkahelyükön a mindennapi feladataikat, és emellett<br />
szerveznek, rendelkezésre állnak tagságuknak, megpróbálva kielégíteni jogos igényeiket,<br />
orvosolni panaszaikat.<br />
Az elmúlt tíz év alatt négy elnöke volt a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének.<br />
Sorrendben: dr. <strong>Bartalis</strong>, dr. Nádas György, dr. Varga János, dr. Szabó Tamás, aki jelenleg is az<br />
elnöki funkciót tölti be. Nagyon sok nevet lehetne itt még felsorolni, akiknek munkája, segítsége<br />
nélkül a szervezet nem lett volna életképes. Nekik most és itt megköszönöm lelkes, odaadó,<br />
szakmai és emberi hozzáállásukat, erőfeszítésüket, amelyet a tíz év alatt kifejtettek a kamara<br />
megalakulásától mind a mai napig, sokszor a családjuktól rabolva el idejüket. Hogy a jövő mit<br />
tartogat számunkra, azt nem tudjuk, de az állategészségügy érdekeit képviselő lelkes kollégák<br />
mindig lesznek, akiknek a munkájához kívánok sok sikert, önzetlenséget és kitartást. Jegyezzék<br />
meg, hogy „fontosnak lenni kellemes, de kellemesnek lenni még fontosabb”.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 1. 19; 22.<br />
38
Javaslat a Mócsy-emlékérem odaítélésére<br />
A Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetsége választmányának megbízásából<br />
elkészítettem a Mócsy-emlékérem odaítélésére tett javaslatomat.<br />
Az emlékérmeket az alábbiak szerint javaslom odaítélni:<br />
1. A Mócsy-emlékérmet csak kamarai tag kaphatja meg.<br />
2. Minden évben 3 db emlékérmet kell átadni.<br />
3. Az érmekkel pénzbeli juttatás addig nem jár, amíg a fenntartásunk kizárólag<br />
a kamarai tagdíjakra támaszkodik.<br />
4. Minden egyes tagkamara minden évben egy főt javasolhat kitüntetésre. A<br />
javaslatnak részletesen tartalmaznia kell a kolléga szakmai felkészültségének,<br />
emberi magatartásának, a kamarában végzett munkásságának ismertetését<br />
és rövid életrajzát.<br />
5. A beérkezett javaslatok elbírálására öttagú kuratóriumot kell létrehozni,<br />
melynek vezetője a Szövetség mindenkori elnöke.<br />
A kuratórium tagjait a választmány többségi szavazattal delegálja.<br />
6. A kuratóriumba azok a személyek nem választhatók, akiket a kamarájuk az<br />
emlékérem odaítélésére javasolt. A kuratóriumi tagság minden évben egy<br />
alkalomra szól, és az elbírálás után automatikusan megszűnik.<br />
7. A kuratórium döntését köteles a választmány előtt részletesen megindokolni.<br />
8. Az emlékérmeket ünnepélyes keretek között kell átadni.<br />
9. Javaslom, hogy a diplomakiosztó ünnepségen az arany-, gyémánt- és<br />
vasdiplomák átadása után kerüljön sor az érmek átadására. (Ezt az egyetem<br />
rektorával meg kell beszélni és az engedélyét kell kérni.)<br />
10. Az érem átadásakor névre szóló díszoklevelet kell készíttetni.<br />
11. Az érmeket a szövetség mindenkori elnöke adja át.<br />
1993. évre javaslom, hogy a 1. pontban foglaltakkal ellentétben dr. Lami Gyula professzor<br />
úr is kapjon a 3 érem mellett egy negyediket.<br />
Lami professzor úr Mócsy professzor úr legkedvesebb munkatársa volt, a tanszék<br />
vezetésének várományosa. Politikai diszkrimináció miatt mellőzték a professzor urat.<br />
39
Ehhez kapcsolódóan szintén javaslom, hogy az első alkalommal a 11. pontban<br />
foglaltakkal ellentétben az érmeket dr. Mócsy Mária, a professzor úr lánya adja át.<br />
Március végére elkészül az emlékérem, amelyet a professzor úr lányának bemutatok,<br />
és az ő hozzájárulása után a kamara választmányi ülésén is közszemlére bocsátom, majd, ha a<br />
választmány is elfogadta, akkor sorozatgyártását megrendelem. Javaslom, hogy 30 db emlékérmet<br />
készíttessünk.<br />
Munkám elvégzésében nagy segítséget nyújtott dr. Kiszler Gyula, a Tolna megyei<br />
kamara elnöke. Ezúton is megköszönöm segítségét.<br />
40
Akik „csak” dolgoznak!<br />
Furcsa világot élünk! Mindenki panaszkodik, mindenki éhen akar halni és szidja a pár<br />
évvel ezelőtt még oly hőn áhított demokráciát. Nem jó a kormány! Nincsenek szakemberek! Mit<br />
akarnak a történészek, jogászok orvosok, a suszter maradjon a kaptafánál és ne politizáljon!<br />
Milyen hamar felejtünk! Pár évtizeddel ezelőtt 6 elemis emberek kormányoztak. Ők<br />
voltak a szakemberek Megmondták, hogy mit kell tennünk. Most magunkra hagytak bennünket.<br />
Ténfergünk a bizonytalanságban! Elfelejtettük, hogy van fejünk és önálló gondolatunk! Talán<br />
várjuk ismét a felsőbb utasítást Nem! Elég volt belőle! Használjuk az agyunkat. Van lehetőség<br />
a felemelkedésre, csak először tennünk kell az asztalra, és azután ülhetünk mellé lakmározni, és<br />
nem fordítva.<br />
Vannak, akik most sem tesznek mást „csak” dolgoznak.<br />
Nem hangoskodnak, nem fenyegetőznek sztrájkkal. „Csak” dolgoznak. Mi állatorvosok<br />
és állat-egészségügyi dolgozók esküt tettünk arra, hogy minden körülmények között, éjjel-nappal,<br />
esőben, hóban, sárban, hivatásunkat teljesítjük. Egyszerű Igen! Mi „csak” dolgozunk. Az országos<br />
átlagbért figyelembe véve az állami szolgálatért bruttó 20.300 forintot kapunk. Az állami szolgálat<br />
pedig egyre nehezebb. Az volt a múltban is.<br />
Saját gépkocsival, saját műszerekkel, saját védőruhával, két-három hétre távol a<br />
családtól, mostoha körülmények között kellett, és kell ma is, esetleges fertőző betegségeket<br />
felszámolni.<br />
Ez természetes. Erre tettünk esküt. Mi „csak” dolgozunk. Ma is ezt tesszük. A Közös<br />
Piachoz való orientáció komoly felelősséget és többletmunkát rakott az állami állat-egészségügyi<br />
szolgálat vállára. Egy aprócska hiba, egy kis késedelmes megjelenés a szállításoknál milliós<br />
károkat okozhat az államháztartásnak. Arra pedig még gondolni is rossz, ha emiatt megszűnne<br />
a kereskedelmi kapcsolat valamelyik partnerrel, mert az már milliárdos kiesést is okozhat. Mi<br />
vállaltuk a többletfeladatokat. Mi nem sztrájkolunk, mi nem fenyegetőzünk, mi „csak” dolgozunk.<br />
Örülünk annak is, hogy most, augusztus végén, észrevettek bennünket és 8%-os fizetésemelést<br />
kapunk május 1-jétől visszamenőleg. Nagyon köszönjük! A tárcán belül volt már szervezet, amely<br />
kilátásba helyezte a munkabeszüntetést, és követelésüknek megfelelően 25% béremelést kaptak.<br />
Nagyon fontos a munkakörünk. Mi ezt nem tesszük! Bennünket köt az orvosi eskü, és továbbra is<br />
„csak” csendben dolgozunk.<br />
Bízunk abban, hogy a csendes munkának is meglesz a gyümölcse!<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1993. 4. 4. 60.<br />
41
A pátria megörökítői : Állatorvosok kiállítása Tapolcán<br />
Tegnap délután a Tapolcai napok nyitórendezvényeként került sor a Batsányi János<br />
Művelődési Központban az állatorvos képzőművészek első országos kiállítása, amelyet az<br />
elképzelések szerint ezen túl négyévenként megismételnek.<br />
A kilenc művész - dr. Bándy Müller Pál, dr. Bertalan Gábor, dr. Czinkotay Frigyes,<br />
dr. Dóka Pál, dr. Ispanovity János, dr. Simon József, dr. Mészáros László, dr. Szappanos Albert,<br />
dr. Révész István - tárlatát dr. Nagy Attila, minisztériumi főosztályvezető nyitotta meg. A festmények,<br />
grafikák, kisplasztikák, és fotók alkotóiról elmondta, hogy a művészi eszköztárak mesteri<br />
alkalmazásával ábrázolják környezetüket, műveik a szűkebb pátria legjellemzőbb karakterjegyeit<br />
hordozzák. Valamennyien autodidakta módon fejlesztették képességüket, a festés, az alkotás a<br />
napi állatorvosi munka fáradalmait feledtette velük, kikapcsolódást, pihenést jelentett számukra.<br />
Ennek ellenére magas szintű művészi munkákat hoztak létre, így természetes, hogy nemzetközi<br />
hírű fotóművész és Képzőművészeti Alap tag is található soraikban.<br />
A kiállított művek a természet, a vidék szeretetéről árulkodnak. A belső békét közvetítő<br />
és különböző technikával készült virágcsendéletek, tájképek, vízparti részletek a múló időben<br />
ragadják meg a létezés értelmét. A megörökített lovak és tehenek, az illusztráláshoz tökéletesen<br />
kidolgozott rovarrajzok és a színgazdag madárfotók a művészek fogékonyságát, szakmai<br />
meghatározottságát tükrözik. Az itt-ott felbukkanó portrék és alakok is különleges érzékenységről<br />
vallanak.<br />
A megnyitón Zentai Csaba gitáros működött közre. A kiállítás augusztus 27-ig<br />
hétköznaponként 14-től 18 óráig tekinthető meg.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1993. 4. 4. 54.<br />
A Veszprém Megyei Napló 1993. aug.14-i száma közölte<br />
42
Akire tisztelettel emlékezünk! - <strong>Dr</strong>. Mócsy János<br />
<strong>Dr</strong>. Mócsy János, Kossuth-díjas akadémikus születésének 100. évfordulójának<br />
megünneplésére készül az egész magyar állatorvos-társadalom. Mócsy János 1895. november<br />
30-án, Kalocsán, egy elemi iskolai tanító családjának gyermekeként látta meg a napvilágot. 1918-<br />
ban kitűnő eredményű állatorvosi diplomát szerez, majd négy éven keresztül Aujeszky professzor<br />
úr munkatársa volt. 1922-ben a nagy előd dr. Marek József professzor úr tanársegédjének fogadta<br />
a Belgyógyászati Tanszékre. Hosszabb tanulmányút során Európa legjobb egyetemein - a bécsin,<br />
a münchenin, a lipcsein, a drezdain, a berlinin és a hannoverin - gyarapította tudását. Rockefeller<br />
ösztöndíjasként tíz hónapot dolgozott a hannoveri Állategészségügyi Intézetben. 1929-ben<br />
beldiagnosztikai kutatásai alapján egyetemi magántanárrá, 1936-ban egyetemi rendkívüli<br />
tanárrá, 1940-ben pedig egyetemi rendes tanárrá nevezték ki. Huszonhat éven át, nyugdíjba<br />
vonulásáig vezette a Belgyógyászati Tanszéket és Klinikát, iskolát teremtve maga körül. 1941-ben<br />
a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1945-ben rendes tagja lett. Ritka tudományos<br />
életteljesítményéért 1951-ben a Magyar Népköztársaság Érdemrend V. fokozatát, 1952-ben<br />
Kossuth-díjat, 1961-ben a Munka Vöröszászló Érdemrendet, 1965-ben a Munka Érdemrend arany<br />
fokozatát. 1970-ben Állami-díjat, 1975-ben Magyar Népköztársaság Zászlórend II. Fokozatát<br />
kapta. Csodálatos tudományos, oktatói pálya, ami párosult az elmaradhatatlan pedagógiai, mindig<br />
jó szándékú nevelőmunkával.<br />
Ennek a hallhatatlan tudósnak szeretnék méltóképpen megünnepelni születésének a<br />
100. évfordulóját. <strong>Dr</strong>. Vörös Károly, belgyógyász professzor úr elnökletével megalakult a Mócsyemlékbizottság.<br />
Célunk az, hogy az egyetem kertjében a centenáriumi ünnepségen a többi nagy<br />
állatorvos professzorok társaságában méltó helyet kapjon Mócsy professzor úr mellszobra is.<br />
A Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének elnöksége, amely már megalapította a Mócsyemlékérmet<br />
is, egyhangúlag kamaránként megszavazta, hogy 10-10 ezer forintot fizet be az<br />
alapítvány számlájára. Sajnos a bizottság tagjainak minden erőfeszítése ellenére nem sikerült<br />
szponzorokat szerezni. Az FM, a Magyar Tudományos Akadémia, az Állatorvostudományi<br />
Egyetem anyagi gondjai miatt pillanatnyilag támogatást nem tud nyújtani a szobor elkészítéséhez.<br />
Ezért fordulunk most az állatorvos-társadalomhoz anyagi segítségért. Úgy érzem, hogy mi<br />
lennénk szegényebbek, és a felnövő állatorvos generáció is, ha a századik évforduló alkalmával<br />
a belgyógyászat falán egy emléktáblát tudnánk csak elhelyezni Mócsy professzor úrról. Az<br />
adományozók névsorát a Magyar Állatorvosok Lapjában és a kamarai újságban is közölni fogjuk.<br />
Érdekességként jegyzem meg, hogy az eddig befizetett pénzek nagy részét a nyugdíjasok küldték.<br />
Ez is jelzi azt, hogy mint volt tanítványok szerették és tisztelték a tudóst, a tanítót, az embert.<br />
43
1994. augusztus 31-éig az alábbi befizetések érkeztek:<br />
Bolla Kálmán, Zirc<br />
<strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong>, Tapolca<br />
Fenyvesi Adrianna, Debrecen<br />
Bakó István, Derecske<br />
Tóth László, Balatonalmádi<br />
Sterczer Dezső, Tata<br />
Mészáros Andor, Balatonszentlászló<br />
Jánosi István, Aba<br />
Somogyi Lajos, Szabadbattyán<br />
Rónai László, Székesfehérvár<br />
Állatorvosi Kamara, Békéscsaba<br />
Állatorvosi Kamara, Dunaújváros<br />
Kiss Sándor, Makó<br />
Állatorvosi Kamara, Szolnok<br />
Tanyi János, Debrecen<br />
Andrónyi Tibor, Tapolca<br />
Állatorvosi Kamara, Zalaegerszeg<br />
Virág Ernő, Zalakaros<br />
Feczkó Tivadar, Veszprém<br />
Szántó Gellért, Pusztaszer<br />
Keszthelyi Gábor, Sárkereszt<br />
Állatorvosi Kamara, Szeged<br />
Bartos Zoltán, Balatontomaj<br />
Hollós László, Székesfehérvár<br />
Pest Megyei Kamara, Budapest<br />
Állatorvosi Kamara, Miskolc<br />
Tompos József, Tapolca<br />
Állatorvosi Kamara, Pécs<br />
500 Ft<br />
2000 Ft<br />
2000 Ft<br />
1000 Ft<br />
1000 Ft<br />
2000 Ft<br />
500 Ft<br />
300 Ft<br />
500 Ft<br />
500 Ft<br />
10000 Ft<br />
10000 Ft<br />
500 Ft<br />
10000 Ft<br />
500 Ft<br />
1000 Ft<br />
10000 Ft<br />
1000 Ft<br />
1000 Ft<br />
1000 Ft<br />
1000 Ft<br />
1000 Ft<br />
1000 Ft<br />
1000 Ft<br />
10000 Ft<br />
11500 Ft<br />
500 Ft<br />
10000 Ft<br />
Hálásan köszönjük a nagylelkű támogatásokat, és várjuk a további segítséget a szobor<br />
elkészítéséhez, melynek összköltsége a jelenlegi költségvetés szerint 780000 Ft.<br />
A Mócsy János emlékbizottság nevében:<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1994. 5. 4. 67-68.<br />
44
Ünnepélyes tanácskozás Veszprémben<br />
Március 23-án ünnepélyes szakmai tanácskozást tartott a Veszprém Megyei<br />
Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás a Városháza Kossuth-termében. Két<br />
köztiszteletnek örvendő állatorvost búcsúztattak nyugdíjba vonulása alkalmával. <strong>Dr</strong>. Guath Lajost,<br />
az Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás élelmiszer-higiéniai osztályvezetőjét és<br />
dr. Sokoray Bélát, Veszprém város főállatorvosát.<br />
<strong>Dr</strong>. Bótor Attila, igazgató főállatorvos méltatta a főorvosok szakmai életútját. <strong>Dr</strong>. Guath<br />
Lajos 36 éve dolgozik megyénkben. Kezdő állatorvosként a megyei főállatorvos mellett teljesített<br />
több éven át szolgálatot, ahol nagy igazgatási gyakorlatra tett szert. Ezután körzeti állatorvosként,<br />
majd igazgatóhelyettesként dolgozott, kamatoztatva nagy szakmai tapasztalatát. Az Élelmiszerhigiéniai<br />
Osztály megalakulása után annak vezetőjeként dolgozott nyugállományba vonulásáig.<br />
Mint tősgyökeres Veszprém megyei munkájával és emberségével is hűen szolgálta szűkebb<br />
pátriáját.<br />
<strong>Dr</strong>. Sokoray Béla 35 évi munkaviszony után kezdte meg jól megérdemelt pihenését,<br />
melyből 34 évet töltött megyénkben. Először a mesterséges termékenyítésben jeleskedett,<br />
majd Szentgálon lett rövid ideig körzeti állatorvos és innen került Veszprémbe. Munkáját<br />
közmegelégedésre, kitűnően végezte, szem előtt tartva mindig az állategészségügy érdekeit.<br />
A kamarák megalakulása után a megyei titkári pozíciót töltötte be négy éven keresztül, nagy<br />
lelkesedéssel.<br />
<strong>Dr</strong>. Bótor Attila igazgató úr mindkét kollégánknak gyönyörű ajkai kristályvázát adott át,<br />
amelyen a Magyar Köztársaság és Veszprém város címere jelzi hűségüket a magyar néphez<br />
és a megye lakosságához. Ezután a szakszervezet és a kamara vezetői adták át ajándékukat.<br />
<strong>Dr</strong>. Sokoray Bélát az önkormányzat nevében dr. Büki Szilvia, Veszprém város aljegyzője<br />
búcsúztatta meleg szavakkal, megköszönve kimagasló szakmai munkáját, együttműködését<br />
a város vezetésével. Ezután Dióssy László, a megyei jogú város polgármestere, országgyűlési<br />
képviselő Veszprém város arany emlékérmét adta át Sokoray doktornak.<br />
<strong>Dr</strong>. Bótor Attila igazgató úr kihangsúlyozta, hogy sajnos az elmúlt évtizedekben az<br />
állatorvosok munkáját nem ismerték el a szakmai vezetésen kívül oly mértékben, mint a más<br />
területen dolgozó szakemberekét, ami abban is megnyilvánul, hogy kitüntetett állatorvosaink<br />
száma nagyon kevés.<br />
Ezt követően dr. Fehérvári Tamás, a Földművelésügyi Minisztérium főosztályvezetője<br />
tartott előadást. Kihangsúlyozta, hogy a régen várt állat-egészségügyi törvénytervezet végleges<br />
formában elkészült. Ennek négy fontos szakasza van: az állat-egészségügyi, a kamarákkal<br />
foglalkozó, az élelmiszer-, valamint a takarmány-törvény, amely rögzíti az állatorvosok jövőbeni<br />
tevékenységét. A főosztályvezető úr bízik abban, hogy az Országgyűlés rövidesen napirendre tűzi,<br />
megvitatja, megszavazza, és törvényerőre emeli a bizottságok által már jóváhagyott törvénytervezet.<br />
Ismertette az országos járványos, fertőző állatbetegségek jelenlegi állását. Egyértelműen<br />
45
kijelentette, hogy az országban sertéspestis nincs, de a környező országok járványügyi helyzete<br />
aggályos, ezért minden óvintézkedést meg kell tennünk, hogy sertésállományunkat megvédjük a<br />
fertőzéstől.<br />
A főosztályvezető kifejtette, hogy a jövőben az európai gyakorlatnak megfelelően<br />
nálunk is elkülönül a hatósági feladatokat ellátó és a gyógyító tevékenységet folytató, szolgáltató<br />
állatorvos munkája. Ennek azonban meg kell teremteni az anyagi hátterét, aminek a kilátásai<br />
jelenleg nem kecsegtetnek nagy reményekkel. Pillanatnyilag tehát kénytelenek vagyunk továbbra<br />
is igénybe venni a magán állatorvosok hatósági munkáját.<br />
Ezután dr. Bótor Attila igazgatási ügyek tárgyalásával fejezte be az ünnepi tanácskozást,<br />
megköszönve Fehérvári doktor őszinte hangvételű állat-egészségügyi előadását.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1995. 6. 2. 56-57.<br />
46
Csődben van-e az állategészségügy<br />
Beszélgetés dr. Bótor Attilával<br />
- Ez a megfogalmazás kissé erős. Nehéz helyzetben vagyunk, de az államilag<br />
meghatározott feladatoknak maradéktalanul eleget tudunk tenni. - nyilatkozza dr. Bótor Attila, a<br />
Megyei Állategészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás igazgató főállatorvosa.<br />
- Paradoxon, de az állatlétszám drasztikus csökkenése ellenére az állami feladatok nőttek<br />
és egyre szigorodtak. Az Állomás munkája szerteágazó, mint az a címéből is érzékelhető. A Közös<br />
Piachoz való csatlakozás nagy kihívás és komoly követelményrendszer az állategészségügy<br />
részére is. Ehhez feltétlenül kellenének jogi szabályozások is. Bízunk abban, hogy a több oldalról<br />
megvitatott állat-egészségügyi törvénytervezetet a Kormány rövidesen a Parlament elé terjeszti<br />
és jóváhagyás után annak szellemében tudunk dolgozni. Addig is a többszörösen módosított<br />
rendeletek szabják meg mozgásterünket.<br />
A hatósági munkák ellátásához jelenleg kevesebb állatorvos áll rendelkezésünkre, mint<br />
pár évvel ezelőtt. Megkezdődött a gyógyító, vállalkozó állatorvosi munkakör kialakítása, és a<br />
hatósági állatorvosi szolgálat szervezése. Ez azt jelenti, hogy a volt körzeti állatorvosok nagy<br />
része a hatósági feladatok leválasztása miatt önálló vállalkozóvá válik. Az állatorvosok egy másik<br />
része magángyakorlat nélkül kizárólag állami, hatósági feladatokat lát el. Ez a kettéválasztás<br />
azonban nem megy máról holnapra, az anyagi, gazdasági nehézségek miatt. Éppen ezért a<br />
magán-állatorvosok egy részét jelenleg kénytelenek vagyunk hatósági jogkörrel is megbízni.<br />
A jövő útja azonban minden körülmények között a hatósági és a szolgáltató magánszféra teljes<br />
szétválasztása. Ennek megvalósításához kell a köztisztviselői törvény mellett az állat-egészségügyi<br />
törvény, s a folyamatos, zökkenőmentes működéshez az anyagi fedezet biztosítása. Jelenleg úgy<br />
tudjuk ellátni a hatósági munkánkat, hogy létszám-leépítést voltunk kénytelenek végrehajtani,<br />
mivel költségvetésünk 11 millió forinttal kevesebb az elmúlt évinél.<br />
Feladataink közé tartoznak a fertőző állatbetegségek megelőzésére tett intézkedések,<br />
esetleg azok előfordulása esetén a betegségek felszámolása. Különös hangsúlyt kap ezek<br />
közül a betegségek közül a zoonózis (állatról emberre terjedő) gyűjtőfogalom alá tartozó<br />
betegségek elleni küzdelem. Az élőállat-export biztosítása, valamint feltételeinek megteremtése.<br />
Karantén telepek létesítése. Az újonnan építendő állattartó telepek, istállók szakvéleményezése.<br />
Az élelmiszert előállító üzemek működési engedélyének kiadása. Az élelmiszert forgalmazó, hűtő,<br />
tároló egységek szakhatósági véleménnyel való ellátása. A hulla-megsemmisítők létesítésének<br />
engedélyezése, felügyelete. A veszettség elleni védőoltások megszervezése, lebonyolítása.<br />
A körjegyzőségek hatáskörébe utalt állat-egészségügyi feladatok (mézelő méhek nyilvántartása,<br />
marhalevél-kezelés, hulla-eltakarítás stb.) ellenőrzése. Az élelmiszerek exportjának ellenőrzése.<br />
Ezen feladatok ellátásához komoly laboratóriumi háttérrel rendelkezünk, ahol állatorvosok,<br />
vegyészmérnökök, technikusok dolgoznak. Regionális élelmiszer-vizsgáló laboratóriumunk<br />
felszereltsége világszínvonalú. Ehhez a laboratóriumhoz tartozik ellátás szempontjából Győr-<br />
Sopron-Moson, Vas, Zala és természetesen Veszprém megye. A beltartalom mellett kémiai,<br />
radiológiai, úgynevezett monitoring vizsgálatokat is végzünk. A vizsgálatra küldött talaj, növény,<br />
47
takarmány, élelmiszer és egyéb anyagok vizsgálati eredményei hű képet adnak egy-egy tájegység<br />
fertőzöttségéről, vagy a termelő üzemeknél előforduló hiányosságokról. A bakteriológiai,<br />
szerológiai, parazitológiai vizsgálatokat külön laboratóriumban végezzük. Nagyon fontosnak<br />
tartom a takarmányok vizsgálatát. A rossz beltartalmi értékű, nehézfémsókkal és egyéb kémiai<br />
anyagokkal terhelt takarmány az állati szervezetbe jutva kumulálódhat, és ez megjelenhet a<br />
húsban, tejben, tojásban, amely veszélyeztetheti az ember egészségét.<br />
Éppen ezért tartjuk a kapcsolatot az ÁNTSZ-szel (Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi<br />
Szolgálat), a Növény és Talajvédelmi Szolgálattal és a Környezetvédelmi Felügyelőséggel.<br />
Szükségesnek tartom még megemlíteni a gyógyszerforgalmazást és annak<br />
ellenőrzését. Természetes, hogy a felsorolt állat-egészségügyi feladatok mellett még nagyon sok<br />
hatósági intézkedés szükséges napi munkánk maradéktalan ellátásához, amely bizony sokszor<br />
munkaidején túl is komoly terheket ró a hatósági állatorvosokra. Fejezte be nyilatkozatát dr. Bótor<br />
Attila.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1995. 6. 3. 40.<br />
48
Jubileumi emlékülés<br />
Az alábbi megemlékezés dr. Mócsy János professzor születésének 100. évfordulójára,<br />
1995. november 30-án, az Állatorvostudományi Egyetemen megrendezett szoboravató<br />
ünnepségen hangzott el a professzor úr egyik tanítványától, dr. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong>, állat-egészségügyi<br />
főtanácsostól.<br />
Hölgyeim és Uraim!<br />
Kedves Kolléganők és Kollégák!<br />
Tisztelt ünneplő Közönség!<br />
A magyar állatorvos-társadalom számára nagy ünnep ez a mai. <strong>Dr</strong>. Mócsy János, állami<br />
díjas, akadémikus, egyetemi tanár életútjára emlékezünk születésének századik évfordulója<br />
alkalmával. Mint volt hallgatója - mielőtt felidézném negyven év távlatából emlékeimet a professzor<br />
úrról, - köszönetet kell mondanom a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének, hogy méltónak<br />
tartott erre a megtisztelő és szép feladatra.<br />
<strong>Dr</strong>. Vörös Károly professzor úr, a Belgyógyászati Tanszék vezetője mint késői utód az<br />
imént méltatta Mócsy professzor úr tudományos munkásságát. <strong>Dr</strong>. Lami Gyula professzor úr mint<br />
volt munkatárs, a szobor avatása alkalmával fogja ismertetni a professzor úr életútját, nemzetközi<br />
elismertségét.<br />
Egy életmű azonban úgy egész és úgy érthető, ha több oldalról próbáljuk megközelíteni<br />
és megvilágítani azt. Az én tisztem, hogy tartalommal töltsem be azokat a kis hézagokat, amelyeket<br />
a professzor urak meghagytak számomra. Még így is marad némi hiányérzetünk, mert szinte<br />
semmit sem tudunk Mócsy Jánosról, az édesapáról, a családfőről. Erről csak gyermekei tudnának<br />
beszámolni, de ezt az intimitást hagyjuk meg örök emlékként az ő számukra.<br />
Egy huszonéves fiatalember, aki minden körülmények között vidéki praktizáló-gyógyító<br />
tevékenységet folytató állatorvos akar lenni, nagyon várja azt a pillanatot, mikor klinikai tárgyakat<br />
hallgathat. Így voltam magam is a belgyógyászat előadótermében az első óra előtt, amikor némi<br />
izgalom vibrált a levegőben. Az előadások előtti szokásos morajlás dermedt csenddé változott,<br />
amikor Mócsy professzor úr kíséretével megjelent a terem ajtajában. A hófehér hajú, szigorú<br />
tekintetű professzor úr szemüvege fölött végigpásztázta a némán figyelő, vigyázzba meredt<br />
társaságot, majd kezével intett, hogy foglaljunk helyet. Még egy kis ideig csendesen szemlélődött,<br />
mintha keresne valakit, majd elkezdte előadását.<br />
- Önök most eljutottak egy olyan szakterület megismerésének kapujába, amely<br />
feltételezi, hogy az anatómiát, az élettant, a biokémiát, a parazitológiát, a gyógyszertant, a<br />
takarmányozástant, a kórbonctant, vagyis az eddig tanult tárgyakat magas szinten ismerik és<br />
tudják. Amennyiben ezen alaptantárgyaknak nincsenek teljes birtokában, úgy a belgyógyászatot<br />
összefüggéseiben soha nem fogják megérteni, és nem tudják megtanulni. - Bizony megilletődve<br />
49
hallgattuk a dörgedelmeket. Mintha észrevette volna szorongásunkat, kedves huncutkás mosoly<br />
jelent meg szája szögletében tegeződésre váltott és így folytatta:<br />
- Mást vártatok ugye - az addigi feszültség ezzel oldódott. Mosolyogtunk. A munkás<br />
hétköznapokon élmény volt a professzor úr előadásait hallgatni. A belgyógyászat tudománya<br />
mellett szinte valamennyi óráján kaptunk valami jó tanácsot, amely az életre készített fel bennünket.<br />
Ezeket a nevelő szándékú figyelmeztetéseket olyan komolysággal szőtte bele a tananyagba,<br />
mintha ennek a stúdiumnak szerves részét képeznék. Minden alkalommal örömmel nyugtázta, ha<br />
humoros történetin mosolyogtunk, vagy hangos nevetésben törtünk ki.<br />
Tisztelt ünneplő Közönség!<br />
Megpróbálom egy csokorba összefoglalni, de mégis részleteiben ismertetni azokat az<br />
értékeket, amelyeket a belgyógyászat tudománya mellett kaptunk a professzor úrtól, amelyek egy<br />
életre meghatározták állatorvosi tevékenységünket, magatartásunkat.<br />
Majd minden órán hallhattuk a parasztság iránti nagy szeretetét, megbecsülését. Isten<br />
után a parasztságnak köszönhetjük a mindennapi kenyerünket. Ők képezik azt az őserőt, amely<br />
képes volt ezeréves történelmünk folyamán azt a hazát fenntartani, vérével, szívével, eszével,<br />
munkájával szolgálni. - Belőlük fogtok élni, becsüljétek meg őket! - hangoztatta.<br />
A másik nagy témakör, amelyet mindig nagy érdeklődéssel hallgattunk, a beteg állat<br />
tulajdonosával való társalgási mód volt. Aki keres benneteket és rátok szorul, az mindig segítséget<br />
vár tőletek. Bármilyen lelkiállapotban vagytok is, türelemmel hallgassátok végig, ne sértsétek<br />
meg önérzetében! Próbáljatok meg mindig a parasztember, az állattartó fejével gondolkozni és<br />
az ő gondjait, bánatát beszélgetésetekkel enyhíteni! Ismerni kell a kezeléseknél az állatok valós<br />
értékét, és tájékoztatni kell a tulajdonost a várható költségekről, a betegség gyógyulási esélyeiről.<br />
Akik segítségért hozzátok fordulnak, soha ne távozzanak tőletek a becsapottság, a csalódottság<br />
érzésével.<br />
A harmadik nagy témakör az intelligenciával (ma értelmiség) való kapcsolattartás.<br />
Felhívta figyelmünket, hogyha vidékre kerülünk a járási főállatorvosnál, a szomszédos körzeti<br />
állatorvosoknál, a falu papjánál, jegyzőjénél, tanítójánál tegyük tiszteletünket egy bemutatkozó<br />
látogatás erejéig. Amennyiben boldogulni akarunk a saját munkaterületünkön, ez a részünkről<br />
elengedhetetlen.<br />
Nyomatékosan hangsúlyozta a kollegialitást. Soha ne beszéljetek senki előtt másik<br />
kollégáról. Ne szégyelljétek az egymás közötti konzultációt. A közös megbeszélések, szakmai<br />
értekezések, a saját tapasztalatok közlése, közreadása, mások véleményének meghallgatása<br />
növeli tudásotokat.<br />
Elengedhetetlennek tartotta az önképzést, a továbbképzést. Aki kizárólag az egyetemi<br />
anyagra fog támaszkodni a gyakorlatban és nem fogja ismerni a legújabb kutatási eredményeket,<br />
az elmarad a mesterségben és nagyon gyenge szakmai munkát fog végezni. Szükséges ezért a<br />
szaklapok, szakdolgozatok ismerete, az azokban leírtak hasznosítása. Csak így tudtok magas<br />
szintű orvosi munkát végezni.<br />
50
Külön nyomatékot adott az állat-egészségügyi szolgálat kifejezésnek. Munkánkat<br />
csak úgy tudjuk maradéktalanul és jól elvégezni, ha azt szolgálatnak tekintjük. Szolgálnunk kell<br />
a népet, szolgálnunk kell az állat-egészségügyi szabályzatban előírtak szerint az egyetemes<br />
állategészségügyet, és ezen keresztül hazánkat, Magyarországot is.<br />
Büszke volt magyarságára. Többször hangsúlyozta, hogy a nagy elődök, Hutÿra Ferenc,<br />
Azary Ákos, Aujeszky Aladár, Marek József professzorok öregbítették a magyar állatorvosok<br />
hírnevét az egész világon. Arról viszont soha nem beszélt, hogy a Manninger-Mócsy járványtan és<br />
belgyógyászat tankönyvet több nyelvre lefordították, és szerte a világon sok főiskola és egyetem<br />
tankönyvként használja. A természetéből fakadó szerénység ezt nem engedte meg.<br />
Sokszor aprónak tűnő nevelési módszerei mellett felhívta figyelmüket az emberségre.<br />
- A munkátok során először is embernek kell lenni, másodszor is embernek kell lenni,<br />
és harmadszor is embernek kell lenni, de mindemellett nagyon üdvös, ha az állatorvos-tudományt<br />
magas szinten művelitek.<br />
Elengedhetetlennek tartotta a vidék felemelkedése érdekében, hogy ismeretterjesztő<br />
előadásokat tartsunk.<br />
- A téli estéken menjetek a falusi iskolákba, művelődési házakba, tanyaközpontokba és a<br />
nép nyelvén oktassátok őket, közérthetően! Szeretnek tanulni, isszák a jó szót. A témaválasztástól<br />
függően sok hiedelmet eloszlathatunk, sok betegséget megelőzhetünk ezeken a meghitt<br />
beszélgetéseken. A vidéki ember sokat dolgozik. Előfordul, hogy az előadás alatt elbóbiskol. Ilyen<br />
esetekben mondjatok valami humoros történetet, és a többiek nevetésére az alvók felébrednek, és<br />
ismét figyelni tudnak. - Most értettük meg igazán a professzor úr emberi és pedagógiai nagyságát.<br />
Ezért anekdotázott nekünk is egy nehéz anyagrész előadása alkalmával, mert észrevette, hogy<br />
lankad a hallgatóság figyelme, és ezzel oldotta a fáradtságunkat. Pedagógiai tudását a családi<br />
ház örökségeként génjeiben hordozta, mert édesapja vidéki tanító volt. Éppen ezért nemcsak<br />
etikára, emberszeretetre, hanem viselkedésmódra, etikettre is oktatott bennünket. Az ötvenes<br />
évek derekán, amikor az ifjúság egy része kritikus életszemlélettel felvértezve ült a padsorokban,<br />
volt bátorsága óra alatt hibáikra felhívni a figyelmet. „Ne rágd a körmöd, ne piszkáld az orrod, tedd<br />
a szád elé a kezed, ha ásítasz, az előadásra ne gyere csizmába, az az istállóba való stb.” Ezeket<br />
a megjegyzéseket mindig olyan kedves bájjal közölte, hogy természetesnek vettük.<br />
Ezen tulajdonságok birtokában hihetetlen érzékkel teremtett számunkra egy alma<br />
matert, egy tápláló anyát, ahova mindig örömmel jövünk vissza. Az állatorvos-társadalom egy<br />
nagy család, amely jóban-rosszban együvé tartozik. Az életben bármilyen jellegű problémánk<br />
adódik, az alma mater kapui mindig tárva állnak előttünk és szeretettel visszavárnak.<br />
A hallgatóiba táplált együvé tartozás ékes bizonyításaként pár élő példát szeretnék<br />
említeni.<br />
Amikor az Állatorvosok Lapjában és a Kamarai Hírekben megjelent a szobor<br />
elkészítéséhez segítséget kérő felhívás, a professzor úr volt tanítványai, a létminimumon élő<br />
kisnyugdíjas állatorvosok az elsők között küldték el tiszteletük jeléül adományaikat. Bis dat qui cito<br />
dat (kétszer ad, ki gyorsan ad).<br />
Az együvé tartozás másik élő bizonyítéka a dr. Dózsa István által megszervezett<br />
51
szenior klub működése. Havonta jövünk össze, előre meghatározott programot készítve, egy fillér<br />
költségvetés nélkül. Vannak köröttünk kilencvenévesek és ifjú nyugdíjasok. Foglalkozásainkon<br />
50-80 fős létszámmal veszünk részt, többen közülünk több száz kilométert utazva. A mi<br />
költségvetésünk a találkozás öröme, a belénk plántált együvé tartozás.<br />
A közelmúltban fejeződött be az állatorvos képzőművészek másfél éves országjáró<br />
vándorkiállítása. A záró ünnepélyre 250 db meghívót küldtünk el a kollégáknak, az állategészségügy<br />
aktív és nyugdíjas prominens képviselőinek. Örömmel nyugtáztam, hogy a nyugdíjas professzor<br />
urak közül többen megjelentek, és rajtuk kívül még nagyon sok nyugdíjas állatorvos vett részt az<br />
ünnepségen. Az állomások igazgatóinak több mint a fele megjelent, és anyagiakkal is hozzájárultak<br />
a kiállítás megrendezésének költségeihez. A megjelentek úgy érezték, hogy közös ünnep ez a<br />
kiállítás, mert az állategészségügy a saját értékeit mutatja be, az állatorvos művészeken keresztül.<br />
Ez Mócsy professzor úr hagyatéka és ez az üzenete a ma élő és dolgozó állatorvosok számára.<br />
Akik a sors kegyeltjeként hallgathatták Mócsy professzor úr sajátosan élvezetes<br />
előadásait, nagyon gyakorlatias bemutatóit, részesei lehettek türelmes, segítő szándékú, de az<br />
anyagot részleteiben is megkövetelő, igazságos vizsgáztatási módszereinek, mindig hálásan<br />
fognak rá visszaemlékezni. Minden megnyilvánulásából az ifjúság szeretete sugárzott. Mócsy<br />
professzor úr mély embersége, humánuma, természetes közvetlensége, mindig derűs egyénisége,<br />
nagy szakmai tudása örök élmény marad számomra.<br />
Tisztelt ünneplő Közönség!<br />
Most, hogy rövidesen szobor előtt hajtunk fejet, emlékezve dr. Mócsy Jánosra,<br />
kötelességemnek tartom, hogy megköszönjem mindazoknak a segítségét, akik részt vettek ebben<br />
a két éve indított szervezőmunkában és adományaikkal lehetővé tették ennek a felejthetetlen<br />
ünnepségnek a megrendezését. Mindenek előtt hálánkat fejezem ki a nyugdíjas állatorvosok<br />
gyors és nagyra értékelhető, szeretetet sugárzó ajándékozásaiért, az egész állatorvos-társadalom<br />
adakozó készségéért. Külön köszönetet kell mondanom az Állatorvosi Kamarák Szövetségének<br />
és tagkamaráiknak, a Bábolna Rt. vezérigazgatójának, dr. Papócsi Lászlónak, a Pharmavet<br />
ügyvezető igazgatójának, dr. Horváth Bélának, az Alapítvány az Állatorvos-tudományért<br />
kuratóriumának, a Magyar Parazitológusok Társaságának, a Klinikus Állatorvosok Egyesületének,<br />
dr. <strong>Dr</strong>aban Ervin állatorvosnak németországi szervező munkájáért, aki nemcsak az ott dolgozó<br />
magyar állatorvosok körében gyűjtött nagyobb összeget, hanem az Alsó-Szászországi Állatorvosi<br />
Kamarának, a Hannoveri Regionális Pénztárnak, a lipcsei Egyetem Állatorvosi Kar Baráti Körének<br />
támogatását is megszervezte a szobor elkészítésének költségeihez.<br />
A professzor úrnak pedig még egyszer megköszönöm a magam és a volt tanítványainak<br />
nevében, hogy egy életre szóló jó tanáccsal, emberséggel, magyarságtudattal, magas szintű<br />
szakmai ismeretekkel látott el bennünket.<br />
Mécs László A királyfi három bánata című versének két szakaszával fejezhetem ki<br />
legékesebben hálámat, amellyel fejet hajtok az ő nagysága előtt.<br />
52
„Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,<br />
minden tavaszi rügy legtisztább rügy volna:<br />
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.<br />
Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna<br />
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,<br />
az én köszönetem így is kevés volna”.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1995. 6. 4. 10-12.<br />
53
Szeressük a nyugdíjasainkat<br />
Szívet melengető írás jelent meg a Magyar Állatorvosok Lapjában, az áprilisi szám 245.<br />
oldalán, Dózsa István doktor tollából.<br />
Az a ragaszkodás az alma materhez és egymáshoz, amely a cikkből kicseng, olyan<br />
lelki pluszról tesz tanúbizonyságot, amely a mai világban keveseknek adatik meg. Öt éve működik<br />
az egyetem Baráti Körének szenior csoportja, költségvetés nélkül. Büszkén jelentik ki, hogy<br />
összejöveteleiken 50-60 nyugdíjas rendszeresen megjelenik, mégpedig messze vidékről is,<br />
vállalva az utazás viszontagságait, fáradalmait. A leírt programok, amelyeket megszerveztek,<br />
igényességről és sokszínűségről tesznek tanúbizonyságot. Az utolsó bekezdésben apró betűvel,<br />
szerényen kérik a segítségünket:<br />
„Az állatorvosi hivatali ranglista tetején lévő megyei vezetők, érdekvédelmi képviseletek,<br />
állatorvosi kamarák érdeklődésének felkeltésével és aktív segítségükkel ötéves kezdeményezésünk<br />
ezután sem szürkülne el, sőt, a jövőben még jobban színesíthetné az állatorvosi közélet tarka<br />
palettáját.”<br />
Ezért kérem az állatorvos kollégákat, akik rendszeresen írnak vagy publikálnak bármilyen<br />
témával kapcsolatosan, hogy írásaikat, novelláikat, karcolataikat, verseiket küldjék el címemre.<br />
Szeretném, ha a Baráti Kör szenior csoportjának összejövetelein a szerzők írásaikból<br />
felolvasást tartanának, örömet szerezve ezzel szeretett nyugdíjas kollégáinknak.<br />
Kérem, hogy a beküldött prózai írások terjedelme 20 percnyi időtartamnál ne legyen<br />
hosszabb, hogy egy-egy alkalommal többen is szóhoz jussanak. Ismerek több állatorvost is, aki<br />
különféle hangszeren kiválóan játszik. Kérem az ő jelentkezésüket is. A szervezett műsort vagy<br />
műsorokat a szenior csoport vezetőivel közösen fogjuk elkészíteni.<br />
Bízom abban, hogy Dózsa István doktor cikke nyomán e nemes cél érdekében sok<br />
kolléga fog részt venni a műsorok színesebbé tételében.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1993. 4. 3. 50.<br />
54
Nagyobb megbecsülést az állategészségügynek!<br />
Tisztelt Szerkesztőség!<br />
Minden egyes alkalommal, nagy örömmel tölt el, ha a Magyar Állatorvosok Lapjában,<br />
az Állatorvosi Kamarai Hírekben vagy más sajtóorgánumban az állategészségügyet féltő,<br />
segítő szándékú írások látnak napvilágot. Különösen nagyra becsülöm dr. Kőházi István<br />
igazgató főállatorvos úr által a Magyar Állatorvosok Lapjában már több ízben publikált leveleket,<br />
amelyek minden esetben aktuális gondolatokat vetnek fel. Közös gondolatok ezek, és sokakban<br />
megfogalmazódtak, már a kamarai törvény előkészítésének időszakában is, amikor sokan<br />
próbáltunk bábáskodni, nehogy torzszülött lássa meg a napvilágot.<br />
Sajnos, ennél nagyobb horderejű törvények is készülnek úgy, hogy joghézagot<br />
hagynak, amely többféle értelmezést és alkalmazást von maga után. Ennek természetes<br />
következménye, hogy a megyék között is - a törvény megjelenése után - más-más intézkedések<br />
láttak napvilágot. Erről nem a megyei állat-egészségügyi állomások igazgatói tehetnek. Felelős<br />
pozícióban lévő államtitkárok, miniszterek magyarázkodnak nyilatkozataik után, hogy amit tegnap<br />
közöltek, azt félreértették, mert egészen másképp van. Ebben a politikai, gazdasági átmeneti<br />
időszakban a mi pozíciónk megtartása komoly feladat. A sokat emlegetett Európai Unióhoz való<br />
csatlakozásnak elengedhetetlen feltétele, hogy az állategészségügy és élelmiszer-ellenőrzés<br />
munkája zökkenőmentes legyen, mert kis hibák, félreértések milliárdos károkat okozhatnak az<br />
államháztartásnak. Kőházi doktor írja: „Nyilvánvaló, hogy az államra felesküdött köztisztviselők<br />
- állatorvosok, tisztek vagy közlegények - nem jobbak, nem rosszabbak az átlagpolgároknál.” -<br />
Ehhez én hozzáteszem, hogy mindezek ellenére az állat-egészségügyi és állatorvosi munkák<br />
közmegelégedésnek és közmegbecsülésnek örvendenek nemzetközi és közkatonai szinten is.<br />
Ugyanilyen megbecsülést kell kivívnunk a minisztériumokban is, amelyek kapcsolatban állnak<br />
közvetlenül vagy közvetve az állategészségüggyel, hogy a fővárosi, megyei vezetők munkáját,<br />
erőfeszítésit is megbecsüljék. Az állami szolgálat egyre összetettebb és egyre nehezebb,<br />
amely komoly felelősséget ró az ott dolgozó kollégákra. Amennyiben az erkölcsi és az anyagi<br />
megbecsülés a jelenlegi szinten marad, félő, hogy egy negatív kiválasztódás következtében,<br />
felelős pozíciókba, állami szolgálatba arra alkalmatlan személyek kerülnek. Ez pedig hátrányosan<br />
befolyásolná eddigi jó hírnevünket.<br />
Magyar Állatorvosok Lapja, 1996. 51. 11. 703.<br />
55
Szenior klub az egyetemen<br />
Az Állatorvostudományi Egyetemen csaknem kétszáz taggal működik egy nagyon aktív<br />
szenior klub. <strong>Dr</strong>. Varga István tanszékvezető egyetemi tanár, az állatorvos-tudományok doktora<br />
szervezésében változatos programok teszik vonzóvá a találkozókat.<br />
Az alma materhez ragaszkodó 60 és 90 év közötti nyugdíjasok örömmel jönnek össze<br />
a tudományos, szórakoztató, szakmai, gazdaságpolitikai előadásokra, a közös kirándulásokra és<br />
üzemlátogatásokra. A régmúlt időszakra való emlékezés, a szakmai kuriózumok felelevenítése,<br />
az unokák, dédunokák fényképeinek bemutatása az előadások után kis időre ismét ifjúvá teszik a<br />
munkában megrokkant, elfáradt kollégákat.<br />
A legutóbbi találkozón két Veszprém megyei kötődésű állatorvos-író szórakoztatta<br />
műveivel a szépszámú megjelent hallgatóságot. <strong>Dr</strong>. Landy László a háború előtt Veszprém<br />
megyéhez tartozott enyingi járás főállatorvosa olvasott fel novelláiból. 84 éves kollégánk fia,<br />
dr. Landy Tamás a Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás igazgatóhelyettese,<br />
így az ő kötődése a megyénkhez duplán számít.<br />
A második világháborús élmények felelevenítéséről, valós, megtörtént eseményekről<br />
szóló, a magyarság élni akarásába vetett hitet tükröző, fordulatos, esztétikailag minden igényt<br />
kielégítő írásokat hallhattunk. Ezeknek a novelláknak a tömkelege, amelyek Laci bácsi fiókjában<br />
porosodnak, sajnos az enyészeté lesznek, ha valaki vagy valakik nem tudják felvállalni könyv<br />
alakban a kiadásukat. Ezek az írások azért érdemelnek figyelmet, mert végigkísérhetjük, hogy<br />
mely korokban, miben hittek és miben csalódtak az emberek, s mi életük alkonyán az üzenet, a<br />
tanulság a ma élők számára.<br />
A másik előadó dr. Kégl Tamás, Veszprém város főállatorvosa, címzetes egyetemi<br />
docens volt. Az ő versei és novellái a mában vagy a közelmúltban játszódnak. Ez koránál fogva<br />
természetes is. Megragadó volt az erdélyi magyarságról szóló verse, melynek bevezetőjében<br />
Kányádi Sándort idézte. Elmondott verseihez és felolvasott írásihoz az Erdélyben töltött közös<br />
kirándulások szolgáltatták az élményanyagot. A lelkiismeret ébredése, az erkölcsi érzékenység, a<br />
magyarságtudat jellemezte az értékes műalkotásokat.<br />
A szenior klub tagjai várják a folytatást. Milyen jó lenne, ha különféle iskolák,<br />
kultúrintézmények, munkahelyek vezetői rádöbbennének arra, hogy milyen sok értékes ember<br />
él közöttünk, akik valamilyen formában kötődnek az intézményhez és adni is tudnának valamit a<br />
szeretetükből. Ebben a zavarodott világban mindenki igényli jót és a szépet.<br />
Napló, 1997. jan. 23.<br />
56
Becsüljük meg öregeinket!<br />
Az elmúlt esztendőkben, több ízben is alkalmam nyílott arra, hogy idős állatorvos<br />
kollégákkal beszélgessek életükről, munkásságukról, harcaikról.<br />
Örömteli érzés volt hallani, hogy milyen lelkesedéssel beszéltek az állategészségügyben<br />
eltöltött több évtizedes, eredményekben gazdag, néha buktatókkal tarkított munkáikról.<br />
Elfacsarodott a szívem, amikor jelenlegi helyzetükről esett szó. A zömükben létminimumon élő<br />
idős nyugdíjasokat nem az anyagi nehézségek aggasztják. Abba már beletörődtek, és Arany<br />
János bölcsességével fogalmazva mondják:<br />
„Földi ember kevéssel beéri,<br />
Vágyait ha kevesebbre méri.”<br />
Sokkal jobban fáj nekik, hogy a szakma elfelejtette őket. Minden új igazgatási, szakmai,<br />
kamarai változás iránt érdeklődnek, és okos, megszívlelendő tanácsokat is adnak.<br />
Ők voltak azok, akik a két világháború között elkezdték a nagy gazdasági károkat okozó<br />
fertőző betegségek leküzdését, az intézkedéseknek a gyakorlati életben való megvalósítását,<br />
és az akkori tudományos ismeretek birtokában a megelőzés kidolgozását. A takonykór, a<br />
tenyészbénaság, a lépfene, a sercegő üszög, a rosszindulatú vizenyő, a gümőkór, a brucellózis,<br />
a sertésorbánc, a májmételykór, a bagócslárva-betegségek ma már csak zaklatott álmainkban<br />
jelentkeznek. Mit dolgoztak e betegségek megszüntetése érdekében!<br />
Milyen eredményesnek tartották a - ma már elavult - sertéspestis elleni szimultán oltás<br />
bevezetését! Lelkesedéssel beszélnek a Magyarországhoz visszacsatolt területekre helyezett<br />
kollégák az ott végzendő új állat-egészségügyi feladatok megismeréséről és a tennivalókról. Nem<br />
a visszacsatolásról, hanem a szakmáról beszélnek. Ezután jött a világégés. Katonai szolgálat,<br />
hadifogság, sok szenvedés, rehabilitáció, a családi ház lebombázása, kifosztása, és újrakezdés<br />
a semmiről. Az ötvenes években félelem a járványos betegségek megjelenése miatt, mert a<br />
szabotőrök listájára kerülve könnyen börtönbüntetés várt rájuk. Ingyen praxis, 1100 forint fizetés,<br />
gyaloglás, kerékpározás, jobb esetben motorozás, esőben, sárban, hóban, rossz utakon. De szó<br />
nélkül tették munkájukat, mert szerették, mert hivatásnak tekintették.<br />
Ma már zömük nyugdíja elérte, sőt meghaladta a 20000 Ft-ot is. Mégsem ezen<br />
keseregnek, hanem azon, hogy keveset tudnak a szakmáról, mert megszakadt a kapcsolat.<br />
Már nem ismernek senkit a fiatal vezetők közül, és szégyenérzetük miatt visszahúzódtak kis<br />
otthonaikban, mert úgy érzik, hogy feleslegessé váltak.<br />
Hiába a pótcselekvés: a kertészkedés, az állattartás, az olvasás, az írás, a fotózás, a<br />
festészet, mert szívük mélyén állatorvosok maradtak. Többet szeretnének a mai kollégákról tudni.<br />
Úgy érzem, hogy ennek a jogos igénynek a kielégítése a mi feladatunk. Kis átfogalmazással: aki<br />
az elődöket nem becsüli, önnönmagát kisebbíti.<br />
A lapunkban megjelenő levelezések arról tanúskodnak, hogy a kamara vezetőinek<br />
gondolkodása egyre jobban emberközpontúvá vált a sok paragrafus között, ami felbátorított az<br />
alábbiak kérésére.<br />
57
A fővárosi, megyei kamarai vezetők az idős állatorvosok részére küldjenek saját<br />
költségvetésük terhére az Állatorvosi Kamarai Hírekből egy-egy példányt. Amennyiben úgy<br />
gondolják, hogy évente egy alkalommal netalántán egy szál virággal kedveskednének nekik,<br />
és egypár jó szó kíséretében tájékoztatnák őket jelenlegi nehéz helyzetünkről, jó szolgálatot<br />
tennének az állategészségügynek. Kevesen vannak! Az 1995-ban megjelent Magyar állatorvosok<br />
névjegyzéke tüzetes átvizsgálása után az 1940 előtt született állatorvosok nevét az alábbiakban<br />
közlöm.<br />
<strong>Dr</strong>. Cs. Szabó Albert 1910 Békéscsaba<br />
<strong>Dr</strong>. Csokonyay Kázmér 1904 Balatonfüred<br />
<strong>Dr</strong>. Détár János 1908 Budapest<br />
<strong>Dr</strong>. Ejury Ferenc 1909 Keszthely<br />
<strong>Dr</strong>. Fazekas Sándor 1903 Kecskemét<br />
<strong>Dr</strong>. Kurucz Pál 1907 Szabadszállás<br />
<strong>Dr</strong>. Máté Gyula 1907 Eger<br />
<strong>Dr</strong>. Mészáros István 1910 Gödöllő<br />
<strong>Dr</strong>. Nagy István 1909 Székesfehérvár<br />
<strong>Dr</strong>. Sípos Lajos 1910 Budapest<br />
<strong>Dr</strong>. Márki Iván 1906 Debrecen<br />
<strong>Dr</strong>. Petrás Gyula 1905 Budapest<br />
<strong>Dr</strong>. Révész Kálmán 1904 Pécs<br />
<strong>Dr</strong>. Sajó Sándor 1903 Budapest<br />
<strong>Dr</strong>. Szabó Gyula 1907 Sopron<br />
<strong>Dr</strong>. Withalm Győző 1909 Dombóvár<br />
<strong>Dr</strong>. Tóth Mihály 1908 Miskolc<br />
<strong>Dr</strong>. Vizy László 1904 Budapest<br />
<strong>Dr</strong>. Záhorszky Dezső 1910 Eger<br />
<strong>Dr</strong>. Bókai Lajos 1909 Budapest<br />
<strong>Dr</strong>. Fábián <strong>Imre</strong> 1909 Balatonboglár<br />
<strong>Dr</strong>. Fekete Sándor 1906 Debrecen<br />
<strong>Dr</strong>. Hetényi István 1909 Budapest<br />
<strong>Dr</strong>. Istvánffy Ernő 1903 Budapest<br />
<strong>Dr</strong>. Józsa Tivadar 1904 Budapest<br />
<strong>Dr</strong>. Kaszab Mihály 1910 Zalaegerszeg<br />
A névjegyzékben regisztrált 26 idős kollégánk iránti szeretet megnyilvánulása biztos,<br />
hogy nyitott szívekre talál kamarai vezetőinknél, mert élni csak úgy érdemes, ha megbecsüljük<br />
öregeinket.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1997. 8. 1. 22, 24.<br />
58
Hősök napi megemlékezés az Állatorvostudományi Egyetemen<br />
A Magyar Országgyűlés 1924 májusában törvényt fogadott el, amely szerint minden<br />
esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepséget mint<br />
a „hősök emlékünnepét” a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.<br />
Ezen alkalomból a Magyar Országos Állatorvos Egyesület, a Magyar Állatorvosi Kamara<br />
és az Állatorvostudományi Egyetem az egyetem Gyógyszertani Tanszékének, valamint Központi<br />
Könyvtárának a falán elhelyezett emlékművek előtt megemlékezést tartott.<br />
A Himnusz eléneklése után Császár Angéla, a Nemzeti Színház tagja mély átérzéssel<br />
szavalta el Arany János a Walesi bárdok című költeményét. Majd a hadifogságból rokkantan<br />
hazaérkező kollégánk, dr. Padányi Márius, a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Nemzeti<br />
Szövetségének általános elnökhelyettese az alábbi szavakkal emlékezett az elhunyt hősi<br />
halottainkra:<br />
„Nyolcadszor jöttünk össze, hogy megemlékezzünk a II. világháború és az 1956-<br />
os forradalom és szabadságharc áldozatairól, és koszorút helyeztünk el az I. világháború hősi<br />
halottainak emléktáblájánál. A Hősök Napjának üzenete az, hogy vissza kell emlékeznünk,<br />
a honteremtés óta eltelt több mint 1100 éves történelmünkre. Erre kötelez bennünket<br />
magyarságtudatunk, nemzeti önérzetünk.<br />
Itt, a Kárpátok által övezett hazában oly sokszor váltunk a nagyhatalmak játékszerévé.<br />
Pusztultunk Muhinál, temettünk Mohácsnál, bujdosóvá lettünk Nagymajténynél, reményvesztettek<br />
Világosnál. A XX. században két borzalmas világégés részesei voltunk. Mindkét háborúba másmás<br />
helyzetből, de országunk belesodródott. Kétmillió fiát siratta az elárvult ország. Amikor a<br />
Trianon okozta nemzeti sokkból ismét talpra állt hazánk, történelmi tragédiánk újabb helyszínekkel<br />
gyarapodott, egy őrült újkori keresztes hadjárat eredményeként.<br />
A hitleri brutalitás, gyűlölet faji és politikai megkülönböztetés alapján honfitársaink<br />
százezreit hurcolta el koncentrációs táborokba, ahonnan többségük soha nem tért vissza.<br />
A sztálini zsarnokság és tébolyult bosszúvágy nem maradt tétlen. Vagon jött azért, aki katona volt,<br />
azokért a civilekért, akik soha nem fogtak fegyvert, azokért, akiknek német dalt dalolt a bölcsőjük<br />
fölött az édesanyjuk. Sok százezer honfitársunk lelte halálát a szovjet hadifogolytáborokban és<br />
büntetőlágerekben.<br />
De él a nemzet e hazán, mert ennek a népnek a szabadságvágya, a függetlenség<br />
és szuverenitás iránti igénye évszázadokon át töretlen maradt. Ennek volt fényes bizonyítéka<br />
az 1956-os forradalom és szabadságharc. A magyar népnek ez a forradalma világtörténelmi<br />
jelentőségű volt.<br />
Az első magyar demokratikus választás után 1990-ben dr. Dózsa István kezdeményezését<br />
felkarolta dr. Kovács Ferenc, állami díjas akadémikus, az egyetem rektora, és még abban az<br />
évben elkészült az emlékmű, amelyet a rektor leplezett le.<br />
45 évig csak a szívünkben élt a vágy, hogy valamikor még leróhassuk kegyeletünket<br />
hősi halottaink és az önkény áldozatai előtt. Mennyi szenvedést, mennyi megaláztatást,<br />
59
kiszolgáltatottságot, mennyi jajkiáltást, utolsó sóhajt jelképez ez az emlékmű. Ezek a kollégáink<br />
mind ártatlan emberek voltak. Mi hazatértünk, ki egészségesen, ki rokkantan, de életben<br />
maradtunk. Az ő életüket követelte a háború és az önkény.<br />
Tisztelettel hajtom meg a fejemet az áldozatok emlékműve előtt abban a reményben,<br />
hogy a jövőben édes magyar hazánknak drága fiai nem lesznek értelmetlen vérontás áldozatai.<br />
A koszorúzások után a Szózatot énekelte a mintegy 250, zömében háborút viselt<br />
kolléga, könnyes szemekkel, a barátokra, kollégákra emlékezve.”<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1997. 8. 2. 25.<br />
Magyar Állatorvosok Lapja, 1997. 119. 7. 447.<br />
60
Egy késői laudáció<br />
Minden újságnak, heti- vagy havi lapnak a munkáját az olvasottsága minősíti. Örömmel<br />
értesültem arról, hogy a Magyar Állatorvosok Lapjának példányszáma megnövekedett, az<br />
érdeklődők és a megrendelők sokasága miatt. Nagy szó ez egy havonta megjelenő, szakmai<br />
jellegű lapnál. Ezzel kapcsolatban némi „történelmi” visszapillantást szeretnék a kollégák elé<br />
tárni, ha egyáltalán a világtörténelemhez, de még az állategészségügy történelmének idejéhez<br />
viszonyítva is szabad az ismertetett hétéves visszatekintést történelmi jelzővel illetni.<br />
1990-ben, röviddel a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének megalakulása<br />
után, néhány lelkes Békés megyei kolléga kamarai újságot szerkesztett a megyéjében. Anyagi<br />
lehetőségeikhez mérten egyszerű nyomású, főleg helyi információkra támaszkodó újságot<br />
készítettek el a lapkiadásban és szerkesztésben járatlan kollégák. Ennek ellenére felvetődött<br />
az országos küldöttgyűlésen, hogy a lapot úgy kellene fejleszteni, hogy az a szövetség lapja<br />
legyen, amely országos információkkal tud szolgálni az állatorvos-társadalom számára. Az akkori<br />
vezetőség úgy látta, hogy van létjogosultsága egy ilyen lap megjelenésének.<br />
A Kamarai Hírek jövőjének megtárgyalása érdekében 1990 őszén, a Takarmányozástani<br />
Tanszéken tartottunk megbeszélést, az egyetem részéről akkreditált küldöttséggel, a Magyar<br />
Állatorvosok Lapjának főszerkesztőjével, a lap szerkesztőivel. A kamara vezetősége úgy látta,<br />
hogy szükség van egy másik lapra, amely nemcsak a tudománnyal, a szakmával foglalkozik,<br />
hanem teret tud biztosítani a kamarai élet mindennapi munkájának, gondjainak, eredményinek<br />
is, amelynek nem célja a testvérlap profilját átvenni vagy azt csorbítani. A több, mint háromórás<br />
tanácskozáson, pro és kontra érvekkel próbálta mindkét fél a maga elképzeléséről meggyőzni<br />
a másikat. Azt nem állítom, hogy a rendszerváltás kezdeti stádiumában szubjektív elemek nem<br />
befolyásolták a vita menetét, de a higgadtság, a józan, megfontolt érvek voltak túlsúlyban, amelyek<br />
mindegyike az állat-egészségügy egységének és sokszínűségének megtartására törekedett.<br />
A tanácskozás végén úgy álltunk fel, hogy beindítjuk az országos lapunkat, az Állatorvosi<br />
Kamarai Híreket. A kamara kereste a helyét mint új szervezet, és próbálta magát elfogadtatni,<br />
néha bizony botladozva, falakba ütközve, és a kezdeti időszakban ez rányomta bélyegét lapunkra<br />
is. A munka beindult. Egyre színvonalasabb közlemények, szakmai és közéleti hírek láttak<br />
napvilágot újságunkban. Mivel közvetlenül az állatorvosokat érintő, az ő munkájukat elősegítő,<br />
érdekvédelmi, etikai, gyakorlati, szakmához kapcsolódó cikkek voltak túlsúlyban a Kamarai<br />
Hírekben, egyre nagyobb példányszámban igényelték a kollégák. A külső megjelenítési formában,<br />
a cikkek minőségében és sokszínűségében, a szerkesztésben ugrásszerű javulás következett be<br />
lapunkban, amely köszönhető dr. Mile Sándornak, dr. Marosi Jenőnek, dr. Makay Lászlónak és<br />
segítőtársaik áldozatkész munkájának.<br />
Ennyi előzetes információ alapján kerül képbe a Magyar Állatorvosok Lapja. Az elmúlt<br />
hat év egyértelműen bizonyította, hogy létjogosultsága van mindkét lapnak, és szükség van rájuk.<br />
Az 1878-ban alapított, már majdnem százhúsz évre visszatekintő, nemzetközileg is elismert Magyar<br />
Állatorvosok Lapja új formában, új tartalommal, a tudomány új eredményeit ismertetve közel hozta<br />
azokat a gyakorlati élethez, tudományos színvonalát a nemzetközi elvárásoknak megfelelően<br />
megtartva. Az egyéb állat-egészségügyi közlemények, levelezések száma megszaporodott.<br />
61
Több tájékoztatást kapunk kollégáinkról, külföldi és hazai rendezvényeinkről, ami egyértelműen<br />
vonzóbbá tette lapunkat mindegyikünk számára.<br />
Tudom, hogy a magányos farkasok kora lejárt, mert minden lap tartalmi megjelenítési<br />
formája egy team körültekintő, felelősségteljes munkájának a gyümölcse. Mégis úgy érzem,<br />
hogy köszönetet kell mondanom az egész állatorvos-társadalom nevében dr. Holló Ferenc<br />
címzetes egyetemi tanárnak, a lap főszerkesztőjének, aki örökifjú, optimista szemléletével,<br />
korát meghazudtolva mindig képes a megújulásra. Nem tekintette ellenfélnek az Állatorvosi<br />
Kamarai Híreket, hanem testvérlapként elfogadva, igazodva a változó körülményekhez a Magyar<br />
Állatorvosok Lapját még vonzóbbá tette számunkra. Kívánom Holló doktornak, hogy még sokáig<br />
meg tudjon újulni, mindnyájunk örömére és az állategészségügy javára. A címben szereplő<br />
„laudáció” éppen ezért nem csak a Magyar Állatorvosok Lapjának szól.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1997. 8. 2. 28.<br />
62
A Tolnay Sándor-díj 1997. évi kitüntetettjei<br />
Augusztus 20. alkalmával a földművelésügyi miniszter két állatorvost és egy állategészségügyi<br />
intézetet részesít Tolnay Sándor-díjban.<br />
Ebben az évben dr. Tóth Péter, a Pest Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző<br />
Állomás igazgató főállatorvosa, dr. Szollár István, nyugalmazott minisztériumi főállatorvos és az<br />
Országos Állategészségügyi Intézet kapta meg a magas kitüntetést.<br />
<strong>Dr</strong>. Tóth Péter Tura községben született. Általános- és középiskoláit Gödöllőn végezte.<br />
1955-ben nyert felvételt az Állatorvostudományi Főiskolára, ahol 1960-ban szerzett diplomát.<br />
1960-tól 1963-ig járási szakállatorvos, 1963-tól 1973-ig megyei szakállatorvos, 1973-tól 1976-ig<br />
igazgatóhelyettes főállatorvos, majd 1977-től a mai napig igazgató főállatorvosként dolgozik. 1962-<br />
ben nősült. Két gyermeke közül fia állatorvos-közgazdász, lánya pedig egészségügyi főiskolát<br />
végzett és másoddiplomásként a Közgazdasági Egyetem hallgatója. 1973-ban szarvasmarha- és<br />
juhegészségügyi, 19871-ben állat-egészségügyi igazgatás-szervezés szakállatorvosi diplomát<br />
szerzett.<br />
A Gödöllői Agrártudományi Egyetem tanácsa az egyetemi hallgatókat oktató-,<br />
nevelőmunkájáért 1985-ben címzetes egyetemi docens címet adományozott számára. 1987- be<br />
Marek József-emlékéremmel tüntették ki. Két alkalommal a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója<br />
miniszteri kitüntetésben részesült, 1974-ben a Munka Érdemrend bronz, majd 1984-ben a Munka<br />
Érdemrend arany fokozata kitüntetést kapta.<br />
Jelenleg a Pest Megyei Szervezési és Vezetési Tudományos Társaság elnöki posztját<br />
is betölti. A Tolnay Sándor-díj az eddigi legmagasabb kitüntetés és szakmai elismerés számára,<br />
amely további munkára sarkallja.<br />
<strong>Dr</strong>. Szollár István 75 éves korában részesült a Tolnay Sándor miniszteri kitüntetésben.<br />
A minisztériumban eltöltött 25 éves szolgálatát, kiváló állat-egészségügyi igazgatási munkáját<br />
ismerték el ezzel a magas kitüntetéssel. Feladatai közé tartozott az állatok, állati eredetű<br />
termékek, takarmányok belföldi és nemzetközi forgalmának irányítása, szabályozása és<br />
felügyelete. Közvetlen kapcsolatot tartott fenn a határállomási állat-egészségügyi szolgálattal, a<br />
vám- és határőrséggel. Nemzetközi viszonylatban közvetlen kapcsolatot alakított ki a szomszédos<br />
országok állat-egészségügyi hatóságaival. Valamennyi szomszédos országban tevékenykedő<br />
partnerét személyesen ismerte, ami megkönnyítette sokszor gondokkal terhes munkáját.<br />
A rábízott feladatokat minden esetben az állategészségügy és a magyar mezőgazdaság érdekinek<br />
szolgálatába állította, a fennálló rendeletek betartása mellett. Munkásságának, ha kissé megkésve<br />
is, de méltó elismerése a Tolnay Sándor miniszteri kitüntetés.<br />
Az Országos Állategészségügyi Intézet nevében a kitüntetést dr. Tekes Lajos igazgató<br />
vette át.<br />
A kitüntetések átadása és a miniszteri állófogadás után dr. Bálint Tibor főosztályvezető<br />
63
fogadta a kitüntetetteket, és hosszasan elbeszélgetett velük a jelen feladatokról, a lehetőségekről,<br />
gondokról és nehézségekről.<br />
A kitüntetetteknek az egész állatorvos-társadalom nevében gratulálunk.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1997. 8. 4. 58.<br />
Magyar Állatorvosok Lapja, 1997. 119. 11. 703-704.<br />
64
Egy tudós, aki nem kellett hazájának<br />
Az Állatorvostudományi Egyetem Baráti Köre dr. Varga István tanszékvezető egyetemi<br />
tanár vezetésével szeptember 17-én tartotta ez évi őszi első összejövetelét. A szépszámú<br />
érdeklődőnek gazdag programot állított össze a professzor úr.<br />
Az Üllői Kísérleti Intézet Dóra-majori telepén megtekintettük a Makovecz <strong>Imre</strong> által<br />
tervezett épülő Nagyállat Klinikát. <strong>Dr</strong>. Seregi János, egyetemi tanár, a kísérleti intézet igazgatója<br />
részletesen beszámolt a telepen végzett sokoldalú munkáról, a jövőbeni elképzeléseikről és<br />
feladatokról. A 200 ló, ugyanennyi szarvasmarha, juh, kecske és a négyezres tyúkállomány<br />
lehetőset nyújt az egyetemi hallgatóknak a tenyésztés, takarmányozás, állatgondozás<br />
megismeréséren, elsajátítására. A saját vágóhíd, a tej- és sajtfeldolgozás biztosítja az élelmiszerhigiéniai<br />
oktatás gyakorlati bemutatását is. A több száz hektáron szántó, rét, legelő és erdő<br />
teszi lehetővé a gazdálkodás teljes vertikumának bemutatását. A laboratóriumban szerológiai,<br />
bakteriológiai, élelmiszer-vizsgálatokon kívül génsebészettel is foglalkoznak. A külföldi látogatók,<br />
állatorvosi egyetemek professzorai, elismeréssel nyilatkoztak az itt látottakról és tapasztaltakról.<br />
Ez után az előadás után a hazánkban tartózkodó dr. dr. Bakos Károly, nyugalmazott<br />
stockholmi egyetemi tanár színesen ismertette kalandos életútját:<br />
a) Hogyan lettem háborús bűnös hivatásom folytán és<br />
b) Hogyan boldogultam magyar állatorvos-mikrobiológiai kiképzésemmel<br />
külföldön címmel.<br />
Bakos professzor úr 1909-ben született Budapesten. Az érettségi vizsgái után<br />
önkéntesként leszolgálta kötelező katonaidejét és elvégezte a tartalékos tiszti iskolát. Mint<br />
rangelső, elnyerte a budapesti Ludovika Akadémia ösztöndíját, ahol tandíjmentesen tanulhatott.<br />
Ehelyett azonban az egyetemi századba jelentkezett, hogy orvosi fakultáson végezhesse<br />
tovább tanulmányait. Az őszi nagygyakorlat miatt megkésett a felvételi jelentkezéssel, és barátja<br />
javaslatára jelentkezett az Állatorvosi Főiskolára, ahol januárban keresztfélévesként felvették.<br />
A főiskola elvégzése után a Parazitológiai Intézetbe került címzetes tanársegédként, mint zászlós.<br />
A doktorátus megszerzése után a Kórbonctani Tanszéken lett tanársegéd. 1936-ban egyetemi<br />
magán tanár lett, majd 1937-ben Manninger professzor úr mellé került. Még ebben az évben<br />
kinevezték állatorvos főhadnagynak. A vezérkari főnökségtől 1938-ban két orvos, mikrobiológussal<br />
együtt azt a feladatot kapta, hogy tanulmányozzák a mikrobiológiai háború lényegét és a<br />
rendelkezésükre bocsátott laboratóriumban, indítsák el a kapott parancs szerint a munkát.<br />
1941-ben állatorvos századossá léptették elő. 1943-ban jelentették a vezérkar<br />
főnökének, hogy a kapott feladatot ötévi szívós munka után befejezték, és a magyar hadsereg<br />
rendelkezik a mikrobiológiai háború esetleges alkalmazásához szükséges eszközökkel és kiképzett<br />
személyekkel. Pár hónappal a munkák befejezése után a laboratórium egy bombatámadás<br />
alkalmával olyan sérülést szenvedett, hogy a munkákat abba kellett hagyni. Ezután áthelyezték<br />
a doni harcoló alakulathoz dandárvezető főállatorvosnak. 1945-ben a Honvédelmi Minisztérium<br />
Állategészségügyi Osztályához állatorvos-higiénikusnak nevezték ki. Ausztriában rövidesen<br />
amerikai fogságba került. Itt embertelen körülmények között vegetáltak, éheztek. Egy este orosz<br />
65
tisztek jelentek meg a tábor területén, és két tábornokot vittek magukkal. Ekkor határozta el,<br />
hogy megszökik, mert élt a gyanúperrel, hogy az amerikaiak bárkit kiadnak az oroszok kérésére.<br />
Rövidesen sikerült megszöknie. Egy falusi állatorvos fogadta magához asszisztensnek. Pár hónap<br />
után felerősödött, és sokat dolgozott a szakmában. Az amerikaiak megszervezték a magyar<br />
hadifoglyok hazaszállítását, és neki is jelentkeznie kellett a hatóságoknál.<br />
Ingolstedtben vagonírozták be őket. Éjjel a lassan haladó tehervonatból kiugorva<br />
ismét megszökött. Münchenbe ment, ahol egy gyógyszergyárban sikerült elhelyezkednie a<br />
vakcinagyártásnál. Mivel semmiféle hivatalos papírral nem rendelkezett, így a gyógyszergyár<br />
könyvtárában levő német nyelvű, háború előtt megjelent tudományos munkáinak közleményeivel<br />
tudta magát igazolni. Kimagasló tudományos munkássága és publikációi után öt helyre kapott<br />
egyetemi tanári állás betöltésére meghívást. A bécsi, milánói, madridi, niagarai és stockholmi<br />
megkeresések után ez utóbbit választotta. 1948 júniusában azt a feladatot kapta az egyetem<br />
vezetésétől, hogy rendezzen be egy víruslaboratóriumot, ami még itt nem volt. A sors iróniája, hogy<br />
a laboratórium beüzemelése után azt az utasítást kapta, hogy állapítsa meg, milyen betegséget<br />
hoztak be Svédországba a magyar baromfihússal, amely nagy járványok kitöréséhez vezetett az<br />
országban. Nehéz volt. Meg kellett állapítania, hogy a saját hazájából milyen betegséget hoztak<br />
második otthonába.<br />
Tudományos munkásságát az egész világon elismerték. Előadásaival, mikrobiológiai<br />
kutatásainak ismertetésével, Budapest kivételével, egész Európát, annak egyetemeit bejárta.<br />
1971-ben a szovjet nagykövetség stockholmi vezetője közölte vele, hogy 1968-ban rehabilitálták,<br />
és már nem tekintik háborús bűnösnek. Ekkor tudta meg, hogy két társát, akikkel együtt öt éven<br />
keresztül mikrobiológiai kutatásokat végzett Budapesten, a szovjet hatóságok 10 évi szibériai<br />
száműzetésre ítélték vele együtt.<br />
A nemzetközileg is elismert tudós több kitüntetése közül a legelső helyre a Svéd<br />
Királyi Északi Sarkcsillag Lovagrendje került, amely őt ez által a Svéd Királyi Lovagrend tagjává<br />
fogadta.<br />
Az előadás után Seregi János igazgató úr vendégül látott bennünket. Büszkén közölte,<br />
hogy nemcsak a kitűnő konyhai személyzet által készített ebéd, amely elismerésre méltó, hanem<br />
a felhasznált alapanyag is, amit a tangazdaságban termeltek meg és dolgoztak fel. Ebéd után<br />
megtekintettük a tangazdaságot és a laboratóriumot.<br />
A Baráti Kör tagjai ismét egy gazdag élménnyel gyarapodva térhettek haza Varga<br />
professzor úr és Seregi professzor úr jóvoltából.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1997. 8. 4. 59-62.<br />
66
Hősök napi megemlékezés az egyetemen<br />
1998. május 29-én, az Állatorvostudományi Egyetemen mintegy száz, zömében<br />
nyugdíjas kolléga jelenlétében helyezték el a kegyelet virágait, koszorúit, a hősi halált halt<br />
állatorvosok és állatorvostan-hallgatók emléktábláinál.<br />
A Himnusz eléneklése után szavalat következett, majd dr. Solti László rektor úr mondott<br />
emlékbeszédet a hősök napja alkalmával.<br />
„Hölgyeim és Uraim!<br />
Tisztelettel üdvözlöm kedves vendégeinket, és engedjék meg, hogy az<br />
Állatorvostudományi Egyetem vezetése és szenátusa nevében a hősök napja alkalmából néhány<br />
szóban megemlékezzek mindazokról a hősökről, akiknek az emlékművét hamarosan kegyelettel<br />
megkoszorúzzuk. Ezt az emlékművet 8 évvel ezelőtt avatta fel egyetemünk akkori rektora, dr.<br />
Kovács Ferenc. Az emlékmű azokra az állatorvosokra és állatorvostan-hallgatókra kíván örökre<br />
emlékeztetni, akik 1939 és 1956 között estek áldozatul részben a II. világháború, részben az azt<br />
követő időszak esztelen terrorjának.<br />
Nemcsak állatorvosok és állorvostan-hallgatók emelték fel szavukat és áldozták<br />
életüket a szabadságért és függetlenségért. Jól ismert, hogy a II. világháború során egyetemi<br />
fiatalokból verbuválódott a Táncsics zászlóalj, amelynek ifjú tagjai - közöttük szép számmal<br />
orvosok, állatorvosok - világnézetre, felekezetre és hovatartozásra tekintet nélkül készek voltak<br />
akár az életüket is föláldozni a hazájukért vagy a humanitárius eszmékért. Szép példája ennek<br />
1956, ahol ismét a fiataloktól indult ki az a forradalom, amelyet levertek bár, de mégis elindította<br />
azt az erjedést, amely a nyolcvanas évek végére nemcsak hazánk, hanem több egykori szovjet<br />
csatlósállam függetlenségéhez vezetett. És noha a hősök áldozata a háború kimenetelét nem tudta,<br />
nem is tudhatta megváltoztatni, tevékenységük mégsem volt hiábavaló. Mert ahogy a maroknyi<br />
Dánia ma is büszke arra a királyára, aki a zsidóüldözés elleni tiltakozásul sárga csillagot viselve<br />
járta tüntetően megszállt városa utcáit, úgy nekünk, magyaroknak is van Teleki Pálunk, aki élete<br />
önkéntes feláldozásával hozta mindenki tudomására politikai hitvallását, van Görgey és Táncsics<br />
zászlóaljunk, és vannak állatorvos hőseink, akik példát adhatnak ma is felelősségvállalásból,<br />
bátorságból és helytállásból. És ez a napi politikai csatározásoktól terhes mai közéletben fontos<br />
üzenet.<br />
A történelem úgy hozta, hogy az említett hősök életüket - akkor látszólag hiába -<br />
áldozták a szabadságért, mert ez a szabadság csak jóval később, alig néhány évvel ezelőtt, és<br />
történetesen teljesen vértelen úton jutott a birtokunkba. Akkor vajon mi az üzenete a ma fiataljai<br />
számára ennek az emlékműnek, a koszorúzásnak és a győzelem napja alkalmából évről évre<br />
ismétlődő megemlékezésnek<br />
Azt hiszem, elsősorban az, hogy ennek a kis országnak mindig volt és ma is van<br />
olyan önálló, független gondolkodású fiatal értelmisége, amelyik határhelyzetekben képes<br />
gondolkodni, és ha kell, cselekedni az ország érdekében. Most nem röpcédulákkal, fegyverrel,<br />
üldözöttek bújtatásával kell megvívni a harcot nemzeti szuverenitásunkért, hanem inkább azzal,<br />
67
hogy elmegyünk véleményt nyilvánítani a haza sorsát döntően befolyásoló eseményekről, hogy<br />
szélsőségektől mentes, felelős gondolkodású erőket állítunk az ország élére, hogy elutasítjuk<br />
nemcsak a kommunista diktatúrát, hanem a pénz mindenek feletti uralmát is, egyszóval mai<br />
eszközökkel, de felvállaljuk mindazoknak a nemes eszméknek a folytatását, amelyekért elődeink<br />
harcoltak.<br />
Nekem ezt mondja az állatorvos hősök tiszteletére emelt emlékmű, amely előtt most<br />
fejet hajtva az Állatorvostudományi Egyetem koszorújával emlékezem a dicső elődök példájára.”<br />
Ezután a Honvédelmi Minisztérium, a főosztály, az Állatorvosi Kamara, az egyetem, a<br />
Hadirokkantak, Hadiözvegyek, Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetsége, az Állatorvos-tudományi<br />
Egyetem Baráti Köre és az egyetem hallgatóinak képviselői helyezték el mindkét emléktáblánál a<br />
kegyelet koszorúit. A Szózat hangjaival ért véget az ünnepi megemlékezés.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 3. 11.<br />
68
Könyvismertetés<br />
Szerb <strong>Imre</strong>: „… együtt vadászni”<br />
1999 karácsonyára jelent meg a Tapsonyban lakó Szerb <strong>Imre</strong> főállatorvos „… együtt<br />
vadászni” című 182 oldalas könyve. A kitűnő tollú író 141 oldalon keresztül ízesen, sok humorral<br />
fűszerezve írja le vadászélményeit. A 142. oldaltól kezdve a gyakorló állatorvos praxisában<br />
előfordult érdekességeket dolgozza fel szellemesen. Kár, hogy ez a kötet nem előbb jelent meg,<br />
még akkor, amikor kedves kollégám a gyakorlatban dolgozott. Ahogy írja a kéziratban, már régen<br />
az íróasztalfiókban lapultak a történetek, és most is csak úgy, fésületlenül elővéve onnan adja<br />
közre könyv formájában. Meggyőződésem, hogy aki így tud írni, annak valójában nincs is szüksége<br />
fésűre, mert olyan szemléletesek, közérthetőek a történetei, hogy az ember szinte maga előtt látja<br />
a szereplőket és a cselekményt. Ajánlom figyelmébe minden kedves olvasni szerető kollégának a<br />
könyvet, mert sok örömét leli majd benne.<br />
69
A Bödecs Lajos-emlékérem első kitüntetettje<br />
Korábbi számunkban ismertettem Bödecs doktor életútját és azt, hogy dr. Kégl Tamás,<br />
Veszprém város főállatorvosa, címzetes egyetemi docens emlékérmet alapított igazgatónk<br />
halálának 10. évfordulójára. Az emlékérem átadására ünnepélyes keretek között a városháza<br />
Szent István termében került sor. Az ünnepségen megjelent Kuti Csaba, a megyei közgyűlés<br />
elnöke, a főosztály képviselője, az egyetem rektora, több egyetemi tanár és a környező megyék<br />
igazgatói mellett a megye állatorvosai, állattenyésztők, Bödecs doktor felesége, fia, valamint<br />
tisztelői és barátai.<br />
A megnyitó után dr. Haraszti János ny. egyetemi tanár tartott előadást <strong>Dr</strong>. Bödecs Lajos<br />
munkássága az Állatorvostudományi Egyetemen címmel. <strong>Dr</strong>. Bótor Attila igazgató főállatorvos:<br />
<strong>Dr</strong>. Bödecs Lajos munkássága Veszprém megyében, dr. Solti László egyetemi tanár, rektor:<br />
Ovulációs zavarok szarvasmarhákban, dr. Gergátz Elemér egyetemi tanár: A fogamzási ráta<br />
lehetőségeinek növelése vasectomizált kosok alkalmazásával, dr. Wekerle László címzetes<br />
egyetemi tanár: Az alomszám növelésének lehetőségei a választás és az első termékenyítés<br />
időpontjának helyes befolyásolásával.<br />
Az előadások elhangzása után dr. Édes Géza ismertette a kuratórium döntését,<br />
amelynek alapján dr. Bótor Attilának, a Veszprém Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszerellenőrző<br />
Állomás igazgatójának ítélték oda az emlékérmet.<br />
Bótor doktor laudációja:<br />
<strong>Dr</strong>. Bótor Attila szakmai életpályája több mint két évtizeden keresztül Bödecs doktorral való<br />
szoros együttműködés mellett futott. Az egyetem elvégzését követően Veszprémbe kerülve közös<br />
munkájuk eredményeként terjedt el megyénkben a haszonállatok mesterséges termékenyítése.<br />
Tevékenységük során fokozatosan sikerült a nagyüzemi és kistermelői állományok tulajdonosainak<br />
az e beavatkozással kapcsolatban fennálló ellenérzéseit háttérbe szorítani.<br />
Bótor doktor számára a mesterséges termékenyítő állomásnál igazgatóhelyettesi, majd<br />
az állattenyésztő vállalatnál területi igazgatói munkakör betöltése lehetővé, és ez szükségessé is<br />
tette, hogy alaposan megismerje a megye állattartási viszonyait, állat-egészségügyi helyzetét, és<br />
kialakítsa azokat a szakmai kapcsolatokat, melyek eredményesen szolgálják ma is a munkáját.<br />
Amikor Bödecs doktort 1983-ban az Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás<br />
igazgatójává nevezték ki, teljesen természetes volt, hogy ő vette át tőle a stafétabotot. Bótor doktor<br />
a mesterséges termékenyítő állomás igazgatója lett, és folytatta azt a munkát, amelyet addig<br />
közösen végeztek. Bizonyos fokú munkakapcsolat természetesen ezt követően is megmaradt<br />
közöttük, hiszen a két terület szakmai együttműködése szükségszerű.<br />
A sors különös fordulatként 1989-ben ismét stafétabot-átadására került sor, amikor<br />
Bödecs doktor halála miatt megüresedett az állat-egészségügyi állomás igazgatói posztja.<br />
Bótor doktor munkájában az állat-egészségügyi állomás igazgatójává történő kinevezést<br />
követően töretlenül megmaradt az a szakmai lelkiismeretesség, amely Bödecs doktort jellemezte.<br />
Rövid időn belül alaposan megismerte az állat-egészségügyi szervezet működésének az általa<br />
70
kevésbe ismert területeit is.<br />
Irányítása mellett az állomás szakmai tevékenységének színvonala elismerésre méltó<br />
szinten állandósult. Nem zavarta soha az, ha megyénket túlságosan szigorúan jellemezték. Követte<br />
azt az elvet, hogy a jogszabályok szelleméhez történő ragaszkodás, az előírások betartása csak<br />
az ügyeskedőket és a szabálytalankodókat sújtja, a törvénytisztelő állampolgárokat támogatja.<br />
A rugalmasság segít a mindennapok problémáinak megoldásában, de a túlzott engedékenység a<br />
káosz kialakulásához vezet.<br />
Új munkakörében a megyei állat-egészségügyi szolgálat érdekében eredményesen<br />
használta fel azt a tapasztalatot, melyet az állattenyésztő vállalatnál a gazdálkodás terén szerzett.<br />
Elősegítette a hatósági tevékenység anyagi és tárgyi feltételeinek javítását és megteremtette a<br />
több és eredményesebb munkát végzők anyagi elismerésének forrását.<br />
Vezetői döntéseit szakmai szempontból a szakszerűség, a határozottság és a<br />
következetesség, a dolgozókat érintő kérdések eldöntésében a körültekintés és emberségesség<br />
jellemzi. Mindezek alapján a kuratórium úgy érzi, hogy dr. Bótor Attilánál az emlékérem méltó<br />
helyre került.<br />
Ezután az érmet dr. Bödecs Tamás gyermekorvos, a kitűnő állatorvos fia adta át<br />
dr. Bótor Attilának, aki meghatódottságtól elcsukló hangon csak annyit tudott mondani:<br />
„Köszönöm”.<br />
Az ünnepség végén az emlékülés résztvevői megkoszorúzták dr. Bödecs Lajos sírját a<br />
Vámos úti temetőben.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1999. 10. 3. 67.<br />
71
Egyetemi hírek : Emlékezés dr. Urbányi Lászlóra és dr. Marek Józsefre<br />
A Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Kara a régmúlt idők hagyományaihoz<br />
ragaszkodva, nagy egyéniségeire, nemzetközileg elismert professzoraira emlékezett a<br />
közelmúltban.<br />
<strong>Dr</strong>. Urbányi László, a Kémiai Tanszék volt vezetője születésének 100. évfordulójára<br />
emlékeztünk szeptember 18-én a Kémiai Tanszék előadótermében. <strong>Dr</strong>. Solti László, egyetemi<br />
tanár, dékán köszöntötte az előadókat és a megjelent szépszámú hallgatóságot. <strong>Dr</strong>. Scheiber<br />
Pál, egyetemi tanár Egy életpálya az állatorvosképzés szolgálatában címmel tartott előadást.<br />
Ezután dr. Tary Mária, ny. egyetemi adjunktus mint volt munkatárs A kémiai kutatás öt évtizeddel<br />
ezelőtt című előadásában megfogalmazta az ötvenes évek oktatási nehézségeit, a vegyszerek és<br />
laboratóriumi eszközök hiányos voltát. Sok gondot okozott az akkor beiskolázott szakérettségizettek<br />
felzárkóztatása, és a velük való külön foglalkozás. Az 1956-os forradalom eseményeire emlékezve<br />
megjegyezte, hogy nemcsak a professzor utat távolították el az egyetemről ártatlanul, hanem őt is,<br />
és az összes munkatársát, még a fizikai állományban lévő Romhányi Illés laboránst is. Tary Mária<br />
eltávolítása óta először lépte át az egyetem kapuit.<br />
<strong>Dr</strong>. Kutas Ferenc, egyetemi tanár Urbányi László a tanítvány emlékezetében című<br />
előadása ismert volt számomra, hiszen mindazt megéltem elsőéves koromban, amit elmondott.<br />
Külön köszöntötte a professzor úr jelen lévő családtagjait, rokonságát.<br />
A professzor úr emberségét, előadókészségét, a hallgatósághoz való ragaszkodását és<br />
közéleti szereplését bemutató előadások után szakmai ismertetések következtek.<br />
<strong>Dr</strong>. Scheiber Pál, egyetemi tanár A Kémiai Tanszék az ezredfordulón címmel mutatta be<br />
a Kémiai Tanszéket és az ott folyó munkákat. Végül dr. Nemes Péter, egyetemi docens Válogatás<br />
a Kémiai Tanszék jelenlegi kutatásaiból című előadását hallhattuk, amelyet precízen előkészített<br />
szemléltető-eszközökkel tett színesebbé, közérthetőbbé.<br />
A hallhatatlanok közül szeptember 27-én Marek József professzor úr halálának 50.<br />
évfordulójára emlékeztünk az egyetem aulájában. Köszöntőt mondott dr. Solti László, egyetemi<br />
tanár, dékán.<br />
Ezután dr. Kovács Ferenc, professzor emeritus, az MTA rendes tagja hosszasan méltatta<br />
Marek József életútját, a belgyógyászati tanszéken végzett úttörő munkáját.<br />
<strong>Dr</strong>. Solti László <strong>Dr</strong>. Marek József-emlékéremmel tüntette ki Wilfried Kraft professzort<br />
(München) tudományos munkásságáért, és a müncheni és a budapesti egyetem Belgyógyászati<br />
Tanszékei között kialakított szakmai és emberi kapcsolatáért.<br />
A szakmai előadásokat Wilfried Kraft professzor kezdte A kutyák hypotyreosisa címmel.<br />
Megköszönte a kitüntetést és visszaemlékezett arra, hogy ő mégy a Hutÿra-Marek tankönyv német<br />
nyelvű kiadásából tanulta a belgyógyászatot.<br />
A hannoveri egyetemről Ingo Nolte, tanszékvezető egyetemi tanár A kutyák daganatos<br />
72
etegségeinek diagnosztikai stratégiája címmel tartott előadást.<br />
<strong>Dr</strong>. Solti László Az Állatorvos-tudományi Kar új klinikái címmel ismertette a jövő<br />
elképzeléseit az egyetem területén a közeljövőben tervezett átalakításokról, új klinikák felállításáról.<br />
Kissé kesernyésen jegyezte meg, hogy az egyetemek egyesítése óta nehezebben mennek a<br />
beruházások, sok a bürokrácia. Annak idején Marek professzor úr ereje teljében azért hagyta ott<br />
az egyetemet és kérte a nyugdíjazását, mert az Állatorvosi Főiskola elvesztette az önállóságát,<br />
amikor egy miniszteri rendelettel a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi<br />
Egyetemhez csatolták. „Nem tudom, hogy mit szólna Marek professzor úr a mai állapotokhoz, ha<br />
itt élne közöttünk.” - jegyezte meg.<br />
Érdekfeszítő előadást tartott dr. Vörös Károly, tanszékvezető egyetemi tanár A klinikai<br />
műszeres diagnosztika fejlődése címmel.<br />
Végül megkoszorúzták Marek József szobrát a Magyar Tudományos Akadémia<br />
Agrártudományi Osztálya, a Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Kara, a Magyar Országos<br />
Állatorvos Egyesület és a Klinikus Állatorvosok Egyesületének nevében az ezeket képviselő<br />
professzorok, tudományos kutatók, munkatársak.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2002. 13. 4. 58.<br />
73
Részlet az állatorvosbálok történtéből<br />
Farsang a vigasságok, a bálok ideje. Az állatorvosbáloknak hagyománya van, hiszen<br />
a 20. század elején már voltak közös összejövetelek, mulatságok. Ezeket, a bálokat az első és<br />
második világháború rövid időre megszakította, de amint lehetett, újraszervezték őket. <strong>Dr</strong>. Karády<br />
Sándor egy szomorú újrakezdésről küldött meglehetősen bőséges anyagot, hogy lapunkban<br />
közöljem azt. Sajnos a helyhiány miatt csak rövid ismertető jelenhet meg az eseményről.<br />
Az 1947-es állatorvosbál körülményei nem voltak igazán farsangiak. Budapest romokban<br />
hevert, hidak nem voltak. Nemrég még szétlőtt lovak hevertek az utcákon, amelyek sok esetben az<br />
élelmezés javítását is szolgálták. Az egyetemi előadótermek hidegek voltak, és mégis, az egyetemi<br />
ifjúság bált rendezett, önerőből, minden segítség nélkül. Előtte pár hónappal megszervezték és<br />
működtették a menzát, ami a hallgatóság számára létfontosságú volt. A menzabizottság kizárólag<br />
egyetemi polgárokból állt, és csak jegy leadása után lehetett ételt kapni.<br />
A bál azonban nem csak a nyughatatlan ifjúság vágya volt. Az idősebb generáció<br />
kiérezte a szervezésből a talpráállás vágyát, és támogatta a bál rendezőségét. Amikor híre ment<br />
az országban, hogy újból lesz állatorvosbál, a professzorok a miniszteriális vezetők, az intézetek<br />
és a praxisban dolgozó állatorvosok a megcsillant jövő reményében erkölcsileg és anyagilag<br />
is támogatták az ifjúság elképzeléseit. Borúra derű! Ez jellemezte a szervezők hangulatát. Már<br />
1946 decemberében felvették a kapcsolatot a Bálközi Blokkal, amely az összes egyetemista<br />
rendezőség szövetsége volt. A BB kötelessége volt az időpontok egyeztetése (jogászbál, orvosbál,<br />
mérnökbál), hogy ugyanazon időpontban ne legyen más egyetemi bál, és a rendezvény helyét is<br />
közös megegyezéssel jelölték ki. Így került sor a második világháború utáni első állatorvosbálra,<br />
amelyet kizárólag az egyetemi ifjúság szervezett. A Szent Gellért Szállóban 1947. február 15-<br />
én, a világégés után ismét megkezdődött az állatorvos-társadalom ünnepélyes összejövetele és<br />
farsangi bálja. <strong>Dr</strong>. Guoth Gy. Endre dékán úr így méltatta a szervezők munkáját és a hallgatóság<br />
közreműködését: „Elegáns volt, mint egy udvari bál.”<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 1. 63-64.<br />
74
Érdemes tallózni a régi Állatorvosi Lapokban<br />
A magyar állatorvosi szervezetek múltjában kutakodva érdekes - szinte a mának szóló -<br />
írásokat olvastam. Amikor megalakítottuk a Magyar Állatorvosi Kamarát, kevesen, vagy egyáltalán<br />
nem tudtuk, hogy a kamarai gondolattal már a két világháború között foglalkoztak állatorvosok.<br />
Idézek az 1943-as, ’44-es Állatorvosi Lapokból, keresve némi összefüggést mai problémáinkkal.<br />
Állatorvosi Lapok, 1943. március 15-i szám:<br />
„Meghívó a Magyar Országos Állatorvos Egyesület 1943. évi március hó 28-án délelőtt ˝<br />
11 órakor, Budapesten, az egyetemi állatorvosi osztály (Rottenbiller u. 23.) dísztermében tartandó<br />
LX. évi rendes országos közgyűlésére.” A tárgysorozatban felsorol 14 pontot, majd dátum, aláírás:<br />
dr. Mócsy János s. k. elnök, dr. Bakos Károly s. k. főtitkár.<br />
A Magyar Országos Állatorvos Egyesület (továbbiakban MOÁE) igazgató választmánya<br />
az 1942. évi október hó 13-én tartott ülésén elhatározta, hogy az alábbi felhívással fordul a<br />
gyakorló állatorvosokhoz:<br />
„Az utóbbi években is gyakran hangzottak el olyan panaszok, hogy egyes kartársak, az<br />
állatorvosi kar tekintélyével össze nem egyeztethető módon igyekeznek, állatorvosi működésüket<br />
a nagyközönség tudomására hozni, jogosulatlan címeket használnak, működésüket az állatorvos<br />
tudományos képzettséget kívánó munkájához, és társadalmi helyzetéhez nem méltó helyiségben<br />
folytatják, a nagyközönség előtt egymás szaktudását lekicsinylő kijelentéseket tesznek, vagy az<br />
általános elfogadottnál alacsonyabb, tiszteletdíjnak már nem is nevezhető díjtételek alkalmazása<br />
útján egymással versenyt folytatnak.”<br />
Ugye, de ismerős probléma<br />
Az állatorvosi kamaráról 1943. március 27-én (szombaton) délután 17.45 órai kezdettel<br />
az egyetemi állatorvosi osztály belklinikai előadótermében vitaelőadást rendez a MOÁE. Előadó:<br />
dr. Bakos Károly főtitkár. Beszédéből az alábbiakat idézem:<br />
„Az elmúlt században [az 1800-as évekre vonatkozik] a szellemi foglalkozások körében<br />
az egyetemi végzettségű diplomás karokban olyan nézet alakult ki, az azonos végzettségű és<br />
közös érdekkörökben élő diplomások olyan egyesületekbe, szövetségekbe, egyletekbe vagy egyéb<br />
társulatokba tömörüljenek, amelyeknek célja egy bizonyos testület erkölcsi, anyagi és társadalmi<br />
érdekeinek minden vonatkozásában való megvédése és fejlesztése. A különböző egyetemi<br />
végzettségű karok ilyen irányú törekvései megegyeztek az akkori kormányzatok célkitűzéseivel<br />
is, mert utóbbiak az egyes érdek-képviseleti szerveknek, az úgynevezett kamaráknak fokozatos<br />
kiépítését kívánatosnak és időszerűnek tartották.<br />
Ilyen előzmények után került sor 1874-ben a XXXIV. törvénycikkel létesített ügyvédi,<br />
valamint az ugyanezen évi XXXV. törvénycikkellyel létesített közjegyzői, majd 1923-ban a XVIII.<br />
törvénycikkellyel életre hívott mérnöki és az 1936. évben az I. törvénycikkellyel létesített orvosi<br />
kamarák felállítására.<br />
75
Különösen az orvosi kamarák felállítása előtti időkben, állatorvosi körökben is mind<br />
többet hallhattunk az állatorvosi kamara felállításának kérdéséről és annak szükségességéről.<br />
Az állatorvosi egylet képviseleti szervének, a MOÁE igazgató-választmányának azonban a<br />
legutolsó évekig az volt a felfogása, hogy állatorvosi kamara felállítása, életre hívása még nem<br />
időszerű. Ezzel szemben sokasodott azoknak a száma, akik az állatorvosi kamara felállítását a kar<br />
szempontjából fontosnak és szükségesnek, ezen felül időszerűnek tartották, és ezért sürgették.”<br />
Ezzel a kérdéssel kapcsolatosan az alábbiakat olvashatjuk az Állatorvosi Lapok 1940.<br />
évi 21. számában közölt választmányi ülési jegyzőkönyvében:<br />
„A főtitkár bejelenti, hogy az Elnökség az állatorvosi kamara kérdésével már ismételten<br />
foglalkozott, és az volt az álláspontja, hogy az állatorvosi kamara felállítása nem időszerű.” …<br />
Ennek ellenére sokan követelték a kamara megalapítását.<br />
„Hámori Dezső közp. m. kir. áeü. főfelügyelő örömmel üdvözölte az állatorvosi<br />
kamara megalakításának szorgalmazását. <strong>Dr</strong>. Fülöp <strong>Imre</strong> szföv. állatorvosi főtanácsos a kamara<br />
sürgősségét hangsúlyozta. Szerinte a kamara alkalmas szervezet lesz az állatorvosi kar erkölcsi<br />
és anyagi érdekeinek megvédésére. <strong>Dr</strong>. Biliczki Ferenc felsőházi tag bejelentette, hogy a délvidéki<br />
állatorvosok is egyhangúlag sürgősnek tartják az állatorvosi kamara megalkotását. <strong>Dr</strong>. Hazai<br />
Miklós kifejtette, hogy a magán állatorvosok szempontjából is igen fontosnak az állatorvosi kamara<br />
életre hívását tartja. Véleménye szerint a velejáró anyagi terheket érdemes vállalni, mert csak így<br />
várható a jobb jövő. <strong>Dr</strong>. Köves János, a MOÁE tiszteletbeli elnöke szerint a kamara régebben<br />
nem volt időszerű, ma már azonban azzá vált. <strong>Dr</strong>. Deseő Dezső, egyetemi ny. r. tanár, dékán<br />
megállapította, hogy a vitaelőadás résztvevőinek egyöntetű kívánsága az állatorvosi kamara<br />
megalkotása. Ennek az alma mater is örül. Annak nevében szeretettel üdvözölte az állatorvosi<br />
kamara gondolatát, és annak megvalósításához sok sikert kívánt. Javasolta, hogy az állatvédelem<br />
ügye is az állatorvosi kamara feladatai közé vétessék fel, mert ez ma sokfelé kallódik, és nem<br />
hozzáértő emberek döntenek abban a kérdésben, hogy mi az állatkínzás.”<br />
Érdemes tallózni a régi Állatorvosi Lapokban, mert rájövünk, hogy abban az időben is<br />
hasonló problémái voltak az állatorvosoknak, mint nekünk ma.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 2. 22.<br />
76
Megifjodott nyugdíjasok!<br />
Kedves meghívást kaptam a Győr Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző<br />
Állomás igazgatójától, dr. Szabó Tamástól a megye nyugdíjas állatorvosainak találkozójára.<br />
A közel ötven megjelent idős kollegina és kolléga mindegyike beszámolt az elmúlt találkozó óta<br />
vele és családjával történt eseményekről. Majd mindegyik így kezdte mondókáját: „még élek”.<br />
Ami szomorú volt, és a kedves találkozót, a vidám hangulatot beárnyékolta, hogy a nyugdíjasok<br />
majdnem kétharmada kénytelen dolgozni a megalázóan kevés nyugdíj miatt.<br />
A végén külön köszöntötték a megye doyenjét, dr. Korzenszky Lászlót, aki bevallása<br />
szerint 27 évvel ezelőtt lépte át utoljára az állomás épületének küszöbét. Örömömre szolgált, hogy<br />
dr. Kégl Tamás, megyénkbeli állatorvos könyvét kapták ajándékba a nyugdíjasok. Mindenkinek<br />
ajánlottam az általam már ismert munkát, mert szórakoztató, szakmaközeli, és zamatos vidéki<br />
kifejezésekkel tarkított.<br />
Az élettörténetek beszámolói után az igazgató úr és a kamara elnöke megkoszorúzta<br />
az állomás külső falán elhelyezett márványtáblákat, amelyeken a Győr megyében dolgozó, de<br />
már elhunyt, állat-egészségügyi tevékenységet folytató állatorvosok és kisegítő személyek neveit<br />
tüntették fel. Szép gesztus! Lehet, hogy más állomásokon is van ilyen „siratófal”, de én nem tudok<br />
róla.<br />
Ezután az állomás közelében lévő Kakas vendéglőbe mentünk, ahol bút, bánatot feledve<br />
vidám csevegéssel töltöttük kitűnő ebéd mellett az időt. Bizony, már délután 5 óra is elmúlt, mire<br />
hazaindultak a megifjodott nyugdíjasok.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 2. 62.<br />
77
Büszkék lehetünk az állat-egészségügyi munkák színvonalára<br />
Milyen szerencse, hogy rossz szokásom van, és gyakran zongorázom a tévé távirányítókapcsolójával.<br />
Így két alkalommal is volt szerencsém Mile Sándor elnök úrnak nyilatkozatát<br />
meghallgatnom. Egyszer az MTV-ben adott interjút, másodszor pedig a Hír TV-ben válaszolt a<br />
riporter kérdéseire. Őszintén büszke voltam arra, hogy nem vettem észre egyik alkalommal sem a<br />
kameraláznak nevezett idegességet vagy izgalmat. Az MTV-ben a riporter gyakrabban kérdezett,<br />
ami kissé megszakította a folyamatos beszélgetést, de a Hír TV riportere kitűnő kérdező volt, mert<br />
folyamatosan hagyta, hogy Mile Sándor egy-egy témakörben kifejthesse véleményét.<br />
Örültem annak is, hogy a beszélgetés kezdetén megemlített ügyeleti díj mellett nem<br />
ragadtak le, így még a látszatát is elkerülte annak, hogy az állatorvosok anyagiasak, bár teljes<br />
mértékben egyetértek a követelésekkel. Tökéletesen egyetértek a tisztességes ügyeleti díjak<br />
fizetésével, mivel a Munka Törvénykönyve szerint senkit nem lehet arra kötelezni, hogy ingyen<br />
dolgozzon szombaton és vasárnap.<br />
A beszélgetés második részében képet kapott a tévénéző arról a sokoldalú munkáról,<br />
amelyet az állatorvosi szolgálat végez. Mile Sándor bemutatta az állatorvosi munka teljes vertikumát,<br />
a talajvizsgálatoktól a takarmányozáson keresztül a tej-, hús-, tojástermelésen át egészen az<br />
élelmiszernek az asztalra kerüléséig. Ezt olyan szemléletesen adta elő a rövidre szabott időben,<br />
hogy mindenki megérthette. A klasszikus, beteget gyógyító állatorvosnak még akkor is komoly<br />
járványmegelőző, élelmezés-egészségügyi feladata van, ha hatósági jogkörrel nem rendelkezik,<br />
mivel ő találkozik először a beteg állattal. Ezért szoros kapcsolatot kell fenntartani a hatósági<br />
állatorvosi szolgálattal, hogy szükség esetén azonnal intézkedni lehessen.<br />
Ezek után ismertette a nézőkkel, hogy milyen gigászi munkát végzett az állategészségügy<br />
az elmúlt évtizedekben. Nemcsak a járványos állatbetegségektől mentes az ország, hanem a<br />
gyakori felvilágosító munkának köszönhetően „zoonózis” (állatról emberre és viszont terjedő<br />
betegség) is nagyon ritkán fordult elő. Exportra szánt élőállat-szállítmányaink zavartalanul<br />
kerülhetnek rendeltetési helyükre éppen úgy, mint az azokból készült élelmiszerek. Az EUcsatlakozásra<br />
való felkészülés folyamatos, és a Közös Piac tagállamai elismeréssel nyilatkoztak a<br />
magyar állategészségügy munkájáról. A hatósági állatorvosok és a szolgáltató állatorvosok között<br />
a kapcsolat jó, és a főosztály és a kamara vezetése is közösen mindent megtesz annak érdekében,<br />
hogy ne csak külföldön, hanem kis hazánkban is erkölcsileg és anyagilag is megbecsüljék az állategészségügyi<br />
szolgálatot. Igaz, hogy a mi munkánk a mezőgazdaságnak egy kis szelete, de nagyon<br />
fontos és nélkülözhetetlen része. Az EU-csatlakozás után az előírások még szigorúbbak lesznek,<br />
amelyeknek az alapját már most próbáljuk lerakni, hogy zökkenőmentesen értékesíthessük az<br />
élelmiszer-alapanyagokat és kész termékeket a Közös Piac államaiban - fejezte be mondandóját<br />
dr. Mile Sándor elnök úr.<br />
Végighallgatva mindkét nyilatkozatot, arra a meggyőződésre jutottam, hogy keresnie<br />
kell a lehetőséget minden fórumon a nyilvános szereplésre a főosztálynak, az egyetemnek, a<br />
Magyar Tudományos Akadémiának, hogy munkánkat a mindenkori kormányzat elismerje és<br />
78
támogassa. Nem, hogy nincs mit szégyellnünk, hanem büszkék lehetünk arra a munkára, amelyet<br />
az elmúlt évtizedekben primitív körülmények között, rossz felszereltséggel, saját gépkocsikkal,<br />
műszerekkel végeztünk. Mind tudományos vonalon, mint a gyakorlatban felzárkóztunk a nyugati<br />
állategészségügy színvonalára.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 4. 26.<br />
79
Magyar állatorvosok a nyugati hadszíntéren<br />
Megjelentek dr. Kováts Jenő, címzetes egyetemi tanárnak, a szekszárdi Állategészségügyi<br />
és Élelmiszer-ellenőrző Állomás nyugalmazott igazgatójának visszaemlékezései<br />
Emlékezel Magyar állatorvosok a II. világháborúban a nyugati hadszíntéren és egyéb<br />
visszaemlékezések címmel. Jenő bátyám engedélyével néhány érdekes esetet közlök, hogy<br />
lapunk olvasói tájékozódjanak a háborús időszak viszontagságairól.<br />
A II. világháború végén nyolc, frissen végzett magyar állatorvost, közöttük öt honvéd<br />
ösztöndíjast katonai kötelékben kivittek Németországba, az állítólagos „új fegyverrel” való<br />
kiképzésre. Az ő kálváriájukat kívánja megörökíteni ez az összeállítás.<br />
„A honvéd ösztöndíj szabályzata szerint kétszer annyi évet kellett leszolgálni az<br />
ösztöndíjat igénybe vevőnek, mint ahány évig hallgató korában az ösztöndíjat élvezte. Persze<br />
erre a vesztett háború után már nem került sor. 1944. november végére állt össze a nyolcfős<br />
csapat Hánta községben. Az állatorvosokat az első szakaszba osztották be, ahol tíz úgynevezett<br />
„elmaradt korosztálybeli” (1904-1905. évi születésű) idős kántortanító is volt. A parancsnok, Máder<br />
Béla százados nagy zenebarát hírében állt, és nem sokat törődött a századdal. A szolgálat valódi<br />
vezetője, Bodnár László továbbszolgáló zászlós igazi kemény katonaember volt. A szakaszt az<br />
iskolában helyezték el, ahova szalmát hordtunk és a földön feküdtünk. A tisztálkodás az udvaron<br />
lévő kút melletti vályúnál történt. A napi, kemény kiképzésen egy alkalommal megjelent Máder<br />
százados is. Azonnal röpködtek a kemény vezényszavak: „feküdj, kelj, repülő, rejtőzködj”.<br />
A kiabálás közben egyre indulatosabb lett, előkapta pisztolyát és lövöldözni kezdett azok felé,<br />
akiknek a rejtőzésével nem volt elégedett.<br />
A front egyre jobban közeledett, így karácsonyra senki nem mehetett haza. Nyolc<br />
fiatal karpaszományosnak menyasszonya volt, és szerettek volna házasságot kötni. Úgy kaptak<br />
engedélyt, hogy az arákat lehozzák Hántára, és közös esküvőt tartanak. Hatan megjelentek,<br />
és az esküvőt meg is tartották. Ketten nem tértek vissza. Karácsony másnapján éjszaka riadót<br />
fújtak, mert egy orosz páncélos tört előre. Ezután 30-40 kilométeres gyaloglások következtek,<br />
míg el nem értük Porpácot, ahol bevagoníroztak bennünket koszos marhavagonokba a -15 fokos<br />
hidegben. Örültünk, hogy negyvenen szoronghattunk egymást melegítve. A szerelvényünk lassan<br />
haladt Bécs felé. Amikor odaértünk, éppen légitámadás volt az állomás ellen, így a nyílt pályán<br />
maradtunk. Hamarosan észrevettek bennünket a repülők, és lőni kezdték a szerelvényt. Mi a közeli<br />
erdőbe menekültünk a támadás elől. Útvonalunk Amstetten, Linz, Passau, Regensburg, Neumarkt,<br />
Nürnberg volt. Linzben óriási veszteség ért bennünket. Az állomáson éjszaka hosszasan tolattak<br />
a szerelvényünkkel előre és hátra. Másnap, amikor elhagytuk az állomást, akkor vettük észre,<br />
hogy az élelmiszert, a katonaládákat, a tisztálkodó eszközöket, tartalék fehérneműket szállító<br />
vagont az osztrák vasutasok lekapcsolták. Lesoványodottan, tetvesen érkeztünk három hét után<br />
Nürnbergbe. Itt egy mellékállomáson végre fertőtlenítettek bennünket, és egy órán keresztül<br />
fürödhettünk meleg vízben, amíg ruháinkat kigőzölve, fertőtlenítve visszakaptuk.<br />
Ezek után a grafenwöhri kiképzőtáborba kerültünk. Itt lefegyvereztek bennünket,<br />
szőrzetünket leborotválták, és megkezdődött a kemény kiképzés. Ahogy a front közeledett, a<br />
kiképzőtábor felett egyre gyakrabban húztak el a bombázók. Az éjszakai riadók alkalmával többször<br />
80
órák hosszat álltunk az erdőben térdig hóban, fáknak támaszkodva, amíg elmúlt a légiriadó.<br />
A kemény kiképzés, a romló ellátás, az éjszakai álmatlanság egyre rontotta a közhangulatot.<br />
1945 februárjában hadgyakorlatra került sor. Páncélöklöt és villámgéppuskát kaptunk a<br />
kiképzés idejére. Márciusban Beregfy Károly, nyilas hadügyminiszter tett párperces látogatást a<br />
magyar alakulatnál. Rövid beszéd után néhány tiszttel kezet fogott, majd elment.<br />
Március 20-án hívattak a századirodába, ahol közölték velem, hogy Bécsbe kell<br />
utaznom a Rennweg Kaserne-be. Április 23-án amerikai fogságba került a század, akik rövidesen<br />
átadták az egész társaságot a franciáknak. Egy Bingen nevű településre vitték a foglyokat, egy<br />
120000 embert befogadó táborba. Az éhség, a vérhas és különböző fertőző betegségek tizedelték<br />
meg a hadifoglyokat. A láger őrszemélyzete algériai, gyarmati katonákból állott, akik az amúgy is<br />
kegyetlen francia fogságot brutalitásukkal súlyosbították.<br />
1946. április 16-án szállították haza a magyar hadifoglyokat, akik 1946. április 23-án<br />
érkeztek a kaposvári hazatelepítő táborba. Mind a nyolc karpaszományos állatorvos életben<br />
hazatért. Itthon azonban mint nyugatos hadifoglyokat megbízhatatlannak tekintették őket, régi<br />
állásukba nem mehettek vissza. Igazolóbizottság elé kellett állniuk és megmagyarázni, hogy miért<br />
mentek nyugatra. A következő képviselő-választáson nem volt szavazati joguk. A nyugatos bélyeg<br />
még sokáig kísérte őket.”<br />
A történelmi visszaemlékezés elolvasható az egyetem könyvtárában. Érdemes kézbe<br />
venni!<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 4. 45.<br />
81
Állatorvosi Rotary találkozó Baján<br />
A legutóbb megjelent Rotary évkönyv szerint az ország különböző Rotary klubjainak<br />
10 állatorvos tagja van. A bajai klub jelenlegi titkára, dr. Tálas László, 2003. szeptember 13-14-<br />
én meghívta az állatorvos rotariánusokat családjaikkal együtt Baja környékének megtekintésére.<br />
Érsekcsanádon, a Duna-<strong>Dr</strong>áva Nemzeti Park gemenci tájegységének központjában a vendégeket<br />
hagyományos népviseleti ruhában fogadták a vendéglátók. <strong>Dr</strong>. Tálas László üdvözlése után dr.<br />
Ódor József, a bajai Rotary Club elnöke köszöntötte a találkozó résztvevőit. A vendégek nevében<br />
Pethes György professzor köszönte meg a meghívást és a kedves vendéglátást. Ezután Felső<br />
Barnabás, természetvédő tartott előadást, majd hajóra szállt a kis csapat, és Veránka-szigeten<br />
kötöttek ki, ahol kellemes környezetben fogyasztották el a híres bajai halászlét és a túrós csuszát.<br />
Ebéd után két lovas fogat várta a társaságot, amelyekkel erdei kiránduláson vettek részt, ahol<br />
Barabás Attila, erdész segítségével megismerkedhettek a térség növény- és állatvilágával. Hat óra<br />
után vadlesre mentek, ahol a szarvasbőgés mellett tanulmányozhatták a vaddisznók és különféle<br />
vízimadarak későesti viselkedését. A vacsorát Varga István bajai rotariánus halászcsárdájának<br />
különtermében fogyasztották el, ahol egyben klubülést is tartottak. Az ülést dr. Gayer Éva, az RC<br />
Sopron-Pannónia elnöke nyitotta meg, majd dr. Pethes György, az RC Budapest-Duna tiszteletbeli<br />
tagja méltatta a találkozó ötletét, szervezését és eredményét. A sikeres és örömteli estén dr. Bicsédy<br />
Gyula javaslatára elhatározták, hogy 2004-ben Hódmezővásárhelyen megismétlik az állatorvos<br />
Rotary tagok találkozóját. Másnap bajai városnézés következett, ahol id. dr. Tálas László és<br />
dr. Gayer Éva volt évfolyamtársak 43 év után találkoztak újra. A városnézést Striegl István vezette.<br />
A könyvtár, az ortodox templom, a régi szép épületek és a Telcs Ede, bajai szobrászművész által<br />
készített Hüvelyk Matyi-szobor megtekintése tette felejthetetlenné az állatorvos Rotary tagok első<br />
találkozóját.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 5. 59.<br />
82
Megyei továbbképzés Sopronban<br />
A Győr-Moson-Sopron Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás<br />
éves, rendes, kétnapos bentlakásos továbbképzését tartotta 2003. november 14-én és 15-én<br />
a soproni Szieszta Szállodában. Mint meghívott előadó már nem először veszek részt megyei<br />
továbbképző értekezleteken, de úgy érzem, hogy az itt tapasztaltakat ismertetnem kell.<br />
Először is, számomra újdonság, hogy az előadók mintegy 70%-a a megyében dolgozó,<br />
kitűnő retorikai készséggel és szakmai ismeretekkel megáldott állatorvosok közül kerül ki.<br />
Feltűnt az is, hogy Vas megyéből, Zalából és Veszprém megyéből több állatorvos vett részt a<br />
továbbképzésen. Amikor érdeklődtem, hogy miért vannak itt, csak annyit tudtam meg tőlük, hogy<br />
rendszeresen eljönnek a Győr megyei továbbképzésekre, „mert olyan jó itt lenni”.<br />
Az első nap este dr. Bálint Tibor, főosztályvezető tartott előadást Hogyan tovább címmel<br />
az aktuális állat-egészségügyi igazgatás köréből. Vázolta a jelenlegi problémákat, elvárásokat,<br />
állásfoglalásokat és az EU-csatlakozás után várható átalakításokat.<br />
Amiért tulajdonképpen írógép mellé ültem, annak oka a következő: Bálint Tibor<br />
előadása után dr. Szabó Tamás igazgató úr megemlékezett az elmúlt továbbképzés óta elhunyt<br />
kollégákról, dr. Csordás Jánosról, dr. Sragner Lászlóról és dr. Szabó Dánielről, akik emlékének<br />
egyperces néma felállással adóztunk. Ezután a nyugdíjba vonuló kollégákat búcsúztatta, név<br />
szerint dr. Szomjas Gusztávot, dr. Hajas Lászlót és dr. Boros Istvánt. Ami számomra teljesen új<br />
volt, de Győr megyében már hagyomány, hogy megválasztják „Az év állatorvosát”. Az állatorvosok<br />
javaslata alapján egy erre a célra felállított kuratórium dönt, hogy kit tartanak alkalmasnak a cím és<br />
a vele járó díszoklevél és emlékplakett elnyerésére. 2003-ban „Az év állatorvosa” kitüntető címet<br />
dr. Horváth Csaba, soproni kerületi főállatorvos és dr. Dubánn Dénes, körzeti állatorvos kapta.<br />
Az emlékplakettek átadása után a megye állatorvosai nagy ovációval üdvözölték az újdonsült „év<br />
állatorvosait”, és koccintottak az egészségükre.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 1. 57.<br />
83
Nyomorgó állatorvosözvegyek<br />
A cím olvasása után lehet, hogy a kívülállók mosolyognak, hiszen a hatvanas években<br />
az a hír járta, hogy az állatorvosnak a bőre alatt is pénz van. Sajnos ezt néhány minisztériumi<br />
dolgozó is terjesztette, de azért semmilyen körülmények között nem jöttek volna ki a praxisba<br />
dolgozni.<br />
Az állatorvos özvegyek életkörülményei után akkor kezdtem el kutakodni, amikor<br />
a feleségem is nyugdíjba ment. A munkaviszonyából 14 év esett ki, mert ez alatt az idő alatt<br />
telefonszolgálatot tartott, az állattartó gazdáknak segített abban, hogy mikor és hol találhatnak meg<br />
sürgős esetben, valamint az állami szolgálattal járó rengeteg adminisztráció egy részét dolgozta<br />
fel. A vidéki állatorvosi munka csorbult volna, ha a feleségek nem álltak volna helyt. Az ötvenes,<br />
hatvanas, hetvenes években szinte félkatonai szervezetként működtünk. Egy telefonos utasításra<br />
az ország másik részében 24 órán belül kellett jelentkezni járványos megbetegedések esetén,<br />
saját személygépkocsival, gumicsizmával, munkaköpennyel és fecskendővel. A helyettesítések<br />
alkalmával a feleségek adtak információt a járási főállatorvosnak és a helyettesítőnek. Ezek<br />
nélkül a vidéki állatorvosi munka teljesen felborult volna. Arról pedig még szó sem esett, hogy a<br />
gennytől, bélsártól szennyezett ruhákat, köpenyeket, cipőket, csizmákat rendben kellett tartani,<br />
mert a hajnaltól késő estig nehéz fizikai munkát végző állatorvosnak erre nem volt ideje. Eldobható<br />
fecskendő nem volt, így a műszerek sterilizálása is legtöbb esetben a feleségek feladatai közé<br />
tartozott.<br />
A felsoroltak miatt a vidéken dolgozó állatorvos-feleségek kénytelenek voltak sok esetben<br />
jól jövedelmező állásukat szüneteltetni vagy végleg otthagyni. Amikor a munkától megrokkant<br />
állatorvos elhunyt, a feleség a férje nyugdíjának 50%-át kapta. Így találkoztam özvegyekkel, akik<br />
40-50 ezer forint havi nyugdíjból tengetik életüket. Találkoztam olyan özveggyel is, aki 36.800 Ft<br />
nyugdíjat kap. Ők áldozatai egy olyan rendszernek, amelyben nem lehetett megoldani hivatalosan<br />
végzett munkájuk elismerését. Voltak rá kísérletek, hogy az állatorvos-feleségek végzett munkáját<br />
legalizálják, de ez rövidesen kudarcba fulladt „hát még mit nem akarnak” jelszóval.<br />
Lassan ezek az özvegyek megszabadultak az ezüst étkészlettől, herenditől és minden<br />
kedves tárgytól, amelyhez férjük élete munkája kötődött. Tudom, hogy utólag nehéz ezekről<br />
beszélni, mégis felteszem a kérdést: hogy lehetne ezeken, az özvegyeken segíteni<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 3. 58-59<br />
84
Könyvismertetés<br />
<strong>Dr</strong>. Bodrossy Leo: A Balaton regénye<br />
<strong>Dr</strong>. Bodrossy Leoról 2003. decemberben már írtam egy curriculum vitaet az Állatorvosok<br />
arcképcsarnoka című rovatban. Hogy most miért is ültem írógép mellé, annak az a magyarázata,<br />
hogy sikerült megszereznem Bodrossy Leo A Balaton regénye című könyvét. Nagy élményben<br />
volt részem, amikor a könyvet elolvastam. A Minerva Kiadó gondozásában jelent meg a 602.<br />
oldalas kitűnő kivitelű, képekkel, fényképekkel, Balatonról szóló versekkel tarkított, fordulatos,<br />
olvasmányos, 12 fejezetet tartalmazó könyv. A könyv megírása óriási kutatómunkát feltételez,<br />
hiszen az első fejezetben az időszámításunk előtt 6000 évvel, a Dunántúl földtörténeti múltjával<br />
foglalkozik, egészen a honfoglalásig, míg a tizenkettedik fejezet A balatoni csata a második<br />
világháborúban címet viseli. Mindezen történelmi visszapillantások mellett, amely a tavat és<br />
környékét tárja elénk, nemcsak száraz adatokat olvashatunk, hanem fordulatokban gazdag,<br />
kedves történeteket is. Az előszóban így ír:<br />
„Amikor az egyik elmúlt nyáron az Adria felől hazafelé tartva, Szántód és Tihany között<br />
a komppal áthajóztunk a túlpartra, önkéntelenül meghatódtunk: szép-szép az Adria, de ennél az<br />
almazöld nagy tónál nincs szebb a világon!”<br />
A tizenkettedik fejezet után az epilógus utolsó mondata így hangzik:<br />
„Amikor az arácsi templom harangja elütötte az éjfélt, és lét-tudatom visszahívott a<br />
jelenbe, újra csend ülte meg a holdfény lepte tájat, s magamhoz térve felálltam, hogy hazafelé<br />
vegyem utamat. Jó éjszakát Balaton! Derűs és békés évszázadokat.”<br />
<strong>Dr</strong>. Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség akkori elnöke így ajánlja az olvasónak a<br />
Balaton regénye című könyvet.<br />
„Bodrossy Leo munkáját igen érdekesnek és fontosnak tartom, minthogy a történelem,<br />
és főként a művelődéstörténet tükrében mutatja be egyik legnagyobb természeti és kulturális<br />
értékünket, a Balaton-vidék múltját és kultúráját. A szerző hatalmas anyagot gyűjtött össze,<br />
valóságos művelődéstörténeti enciklopédiát hozott létre. A munka nemcsak történeti, tájtörténeti<br />
és művelődéstörténeti szakirodalom, hanem a turisztikai irodalom és az iskolai oktatás nyeresége<br />
is.”<br />
Szeretném, ha az állatorvosok közül minél többen hozzájuthatnának ehhez az értékes<br />
munkához, mert sok új ismerettel találkoznának, és lelkiekben is gazdagodnának: jobban<br />
becsülnék a Balatont, mint az Adriát!<br />
85
Emléktábla-elhelyezés a Központi Könyvtár északi falán<br />
2005. szeptember 2-án emléktáblát helyeztek el az 1944-ben nyugatra telepített 146<br />
állatorvostan-hallgató kálváriájának és a Budapest védelmében harcoló és vérző hallgatóknak<br />
az emlékére, a Központi Könyvtár északi falán. Hosszas utánajárás és dr. Fodor László dékán úr<br />
hathatós támogatásával sikerült végül is a tanévnyitó napján ünnepélyes keretek között felavatni.<br />
A táblán az alábbi felirat látható: »Az 1944-ben nyugatra kitelepített állatorvosi egyetemi tanszázad<br />
és a M. kir. I. Önálló Egyetemi Rohamzászlóalj tagjaként harcoló és vérző állatorvostan-hallgatók<br />
emlékének. SZIE Állatorvos-tudományi Kar.«<br />
Az ünnepi beszédet dr. Kováts Jenő címzetes egyetemi tanár, nyugalmazott igazgató<br />
főállatorvos mondta az alábbiakat hangsúlyozva:<br />
„Rektor Úr! Dékán Úr! Professzor Urak! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!<br />
Örömmel, meghatottsággal és bizonyos fokú elégedettséggel köszöntöm Önöket a<br />
60 évvel ezelőtt szenvedett, harcolt és vérzett állatorvos-hallgatók emléktáblájának leleplezése<br />
kapcsán. Örömmel és meghatottsággal, mert végre megörökítést nyert a 60 évvel ezelőtti hallgatók<br />
kálváriája, szenvedése, elégtétellel, mert végre szabadon beszélhetünk azokról, akiket a hatalom<br />
hosszú évtizedeken keresztül agyonhallgatott, sőt elmarasztalt.<br />
Az emléktábla a 60 évvel ezelőtti állatorvostan-hallgatók két csoportjának a helytállását,<br />
emlékét örökíti meg. Ezzel kapcsolatban szükséges egy történelmi visszapillantás.<br />
Az első csoport rövid története a következő. 1944 decemberében a szovjet csapatok<br />
már Budapest előtt álltak, és várható volt a főváros ostromának a megkezdése. Ekkor a Vallásés<br />
Közoktatásügyi Minisztérium rendeletet adott ki, melyben elrendelte a budapesti egyetemek<br />
utolsó két évfolyamának nyugatra történő kitelepítését és tanulmányaik ott történő folytatását. Ez<br />
vonatkozott az orvos-, az állatorvos-, a mérnök- és a gyógyszerész-hallgatókra. Mindez katonai<br />
szervezésben történt. A professzorok mindenütt hevesen tiltakoztak, de eredmény nélkül. A harmadés<br />
negyedéves hallgatók, valamint a szigorló állatorvosok katonai SAS-behívót kaptak, megalakult<br />
az állatorvosi egyetem tanszázad, és december 14-én a Keleti pályaudvarról elindult Bécsbe.<br />
Az út három napig tartott, mivel Komáromnál mozdonyukat kilőtték. Kitelepítésre került 146 hallgató<br />
és 11 fős tanszemélyzet, utóbbi 4 professzorral, egy adjunktussal és hat tanársegéddel. Röviddel<br />
elutazásuk után, december 24-én bezárult az orosz gyűrű Budapest körül és megkezdődött a<br />
főváros 53 napig tartó ostroma, mely a lakosságra mérhetetlen szenvedést, a védőseregre hatalmas<br />
vérveszteséget hozott. Bécsben a tanszázad tagjait a Rennweg-kaszárnyában helyezték el, innen<br />
jártak előadásokra a közeli Állatorvosi Főiskolára. Életüket megkeserítette Bécs naponkénti<br />
bombázása és a rendkívüli gyenge koszt, melynek következtében nagymértékben lefogytak.<br />
Emellett állandóan fenyegette őket a veszély, hogy a németek behívják őket, és kiképzetlenül<br />
bevetik az amerikaiak ellen. Ez március első felében sajnos be is következett, amikor a németek<br />
a harmadéves hallgatókat behívták, és Marburg an der Lahnban német egyenruhába öltöztetve<br />
megkezdték gyors kiképzésüket, hogy bevethessék őket a gyorsan közeledő amerikaiak ellen.<br />
Szerencsére azonban erre nem került sor, mert az amerikai csapatok gyorsan elfoglalták a várost,<br />
és a hallgatók német egyenruhában fogságba estek. Az amerikai harcoló alakulatok azonban nem<br />
86
foglalkoztak hadifoglyokkal, hanem átadták őket a franciáknak. Ez nagy csapás volt a hallgatókra.<br />
Ugyanis - és ez a közvélemény előtt kevéssé ismeretes - a nyugati fogságok között a francia volt a<br />
legkíméletlenebb, legkegyetlenebb. A harmadéves hallgatók vesztesége egy halott és egy súlyos<br />
sebesülés volt. Kerek egy esztendőt sínylődtek a francia fogságban, 1946 tavaszán kerültek<br />
haza.<br />
Bécsben pár hétig még folyt a tanítás, de április elején megkezdődött az osztrák főváros<br />
ostroma. A tanszázad ekkor, április 4-re virradó éjjel, kiszökött a városból és egy magyar zászlóalj<br />
keretében elindult nyugatra, mégpedig gyalog. Elképzelhető, hogy egy katonai fegyelemhez és<br />
menethez nem szokott gárdának ez milyen megterhelést jelentett. 16 nap alatt 360 kilométert<br />
gyalogoltak siralmas ellátás mellett. Végül már azt ették, amit a határban találtak: marharépát,<br />
káposztatorzsát. Végül is a társaság javarésze amerikai fogságba esett. Innen még 1944 őszén,<br />
október-november hónapban, kis csoportokban tértek haza. Idehaza azonban nagy csalódás várt<br />
rájuk. A haza nem fogadta őket tárt karokkal. Mint nyugatról hazatérteket megbízhatatlanoknak<br />
tekintették őket, igazoló bizottság elé kellett állniuk, ahol felelősségre vonták őket, hogy miért<br />
mentek nyugatra. Ez ugye mai szemmel nézve ostoba és nevetséges kérdés volt, mert egy<br />
háborúban a katona oda megy, ahová parancsolják. Ha nem engedelmeskedik, hadbíróság<br />
elé állítják és elítélik. Retorziók következtek. Kinti diplomájukat, vizsgáikat nem ismerték el, a<br />
vizsgákat meg kellett ismételniük, a következő képviselő-választáson nem szavazhattak. Hosszú<br />
időn keresztül elkísérte őket a »megbízhatatlan« bélyeg. Két hazatért professzort és az adjunktust<br />
állásvesztésre ítélték.<br />
Tizenöt évvel ezelőtt, 1990-ben, a németországi Karlsruhében, az Állatorvos-történeti<br />
Világszövetség kongresszusán előadást tartottam a nyugatra vitt állatorvos-hallgatók kálváriájáról.<br />
Amikor befejeztem, szólásra emelkedett egy idős német professzorasszony, és szavait a<br />
következőkkel kezdte: »Ich bin zu Traenen gerührt.« − Könnyekig meg vagyok hatva. Majd rögtön<br />
feltette a kérdést, hogy mi történt a Budapesten maradt első- és másodéves hallgatókkal. Ezzel<br />
eljutottunk az emléktáblán megörökített második csoporthoz.<br />
Az első- és másodéves hallgatók, továbbá a kitelepítési parancsnak nem<br />
engedelmeskedett néhány idősebb hallgató a M. kir. I. Honvéd Egyetemi Rohamzászlóalj<br />
tagjaként harcoltak a főváros védelmében Budán, a Rózsadombon, a Margitszigeten, és<br />
mindenütt becsülettel helytálltak. Ez a harc vad volt és kegyetlen. Az állatorvos hallgatók súlyos<br />
veszteségeket szenvedtek. Az elesettek és súlyosan megsebesültek száma 41%-ra tehető. Ez<br />
egy iszonyúan magas szám, egy háborút vesztett hadsereg ritkán szenved ekkora veszteséget.<br />
A 2. világháborúban a német hadsereg embervesztesége 30% körül mozgott.<br />
És hogyan értékelte ezeknek az egyetemistáknak a helytállását a »hálás utókor«<br />
Egyetlen szóval megválaszolhatjuk, sehogyan sem. Öt évtizeden keresztül a hivatalos történetírás<br />
egyértelműen elítélte a magyar védősereg, és ezen belül az egyetemi rohamzászlóalj helytállását.<br />
És miért Mert volt egy bűnük, hogy oroszok ellen harcoltak. És ezt a rendszer soha nem bocsátotta<br />
meg nekik. Ezért ők évtizedeken keresztül szorongva éltek, tartva az esetleges megtorlástól.<br />
Ezzel kapcsolatban meg kell említenem egy idézetet. A 2. világháború után egy McCartney<br />
nevű angol történész tanulmányában a következőket írta: »Budapest védőinek köszönhető, hogy<br />
a szovjet csapatok kénytelenek voltak megállni az Elbánál, és nem tudták lerohanni Európát a<br />
87
Rajnáig, ahogyan azt eredetileg tervezték. Ugyanis Budapest közel két hónapos ostroma lekötött<br />
két szovjet hadsereget.«<br />
Végezetül valamennyi még élő és már elhunyt állatorvos-hallható nevében köszönetemet<br />
fejezem ki az emléktábla elhelyezéséért dr. Fodor László dékán úrnak, valamint az egyetem<br />
szenátusának, hogy az emléktábla gondolatát magukévá tették, és azt meg is valósították. Ezért<br />
a jó isten áldja meg Önöket!”<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 5. 13; 15.<br />
88
<strong>Dr</strong>. Zimmermann Ágoston emlékülés Móron<br />
A Fejér Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző<br />
Állomás, az Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrzési Dolgozók<br />
Szakszervezetének Fejér megyei alapszervezete, valamint a Magyar<br />
Állatorvosi Kamara Fejér Megyei Szervezete rendezésében Móron<br />
<strong>Dr</strong>. Zimmermann Ágoston (Kossuth-díjas akadémikus) emléknapot tartottak.<br />
A rendezvény fővédnöke Gráf József földművelésügyi és vidékfejlesztési<br />
miniszter volt.<br />
A Fejér Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző<br />
Állomás ötödik éve minden év december első hetében neves, tudós<br />
professzorainkra emlékezik, ünnepélyes keretek között. Ekkor adják át a<br />
Fejér Megyéért Életműdíjat, a Fejér megye Év Állatorvosa díjat és az FVM<br />
állategészségügyért díjat.<br />
2006. december 7-én a Zimmermann emlékülésnek a móri Zimmermann Ágoston Általános<br />
Iskola adott helyet. Az iskola parkjában 1986. augusztus 27-én, 21 ország 247 anatómusa,<br />
biológusa és zoológusa jelenlétében avatták fel a móri születésű tudós mellszobrát. Avató<br />
beszédet dr. Fehér György anatómus professzor mondott. Mór Város Tanácsának Végrehajtó<br />
Bizottsága, az iskolavezetés javaslatára, 1990. július 1-től <strong>Dr</strong>. Zimmermann Ágostonról nevezte el<br />
az általános iskolát. Ebben nagy szerepet játszott az akkori igazgató, Ujj József, aki Zimmermann<br />
professzorról nagyon sok anyagot, relikviát gyűjtött, amelyek megtekinthetők az iskola folyosóin,<br />
az erre kialakított üvegfedelű vitrinekben. Szép munka! 2000. december 5-én, dr. Zimmermann<br />
Ágoston születésének 125. évfordulóján a Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományok<br />
Osztálya és a Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Kara emlékülésen méltatta a tudós<br />
életművét. Elnöki beszédet mondott dr. Kovács Ferenc akadémikus, majd dr. Solti László dékán<br />
és a tanítványok részéről dr. Kováts Jenő címzetes egyetemi tanár.<br />
A mostani ünnepség az általános iskola tanulóinak műsorával kezdődött, majd a<br />
szobor koszorúzásával folytatódott. Kovács Jánosné igazgató ismertette a <strong>Dr</strong>. Zimmermann<br />
Ágoston Általános Iskola munkáját, majd Ujj József nyugalmazott igazgató emlékezett meg a<br />
tudós professzorról. Ezután az ünneplők a Művelődési Házba vonultak, ahol dr. Sótonyi Péter<br />
tanszékvezető egyetemi tanár tartott közel kétórás, élményszámba menő előadást a magyar<br />
állatorvosi anatómia történetéről, alapjainak lerakásától napjainkig, természetesen kiemelve<br />
Zimmermann professzor munkásságát. Örülhetnek a mai hallgatók, hogy a száraz anatómiát ilyen<br />
szuggesztív, kitűnő előadói kvalitásokkal megáldott személy oktatja.<br />
A professzor úr munkásságának méltatása után dr. Berey Attila, a megyei állategészségügyi<br />
állomás igazgatója az év kitüntetettjeinek adta át a díjakat. A laudációkat<br />
dr. Móré Attila, a megyei kamara elnöke mondta el. A Fejér Megyéért Életműdíjat poszthumusz a<br />
közelmúltban elhunyt dr. Kellner József kapta, amit a fia, dr. Kellner Péter Szilárd állatorvos vett<br />
át. A Fejér megyei év állatorvosa dr. Gyetvay Béla osztályvezető főállatorvos lett, aki időközben az<br />
Országos Állategészségügyi Intézethez került. Az FVM állategészségügyért díjat nyugállományba<br />
vonulása alkalmával Kiss Lajosné raktáros kapta, aki több évtizede dolgozója az állomásnak, és<br />
89
aki mindenki szeretett „Kismagdija”.<br />
A díjkiosztások után a Zimmermann Ágoston professzor szülőházánál elhelyezett emlékjel<br />
avatására és koszorúzására került sor. Az ünnepség után a Pászti Miklós Művészoktatási Intézményben rendezett<br />
állófogadáson kedves, meghitt beszélgetést folytattak a résztvevők. Szép, tartalmas rendezvény<br />
volt, amihez csak gratulálni lehet az állomás, a szakszervezet és a kamara vezetőinek.<br />
Kamarai Állatorvos. 2007. 2. 1. 41.<br />
90
Könyvismertetés<br />
Karasszon Dénes: A magyar állatorvoslás kultúrtörténete I-II.<br />
2006. szeptember 8. és 12. között Balatonlellén tartották a<br />
Magyar Orvosírók és Képzőművészek Körének évente megrendezett<br />
találkozóját. Mint oly sok alkalommal, most is Karasszon Dénes egyetemi<br />
tanár nyitotta meg a tanácskozást. Mivel első nap a negyedik előadó<br />
voltam, így csak az ebédszünetben volt alkalmam vele beszélgetni. Itt<br />
ért egy kellemes meglepetés! Megajándékozott A magyar állatorvoslás<br />
kultúrtörténete című könyvének I. és II. kötetével, kedves baráti sorokkal<br />
dedikálva.<br />
„A magyarországi tudománytörténet-írás első alapműve<br />
Weszprémi István négykötetes orvostörténeti életrajzi lexikona volt,<br />
amely a 18. század utolsó harmadában látott napvilágot, s amely már<br />
jó néhány fontos adatot tartalmaz az állatorvoslás története köréből is. Ő tekinthető tehát az első<br />
olyan tudománytörténészünknek, aki értékes adatokkal szolgált az állatorvoslás honi történetének<br />
feldolgozásához...<br />
Weszprémi nyomdokain haladva készítette el id. Szinnyei József hatalmas bio-bibliográfiai<br />
lexikonát, s abban már egyenként bemutatásra kerültek az állatorvostudomány kutatói, illetve az<br />
1787-ben elindult állatorvosi felsőoktatásban részt vett tanárok életrajzai…<br />
Orvostudományi irodalmunk könyvészetének összegzésére Győry Tibor vállalkozott 1900-<br />
ban, aki a fenti forrásmunkákon túlmenően már az egyes szakkönyvtárak nyomtatott katalógusait<br />
is fel tudta használni könyvészete összeállításához… Mindezek eredményeként a 19. század<br />
végére egy komoly életrajzi és könyvészeti forrásanyag állt a kutatók rendelkezésére” - írta a<br />
szerző az előszóban.<br />
Az első kötet a 11. oldaltól a 173. oldalig feldolgozza az őskori, az ókori és a kora-középkori<br />
emlékeket, a honfoglalás korán keresztül, a reneszánsz, a török hódoltság, a felvilágosodás<br />
korszakán át egészen a magyarországi állorvosképzés megindulásáig.<br />
A függelékben felsorolja azokat a tudós állatorvosokat, akik sokat tettek az állatorvostudomány<br />
történetének feldolgozásáért. A 217. oldaltól a 231. oldalig Karasszon doktor az<br />
állatorvos-tudomány története témakörében megjelent saját írásait közli. Ez a bibliográfia csak a<br />
szerző tudománytörténeti publikációit mutatja be, állatorvosi szaktudományi írásaira nem tér ki.<br />
A II. kötet bevezetésében írja Karasszon Dénes a következőket:<br />
„A tudósok írásban rögzített szellemi alkotásainak őrzői: a könyvtárak az ókortól kezdődően<br />
gyűjtötték a tudományok fejlődésének újabb és újabb termékeit…<br />
Ha valaki falat emel, az építőköveket csak a már lefektetett alapokra rakhatja… Jól tudta<br />
ezt Hippokrates (cca 460-377) …, akit ’A régiek orvostudományáról’ készített összeállítása alapján<br />
»az orvostörténelem atyjának« is tekintünk.”<br />
Magyarország volt a világ hatodik országa, ahol könyvet nyomtattak, s a XVI. században<br />
már számos nyomtatott tudományos munka készült hazánkban.<br />
91
A II. kötetet két részre osztja:<br />
I. Bevezető tanulmányok az állatorvostörténet-írás szakirodalmához<br />
II. Az állatorvostörténet-írás szakirodalma, ezen belül<br />
A két kötet 453 oldalán megjelent történelmi tények óriási kutatómunka eredményeként<br />
kerültek feldolgozásra. A felsorolt adatok mellett, amelyek száraznak tűnhetnek, a szerző<br />
gondoskodott arról, hogy a történelem folyamán kialakult állatorvoslás leírása olvasmányos<br />
legyen. Ugyanakkor pontos képet kapunk azon állatorvosokról, munkáikról, akik az állatorvoslás<br />
történetében maradandót alkottak és írásaikkal hozzájárultak, hogy ez a kétkötetes könyv hiteles<br />
legyen.<br />
Köszönöm Karasszon Dénesnek, hogy ilyen értékes könyvekkel ajándékozott meg,<br />
amelyek kivitelezése, és a bennük lévő korabeli képek gazdagították a magyar állatorvoslás<br />
történetét. A könyvet ajánlom minden kedves kollégámnak, akik szeretnek olvasni, nagyra becsülik<br />
a hivatásukat, és meg akarják ismerni a múltunkat.<br />
Kamarai Állatorvos, 2007. 2. 1. 66.<br />
92
Elhunyt <strong>Dr</strong>. Kovács Jenő, az állatorvosi gyógyszertan professzora<br />
Temetésén, 1990. november 29-én, a sírhely mellett <strong>Dr</strong>. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong>, a Magyar Állatorvosi<br />
Kamarák Szövetségének elnöke búcsúztatta:<br />
„Mélyen tisztelt Gyászoló Család, Rokonság, Barátok, Kollégák!<br />
Temetni jöttünk! Temetni és végső búcsút venni <strong>Dr</strong>. Kovács Jenő professzor úrtól. Végső<br />
búcsút venni egy csodálatos embertől, egy kitűnő professzortól, egy nagy tudóstól, egy becsületes<br />
kollégától, egy őszinte baráttól, egy szerető férjtől és egy jóságos édesapától.<br />
Mély gyászba öltözve, bánatos szívvel álljuk körül e gyászos ravatalt, melyen drága<br />
halottunk nyugossza örök álmát.<br />
Egy élet lezárult! Egy szív megszűnt dobogni!<br />
Aki társunk és szövetségesünk volt, aki velünk együtt vallotta élete eddigi emberi<br />
hitvallását, az annyira ismert és szertett alakjában, tekintetében és mozdulatában nincs többé.<br />
Igen! Lezárult egy élet, amely cselekvésekből és döntésekből, örömökből és gondokból,<br />
de mindenekelőtt felelősségből és hűségből épült.<br />
Eredendő tüzet hordozott magában. A maga és családja gondjain, örömein túl mindig<br />
részt kért a közösség örömeiből, és sokszor erejét is csaknem meghaladó részt vállalt gondjaiból<br />
is.<br />
Ezt az erős akaratot, szorgalmat, kitartást és szerénységet a szülői házból hozta<br />
magával. Ez a hűség a szeretteihez, a személyes példamutatás, a feddhetetlen tiszta életmód, a<br />
realitásokon alapuló igazságérzet, a nagyfokú pontosság, jóindulatú segítőkészség, mélységes<br />
emberi humánum és emellett szerénység volt élete mottója.<br />
Mindenki számára megszívlelendők az ez év március 19-én, 80. születésnapján rendezett<br />
egyetemi ünnepségen elhangzott szavai:<br />
»Köszönöm az elismerést, amely szakmai és oktatói munkámmal kapcsolatosan<br />
elhangzott. Mindezért valójában nem jár köszönet, sem dicséret, hiszen csak a kötelességemet<br />
teljesítettem.<br />
Az pedig minden a fiatalsággal foglalkozó tanárnak természetes törekvése, hogy<br />
önmagából a legjobbat adja, tudva azt, hogy szavait 50, akár 100 szempár kíséri figyelemmel. És<br />
az ifjúság összességében a legtárgyilagosabb, de egyben a legszigorúbb kritikus. Elismerésüket<br />
kivívni ezért minden oktatónak legőszintébb vágya.<br />
40 éves pályafutásom alatt, mintegy 3-4000 hallgató látogatta a gyógyszertani előadásokat.<br />
Diplomával a kezükben sokan közülük kiemelkedő karriert futottak be. Legtöbben azonban<br />
mindennapi munkájuk becsületes teljesítésével szereztek elismerést az állatorvosi pályán.<br />
Öröm számomra, hogy szakmai felkészítésükben szerény részem nekem is volt.«<br />
Ebben a pár mondatban benne van az Ő nagysága, emberi méltósága, oktatói alázata,<br />
93
ifjúságszeretete.<br />
Ő - nagy professzoraink méltó munkatársa - ezzel az emberi hitvallásával emelkedett<br />
mindenki fölé.<br />
Köszönjük, Jenő bácsi, hogy hallgatóid lehettünk, és csodálatos szívjóságodból, a felénk<br />
sugárzó szeretetből mi is részesülhettünk.<br />
A nyolcvanéves professzor úr bölcs tanácsait az életről, a boldog, nyugodt öregkorról így<br />
fogalmazta meg:<br />
»Szerencsés elrendezése a természetnek, hogy a teljesítőképesség korral együtt járó<br />
csökkenésével igényeinkben is egyre szerényebbekké válunk.<br />
Találóan fogalmazta ezt meg Arany János:<br />
Földi ember kevéssel beéri,<br />
Vágyait ha kevesebbre méri.<br />
Örök igazság az, hogy a test és lélek összhangja, a vágyak és lehetőségek harmóniája a<br />
kiegyensúlyozott, békés élet elengedhetetlen kelléke.«<br />
A professzor úr utolsó üzenete volt ez felénk.<br />
Csak a nagyoknak adatik meg az, hogy életük utolsó leheletéig neveljék, tanítsák az<br />
élőket, a hátramaradottakat.<br />
Ígérjük, hogy ránk hagyott örökségét becsülettel tovább visszük.<br />
Róla elmondhatjuk a költő szavával:<br />
»Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,<br />
Ahogy érdemes élni.«<br />
(Váci Mihály)<br />
Búcsúzunk! Pedig most jönnek az új, nehéz feladatok, és mi újra kezdjük a harcot, de már<br />
nélküled. Emléked a szívünkben él, mindazon tanítványaid szívében, akik szerettünk és tiszteltünk.<br />
A sír most örökre bezárul feletted, de szellemed, kedves, szelíd mosolyod, simogató, biztató,<br />
bársonyos tekinteted, az állategészségügyért és a magyar mezőgazdaságért érzett felelősséged<br />
tovább él bennünk.<br />
Megtört, fájó szívvel búcsúzunk a tanítványok, a barátok, a kollégák nevében.<br />
Jenő bácsi! Nyugodjál békében! Isten veled!”<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1991. 2. 1. 20-21.<br />
94
Nekrológ : <strong>Dr</strong>. Andrónyi Andor<br />
Veszprém megye állatorvosai gyászolnak. <strong>Dr</strong>. Andrónyi Andor,<br />
nyugalmazott tapolcai járási-városi főállatorvos rövid szenvedés után,<br />
86 éves korában hívő lelkét visszaadta teremtőjének. Magas szintű<br />
szakmai tudásával, csendes, határozott magatartásával, emberségével,<br />
kollegialitásával, erkölcsös, vallásos életével, puritánságával példát mutatott<br />
nemcsak az állatorvos-társadalomnak, hanem mindazon rokonoknak,<br />
barátoknak, a rászoruló állattulajdonosoknak is, akik ismerték és szerették<br />
őt.<br />
A Győr megyei Börcs községben született 1907. szeptember<br />
17-én, ahol édesapja gazdatiszt volt. Ennek köszönhető, hogy gyermekkora óta vonzódott a<br />
mezőgazdasági pálya iránt. A győri bencés gimnáziumban, 1925-ben érettségizett, majd ezután<br />
beiratkozott a Mosonmagyaróvári Gazdasági Akadémiára, ahol 1928-ban szerzett oklevelet. Még<br />
ezen a nyáron elvégezte Mosonmagyaróváron a felsőbb tejgazdasági és tejipari szaktanfolyamot.<br />
Ezután beiratkozott a M. kir. Állatorvosi Főiskolára. Előképzettsége, ritka szellemi képessége és<br />
szorgalma tette lehetővé, hogy a Főiskolán az első két évet egy év alatt végezte el.<br />
1931-ben szerzett állatorvosi diplomát és 1934-ben doktorált. 1932-től 1946-ig Rajkán volt<br />
körállatorvos, 1946-tól 1949-ig Bősárkányon teljesített szolgálatot. 1949-ben a földművelésügyi<br />
miniszter kinevezte Komárom-Esztergom megye Mezőgazdasági Igazgatóságára megyei<br />
főállatorvosnak. Mivel lakást számára biztosítani nem tudtak, így lemondott a megyei főállatorvosi<br />
állásról, és Tapolcára helyezték 1950-ben körállatorvosnak, ahol rövidesen járási-városi<br />
főállatorvossá nevezték ki. Itt teljesített szolgálatot nyugdíjba vonulásáig, 1974. december 31-<br />
ig. Húsz éves nyugdíjas ideje alatt a keze alatt dolgozott állatorvosok gyakran keresték fel,<br />
hogy szakmai és egyéni problémáikban kikérjék tanácsát. Mindig szívesen állt rendelkezésre<br />
mindenkinek. Nagy élettapasztalata, bölcsessége, példamutató családi élete tiszteletet váltott<br />
ki ismerősei körében. Nyolcvanadik születésnapját a megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszerellenőrző<br />
Állomás igazgatójának jelenlétében, és Tapolca város tanácselnökének részvételével<br />
ünnepelték meg a körzet állatorvosai. Megkapta az Agrártudományi Egyetem mosonmagyaróvári<br />
karán és az Állatorvostudományi Egyetemen az arany és a gyémánt diplomát.<br />
Nemcsak mi lettünk szegényebbek egy szerény, nagytudású állatorvos kollégával, hanem<br />
akik legközelebb állnak hozzá, a családtagjai is. Fájó szívvel siratják Felesége, Gábor, András és<br />
Péter fiai. Emléke szívünkben örökké él.<br />
95
Búcsú dr. Berki Istvántól<br />
Ismét kevesebben vagyunk. Egy kedves, becsületes, örökké mosolygós, kitűnően<br />
képzett kollégánk hagyott itt bennünket. <strong>Dr</strong>. Berki István rövid szenvedés után visszaadta lelkét<br />
teremtőjének, 1997. december 31-én.<br />
Berki kollégánk 1928-ban született Mezőkomáromban. Az elemi iskola elvégzése után<br />
a székesfehérvári Magyar Királyi Állami Gimnáziumba iratkozott be, ahol kitűnő eredménnyel<br />
szerzett érettségi bizonyítványt. 1948-ban a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémián<br />
folytatta tanulmányait, amely intézményt még abban az évben megszüntetett a hatalomra került<br />
kommunista kormányzat a határ közelsége miatt. 1949-ben felvételi kérelmét beadta a Magyar<br />
Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Karára és a Pécsi Orvostudományi Egyetemre.<br />
Egyszerre érkezett meg mindkét helyről az értesítés, hogy felvették. Ő az állatorvoslás mellett<br />
döntött. 1954-ben szerzett diplomát, és Fejér megyében államigazgatási állatorvosként kezdte<br />
tevékenységét. 1958-tól Veszprém megyében, Mihályfán, 1972-től 1980-ig pedig Sümegen<br />
látta el a körzeti állatorvosi teendőket. A nagy, országos járványos megbetegedések idején<br />
hónapokat töltött távol családjától, mint kirendelt állatorvos. Aktív részese volt a gümőkór-, a<br />
brucella-mentesítésnek, a sertéstelepeken a leptospira-, a brucella- és az Aujeszky-betegség<br />
felszámolásának, a lovak fertőző kevésvérűsége és tenyészbénasága kiszűrésének. Hosszú időn<br />
keresztül látta el a sümegi méntelep állatorvosi munkáit. Csendes, a munkájának, a családjának<br />
élő, a parasztságot szerető, és a kollégákat barátsággal fogadó, konzultációra, segítségnyújtásra<br />
minden esetben készségesen rendelkezésre álló kolléga volt. Munkáját a Mezőgazdasági Kiváló<br />
Dolgozója kitüntetéssel ismerték el. Felesége tanárnő, fia sebészorvos a Szt. János Kórházban,<br />
Budapesten, lánya tanárnő Zircen.<br />
1998. január 14-én helyezték örök nyugalomra a sümegi református temetőben. A gyászoló<br />
tömeg várta, hogy a szakma is elbúcsúzik kedves halottjától. Ez azonban elmaradt. Igazságtalan<br />
az élet. Ha egy tudós, egy politikus, egy közéleti személyiség eltávozik az élők sorából, hosszas<br />
méltatást kap, mert becsületesen élt és dolgozott. Aki egy életen át, mosolyogva, gyöngyöző<br />
homlokkal siet segíteni a rászorultakon, csak tudomásul vesszük, hogy nincs többé. Amikor<br />
Marikának, a szerető hitvesnek, részvétet kívántam, azt súgta remegő hangon, hogy mosolyogva<br />
aludt el, mint aki megelégedett és boldog. A hétköznapok katonái csendben mosolyogva hagynak<br />
itt bennünket. Isten veled, Pistám.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 1. 68.<br />
96
<strong>Dr</strong>. Bödecs Lajosra emlékezünk<br />
Rohan az idő! Immáron 10 éve lesz annak, hogy 1989. február 20-<br />
án dr. Bödecs Lajos, a Veszprém Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszerellenőrző<br />
Állomás igazgatója visszaadta hívő lelkét teremtőjének. Koporsóján<br />
az állt, hogy élt 60 évet. Temetése a veszprémi temetőben „zajlott” le. Nem<br />
túlzás a „lezajlás” szó használata, hiszen a végső tisztesség megadására<br />
közel háromezer ember gyűlt össze. A MÉM, az egyetem, a főváros és<br />
minden megye állat-egészségügyi állomásainak dolgozói, a megyei<br />
tanács, egyéb intézmények, rokonok és barátok rótták le kegyeletüket. Az<br />
óriási forgalmat kirendelt rendőrök irányították, mert a temető melletti út<br />
két oldalán a kilométeres hosszúságban sorakozó autóbuszok és személygépkocsik nehezítették<br />
a közlekedést. A több száz koszorú és virágcsokor, amely embermagasságig borította a sírt, a<br />
szeretet, a megbecsülés, egyben a megdöbbenés megannyi megnyilvánulása volt.<br />
Bödecs Lajos Kisfaludon (Győr-Sopron megyében) kisparaszti családban született 1929-<br />
ben. Szüleit korán elvesztette, így nehéz körülmények között élt 5 testvérével együtt. Az eminens<br />
tanulóra a falu tanítója figyelt fel, aki elintézte, hogy elemi iskolai tanulmányainak befejeztével<br />
felvegyék a soproni evangélikus gimnáziumba. Itt, mint szegény sorsú gyermek, ingyenes<br />
ellátásban és ösztöndíjban is részesült. A segítséget busásan meghálálta nevelőinak. 1949-ben<br />
kitűnő érettségi vizsgát tett.<br />
Még ebben az évben felvették a Magyar Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi<br />
Karára. 1954-ben kitűnő eredménnyel szerzett diplomát, aminek elismeréseként a<br />
Népköztársasági Tanulmányi Érdemérmet kapta meg. Az intézmény vezetői tanársegédi állást<br />
ajánlottak fel a csendes, szorgalmas, becsületes, jó képességű állatorvosnak. Először a Sebészeti<br />
Tanszéken, majd a szülészeten kamatoztatta tudását. Ez utóbbin komoly kutatómunkát végzett<br />
a szaporodásbiológia és a tőgybetegségek területén (a bikasperma konzerválása, a mastitis<br />
gyógyszerelése). Később az országosan meginduló mesterséges termékenyítés felé fordult<br />
érdeklődése.<br />
Ennek köszönheti, hogy dr. Szőke Dezső, Veszprém megyei főállatorvos, 1958-ban<br />
meghívta a megyébe, hogy szervezze meg a mesterséges termékenyítést. 1959-ben már létre<br />
is hozták a megyei mesterséges termékenyítő állomást, amelynek vezetője lett. Fiatal kora<br />
ellenére jó szervezőkészségről tett tanúbizonyságot. Az átszervezések folytán 1964-ben átkerült<br />
a megyei állat-tenyésztési felügyelőséghez, majd 1978-ban az Országos Takarmányozási és<br />
Állattenyésztési Felügyelőséghez, amelynek működési területe Veszprém megyén kívül Komárom<br />
és Fejér megyére is kiterjedt. Elismert szakmai tudása biztosíték volt arra, hogy az általa vezetett<br />
intézmény kitűnő eredményeket érjen el a nagyüzemi és kistermelői szarvasmarha-, sertés-, és<br />
juhállományok szaporodásbiológiai gondozásában.<br />
1983-ban a Veszprém Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás<br />
igazgatójává nevezték ki. A gyakorlott vezető, a jól felkészült elméleti és gyakorlati szakember<br />
utolérhetetlen munkatempójával az állat-egészségügyi célokat maradéktalanul és következetesen<br />
megvalósította. Társadalmi elismertségét fémjelzi, hogy a Magyar Agrártudományi Egyesület<br />
97
megyei szervezetének alelnöke, és a Megyei Tanács V. B. élelmiszerekkel foglalkozó gazdasági<br />
bizottságának tagja volt. Az Állatorvostudományi Egyetem tanácsa évek hosszú során<br />
foglalkoztatta az államvizsgákon mint vizsgabizottsági tagot és vizsgabizottsági elnököt, hogy aktív<br />
közreműködésével részese legyen a leendő állatorvosok tudása megítélésének. Több szakkönyv,<br />
kézi- és tankönyv lektorálására kérték fel, amit közmegelégedésre végzett el.<br />
Magas színvonalú szakmai ismeretei és tevékenysége, valamint lelkiismeretes szervező<br />
munkája elismeréséért két alkalommal, 1968-ban és 1976-ban a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója<br />
miniszteri kitüntetésben, két alkalommal, 1978-ban és 1988-ban Veszprém Megyéért Érdemérem<br />
arany fokozata kitüntetésben, 1986-ban a Munka Érdemrend ezüst fokozata kitüntetésben<br />
részesült.<br />
Milyen embernek is ismertük meg Bödecs doktort<br />
Kiváló kollégának, munkatársnak, végtelenül kötelességtudó és szorgalmas embernek,<br />
önmagával és munkatársaival szemben igényes, döntéseiben igazságos, családszerető, szerény,<br />
de határozott, fanyar humorú, segítőkész, csendes embernek. Barát, kolléga és vezető tudott lenni<br />
egy személyben.<br />
Hogy miért emlékezem meg halálának 10. évfordulóján dr. Bödecs Lajosról Azért, mert<br />
dr. Kégl Tamás, Veszprém város főállatorvosa, címzetes egyetemi docens emlékérmet alapított<br />
dr. Bödecs Lajos emlékére és mindannyiunk örömére, akik vele együtt dolgozhattunk, és kedves<br />
lényét örökké, szívünkben hordozzuk.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 5. 45-46.<br />
98
Elhunyt <strong>Dr</strong>. Landy László<br />
<strong>Dr</strong>. Landy László, nyugalmazott járási főállatorvos 2000. február 5-én<br />
rövid szenvedés után 88 éves korában hívő lelkét visszaadta teremtőjének.<br />
Laci bácsi a szakmán belül nagy tiszteletnek és elismerésnek örvendett.<br />
Tanársegédeskedett a kórbonctanon, a belgyógyászaton, ahol doktori<br />
disszertációját is írta. Több helyen volt körállatorvos, majd Zalaegerszegen<br />
és Enyingen járási főállatorvos. Több generáció sajátította el keze alatt az<br />
állat-egészségügyi igazgatás tudományát. Manninger-Mócsy belgyógyászat<br />
tankönyvét lektorálta, és több alkalommal vett részt az államvizsgabizottság<br />
munkájában mint elnök. Szerény, csendes, nagy tudású embert<br />
vesztett el Laci bácsiban az állatorvos-társadalom. Több, mint száz novellája azonban fennmarad<br />
az utókor számára. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra március 3-án, gyermekei,<br />
rokonsága, tisztelői, a Fejér és Veszprém Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző<br />
Állomás igazgatói és dolgozói részvételével.<br />
Emléke szívünkben örökké él.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 2. 76.<br />
99
100
Állatorvosok<br />
arcképcsarnoka<br />
101
102
<strong>Dr</strong>. Bokori József professzor úr 70 éves<br />
Ki hinné Hogy rohan az idő! Egyedül ő nem változott semmit.<br />
Magas, délceg, egyenes tartása, kedves, jellegzetes kesernyés<br />
mosolya, hullámos szőke haja, következetes, logikus, mindig őszinte<br />
megnyilatkozásai, szakmai tudása és sokoldalúsága mindig tiszteletet<br />
parancsolt. Bármikor, bárhol találkozunk, előttem minden esetben az 1954-<br />
bena Kórbonctani Tanszéken tanársegédeskedő, és számunkra gyakorlatot<br />
vezető emberséges, segítőkész, de az anyagot szigorúan megkövetelő<br />
fiatalember jelenik meg. Olyan jó vele beszélgetni.<br />
<strong>Dr</strong>. Bokori József egyetemi tanár 1927-ben született. 1946-ban,<br />
Sopronban kitűnő eredménnyel érettségizett, majd 1951-ben jeles minősítésű oklevelet szerzett.<br />
Szakmai pályafutása a Kórbonctani Tanszéken kezdődött, ahol először tanársegéd, majd 1954-ben<br />
adjunktussá lépett elő. Ezután a Belgyógyászati Tanszéken dolgozott 18 éven keresztül. 1969-ben<br />
docens lett. 1970 és 72 között FAO-szakértőként a bagdadi Állatorvosi Egyetemen belgyógyászatot,<br />
diagnosztikát és klinikai patológiát oktatott. Hazajövetele után áthelyezték az Állatorvostudományi<br />
Egyetemen Állathigiéniai Tanszékére, ahonnan 1974-ben a Takarmányozástani Tanszék élére<br />
került. 1977-ben tanszékvezető egyetemi tanárrá nevezték ki.<br />
A különböző tanszékeken eltöltött hosszabb-rövidebb munkássága sokoldalúvá tette.<br />
Az orvosi gondolkodás, a biológiai ismertek magas szintű alkalmazása, bemutatása és előadása<br />
méltán emelte őt nagyjaink közé. Állatorvos nemzedékekkel szerettette meg a klinikai diagnosztikát<br />
és a belgyógyászati gyógyító munkát. A Takarmányozástani tanszék munkájának megszervezése<br />
során kórtani, belgyógyászati ismeretekkel átitatott állatorvosi szemléletű takarmányozás<br />
oktatását szervezte meg mind a nappali, mint a posztgraduális hallgatóság számára. Az általános<br />
és részletes takarmányozás köréből megírt jegyzetei is ezt a megközelítést tükrözik.<br />
Az általa vezetett tanszék munkatársai az ő hatására jelentős szakmai eredményeket<br />
értek el, amelyeket 200 fölötti tudományos közlemény és két külső kandidatúra jelez.<br />
Önálló tudományos tevékenysége során főként diagnosztikai, takarmányozás-élettani<br />
és anyagforgalmi betegségekkel foglalkozott. Az utóbbi 15 évben kiemelt érdeklődési területe<br />
volt a háziállatok vitamin- és ásványianyag-ellátása, továbbá a takarmány-tartósítási módszerek<br />
kutatása. A nevéhez fűződik a szemes kukorica nedves, úgynevezett erjesztéses tartósítása,<br />
amiért1983-ban a MTA Akadémiai Díj jutalomban résesítette. Jelentős sikereket ért el a testazonos,<br />
korszerű hozamfokozók kutatásában és gyakorlati bevezetésében.<br />
A FAO szervezetében 15 éve folyó nyomelem-kutatások egyik alhálózatának<br />
koordinátoraként nemcsak kutatói, hanem nemzetközi szervezőkészségét is igazolta.<br />
Tudományos munkájának eredményeit önállóan, illetve társszerzőkkel írt 220 szakközleményben,<br />
3 könyvrészletben és számos jegyzetben tette közkinccsé. Kandidátusi értekezését 1963-ban,<br />
akadémiai doktori értekezését 1987-ben védte meg.<br />
Megbecsült tagja egyetemi, minisztériumi és akadémiai szakbizottságoknak és az Acta<br />
Veterinaria Hungarica szerkesztő bizottságának. 1972 és 1977 között az MTA Állattenyésztési és<br />
Állatorvos-tudományi Szakbizottságában, 1988-tól pedig az MTA Tudományos Minősítő Bizottsága<br />
103
plénumának munkájában vesz részt. Munkássága a hazai és a nemzetközi állatorvos-tudomány<br />
elismerését élvezte.<br />
Magas szintű és sokoldalú állatorvosi, állat-egészségügyi tudását, kutató- és<br />
oktatómunkáját az akkori hatalom nem mérte bőkezű kitüntetésekkel, elismerésekkel, mert csak<br />
a szakmájának élt. Két alkalommal kapott Kiváló Dolgozó kitüntetést, és 1987-ben, hatvanadik<br />
születésnapjára a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntették ki.<br />
1992. január 1-jén nyugállományba vonult, de még két éven át segítette a tanszék<br />
munkáját előadásaival és tanácsaival.<br />
Kívánjuk a professzor úrnak, hogy még nagyon sokáig ilyen fiatalosan, emberségét, hitét<br />
a jövőben megtartva tudjon mosolyogni, és a volt hallgatóinak, tanítványainak, ha hozzá fordulnak<br />
jó tanácsért, segítse őket eligazodni ebben a bonyolult, nehéz, de még is szép életben<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1997. 8. 3. 56.<br />
104
Beszélgetés dr. Tanyi Jánossal<br />
Hosszas levelezés után végre sikerült időpontot egyeztetnünk egy<br />
beszélgetésre dr. Tanyi Jánossal. A szerény, csendes, csak a munkájának<br />
élő kolléga nehezen tárulkozott ki az életével kapcsolatos - ma már<br />
történelemnek számító - eseményekről.<br />
- Az ország mely vidékéről származol<br />
- A Hajdú-Bihar megyei Polgár községben láttam meg a napvilágot<br />
1937. május 7-én. Édesapám itt volt körzeti orvos. Bátyámmal együtt, aki<br />
szintén állatorvos, itt éltük napsugarasnak is nevezhető gyermekkorunkat.<br />
Az elemi iskola 4 osztályát Polgáron végeztem.<br />
- Középiskoládat melyik gimnáziumban folytattad<br />
- Ez egy kicsit bonyolult. Az egri cisztereknél jártam három osztályt, majd az államosítás<br />
után visszakerültem Polgárra, ahol a 7. és 8. általános iskolát elvégeztem, és ezután ismét elsős<br />
gimnazista lettem az esztergomi ferenceseknél, ahol kitűnő eredménnyel végeztem.<br />
- Természetes, hogy ezután a bátyád szakmáját választottad.<br />
- Ez sem olyan egyszerű eset. Jelentkeztem a Debreceni Orvostudományi Egyetemre,<br />
ahol úgynevezett „helyhiány miatt” nem vettek fel. Mellesleg jegyzem meg, hogy nemes bosszút<br />
álltam jó 30 évvel később, mert két orvos fiam ott vehette át a diplomáját, ahol korábban én is<br />
megkaphattam volna. Ezután dohánygyári segédmunkásként dolgoztam egy évig, és most valóban<br />
a bátyám után én is az Állatorvostudományi Főiskolára jelentkeztem. A 600 körüli jelentkező<br />
közül a legmagasabb felvételi pontszámot értem el, és mégis csak a harmadik fellebbezés után<br />
vettek fel, mert időközben édesapámat kulák orvossá minősítették. 1957-ben villámcsapásként<br />
ért, hogy a már nem élő édesapám után, mint kulákcsemete az értelmiségi besorolásból az X-<br />
es, osztályidegen kategóriába kerültem. A tanulmányi irodán közölték velem, hogy csak akkor<br />
maradhatok az egyetemen, ha végig jeles eredményű leszek. Az áldott emlékű dr. Gáspár Zsuzsa<br />
mellett dolgoztam mint externista, ahonnan mint osztályidegent szintén kitiltottak. Ez a közjáték<br />
megsokszorozta akaraterőmet, és 1961-ben kitűnő, „vörösdiplomás” állatorvosi oklevelet vehettem<br />
át.<br />
- Természetes, hogy ezek után az egyetemen maradtál.<br />
- Szerettem volna az alma mater valamelyik tanszékén bent maradni, de a 60-as évek<br />
elején nem volt számomra nyugodt szakmai munkát biztosító légkör, a származásom miatt.<br />
- Ezek után hogy alakult sorsod<br />
- 1961 és 1964 között a Szolnok megyei állami gazdaságok igazgatóságánál dolgoztam,<br />
majd 1964. szeptember 1-jétől a debreceni Állat-egészségügyi Intézetbe kerültem.<br />
- Milyen feladatok vártak Rád új munkahelyeden<br />
- Az európai műveltségű, széles látókörű kiváló diagnoszta-igazgató, dr. Hajdú Gusztáv alig<br />
egyéves intézeti gyakorlat után megbízott a majdani vírus-diagnosztikai osztály megszervezésével.<br />
1966-ban az emlős-diagnosztikai osztály, 1969-ben az akkor létesült virológiai osztály vezetésével<br />
105
íztak meg. 1981-ben igazgatóhelyettes, 1989. január 1-jétől pedig a Debreceni Állategészségügyi<br />
Intézet igazgatója lettem.<br />
- Gondolom, sok tudományos munka és kutatás előzte meg ezt a rövid felsorolást, amit az<br />
intézetben és azon kívül végeztél.<br />
- Természetesen intézetünkben sincs mindig ünnepnap. A hétköznapokon vannak elmúló<br />
felhők, de egész évben sok a hasznos munka, a napi eredmények és a sikerek, kevés az emberi<br />
ellentét, és jó a közszellem. 1973-ban szarvasmarha-szakállatorvosi diplomát szereztem. Még<br />
ebben az évben az influenzavírus-kutatásaimért a Magyar Tudományos Akadémia elnökének<br />
kutatási jutalmát nyertem el. 1974-ben a Madárinfluenza-vírusok előfordulása Magyarországon<br />
című kandidátusi értekezésemet eredményesen védtem meg, és kandidátusi fokozatot kaptam.<br />
1979-ben a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter a Debreceni Agrártudományi Egyetemen<br />
végzett oktatómunkámért címzetes egyetemi tanár címet adományozott. 1997-ben pedig sikerrel<br />
védtem meg Egyes állatbetegségek diagnosztikai eredményeinek és járványtanának értékelése<br />
című doktori értekezésemet.<br />
- Sokrétű az irodalmi munkásságod is. Hogy jut mindenre időd a napi munkák, az intézeti<br />
kutatások, a vizsgálati anyagok feldolgozása mellett<br />
- Kitűnő munkatársaim vannak, ennek köszönhető, hogy152 önálló és társszerzőkkel közös<br />
tudományos közleményem jelent meg, na meg a késő éjszakába nyúló gépelések, rendszerezések,<br />
és az örökös munkában töltött idő. 1974-ben és 1978-ban az Állategészségtan, 1976-ban az<br />
Állattartás higiéniája című jegyzeteim jelentek meg. Az Állategészségtan című jegyzetem második<br />
kiadását nívódíjjal tüntették ki. Egyik szerzője voltam a Mezőgazdasági Kiadónál 1984-ben<br />
megjelent Állategészségtan könyvnek, amely az agrártudományi egyetemek kötelező tankönyve<br />
volt. Néhány éve felkértek a nemzetközi szerzői gárdával készülő Baromfibetegségek [Krankheiten<br />
des Wirtschaftsgeflügels] című kézikönyv Orthomyxovírus-fertőzések és Madárinfluenza fejezetek<br />
megírására. A kézikönyv 1992-ben jelent meg német nyelven a jenai Fischer Verlag kiadásában.<br />
Az 1998-ben megjelent Húsmarhatenyésztés című könyvben én írtam a Húsmarhatartás fontosabb<br />
állat-egészségügyi kérdései fejezetet. Nagyon sok munka fekszik abban, amíg megpályázhattam<br />
eredményesen az MTA doktora címet.<br />
- Tudomásom szerint több szervezet aktív tagja vagy.<br />
- Igen. A Debreceni Akadémiai Bizottság orvosbiológiai és mezőgazdasági<br />
szakbizottságainak több munkabizottságában veszek részt. A Magyar Országos Állatorvos<br />
Egyesület alelnöke, a Magyar Agrártudományi Egyesület megyei alelnöke, a MOÁE Baromfi- és<br />
Sertés-egészségügyi Társaság vezetőségi tagja, az MTA Állatorvos-tudományi Bizottságának<br />
állandó tagja vagyok és több ad hoc bizottságban dolgozom esetenként. Ezen kívül tagja vagyok<br />
a Magyar Állatorvosok Lapja és az Acta Veterinaria Hungarica szerkesztőbizottságának.<br />
- Ezt bizony felsorolni is hosszú volt. Elismerték-e, honorálták-e sokrétű munkádat,<br />
eredményeidet<br />
- 1971-ben Kiváló Dolgozó, 1981-ben intézeti Kiváló Dolgozó, 1988-ban Kiváló Munkáért<br />
kitüntetést kaptam, 1987-ben a MAE Állatorvosok Társasága Hut˙ra-emlékéremmel, 1995-ben<br />
Derzsy-díjjal, 1996-ban pedig Csontos József-emlékéremmel tüntetett ki.<br />
- A családodról még nem beszéltünk.<br />
106
- 1961-ben nősültem. Feleségül vettem sz. Nyáry Eleonóra földrajz-történelem szakos<br />
középiskolai tanárt, aki nyugdíjazásáig a debreceni Új Élet Parki Általános Iskola igazgatója volt.<br />
Házasságunkból három gyermekünk született, Péter 1965-ben, az ikrek, János és Miklós 1968-<br />
ban. Péter agrármérnök, az ikrek pedig orvosok. Feleségemnek köszönhetem azt a nyugodt<br />
családi hátteret, amelyet munkám végzéséhez biztosított. A származásom miatti atrocitásokat<br />
elfeledve boldog és megelégedett ember vagyok.<br />
- Köszönöm a beszélgetést, és az egész állatorvos-társadalom nevében gratulálok a<br />
„nagydoktori” cím megvédéséhez.<br />
107
Bokori professzor úr laudációja<br />
Kedves ünnepségen vehettem részt 2005. november 25-én,<br />
amikor a friss diplomások avatása után az arany-, gyémánt-, és vasdiplomás<br />
állatorvosok vehették át a dékán úrtól a szent koronával és magyar címerrel<br />
díszített oklevelüket. A köszöntő beszédek elhangzása után dr. Bokori<br />
József professzor úr az Emeritus címet, dr. Túry Ernő professzor úr pedig<br />
az Egyetem Díszpolgára címet kapta.<br />
Bokori professzor úr laudációját dr. Szabó József Zsigmond<br />
egyetemi tanár olvasta fel, amelyet teljes terjedelemben közlünk.<br />
„<strong>Dr</strong>. Bokori József aranydiplomás, nyugalmazott egyetemi tanár, az Állatorvos-tudományi<br />
Egyetem Takarmányozástani Tanszékének volt vezetője (1973−1990), az állatorvos-tudomány<br />
több irányú és elismert művelője, 80 éves lesz.<br />
Bokori professzor 1927. február 1-én kisiparoscsalád harmadik gyermekeként Sopronban<br />
született. Gyermek éveit Fertőszentmiklóson töltötte, ahonnan természetszeretete és az állatok<br />
iránti vonzalma is ered. Az elemi iskola elvégzése után a soproni Széchenyi István Gimnázium<br />
bejáró tanulójaként 1946-ban kitűnő eredménnyel érettségizett. Tanulmányi eredménye alapján<br />
még az évben egyidejűleg felvételt nyert a budapesti orvostudományi és állatorvos-tudományi<br />
egyetemekre. Ő egyre erősebb elhivatottsága alapján az Állatorvostudományi Kar választotta,<br />
ahol 1951-ben jeles minősítésű oklevelet szerzett.<br />
A negyedik tanulmányi év befejezése után az alma mater Kórbonctani Tanszékén<br />
dolgozott (1950−1954), ahol nemcsak kórbonctani ismereteit mélyítette tovább, hanem a<br />
kórszövettani és bakteriológiai vizsgálatok alapjait is elsajátította. 1954 őszétől, Mócsy professzor<br />
hívására a Belgyógyászati Tanszék és Klinika munkatársa lett, és mint adjunktus, később docens<br />
dolgozott 1973-ig. Az itt eltöltött, közel két évtizedben igen aktívan vette ki a részét a tanszék<br />
oktató-, nevelő- és kutatómunkájából. Különösen nagy kedvvel végezte a diagnosztika oktatását<br />
és a hallgatók által is nagyra értékelt és kedvelt napi betegbemutatókat. A diagnosztika oktatásában<br />
kórbonctani ismereteit is gyümölcsöztette. A hallgatókkal együtt kialakított diagnózis helyességét<br />
a kórboncolás során kapott eredményekkel összevetették, és a következő »betegbemutatón«<br />
rendszeresen megvitatták.<br />
Időközben (1970−1972) FAO szakértőként Irakban részt vett az akkor alakuló bagdadi<br />
állatorvosi egyetem belgyógyászati egységének a szervezésében, és oktatta a belgyógyászat,<br />
a belgyógyászati diagnosztika és a klinikai patológia című tantárgyakat. Közben részt vett egy<br />
sokoldalú, modern laboratórium létrehozásában, a betegségek oktatását és pontos diagnózisát<br />
segítő szemléltető segédeszközök (falitáblák, diapozitívek) elkészítésében. Hallgatói értékelték<br />
tudását, és mint embert is rövid időn belül megszerették. Igazolta ezt, hogy hallgatói, a már<br />
meghosszabbított szerződése ellenére méltánytalan hazakényszerítése után évekkel később is<br />
felkeresték, és kutató munkáikhoz segítségét kérték.<br />
Hazatérése után klinikai munkáját feletteseinek a személyéhez való negatív<br />
hozzáállása miatt nem folytathatta, sőt a tanszékről is eltanácsolták. Ezt követően 1973−1974<br />
108
között az Állathigiéniai Tanszéken oktatott és kutatott. Innen helyezték át a csak néhány éve<br />
megalakult Takarmányozástani Tanszékre. 1975-ben nevezték ki egyetemi tanárnak, és bízták<br />
meg véglegesen a Tanszék vezetésével és a tantárgy oktatásával, fejlesztésével.<br />
Bokori professzor a sok »átirányítás« és szakmai váltás ellenére sem lett kedveszegett.<br />
A történtekkel kapcsolatban azt az ősi elvet vallotta, hogy bármi igazságtalanságot jobb<br />
elszenvedni, mint elkövetni. Néhány év alatt újjászervezte a Takarmányozástani Tanszéket, amely<br />
vezetésével nemcsak külsejében újult meg, hanem az állatorvosi igényeknek megfelelően a<br />
tantárgyat is takarmányozás-élettani alapokra helyezte. Sokirányú elfoglaltsága mellett is jelentős<br />
időt fordított a kutatómunka megszervezésére és a gyakorlattal való kapcsolatok kiépítésére.<br />
Mindezek eredményeként a tanszéken igen pezsgő kutatómunka indult be és - munkatársainak a<br />
közreműködésével - szép eredmények is születtek.<br />
Bokori doktor tudományos tevékenységét az állatorvosi kórbonctan, belgyógyászat<br />
majd később a takarmányozás-élettan és a háziállatok takarmányozása terén fejtette ki.<br />
A szakmán belül is érdeklődésének a középpontjában a takarmánynövények termesztési módja (a<br />
talajerő visszapótlás lehetőségei), a tartósítás technológiája, a takarmány-összetevőknek (ásványi<br />
és hatóanyagoknak) a tartósítás és raktározás során bekövetkező változása, a takarmánytoxikózisok<br />
tanulmányozása, új fehérjeforrások kutatása, valamint a hibrid állatok ásványi- és<br />
hatóanyagigényének a kutatása állt.<br />
Jó és gyümölcsöző kapcsolatot épített ki több külföldi társintézménnyel. Megkeresés<br />
alapján vett részt és kb. 15 évig koordinálta a FAO Mikroelem Kutatásokkal Foglalkozó<br />
Európai Hálózata C-Alhálózatának a munkáit. E témakörben a háromévenként szervezett<br />
szimpóziumokon előadásokban és angol nyelvű kiadványokban számolt be a csoport munkáinak<br />
az eredményeiről.<br />
Számos egyetemi jegyzetet írt. Társszerzője a két kiadást megért első magyar<br />
Állatorvosi kórélettan, a Schmindt János szerkesztésében megjelent Takarmányozástan illetőleg<br />
A takarmányozás alapjai valamint a Mérgező és szennyező növények a takarmányban című<br />
szakkönyveknek.<br />
Kutatói munkássága eredményeit a - részben társszerzőkkel - magyar és idegen nyelven<br />
megjelent 246 tudományos szakdolgozatban adta közre. Az állatorvos-tudomány kandidátusa<br />
tudományos fokozatot Adatok a baromfiköszvény kóroktanához és kórfejlődéséhez (1963), az<br />
MTA Doktora minősítést az Állategészségügyi és takarmányozási vizsgálatok eredményeinek<br />
alkalmazása az állattenyésztésben (1986) című értekezésének a sikeres megvédése alapján<br />
nyerte el.<br />
Bokori professzor, az egyetem akkor vezetésének rendelkezése alapján, 1990-ben<br />
megválni kényszerült a tanszék vezetésétől, majd 1992-ben kénytelen volt nyugállományba<br />
vonulni. Ezt követően még tíz évig mint kutató professzor dolgozott, elsősorban a mikroelemek<br />
anyagforgalmát vizsgálta. Ebben az időszakban magyar nyelven 9, idegen nyelven 8 tudományos<br />
közleménye jelent meg.<br />
Közéleti tevékenységét több szakmai és tudományos szervezetben fejtette ki. Tagja<br />
volt az egyetem Felülvéleményező Bizottságának, az intézmény reformfolyamatit kidolgozó<br />
munkacsoportnak. 1990−1995 között tagja volt az MTA Tudományos Minősítő Bizottsága (TMB)<br />
109
plénumának, tanácskozási jogú tagja volt az MTA IV. osztályának (1991−1994). Húsz éven át<br />
tagja volt az MTA Állatorvos-tudományi Bizottságának, tíz éven át pedig az Állatnemesítési,<br />
Állattenyésztési és Takarmányozási Bizottságának, valamint Mikroelem Bizottságának.<br />
Bokori professzor magas szintű és sokoldalú állatorvosi és állategészségügyi tudását,<br />
oktató-, nevelő- és kutatómunkáját a »hatalom« sokáig nem részesítette elismerésben. Ennek<br />
a fő oka volt, hogy a sokszor irreális és helytelen kívánalmak, határozatok során véleményét<br />
őszintén és akkor is kimondta, ha a vezetőinek a nemtetszésével találkozott. Pályafutása második<br />
felében viszont már több állami és tudományos kitüntetést kapott. Így 60. születésnapjára a<br />
Munkaérdemrend ezüst fokozata elismerésben részesült. Több tudományos kitüntetés (Akadémiai<br />
Díj, Marek József-, Újhelyi <strong>Imre</strong>-, Mócsy János-emlékérem, Darányi Ignác-díj) birtokosa.”<br />
Közelgő születésnapja alkalmából az állatorvos generációk, számos munkatársa<br />
nevében köszönjük. Megérdemelt pihenéséhez kívánunk számára betegségéből mielőbbi teljes<br />
felgyógyulást, és kiegyensúlyozott, boldog életet.<br />
Kamarai Állatorvos, 2006 1. 1. 59-60<br />
110
Az önzetlen szakember<br />
Visszapillantás életpályámra<br />
<strong>Dr</strong>. Szabó István<br />
Pista bácsi szeretet, emberséget sugárzó önvallomásához<br />
nem nyúltam és nem nyúlhattam hozzá, mert csak rontottam volna rajta.<br />
Így az életpályára történt visszapillantás egyes szám első személyben<br />
jelenik meg, mindannyiunk örömére.<br />
„Szakonyban, 1919-ben születtem ötgyermekes kisbirtokos<br />
(akkor ez volt a hivatalos megjelölés) családban. Egy testvérem<br />
csecsemőkorában meghalt, ketten szüleink foglalkozását folytatták,<br />
kisbirtokosok, majd tsz-tagok lettek, kettőnket tanítattak. Engem 10 éves koromban (a négy<br />
elemi elvégzése után) írattak be a soproni evangélikus líceumba (8 osztályos gimnáziumba).<br />
Ettől kezdve kísért a család szeretete, a legszükségesebb anyagiakkal elláttak, de különben<br />
a tanulásomba, a pályaválasztásomba, elhelyezkedésembe nem szóltak bele. Én sem nagy<br />
öntudattal vagy hivatásérzettel készültem az életre. Csak kötelességszerűen tanultam és tettem a<br />
dolgomat. A középiskolában és az egyetemen sok kedvezményt kaptam, ezért nem mondhatnám,<br />
hogy a legszükségesebb dolgokban hiányt szenvedtem volna. Amit a kisebb diákok tanításával<br />
kerestem, bőven elég volt szerény költőpénznek.<br />
Állatorvossá 1942 januárjában avattak, de már előtte fél évig fizetéses gyakornoki<br />
státusban a Sebészeti és Szemészeti Klinikán dolgoztam. Itt összesen 4 évet töltöttem le. Közben<br />
doktoráltam, disszertációm témája a csonttörések velőüreg-szegecselése volt. Másfél évig voltam<br />
katona. Néhány hónapot a fronton (Galíciában) töltöttem, és belekóstoltam a szovjet fogságba is.<br />
Egyetemi alkalmazásomat 1948-ban szüntették meg, mert az „illetékesek” politikailag<br />
alkalmatlannak találtak a fiatalokkal való foglalkozásra. Magánállatorvos lettem, majd az<br />
államosításkor (1949-ben) az Országos Állategészségügyi Intézetbe helyeztek. Ezt a munkakört<br />
egy ideig átmenetinek tekintettem, mert sokkal inkább állatkórházba vagy körzetbe szerettem volna<br />
kerülni. Ez azonban záros határidőn belül nem sikerült. Az intézeti kollektív munkát viszont hamar<br />
megszerettem, korábbi elképzelésemet pedig később intézeti tevékenységemnek a gyakorlattal<br />
való mindennapos kapcsolata hiánytalanul pótolta. Hallgató koromban minden szünetben<br />
Kolbenheyer Ottó (csepregi) vagy Raigner Alfréd (simasági) körállatorvosok mellett gyakoroltam.<br />
Mindketten igen jól képzett és etikusan gondolkodó, rendkívül művelt emberek voltak. Halálukig<br />
atyai jó barátaim maradtak. Szeretetem, tiszteletem és hálám azóta sem szűnt meg.<br />
Az intézeti komplex diagnosztikai munkát elsősorban Csontos, kisebb mértékben Hirt<br />
tanár uraktól (mindkettő egyetemi magántanár) sajátítottam el, de sokszor képviselhettem az<br />
intézetet Manninger professzor helyszíni vizsgálatain is. Intézeti beosztásomnál fogva többször<br />
voltam szakmai kiszálláson Köves professzorral, Ősz Gyula és Barabás István minisztériumi<br />
főállatorvosokkal. Mindegyiküktől sokat tanultam szakmailag, emberileg és a kollégákkal vagy<br />
gazdasági emberekkel való kapcsolattartás, és a gyakorlatban való viselkedés tekintetében.<br />
111
A nem fertőző betegségek terén többször konzultálhattam Mócsy professzorral, akit egyre<br />
jobban megszerettem és egyre inkább tiszteltem. Sályi Gyula és Kovács Jenő professzorokkal<br />
való találkozásaim főleg azért emlékezetesek, mert ilyenkor mindig éreztem, hogy pályájuk<br />
kezdetén szerettek az intézetben dolgozni, és elismerik intézeti munkánk jelentőségét. Nem múlt<br />
el nyomtalanul az a négy év sem, amelyet Guoth professzor mellett töltöttem, aki többek között<br />
szaknyelvi igényességemre figyelt fel korán, és „nyelvpurifikátornak” nevezett el. Kádár Tiborral<br />
mintegy másfél évtizedig dolgoztam együtt, jól kiegészítettük egymást. Tanultam tőle bizonyos fokú<br />
optimizmust és türelmet, mert - úgymond - a reménytelennek látszó dolgok is egyszer - gyakran<br />
önmaguktól is - megoldódnak. Neki köszönhettem, hogy annak idején sok kezdő kollégának -<br />
képességeim szintjén - foghattam a kezét.<br />
Mindezek mellett olyan emberek szakmai barátságát élvezhettem, mint Szent-Iványi<br />
Tamás, Áldásy Pál, Hajdú Gusztáv, Zsigmond László, Temesi Zoltán, vagy, hogy az élők közül<br />
is említsek, Kovács Ferenc, Holló Ferenc és nem utolsósorban Kojnok János. És még sokan<br />
mások.<br />
Igen szerencsésnek tartom, hogy ez a sokrétű, sokszínű szakmai-emberi kapcsolat<br />
alakította pályámat, munkámat és gondolkodásomat. Nem én akartam, nem és terveztem így,<br />
munkaköröm ellátása hozta magával. A saját szerepen csak annyi volt, hogy elégedetlenség nélkül<br />
végeztem a munkámat, az ennek során adódott kapcsolatokat pedig igyekeztem megbecsülni.<br />
Az intézetben aktívan eltöltött 35 év alatt széles területen tevékenykedtem. Főleg az<br />
emlősállatok legkülönbözőbb - elsősorban mégis a fertőző - betegségeinek fel(meg)ismerésével,<br />
és az ellenük való védekezéssel foglalkoztam, mindig azzal, amit az intézetbe küldött vizsgálati<br />
anyagok a legidőszerűbbnek jeleztek. Az e téren megjelent kb. 100 közleményem eredményeit itt<br />
nem sorolom fel, másutt megtalálhatók.<br />
Szerencsés voltam, hogy 28 éven át az intézetnek „csak” igazgatóhelyettese voltam<br />
és így teljes erőmmel „csak” a szakmai feladatokkal, munkatársaimnak is „csak” a szakmai<br />
tevékenységével, intézeteinknek is „csak” a szakmai fejlődésével kellett törődnöm. Nem voltam<br />
párttag, illetve azzá sem kellett lennem, mert a „legilletékesebbek” tisztán látták, hogy a szakmai<br />
munkámmal többet használok.<br />
Sohasem volt olyan érzésem, hogy a munkámat nem becsülik meg, kitüntetésekben<br />
is arányosan részesítettek. Az egyik legnagyobb elismerés (szinte rehabilitálás) az volt, amikor<br />
egyetemi tanári címet kaptam. Hogy sertés-egészségügyi szakember lettem, arról a szakosztály<br />
tagjainak egyértelmű mellémállása győzött meg. Ezt csak megerősítette a Sertés-egészségtan<br />
című kézikönyv összeállítására való felkérés. Sajnálom, hogy a benne foglaltak egy része már<br />
elévült. A legnagyobb elismerést azonban azoktól az intézeti kollégáktól (és más dolgozóktól),<br />
valamint a gyakorlatban működött kortárs kollégáktól kaptam és kapom, akiknek talán valamit -<br />
még ha megnevezetlenül is - nyújtani tudtam segítő szándékkal, szakmai tanáccsal, esetleg csak<br />
példamutatással. Akik ma is az intézethez tartozónak, és szakmai összejöveteleken még odaillő<br />
résztvevőnek tekintenek.<br />
Sohasem voltam egyedül. Mindig mellettem éreztem az intézetet, illetve az intézeteket.<br />
112
Mindig volt(ak), aki(k) velem törték a fejüket egy-egy probléma megoldásának lehetőségein.<br />
Többnyire érezhettem a feletteseim bizalmát és támogatását is. Soha nem hiányzott a családom<br />
együttérzése és türelme. Szerencsés voltam, mert azt tehettem, amit szerettem. Végül szerencsés<br />
vagyok, hogy az intézetbe ma is „hazamegyek”, otthon érezhetem magamat, a társintézményekbe<br />
is bekopogtathatok.<br />
Köszönet érte!<br />
Mottó: „Ki-ki használjon, szolgáljon hazájának, amint legjobban lehet.”<br />
(Zrínyi Miklós)<br />
Köszönjük Pista bácsi!<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1997. 8. 4. 30-31.<br />
113
<strong>Dr</strong>. Szabó István kitüntetése<br />
<strong>Dr</strong>. Szabó István kandidátussal, címzetes egyetemi tanárral,<br />
az Országos Állategészségügyi Intézet ny. igazgatóhelyettesével az<br />
egyetemen beszélgettem az augusztus 20. alkalmával kapott kitüntetésről.<br />
Pista bácsi a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét vehette<br />
át az Országház kupolacsarnokában.<br />
- Részesült-e már más állatorvos ilyen magas kitüntetésben<br />
- Erre nem tudok válaszolni! A több mint 100 kitüntetett között<br />
voltak művészek, egyházi személyiségek, orvosok, sportolók, írók és<br />
még nagyon sokféle foglalkozásúak, akik között egyedül én voltam állatorvos.<br />
- Milyen értékrendet képvisel ez a kitüntetés<br />
- Magának a kitüntetésnek az értékrendjével nem vagyok tisztában. Talán most<br />
adományozták először Tény azonban, hogy sokan gratuláltak olyanok is, akik pozíciójuknál<br />
fogva jobban tájékozódtak erről.<br />
- Kik voltak ezek<br />
- Felsorolni nem szeretném, mert kellemetlen lenne, ha bárkit is kifelejtenék a sorból.<br />
Nekem természetesen az Országos Állategészségügyi Intézet kollektívájának a köszöntése a<br />
legfontosabb, amelynek zárómondata így hangzott: „Ezután is mindig szívesen látjuk Pista bácsit<br />
az intézetben”. Köszönöm! Amíg egészségem engedi, élek a lehetőséggel.<br />
- Mikor tudtad meg, hogy kitüntetést kapsz<br />
- A Magyar Köztársaság Elnökének Hivatalából váratlanul, nem sokkal augusztus 20.<br />
előtt érkezett a meghívó, amelyben csak a kitüntetés tényét közölték, a jellegét nem. Különösen<br />
meglepett a kitüntetés átadásának helye és időpontja.<br />
- Miért Hol vehetted át a kitüntetést<br />
- Az Országház kupolacsarnokában minden kitüntetettnek névre szóló helyet jelöltek<br />
ki, közvetlenül a Szent Korona közelségében. A terem perifériáján foglalhattak helyet a kísérők,<br />
hozzátartozók. Minden kitüntetett egy személyt vihetett magával. Engem a leányunokám kísért el,<br />
akinek ez legalább akkora élményt és megtiszteltetést jelentett, mint a nagypapájának.<br />
- Hogyan zajlik le egy ilyen ünnepség<br />
- Az átadási ünnepség a Himnusszal kezdődött és a Szózattal fejeződött be. Mádl<br />
Ferenc, köztársasági elnök mondott bevezető köszöntőt. A kitüntetések átnyújtásánál mindvégig<br />
mellette állt Orbán Viktor, miniszterelnök és Áder János, az Országgyűlés elnöke. Az utóbbiak<br />
is kézfogással köszöntöttek bennünket. Jelen volt az ünnepségen Göncz Árpád és felesége,<br />
az MTA elnöke, néhány miniszter, több államtitkár és országgyűlési vezető személyiség.<br />
A fény- és tűzijátékok megtekintésére két személyre szóló meghívót kaptunk, ugyanúgy, mint az<br />
Országházban rendezett állami fogadásra. A miniszterelnök ünnepi köszöntője a külképviseletek<br />
tagjainak jelenléte miatt angolul is elhangzott.<br />
114
- Azt mondtad, hogy meglepett a kitüntetés átadására szóló meghívó. Miért<br />
- Azért, mert nem gondoltam arra, hogy közel 17 évvel nyugállományomba kerülésem után<br />
még értékelően számon tartják egykori tevékenységemet. Egyik állatorvos professzor kortársam<br />
így fogalmazott: „Ez megerősítése korábbi kitüntetéseidnek”. 35 éven keresztül folyamatosan egy<br />
intézményben dolgozhattam kitűnő munkatársakkal. Úgy érzem, hogy a kitüntetés nemcsak az<br />
én tevékenységemnek, hanem az állat-egészségügyi intézetek mintegy négy évtizeden át elért<br />
diagnosztikai és kutatási eredményeinek az elismerése is. Ezért tisztelettel és baráti szeretettel,<br />
sőt hálával gondolok a már elhalt és még élő kollégáimra, valamennyi intézeti dolgozóra, akik a<br />
maguk helyén, képzettségük és képességük szerint ebben a munkában részt vettek.<br />
- Kik azok, akikről ily nagy szeretettel emlékezel meg<br />
- Mindenkiről, akik támogatták az intézeti munkákat, a legkisebbtől a legnagyobb<br />
beosztású személyekig. Azért érdemes megemlíteni, hogy a hálózat kiépítése 1941-ben kezdődött<br />
a kolozsvári Állategészségügyi Intézet létesítésével, ahol Marcis Árpád, majd Csontos József<br />
vezetésével eredményes kutatómunka folyt. Derzsy Domokosnak innen jelentek meg az első<br />
figyelemre méltó szakcikket. 1949-ben a debreceni intézet kezdte meg működését Murányi Ferenc<br />
és Temesi Zoltán vezetésével. A kaposvári Állategészségügyi Intézetben, 1951-ben Szécsényi<br />
István irányításával indult meg a diagnosztikai munka. Békéscsabán 1953-ban, Miskolcon 1955-<br />
ben történt a beruházás, melynek szakmai irányítója Héjj László volt. 1956-ban Kádár Tibor<br />
igazgatósága alatt lettem igazgatóhelyettes, amikor fő feladatom az intézetek szakmai munkájának<br />
koordinálása lett. Könnyűvé tette munkámat, hogy mindegyik intézetben kiváló partnereim voltak,<br />
közöttük több fiatal, akik szívesen vették az együttműködésre és az együttgondolkodásra való<br />
törekvést. Rájuk gondolok szeretettel!<br />
- A kitüntetésed alkalmával mindig a munkatársaidat helyezed előtérbe. Mi ennek az<br />
oka<br />
- Az intézeti munka csapatmunka. Magamat mindig - ma is - átlagos felkészültségű<br />
szakembernek tekintettem. Talán egy kissé nagyobb volt a szorgalmam és a kötelességteljesítési<br />
igényem, mint az átlagnak. Sokrétű lehetőségem volt a közös munkára, a gondolatés<br />
véleménycserékre. Ezekkel éltem is, ami természetesen a partnereimnek is köszönhető.<br />
Elért eredményeimet nagymértékben ennek a - nemegyszer barátsággá fejlődött - együtt<br />
munkálkodásnak tulajdonítom.<br />
- Köszönöm az interjút, és kívánom, hogy még sokáig munkálkodjál a kedvenc<br />
szakterületeden mindannyiunk örömére, az állategészségügy és ezen keresztül a haza javára jó<br />
erőben és egészségben.<br />
A Magyar Köztársaság Elnöke<br />
<strong>Dr</strong>. Szabó Istvánnak,<br />
az állatorvos-tudomány kandidátusának,<br />
az Országos Állategészségügyi Intézet<br />
ny. igazgatóhelyettesének, c. egyetemi tanárnak<br />
az országos állategészségügyi intézeti hálózat<br />
115
kiépítésében és irányításában, az állatbetegségek<br />
gyógyításában elért eredményeiért,<br />
kiadványszerkesztői tevékenységéért<br />
a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje<br />
kitüntetést adományozom.<br />
Kelt Budapesten, 2000. év augusztus hó 20. napján<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 4. 34-35.<br />
116
Ne hagyjuk magunkat megöregedni!<br />
<strong>Dr</strong>. Holló Ferenc<br />
Némi kis izgalommal léptem a Magyar Állatorvosok Lapjának<br />
főszerkesztői szobájába, pedig gyakran megfordulok ott. <strong>Dr</strong>. Holló Ferenc<br />
címzetes egyetemi tanár, a lap főszerkesztője várt, hogy interjút készítsek<br />
vele az Állatorvosi Kamarai Hírek számára. Elővettem a diktafont, és<br />
megkérdeztem, hogy bekapcsolhatom-e beszélgetésünk közben. A tőle<br />
megszokott barátságos mosollyal bólintott, majd megkérdezte:<br />
- Tulajdonképpen mit akarsz hallani<br />
- Rólad, az életedről, munkásságodról szeretnék írni a Kamarai Hírekben, az újonnan<br />
elindított Állatorvosok arcképcsarnoka című rovatban.<br />
- Rendben van.<br />
A magnószalag elindult, és nekem kérdeznem sem kellett. Mesélt magáról kedvesen,<br />
barátságosan, mintha egy presszó asztalánál két fekete mellett csevegtünk volna.<br />
- Szeretem a szakmámat. Szeretek írni. Boldog vagyok, ha az állatorvos-tudományt a<br />
lapunk hasábjain közkinccsé tudom tenni. A Magyar Állatorvosok Lapjában a külföldi folyóiratokból<br />
vett tallózások, rövid információk végén oly gyakran található - hofe - érthetően talán fel sem tűnik<br />
az olvasónak. Ez a négy betű az én nevem rövidített „válfaja”. E szaklapok követése, olvasása<br />
szorosan hozzátartozik szerkesztői munkámhoz. A határainkon túlról származó információk<br />
szélesebb kitekintést engednek, és az idegen nyelven megjelent cikkek tárgya ad sokszor<br />
impulzust a szerkesztőnek: miről kell, vagy kellene írni a mi lapunkban.<br />
- Hogy idegen nyelven tudok beszélni, olvasni és részben írni, az nem az én érdemem.<br />
<strong>Dr</strong>ága jó szüleimnek köszönhetem ezt, akik egy kisvárosban először még kisgyermek koromban<br />
németre és franciára taníttattak. Szerencsés véletlen, hogy ez a két nyelv szerepelt a középiskolai<br />
tanrendben is. Az angol tanulását később kezdtem el. A nyelvtudás életem, pályám egyik<br />
meghatározó eleme volt, és az ma is. Kedvenc tárgyam a középiskolában a francia és a magyar<br />
nyelv volt. Mindig szerettem írni, fogalmazni. Egy ideig magyar-francia szakos tanár szerettem<br />
volna lenni. Hogy ez a kedvenc magyar hogyan segít, mit számít nekem ma is, azt talán nem kell<br />
bővebben kifejtenem. Talán „foglalkozási ártalom”. Számomra az olvasás toll nélkül nem is az<br />
igazi. A HÉV járatain gyakran utazom, és közben, a szakfolyóiratok olvasása közben, a toll is ott<br />
van a kezemben.<br />
- A francia nyelv tanulása nem volt hiábavaló. A nyelv tudása segített ahhoz a többi<br />
között, hogy Algériában a FAO szakértője lettem. Két és fél évig dolgoztam ott, miközben<br />
megszerveztem egy diagnosztikai labort, és az ott dolgozókat megtanítottam a szükséges<br />
ismeretekre, módszerekre. Nyelvismeretem, helmintológiai munkám és szerkesztői beosztásom<br />
tette lehetővé, hogy jó néhány nemzetközi parazitológiai és állatorvosi kongresszuson részt<br />
vehettem, és előadásokat is tarthattam.<br />
117
Szakmai pályám folyamán a legtöbbet Kotlán Sándor professzor úrnak köszönhetem,<br />
akit mindkét tevékenységemben mesteremként tisztelek. Már 1949-ben segédszerkesztőként<br />
maga mellé vett. 1952-től az Országos Állategészségügyi Intézetben, majd pedig 1960-tól az<br />
általa alapított (és a közelmúltban megszűnt) Helmintológiai Laboratóriumban végzett munkámat<br />
figyelte és segítette. A sertés-tüdőférgesség témát is ő adta nekem, amelynek révén 1965-ban<br />
kandidátusi disszertációmat megvédtem.<br />
Sok szakmai publikációm közül kiemelném az Állatorvosi parazitológiai diagnosztika<br />
könyvet, melynek társszerzője Nemeséri László volt, és 1957 és 1966 között három magyar, egyegy<br />
német és egy spanyol nyelvű kiadásban jelent meg. Ortográfiai-lexikográfiai munkáim közül<br />
1984-ben jelent meg az Állatorvosi értelmező szótár, melynek társszerkesztője Gallyas Csaba<br />
volt.<br />
Boldog vagyok, hogy korom ellenére részt vehetek az állatorvosi közéletben.<br />
Megszállottja vagyok a szakmai továbbképzésnek, az ismeretek közlésének. Szentül vallom, hogy<br />
az állatorvosnak - bárhol, ha a legkisebb faluban is dolgozik - érdeklődnie kell elsősorban a szakma<br />
új ismeretei iránt. Ne ragadjon meg egyetlen kolléga sem a napi rutinmunkákban, hanem igényelje<br />
a szakmán kívüli határismereteket, orvosi, agrártudományi, környezetvédelmi stb. eredményeket,<br />
információkat. Az állatorvos véleményét, válaszát ma is kíváncsian lesik mindenütt.<br />
- Köszönöm a kötetlen beszélgetést és úgy érzem, hogy ezek az utolsó mondatok méltó<br />
befejezését jelentik az interjúnak.<br />
- Még lenne egy üzenetem mindenki számára. Ami az életkorunkat illeti, az nem a mi<br />
érdemünk. De annyiban igen, hogy ne hagyjuk magunkat megöregedni. Érdeklődjünk minden<br />
iránt, ami körülöttünk történik, dolgoztassuk agyunkat, írjunk és olvassunk.<br />
1997. december 4-én kaptuk a megdöbbentő hírt, hogy dr. Holló Ferenc a Magyar<br />
Állatorvosok Lapja főszerkesztője tragikus hirtelenséggel elhunyt.<br />
(A szerkesztőség)<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1997. 8. 4. 31.<br />
118
Akinek a munka jelenti a pihenést!<br />
<strong>Dr</strong>. Kováts Jenő<br />
<strong>Dr</strong>. Kováts Jenő nyugalmazott igazgató főállatorvos, címzetes<br />
egyetemi tanár, kandidátusnak 76 éves korában is a munka jelenti a<br />
pihenést. Kováts Jenő 1921. március 11-én született Lesencetomajon,<br />
egy vasutas család harmadik gyermekeként. Elemi iskolai tanulmányait<br />
kitűnő eredménnyel végezte. 1939-ben Zalaegerszegen érettségizett<br />
jeles eredményekkel mint a gimnázium önképzőkörének elnöke, 1939<br />
őszétől a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem<br />
Mezőgazdasági és Állatorvosi Karának hallgatója.<br />
Vizsgáit jeles és jó eredménnyel tette le. 1940-ben dr. Zimmermann<br />
Ágoston professzor úr anatómiai demonstrátori feladattal bízza meg. Az abszolválás után, 1943.<br />
szeptember 1-jétől dr. Guoth Gy. Endre professzor úr meghívására a Sebészeti és Szemészeti<br />
Tanszéken dolgozott, asszisztensi minőségben.<br />
1944. március 7-én behívják katonának, ahol általában a lósorozásoknál<br />
segédkezett. 1944 karácsonyán az előretörő szovjet páncélosok elől menekülni kényszerültek,<br />
és a karpaszományosokat bevagonírozták és Németországba szállították. Később Bécsbe<br />
vezényelték, ahol találkozott Hetzel, Sályi, Csukás, Kovács Gyula professzorokkal. Bécs ostroma<br />
miatt Bajorországba menekültek, ahol összetalálkoztak a már előbb odaérkezett professzorokkal,<br />
akik gyorsan levizsgáztatták a szigorló és IV. éves hallgatókat, és kiadtak egy igazolást a diploma<br />
megszerzéséről, amit később idehaza nem ismertek el. 1946. júniusában végre kézhez vehette<br />
immár érvényes diplomáját. Ezt követően 1952-ig körállatorvos, majd járási főállatorvos. 1952-től<br />
1955-ig minisztériumi főállatorvos, 1962-ig Paks járási főállatorvosa, 1962-től 1981-ig, nyugdíjba<br />
vonulásáig Szekszárdon megyei főállatorvos, később az állat-egészségügyi állomás igazgatója.<br />
1974-től címzetes egyetemi docens, 1991-től az állatorvos-tudományok kandidátusa,<br />
1992 óta címzetes egyetemi tanár. Hihetetlen életenergiával rendelkezik mind a mai napig. 1981-<br />
gől 1990-ig a Kaposvári Mezőgazdasági Főiskola tudományos tanácsadója. 14 éven át a TIT Tolna<br />
megyei szervezetének elnöke, és az országos elnökség tagja. A Magyar Vöröskereszt országos<br />
elnökségének 8 éven át tagja. A Magyar Állatorvosok Társaságának egy ciklusban alelnöke, majd<br />
titkára. Az International Commitee on Mastitis Control nemzetközi tudományos szervezet elnöke,<br />
majd alelnöke. Az Állatorvos-történelmi Világszövetségben 16 éve hazánk képviselője. Az Amerikai<br />
Állatorvos-történelmi Társaságnak 5 éve, a New York-i Tudományos Akadémiának 4 éve tagja.<br />
Tudományos munkásságát a szarvasmarha-gümőkór elleni védekezésben, az<br />
intravénás tuberkulin próba kidolgozásában, a tehenek tőgygyulladás elleni védekezésében és az<br />
állatorvos-történelmi kutatások területén fejtette ki. A Deutscher Akademischer Austauschdienst<br />
ösztöndíjasaként három hónapot töltött Nyugat-Németországban, majd a Kulturális Minisztérium<br />
ösztöndíjasaként két hónapot Dániában. Ezen kívül 15 alkalommal hosszabb-rövidebb ideig volt<br />
tanulmányúton szinte az európai országok mindegyikében.<br />
Négy szakkönyv szerzője, továbbá négynek társszerzője. Egy német nyelvű egyetemi<br />
119
jegyzet szerzője és egynek társszerzője. Pályadíjnyertes munkája Az állat-egészségügyi igazgatás<br />
és járványvédelem alakulása 1780-1980-ig Tolna megyében. 182 oldalas könyvben ismerteti<br />
a magyar állatorvos-hallgatók sorsát és kálváriáját a II. világháború alatt külföldön és itthon.<br />
Tanulmányt írt és emléktáblát állíttatott a 19. század kiemelkedő alakjának, Tormay Bélának. Ezen<br />
kívül több, mint 100 tudományos közlemény szerzője, amelyekből 33 nyugati szaklapokban jelent<br />
meg. Külföldön 34 alkalommal tartott tudományos üléseken előadást. Diplomanyertes szakmai<br />
filmmel képviselte hazánkat a thessaloniki állatorvosi világkongresszuson.<br />
Egész életében a szakmájának élt és bemutatta, hogy vidéken is lehet hatalmasat<br />
alkotni és a magyar állategészségügynek külhonban is hírnevet szerezni. Ebben nagy segítségére<br />
van, hogy anyanyelvi szinten beszél németül. Az egyetemen ma is tart rendszeresen a német<br />
nyelvű hallgatóknak előadást.<br />
Fáradtságot nem ismerő, odaadó szakmai, tudományos és társadalmi tevékenységét<br />
- annak ellenére, hogy soha nem volt párttag - kitüntetések sorozatával honorálták. Hut˙ra<br />
Ferenc-emlékérem 1974, Bugát Pál-emlékérem 1976, Manninger Rezső-emlékérem 1980,<br />
a magyar állatorvosi felsőfokú oktatás 200 éves jubileumának emlékérme 1987, a TIT Kiváló<br />
Ismeretterjesztésért emlékérem 1992, Tormay Béla-emlékérem 1996. Külföldi kitüntetések: a<br />
Lengyel Állatorvosok Egyesületének jubileumi emlékérme, ugyanezen egyesület aranykoszorús<br />
érdemérme, a brnói Állatorvosi Fakultás 60 éves jubileumi emlékérme, a Csehszlovák Állategészségügyi<br />
Szolgálat jubileumi emlékérme. Szekszárd Város Polgármesteri Hivatala a Pro Urbe<br />
Emlékplakettel tüntette ki a városért végzett munkájáért. Ezen kívül társadalmi tevékenységéért<br />
három alkalommal a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója, az Állami Gazdaságok Kiváló Dolgozója,<br />
a Magyar Agrártudományi Egyesület aranykoszorús jelvényének, a Munka Érdemrend ezüst<br />
fokozatának és a MTESZ jubileumi emlékplakettjének a tulajdonosa.<br />
Családi állapota: nős, két fiúgyermek édesapja és négy unoka boldog nagyapja.<br />
Az egész állatorvos-társadalom nevében kívánom, Jenő bácsi, hogy az emberi élet<br />
legvégső határáig ilyen aktivitással képviseld karunkat, és ezen keresztül segítsd mezőgazdaságunk<br />
további felemelkedését.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 1. 53.<br />
120
Visszaveszek a tempóból, de nem hagyom abba!<br />
<strong>Dr</strong>. Kováts Jenő<br />
Amikor betoppantam dr. Kováts Jenő címzetes egyetemi tanár<br />
Szekszárd, Gróf utcai lakásába, azt gondoltam, hogy egy megtört, kedélyét<br />
vesztett, ágyban fekvő beteggel találkozom. Örömmel nyugtáztam,<br />
hogy Jenő bátyám délceg tartása megmaradt, és barátságos mosolya<br />
arról tanúskodik, hogy túltette magát az elmúlt hónapokban őt ért<br />
betegségsorozaton. Amikor leülünk a dohányzóasztal melletti fotelba,<br />
akkor veszem észre, hogy a fájdalom letörli arcáról a mosolyt. Kávézunk,<br />
és közben faggatom az elmúlt hónapok eseményeiről.<br />
- Hogy történt ez a kalandos norvégiai utazásod<br />
- Augusztus 14-én repültünk feleségemmel együtt Oslóba, ahol másnap kezdődött az<br />
Állatorvos-történeti Világszövetség 32. kongresszusa. Cherion Medal kitüntetésre terjesztettek<br />
fel harmadmagammal. A kitüntetés ünnepélyes átadása előtt J. Björland játszotta zongorán<br />
nagy virtuozitással E. Grieg Elmerülök gondolataimban című szerzeményét. Ezután a Norvég<br />
Állatorvos-történeti Társaság elnöke, majd Peter Koolmees, az Állatorvos-történeti Világszövetség<br />
elnöke üdvözölte a kongresszust, ezután következett a megnyitó ünnepség fénypontja, a Cheiron<br />
Medal átadása. Először dr. Katsuyama japán professzor, azután én és végül dr. Mathijsen holland<br />
professzor vette át a kitüntetést. Az átadás előtt mindegyikünk laudációját felolvasták, amelynek<br />
teljes szövege fényképpel együtt megjelent egy díszes programfüzetben. Két mondatot citálnék:<br />
„… Kováts Jenő több, mint fél évszázada jelentős aktivitást fejtett ki az állatorvoslás történelmének<br />
művelésében, gyakran nehéz körülmények között, hazája politikai körülményei miatt … Fontos<br />
szerepet játszott a Kelet- és Nyugat-Európa állatorvos történészei között fennálló szakadék<br />
áthidalásában, az Állatorvos-történeti Világszövetségben végzett munkájával.”<br />
- Az átadás után milyen élményben volt még részetek<br />
- Amikor Peter Koolmees elnök a mellünkre tűzte a kitüntetést, és ismét elfoglaltuk a<br />
helyünket, elsötétedett a terem. Körös-körül gyertyákat gyújtottak, és hat éneklő taláros és egy<br />
püspöki ornátusba öltözött egyetemista vonult az elnöki asztalhoz. A falon, hatalmas faliszőnyegen<br />
megvilágították Szent Balázs püspök képét, aki a skandináv felfogás szerint az állatorvoslás és<br />
beteg állatok védőszentje. Amikor a fiatalok az éneket abbahagyták, a három kitüntetettnek elő<br />
kellett állnia, és a püspök megáldott bennünket, majd pásztorbotjával vállon érintve a Szent<br />
Balázs-rend tagjává fogadott bennünket. Később az egyetem adott kedves fogadást számunkra.<br />
- Gondolom, mindhárman tartottatok előadást, te miről<br />
- Angol nyelvű előadásom címe: Az állatjárvány-védelem Magyarországon a 18.<br />
és 19. században. A két és fél nap alatt 16 ország előadói részéről 28 előadás hangzott el.<br />
A harmadik napon tartottam volna az előadásomat, amire sajnos már nem került sor. Augusztus<br />
17-én Oslo város főpolgármestere adott fogadást Oslo-fjord partján épült impozáns városházán.<br />
Amikor indultunk hazafelé a szálláshelyünkre a márványcsarnokból, a lépcsőn megcsúsztam,<br />
és hatalmasat repültem. Kifordult a bokám, és eltörött a fibulám. Ezzel számomra véget<br />
121
ért a kongresszus. Itt jegyzem még meg, hogy a kongresszusra megjelent az immár 21. éve<br />
Koppenhágában szerkesztett Historia Medicinae Veterinariae ünnepi jubileumi száma, benne az<br />
én német nyelvű dolgozatommal Veszettség Magyarországon a 18. században címmel.<br />
- Mi történt veled a baleset után<br />
- A mentők szállítottak kórházba. A mentőorvos ugyan helyre rakta a kificamodott<br />
bokámat, amelyben komoly vérömleny keletkezett, de nem tudtam lábra állni. Megműteni nem<br />
engedtem magamat. Repülőgéppel hoztak haza, és itthon megoperáltak. Először járókerettel<br />
tudtam a lakásban mozogni, de amint látod, itthon már a botot is elhagytam.<br />
- Tudomásomra jutott, hogy itthon is kaptál kitüntetést.<br />
- Amikor megérkeztem erről a számomra rosszul sikeredett kirándulásról, a fiam hozott<br />
egy levelet, amelyben a köztársasági elnök értesített, hogy augusztus 20-án jelenjek meg a<br />
Parlamentben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjének átvételére. Sajnos, a kedves<br />
invitálásnak nem tudtam eleget tenni, így Balázs fiam vette át helyettem a magas kitüntetést. Nagy<br />
öröm és meglepetés volt számomra, hogy az első számú közjogi méltóságtól kaptam értesítést, és<br />
vehettem volna át tőle a kitüntetést. Ez is meghiúsult, mint az oslói előadásom. A betegágyamban<br />
felvetődött bennem, vajh’ méltó voltam-e ezekre a kitüntetésekre<br />
- Remélem, hogy teljes gyógyulásodig sokat pihensz<br />
- Így gondoltam én is, de sajnos, nem tudok! Izgat, hogy nem tarthatom meg az<br />
egyetemen a német hallgatóknak az előadásaimat. Ezen kívül felkértek, hogy október 24-én az<br />
egyetem aulájában a Mócsy János emlékülésen a tanítványok nevében tartsak visszaemlékező<br />
előadást. Emlékszem, hogy a professzor úr születésének 100. évfordulóján ennek a megtisztelő<br />
feladatnak te tettél eleget. Nagyon felkészültem erre az előadásra, hogy méltó legyen az<br />
ünnepségre, és valóban kiemeljem a professzor úr emberi és szakmai nagyságát. Sajnos ez a<br />
tervem is dugába dőlt.<br />
- Csak nem ért újabb baleset<br />
- Balesetnek nem lehet nevezni, de egy ennél kellemetlenebb agyérgörcs miatt ismét<br />
kórházi kezelésben részesültem. Amint látod, teljesen rendbe jöttem, és ismét szeretnék dolgozni,<br />
mert az egy helyben üldögélés nem az én világom. Úgy látszik, a 80 év szép kor, de nem szabad<br />
húszéves fejjel gondolkozni és olyan intenzitással dolgozni. Kissé visszaveszek a tempóból, de<br />
nem hagyom abba.<br />
- Ahogy elnézlek, Jenő bátyám, amint teljesen jól érzed magadat, ismét belemerülsz a<br />
kutatómunkába. Azért vigyázz magadra, hogy sokáig hallgathassuk még visszaemlékezéseidet,<br />
előadásaidat, és olvashassuk szakmai tapasztalataidból adódó jó tanácsaidat. A kitüntetéseidhez<br />
pedig gratulálok, tudom, meggyőződésem, hogy méltó helyre kerültek.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. 12. 5. 57-58.<br />
122
A kamara szervezésének megszállottja<br />
<strong>Dr</strong>. Szabó Tamás<br />
Amikor felkerestem dr. Szabó Tamást, a Magyar Állatorvosi<br />
Kamara elnökét, hogy riportot készíthessek vele, egy határozott, jó<br />
képességű, szakmailag felkészült, jogi ismeretek útvesztőiben könnyedén<br />
eligazodó, a jövőbe vetett hittel teli, és a változások reményét sugárzó<br />
kolléga adott választ a tömérdek kérdésre, amellyel elárasztottam őt.<br />
A kamarák megalakulása óta ismerem, hiszen a kezdeti nehéz időkben már<br />
ott volt az országos vezetésben, mint Győr megyei elnök, ennek ellenére<br />
olyan érzés kerített hatalmába, hogy egy egészen más Szabó Tamással<br />
beszélgetek. Saját életéről, családjáról keveset beszél, annál többet a kamaráról, az állatorvosok<br />
összefogásáról és a szakmáról.<br />
Szabó Tamás édesapja körzeti állatorvos volt vidéken, majd Győrben. Ő 1951-ben<br />
született, majd később, 1954-ben még egy leánytestvérrel szaporodott a család. 1970-ben,<br />
Győrben érettségizett jeles eredménnyel. Gyermekkorában a humán tárgyak érdekelték, és fel<br />
sem merült benne, hogy állatorvos legyen. A középiskola elvégzése után mégis az állatorvosira<br />
jelentkezett, ahol a sikeres felvételi vizsga ellenére helyhiány miatt nem vették fel. Egy évet a győri<br />
állatkórházban felcserkedett - ahol a mozdony füstje megcsapta -, és kikristályosodott benne,<br />
hogy csakis az állatorvosi hivatást választhatja.<br />
A diploma megszerzése után a mosonmagyaróvári járásban lett szakállatorvos. Kétévi<br />
kemény munka után megyei szakállatorvos lett, ahol az élelmiszer-higiéniától az állat-higiénián<br />
keresztül az állat-egészségügyi igazgatásig mindennel kellett foglalkoznia. A szakállatorvosi<br />
munkák végzése alatt az összes szocialista országban volt tanulmányúton. 1980-ban egy magyar<br />
állatorvosi szakértői csoport tagjaként az Angolai Népi Köztársaságban szarvasmarhák fertőző<br />
betegségeinek diagnosztikai munkáiban vett részt. Borzasztó benyomást keltett benne a gyermekek<br />
éhhalála, a háború, a gyilkosságok, a fertőző betegségek. Az országtól 10000 kilométerre érezte<br />
először a magyarok hihetetlen összetartását, egymás megbecsülését, szeretetét.<br />
1981-ben édesapja 56 éves korában, szívinfarktusban elhunyt. Ekkor érezte igazán,<br />
hogy felnőtté vált, amikor a szeretetben élő család gondjaival neki kellett foglalkozni. Úgy döntött,<br />
hogy a szakállatorvosi munkát otthagyva körzeti állatorvosi teendőket fog ellátni. Közben summa<br />
cum laude eredménnyel elvégezte az állat-egészségügyi igazgatási szakállatorvosit. 1990-<br />
től kerületi főállatorvos lett Győrött. Azóta munkáját a körzet, a kerület és a lakásán található<br />
állatorvosi rendelő háromszöge határolta be. - Ugyanakkor megyei kamarai elnökként, majd<br />
országos elnökként közel 10 éve minden szabad időmet leköti a kollégák iránti elkötelezettség,<br />
felelősség. Édes gyermekem lett ez a szervezet, lényegemmé vált. - nyilatkozta lelkesedéssel.<br />
A kezdeti, forradalmi időkben mindenki azt hitte, hogy a jövőben nem fognak rólunk<br />
nélkülünk dönteni. A fiatalos lelkesedés Szabó Tamást is sok minden megváltoztatására sarkallta,<br />
amit a jobbító szándék vezérelt. 1997-ben országos elnökké választották. Munkáját segítették<br />
azok a kollégák, akik szintén tízéves tapasztalattal rendelkeztek már a kamarai vezető munkában<br />
123
(Palik János, Mile Sándor, Kellner József, Kiszler Gyula, Szántó Tibor és a többiek).<br />
- Kívülről sok segítséget ígértek, de keveset adtak. „Állandóan az az érzés motoszkált<br />
bennem, hogy jó ez a kamara, szép pántlika a magyar jogrend kalapján, de jobb, ha nem<br />
működik.”<br />
- Sokat kellett harcolni a kamara elismertségéért. Az Alkotmánybíróság döntése<br />
egyértelművé tette a kamarák helyét és szerepét a magyar közigazgatásban. Az állam a kamara<br />
felett csak törvényességi felügyeletet gyakorolhat. A szervezet ért el szép eredményeket, de<br />
kudarcok is érték. A vezetés és személy szerint én is a következő célok elérését tűztük magunk<br />
elé:<br />
1. Meg kell valósítani a kamara függetlenségét.<br />
2. Az államtól átvett feladatokat fizesse meg az állam.<br />
3. A kamara kész a jövőben is állami feladatok átvételére, a hozzá tartozó<br />
pénzeszközökkel együtt.<br />
4. Az állomásokon való elhelyezés átmeneti megoldásnak tekintendő.<br />
5. A kamara a törvény erejénél fogva tagja számtalan állami bizottságnak, a<br />
diplomahonosítástól kezdve az érdekegyeztető tanácson át az EU-csatlakozást<br />
előkészítő bizottságokig.<br />
6. Új megválaszolandó feladat az állatvédelem kérdése.<br />
7. A hatósági állatorvosi szervezet a kamara legfontosabb partnere, mert senki nem<br />
vitatja az állami irányítás felelősségét és jogát.<br />
8. Tisztázandó a szakértők és szaktanácsadók kérdése.<br />
9. Még mindig problémát okoz a veszettségoltás kérdése.<br />
10. A kamara belső kapcsolatrendszerében fontos szerepet kell, hogy játsszon az<br />
egyetem és az egyesület.<br />
11. Komoly feladat a továbbképzés kérdése, amely a kamara joga és kötelezettsége a<br />
szervezéssel és a számonkéréssel együtt.<br />
12. A sajtóval való szorosabb kapcsolat kialakítása is fontos.<br />
13. A vitás kérdések megoldása létkérdés minden partnerrel, az állatorvos-társadalom<br />
egysége és a szakma érdekében.<br />
14. Az állatorvosi szervezeteknek és a kamarának meg kell felelniük az európai<br />
normáknak.<br />
1999 első negyedében bizottság érkezik Brüsszelből a kamara szakmai felülvizsgálatára.<br />
Nem mindegy, hogy a kamara milyen megítélést kap. Kiemelkedően jó a kapcsolat a brit, német,<br />
dán szövetségekkel és társkamarákkal, de sikeres munkát végzett a kamara a közép-európai<br />
összefogás érdekében is.<br />
- Tamás! Állandóan csak a kamaráról beszélsz, holott én rólad szerettem volna képet<br />
nyújtani az olvasók számára. Család, gyerekek<br />
124
- Az interjú elején említettem már, <strong>Imre</strong> bátyám, hogy édesgyermekem lett ez a szervezet,<br />
tehát a családról beszéltem, a nagy magyar állatorvos családról.<br />
- Kérek most tájékoztatást a szűkebb családodról!<br />
- Mai napig a szülői házban élünk gyermekorvos feleségemmel és három leányunkkal<br />
együtt. Feleségem támogatása és családom toleranciája nélkül lehetetlen lenne mindazon terhet<br />
cipelnem, melyet a jóisten a vállamra rakott. A gyermekeim az elmúlt éveken nem sokat látták az<br />
apjukat, de azért vannak szent dolgok, amit még nem szegtem meg soha. Ilyen a közös téli síelés<br />
Ausztriában, és az elmaradhatatlan nyári családi vitorlázás a Balatonon. A család szeretete ad<br />
erőt, hogy tisztességgel végezhessem sokirányú, nehéz munkámat. Célom az, hogy egy működő,<br />
erkölcsileg szilárd, anyagilag megalapozott szervezetet hagyjak az utódomra.<br />
Kívánok ehhez jó egészséget és további boldog életet.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 4. 40.<br />
125
Köszönöm a sok jót, mit tőled kaptam!<br />
<strong>Dr</strong>. Lami Gyula<br />
Örömmel és némi izgalommal léptem 1954-ben, negyedévesen<br />
a Belgyógyászati Tanszék előadótermébe. Az alapismeretek elsajátítása<br />
után végre állatorvosi feladatokat, gyógyító tevékenységet is tanulhatok.<br />
Úgy gondolom, hogy ez mindegyik állatorvostan-hallgatónak hőn óhajtott<br />
vágya.<br />
A nagy tiszteletnek örvendő Mócsy professzor úr után<br />
még öt fehér köpenyes adjunktus, tanársegéd vonult be az első óra<br />
meghallgatására. Név szerint már mindegyiket ismertem. Óra után a húsz<br />
főből álló csoportok élére gyakorlatvezetőket jelölt ki Csek János tanár<br />
úr. Utólag megállapíthatom, hogy szerencsém volt, mert dr. Lami Gyula tanársegéd, később<br />
adjunktus úr vezetett be a belgyógyászati tudományok gyakorlati fogásainak elsajátításába. Magas<br />
szintű elméleti és gyakorlati tudása, kedves modora, segítőkészsége lenyűgözött bennünket.<br />
Személyesen is tapasztaltam, hogy más tanszékek is meghívták konzultációra. A betegállatbemutatók,<br />
a differenciáldiagnózis, a gyógymódok lehetőségei közül a legkorszerűbbek és<br />
hatékonyabbak kiválasztása, azoknak tájanatómiai, fiziológiai, gyógyszertani összefüggéseinek<br />
magyarázatai élményszámba mentek.<br />
Azóta sok idő telt el. A tanársegéd úrból tanszékvezető egyetemi tanár lett, generációkat<br />
nevelt és oktatott a becsületes, precíz munkára, kollegialitásra, etikára. Amikor alkalmam nyílt<br />
arra, hogy meghallgathassam - sajnos egyre ritkábban - csodálatos magyarsággal, igényességgel<br />
felépített, logikus, mindenki számára közérthető tudományos előadásait, büszke voltam rá, hogy<br />
a tanítványa lehettem.<br />
A professzor úr 1997. január 23-án töltötte be a 75. életévét. 1946-ban szerzett állatorvosi<br />
oklevelet és egy év múlva Kotlán professzor úr mellett doktorált. Ezután Mócsy professzor úr mellé<br />
került, ahol 17 éven keresztül oktatott. 1955-ben docens lett. Szuggesztív előadásaival ámulatba<br />
ejtette hallgatóit. Magyarázatai közben többször idézte tanítómestereit. Méltán vártuk, hogy Mócsy<br />
professzor úr örökébe lép. A sors másképpen alakította pályafutását.<br />
Rövid ideig a rendelőintézetben dolgozott, majd külső általános állatorvosi gyakorlatokat<br />
szervezett és vezetett a tőle megszokott magas szinten. 1973-ban nevezték ki egyetemi tanárrá, az<br />
igazságügyi állatorvostan tárgy oktatására. Ez a tudományág nem volt ismeretlen Lami professzor<br />
úr számára. Már Schwanner és Várnagy professzor urak tanszékvezetésének idején is e tárgy<br />
klinikai vonatkozású részét adta elő, és rendszeresen vizsgáztatott.<br />
Kutatómunkája sokrétű, szinte az állatorvos-tudomány jelentős részét felöleli. Foglalkozott<br />
a szarvasmarhák tüdőférgességének kórszövettanával, a juhok bentocidos fürösztésének<br />
tanulságaival, a plazmapótló szerek állatgyógyászati alkalmazásával (ez volt kandidátusi témája),<br />
a májműködés vizsgálatával, több transzfúziós terápiában alkalmazott anyag értékelésével,<br />
az állatgyógyászatban alkalmazott humán készítmények felhasználásával, szarvasmarhák<br />
leukózisával. Mint szakértői kollektíva tagja, irányítója volt a gümőkór-mentesítésnek, a lovak<br />
126
fertőző kevésvérűsége és a járványszerű mirigykór felszámolásának.<br />
Szakirodalmi tevékenységét 190 közlemény fémjelzi, amelyek közül 29 idegen nyelven<br />
is megjelent. Eredeti szakcikkein, könyvein, könyvrészletein, jegyzetein és témadokumentációin<br />
kívül kiemelésre méltóak az értelmező szótárak és több lexikon munkatársaként végzett<br />
tevékenysége. Volt a főiskola igazgatóhelyettese és az egyetem rektorhelyettese. Tudását az<br />
igazságügyi felülvéleményező bizottság elnökeként, az etikai bizottság elnökeként és az FM<br />
szakoktatási és gyógyszertári szakértőjeként kamatoztatta. 1990-ben vonult nyugdíjba.<br />
Kimagasló állatorvosi tevékenységéért, tudományos munkásságáért számos<br />
kitüntetésben részesült. A Felsőoktatás, a Mezőgazdaság és az Igazságügy Kiváló Dolgozója,<br />
a Munka Érdemérem, a Munka Érdemrend arany fokozata, a Nagyváthy-, a Marek- és a Hut˙raemlékérem<br />
és az egyetem hororis causa doktori cím tulajdonosa. Ezen kitüntetések ismeretének<br />
birtokában mindig felvetődik bennem az a gondolat, hogy egy szép magyarsággal, csodálatos<br />
mondatfűzéssel, kitűnő artikulációval beszélő állatorvos professzor miért nem kaphatta meg a<br />
szép magyar beszédért járó Péchy Blanka-díjat. Megérdemelnéd, Gyula bátyám.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 1. 52.<br />
127
Az iskolát teremtő akadémikus<br />
<strong>Dr</strong>. Kovács Ferenc<br />
Nehéz elkezdenem a beszélgetést dr. Kovács Ferenc<br />
akadémikussal, aki több éven keresztül nem lépte át az egyetem<br />
küszöbét, és most meghatódva fogadja a gratulációkat a honoris<br />
causa átvétele alkalmából. Ismét visszatért az alma mater falai közé.<br />
Iskolateremtő, tudományt művelő, kitűnő szervező, embert szerető,<br />
folyton tevékenykedő, szerény, de határozott emberi magatartásával<br />
nemzetközileg is elismertté tette intézményünket.<br />
Elsőéves hallgató voltam, amikor ő harmadévesen<br />
készségesen segített eligazodni az anatómia számunkra nehéz<br />
részeinek gyakorlati bemutatásában. Ötödéves koromban már a Belgyógyászati Tanszéken<br />
tanársegédesedett, ahol ugyanolyan bizalomgerjesztő, a hallgatónknak mindig segítőkész barátja<br />
lett. Már akkor kollégáknak tekintett bennünket. Útjaink elváltak, mert ő a tudomány művelését<br />
választotta, én pedig gyakorló állatorvosként dolgoztam. Az elmúlt évtizedek alatt bármikor<br />
találkoztunk, minden esetben volt annyi ideje, hogy pár kedves mondatot váltson velem és a<br />
többi, végeken dolgozó kollégákkal. A vezetése alatt álló egyetemet úgy irányította, hogy bármely<br />
tanszékre mentünk tanácsért, segítségért, éreztük kisugárzását és tudtuk, hogy hazamegyünk.<br />
Az ünnepély után köszönő szavaiban így fogalmazott:<br />
„Köszönöm a sorsnak és hálát adok Istennek, hogy e napot jó egészségnek örvendve<br />
megérhettem. Köszönet drága szüleimnek, akiktől a munka szeretetét, a küzdő szellemet, és a<br />
személyiséget meghatározó tulajdonságokat örökölhettem. Köszönöm családom segítségét,<br />
feleségem áldozatvállalását, és gyermekeim örömet okozó magatartását.” Ez egy aktív életet élő<br />
tudós csodálatos megnyilatkozása.<br />
Kovács Ferenc Sümegen érettségizett 1948-ban, majd 1952-ben szerzett állatorvosi<br />
oklevelet summa cum laude minősítéssel. Mócsy János akadémikus meghívására került a<br />
Belgyógyászati Tanszék és Klinikára, ahol 1957-ig tanársegédként, 1960-ig adjunktusi minőségben<br />
dolgozott. 1961-ben docens, 1962-ban tanszékvezető, majd 1964-ben tanszékvezető egyetemi<br />
tanári kinevezést kap az újonnan alakult Állathigiéniai Tanszékre, amelyet 1990-ig vezetett.<br />
Az Állatorvostudományi Egyetem vezetőségének 28 évem át tagja, ebből három<br />
cikluson át, 12 éven keresztül rektora volt. Vezetésének időszakához kapcsolódik az egyetem<br />
nagy rekonstrukciója, nemzetközi kapcsolatok felvétele és elmélyítése a nyugati országok<br />
társintézeteivel. Nem kis energiát fordított a német nyelven történő állatorvosképzés hazai<br />
megszervezésére, és a kiadott diplomák európai országokkal történő elismertetésére.<br />
A bicentenáriumi ünnepség módot adott arra, hogy hazánk egyetlen állatorvosképző<br />
intézménye, a világszerte elismert oktatómunkája és továbbképzési rendszere mellett tudományos<br />
munkásságával is bemutatkozzék. Az ifjúságnevelő, hagyománytisztelő célzattal megemlékeztek<br />
az alapítókról, és emlékükre szobrot emeltek az egyetem kertjében.<br />
128
Munkatársait tudatosan választotta ki, és megbízott bennük, gyakran túlságosan is.<br />
A graduális képzés szervezését, gyakorlati irányítását az oktatási rektorhelyettesre bízta. Annál<br />
többet törődött a kutatás és a tudományos továbbképzés megszervezésével és anyagi bázisának<br />
megteremtésével. Szorgalmazta a tudományos publikációs tevékenységet. Az egyik legnagyobb<br />
alkotása, a sok közül, a szakállatorvos-képzés megszervezése, és kilenc terület tematikájának<br />
összeállítása. Nevéhez fűződik a Nemzetközi Állathigiéniai Társaság megalapítása, melynek hat<br />
éven át elnöke volt. A társaság időközben világszövetséggé fejlődött.<br />
Tudományos munkásságára büszke lehet az egész magyar állatorvostársadalom.<br />
Napjainkig három tankönyvben, egy kézikönyvben, három idegen, egy magyar<br />
nyelvű könyvrészletben, három egyetemi jegyzetben, egy idegen és egy magyar nyelvű<br />
témadokumentációban tette közkinccsé munkásságának eredményeit. 280 tudományos és<br />
gyakorlati szakcikket, dolgozatot publikált, részben munkatársaival együtt, amelyeknek nagy része<br />
világnyelveken is megjelent. A tudomány művelése mellett 1960-ban megszerezte az állatorvostudomány<br />
kandidátusa, 1972-ben pedig az állatorvos-tudomány doktora fokozatot. 1976-ban<br />
a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, 1982-ben pedig az MTA rendes tagjává<br />
választották. Két évtizede aktív szereplője és egyik vezéregyénisége az MTA Agrártudományi<br />
Osztályának, melynek 1990-től 6 éven át elnökhelyettese, 1966-tól napjainkig elnöke. Az<br />
utóbbi három évben aktív munkát végez a Pannon Agrártudományi Egyetem Doktori Tanácsa<br />
Állattenyésztési és Takarmányozási Szakbizottságának elnökeként.<br />
Fő feladatának tekinti a talaj-növény-állat-ember táplálkozási láncolat kapcsolatában az<br />
egymásra hatások részleteinek feltárását, különös tekintettel az élelmiszerek minőségére és az<br />
ember egészségvédelemére.<br />
Munkáját pályafutása során számos kitüntetés fémjelzi, melyek közül kiemelkedők<br />
az Eötvös Lóránt-díj, az Állami Díj (amit megosztva kapott), a Tessedik-emlékérem, a Marekemlékérem,<br />
a Pavel Adami-emlékérem, az Oskar Röder-emlékérem, a Szkrjabin-emlékérem, a<br />
Semmelweis-emlékérem, a Munka Érdemrend arany fokozata, a Szocialista Magyarországért<br />
Érdemrend, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje.<br />
Most, az 1997-es diplomaosztó ünnepségen vehette át a régi kedves tanítványától, az új<br />
rektor úrtól, dr. Solti Lászlótól a honoris causa kitüntetést. Az egyetem részéről méltó elismerés ez<br />
a ma is aktívan dolgozó, 75. életévét betöltött dr. Kovács Ferenc akadémikus számára. Akik jelen<br />
voltunk az ünnepségen, vastapssal köszöntöttük Kovács Ferencet, a tudóst, az iskolateremtőt, a<br />
kollégát, az embert, akinek meghatódottságtól csillogó szemeiből kiolvasható volt felénk irányuló<br />
szeretete.<br />
Mócsy professzor úr kitűnő emberismeretét dicséri, hogy az ifjú munkatársáról a<br />
következő jellemzést adta: „Mint szakember gyors felfogóképesség, határozottság, céltudatosság,<br />
kiváló szorgalom és munkabírás, valamint szakmájának szeretete jellemzi. Kovács Ferenc a fiatal<br />
generációnak egyik legtöbbet ígérő, és legtöbb reménységre jogosító tagja.”<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 2. 41-42.<br />
129
Kovács Ferenc akadémikus 80 éves<br />
Nehéz szavakat találni akkor, amikor egy kedves barátnak,<br />
tudósnak, honi és világviszonylatban elismert professzornak, kutatónak<br />
kell megfogalmazni az életútját. Számomra még nehezebbé teszi a<br />
curriculum vitae megírását az a momentum, hogy Kovács Ferencet 1950-<br />
ben ismertem meg, és mint hallgató sokat segített az anatómia nehéznek<br />
tűnő ismeretinek elsajátításában. Később a Belgyógyászati Tanszéken,<br />
mint tanársegéd, ugyanolyan barátsággal állt rendelkezésemre és<br />
rendelkezésünkre, ha valami nem volt világos számunkra. Nekem, és azt<br />
hiszem sokaknak, ez a barátságos, kedves hangvétel örökre bevésődött a<br />
szívünkbe. Lehet vádolni engem azzal, hogy elfogult vagyok a professzor<br />
úrral szemben, de amit tőle kaptam, azért csak köszönetet mondhatok.<br />
A Magyar Állatorvosok Lapja 1997-ben és 2001-ben a 11. számban megemlékezett a<br />
professzor úr életéről, hosszú pályafutásáról, munkásságáról. A Kamarai Hírek 1998. május 15-<br />
i számában az Állatorvosok arcképcsarnoka című rovatban megpróbáltam összefoglalni azt az<br />
életművet, amelyet minden állatorvos, de minden ember számára példaként lehet állítani. Ezért<br />
most Kovács Ferencről mint emberről, mint tudósról szeretnék képet adni az olvasó számára.<br />
Kovács Ferenc Somogyszentpálon született földműves család gyermekeként. A község<br />
plébánosa hiába javasolta a szülőknek, hogy kitűnő képességű gyermeküket tovább taníttassák,<br />
ők a földbirtok egyetlen örököseként otthon tartották őt. 1940-ben behívták katonai szolgálatra, és<br />
1945-ben tért haza angol hadifogságból. A katonaság ideje alatt megerősödött benne az a tudat,<br />
hogy neki tovább kell tanulnia. Elvégezte a négy polgárit, majd különbözeti vizsga letétele után<br />
a sümegi Kisfaludy Gimnáziumban az 5-8. osztályt elvégezve jeles eredménnyel érettségizett.<br />
Erős akaratát és határozottságát édesapjától örökölte. Szerénysége, emberszeretete, barátságos<br />
hangvétele édesanyjának köszönhető. A szülők féltő gonddal kísérték egyetlen gyermekük<br />
kibontakozását az általuk ismeretlen világban. Érettségi után két helyre is beadta felvételi kérelmét,<br />
az orvosira és az állatorvosira.<br />
Mindkét helyre felvették. Ő az állatorvos-tudományt választotta, mindannyiunk örömére.<br />
Ma egy akadémikussal kevesebb lenne nekünk, ha az orvostudományt választja, és most ők<br />
lennének gazdagabbak egy értékes emberrel.<br />
1952-ben summa cum laude minősítésű állatorvosi oklevelet szerzett. Mócsy professzor<br />
úr meghívta a Belgyógyászati Tanszék és Klinikára tanársegédnek. 1957-ig tanársegéd, 1961-ig<br />
adjunktus, 1961-ben docens, 1962-ben tanszékvezető, majd 1964-ben tanszékvezető egyetemi<br />
tanári kinevezést kap az általa alapított Állathigiéniai Tanszéken. Az akkori igényeknek megfelelően<br />
felismerte, hogy a hagyományos gyógyító munkára, járványmegelőző tevékenységre felkészítő<br />
állatorvosképzés kevés ismeretet nyújt az időközben átalakult nagyüzemi állattartáshoz. Magamról<br />
és a környezetemben élő és dolgozó kollégákról tudom, hogy mennyi álmatlan éjszakát okozott<br />
a sorozatos naposcsirke-, malac- vagy borjúelhullás. Hányszor konzultáltunk olyan esetekben,<br />
amelyekről Kovács professzor úr könyve világos és egyértelmű magyarázattal szolgált. Mi a saját<br />
kárunkon voltunk kénytelenek megtanulni az állathigiéniát.<br />
130
Kovács professzor úr az Állatorvostudományi Egyetem vezetőségének 28 éven át tagja,<br />
ebből három cikluson át, 12 éven keresztül rektora volt. Vezetésének időszakához kapcsolódik<br />
az egyetem nagy rekonstrukciója. 1974-ben került sor a Bethlen Gábor utcai négy toronyépület<br />
átadására, amelyet két évvel később követett az aula, a tornacsarnok, az étterem és a múzeum<br />
felavatása. A Marek Józsefről elnevezett új kollégiumot 1973-ban vehette birtokba az egyetemi<br />
hallgatóság. A megnövekedett feladatok javítása érdekében az egyetem birtokába került az üllői<br />
Kísérleti Intézet, a Lovas Tanüzem és az Abonyi utcai vendégház.<br />
A gyakorlati építkezés mellett azonban a fő hangsúlyt mégis a szellemi építkezés kapta.<br />
A feladatok elvégzéséhez munkatársait tudatosan választotta ki, és megbízott munkájukban. A<br />
graduális képzés szervezését, gyakorlati irányítását az oktatási rektorhelyettesre bízta. Annál<br />
többet törődött a kutatás és tudományos továbbképzés megszervezésével és anyagi bázisának<br />
megteremtésével. Szorgalmazta a tudományos publikációs tevékenységet. Az egyik legnagyobb<br />
alkotása, a sok közül, a szakállatorvos-képzés megszervezése és kilenc terület tematikájának<br />
összeállítása. Nem kis energiát fordított a német nyelven történő állatorvosképzés hazai<br />
megszervezésére, és a kiadott diplomák európai országokkal történő elismertetésére. Nevéhez<br />
fűződik a Nemzetközi Állathigiénia Társaság megalapítása, melynek hat éven át elnöke volt.<br />
1973-ban ő szervezte meg a társaság első kongresszusát Budapesten. A tudományterület elindult<br />
nemzetközi útjára, túllépve a kontinens határait. Az időközben világszövetséggé fejlődött társaság<br />
VII. kongresszusát 1994-ben, az USA-ban tartotta, ahol egykori alapító tagját tiszteletbeli taggá<br />
választották.<br />
Kovács Ferenc rektorsága idején a legnagyobb figyelmet kiváltó esemény az<br />
Állatorvostudományi Egyetem bicentenáriumi ünnepségsorozatának megrendezése volt, amelyen<br />
a világ minden részéről negyven és a legtöbb hazai társintézmény képviseltette magát. 1987-<br />
ben a magas szinten megrendezett ünnepségsorozat idején a világ állatorvosi közvéleményének<br />
figyelme Budapestre irányult. Nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor egy tapolcai orvosállatorvos<br />
tudományos tanácskozás keretén belül - mintegy folytatásaként az ünnepségeknek -<br />
Kovács Ferenc rektor úr elfogadta meghívásomat, és a rektorhelyettesekkel együtt részt vett azon,<br />
és felszólalásával emelte annak színvonalát.<br />
Tudományos munkásságára büszke lehet az egész magyar állatorvos-társadalom. Méltán<br />
emlegetik Mócsy, Manninger, Kotlán, Csukás, Kovács Jenő munkájának folytatójaként. Napjainkig<br />
három tankönyvben, egy kézikönyvben, három idegen, egy magyar nyelvű könyvrészletben, három<br />
egyetemi jegyzetben, egy idegen és egy magyar nyelvű témadokumentációban tette közkinccsé<br />
munkásságának eredményeit. 280 tudományos és gyakorlati szakcikket, dolgozatot publikált,<br />
részben munkatársaival együtt, amelyeknek nagy része világnyelven is megjelent. A tudományos<br />
kutatómunka művelése mellett 1960-ban megszerezte az állatorvos-tudomány kandidátusa,<br />
1972-ben pedig az állatorvos-tudomány doktora fokozatot. 1976-ban a Magyar Tudományos<br />
Akadémia levelező tagjává, 1982-ben pedig az MTA rendes tagjává választották. Két évtizede aktív<br />
szereplője és egyik vezéregyénisége az MTA Agrártudományi Osztályának, melynek 1990-től hat<br />
éven át elnökhelyettese, 1966-tól pedig elnöke. Az utóbbi években aktív munkát végez a Pannon<br />
Agrártudományi Egyetem Doktori Tanácsa Állattenyésztési és Takarmányozási Szakbizottságának<br />
elnökeként. Fő feladatának tekinti a talaj-növény-állat-ember táplálkozási láncolat kapcsolatában<br />
az egymásra hatások részleteinek feltárását, különös tekintettel az élelmiszerek minőségére és<br />
131
az egészségvédelemre.<br />
Kitüntetéseit nem sorolom fel, az elolvasható a róla megjelent előző méltatásokban.<br />
1990-ben, a rendszerváltás idején meggondolatlan, rosszindulatú intrikákat kreáltak ellene azok<br />
a fiatal állatorvosok, akiknek a külföldi továbbképzését annak előtte ő támogatta. Ezek után<br />
helyetteseivel együtt lemondott az egyetem vezetéséről, és nyugdíjazását kérte. A belédöfött<br />
tőr fájdalmát feledtették vele a tudományos világ részéről érkező elismerések, volt munkatársai,<br />
tisztelői és barátai. A Magyar Tudományos Akadémia előadóterme zsúfolásig megtelt, amikor<br />
2001. november 28-án ünnepi ülést rendeztek 80. születésnapja alkalmával.<br />
Megnyitó köszöntőt mondott Dohy János, az MTA rendes tagja, osztályelnök. Ezután<br />
Glatz Ferenc, az MTA elnöke méltatta Kovács Ferenc munkásságát. Solti László, az MTA<br />
doktora, egyetemi tanár Kovács Ferenc munkásságának hatása az állatorvosképzésre és<br />
az állatorvos-tudományra címmel, Horn Péter, az MTA rendes tagja, egyetemi tanár, rektor A<br />
genetikai és a környezeti tényezők közötti kölcsönhatások az állattenyésztésben címmel tartott<br />
előadást. A Brüsszelből érkező Somogyi Árpád, az MTA külső tagja Az élelmiszer-biztonság<br />
és fogyasztóvédelem az Európai Unióban című előadásában tett érdekes megállapításokat,<br />
gyakran idézve Kovács professzor munkásságát. A Nemzetközi Állathigiéniai Társaság szerepe<br />
a tudományterület fejlődésében című előadást Rafai Pál, az állatorvos-tudomány kandidátusa,<br />
egyetemi tanár, az Állathigiéniai Tanszék vezetője tartotta. Végül Nagy Béla, az MTA levelező<br />
tagja, egyetemi magántanár a Salmonellosisok elleni védekezés újabb lehetőségei az<br />
állategészségügyben címmel tartott előadást.<br />
A jelenlévők vastapsa mellett elérzékenyedve mondott köszönetet Kovács Ferenc a<br />
80. születésnapjára rendezett ünnepség szervezőinek és a megjelent kollégáknak, barátoknak.<br />
Többek között ezeket mondta: „Ahhoz, hogy pályám során a feladataimat mindig időre, legjobb<br />
tudásom szerint tudtam elvégezni, felbecsülhetetlen segítséget nyújtott számomra a nyugodt és<br />
biztos családi háttér. Feleségem a legnehezebb időkben is mellettem állt, és igyekezett átsegíteni<br />
minden akadályon. A két lányom, unokáim együtt örvendeznek velünk ezen a szép ünnepen.<br />
Együtt az egész család, akik nélkül üres lenne az életem.”<br />
Befejezésül Kojnok Jánost idézem, aki egy Kubában tanult mexikói közmondást hozott<br />
haza: „Fontosnak lenni igen kellemes dolog, de kellemesnek lenni még fontosabb.”<br />
Kovács Ferenc lehet, hogy nem ismerte ezt a közmondást, de bármilyen fontos ember<br />
is volt, mindenki számára mindig kellemes tudott maradni.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2002. 13. 1. 41-42.<br />
132
Ha újra kezdené, ugyanígy csinálná<br />
<strong>Dr</strong>. Kojnok János<br />
- Békéscsaba utcáin 1937-ben a szó igazi értelmében<br />
céltalanul lődörögtem egy kitűnő érettségi bizonyítvánnyal a<br />
zsebemben, amit az evangélikus gimnáziumban szereztem nyolcévi<br />
szorgalmas tanulás után. Nem tudtam eldönteni, hogy mi legyek, hova<br />
menjek továbbtanulni - mondja mosolyogva dr. Kojnok János.<br />
Szerencséje volt, hogy útközben találkozott volt osztálytársával,<br />
Palyusik Mátyással, aki megkérdezte tőle: hova mész<br />
továbbtanulni<br />
- Nem tudom.<br />
- Gyere el az állatorvosira, és ezután is együtt leszünk.<br />
A tanácsot megfogadta és 1937-től 1941-ig az egyetemen is kitűnően helytállt a két<br />
jó barát. Másodévesen anatómiai pályamunkájukat is együtt dolgozták ki A háromosztagú ideg<br />
dúcainak összehasonlító anatómiája címmel. Ezek után természetes, hogy diákcsere keretében a<br />
nyári vágóhídi gyakorlatát Lengyelországban töltötte, ahol az otthonról hozott szlovák nyelvtudás<br />
segítségével oly mértékben megtanult lengyelül, hogy gyakorló állatorvosként lefordította<br />
Kocylowski és Miaczynski: Halbetegségek című könyvét, később pedig szlovák nyelvről Lesnik<br />
és munkatársai: Az állatok vírus eredetű daganatos betegségei, és Vrzgula és szerzőtársai:<br />
A gazdasági állatok anyagforgalmi betegségei és megelőzésük című könyveit.<br />
Az abszolutórium után, 1941 őszén a Kórbonctani Tanszékre került gyakornoknak. Itt<br />
végezte élete első kísérleti állatoltását. Az akkor kinevezett tanszékvetető, Sályi professzor úr<br />
megbízta, hogy vegyen részt a baromfipestises megbetegedések kórfolyamatának megismerésére<br />
kezdődő vizsgálatokban. 1942-ben Szabó István hívására a Sebészeti Klinikára került egy<br />
megüresedett gyakornoki helyre. Guoth professzor úr rövidesen egy kórszövettanoshoz illő témát<br />
adott doktori disszertációjához. A különféle sebészeti varróanyagok sorsa az állati szervezetben<br />
címmel. A doktori cím elnyerése után 1943 januárjától 1949-ig Békéscsabán lett városi állatorvos,<br />
ám folyamatos munkavégzését több esetben megszakította a katonai szolgálat.<br />
A Mészáros István tanár úr vezette mesterséges termékenyítési tanfolyamon részt vett,<br />
és ezután Békéscsabán megszervezte a lovak termékenyítő állomását. 1949-tól 1951-ig az Állami<br />
Gazdaságok Igazgatóságán főelőadó lett. Hamarosan rájött, hogy ez a munkakör nem tölti be az<br />
életét úgy, ahogy szeretné, ezért kérte áthelyezését a Phylaxia Állami Oltóanyagtermelő Intézetbe.<br />
Az oltóanyag-termelést sehol sem tanítják. Köves János professzor úrnak és munkatársinak<br />
a segítőkészsége megszerette vele ezt a munkát. Témát mindenki szabadon választhatott a<br />
kutatásban. Ő az Aujeszky-féle betegséggel foglalkozott intenzíven. Az országban levő nagyarányú<br />
megbetegedés és malacelhullás indokolttá tette a specifikus védekezési mód kidolgozását.<br />
A világon elsőként sikerült sejttenyészetben termelt antigénnel hatékony szérumot előállítani.<br />
Az Aujeszky-betegség részletes felkutatásában végzett munkáért megkapta a kandidátusi<br />
fokozatot. A csúcsot azonban a Bartha Adorján vírustörzséből előállított vakcina jelentette.<br />
133
Bartha doktorral közösen dolgozták ki a vakcina alkalmazási módját, és a hannoveri Állatorvosi<br />
Világkongresszuson mutatták be. Részt vett a Derzsy-féle és több más szérum és vakcina<br />
termelési módszerének kidolgozásában.<br />
Szakmai látókorét bővítette az angliai Központi Állatorvosi Laboratóriumban (Weybridge)<br />
eltöltött 4 hét, a szomáliai kiküldetés és a Kubában eltöltött négy esztendő. Szerencséje volt<br />
közelről tanulmányozni több magyar állatorvossal együtt az afrikai sertéspestist, amelyet nagy<br />
áldozatok árán és példás fegyelmezettséggel sikerült kiirtani.<br />
Nagy elismerés volt számára a Nemzetközi Járványügyi Hivatal (Office International des<br />
Epizooties, Paris) részéről, amikor előadás tartására és vitavezetőnek hívták meg az Aujeszkybetegséggel<br />
foglalkozó ülésre. A standardizálással foglalkozó kiadványban egyik referens<br />
víruselnevezésként a Kojnok-törzsre tett ajánlást.<br />
A több hazai kitüntetés mellett kiemelkedik az Európai Állatorvos Virológusok Társasága<br />
által adományozott Aujeszky Aladár-emlékérem.<br />
Hatvan éves korában a Vírológiai Főosztály vezetőjeként ment nyugdíjba. A hivatásától<br />
ma sem szakadt el. Rendszeresen részt vesz az Akadémia, az Állatorvos Egyesület, a Zoonózis<br />
Társaság és az egyetemi Baráti Kör rendezvényein.<br />
Visszatekintve életútjára boldogan állapítja meg, hogy 18 éves korában helyesen döntött,<br />
hogy az állatorvosi hivatást választotta. Pedig mennyi tanulás, olvasás, kiszállás, vizsgálat, siker<br />
és kudarc van a munka mögött, de ha újra kezdené, ugyanígy csinálná.<br />
Sokat köszönhet a családjának és a szüleinek, akik a tanulásához mindent<br />
biztosítottak.<br />
- Mi a hobbid, János bátyám<br />
- A kertészkedés és a síelés, na meg a sakk.<br />
- Mit szeretnél még elérni az életben<br />
- Hogy olyan okos legyek, mint a feleségem - kacsint hozzá huncutul mosolyogva.<br />
Tudod, Imrém, van egy mexikói mondás, amit Kubában tanultam, és ajánlom mindenkinek a<br />
figyelmébe: „Fontosnak lenni igen kellemes dolog, de kellemesnek lenni még fontosabb.”<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 2. 42.<br />
134
A szakma és az irodalom megszállottja<br />
<strong>Dr</strong>. Landy László<br />
Laci bácsi még most is, 85 éves korában, rendszeresen olvassa<br />
a Magyar Állatorvosok Lapját, és érdekli minden új tudományos felfedezés,<br />
amely a szakmával kapcsolatos. Pár évvel ezelőtt még az egyetemre is<br />
bejárt különböző előadásokat meghallgatni, de ma már fárasztja az utazás.<br />
Ritkán találkozunk vele a szenior klub foglalkozásain, ahol kedves, humoros<br />
novelláival szórakoztatott bennünket.<br />
<strong>Dr</strong>. Landy László 1913. március 4-én született Pacsán, ahol<br />
édesapja iskolaigazgató, édesanyja pedig tanítónő volt. A családban<br />
négyen voltak testvérek, így már gyermekkorában megismerte a terhek<br />
közös viselését, egymás megbecsülését, segítését és az együvé tartozás örömét. Elemi iskoláit<br />
Pacsán, gimnáziumi tanulmányait Zalaegerszegen végezte. Szerette a z irodalmat, a magyar<br />
nyelv sokszínűségét, ami már fiatal korában novellák, elbeszélések írására késztette. Ennek<br />
ellenére mégis az állatorvosi pályát választotta, ahol 1935-ben jeles eredményű diplomát szerzett.<br />
Ezt követően a Kórbonctani, majd a Belgyógyászati Tanszékeken tanársegédesedett. 1936-ban<br />
a Fogolymadarak aspergillosisa című disszertációját védte meg summa cum laude eredménnyel,<br />
ami után állatorvos-doktori minősítést kapott.<br />
Néhány évig az akkori Magyarország határain belül (Kelebia, Kassa, Mohács, Torna,<br />
Munkács) körállatorvosként dolgozott, majd a tiszti vizsga letétele után, 1939-ben Zalaszentgrótra<br />
helyezték járási főállatorvosnak. Szakmai munkáját mind a felettes hatóságok, mind az állattartó<br />
lakosság nagyra értékelte. Az 1950-es évek elején a köztiszteletnek örvendő állatorvost vallásossága<br />
miatt támadás érte. A járási tanács vezetője már alig várta a tanácsi törvény megjelenését, hogy a<br />
járási főállatorvos munkáltatója lehessen. Így könnyen leszámolhat a templomba járó, félmaszek<br />
állatorvossal, aki 12 község állatorvosaként számára teljesen érthetetlen módon hivatali időben<br />
nem ül állandóan a járási tanácson levő szobájának íróasztalánál. Olaj volt a tűzre, amikor<br />
egyik községében egy vasárnap Mindszenty bíborost várták bérmálásra, és a járási tanács<br />
illetékesei arra a napra apaállatszemlét írtak elő számára. Laci bácsi reggel öt órakor elkezdte az<br />
apaállatszemlét, és tíz órakor zavartalanul kezdődhetett a bérmálás. Bár a „császár” és az Isten is<br />
megkapta, ami őt megilleti, de a hatalom nem tűri, ha számítását keresztülhúzzák.<br />
1952-ben kénytelen volt Zalaszentgrótról elmenni, annak ellenére, hogy szakmai<br />
tevékenységét nem tudták támadni, mert erre nem szolgáltatott okot.<br />
1952-ben a Fejér megyei Enyingre helyezték járási főállatorvosnak, majd a járás<br />
megszüntetése után, nyugdíjba vonulásáig, 1976-ig itt dolgozott körzeti állatorvosként. Szakmai<br />
felkészültsége megalapozta azt a viszonyt is, amely az irányítása alatt álló kollégákhoz fűződő<br />
kapcsolatában érezhető volt. A kollégák felnéztek rá, kikérték véleményét sok alkalommal akkor is,<br />
amikor már nem volt járási főállatorvos. Aktívan részt vett az újabb állatorvos nemzedék nevelésébe.<br />
Gyakornokokat fogadott. Esetenként maguk a hallgatók vagy szigorlók is meghökkentek azon,<br />
hogy a legújabb tudományos eredményekről, kutatásokról és a gyakorlatban alkalmazható<br />
135
eljárásokról is tájékozott volt. Nemegyszer zavarba hozta a gyakornokait kérdéseivel és azzal,<br />
hogy nem elégedett meg a felületes válaszokkal.<br />
Gyakorlati és elméleti felkészültségét bizonyítja az a tény, hogy az Állatorvos-tudományi<br />
Főiskolán, majd Egyetemen használt Manninger-Mócsy Állatorvosi belgyógyászat tankönyv<br />
1956-os, harmadik, átdolgozott és bővített kiadásának lektorálására kérték fel a neves szerzők.<br />
A megtisztelő felkérésnek örömmel tett eleget, és a napi munkák után éjszakába nyúlóan dolgozott<br />
a kézirat áttanulmányozásán és véleményezésén. Az élete munkássága folyamán csalódottságra<br />
nem volt oka. Szakmai tudását elismerték, hitét megtartotta, és örömmel töltötte el, ha a nála<br />
gyakornokoskodó hallgatókból később elismert szakember lett. Ha találkozott ezekkel a kollégákkal,<br />
boldogan elevenítették fel azt az időszakot, amikor kezdő állatorvosként keze alatt formálódtak,<br />
magukkal víve az ott kapott szakmai, etikai, morális alapot, amelyre mindenkor építhettek. Több<br />
alkalommal kapott meghívást az államvizsgákon való részvételre mint vizsgabiztos. Szakmai<br />
elismertségét több kitüntetés fémjelzi, de ezek közül számára az 1977-ben kapott Marek Józsefemlékérem<br />
a legkedvesebb.<br />
A magyar nyelv szeretete végigkísérte életpályáját. Több mint száz novellája porosodik<br />
az íróasztal fiókjában, amelyet érdemes lenne közkinccsé tenni. Kiváló tollú és humorú író, és<br />
megköszönöm, hogy megtisztelt bizalmával, mert több, mint húsz elbeszélését olvashattam.<br />
Jelenleg Budapesten él Laci bácsi. Három fia közül egy mérnök, egy agrármérnök, egy<br />
pedig állatorvos, aki jelenleg a Veszprém megyei állomás igazgatóhelyettese. A két világháború,<br />
1956 és a vallása miatti üldöztetés nem viselte meg annyira, mint feleségének 51 évi boldog<br />
házasság utáni elvesztése. Azóta nem ül írógéphez, és ritkán mozdul ki hazulról. Laci bácsi!<br />
Gratulálunk a gazdag életutadhoz, amilyet kevés gyakorló állatorvos mondhat a magáénak, és jó<br />
egészséget kívánunk, hogy még sokszor találkozhassunk a Szenior klubban.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 3. 62-63.<br />
136
Hazánk morális felemelkedéséért dolgozom<br />
<strong>Dr</strong>. Padányi Márius<br />
- Szeretem hazámat, családomat, kollégáimat, munkatársaimat<br />
és az elesett szegény embereket, akik a társadalom perifériájára kerültek.<br />
- így kezdte önvallomását dr. Padányi Márius.<br />
1925-ben született Budapesten. A középiskoláit a ciszterci rend<br />
budapesti Szent <strong>Imre</strong> Gimnáziumában végezte. 1943-ban iratkozott be a<br />
M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaság Tudományi Egyetem Állatorvosi<br />
osztályára. 1944-ben katonai szolgálatra hívták be, ahol a fronton súlyos<br />
sebesülést kapott. A hadikórházban sebesüléséhez szepszis társult, és<br />
szovjet fogságba esett. A gyógyszeres kezelést megvonták tőle, mert az<br />
orvosok véleménye szerint három napnál tovább nem él. Erős szervezete leküzdötte a betegséget,<br />
de egy életre rokkant maradt. Az itthoni hosszas kezelés után 70%-os hadirokkanttá nyilvánították.<br />
Ha kissé megkésve is, de folytatta tanulmányait. 1950-ben szerzett állatorvosi diplomát, dédelgetett<br />
álmáról, a gyakorló, gyógyító állatorvosi munkáról azonban le kellett mondnia.<br />
A diploma megszerzése után az Országos Állategészségügyi Intézet oltóanyag-ellenőrző<br />
osztályára került. 1952-ben a kinevezett igazgató az akkori politikai helyzetnek megfelelően több<br />
leszerelt ávéhást alkalmazott, ezért a Phylaxia Állami Oltóanyagtermelő Intézetbe helyezték át.<br />
Az inaktivált bakteriális vakcinákat előállító osztályon dolgozott, ahol 1956 decemberében az<br />
osztály vezetésével bízták meg. Nem akart a szürkeségbe süllyedni, ezért a rutin oltóanyagtermelés<br />
feladatai mellett kísérleti-fejlesztő tevékenységgel, technológiai módosításokkal, új<br />
vizsgálati módszerek bevezetésével és új készítmények előállításával is foglalkozott.<br />
Először idegenkedett a laboratóriumi munkáktól, később, az évtizedek folyamán,<br />
megszerette, hivatásának érezte ezt az állat-egészségügyi részterületet, amely sok örömet,<br />
érdekességet és izgalmas felfedezéseket hozott a számára. Vizsgálatairól a társszerzőkkel<br />
együtt több mint 30 közlemény jelent meg hazai és külföldi szaklapokban. 1971-ben kinevezték<br />
a Bakteriológiai Főosztály vezetőjének. 1976-ban és 1977-ben, Mongóliában a szonginói<br />
biokombinát együttműködési igazgatója volt. Tevékenységét a Mongol Mezőgazdaság Kiváló<br />
Dolgozója kitüntetéssel ismerték el. 1987-ben, 38 évi szolgálat után ment nyugdíjba.<br />
Becsületes, az állategészségügyért végzett odaadó munkáját az alábbi kitüntetésekkel<br />
ismerték el: Munka Érdemrend ezüst fokozata, Kiváló Feltaláló kitüntetés arany fokozata, Kiváló<br />
Újító bronz fokozata, két alkalommal a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója miniszteri és a Kiváló<br />
Dolgozó vállalati kitüntetés. A szakmai kapcsolatokat és az új tudományos felfedezések ismeretét<br />
most nyugdíjas korában is fontosnak tartja.<br />
A pihenést nem ismeri. Ma is aktívan dolgozik, csak más területen. 1990 óta az újjáalakult<br />
Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének általános<br />
elnökhelyettese. A szövetség jogelődjét 1947-ben feloszlatták, így a diktatúra évtizedei alatt a<br />
hadigondozottak teljesen jogfosztottá váltak. Hosszú évek feszültségekkel terhes tárgyalássorozata<br />
eredményeként két kormányrendelet és a hadigondozási törvény került elfogadásra. Az ország<br />
137
132 városában és Budapest valamennyi kerületében alakítottak helyi szervezetet, melyeknek fő<br />
szervezője Padányi doktor volt. Most nyílott igazán alkalma arra, hogy megismerje az elesett,<br />
idős, évtizedeken át sokat szenvedett, megalázott, kiszolgáltatott, a társadalomból kirekesztett<br />
embereket. Erkölcsi kötelességének érzi, hogy önzetlenül, bajtársiasságból, szeretetből,<br />
szinte megszállottként végezze munkáját. Kormányhatározattal létrehozták a Hadigondozottak<br />
Közalapítványát, melynek szintén alelnökévé választották. Kiemelkedő tevékenységéért 1996.<br />
augusztus 20-án a Honvédelmi Minisztérium központi ünnepségén a legmagasabb miniszteri<br />
polgári kitüntetést vehette át, a „Honvédelemért” Kitüntető Címet és érmet.<br />
Az elmúlt idők megfeszített munkájához felesége otthont tudott teremteni, és<br />
harmonikus, kiegyensúlyozott hátteret tudott biztosítani. Házasságából három gyermek született,<br />
akik egyetemet és főiskolát végeztek. Nagy tragédia érte a családot, amikor 26 éves gépészmérnök<br />
fiuk áramütés következtében eltávozott közülük. Egy szülőt nagyobb csapás nem érhet, mint<br />
gyermekének elvesztése. Öt kedves unokája és két lánya nyújt vigaszt tíz éve elhunyt fiuk által<br />
okozott fájdalomért.<br />
A sok megpróbáltatás ellenére, amely érte, vidám természetű a munkahelyen,<br />
baráti társaságban, családi körben egyaránt. Amíg bírja egészséggel és energiával, azon fog<br />
munkálkodni, hogy hazánk jövő társadalmában ismét a morális értékrend váljon uralkodóvá, a<br />
hazafias érzés, a magyarságtudat, a tisztesség, az önzetlenség, a keresztény eszmeiség normái<br />
kapjanak meghatározó szerepet.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 3. 63.<br />
138
Korát meghazudtoló energiával dolgozik<br />
<strong>Dr</strong>. Padányi Márius<br />
<strong>Dr</strong>. Padányi Máriusszal az Állatorvosi Kamarai Hírek Állatorvosok<br />
arcképcsarnoka rovatában 1998. augusztus 7-én Hazánk morális<br />
felemelkedéséért dolgozom címmel közöltem már egy beszélgetést. Hogy<br />
ismét felkerestem, annak az az oka, hogy magas kitüntetésben részesült.<br />
- Hatvan éve ért véget a II. világháború, sok keserűséget, hadirokkantakat,<br />
-özvegyeket, -árvákat hagyva maga után. Ővelük, ezekkel a szomorú sorsú<br />
emberekkel foglalkozom.<br />
- Mi indított el ezen az úton<br />
- Magam is, mint rokkant ember, azonosulni tudtam a második világégés kárvallottjaival.<br />
Az ő soruk az elmúlt négy évtizedben a megaláztatás, a hallgatás és a szenvedés volt. A második<br />
világháborút követő kommunista térhódítás nem ígért sok jót az áldozatok számára. Pedig a fronton<br />
meghalt körülbelül 400 ezer magyar katona. A különböző harci cselekmények során, valamint<br />
a hitleri koncentrációs táborokban és a szovjet hadifogolytáborokban elhunytakkal kiegészítve<br />
a számuk megközelíti az egymilliót. A hadirokkantak, -özvegyek és -árvák száma pedig 800<br />
ezer körül mozgott. Az első világégést követő nehéz gazdasági helyzetben is 1933-tól törvény<br />
rendelkezett az áldozatokról. A hadigondozottak ügye nemzeti ügy lett. Bármilyen meglepő, a<br />
szóban forgó törvény 1994. augusztus 31-ig volt érvényben, csak 1949-től nem alkalmazták a<br />
benne foglaltakat. Életbe lépett a teljes jogfosztottság.<br />
- Ilyen előzmények után, hogy fogtál neki a munkáknak<br />
- Nehéz volt! A jogfosztottak annyira féltek a diktatúra bosszújától, hogy amikor 1990<br />
márciusában újra kezdtük szervezni a szövetséget, sokan megkérdezték, hogy nem lesz ebből<br />
baj Levélben fordultam Csehák Judit akkori egészségügyi miniszterhez és Németh Miklós<br />
kormányfőhöz, hogy támogassanak egy ilyen törekvést. A válasz azonban elutasító volt. Egy<br />
hetvenöt százalékos hadirokkant, Vajay István 1990 februárjában újsághirdetést tett közzé,<br />
amelyben az érdekelteket jelentkezésre szólította fel. Ekkor indultam el országjárásra, Záhonytól<br />
Hegyeshalomig, Kaposvártól Hódmezővásárhelyig. Kezdetben saját pénzből, később már<br />
különböző pályázatokból befolyt összegből az ország valamennyi megyéjében, 132 településen<br />
alapítottam helyi szervezetet. Megérett a helyzet arra, hogy törvényerejű rendelet lépjen hatályba.<br />
A szövetség petíciót fogalmazott meg Szabad Györgynek, a parlament akkori elnökének, aki<br />
fogadott bennünket és a Honvédelmi Minisztérium hatáskörébe utalt, ahol Für Lajos honvédelmi<br />
miniszter egyetértett a javaslattal, és 1994. szeptember 1-jén hatályba lépett az új törvény. Ekkor<br />
lettem a Hadirokkantak, Hadiözvegyek, Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének alelnöke,<br />
majd később elnöke.<br />
- Mit tudtatok megvalósítani a törvényerejű rendelet után<br />
- A törvénynek sok hibája volt, amit joggal sérelmeztek az érintettek. A honvédelmi<br />
bizottság ülésein mindig ott voltam, mert meghívtak. Siralmas volt látni, hogy a HM jelen lévő<br />
139
képviselői milyen kétségbeesetten tiltakoztak a törvénymódosítás ellen. Éppen annak a<br />
minisztériumnak a munkatársai, akik nagyon jól tudták, hogy mi nem idegenlégiósok voltunk,<br />
hanem behívóparancs, katonaeskü, vezényszó döntött a sorsunkról. Rendezetlen volt a hadiárvák<br />
és a hadigyámoltak helyzete is. Végre 2000 júniusában egy önálló képviselői indítvány segített.<br />
Nagy eredménynek tartom, hogy a jelenlegi helyzetig eljutottunk. Most is négy törvényjavaslatunkat<br />
vetjük harcba. Harc nélkül nem megy. Csak olyan csatákat szabad vállalni, amelyek elég nagyok,<br />
hogy számítsanak, de elég kicsik, hogy megnyerhetők legyenek.<br />
- Kik segítik a munkádat<br />
- A szövetség elnökségének hat tagja közül kettő vidéki, négy budapesti. A budapestiek<br />
közül ketten nem tudják elhagyni lakásukat, a harmadikat karácsonykor temettük. Van egy<br />
gépészmérnök, aki még félállásban dolgozik, így maradtunk ketten, akik minden szabad időnket<br />
ennek a mozgalomnak szenteljük. A lakásom kész iroda! Több mint nyolcezer gépelt vagy kézzel<br />
írott levél van az irattárban. Nyolcvanévesen bizony fárasztó!<br />
- Miért csinálod<br />
- Szeretetből, bajtársiasságból. Nem vágyom földi elismerésre. Lemondtam azokról a<br />
kedvteléseimről, amelyeket nyugdíjas koromra elképzeltem. De nem tudom elmondani, milyen<br />
érzés, amikor ezeknek a sokat szenvedett embereknek az arcán mosolyt látok. Azért, ha sokat<br />
dolgozom is, egyedül nem sokra mennék, ha nem lenne mögöttem egy olyan szervezet, amelynek<br />
összes képviselője tudja, hogy közösségben van az erő.<br />
- Nem vágysz földi elismerésre, de mégis kaptál!<br />
- A vitézi rend tagja vagyok. Hosszas unszolás után 2003-ban Jeruzsálemi Szent<br />
Lázár Lovagrend első osztályú tisztje lettem, majd többszöri megkeresésre 2004-ben a Szent<br />
György Lovagrend tagjává avattak. Ez év május 21-én, a honvédelem napja alkalmából rendezett<br />
ünnepség előtt egy nappal felhívtak telefonon, hogy üljek a díszelnökségbe. Ott még soha nem<br />
voltam! A honvédelmi miniszter a civilek számára a legnagyobb elismerést adta át: egy névre<br />
szóló aranyozott dísztőrt. Ennél nagyobb meglepetés volt, amikor születésnapomra a postás<br />
egy nagy csomagot hozott, amelyben egy hadirokkant küldött művirágot (80 szál piros rózsát,<br />
díszkosárban). Ennek jobban örültem, mert a szeretet áradt felém belőle.<br />
-Tudod, Imrém, miért foglalkozom öreg korom ellenére mások gondjaival - kérdez<br />
engem Padányi Márius, majd maga elé nézve válaszol is a saját kérdésére:<br />
- Az evangéliumi gyakorló szeretet alapján teszem, amit csinálok. Loyolai Szent Ignác<br />
erről azt mondta: „Az imádság csak az egyik módja az Isten dicséretének. Minden teendőnkben<br />
és munkánkban meg kell találnunk az Istent. Aki mindent Isten nagyobb dicsőségére tesz, annak<br />
minden tett imádság.”<br />
Elérzékenyedtem, megremegett a hangom, és ezek után nem tudtam tovább faggatni<br />
öreg barátomat. Ennél szebb végszót még nem hallottam.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 4. 48<br />
140
Aki képtelen munka nélkül élni<br />
<strong>Dr</strong>. Héjj László<br />
<strong>Dr</strong>. Héjj László nyugalmazott osztályvezető főállatorvosra nagy<br />
szeretettel és tisztelettel gondol az egész állatorvos-társadalom. Vannak,<br />
akik egyetemi tanársegédként vagy az Országos Állategészségügyi Intézet<br />
munkatársaként ismerték meg, mások mint minisztériumi főállatorvost,<br />
vagy a Pfizer Tudományos Központ szaktanácsadóját köszönthették<br />
munkája során. Tudományos előadásaival bejárta az egész országot,<br />
az agráregyetemeket, sőt külföldön is megismerték sokoldalú szakmai<br />
felkészültségét. Tartott előadást Jénában, Varsóban, Wrocławban és<br />
Bukarestben.<br />
Héjj László 1922. március 29-én született. Édesapja állatorvos, édesanyja tanítónő<br />
volt. Két évig magántanulóként végezte az elemi két első osztályát édesanyja keze alatt úgy,<br />
hogy 5 évesen már iskolás volt. Ezért mondta mosolyogva, hogy „mindenhol mindig én voltam a<br />
legfiatalabb, az elemiben, a gimnáziumban, az egyetemen, sőt az első hat között diplomáztam, így<br />
egy évig voltam az ország legfiatalabb állatorvosa, majd az évfolyamról először doktoráltam, így<br />
lettem a legfiatalabb doktor. Most talán még annyit, hogy közben voltam egy darabig a legfiatalabb<br />
aranydiplomás. A folytatás a jövő titka.”<br />
Gimnáziumi tanulmányait Budapesten végezte, a Trefort utcai Gyakorló Főgimnáziumban.<br />
Pályaválasztása nem volt nehéz, mivel gyermekkora óta rendszeresen járt édesapjával, és örömét<br />
lelte az ő gyógyító tevékenységében. Még egyetemi hallgató korában kirendelték a Mura-vidékre,<br />
a sertésbénulás megfékezésére. 1943 nyarán jött egy rendelet, hogy aki három klinikai tárgyból<br />
leszigorlatozik, állatorvosi tevékenységet folytathat. Így került ismét a Mura-vidékre helyettesítő<br />
állatorvosként. 1944-ben szerzett állatorvosi diplomát. Rövid ideig szülőfalujában, Enyingen,<br />
körzeti állatorvosként dolgozott, majd tanársegédi kinevezést kapott a Szülészeti Klinikára. Akkor<br />
a Poliklinika a szülészethez tartozott, így nagyon változatos munkát kapott feladatul. A nagy<br />
gyakorlattal rendelkező Cseh Sándor vezette be a szakma rejtelmeibe. Naponta 2-3, néha még öt<br />
műtétet is végeztek, Az élet azonban tartogat meglepetéseket. A Honvédelmi Minisztériumból jött<br />
egy leirat az egyetemre, hogy minden tanszék terjesszen fel egy tanársegédet, akit véglegesen<br />
felmentenek a katonai szolgálat alól. Hetzel professzor úr a három tanársegéd közül Héjj László<br />
felmentését kérte, aki ezek után rövidesen megkapta a SAS-behívót. A huszároknál teljesített<br />
szolgálatot. Az oroszok elől Németországba települt át a lovasság. Mivel jól beszél németül Héjj<br />
doktor a környékben a német gazdák állatainak gyógykezelését is ellátta, mert a környéken, ahol<br />
táboroztak, mindegyik állatorvos katonai szolgálatot teljesített.<br />
Amikor a hadifogságból hazatért tanársegédi állását már betöltötték, így került a<br />
Földművelésügyi Minisztériumba miniszteri fogalmazónak. 1949-ben volt a nagy tisztogatás,<br />
amikor ő is az eltávolítandók listájára került. Kádár Tibor, az akkori osztályvezető az Országos<br />
Állategészségügyi Intézetbe helyezte. Először a szerológiára, majd a szövettanra és a<br />
parazitológiára került. Később a kórbonctanon kötött ki. Erről így nyilatkozik:<br />
141
- Itt egy nagyon kellemes szakmai együttes volt, élén Szabó Istvánnal, aki nem ismert<br />
elvégezhetetlen munkát, megoldhatatlan feladatot, ha kellett, éjszakákon át olvasott, gyűjtötte az<br />
irodalmi adatokat, de addig nem nyugodott, míg az adott problémát nem sikerült megoldani. Öröm<br />
volt vele dolgozni. Nem azt nézte, hogy mikor van vége a hivatalos munkaidőnek, csak egy célja<br />
volt, hogy legyen biztos diagnózis, amit az akkori politikai nagyságok sem vonhatnak kétségbe.<br />
Tíz és félévi intézeti munka után ismét a minisztérium állományába került. Kardeván<br />
László, az FM Állategészségügyi Osztályának vezetője a szarvasmarha-állományok gümőkórtól<br />
való mentesítésének irányításával bízta meg. A munka soká tartott, hiszen 18 év kellett, mire<br />
befejeződött az állomány mentesítése. Sok gondot okozott a visszafertőződés, aminek fő oka<br />
a téeszek egyesítése utáni szarvasmarha-állomány cseréje, mozgatása. A gümőkór-mentesítés<br />
közben megkezdődött a brucella-mentesítés is, ami már nyugdíjba vonulása után fejeződött be.<br />
Különleges feladatként kapta a békéscsabai és miskolci állat-egészségügyi intézetek<br />
megépítését, berendezését és felszerelését. Mindkét intézet kiválóan látja el feladatát.<br />
Munkája elismerését több kitüntetéssel honorálták. Négy alkalommal kapott<br />
Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója kitüntetést, 1982-ben a Munka Érdemrend arany fokozatát és<br />
1993-ban a Tolnai Sándor miniszteri kitüntetést.<br />
1946 júniusában vette feleségül Antall Editet. Két lánya és négy unokája van.<br />
Nyugdíjazása után sem maradt munka nélkül. A Pfizer Tudományos Központban helyezkedett el<br />
mint állatorvos szaktanácsadó. Amikor betöltötte a 70. életévét, ismét nyugdíjazták. Mivel képtelen<br />
munka nélkül élni, így boldogan vállalta felkérésre a Földművelésügyi Költségvetési Irodában a<br />
munkát, ahol mind a mai napig dolgozik.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 4. 34.<br />
142
Nem tudok elszakadni a lovaktól<br />
<strong>Dr</strong>. Fehér Dezső<br />
a titka<br />
<strong>Dr</strong>. Fehér Dezső kandidátus, címzetes egyetemi tanár,<br />
a Magyar Lóverseny Vállalat nyugalmazott igazgatója rendszeres<br />
látogatója az egyetemi rendezvényeknek. A nemzetközi és hazai<br />
tudományos tanácskozások, a Baráti Kör összejövetelek és a szenior<br />
klub foglalkozások szüneteiben gyakran beszélgetünk. Ez késztetett arra,<br />
hogy egy nemzetközileg elismert, az állatorvoslásban, a genetikában,<br />
a lótenyésztésben és -versenyeztetésben otthonosan mozgó, szerény,<br />
kedves modorú kolléga gazdag életútjáról írjak.<br />
- Mindent elértél az életben, amit egy állatorvos elérhet. Mi ennek<br />
- Nincs titok! Őseim 1744-ben telepedtek le az orosházi pusztán. Az Orosházát alapítók<br />
hetedik generációjához tartozom. A legfontosabb, amit őseimtől kaptam, a szorgalom, a munka<br />
és a kitartás. Szüleim hívő emberek voltak, akik cselekedeteikkel, példamutatásukkal neveltek,<br />
Az elemi elvégzése után a békéscsabai Evangélikus Gimnáziumba kerültem. Iskolánkban és<br />
a cserkészetben arra tanítottak bennünket, hogy az ember értéke olyan mértékben növekszik,<br />
amennyit embertársai javáért fárad. Szinte egyenes folytatása volt ennek a nevelési módszernek<br />
az egyetem nemzetközi hírű tudós professzorainak kisugárzása. Legnagyobb erényüknek tartom,<br />
tudományos munkásságuk mellett, széles látókörű, nagy műveltségű, hallgatóikat emberségre<br />
nevelő, igaz hazafiságukat.<br />
- Vidéki származásod ellenére az egyetemen maradtál. Miért<br />
- Az elemi tanulmányaimtól kezdve az egyetem elvégzéséig végig kitűnő tanuló voltam.<br />
Kedves tanítómesterem, dr. Guoth Gy. Endre professzor úr ajánlotta fel számomra az asszisztensi<br />
állást. Később tanársegédje, majd adjunktusa lettem. Itt készítettem el a doktori disszertációmat.<br />
A versenylovak kereszt-csípőízületi megbetegedése címmel. Hétévi klinikai munka után kértek fel<br />
a Lósport Vállalat részéről, hogy lássam el a lóversenyzésben az állatorvosi teendőket.<br />
- Miért hagytad ott a klinikát, amikor fényes jövő állt előtted<br />
- Szerettem az új kihívásokat. Nehéz döntés előtt álltam. A lóversenyzés egy speciális<br />
szakma, amely a sebészet mellett sokrétű szakmai ismereteket követel az állatorvostól. Képeztem<br />
magam, mert mindent meg akartam tudni a ménesekről, a tenyésztésről, a genetikáról. Jó szívvel<br />
gondolok ma is azokra a régi lovas szakemberekre, akik beavattak gyakorlati tapasztalataik<br />
rejtelmeibe. A lósport az ötvenes években a mostoha ágazatok közé tartozott, mert az akkori<br />
vezetés úri passziónak tartotta. Az államosítás után egy hajóstisztet, majd egy hithű kommunistát,<br />
később egy szocdem cipészt bíztak meg az igazgatói teendők ellátásával. Szinte semmit nem<br />
tudtak a versenysportról Nagy erényük volt, hogy ezt tudták magukról, és szabad kezet adtak a<br />
régi szakembereknek.<br />
- Hogy esett Rád a választás az igazgatói kinevezésben ilyen előzmények után<br />
143
- Több mint húsz évet töltöttem a vállalatnál állatorvosként. A szakma minden<br />
területét igyekeztem elsajátítani. 1971. december 3-án választottak meg igazgatónak. Az első<br />
nyilatkozatomban kihangsúlyoztam, hogy a közönség érdekeit fogom képviselni. Ennek érdekében<br />
duplára emeltem a trénerek, zsokék, hajtók és lovászok fizetését. Ami nagyon fontos, én azért<br />
a fizetésért lettem igazgató, mint négyelemis elődöm. Az alapító hat lótenyésztő gazdaság<br />
szakembereivel együtt elkészítettük az alapszabályt. Az elnök dr. Burgert Róbert lett.<br />
- Írásaid, könyveid sokunk kedves olvasmányai. Hogy születtek ezek<br />
- A bennem felgyülemlett sok élmény, tapasztalat, tudás nem szabad, hogy kárba<br />
vesszen, ezért elhatároztam, hogy leírom azokat. Az írás nem volt új számomra. Már 1943-<br />
ban, egyetemista koromban több cikkem, tanulmányom jelent meg. 1946 és 1993 között 14<br />
jegyzetet, szakirodalmi tanulmányt és könyvet írtam, amelyek közül ötöt társszerkesztőkkel együtt<br />
készítettem. Így született meg, a Kincsemről szóló című könyvem is. Irodalmi munkásságomon<br />
keresztül más országokban is megismerték nevemet.<br />
- Külföldi útjaid során milyen tapasztalatokat szereztél<br />
- Több, mint húsz országban voltam tanulmányúton, előadóként, ahol sok híres,<br />
közismert nagysággal, államfőkkel ismerkedhettem meg, többekkel barátságot kötöttem. Ezek a<br />
személyek nem egyszerűen csak lovaik futtatói voltak, hanem a honi versenysport mecénásai is.<br />
1971-től 1990-ig, mint Magyarország delegátusa hazámat képviseltem a minden év októberének<br />
első hetében megrendezett Nemzetközi Telivér-tenyésztési és -futtató Konferencián. Így nyílott<br />
alkalmam arra, hogy bemutassanak II. Erzsébet királynőnek és családjának, ami ismeretségeim<br />
koronája volt.<br />
- Kitüntetéseid<br />
- Nem sorolom fel, de van jó pár. Számomra a legnagyobb örömet mégsem a kitüntetések<br />
okozták, hanem az 1980-ban Horn Artúr akadémikus előterjesztése nyomán adományozott<br />
címzetes egyetemi tanári rang.<br />
- Családodról keveset hallottunk.<br />
- A család és a magánélet szent dolog, ritkán nyilatkozom róla. 1951-ben feleségül vettem<br />
Ravasz Magda bölcsész-vegyész egyetemi hallgatót, akivel azóta 47 évi boldog házasságban<br />
élek. Ő a Kertészeti Egyetem kémia tanszékén lett professzor. Doktorált, kandidált és egyetemi<br />
kutatóként több világszabadalma van a mikroelem-kutatás területén. A jóisten nem örvendeztetett<br />
meg bennünket gyermekkel. Úgy gondoltuk, hogy valakiről gondoskodnunk kell, ezért kárpótlási<br />
jegyekből visszavásárolt földek haszonbéréből hat diák kap havi ösztöndíjat tőlünk az újból<br />
megnyílt Orosházi Evangélikus Gimnáziumban.<br />
- Mivel foglalkozol most mint nyugdíjas<br />
- Az állattenyésztés történetével foglalkozom, és elnökségi tagja vagyok a Magyar<br />
Huszár és Lovas Hagyományőrző Társaságnak. Úgy látszik, hogy soha nem tudok elszakadni<br />
a lovaktól.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 4. 35.<br />
144
A szellemi köldökzsinór nem szakad el soha!<br />
<strong>Dr</strong>. Tamás László<br />
<strong>Dr</strong>. Tamás László kandidátus, nyugalmazott egyetemi tanár<br />
a Sebészeti Tanszéken volt adjunktus, amikor én negyed- és ötödéves<br />
hallgató voltam. Komolysága, kimagasló elméleti felkészültsége és kitűnő<br />
manualitása tekintélyt parancsolt számunkra. Beszélgetésünk során<br />
éppen ezekre emlékezve, meglepődve vettem tudomásul, hogy egy<br />
kellemes humorú, életvidám, maga körül melegséget árasztó, 75 éves ifjú<br />
mosolyogva emlékezik vissza életének különböző állomásira.<br />
„1923. május 26-án, Kőszegen születtem egy árvaházban. Na,<br />
ne nézz olyan furcsán rám! Anyai nagyapám a kőszegi Vasutas Árvaháznak<br />
volt az igazgatója. Az elemi elvégzése után a szombathelyi premontrei gimnáziumba írattak be.<br />
Az első gimnázium befejezése után édesapámat Budapestre helyezték, így otthagytam a „vazsi”<br />
tájat, és a pesti piaristáknál érettségiztem 1941-ben. Még ebben az évben beiratkoztam a M. kir.<br />
József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Karának<br />
Állatorvosi osztályára. Tanulmányaimban simán haladtam, az egyetemi évek jól teltek, bár azokat<br />
a háború többször megzavarta. Számomra emlékezetes maradt 1944. május 10., a mikor Baross<br />
téri házunk bombatalálatot kapott, és bennünket hajnalra a szomszéd ház felől ástak ki. Reggel 8<br />
órakor szigorlatoztam állattenyésztéstanból.<br />
A harcok már Budapest közelében voltak, amikor 1944 őszén Csukás professzor úr<br />
vezetésével a negyedéves hallgatók nagy része Bécsbe menekült. 1945 áprilisában, amikor a<br />
szovjet hadsereg elérte Bécset, tovább meneteltünk Bajorországba. Itt egy állatorvos mellett<br />
szereztem szakmai gyakorlatot egészen decemberig, amikor is hazajöttem. 1946 áprilisában<br />
kaptam diplomát. A németországi „turistaút” azonban nem múlt el nyomtalanul. „Nyugatosok”<br />
lettünk, ami akkor olyan jelző volt, mint a leprás. Hogy miért, ezt máig sem tudom megérteni.<br />
Persze nem ez volt az egyetlen, amit nem értettünk.<br />
A diplomámat az egyetem akkori dékánjától, dr. Guoth Gy. Endre professzor úrtól<br />
vehettem ár. Fehér Dezső barátom javaslatára a professzor úr magához kéretett, és felajánlott a<br />
sebészeti klinikán egy asszisztensi állást. A klinika épülete félig romokban hevert, és felszereltsége<br />
is szegényes volt. Ettől függetlenül mégis sokat tanultam Guoth professzortól és Kovács Gyula<br />
radiológustól. Elkészítettem a doktori disszertációmat, amelyben a Magyarországon elsőként<br />
előállított helyi alkalmazású penicillin-készítménnyel végzett kísérletekről számoltam be.<br />
Ekkor egy közjáték következett életemben: megnősülten. (Na, nem ez volt a közjáték.)<br />
Önálló lakásom nem volt Pesten, keresetem nagyon kevés volt, az élelmezés szegényes, így<br />
otthagytam a klinikát és elmentem Békés megyébe magánállatorvosnak. Kerékpáron jártam a<br />
tanyavilágot, s végeztem az állatorvosi gyakorlat sokrétű munkáját. Vidéki működésem igazi<br />
hasznát csak később, oktatói pályámon ismertem meg igazán. A hallgatóknak megtaníthattam azt,<br />
hogy a klinikán látottakat, tanultakat miként alkalmazhatják a gyakorlat primitív viszonyai között.<br />
Két év múlva a klinika élétől méltatlanul eltávolított Guoth professzor úr helyére<br />
145
dr. Kómár Gyula került, aki visszahívott a sebészetre. A mellette eltöltött idő meghatározó volt további<br />
pályafutásomra. Mind emberség, mind szakismeret tekintetében elsőrendű tanítómesteremnek<br />
tartom őt. A sors azonban őt sem kímélte meg, mert elődjéhez hasonlóan neki is el kellett hagyni<br />
a klinikát.<br />
A sebészeti tanszék vezetője 25 éven keresztül dr. B. Kovács András volt. Ebben az<br />
időszakban az állatorvosi sebészet szinte minden részterületéből tartottam előadást, vezettem<br />
gyakorlatot és szigorlatoztattam. Közben megszereztem a kandidátusi fokozatot. Hosszúra<br />
nyúlt klinikusi működésem során beállítottságom bizonyos mértékig változott. Sok műtétet<br />
végeztem, érdekelt a sebészet manuális része, mégis egyre jobban beleszerettem az oktatásba.<br />
A nyári szünetekben már azon gondolkodtam, hogy milyen új témát, új színt tudok belevinni<br />
az előadásaimba. Sohasem tartoztam azok közé, akiket kitüntetésekkel halmoztak el, mégis<br />
tisztelettel őrzöm azokat az emlékérmeket, amelyeket három alkalommal mint az évfolyam legjobb<br />
előadója kaptam. Oktatási tevékenységem szerves részét képezték azok a jegyzetek, tankönyvek,<br />
amelyeket írtam, illetve amelyek megírásában részt vettem.<br />
Már közel jártam a 60. évhez, a nyugdíjkorhatárhoz, amikor B. Kovács András halála után<br />
kineveztek tanszékvezetőnek. Munkatársaim kitűnő szakemberek voltak. Közösen elkészítettük<br />
a sebészet egyes részeit magában foglaló tankönyveket egyetlen, szoros egységet képező<br />
háromkötetes műben. Ez az Állatorvosi Sebészeti és Szemészeti Klinika akkori oktatógárdája<br />
szellemi örökségének tekinthető, s ma is az oktatás alapját képezi.<br />
65 éves koromban időm lejárt, és nyugdíjba vonultam. A tanszék vezetését a sokoldalúan<br />
és kiválóan képzett dr. Tóth József vette át. Vele, akivel ugyanazon napon születtünk - igaz, hogy<br />
csekély 30 év különbséggel -, a sokrétű szakmai kapcsolat mellett szoros barátság köt össze.<br />
Nyugdíjasan több időm maradt az úgynevezett hobbira. Kezembe kerültek nagy könyvtáram eddig<br />
elhanyagolt példányai, rendeztem bélyeggyűjteményemet, és hódoltam nagy szenvedélyemnek,<br />
a vadászatnak. Tíz nyugodt nyugdíjas év után a rektor úr megbízott a tanszék vezetésével, mivel<br />
Tóth professzor hosszabb külföldi tanulmányútra ment. Öröm volt közvetlen közelről látni a fiatal<br />
oktatógárda tevékenységét. Tóth professzor megérkezésével már másodszor menten nyugdíjba,<br />
de azért a továbbiakban sem kívánom elszakítani azt a szellemi köldökzsinórt, amely már több<br />
mint ötven éve köt az egyetemhez, és elsősorban a sebészeti klinikához.<br />
Az egész életemet tekintve szerencsésnek tartom magamat, és elégedett vagyok<br />
sorsommal. Szerető családban nőttem fel, aranyos feleségem és jó fiaim vannak. Idősebb fiam<br />
gyakorló állatorvos. Őt néha nosztalgiázva elkísérem a praxisba. Hétköznapi mércével nem sokra<br />
vittem.”<br />
Ez utolsó mondatodban tévedtél, Laci bácsi. Nagyon is sokra vitted. Állatorvosgenerációkat<br />
tanítottál a becsületes, precíz munkára, és megszerettetted velük a sebészetet. Az ő<br />
csillogó tekintetük, amikor szertettel és tisztelettel köszöntenek a Veled való találkozás alkalmával,<br />
többet ér mindenféle fényét vesztő kitüntetésnél.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 5. 36-37.<br />
146
Egy megelégedett, boldog nyugdíjas<br />
<strong>Dr</strong>. Korzenszky László<br />
<strong>Dr</strong>. Korzenszky László 84 éves, és mind a mai napig érdeklődéssel<br />
olvassa az állat-egészségügyi közleményeket, a legújabb kutatások<br />
gyakorlatba való átültetésének lehetőségeit. Ezen nem lehet csodálkozni,<br />
hiszen az apósa, dr. Vass István állatorvos dunántúli kerületi főtanácsos<br />
volt, bátyja szintén állatorvos és egyik gyermeke, dr. Korzenszky Emőd a<br />
szekszárdi Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás igazgatója.<br />
Laci bácsi 1940-től nyugdíjazásáig járási főállatorvosi teendőket látott el<br />
mint gyógyító tevékenységet folytató gyakorló állatorvos.<br />
Pécelen született 1914. szeptember 2-án. Édesapja postafőfelügyelő<br />
volt. Az elemi iskola elvégzése után a Budapesti Érseki Katolikus Gimnáziumba<br />
iratkozott be. A kitűnő érettségi vizsgával rendelkező fiatalember követte bátyját és beiratkozott<br />
a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi<br />
Karára, ahol 1936-ban szerzett diplomát. Még abban az évben az 1. sz. Bem József lovas<br />
tüzérosztályhoz vonult be katonai szolgálatra. A katonaidejét töltötte, amikor Zimmermann<br />
professzor úr meghívta az Anatómiai Tanszékre, kinevezett díjas gyakornoknak, majd később,<br />
leszerelése után, tanársegédnek. 1938-ban doktorált parazitológiából és fejlődéstanból. Még<br />
ebben az évben letette az állatorvosi tiszti vizsgát is. Zimmermann professzor úr megrökönyödve<br />
fogadta, amikor az anatómiában jártas, a tanszéken szép jövő előtt álló tanársegéde Kisvárdára<br />
ment magyar királyi járási állatorvos gyakornoknak. A háború előszelét jelezte, hogy a katonai<br />
szolgálatot teljesítő járási állatorvosok helyére folyamatosan máshova helyezték. Lengyeltóti,<br />
Érsekújvár, Ógyalla, majd Gyoma következett, amely helyeken nagy tapasztalatra tett szert, amit<br />
későbbi munkájában hasznosítani tudott.<br />
1939 júniusában megházasodott, feleségül vette Vass Erzsébetet. 1940. december 27-<br />
én Gyomáról Kapuvárra helyezték, ahol végleges otthont teremtett, és ma is ott él feleségével<br />
együtt. A járási főállatorvosok, úgy látszik, kedvelt személyiségek voltak a honvédségnél, mert<br />
sorozatos katonai szolgálatra kapott behívóparancsot. Először Felvidék, Erdély, Kárpátalja, majd<br />
katonai közigazgatás a Délvidéken, Mura-közben, amelyek kisebb-nagyobb megszakítással<br />
következtek. Sajnos nem kerülhette el a második világháborút sem. A doni áttörés után egy évig<br />
Oroszországban, a Keleti Megszálló Csoportnál szolgált Starabud, Briámszk, a Pripet-mocsarakon<br />
keresztül Minszk-Breszt-Litovszkban. Az orosz bevonulás ideje alatt már ismét civil állatorvosként<br />
dolgozott Kapuváron. Mivel a lakásuk mellett lévő Rába-hidat a németek aláaknázták, kénytelenek<br />
voltak elmenekülni. Szerencséjük volt, mert a hidakat felrobbantották, és ha otthon maradnak, az<br />
egész család a háború áldozata lett volna. Az első adandó alkalommal visszajöttek Ausztriából,<br />
és mire az igazoltatások megtörténtek, már ismét elfoglalta a helyét a hivatalban. Pár nap múlva<br />
népítéletre hivatkozva eltávolították a helyéről ismeretlen pártmunkások. Következő nap mintha<br />
semmi nem történt volna, újból dolgozhatott.<br />
Munkájával a járási hivatalban éppúgy meg voltak elégedve, mint az állattartók a<br />
körzetében. Kifogás tárgyát képezte, hogy az egész család rendszeresen jár templomba. Ennek<br />
147
következménye lett, hogy legidősebb gyermekük, Éva az érettségi előtt kapott egy ajánlott levelet,<br />
hogy továbbtanulásra nem javasolják, ha csak meg nem szakítja a kapcsolatot a családjával.<br />
Három fiúgyermekül Pannonhalmán érettségizett. A legidősebb, Richárd paptanár lett. Tíz<br />
évig volt Pannonhalmán a gimnázium igazgatója, jelenleg pedig a tihanyi apátság házfőnöke.<br />
Emőd Szekszárdon igazgató főállatorvos, László Budapesten a Mentőkórház sebészorvosa.<br />
Két kisebbik fiát csak harmadszorra vették fel az egyetemre, annak ellenére, hogy a szerzett<br />
pontszámok alapján megfeleltek. Az akkori rendszer ilyen megkülönböztetett szertettel honorálta<br />
a pannonhalmi gimnáziumban érettségizettek nagy részét.<br />
1974-ben, két nappal 60 éves kora előtt nyugdíjazták. Ezután az Állatforgalmi Vállalat<br />
kapuvári húsüzemében mint higiénikus dolgozott tovább, majd a kirendeltség húsvizsgáló<br />
állatorvosa lett. Az exportüzem még végleges nyugdíjba vonulása után tíz évre is bekérte,<br />
amikor a szemlét végző hatóság megérkezett, mert német nyelvtudása és megbízhatósága<br />
miatt ragaszkodtak hozzá. Hetvenöt éves elmúlt, amikor teljesen visszavonult az aktív állatorvosi<br />
tevékenységtől.<br />
Nehéz, küzdelmes élete volt. Apósától megvonták a nyugdíj folyósítását, és így<br />
hozzájuk költöztek. Kapuváron a vágóhídon sikerült húsvizsgáló állatorvosként elhelyezkednie, és<br />
itt tudott újból nyugdíjjogosultságot szerezni. Három generáció élt így együtt. A szülők meghaltak,<br />
a gyerekek kirepültek. Feleségével 58 év házasság után ma is boldogan élnek, amit kevés ember<br />
mondhat el.<br />
Az utolsó kérdésemre így válaszol:<br />
- Gondokkal terhes, de változatos, szép életemet újból így élném le. A tükörbe nyugodtan<br />
mosolyogva tudok belenézni.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 5. 37.<br />
148
Interjú a kamara főtitkárával<br />
<strong>Dr</strong>. Kökény Gábor<br />
<strong>Dr</strong>. Kökény Gábort nagyon sokan ismerik, mint a sebészeti<br />
tanszék egyik kiválóságát, de kevesebben ismerik, mint a Magyar Állatorvosi<br />
Kamarák Szövetségének főtitkárát. Ez a tény késztetett arra, hogy Kökény<br />
Gábort mint a kamara főtitkárát mutassam be lapunk olvasóinak.<br />
- Az ország mely vidékéről származol<br />
- 1944. december 2-án születtem Budapesten, Rákospalotán.<br />
- Mint fővárosi, hogyhogy az állatorvosi pályát választottad<br />
- Rákospalota a főváros peremkerülete, ahol gyermekkoromban<br />
még nagyon sok haszonállatot tartottak. Barátaim szüleinél gyakran segédkeztem az állatok<br />
gondozásában, persze csak játékosan, a koromnak megfelelően. Megszerettem az állatokat.<br />
Így természetes volt, hogy 1963-ban, amikor a rákospalotai Dózsa György Gimnáziumban<br />
leérettségiztem, jelentkeztem az Állatorvostudományi Egyetemre. Az első nekifutásra nem vettek<br />
fel, így a Központi Mesterséges Termékenyítő Főállomáson mint kisegítő apaállat-gondozó (bikás)<br />
helyezkedtem el. Egy fél év után megszereztem az inszeminátori szakmunkás bizonyítványt. Ezen<br />
keresztül még jobban megszerettem az állatokkal való foglalkozást. Kétévi munka után, 1965-ban<br />
felvettek az egyetemre, ahol 1970-ben szereztem diplomát.<br />
- Ezután hogy alakult életed<br />
- Az egyetemi évek alatt mint externista dolgoztam dr. Tamás László és dr. Fellner<br />
Ferenc mellett, ami egy életre meghatározta a szakmához való viszonyomat. Emellett a nyári<br />
szünetekben dr. Sokoray Béla veszprémi főállatorvosnál szerezhettem tapasztalatot a szakma<br />
igazi sűrűjéből.<br />
- Ezek után természetes, hogy visszakerültél a sebészetre!<br />
- Nem. Sajnos nem volt üres álláslehetőség. Veszprémben helyezkedtem el a<br />
Mesterséges Termékenyítő Állomáson, majd később az állat-egészségügyi állomáson dolgoztam.<br />
Minden vágyam az volt, hogy klinikára, állatkórházi munkára kerülhessek. Két év múlva az egyetem<br />
Sebészetei Tanszékén álláslehetőség adódott, amelyet sikerrel megpályáztam. Húsz csodálatos<br />
évet töltöttem el a kiváló munkatársakkal, akik önzetlenül segítettek mindenben, szakmai és<br />
emberi vonatkozásban egyaránt. Az egyetemen eltöltött hosszú évek alatt az oktató kollégákkal és<br />
a gyakorló kollégákkal nemcsak szakmai, hanem ennél sokkal több, baráti kapcsolat alakult ki.<br />
- A sebészeten belül volt-e speciális terület, amellyel foglalkoztál<br />
- A kutatómunkám elsősorban a szarvasmarha és egyéb hasított körmű állatok<br />
sebészeti és ortopédiai problémáit ölelték fel. Számos dolgozatom jelent meg, és néhány tankönyv<br />
megírásában is segédkeztem. Az egyetemi éveim alatt számos külföldi egyetemen szereztem<br />
tapasztalatot, és bátran állítom, hogy a mi egyetemünk az európai élvonalban foglal helyet.<br />
- Jól éreztek magad az egyetemen, és mégis távoztál onnan.<br />
149
- Négy gyermekem neveléséről és tanításáról kellett gondoskodnom. Az egyetemi<br />
fizetés olyan kevés, hogy ez megoldhatatlan probléma elé állított. 1990-ben magánállatorvosként<br />
kerestem a kenyeremet. Az első időkben nagyon hiányzott a hallgatókkal való kapcsolat.<br />
- Mikor lettél kamarai tag<br />
- 1990-ben léptem be a kamarába. 1993-ban a Budapesti Állatorvosi Kamara elnökévé<br />
választottak úgy, hogy a választáskor nem is voltam jelen. Háromévi szakmai magány után jól is<br />
esett ismét az állatorvosi közéletben megjelenni.<br />
- Milyen teendők vártak<br />
- Ez az időszak a főváros számára alapvető változások időszaka volt. A rendszerváltás<br />
következtében ellehetetlenült kollégák nagy számban özönlöttek a fővárosba, ahol igyekeztek<br />
megélhetési lehetőségeiket biztosítani. Nagyon sok egzisztenciálisan bizonytalan, anyagi és<br />
erkölcsi gondokkal terhelt csapat várt megoldatlan problémáira segítséget. Sajnos az állategészségügyi<br />
törvény és szabályzat messze nem követte ezeknek a megoldását. A hatósági és<br />
magán-állatorvosi vonal akkor kialakult problémái már sok jogszabály-módosítás következtében<br />
tompulnak, de ma is élnek.<br />
- Hogy sikerült ezeket levezényelned<br />
- A kezdeti időszak útkeresése, a jogszabályokban való eligazodás sok időt igényelt<br />
a fővárosban egyre élesebb hatósági és magán-állatorvosi ellentétek elsimításában. Nagy<br />
diplomáciai érzéket igényelt, hogy megakadályozzuk az egyre hangosabb belső vitáknak a szakma<br />
keretein kívül kerülését. Az állat-egészségügyi főosztály folyamatos vezetőváltásai következtében<br />
a számunkra jogosnak vélt ügyekben igazán partnereket nem tudtunk találni.<br />
- Mióta vagy a kamara főtitkára<br />
- A kamara küldöttgyűlése 1997-ben tisztelt meg a főtitkári teendők ellátásával.<br />
Érzésem szerint a kamara megfogalmazza feladatait. A vezetőség egyre inkább gyakorlottá<br />
válik a döntések meghozatalában, és megtalálja azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek a<br />
főosztályhoz, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumhoz és a társkamarákhoz<br />
vezetnek. A nemzetközi kapcsolatok megfelelő mértékben szélesednek, különösen figyelembe<br />
véve az európai csatlakozást.<br />
- A kamarai tagság nem egészen egységes. Miért<br />
- A tagság számára ezek a sok időt igénylő teendők nem igazán látványosak,<br />
és gyakran merül fel a kérdés, hogy a kamara egy szükséges, felesleges rossz az állatorvos<br />
nyakán. Úgy érzem, hogy egyik fontos feladatom, ezeknek a nézeteknek az eloszlatása. Nagyon<br />
fontos feladatnak tartom az állatorvosi kar arculatának bemutatását, a jó értelemben vett kari<br />
reklámtevékenység kidolgozását.<br />
Az állatorvosi kar a médiában nem kap megfelelő teret, amelynek segítségével a<br />
fontossága, társadalmi hasznossága kiderülne. Minél többször megjelenik az állatorvos a<br />
közvélemény előtt, lehetőleg pozitív kicsengéssel, annál könnyebben lehet például a költségvetési<br />
vitában a számunkra kedvező helyzetet megteremteni. Nagyon fontos feladat a társadalmi<br />
események megszervezése, azok bemutatása. Ehhez szükséges az utóbbi időben széthulló kari<br />
150
összetartás újjáélesztése.<br />
Biztos vagyok abban, hogy a magyar állatorvos ismét megtalálja társadalmi rangját,<br />
függetlenül attól, hogy milyen területen dolgozik. Reményeim szerint az EU-hoz való csatlakozás<br />
idejére a mi állatorvosaink is elérik a nyugati kollégák nyugodt munkatempóját és megalapozott<br />
anyagi biztonságát. Ezért dolgozunk!<br />
- Mit lehet erre mondani Úgy legyen, ahogy elképzelitek, mert ennek nemcsak a<br />
magyar állatorvosok, hanem a magyar mezőgazdaság, állattenyésztés, élelmezés-egészségügy<br />
és az egész magyar nép érzékeli a hasznosságát.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 5. 44-45.<br />
151
Egy szerény háttérmunkás<br />
<strong>Dr</strong>. Haraszti János<br />
<strong>Dr</strong>. Haraszti János professzor úrban munkatársai, kollégái,<br />
hallgatói egy szerény, kedves modorú, a legnehezebb helyzetben<br />
is mosolyogni tudó egyéniséget ismerhettek meg. Mindig elegáns<br />
megjelenése ellenére nem szeretett reflektorfényben tündökölni. Azaz<br />
igazi háttérmunkás volt, aki hivatásának élt, munkáját precízen, teljes<br />
odaadással végezte, és igyekezett a kor követelményeinek megfelelően<br />
újat alkotni. Régi barátságunkra való tekintettel, többszöri kérésem elől<br />
azonban már nem tudott kitérni, és végre rászánta magát, hogy mint<br />
interjúalany rendelkezésemre álljon.<br />
<strong>Dr</strong>. Haraszti János Kaposvárott született 1924-ben. Állatorvos-doktori oklevelet<br />
1951-ben szerzett. Tanulmányai befejeztével Kaposvárra került, majd később Baté községben<br />
körállatorvosként dolgozott. 1952. január 1-jétől Csukás professzor úr meghívására az<br />
Állattenyésztési Tanszékre került tanársegédnek. 1953. május 1-jétől a Szülészeti Tanszéken<br />
folytatta állatorvosi munkáját. 1955-ben adjunktussá nevezték ki. 1962-ben kandidátusi tudományos<br />
fokozatot szerzett. Disszertációjának címe: Szarvasmarhák és lovak idősült méhhurutjának<br />
curettage útján való gyógykezelése. Az általa leírt módszer rövid időn belül bevezetést nyert a<br />
meddőségi terápiában.<br />
1968-tól egyetemi docensként teljesített szolgálatot, majd 1973 februárjában az<br />
Egyetemi Tanács döntése alapján a tanszék vezetője lett. 1975-ben tanszékvezető egyetemi<br />
tanárrá nevezték ki.<br />
Mivel elsőként írta le és vezette be az idősült méhhurut curettage útján való<br />
gyógykezelését, így az új eljárás iránt nagy volt az érdeklődés külföldön is, főleg Amerikában.<br />
Az amerikai lótenyésztők és állatorvosok társaságának egyik vezetője 1966-ben személyesen<br />
jött el Budapestre, hogy megismerje a curettage végrehajtásának módját lovaknál és az ehhez<br />
használatos műszert. Mivel a gyógykezelések bíztatóak voltak, így több tucat levélváltásra került<br />
sor az amerikai partnerekkel. Hiába volt azonban komoly érdeklődés és kereslet, mert további<br />
kapcsolat nem jöhetett létre. Az amerikai fél teljes anyagi fedezet biztosítása mellett meghívta a<br />
professzor urat előadás és bemutató tartására, de a kormányzati szervek nem járultak hozzá a<br />
kiutazáshoz. Itthon viszont kapta a szebbnél szebb feladatokat.<br />
1976-tól 1991-ig tagja volt az Állatorvostudományi Egyetem felülvéleményező<br />
bizottságának. 1980-tól 1990-ig titkára volt az Acta Veterinaria Hungarica szerkesztőbizottságának.<br />
1987-től 1990-ig az Állatorvostudományi Egyetem rektor-helyetteseként tagja volt az egyetem<br />
közvetlen vezetésének. A Magyar Tudományos Akadémia Tudományos Minősítő Bizottságának<br />
megbízásából részt vett külföldi és belföldi aspiránsok képzésében, munkájuk irányításában.<br />
Termékeny volt a szakirodalmi tevékenysége is. 126 önálló, illetve munkatársakkal<br />
közös kutatáson alapuló közleménye jelent meg hazai és külföldi szaklapokban. Társszerzőként<br />
közreműködött az Állatorvosi kórélettan (1974, 1982), valamint a Szarvasmarha egészségtan<br />
152
(1983) című tankönyvek megírásában. A háziállatok szülészete és szaporodásbiológiája című<br />
tankönyve 1987-ben jelent meg, a felújított bővített változat társszerzőkkel, közös munkával 1994-<br />
ben látott napvilágot. Társszerzője volt az 1996-ban megjelent Tejgazdasági kézikönyvnek is.<br />
Ezeken kívül írt hat egyetemi jegyzetet.<br />
Tudományos közleményei közül a hazai és külföldi érdeklődés alapján a következők<br />
érdemelnek kiemelést: A progeszteron metabolitjának, a pregnandiolnak az izolálása szarvasmarha<br />
vizeletéből és változásának a nemi ciklus, valamint a vemhesség alatti nyomon követése. Úttörő<br />
jellegűek voltak a juhok és sertések ivarzásának szinkronizálásával kapcsolatos vizsgálatok.<br />
E vizsgálatok eredményeként született a Glanducorpin ad us. vet. progeszteron injekció, és a<br />
Synchrovet premix ad us. vet. juhok nemi működésének szabályozására. Három munkatársával<br />
közösen eljárást dolgozott ki emlősállatok szaporulatának növelésére, amelyet a Találmányi Hivatal<br />
szabadalomként bejegyzett, és nyolc országban bejelentett. Széles körű vizsgálatot folytatott<br />
tejtermelő szarvasmarhák ellés körüli anyagforgalmi zavarai és a reprodukciós rendellenességek<br />
közötti összefüggések tisztázására, azok megbízható előrejelző diagnosztikai eljárásainak<br />
kidolgozására.<br />
Kiterjedt kutatómunkájának eredményeként több alkalommal tartott előadást külföldön,<br />
és vett részt hosszabb-rövidebb ideig tanulmányutakon. Így Wellsben (Ausztria), Lipcsében,<br />
Hannoverben, Berlinben, Brnóban, Kassán ismerhették meg kiváló kutatási munkáinak<br />
eredményeit. Szakmai tapasztalatszerzés céljából több hónapot töltött Lipcsében, Berlinben,<br />
Bécsben, Koppenhágában, Utrechtben és Uppsalában.<br />
1986-ban sikerrel védte meg A zsírmobilizációs zavar szerepe az ellés utáni<br />
szaporodásbiológiai rendellenességek kialakulásában szarvasmarháknál című akadémiai doktori<br />
értekezését. Tudományos munkásságának elismeréseként 1991-ben az Állatorvostudományi<br />
Egyetem díszdoktorává avatták. 1993-ban a brnói Állatorvosi Egyetem az Aemili Prybilemlékplakettel<br />
és diplomával tüntette ki.<br />
<strong>Dr</strong>. Haraszti János professzor úr is azok közé a nagyok közé tartozik, akinek<br />
tudományos, kutató-, oktatómunkáját nem ragyogja be kitüntetések sokasága, ennek ellenére<br />
mégis megelégedett és boldog.<br />
Kívánjuk az egész állatorvos-társadalom, a volt munkatársak és barátok nevében,<br />
hogy a 75 éves Haraszti professzor urat továbbra is gyakran lássuk mosolyogni az egyetemen és<br />
szeretett Szülészeti Tanszékén.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1999. 10. 1. 44.<br />
153
Ha újra kezdeném, ismét csak állatorvos lennék<br />
<strong>Dr</strong>. Almássy Károly<br />
<strong>Dr</strong>. Almássy Károly rendszeres látogatója a Varga István<br />
professzor úr által szervezett Baráti Kör rendezvényeinek. Ismeretségünk<br />
innen datálódik. Álmélkodva hallgattam külföldi kiküldetéseiről szóló<br />
elbeszéléseit, ami nekem soha nem adatott meg. Kérésemre, ha kissé<br />
vonakodva is, azért így vallott tartalmas, gazdag életútjáról.<br />
1922. február 28-án születtem Hajmáskéren, ahol az elemi<br />
iskola négy osztályát végeztem el. 1932-től 1934-ig a pápai, majd 1934-<br />
től a budapesti református gimnázium tanulója voltam, ahol 1941-ben<br />
érettségiztem. Apám a budapesti Ludovika Akadémia főkertésze volt.<br />
Szerettem az irodalmat, különösen a népi írók voltak rám hatással, akik a parasztság életével<br />
foglalkoztak. Ezért döntöttem úgy, hogy én is segíthetek a parasztságon a szó szoros értelmében,<br />
és állatorvos leszek. A sors fintora, hogy soha nem jutottam ki a gyakorlatba.<br />
1941-ben iratkoztam be az állatorvosi karra. A háború szele megcsapott bennünket.<br />
A negyedéveseket 1944. december 13-ára tervezett időpontra Németországba való kitelepítésre<br />
utasították. Ezek a körülmények a hallgatóság körében nagy bizonytalanságot okoztak.<br />
Évfolyamunkból egy nagyobb csoport Fehér Dezső kollégánk szervezése alapján az ellenállási<br />
mozgalom olyan részéhez csatlakozott, amelynek egyik célja a fiatalság átmentése volt. Ehhez<br />
a csoporthoz csatlakoztam én is, magammal hozva akkor még középiskolás öcsémet is. 1946-<br />
ban szereztem állatorvosi diplomát. Doktori disszertációmat 1947-ben szereztem, a Manninger<br />
professzor úr által megjelölt téma alapján, Sertéspestises fertőzés hatása címmel.<br />
Perforált vakbélgyulladás műtétem után a Magyar Oltóanyagtermelő Intézetben kaptam<br />
elfoglaltságot. Idekerülésem meghatározta további életem folyását. A vidék elmaradt, és a további<br />
munkám az oltóanyag-termeléssel kötött össze. Munkahelyemen megismerkedtem azzal a<br />
gimnazista kislánnyal, aki 1948-ban a feleségem lett. Ő nyugdíjazásáig a Phylaxiánál dolgozott<br />
könyvelői, majd laboratóriumi asszisztensi beosztásban.1948-ban az egyesített Phylaxia Állami<br />
Oltóanyagtermelő Intézet veszettség elleni vakcina és tuberkulin-termelő osztályára kerültem<br />
beosztott állatorvosként. 1950-ben a Phylaxiában létrehozott minőség-ellenőrző laboratórium<br />
vezetésére kaptam megbízást. 1952-ben alakult meg az Állatgyógyászati Oltóanyag-ellenőrző<br />
Intézet, ahová laboratóriumvezető főállatorvossá neveztek ki. 1953-ban dr. Kertay Nándor<br />
megvált a Phylaxiától, és én kaptam megbízást a veszettség elleni vakcina és tuberkulin-termelő<br />
osztály vezetésére. A korszerű termelés érdekében munkatársaimmal bevezettük a veszettség<br />
elleni oltóanyag élővírus tartalmának fehér egerek intracerebrális oltásával való meghatározását,<br />
és megállapítottuk a készítmény tárolásának és felhasználhatóságának idejét. Külföldi<br />
munkatársakkal kísérletet végeztünk a szövettenyészetben szaporított inaktivált veszettség elleni<br />
oltóanyag előállítására.<br />
Az állat-egészségügyi helyzet javulásával fel kellett készülnünk a közegészségügyet<br />
veszélyeztető járványos betegségek felszámolására. Ennek sikeres végrehajtásához szükségünk<br />
154
volt olyan tuberkulin-készítményre, amely a nemzetközi feltételeknek minden vonatkozásban<br />
megfelel. Ennek érdekében megvizsgáltuk a különböző típusú baktériumtörzsek típus-specifitását,<br />
virulenciáját és tuberkuloprotein-termelő képességét. Ebben a munkában nagyon sok kolléga,<br />
intézmény vett részt, akik közreműködése nélkül nem tudtuk volna eredményes munkát végezni.<br />
Több tízezer állaton végeztünk kísérletet olyan szakemberek bevonásával, akiknek a gyakorlati<br />
életben szerzett tapasztalatát hasznosíthattuk.<br />
A Phylaxia a hatvanas években megkezdte a premixek, takarmány-kiegészítők,<br />
vitaminok gyártását. A vállalat tevékenysége kétpólusúvá vált. A fő szakmai profil azonban továbbra<br />
is az oltóanyag-termelés maradt. Az oltóanyag-termelő főosztály, illetve -ágazat vezetésével<br />
és kialakításával engem bíztak meg. Munkámról 40 szakközleményben számoltam be, és<br />
előadásokat is tartottam hazai és külföldi tanácskozásokon. Húsz éven keresztül képviseltem a<br />
magyar oltóanyag-termelést a nemzetközi oltóanyag-standardizációs bizottság ülésein.<br />
1966-tól két év és három hónapot töltöttem Kubában, a Havannai Állatgyógyászati<br />
Intézetben, ahol a bakteriális vakcinák és diagnosztikumok termelését irányítottam. 1971-től két<br />
éven keresztül dolgoztam FAO-szakértőként Egyiptomban, a Kairói Oltóanyag-termelő Intézet<br />
baromfipestis elleni vakcinákat előállító részlegén. Itt egy mesogen és két lentogen törzsből<br />
készítettünk liofilizált vakcinákat. 1974 és 1976 között két éven keresztül Mongóliában dolgoztam<br />
a főváros melletti Songinoban, a magyar segítséggel és kivitelezésben épült biokombinátban<br />
„együttműködési igazgatóként”. Feladatom a termékek szakszerű előállításának felügyelete és a<br />
magyarok munkájának általános felügyelete és szervezése volt. Hazatérésem után a nyolcvanas<br />
évek elején még két alkalommal kaptam felkérést FAO-szakértői, illetve project manageri munkára,<br />
amit azonban egészségi okokból nem tudtam elfogadni. Angol és spanyol nyelvvizsgám, és e<br />
nyelvek anyanyelvi szintű ismerete lehetővé tett, hogy kiküldetéseim alkalmával eredményes<br />
munkát végezzek a külföldi kollégákkal. Azt tapasztaltam, hogy tanácsadói tevékenykedésem<br />
során nemcsak én adtam valamit a partnereknek, hanem mindenütt tanultam is, amit későbbi<br />
kutatómunkám során hasznosítani tudtam.<br />
Mongóliából való hazatérésem után, 1984-ben történt nyugdíjazásomig a Phylaxia<br />
nemzetközi együttműködési irodájának vezetője voltam.<br />
Jelenleg orvos és mérnök fiam gyermekeivel, kedves unokáimmal foglalkozom.<br />
Mivel nem akarok beszűkülni, ezért igyekszem szoros kapcsolatot tartani régi kollégáimmal és<br />
munkatársaimmal. Néha előveszem nagyszámú kitüntetéseimet, de ma már nem dobogtatják úgy<br />
meg a szívemet, mint amikor munkám elismeréseként kaptam őket.<br />
Örömmel gondolok ifjúkoromra, munkásságomra, családomra, kollégáimra, barátaimra.<br />
Ha újra kezdhetném, ismét csak állatorvos lennék.<br />
Állatorvos Kamarai Hírek, 1999. 10. 1. 45.<br />
155
A tanár úr 75 éves!<br />
<strong>Dr</strong>. Kapp Pál<br />
<strong>Dr</strong>. Kapp Pál nyugalmazott egyetemi tanárról, az állatorvostudományok<br />
doktoráról nyugdíjba vonulása óta keveset hallottunk. A mindig<br />
megfontolt, kedves, emberséges, a tudományos kutatásokban elmélyült<br />
professzor a gyakorlati élet területén is otthonosan mozgott és hallgatóinak,<br />
a hozzá forduló praktizáló állatorvosoknak mindig rendelkezésére állt.<br />
Mivel eltűnt a szemünk elől, ezért kerestem meg a 75. születésnapján,<br />
hogy életéről, munkásságáról, nyugdíjas éveiről egy curriculum vitaet adjon<br />
lapunk számára. Meghatódottan fogadta a születésnapi jókívánságokat,<br />
majd így vallott önmagáról:<br />
„Győrött születtem 1923. november 23-án kisiparos családban. Hárman voltunk<br />
testvérek. A becsület megőrzését és a munkaszeretetet szüleimtől kaptam örökségül. Az életre<br />
szóló alapismereteket a győri bencés gimnáziumban szereztem kiváló tudású tanáraimtól.<br />
1943-ban érettségiztem, és még abban az évben felvettek a M. kir. József Nádor Műszaki<br />
és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Karára. A harmadik félév<br />
megkezdése után megkaptam a katonai behívóparancsot. A háború alatt Németországban<br />
amerikai hadifogságba kerültem, ahonnan Franciaországba vittek munkatáborba. 1946 májusában<br />
kerültem haza. 1950-ben szereztem meg az állatorvosi oklevelet.<br />
Sályi Gyula professzor úr javaslatára fizetéses demonstrátori kinevezést kaptam, amely<br />
státus hiányában a Kórbonctani és Parazitológiai Tanszékre szólt, így munkahelyemet havonta<br />
váltottam. Fél év eltelte után Kotlán professzor úr behívott a szobájába és megkérdezte: „Kolléga<br />
úr, maga egy fele-féleség, döntse el már, melyik tanszéken óhajt maradni” Kissé szorongva<br />
válaszoltam, hogy patológus szeretnék lenni. Kezet fogott velem és azt mondta: „Helyes, a maga<br />
helyében én is így döntenék.” Így kerültem végleg a kórbonctani tanszékre.<br />
Rengeteg munkával látott el bennünket Sályi professzor úr. Késő estig, sokszor<br />
vasárnap is dolgoztunk. Munkaidő nem volt, csak feladat és annak végrehajtása. Én könnyen<br />
voltam, mert 1956-ig, nősülésemig a tanszéken lévő tanársegédi szobában laktam. Később, amikor<br />
már előadásokat is tartottunk, próbaelőadáson hallgatott meg minket. Igen hasznos, egy életre<br />
szóló iskola volt ez. Mivel abban az időben külföldre nem lehetett tanulmányútra menni, így hazai<br />
patológiai, orvosi egyetemekre jártam bővíteni ismereteimet. Az Orvostovábbképző Intézetben<br />
a máj patológiája továbbképzésen vettem részt. Úgyszólván minden hazai patológus találkozón<br />
és -kongresszuson tartottam előadást. 1965-től a Magyar Patológus Társaság vezetőségi tagja<br />
lettem.<br />
A tanszéken önállóan és munkatársaimmal több kutatási témában (salmonellosis,<br />
toxoplasmosis, osteoporosis, a tyúk fertőző gége- és légcsőgyulladása, kacsapestis, a baromfiak<br />
anyagforgalmi betegségei stb.) működtem közre. Komoly problémát okozott a humán hepatitisek<br />
terjedése, amit abban az időben összefüggésbe hoztak az állatok hepatitisével. Boncolások<br />
során a kutya vírus-hepatitisének első hazai esetét sikerült felfedni, és a kórokozó vírust izolálni.<br />
156
A kandidátusi fokozatot is ebből a témából, ennek patogeneziséből, összehasonlítva az emberi<br />
hepatitissel, szereztem. Ezekhez, a munkákhoz azonban már hiányzott az elektronmikroszkóp.<br />
Sikerült beszereznünk egy ultramikrotomot, amelyet a docensi szobámba helyeztünk el. Ezzel<br />
a vizsgálatokra alkalmas ultravékony metszeteket tudtunk készíteni, amelyekről humán orvosi<br />
intézetekben elektronmikroszkóp felvételeket készítettünk. Pályázat után a rektori tanács úgy<br />
döntött, hogy tanszékünk kapja meg az új mikroszkópot. Így 1969-ben az állategészségügy<br />
területén az első hazai elektronmikroszkópos labor megkezdte működését. A kutatómunka<br />
mellett a hallgatók oktatását is bevezettük. Más tanszékek, kollégák, intézmények vették igénybe<br />
munkánkat. Számos kandidátusi és doktori munkához tudtunk segítséget nyújtani.<br />
Az MTA doktori címet 1976-ban védtem meg A vírus okozta hepatózisok és hepatitisek<br />
jelentősége állatok fertőző betegségeinek pathogenesisében disszertációmmal. Kutatómunkám<br />
szorosan kapcsolódott a humán kutatásokhoz. Így 1990-től 1994-ig az MTA patológiai bizottságának<br />
titkáraként dolgoztam. A TMB Állattenyésztési és Állatorvostudományi Szakbizottságnak 1968-tól<br />
tagja, 1981-1984 között elnöke voltam.<br />
Tudományos kutatási eredményeimről több mint 100 hazai és külföldi közleményben<br />
számoltam be. Részt vettem a magyar nyelvű részletes kórbonctani könyv megírásában (Kardeván,<br />
1976), és a német nyelvű (Johannsen, Kardeván, 1986) egyes fejezeteinek elkészítésében.<br />
Munkám elismeréseként Marek József-emlékérmet, a Magyar Patológusok Társaságától<br />
Baló József-emlékérmet, a tudományos munkák után akadémiai jutalmakat kaptam. Az államtól<br />
1987-ben a Munka Érdemrend ezüst fokozatát kaptam. Egy magas rangú tisztviselő a kitüntetés<br />
után odajött és azt mondta: „Tudjuk, hogy szakmailag többet érdemeltél volna, de hát ahhoz<br />
nem elég csak a tudományos munka”. Az elismerések közül legértékesebb számomra a féltve<br />
őrzött levél a súlyosan beteg Sályi professzor úrtól, amit az MTA doktori cím megvédése után írt:<br />
„Gratulálok, büszke vagyok Rád.”<br />
Fiam szintén állatorvos lett, de pesti létére jobban vágyódott vidékre a gyakorlati életbe.<br />
Feleségem, Turi Erzsébet óvodavezetői munkakörét áldozta fel, hogy biztosíthassa számomra<br />
a kutatómunkához elengedhetetlen nyugodt családi hátteret. A fiam családjával sokat vagyunk<br />
együtt. A két fiú unokám közül a nagyobbik nálunk lakik, és Budapesten jár gimnáziumba, a<br />
kisebbik a falujukban általános iskolás.<br />
Nyugdíjazásom után az egyik orvosi egyetemtől kaptam a patológiai intézetbe meghívást,<br />
de úgy gondoltam, hogy inkább kedvenc hobbimnak, a festészetnek szentelem napjaimat. Nem<br />
sokáig tudtam ellenállni a felkérésnek. Először csak négyórás munkát vállaltam, ami ma már<br />
ismét teljes állássá kerekedett. Fiatal humán patológusoknak tartok kísérletes anyagaimból<br />
továbbképzést, és a vezető humán patológussal elektronmikroszkópos vizsgálatokat végzünk.<br />
Amíg a jóisten erőt ad, örömmel végzem ezt a munkát, a híres zeneszerző gondolatára<br />
emlékezve: »Ez tart életben, ebben élek a lelkemben.«”<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek 1999. 10. 2. 40-41.<br />
157
A Tanár úr 80 éves!<br />
<strong>Dr</strong>. Kapp Pál<br />
<strong>Dr</strong>. Kapp Pál tanár úr születésének 80. évfordulója alkalmával<br />
kedves ünnepséget rendezett a Kórbonctani Tanszéken a Szent István<br />
Egyetem Állatorvos-tudományi Kara, 2003. december 12-én.<br />
A tanszéken megjelentek a professzor úr volt munkatársai,<br />
rokonsága, tisztelői, barátai, volt tanítványai és a tudományos élet számos<br />
képviselője. A meleg hangú beszélgetések után a tudományos ülést az<br />
anatómia-kórbonctan előadótermében tartották. Az ülés elnökségének<br />
tagja dr. Szendrő Péter egyetemi tanár, a SZIE rektora, dr. Solti László<br />
egyetemi tanár, a SZIE ÁOTK dékánja, dr. Rusvai Miklós, egyetemi tanár,<br />
tanszékvezető.<br />
A tudományos ülést dr. Solti László, egyetemi tanár, dékán nyitotta meg, aki egyéni<br />
hangvételű, kedves szavakkal méltatta Kapp tanár úr munkásságát.<br />
<strong>Dr</strong>. Rusvai Miklós egyetemi tanár, tanszékvezető részletesen ismertette a tanár úr<br />
életútját, az alábbiak felsorolásával:<br />
<strong>Dr</strong>. Kapp Pál 1923. november 23-én született Győrben. 1943-ban érettségizett a bencés<br />
rendi gimnáziumban. 1950-ben állatorvosi oklevelet kap. 1958-ban doktori fokozat (ún. kisdoktori).<br />
1977-ben nagydoktori (akadémiai), 1970-ben megszervezi, és 1992-ig vezeti az első állatorvosi<br />
elektronmikroszkópos laboratóriumot a Kórbonctani Tanszéken. 1981-ben egyetemi tanár. 1987-<br />
től humán egészségügyi intézményeknél elektronmikroszkópos laboratóriumban dolgozik nagy<br />
lelkesedéssel.<br />
1968-tól tagja a TMB Állattenyésztési és Állatorvostudományi Szakbizottságnak, ahol<br />
1981-1984 között elnöki pozíciót töltött be. Tudományos kutatási eredményeiről több mint 100<br />
hazai és külföldi közlemény jelent meg. Részt vett Kardeván Andor 1976-ban megjelent részletes<br />
kórbonctan könyve egyes fejezeteinek megírásában, és a német nyelvű (Johannsen, Kardeván,<br />
1986) elkészítésében.<br />
Szakmai munkáit mindig precízen, nagy odaadással végezte, amiért az alábbi<br />
elismeréseket kapta: Marek József-emlékérem, a Magyar Patológiai Társaságtól Baló Józsefemlékérem,<br />
állami kitüntetésként a Munka Érdemrend ezüst fokozata 1987-ben. Ennél a<br />
kitüntetésnél (ezt négyszemközt nekem mondta el) egy magas rangú tisztviselő odajött hozzá<br />
és azt mondta: „Tudjuk, hogy szakmailag többet érdemelt volna, de hát ahhoz nem elég csak a<br />
tudományos munka.”<br />
Végül a laudációban Rusvai professzor a tanszék munkatársai nevében köszönte meg<br />
Kapp professzor több évtizedes munkáját, és további szakmai sikereket kívánt.<br />
Ezután dr. Szendrő Péter rektor meleg hangú üdvözlés után adta át Kapp Pálnak a Pro<br />
Negatio Universitatis oklevelet.<br />
158
A Magyar Patológus Társaság nevében dr. Tanka Dezső üdvözölte a munkatársat, a<br />
barátot, és méltatta Kapp professzor humán vonalon végzett kiemelkedő munkásságát. Itt jegyzem<br />
meg mint újságíró, hogy a MPT budapesti nagygyűlésén 2003. szeptember 25-én a professzor<br />
urat Romhányi György-emlékéremmel tüntették ki, valamint novemberben a Földművelésügyi és<br />
Vidékfejlesztési Minisztérium elismerő oklevelet adományozott részére.<br />
A professzor úr a mai napig dolgozik az Országos Rheumatológiai és Fizioterápiás<br />
Intézetben, majd a Budai Irgalmasrendi Kórház patológiai osztályán. Utóbbi munkahelyén<br />
szaktanácsadóként az osztály elektronmikroszkópos laboratóriumában az orvos kollégákkal a napi<br />
diagnosztikai és tudományos munkában, a szakasszisztensek továbbképzésében működik közre.<br />
Humán patológiai munkássága is jelentős. A Budai Irgalmasrendi Kórház patológiai osztályán<br />
2003. november 21-én a kórház vezetőségének tagjai, főtisztelendő Kozma <strong>Imre</strong> atya, prof.<br />
<strong>Dr</strong>. Naszlay Attila, főigazgató főorvos, Vojcek László, főorvos, a titkárság vezetője, dr. Bély Miklós<br />
főorvos, egyetemi magántanár, a patológiai osztály vezetője és munkatársai kedves ünnepség<br />
keretében köszöntötték 80 éves munkatársukat.<br />
A rövid, tízperces előadásokat Kapp professzor előadása előzte meg, ahol színesen<br />
ismertette a tanszéken töltött 40 év munkásságát. Előadása végén hitet tett az elektronmikroszkópia<br />
jövőbeni szerepének fontossága mellett, nemcsak a kutató, hanem a mindennapi diagnosztikai<br />
munkában is a humán- és az állatpatológia terén egyaránt.<br />
Vetési professzor előadásában kifejtette, hogy a tanszék fő feladata az oktatáson kívül<br />
a vadegészségügyi vonzatú hét fakultatív tárgy menedzselése és részbeni oktatása, valamint<br />
Az állatorvoslás története c. fakultatív tantárgy magyar, német és angol nyelvű oktatásának<br />
szervezése dr. Karasszon Dénes, dr. Kováts Jenő és dr. Korzenszky Emőd tisztelt előadók<br />
bevonásával.<br />
<strong>Dr</strong>. Vetési Ferenc és dr. Tanyi János közös munkájukról, a galamb-herpeszvírus kórképről<br />
számoltak be. Kutatómunkájuknak köszönhető a megelőzést szolgáló vakcinák kifejlesztése.<br />
<strong>Dr</strong>. Dobos-Kovács Mihály a növendék libák reovírus okozta betegségéről, annak<br />
patológiai vonatkozásáról számolt be. Mint a tanszék elektronmikroszkópos laborának vezetője a<br />
laboratórium tíz éves diagnosztikai tevékenységéről adott részletes tájékoztatást.<br />
<strong>Dr</strong>. Rátz Ferenc, az Országos Állategészségügyi Intézet elektronmikroszkópos<br />
laboratóriumának vezetője, az intézmény több, mint két évtizedes sikeres munkájából adott<br />
ízelítőt.<br />
<strong>Dr</strong>. Baska Ferenc és <strong>Dr</strong>. Molnár Kálmán előadása bizonyította, hogy a halpatológia,<br />
halparazitológia terén végzett sokrétű közös munkájuk során meghatározó szerepe van az<br />
elektronmikroszkópnak. Véleményük szerint a jövő kutató- és diagnosztikai munkája sem<br />
nélkülözheti az elektronmikroszkóp használatát.<br />
A tudományos tanácskozás után sokan köszöntötték Kapp Pál tanár urat, és szeretettel<br />
vették körül a jelenlegi munkatársai is, akik csodálattal adóztak ma is fáradhatatlanul dolgozó<br />
mesterüknek. Kérdéseinkre így válaszolt:<br />
159
- Sályi professzor úr rengeteg munkával látott el bennünket. Késő estig, sokszor vasárnap<br />
is dolgoztunk. Munkaidő nem volt, csak feladat és annak végrehajtása. Életre szóló iskola volt<br />
ez. Fiatalon kell megtanulni dolgozni, hogy az embernek vérévé váljon a munka szeretete, és a<br />
felmutatott eredmények fölött érzett öröm. A hosszú aktív életnek ez a titka. A munkám elismerései<br />
között legértékesebb számomra a féltve őrzött levél a súlyosan beteg Sályi professzor úrtól, amit<br />
az MTA doktori cím megvédése után írt: „Gratulálok, büszke vagyok rád.”<br />
Amíg a jóisten erőt ad, kedvenc hobbim, a festészet, mellett örömmel végzem a<br />
szakmai munkámat is, a híres zeneszerző gondolatára emlékezve: „Ez tart életben, ebben élek<br />
a lelkemben.”<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 1. 50-51.<br />
160
<strong>Dr</strong>. Kapp Pál tanár úr kitüntetése<br />
<strong>Dr</strong>. Kapp Pál nyugalmazott egyetemi<br />
tanár, az állatorvos-tudomány doktora 2006. június<br />
23-án Gödöllőn a Szent István Egyetem rektorától,<br />
dr. Molnár Józseftől a Honoris Causa Professor elismerő<br />
oklevelet vehette át. A tanár úr jelenleg is aktívan<br />
dolgozik a Budai Irgalmasrendi Kórház Patológiai<br />
Osztályán. A kitüntetés alkalmával a kórház vezetése<br />
nevében dr. Lakatos Tamás, az orvostudományok<br />
kandidátusa, főigazgató főorvos-helyettes és dr.<br />
Bély Miklós, a Patológiai Osztály vezető főorvosa,<br />
egyetemi magántanár, az MTA doktora köszöntötték a tanár urat, és köszönték meg áldozatos,<br />
odaadó munkáját, diagnosztikai és tudományos kutatásait, amit a humán patológia területén<br />
fejtett ki. Reméli, hogy az elektronmikroszkópos vizsgálatokban még hosszú ideig részt vesz<br />
szaktanácsadói, továbbképzési tevékenységével.<br />
Egyetemünk részéről dr. Fodor László dékán gratulált a tanár úrnak kitüntetéséhez.<br />
Kapp tanár úr, hála istennek, jó egészségnek örvend. Elmondta, hogy tovább dolgozik a<br />
humán patológiai kutatások területén. Kitűnő fiatal munkatársai vannak, akikkel öröm együtt lenni.<br />
Befejezésül közölte, hogy a napi feladatoknak, a kedves munkatársaknak köszönheti fiatalos<br />
érdeklődését a mindig megújuló patológiai tudományok iránt.<br />
Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 4. 56.<br />
161
Jó kedélye sosem hagyja el<br />
<strong>Dr</strong>. Szent-Iványi Miklós<br />
Az Állatorvostudományi Egyetem Baráti Körének múlt év végi<br />
összejövetelén a program megkezdése előtt Varga István professzor úr a<br />
„szeniorok” nevében köszöntötte az éppen azon a napon 80. születésnapját<br />
ünneplő Szent-Iványi Miklós doktort. Az előadás után megkértem Miklós<br />
bácsit, hogy számoljon be lapunk részére életútjáról.<br />
Szent-Iványi doktor Háromszék megyei „primor” családból<br />
származik. Édesapja Kolozsvárott szerzett történelem-földrajz tanári<br />
diplomát. A felvidéki Körmöcbányára helyezték édesapját tanárnak, ahol ő<br />
1918. december 13-án született, harmadik fiúgyermekként. A pontos dátum<br />
azért fontos, mert az anyakönyvi bejegyzés alatt egy piros tintával húzott vonal jelzi a magyar<br />
állam megszűnését. Az utána anyakönyvezettek már a csehszlovák állam újszülöttei voltak. Így<br />
ő Körmöcbánya utolsó magyar állampolgáraként született. Mivel édesapja több tanártársával<br />
együtt nem volt hajlandó a csehszlovák államra esküt tenni, szobafogságban tartották őket. Egy<br />
éjszaka valamennyien átszöktek a csonka hazába. A családok csak másfél év után települhettek<br />
át Magyarországra. Az elemi iskoláit Ózdon végezte, ahol édesapja tanári állást kapott. 1936-<br />
ban a budai Toldy Ferenc Gimnáziumban érettségizett. Még abban az évben felvették a M. kir.<br />
József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Karának<br />
Állatorvosi osztályára, ahol 1940-ben abszolvált.<br />
Mócsy professzor úr ajánlására Köves János doktor a Phylaxia vezérigazgatója<br />
gyakornokként alkalmazta. 1941-ben behívták katonának. A kötelező egyetemi gyakorlat idejét<br />
mint katona az ódalmandi honvédségi gazdaságban töltötte. 1943-ban zászlóssá léptették elő.<br />
Leszerelése után, 1994 januárjától a Phylaxia alkalmazta véglegesen. Májusban azonban ismét<br />
behívót kapott. A háborúban a szombathelyi 8-as tábori tüzér osztály állatorvosa lett. 1945. május<br />
9-én egy morva városban, Poličkán fogságba esett. Fokşaniba, onnan Tkucsiba vitték, majd<br />
Konstancából keleti irányban áthajózták a Fekete-tengert. Grúzia fővárosában, Tbilisziben és a<br />
környékbeli fogolytáborokban töltött 4 évet. 1948. július 12-én érkezett haza.<br />
A Phylaxiánál szeretettel várták, ahol Schneider Lajos doktor mellé került, akinek<br />
vezetésével szorgos munka folyt a baromfipestis elleni védekezés terén. Szent-Iványi doktor<br />
hosszabb ideig a békéscsabai Barnevál telepén vezette a szérumtermelést, majd a Herceghalom<br />
melletti Paskalin-majorban pulykákból, később Sárváron ismét tyúkokból termelt baromfipestis<br />
elleni szérumot.<br />
1949-ben summa cum laude doktori címet szerzett disszertációjának elbírálása során,<br />
melynek témája Vizsgálatok pasteurella csoportok elkülönítésére az agglutinációs próbával volt.<br />
1950 nyarán három hónapra kiküldte a minisztérium a Reims-szigeti Friedrich Loefler<br />
Intézetbe, a száj- és körömfájás elleni vakcina termelésének tanulmányozására, majd ugyanezzel<br />
a céllal Svájcba, az akkori legmodernebb bázeli intézetbe. Ezekkel, a tapasztalatokkal felvértezve<br />
elkészítette az Állami Vakcinatermelő Intézet tervezési programját, amelynek alapján személyes<br />
162
közreműködésével felépült az intézet. 1953. július 1-jétől gyártásvezetőként 5 éven átirányította a<br />
termelőmunkát. 1958-ban igazgatóvá nevezték ki.<br />
A hazai vakcinaszükséglet mellett exportra is gyártottak. Az akkori NDK-ba ún.<br />
nyersvírust szállított ki az intézet. 1958-ban megkezdődött az intézetben a Terramycin nevű<br />
antibiotikum fermentációja, amelyből a nagy sikerű Erra nevű takarmány-kiegészítő készült.<br />
Az Állami Vakcinatermelő Intézetet 1969. január 1-jén egyesítették a Phylaxia Állami<br />
Oltóanyagtermelő Intézettel, ahol Szent-Iványi doktor kutatási igazgatóhelyettes lett. Mindennapi<br />
munkája mellett előadások tartásával tevékenyen részt vett az egyetem által szervezett<br />
posztgraduális képzésben is.<br />
1975-ben súlyos közlekedési balesetet szenvedett. A hosszadalmas, hónapokig tartó<br />
betegség után 1976-ban saját kérésére nyugállományba helyezték.<br />
Szakirodalmi munkássága száznál több közlemény, amelyeket részben társszerzőkkel<br />
írt. Három éven át volt szerkesztője a Magyar Állatorvosok Lapjának, amíg Holló Ferenc doktor<br />
Algériában teljesített szolgálatot. Kakuk Tibor és Padányi Márius doktorokkal közösen szerkesztették<br />
a Phylaxia negyedévenként megjelenő közkedvelt lapját, amelyet annak idején minden kolléga<br />
díjmentesen megkapott. Munkásságát kitüntetésekkel is elismerték. Négy alkalommal kapott<br />
Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója kitüntetést, bronz, ezüst és arany törzsgárda jelvényt, a Magyar<br />
Agrártudományi Egyesület aranyjelvényét, a Munka Érdemérmet, a Munka Érdemrend ezüst<br />
fokozatát, a Magyar Állatorvos Anatómusok emlékérmét, az Országos Állategészségügyi Intézet<br />
alapításának 50. évfordulóján a Jubileumi emlékplakettet, az egyetemünk tanácsától a „200 éves<br />
a magyar állatorvosképzés” emlékplakettet. 1992-ben aranydiplomás lett.<br />
Megkérdeztem Miklós bácsit, hogy miként őrizte meg élete során mindig jó kedélyét,<br />
mire így válaszolt:<br />
„Egyrészt köszönhetem a szerető feleségemnek, menyemnek, fiamnak és unokámnak,<br />
másrészt édesanyám leánykori emlékkönyvébe írt okos jó tanácsnak: »Mi volt ne bánja, mi lesz<br />
ne várja, szeresse mi van és éljen boldogan.«”<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1999. 10. 2. 41.<br />
163
Igazi kárpát-medencei magyarnak érzem magam<br />
<strong>Dr</strong>. Goóts László<br />
<strong>Dr</strong>. Goóts László Gyöngyös város nyugalmazott főállatorvosa<br />
most, hetvenévesen is aktívan dolgozik magán-állatorvosi rendelőjében.<br />
Munkáját szórakozásnak tekinti, és a több évtizedes munkássága során<br />
kialakult emberi kapcsolatok sem szakadtak meg az álltartókkal. Így érzi<br />
teljesnek az életét.<br />
- Valamit a gyermekkorodról szeretnék hallani.<br />
- Mielőtt magamról beszélnék, szeretném az őseimet bemutatni.<br />
Úgy 300 évvel ezelőtt telepedtek át Németországból az elődök a Felvidékre,<br />
mint csizmadiamesterek. Nagyapám is csizmákat készített, és járta a felvidéki vásárokat, ahol<br />
értékesítette portékáját. A család sorsát a hagyomány törvényei szabták meg. Az elsőszülött fiúnak<br />
csizmadiamesternek kellett lenni, a másodiknak papnak vagy katonának, a többi választhatott<br />
csak civil foglalkozást. A lányok sorsát a férjeik határozták meg. Apám a család legfiatalabb tagja<br />
volt, akit a Kassai Premontrei Főgimnáziumban saját bátyja is tanított. Ő 1914-ben érettségizett,<br />
majd jogot végzett. Mivel szlovákul nem tudott, nem kapott állást sehol, ezért Kassán elvégezte a<br />
Mezőgazdasági Akadémiát. Ennek ellenére sem tudott elhelyezkedni.<br />
- Az őseidet már megismertük, most magadról is mondj valamit.<br />
- Igen. Apám átszökött Magyarországra, családot alapított, és anyai nagyapám birtokán<br />
gazdálkodott Abádszalókon, míg el nem tudott helyezkedni a szakmájában. Apai nagyapám ősei<br />
németek, nagyanyám tót származású, anyai nagyapám nyakas kun, felesége pedig erős akaratú<br />
egri lány volt, ezért én igazi kárpát-medencei magyarnak érzem magam. 1928. október 12-én<br />
születtem Budapesten.<br />
- Iskoláidat hol végezted<br />
- A négy elemit Abádszalókon, a gimnázium első két osztályát Egerben, a ciszterci<br />
gimnáziumban, további két osztályt Kecskeméten, a Piarista Gimnáziumban, majd két évet a<br />
zombori állami gimnáziumban tanultam, végül ismét a kecskeméti piaristáknál jártam két évet,<br />
ahol jeles eredménnyel érettségiztem. Az iskolaváltozások apám áthelyezései miatt történtek.<br />
Ezek után iratkoztam be az állatorvosira, ahol 1952-ben szereztem diplomát.<br />
- Hol helyezkedtél el az egyetem elvégzése után<br />
- Poroszlón lettem állatorvos. A nagy állatlétszám ellenére alig hívtak beteg állathoz.<br />
Tóth Pál, állatokhoz értő ember gyógykezelte az állatokat, és hozzám csak jóformán<br />
kényszervágási engedélyért jöttek, ha Pali bácsi már nem tudott az állaton segíteni. A faluban<br />
műtéteket végeztem, amelynek egyre több nézője volt. Amikor egy tehén gyomrából egy<br />
drótdarabot vettem ki, ugrásszerűen megemelkedett az általam kezelendő állatok száma. Az a<br />
vélemény alakult ki bennem, hogy a tevékenységünk bázisa a belgyógyászat, a járványtan, a jó<br />
diagnózis, de az állatorvosi gyakorlat elismerését a sikeres műtétek adják igazán. Már jól menő<br />
praxisom volt, amit kénytelen voltam ott hagyni, mert a megyei főnököm, ismervén munkámat,<br />
164
a gyöngyösi állatkórház vezetőjévé nevezett ki 1956 márciusában. Örömmel vetettem magam<br />
bele az új munkába. A fő profil itt is a szarvasmarhák, lovak sebészeti és szülészeti ellátása volt.<br />
A döntőkészülékkel és kitűnő felszereléssel ellátott kórházba három megyéből hoztak betegeket.<br />
A gyógyszergyáraktól ingyenes gyógyszereket kaptam kipróbálásra, amelyekről, a tapasztalatokról,<br />
be kellett számolnom. A Pfizer cégnek franciául írtam meg a jelentésemet. A hatvanas évek<br />
végén a kórház forgalma országosan a második legjobb volt. Ennek köszönhető, hogy a klinikus<br />
állatorvosok szakosztálya 1967-ben Gyöngyösön, az állatkórházban kihelyezett ülést tartott az<br />
állatkórházakkal kapcsolatos kérdések megbeszélése céljából.<br />
- Hallottam, hogy külföldön is tartottál előadást.<br />
- A Kreml kongresszusi termében a moszkvai Állatorvosi Világkongresszuson<br />
A szarvasmarhák bendőmetszésének diagnosztikai jelentősége című előadásomat tartottam<br />
francia nyelven. A 12 gépelt oldalt memoriterként megtanultam, amikor közölték az előadókkal,<br />
hogy le kell rövidíteni a beszámolókat a sok jelentkező miatt. Izgalommal hagytam ki részeket.<br />
Szerencsém volt, mert a feltett kérdések a kihagyott részekre vonatkoztak, amelyekre tudtam<br />
válaszolni. Várnagy tanár úr gratulált is utána francia nyelvtudásomhoz, hogy spontán milyen<br />
szépen tudtam válaszolni a feltett kérdésekre.<br />
- Miért hagytad ott a kórházat<br />
- A gyöngyösi állatkórház bővítésre és felújításra szorult, ami elmaradt, mert építették<br />
Egerben az új állatkórházat. 1975-ben kineveztek városi főállatorvosnak. Az országban az elsők<br />
között Gyöngyös feliratú számozott bilétákkal láttuk el az ebeket, amire az oltott állatok száma<br />
60%-kal emelkedett. Az ebek egyedi megjelölése bilétával című dolgozatunkkal elnyertük a<br />
<strong>Dr</strong>. Márkus György Alapítvány díját (Goóts-Palik).<br />
- A szaklapokban több közleményed is jelent meg.<br />
- 1955-ben írtam a Magyar Állatorvosok Lapjában a bendőmetszéssel kapcsolatos<br />
tanulmányt. Azóta nemcsak ott, hanem a Kamarai Hírekben is publikálok. Lektoráltam B. Kovács<br />
András Állatorvosi általános sebészet és A csülők ápolása és betegségei című tankönyvét, és<br />
Tamás Állatorvosi sebészet című tankönyvét.<br />
- Sokrétű szakmai és társadalmi munkádért milyen elismerésben részesültél<br />
- Tagja voltam a Magyar Állatorvosok Társaságának, vezetőségi tagja a Klinikus<br />
Állatorvosok Társaságának, a Magyar Agrártudományi Egyesület megyei bizottságának, a<br />
Gyöngyös Városi Tanács Városvédő és -szépítő Egyesületének több cikluson át. A több állami<br />
- Kiváló Dolgozó, Kiváló Állattenyésztő, a Munka Érdemrend bronz fokozata -, szakszervezeti<br />
és az agrártudományi egyesületi kitüntetés mellett számomra a legkedvesebb a Gyöngyösért<br />
Emlékérem és a Mócsy-emlékérem.<br />
- Mi az életfilozófiád<br />
- Az emberek szeretete, a kollegialitás, az együvé tartozás. Kis létszámú kar vagyunk,<br />
szorosan kötődnünk kell egymáshoz. A kari összetartozás érzését a költő szavaival fogalmazom<br />
meg: „Az egyedül álló fát a szélvihar kidönti, az erdőben mindegyiket védi a többi.”<br />
- Családodról még nem szóltál.<br />
165
- Az otthon melegét Valika, a feleségem biztosítja, aki gyermek- és ifjúsági orvosként<br />
dolgozik. Lányom, Herta, a Richter Gedeon Gyógyszergyárban törzskönyvezési osztályvezető,<br />
vejem dr. Pálfi Vilmos, az Országos Állategészségügyi Intézetben a Virológiai Főosztály vezetője,<br />
szintén állatorvos. Unokáim, Eszter és Vilmos ragaszkodása, kacagása jelenti a jövőt számomra.<br />
- Köszönöm a beszélgetést.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1999. 10. 3. 49-50.<br />
166
Igyekeztem mindenütt helytállni<br />
<strong>Dr</strong>. Kardeván Andor<br />
<strong>Dr</strong>. Kardeván Andor professzor úr fiatalon, 1985-ben, 60 éves<br />
korában nyugdíjba ment, és az óta alig hallunk róla. Azért kerestem meg,<br />
hogy tájékoztasson bennünket, tanítványait, barátait, kollégáit tartalmas,<br />
eredményekben gazdag életéről, örömeiről.<br />
- Hogy emlékezel vissza gyermekkorodra<br />
- Az első világháború után Lőcséről Szombathelyre áttelepült<br />
családban születtem 1925. március 11-én. Édesapám a szombathelyi<br />
állami gimnáziumban volt magyar-német szakos tanár. Négyéves voltam,<br />
amikor Budapestre költöztünk, a Várhegy tövébe. Vidám, gondtalan gyermekkorom volt, már ami<br />
a tanulóéveimet, a négy elemit és a nyolc gimnáziumot illeti.<br />
- Mikor határoztad el, hogy állatorvos leszel<br />
- Ez nem okozott gondot. Természettudományi érdeklődésem, valamint a családi<br />
indíttatás szinte kínálta ezt a pályát. Apám bátyja állat-egészségügyi főtanácsos volt, egyik bátyám<br />
pedig gyakorló állatorvos, aki később az Földművelésügyi Minisztériumban, majd a fővárosban<br />
dolgozott. 1943-ban állami ösztöndíjjal megkezdtem állatorvosi tanulmányaimat. Szerencsém<br />
volt, mert a háborút megúsztam, és 1948-ban átvehettem a cum laude minősítésű állatorvosi<br />
diplomát.<br />
- Ezek után kerültél a Kórbonctani Tanszékre<br />
- Sajnos, nem volt hely a tanszéken, így Kollonai Bandi bácsi tanácsára Nagykálóban<br />
lettem magánállatorvos. Pár hétig tartó munka után Budapestre utaztam műszereket vásárolni,<br />
amikor találkoztam Kerékgyártó Pistával, aki a kórbonctanon volt adjunktus. Ő közölte velem, hogy<br />
Sályi professzor úr már keresett, mert sikerült egy álláshelyet biztosítani. Rohantam Nagykálóra<br />
összepakolni, és elfoglaltam a munkahelyemet a tanszéken.<br />
- Mint pályakezdőt milyen feladatokkal bíztak meg<br />
- Sályi professzor úr sokat követelő ember volt, de ezt elsősorban saját maga<br />
példamutatásán át „kényszeríttette ki” az emberből. A munkaszeretet, a minden részletre kiterjedő<br />
pontos munka, a végletekig menő ellenőrzés, az előadásokra való alapos felkészülést, a munkának<br />
nem a munkaidőhöz, hanem a feladatokhoz szabott időtartama Sályi professzor úrnak mind olyan<br />
megnyilvánulása volt, amely minden munkatársamban nyomot hagyott. Mély hálával emlékezem<br />
vissza a tanítómesterre. Ezek után természetes a válasz, hogy minden munkában részt kellett<br />
venni. A tanszéken egy boncmester és egy laboránsnő volt, aki az adminisztrációval is kénytelen<br />
volt foglalkozni. A tanársegédek dolga volt a gyakorlati oktatás, boncolás, az előadások technikai<br />
segítése, a szövettani metszetek készítése, a szétzilálódott múzeum rendbetétele, ami ma már<br />
nem terheli a tanszéken dolgozó diplomás állatorvosokat, ezért munkaerejüket jobban tudják a<br />
tényleges feladatokra koncentrálni.<br />
- Ennyi feladat mellett nehéz lehetett rangban előrelépni.<br />
167
- Nem mondhatnám. 1950-ben a gyakornokból tanársegéd, 1952-ben adjunktus, 1958-<br />
ban docens lettem. Közben summa cum laude minősítéssel megszereztem a doktori címet a<br />
Leptospirák előfordulására vonatkozó vizsgálatok a budapesti patkányokban disszertációmmal.<br />
- A gyakorlati munka mellett előadásokat is tartottál<br />
- Igen. Feladataim különösen akkor nőttek meg, amikor Sályi professzort a főiskola<br />
igazgatójaként, majd az egyetem rektoraként jelentős elfoglaltsággal járó munkák terhelték, így<br />
egyre többször kellett az oktatásban is helyettesítettem. Szomorú esemény volt Sályi professzor<br />
úr 1964 februárjában bekövetkezett súlyos betegsége. Rám hárult a tanszék vezetése, jóllehet<br />
erre csak 1966. február 1-jétől kaptam megbízást. A tanszék vezetéséhez 1971-ben az egyetemi<br />
tanári kinevezést is megkaptam.<br />
- Nehéz volt Sályi professzor úr örökét elfoglalni<br />
- Komoly feladatot rótt ránk, hogy megpróbáljuk pótolni. Szerencsére, olyan munkatársaim<br />
voltak, aki az ő munkamorálját tekintették mércének, és munkámhoz minden segítséget megadtak.<br />
A Sályi professzor úr által írt tankönyv elfogyott, ezért több jegyzet után, 1976-ban, kiadásra<br />
került az új kétkötetes tan- és kézikönyv A háziállatok kórbonctana címmel. Közben 1969-ben<br />
kandidátusi tudományos fokozatot szereztem Adatok az állatok aspergillosisának patológiájához<br />
című értekezésemmel. Az a megtiszteltetés ért, hogy 1975-1981-ig, két cikluson át oktatási<br />
rektorhelyettesi, 1981-1984-ig pedig az egyetem rektori tisztségének betöltésével bíztak meg.<br />
- Milyen feladatokat rótt rád a rektori munka<br />
- Folyton védekezni kellett a főhatóságok átszervezési ötleteivel szemben. 1978-ban<br />
arra kényszeríttették az egyetemet, hogy négy tanulmányi évre csökkentse az állatorvosképzést.<br />
Nagy nehezen sikerült kivédenünk ezt a torz elképzelést. Volt még ilyen zavarkeltő elképzelés<br />
a tanszékek összevonásával kapcsolatosan, és a hódmezővásárhelyi főiskolai szintű állategészségügyi<br />
üzemmérnök-képző létesítése, mely utóbbit nem tudtuk megakadályozni.<br />
- Pályád csúcsán mentél nyugdíjba. Miért<br />
- Egyrészt úgy éreztem, hogy már nem tudok olyan erőkifejtéssel dolgozni, mint<br />
azt magamtól elvárnám, másrészt viszont erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy időben<br />
gondoskodjak a megfelelő utódlásról. A tanszéken volt egy kolléga, aki mind szakmai, mind<br />
emberi vonatkozásban messzemenően kiérdemelte, hogy a Kórbonctani Tanszék vezetője legyen.<br />
Ha várok még, lehet, hogy kora miatt kiejtik a számításból. Hát ezért döntöttem a 60 éves kori<br />
visszavonulásról, és az idő engem igazolt.<br />
- Mi volt a hitvallásod<br />
- Az hogy képességemet teljes erőmmel az állat-egészségügyi oktatás, kutatás<br />
gyakorlati alkalmazásának megvalósítására fordítsam. Lehet, hogy ez nem sok, mert hol<br />
képességemmel, hol az erőmmel volt baj, de minden tettemet vállalom. A munkám mellett sok<br />
örömet szerzett, hogy életem aktív idejét fiatalok között élhettem le, akiktől sok ösztönzést kaptam<br />
további munkámhoz. Mindig hatottak rám, és nem egyszer segítettek abban, hogy jövőbe vetett<br />
hitemet visszanyerjem.<br />
- Nagyon szerényen nyilatkozol önmagadról, holott különböző megbízatásaid és<br />
168
kitüntetéseid azt bizonyítják, hogy sokat tettél az állategészségügy érdekében.<br />
- Igyekeztem mindenütt helytállni, ha valamivel megbíztak. Az Állatorvostudományi<br />
Egyetem Igazságügyi Felülvéleményező Bizottságának a tagja, a Tudományos Minősítő<br />
Bizottság Állattenyésztési és Állatorvos-tudományi Szakbizottságának a titkára, a Magyar<br />
Tudományos Akadémia Állatorvos-tudományi Bizottságának, az Acta Veterinaria Hungarica<br />
szerkesztőbizottságának, a Magyar Tudományos Akadémia Helyesírási Bizottságának, a Magyar<br />
Tudományos Akadémia Magyar Nyelvi Bizottságának a tagja voltam.<br />
Kitüntetéseim: a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója, az Oktatásügy Kiváló Dolgozója,<br />
Marek József-emlékérem, Hut˙ra Ferenc-emlékérem, Ifjúságért Emlékérem, Állatorvostudományi<br />
Egyetem II. évf. legjobb előadója, majd a IV. évf. legjobb előadója, a Munka Érdemrend arany<br />
fokozata, Oskar Röder-emlékérem a lipcsei egyetemtől, az Állatorvostudományi Egyetem<br />
tiszteletbeli doktora.<br />
- Mi adott erőt ezeknek a nagy feladatoknak az ellátásához<br />
- A kitűnő munkatársak mellett az, hogy olyan családi környezetben élhettem, amelyben<br />
a családi kötelességek, gondok jelentős részét feleségem vállalta. Otthonléte olyan meghitt, biztos<br />
lábakon álló környezetet biztosított gyermekeim és magam számára, hogy az otthoni gondoktól<br />
mentesülve teljesen hivatásomnak élhetem. Elmondhatom, nem jelentősebb anyagi jólétben, de<br />
olyan lelki gazdagságban élhettem, amelyre visszatekintve boldog életet tudhatok magam mögött,<br />
és amely még hátralévő időre is erőt ad az embernek.<br />
- Köszönöm a csodálatos interjút.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1999. 10. 3. 50-51.<br />
169
80 évesen is fiatalos lendülettel praktizál<br />
<strong>Dr</strong>. Tönkő Pál<br />
<strong>Dr</strong>. Tönkő Pál egész életén keresztül a szakmájának magas<br />
színtű művelője volt és maradt mind a mai napig. A szülei mesélték neki,<br />
hogy négy éves volt, amikor a szomszédjuk lova elpusztult. Ő látta a nagy<br />
sírást-rívást és így szólt: „Ne félj Pisti, ha megnövök, a te lovad nem pusztul<br />
el”. Úgy látszik, ez a gyermekkori emlék predesztinálta arra, hogy állatorvos<br />
legyen.<br />
<strong>Dr</strong>. Tönkő Pál Tószentgyörgy községben született 1919. március<br />
31-én, ahol édesapja tanító volt. A négy testvér közül hárman pedagógusok<br />
lettek, míg ő az állatorvosi pályát választotta. Örömmel emlékezik vissza<br />
gimnáziumi éveire, amikor a cserkészcsapatnak aktív tagja volt. Felejthetetlen élményt nyújtott<br />
számára az 1933-ban megrendezett gödöllői világ jamboree, amelyen részt vett. A gimnázium<br />
elvégzése után beiratkozott a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem<br />
Állatorvosi osztályára. Szeretettel beszél tanárairól, különösen Mócsy professzor úr emberségéről.<br />
A belgyógyászati szigorlaton nagyon izgult, amit a professzor úr észrevett: „Menjen el sétálni, és<br />
ha megnyugodott, jöjjön vissza”. Pár órával később eredményes vizsgát tett. Mivel akkor ezt nem<br />
tudta megköszönni, évek múltán a professzor úr sírjánál, a balatonszemesi temetőben virágokkal<br />
fejezte ki örök háláját.<br />
Abszolválás után Nemesrempehollósra került gyakornoknak. <strong>Dr</strong>. Erős István nagyatádi<br />
főállatorvostól minden tekintetben egy életre szóló szakmai és erkölcsi tanácsokat kapott.<br />
Eljegyzése után a községekben vemhességi vizsgálatokat tartottak. Már a munkák vége felé<br />
jártak, amikor észrevette, hogy hiányzik a jegygyűrűje. A főállatorvos tanácsára elölről kezdte a<br />
vizsgálatokat, és a harmadik tehén végbelében megtalálta gyűrűjét. A főnöke nevetve mondta:<br />
„Szerencsés házasságod lesz, gyerek”. A jóslat valóra vált.<br />
1944-ben vehette kézhez diplomáját. Ezután Pécsett jelentkezett dr. Örs Kálmán megyei<br />
főállatorvosnál szolgálattételre. Ő közölte vele, hogy hat helyen is van üresedés. Beszélgetés<br />
közben megkérdezte tőle, hogy milyen nyájhoz tartozik. Mondta, hogy kálvinista hitre keresztelték.<br />
Ezután Sellyét ajánlotta fel a megyei főállatorvos, amit ő örömmel elfogadott. Még ez év augusztus<br />
19-én megnősült.<br />
1944. december 6-án Sellyét elfoglalták az oroszok. Kritikus napokat éltek át. Január<br />
közepén megérkezett a faluba a jugoszláv Petőfi brigád, akik magukkal akarták vinni. Éjjel<br />
menekült el a faluból. A brigád rövidesen továbbment, és így ismét elfoglalhatta munkahelyét. Alig<br />
melegedhetett meg otthon, amikor orosz tolmács érkezett, hogy jelentkezzen a parancsnokságon.<br />
Félelemmel tett eleget az utasításnak. Nem kellett azonban aggódnia, mert a parancsnok felkérte<br />
az állatállományuk ellátására. Naponta jöttek érte lovas kocsival, és megismerte, hogy milyen is<br />
a tejbegríz savanyú káposztával. Amikor a sertésállományuk pestisben megbetegedett, szérumot<br />
hozatott velük, ami másnap már rendelkezésére állt. Az elhullás egy hét múlva megszűnt.<br />
A parancsnok azt mondta, hogy „te nem doktor vagy, hanem professzor”.<br />
170
Nagyon rossz útviszonyok mellett látta el körzete községeit. Volt olyan nap, hogy mind a<br />
három ló kifáradt a sok munka alatt. Egy téli csikorgó hidegben a szentegáti Állami Gazdaságban<br />
350 db 150 kg-os sertést kellett kiherélnie, mert különben az oroszok nem vették át jóvátételbe<br />
azokat. Munkavégzés közben pártbizottsági dolgozó jött ki és megjegyezte, hogy az állatok el<br />
fognak pusztulni. Szerencsére egy állat sem hullott el.<br />
A következő év tavaszán váratlanul letartóztatták, mert a Galambos-pusztára<br />
összegyűjtött borjak közül sok elhullott. Mivel a rossz tartási és takarmányozási viszonyokról<br />
több jegyzőkönyvet készített, és azt a gazdaságban a nyomozók megtalálták, másnap szabadon<br />
bocsátották. Nagy munka volt a szarvasmarhák gümőkór-mentesítése. Volt olyan községe, ahol<br />
58%-os pozitivitás volt a tuberkulinozások alkalmával, és több nyílt gümőkóros állatot szűrtek ki.<br />
A járási főállatorvos áthelyezése után Tönkő doktort nevezték ki a helyére. Több kolléga<br />
ügyes-bajos dolgaival kellett foglalkoznia. Érdekes eset volt, amikor az előző kolléga lakását<br />
a párttitkár foglalta el. A lakásügy rendezése rá várt. Merő véletlen, hogy katonanadrágban és<br />
bőrkabátban jelent meg a titkárnál, aki másnap panaszkodott a kollégánál, hogy nem gondolta<br />
volna róla, hogy az ÁVH-t küldi a nyakára, pedig nem hogy ávéhás, de párttag sem volt.<br />
A járás megszűnése után felajánlották neki a megyei szakállatorvosi állást, de nem<br />
tudta elfogadni, mert három gyermekéről és négy szülőről kellett gondoskodnia. 1957-ben<br />
gépkocsivásárlásra nyílt lehetősége, de a nehéz anyagi helyzet miatt visszamondta. A parasztok<br />
megtudták, és felajánlották a segítségüket, így mégis sikerült megvásárolnia Skodáját, amely<br />
lényegesen megkönnyítette munkáját. 1982-ben elérkezett a nyugdíjazás ideje. Nehezen tudta<br />
elviselni, hogy csodálatos hivatását nem gyakorolhatja. Szeretett felesége igyekezett átsegíteni a<br />
lelki válságon. Szőlőt vettek és azon dolgozgattak. Pár év szünet után a tsz vezetősége és elnöke<br />
felkérte, hogy vállalja el az állatállományuk ellátását. Örömmel tett eleget a felkérésnek, és a telep<br />
felszámolásáig dolgozott e munkakörben. 1992 óta vállalkozói engedéllyel magánpraxist folytat,<br />
hatósági jogkör nélkül.<br />
Az 1994. év sok boldogságot hozott számára. Megünnepelhették az aranylakodalmukat,<br />
megkapta az aranydiplomát és az ötvenéves egy helyben lakást, amit a község lakossága is vele<br />
együtt ünnepelt.<br />
1997 azonban szomorúságot tartogatott a család számára. Május 25-én megbetegedett<br />
drága, rajongásig szeretett felesége, és október 8-án szerető szíve megszűnt dobogni. Elvesztette<br />
a talajt a lába alól. A jóisten olyan gyermekeket adott számára, akik igyekeztek szeretetükkel<br />
pótolni az édesanyjuk által hagyott űrt Pali bácsi lelkében. Bánatában, a szakmában keresett<br />
menedéket. Most, 80 évesen is fiatalos lendülettel praktizál.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1999. 10. 4. 42-43.<br />
171
Cselédsorból a bitófa árnyékába<br />
<strong>Dr</strong>. Fehér Miklós<br />
<strong>Dr</strong>. Fehér Miklós nyugalmazott élelmiszer-higiénikus állatorvosról<br />
nem mondható el, hogy a sors kegyeltje volt hosszú élete folyamán.<br />
A cselédsorban született jófejű gyereket a falu plébánosa emelte ki a fűtetlen<br />
kis szoba lakói közül. Az édesapja korán meghalt, és csak az édesanyja<br />
leleményességének és munkabírásának köszönhető, hogy testvéreivel<br />
együtt életben maradtak. A falu plébánosának könyörgését az égiek<br />
meghallgatták, és súlyos betegségéből felgyógyulva, Istennek hálát adva,<br />
jó cselekedete jeléül beajánlotta a tehetséges fiút a szolnoki gimnáziumba.<br />
A pléhgombos, zeig ruhát koptató kis gimnazista a diáktársainak állandó<br />
gúny tárgyává vált, ugyanakkor irigykedtek rá tanulmányi sikerei miatt. Tanárai szerették, ezért<br />
lehetőséget kapott arra, hogy jómódú gyenge tanuló gyerekeket korrepetáljon. Fennmaradása<br />
érdekében azonban takarított, mosott, és minden olyan munkát elvállalt, amelyből saját és<br />
szegénységben élő testvéreinek sorsán javítani tudott. A sok munka és nehézség ellenére<br />
kitűnően érettségizett, meghálálva a plébános úr és tanárai bizalmát.<br />
Honvéd állatorvosi ösztöndíjjal került az egyetemre. Ott is csak tanulni és túlélni akart.<br />
A diploma megszerzése után a szövettanon lett tanársegéd. Zsák Olivérrel ketten vezették a<br />
gyakorlatokat. Sályi professzor úr dicséretben részesítette őket, mert a hallgatók végre tudták a<br />
szövettant. Sokat dolgozott a hiányos szövettani metszetek kiváló minőségű pótlásán. Különösen az<br />
agyvelő és az idegrendszer bemutatásához készített sok metszetet, amelyhez 99,99%-os alkohol<br />
kellett. Kovács Jenő professzor úr megdicsérte, mivel sikeresen állította elő ehhez a munkához a<br />
magas koncentrációjú alkoholt. A munka közben elhatározta, hogy szövettani könyvet készít az<br />
addigi jegyzet helyett. Az általános rész elkészült, amiért Kovács Gyula anatómus professzor úr<br />
megdicsérte. A folytatáshoz azonban már nem kapott lehetőséget.<br />
A kommunista rendszernek szüksége volt állatorvos bűnbakra. Szabotázs! - született<br />
meg ez idő tájt a nem túl eredeti ötlet. Vészesen közeledett a ragadós száj- és körömfájás járvány,<br />
ezért úgy döntöttek, hogy Fehér Miklós tanársegédet vidékre küldik állatorvosnak. A nagyigmándi<br />
Állami Gazdaságban már előkészített terep várta. A düledező istállókban pusztított a baromfikolera,<br />
a lóinfluenza, a tehenek áztak, fáztak a jeges esőben, és takarmány sem volt elegendő. Itt kellett<br />
neki dolgoznia, almozatlan istállókban, megfélemlített munkatársakkal. Az ÁVH megkérdezte a<br />
megyei „szovjet mezőgazdasági szakértőt”, hogy mit tesznek a nagy testvérek, ha kitör a ragadós<br />
száj- és körömfájás A válasz az volt, hogy „agyonlövünk három állatorvost, és a betegség magától<br />
megszűnik”. A szándékos fertőzések körüli kisstílű cselszövések az 1950-es évek megdöbbentően<br />
groteszk karikatúrái. Az állatorvos-társadalom megfélemlítéséért nem sajnáltak feláldozni pár tucat<br />
tehenet, s persze egy állatorvost sem.<br />
Később az ÁVH vádirata szerint Fehér Miklós, mint katonaszökevény, 1944-ben egy<br />
vagonban utazott a Hunyadi Páncélgránátosokkal, ezért bizonyíthatóan fasiszta. 1945-ben két<br />
pár bakancsot elcserélt két süldőmalacra, ezért: feketéző. 1947-ben nem átallotta jegyzőkönyvbe<br />
venni, választási biztosként, hogy gyanúsan sok kék cédulás szavazólapot talált, ami miatt<br />
172
népi ellenálló lett. Ez azonban kevés volt a bitóhoz, ezért kellett rábizonyítani a szabotázst is.<br />
A származása a jegyzőkönyv szerint már nem agrárproletár, hanem kispolgári.<br />
A bírósági tárgyalásra Sztálin halála után került sor, és így az akasztófa helyett, mint<br />
szabotőr és a nép ellensége tizenöt év börtön várta, és hivatásától örökre eltiltották. Tollas Tibor<br />
rabtársa így írt emlékeiben erről az időről: „Itt nincs remény, egy csille szén / Is többet ér, mint te<br />
vagy én / S Dante mély pokla zúg alul.”<br />
Fehér Miklós 1956-ban kegyelemmel szabadult, majd 1990-ben rehabilitálták.<br />
Származásának, élni akarásának, önmagába vetett erős hitének köszönheti, hogy most, 79<br />
éves korában is aktívan alkot és dolgozik. 1999-ben a Püski Kiadó megjelentette az életéről<br />
és szenvedéseiről írt könyvét Szabad nép címmel. (Ez nem a reklám helye.) Érdemes a<br />
kollégáknak elolvasni ezt a visszatekintést, hogy tisztában legyenek egy kor állatorvosokat is<br />
érintő, sötét világával. A könyvével 1200 pályázó közül elnyerte a Magyar Rádió tetszését, és<br />
a beküldött kéziratot Csodák és csudák címmel folytatásokban fogják közölni neves színészek<br />
tolmácsolásában. Mindemellett Fehér Miklós nagy eszperantista. Ebben az évben jelenik meg a<br />
Magyarországi Eszperantista Szövetség egy kötete, melyben az ő versfordításai is szerepelnek,<br />
Petőfitől 170 vers és a János vitéz, Aranytól a Toldi és több ballada, Adytól 70 vers és József Attilától<br />
60 vers, valamint egy nemzetközi válogatás 13 nem magyar nyelvből fordított, összesen több, mint<br />
100 olyan költeménnyel, amelyek az európai költészet krémjének számítanak. A János vitéz és<br />
a Toldi fordításának illusztrálására a MESZ elnökének, Nanovfszky Györgynek a közbenjárására<br />
Jankovits Marcell a filmjéből megfelelő mennyiségű képet bocsátott rendelkezésére. Mivel a<br />
német állatorvosok is tudomást szereztek a Szabad nép című könyvéről, így az ő kérésükre és<br />
szponzorálásuk mellett most dolgozik a német nyelvű fordításon. Így szeptemberre német nyelven<br />
is megjelenik a Püski Kiadónál az ő kalandos életét elénk táró könyv.<br />
Miklós bácsi 52 éve él együtt kedves feleségével, aki pszichológus doktor. Idős korát négy<br />
gyermeke és 14 unokája teszi derűssé, életvidámmá. Szerénységére jellemző, hogy a curriculum<br />
vitae végén ezt írta: „Részemről tolakodásnak vagy meg nem érdemelt magamutogatásnak<br />
tűnne, ha olyan személyekkel kerülne egy sorba a személyemet történő bemutatás, akik mint<br />
állatorvosok alkothattak a tudományuk területén nagyot és maradandót, mivel őket elkerülte az,<br />
ami nem kímélt engem”.<br />
Mint rovatvezető úgy érzem, hogy a nagyok között a helyed, Miklós bácsi. A mellőzés,<br />
a megaláztatás mellett is ember tudtál maradni. A politika, igaz, hogy kettétörte egy szépreményű<br />
tanársegéd álmait, de mint nemzetközileg elismert eszperantista, a magyar-eszperantó<br />
középszótár főmunkatársa, „vet” jelzéssel több száz állatorvosi műszóval gazdagítottad a szótárat<br />
és terjesztetted a magyar szépirodalmat, amivel maradandót és nagyot alkottál.<br />
A múlt héten kapta a szerkesztőség a szomorú hírt, hogy dr. Fehér Miklós váratlanul elhunyt.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1999. 10. 4. 43.<br />
173
Csak egy vagyok az állatorvosi kar szürke katonái közül<br />
<strong>Dr</strong>. Mézes Ödön<br />
<strong>Dr</strong>. Mézes Ödön nyugalmazott határállomási vezető főállatorvos<br />
mohácsi lakásában boldogan éli nyugdíjas életét. Kértem, hogy hosszú<br />
állat-egészségügyi pályafutásáról írjon egy curriculum vitaet. Kérésemnek<br />
eleget tett és így emlékezik munkában eltöltött életére:<br />
„Pályám során többször volt alkalmam kikényszerített és<br />
kellőképp kozmetikázott formák megalkotására, és most, életem utolsó<br />
szakaszában, 79 évesen először nyílik alkalom, hogy kendőzetlenül,<br />
őszintén leírhassam mindazt, ami fakuló emlékezetemben megmaradt.<br />
Nem tudatosan készültem az állatorvosi pályára. Apám tanácsára a műegyetem<br />
általános mérnöki karára iratkoztam be. Néhány hónap alatt egyre világosabb lett előttem, hogy<br />
ezeket a száraz tárgyakat nem nekem találták ki. Tanácstalanságomban jól jött segítségemre<br />
egy barátom, akivel a bajai gimnáziumba együtt jártam. Ő tanácsolta, hogy jöjjek át hozzájuk az<br />
állatorvosi karra, amelyről vonzó képet rajzolt nekem. Az átlépés meglehetősen egyszerű volt,<br />
mivel abban az időben a műegyetem kötelékébe tartozott az állatorvosi kar is. Hivatalosan a<br />
második félévre iratkozhattam be, úgynevezett „keresztféléves”-ként, így az évfolyam anyagának<br />
második részét hallgattam előbb, s csak azután az első félév anyagát. Ennek ellenére a négy évig<br />
tartó tanulmányokat sikerült időveszteség nélkül elvégeznem, és 1942-ben abszolválnom.<br />
Mint szigorló állatorvos Bajára kerültem, mert a háború miatt az állatorvosokat behívták<br />
katonának, és egy idős állatorvos szárnyai alatt mélyedhettem el az állatorvoslás gyakorlatában.<br />
Közben kényelmesen letettem a végszigorlatokat, és 1944 márciusában kézhez kaptam a<br />
diplomámat. A katonai szolgálatot teljesítő bácsbokodi állatorvos helyettesítésével bíztak meg.<br />
A tanyavilággal tarkított nagy terület hatalmas állatlétszáma, nap mint nap új kihívást jelentett<br />
számomra. A nehéznek tűnő feladatok megoldása és a lassan bekövetkező sikerek egyre jobban<br />
megszeretették velem ezt a hivatást.<br />
1944. október 20-án megszálltak bennünket az oroszok. Az orvosok és a gyógyszerészek<br />
elmenekültek, én viszont maradtam, nem utolsósorban érzelmi kötődésem miatt. (Akkor ismertem<br />
meg későbbi feleségemet.) A megszálló katonák a vöröskeresztes karszalaggal ellátott „vracs”-<br />
ot mindenféle problémával felkeresték. Az árván maradt község egészségügyi és gyógyszerészi<br />
feladatai is a nyakamba szakadtak.<br />
A háború befejeztével a község állatorvosa is hazatért. Mivel úgy ítéltem meg, hogy az<br />
állatlétszám nagysága lehetővé teszi, hogy ketten is megéljünk a területen, így magánállatorvosként<br />
a helyemen maradtam. 1950-ben államosították az állatorvosi szolgálatot, a magánállatorvosokat<br />
is, szigorú káderezés után, státusba vették. A jugoszláv határ mellett Madaras községbe neveztek<br />
ki községi állatorvosnak. Ez volt a legsötétebb korszak számunkra, amikor Titót „láncos kutyának”<br />
aposztrofálták, a tanácsok és az első tszcs-k megalakultak, és az ÁVÓ figyelő közreműködése<br />
mellett dolgoztunk. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre feleségem betegsége miatt<br />
levegőváltozást javasoltak az orvosok számára, így a dunántúli Véméndre kerültem, ahol négy<br />
174
községet láttam el. Az őslakos svábok mellett idetelepített csángók, felvidékiek, erdélyi székelyek<br />
és felföldi telepesek alkották a vegyes összetételű lakosságot, ami többször komoly összetűzések<br />
forrása volt. A munkám mellett az indulatok fékezésében is igyekeztem helytállni. 1960-ig télennyáron<br />
motoron jártam be a körzetet, vagy ha ez az útviszonyok miatt lehetetlen volt, lovas<br />
kocsival vagy gyalog.<br />
A mindennapi praxis mellett nagy feladatot jelentett a járványos betegségek elfojtása,<br />
megelőzése. Gyakran két-három hétig is távol voltam a családomtól. Előfordult, hogy öt<br />
lányom közül a legkisebb nem ismert meg, amikor egy kirendelésről hazaérkeztem. Az 1956-<br />
os forradalomban erősen exponáltam magam, és csak a szerencsének köszönhető, hogy nem<br />
következett be komolyabb retorzió.<br />
Később, a tsz-szervezések befejezése után megkezdődött az állatorvosok nagyüzemi<br />
alkalmazása. Engem az elsők között „győztek meg” ennek helyességéről. Így gyakorlatilag a<br />
tsz-elnök beosztottjai lettünk, aminek következtében gyakran szakmai alkura kényszerültünk.<br />
Szorosan vett gyógyító állatorvosi tevékenységet 1946-tól 1977-ig végeztem, gyakran igen nehéz<br />
körülmények között. A kemény, fizikai állóképességet kívánó munkát megnehezítette gyenge<br />
egészségi állapotom, mely végigkísérte egész életemet. 35 év után búcsút mondtam az oly<br />
nagyon szeretett vidéki praxisnak és életnek. Az udvari határállomás létszámát bővítették, és<br />
sikerült itt beosztást kapnom. Ez lényegesen kevesebb fizikai megterhelést jelentett számomra,<br />
és rendszeres munkát igényelt. A határállomási munkát nyugdíjba vonulásomig folytattam, sőt<br />
mint nyugdíjas évekig közreműködtem, helyettesítettem.<br />
Visszatekintve az elmúlt 55 évre, sorsommal megelégedett vagyok. Jól döntöttem,<br />
amikor az állatorvosi hivatást választottam, amely nehézségekkel teli munkát jelentett, de a<br />
sok öröm, a gyógyítómunka mindenért kárpótolt. A családban a folyamatosság sem szűnt meg,<br />
hiszen az öt lányom közül egy állatorvos lett. Csak egy vagyok az állatorvosi kar szürke katonái<br />
közül, aki a becsületes munkát többre becsültem mindennél, és az életben igyekeztem a szellemi<br />
sokoldalúságot preferálni.<br />
Felötlenek bennem Sík Sándor alábbi sorai:<br />
„Azelőtt tudtam, ki vagyok,<br />
Most nem tudom.<br />
Akartam is, sokat, nagyot,<br />
S ma hányszor cserben nem hagyott<br />
Öreg lovam, rozsdát fogott<br />
Akaratom!”<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1999. 10. 4. 43.<br />
175
A szakmának szenteltem az életemet<br />
<strong>Dr</strong>. Katona Ferenc<br />
Akik 1949 és 1983 között végezték tanulmányaikat alma<br />
materünkben, mindannyian ismerik és értékelik dr. Katona Ferenc oktató-,<br />
kutató-, szervezőmunkáját, amelyet az állategészségügy területén kifejtett.<br />
Erről a lankadatlan szorgalommal végzett, lelkiismeretes munkáról, annak<br />
gyakorlati hasznosságáról faggatom a tanár urat.<br />
- Gyermekkorodról mondjál valamit!<br />
- A távoli Zalában, Mihályfán születtem 1923. július 1-jén. Őseim<br />
- apai, anyai ágon egyaránt - sokgyermekes paraszt-polgár, falusi, armális<br />
nemesi családból jöttek. Gyermekkoromat öt testvéremmel együtt úgy éltük<br />
minden tekintetben, ahogy Arany János a Családi körben leírta.<br />
- Középiskolai tanulmányaidat hol végezted<br />
- Az öt elemi után beírattak a sümegi reálgimnáziumba, ahol vastag betűs kitűnő<br />
eredménnyel végeztem. A gimnázium tornacsapatának tagjaként országos versenyekre jártam és<br />
a Testnevelési Főiskolára készültem.<br />
- Ilyen előzmények után, hogy lettél mégis állatorvos<br />
- A pesti tornaversenyek idején a Néprajzi Múzeummal kerültem kapcsolatba,<br />
gyűjtéseikben, pályázatokon vettem részt. Mihályfa szarvasmarhatartásból írott és díjazott<br />
pályamunkám 1940-ben nyomtatásban is megjelent. Ez nagyban hozzájárult, hogy az állatorvosi<br />
hivatást válasszam. Egyetemi tanulmányaim alatt a Teleki Pál alapította Tájkutató Intézetnek<br />
is tagja lettem mint külső munkatárs. A háború, a katonai szolgálat és a hadifogság miatt csak<br />
1946-ban folytathattam tanulmányaimat. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan kiváló,<br />
lelkiismeretes, megalkuvást nem ismerő járási főállatorvos mellett tölthettem el gyakorlati időmet,<br />
mint dr. Landy László, akinek most és itt köszönöm meg az egész életemre kiható példamutatását.<br />
1949-ben Kotlán Sándor dékán úrtól vehettem át a „bene” állatorvosi diplomát.<br />
- Miért választottad az egyetemi tanársegédi állást<br />
- Nem én választottam, hanem az egyetem választott engem. Már hallgató koromban<br />
anatómiai demonstrátor voltam, majd később beldiagnosztikai jutalmazásom és szigorlóként a<br />
higiéniai tanszéken végzett munkám után jelöltek a tanszékre. 1949-től Csiszár Vilmos professzor<br />
úrral kettesben kezdtük a tanszék gyakorlati szervezését, felszerelését. 1950-ben a vezető<br />
beosztású orvosokból és állatorvosokból álló csapat tagjaként az Országos Élelmezés- és<br />
Táplálkozástudományi Intézetben élelmezés-higiénikus képesítést szereztem.<br />
- Milyen főnök volt Csiszár professzor úr<br />
- Rendkívül közvetlen, rendszerető és számomra nagy önállóságot biztosító<br />
személyiséget ismertem meg benne. Munkatársnak tekintett, és megbízott a tejhigiéniai<br />
kutatásával, fejlesztésével, laboratóriumi munka végzésével és előadások tartásával. Azért, hogy<br />
a tejtermelést, annak tenyésztési, környezeti tényezőinek, ökonómiai kérdéseinek és technológiai<br />
176
körülményeinek részleteiben el tudjak mélyedni, beiratkoztam a gödöllői Agrártudományi Egyetem<br />
Állattenyésztési Karára, ahol 1962-ben vehettem át a kitűnő minősítésű mezőgazdasági mérnöki<br />
diplomát.<br />
- Hogy alakult a sorsod a továbbiakban<br />
- Csiszár professzor úr halála után 1972-73-ban mint egyetemi adjunktust a tanszék<br />
vezetésével bíztak meg. Ezután pedig nyugdíjba vonulásomig a tejhigiénia előadó tanára voltam.<br />
A gödöllői, majd a mosonmagyaróvári Agrártudományi Egyetemen 1960-tól folyt a tejgazdasági<br />
szakmérnökképzés, amelynek tejhigiéniai tanáraként 1984-ig dolgoztam.<br />
- Milyen kutatási témákkal foglalkoztál<br />
- A nyerstej frissességének ellenőrzése helyszíni módszerekkel: alizarol próba, Katonaféle<br />
fecskendős vöröslúg-próba. A kóros tej vizsgálatához fizikai, kémiai, biokémiai, citológiai<br />
metodikákat fejlesztetünk ki: a klorid ion meghatározása potenciometrikus és coulombmetriás<br />
titrálással, Katona-féle HDK próba, szomatikus sejtszám meghatározása Laborscale-Analyserrel<br />
stb. A tej bakteriológiai vizsgálata kutatásaim másik területe. A tőgygyulladásokat okozó<br />
baktériumok identifikálása, különböző gyógyszerek in vitro és in vivo hatékonyságának vizsgálata,<br />
a staphylococcus, a klebsiellák, Pseudomonas aeruginosa törzsek kimutatása, differenciálása, az<br />
utóbbinak huma-pathogen vonatkozásaiban értem el eredményeket.<br />
- Ismert a szakirodalomi munkásságod is.<br />
- Igen. Szakirodalmi munkásságomat több mint 20 szakkönyv, egyetemi jegyzet, közel<br />
150 tudományos dolgozat fémjelzi, amelyeket önállóan és társszerzőkkel együtt készítettem.<br />
Külföldi tudományos rendezvényeken több, mint 40 alkalommal tartottam előadást. Sok országban<br />
jártam tanulmányúton Norvégiától Olaszországig, Kazahsztántól Kanadáig.<br />
- Sokrétű szakmai tevékenységedet elismerték-e<br />
- Munkám megbecsülését többszöri Kiváló Dolgozó, Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója,<br />
Kiváló Újító jubileumi emlékplakettek fejezik ki. Brnoban 1983-ban, a nemzetközi tekintetben is<br />
jelentős Hökl-éremmel tüntettek ki, Kassán pedig 1986-ban a Nemzetközi Élelmezési Világnap<br />
érmét vehettem át. Mint aktív nyugdíjas a hazai tejgazdaság fejlesztéséért 1993-ban Ujhelyi <strong>Imre</strong>díjat<br />
kaptam.<br />
- A családodról még nem beszéltél.<br />
- A feleségem egy egészségügyi szakiskola igazgatója, majd gyermekklinika<br />
főnővéreként látta el nehéz feladatát, otthon pedig biztosította a „családi tűzhely melegét”<br />
gyermekeink fejlődése, nevelése, iskoláztatása érdekében. Gábor fiunk fül- orr- gégész, a Heim<br />
Pál gyermekkórház főorvosa, Éva megyünk a Bethesda gyermekkórház ideggyógyásza, Zsuzsa<br />
lányunk az ELTE-n végzett és az MTV szerkesztője, Lajos vőnk a Malév fedélzeti mérnöke. Ma<br />
már mint aktív nagyszülők együtt sugározzuk szeretetünket öt gimnazista unokánk felé. Befejező<br />
gondolatom visszaszáll szülőfalumba, egykori sorstársaimhoz, utódaikhoz, maradékaikhoz, és<br />
egy neves író-költő 60 évvel ezelőtti refrénjével nekik üzenem: „Ez a föld a tiéd, tartsd meg hát<br />
magadnak, magyarom, ha nem lehetsz, már benne szálfa, legyél cserje, vagy legyél csak gyom.”<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1999. 10. 5. 55-56.<br />
177
Az erős akarat átsegítette minden nehézségen<br />
<strong>Dr</strong>. Szergényi M. Éva<br />
<strong>Dr</strong>. Szergényi M. Éva Miskolcon született, ahol édesapja<br />
honvédállatorvos volt. Elemi iskoláit és a gimnázium két osztályát itt<br />
végezte. Édesapját áthelyezték az Ódalmand-Sütvényi csikótelepre, ezért<br />
a dombóvári gimnáziumban folytatta tanulmányait. 1945-ben édesapja<br />
frontszolgálati behívót kapott, és rövidesen Fokşaniban meghalt.<br />
Özvegy édesanyja, nagymamája és öccse nagy nyomorban élték a<br />
pusztai élet hétköznapjait. Magántanuló lett. Egy év alatt a gimnázium<br />
két osztályából vizsgázott, és 1948-ban jeles tanulmányi eredménnyel<br />
érettségi bizonyítványt szerzett. Úgy érezte, hogy erős akarattal úrrá<br />
lehet a nehézségeken, és a sárból, a porból, az elszigeteltségből csak a továbbtanulással törhet<br />
ki. Rajongásig szeretett édesapja hivatását választotta. A 600 jelentkező között tíz lány is volt.<br />
Hatvan főt vettek fel a főiskolára 1948-ban, ahova egyedüli hölgyként került be.<br />
Az első év karácsonya szomorúsággal járt számára. Sütevényi házukból ki kellett<br />
költöznie a családnak, mert gépállomást hoztak létre a pusztán. Ideiglenes lakást kaptak a faluban,<br />
majd felköltöztek Budapestre. Kitűnő tanulmányi eredménye mellett rengeteg munkát vállalt, hogy<br />
a család szűkös anyagi helyzetén segíthessen. Minden szünetben baromfioltást vállalt az ország<br />
egész területén.<br />
Kálváriája azonban csak most kezdődött igazán. 1951-ben, a szigorlatok után, júniusban<br />
kitelepítették az egész családot Tiszapolgárra. Az ok nem derült ki, hogy miért! Édesanyja volt<br />
az egyedüli állatorvos özvegy, akit kitelepítettek. Lakásukat államosították, bútoraikat eladták.<br />
A kitelepítés napján férjhez ment Ujváry Istvánhoz. Polgáron rövidesen munkát kaptak egy közeli<br />
sertéstelep építésénél, mint kubikusok.<br />
Férjének és családjának segítségével és közbenjárására áthelyezték őket a Tolna megyei<br />
Hőgyészre, ahol az állami gazdaságban kapott munkát. Rövidesen az igazgató titkárnője lett,<br />
ami miatt felettesét sok atrocitás érte, mivel a kitelepítettek kizárólag fizikai munkát végezhettek.<br />
Később mint gépírónő, anyagkönyvelő, pénzügyi előadó kereste családjának a megélhetéséhez<br />
szükséges pénzt. Amikor túlórázni kellett, a helyi rendőr felügyelete és fenyegetése mellett végezte<br />
munkáját, mert 21 órától reggel 6 óráig otthon kellett volna tartózkodnia.<br />
1953. augusztus végén a kitelepítetteket felmentették külföldi nyomásra, és így<br />
visszamehettek az egyetemre. Férjét Tamásiban hagyta, aki ott körzeti állatorvosi teendőket<br />
látott el. Öt hónapos kisfiával és édesanyjával együtt Budapestre költözött, albérletbe. Nem tudott<br />
azonban gyökeret verni Budapesten, mert ahova bejelentkezett, két hét után már kitiltották abból<br />
a kerületből. Így vándoroltak Rákospalota és Érd között egyik helyről a másikra. Végül Budapest<br />
rendőrfőkapitányánál kötött ki a karján ülő kisgyermekével, ahol közölte, hogy csak az egyetem<br />
befejezéséig akar Budapesten lakni. Ennek köszönhetően a tanulmányi év végét figyelembe véve<br />
1955. július 1-jével végleg kitiltották Budapestről. Hogy miért Ma sem tudja!<br />
Férjét követve Tamási község állatorvosa lett. Komoly hatósági munkát kellett végeznie.<br />
178
Az összes vágóhíd, szállítás, piacellenőrzés az ő feladata lett. A gümőkór-mentesítés és brucellafelszámolás<br />
állat-egészségügyi és közegészségügyi munkáit mindig megtárgyalták a helybeli<br />
körzeti orvossal, kiszűrve ezzel sok humán beteget.<br />
1970-ben járási főállatorvosi beosztásba került. Felpezsdítette a járásban az állategészségügyi<br />
munkát. A Magyar Agrártudományi Egyesülettel, a TIT-tel, az egészségügyi<br />
szolgálattal, az ÁFÉSZ-szel komoly kapcsolatot alakított ki a mezőgazdaság és az élelmezésegészségügy<br />
javítása, szakmai színvonalának emelése érdekében. Tamásiban megfordultak<br />
előadóként a tudományos élet képviselői, egyetemi tanárok, akadémikusok. A kollégák ebben mind<br />
segítőtársai voltak, és a megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-Ellenőrző Állomás igazgatói és<br />
munkatársai is partnerek voltak ebbéli tevékenységében. Sok előadást tartott a MAE keretében.<br />
Az NSZK-ban küldöttséggel járva feladatául kapta a DLG-vel való kapcsolat kialakításával a falusi<br />
turizmus szervezési munkáit. Sokirányú önzetlen tevékenységének köszönheti, hogy a MAE<br />
országos alelnöke lett. Három cikluson keresztül a MTA Állatorvos-tudományi Bizottságának<br />
tagja volt. Erős akarata és fáradságot nem ismerő munkabírása sok nehézségen átsegítette.<br />
Mint gyakorlatvezető, minisztériumi osztályvezető, megyei igazgató, szakállatorvosok, járási<br />
állatorvosok, tsz-elnökök kerültek ki a keze alól. A MAE révén delegációkkal sokat járt külföldön,<br />
így NSZK-ban, NDK-ban, Jugoszláviában, a Szovjetunióban, Lengyelországban.<br />
Egész életében nagy jelentőséget tulajdonított a tanulásnak. Diplomát szerzett 1977-<br />
ben állat-egészségügyi igazgatás és szervezésből. A gödöllői Agrártudományi Egyetemen<br />
1969-ben baromfi-tenyésztői és ipari szakmérnök diplomát szerzett. Ezeken kívül folyamatosan<br />
részt vett különféle háromnapostól háromhetesig terjedő továbbképzéseken. 1976-tól mint<br />
igazságügyi állatorvosi szakértő a mai napig dolgozik. Több alkalommal volt az egyetemen az<br />
államvizsga-bizottság tagja. Széles körű, sokrétű munkásságát az alábbi kitüntetésekkel ismerték<br />
el: a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója miniszteri kitüntetés, a Munka Érdemrend ezüst fokozata<br />
kormánykitüntetés, Honvédelmi Érdemérem (27 évig volt polgárvédelmi parancsnok), Mócsyemlékérem<br />
a kamarától, MAE aranykoszorús emlékérem, a Mezőgazdaság Fejlesztéséért<br />
Érdemérem, a Szocialista Faluért Érdemérem, Tessedik Sámuel-emlékérem, a Tamási Község<br />
Fejlesztéséért Emlékérem.<br />
Úgy látszik, a sors próbálta kárpótolni fiatalkori szenvedéseiért.<br />
Most a nagycsaládban leli örömét. Lánya gyógyszerész, fia vegyészmérnök,<br />
egyetemi doktor, tudományos kutató. Négy unokája van, akik közül kettő gimnazista, kettő pedig<br />
egyetemista.<br />
Így ír a végén: „Az emberekbe vetett hit, a folytonos tanulás, a családszeretet és a<br />
munka az, ami átsegíti az embert minden nehézségen, amihez erős akarat kell”.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1999. 10. 5. 56-57.<br />
179
Aki egy teljesen új eljárást honosított meg hazánkban<br />
<strong>Dr</strong>. Mészáros István<br />
<strong>Dr</strong>. Mészáros István címzetes egyetemi tanár a maga 90 évével<br />
élő legenda és élő történelem az állatorvos-társadalom számára. Kitűnő<br />
szakmai előadásaira, magas szintű szaporodásbiológiai ismereteire és<br />
akár a magánéletre vonatkozó megfontolt tanácsaira mindig oda kellett<br />
figyelni, mert két kézzel szórta értékeit környezete számára. Hosszú,<br />
tartalmas életére visszatekintve alig beszél önmagáról, családjáról, hanem<br />
a szakmát helyezi előtérbe.<br />
<strong>Dr</strong>. Mészáros István 1910. január 11-én született Újpesten. Elemi<br />
iskoláit Csepelen, gimnáziumi tanulmányait Budapesten, a Lónyai utcai<br />
Református Főgimnáziumban végezte. Katonai szolgálata alatt jelentkezett az egyetemi századba,<br />
így a főiskolát éveit katonai szolgálat alatt végezte. 1933. december 1-jén jeles eredményű<br />
diplomát szerzett, majd 1934-ben summa cum laude védte meg doktori disszertációját.<br />
Hetzel Henrik professzor úr meghívására 1933-tól 1936-ig a Szülészeti Tanszéken<br />
dolgozott, kezdetben mint díjtalan gyakornok, később pedig címzetes tanársegédi beosztásban.<br />
1936-ban letette az állatorvosi tiszti vizsgát jeles eredménnyel. Ezután Sopronba került a járási és<br />
a megyei főállatorvosok mellé gyakornoknak. Még ez év őszén az Országos Állategészségügyi<br />
Intézetbe helyezték, ahol három évig dolgozott. 1939. augusztus 15-től járási főállatorvos lett<br />
Nagylétán, majd Gödöllőn. Ez utóbbi helyen megbízták a koronauradalom állat-egészségügyi és<br />
állattenyésztési ellátásával, és egyben az állatorvostan-hallgatók gyakorlati oktatásával.<br />
A háború után a Földművelésügyi Minisztérium vezetősége megbízta a mesterséges<br />
termékenyítés feladatának ellátásával Csukás professzor úrral és Marosffy Lajos kisbéri<br />
főállatorvossal együtt. A mesterséges termékenyítés először a lótenyésztésben indult be 1947-<br />
ben, azután a szarvasmarha-tenyésztésben 1948-ban, 1953-tól a juhtenyésztésben és végül<br />
1961-ben, a sertéstenyésztésben.<br />
1950-ben már a tenyésztésben tartott kancaállomány 30%-a került mesterséges<br />
termékenyítésre. Így egy ménre átlagban 200 termékenyítés jutott, míg a kézből való fedeztetésnél<br />
18-20 kanca. Ez a munka az állomány minőségét is javította, ugyanakkor az önköltséget<br />
nagymértékben csökkentette. A lótenyésztés jelentősége a hatvanas évek alatt folyamatosan<br />
csökkent a mezőgazdaság gépesítése miatt, így a mesterséges termékenyítés is vesztett<br />
fontosságából.<br />
A szarvasmarhák mesterséges termékenyítése 1948-ban kísérleti jelleggel indult be.<br />
Gátolta a munkát, hogy az 1948-ban tartott I. Szaporodásbiológiai Világkongresszusra nem<br />
mehetett ki a magyar küldöttség. A következő évben azonban sikerült Csukás professzor úrral együtt<br />
Svédországban tanulmányozni az akkori legmodernebb mesterséges termékenyítési technológiát.<br />
Megalakították Budapesten a Központi Mesterséges Termékenyítő Főállomást, amelyet 1949-<br />
ben a magyarkeresztúri és szombathelyi követett. Csukás profeszzor úr csak olyan mértékben<br />
180
tartotta indokoltnak a fejlesztést, amilyen mértékben javító hatású bikák állnak rendelkezésre.<br />
A Tervhivatal azonban gyorsütemű fejlesztést írt elő, amely eleinte sok hiba forrása lett, ami miatt<br />
Csukás professzor a további megbízatást nem vállalta. Ilyen körülmények között Mészáros doktor<br />
egyedül maradt a szervezés, az irányítás, a technológiai fejlesztés, a kutatás gondjaival. <strong>Dr</strong>. Kerék<br />
József, az FM szarvasmarha-tenyésztési osztályvezetője sietett a segítségére, és összegyűjtötte<br />
az ország legjobb bikáit a budapesti Országos Mesterséges Termékenyítési Központ számára.<br />
A mesterséges termékenyítés gyors fejlődése szükségessé tette inszemináló technikusok képzését<br />
és munkába állítását. Munkájukat a területileg illetékes szaporodásbiológus állatorvos ellenőrizte.<br />
Míg 1948-ban a tehénállomány 0, 2%-a került termékenyítés alá, addig 1978-ban már 99, 0%-a.<br />
Anyagi nehézségek hátráltatták a legújabb technológiák bevezetését. Az első mélyhűtött<br />
ondót Horn Artúr kapta Cambridge-ből az ötvenes évek elején kísérleteihez. A hatvanas évek<br />
végén már sikerült hazánkban is meghonosítani ezt az eljárást. A gümőkór és a brucellózis<br />
felszámolásához nagymértékben hozzájárult az is, hogy az ondótermelő bikák megbízhatóan<br />
negatív környezetből származtak, és állandó állatorvosi ellenőrzés alatt álltak. A hetvenes évektől<br />
bevezették a bikák esetleges genetikai hibáinak kiszűrésére a kromoszóma-vizsgálatokat. Csak<br />
ismert kariogramjuk alapján vásárolták fel a bikákat. Közvetve ez is segítette a tenyésztői munkát.<br />
Ezt az eljárást abban az időben csak Amerikában és az NSZK-ban alkalmazták. A mélyhűtött<br />
termékenyítőanyag importja meggyorsította a fajtaváltást. Gyors ütemben alakult ki a korszerű<br />
tejelő állomány. A mesterséges termékenyítés jelentőségét elismerték. Nagyot fejlődött időközben<br />
a laboratóriumi technikai munka is, amely reálissá tette az ondó bírálatát.<br />
Mészáros doktor tudományos munkássága természetes, hogy a szaporodásbiológia<br />
témaköréhez kapcsolódik Munkásságának összefoglalását a Bölcsházyval közösen írt Állatorvosi<br />
szülészet című könyv II. kötete tartalmazza. A Magyar Állatorvosok Lapjában, az Acta Veterinaria<br />
Hungaricában, az Állattenyésztésben több, mint hatvan szakközleménye jelent meg, és nemcsak<br />
honi, hanem külföldi szaklapokban is. Több ciklusban volt az állatorvosi Államvizsga Bizottság<br />
tagja. Tagja az Országos Állategészségügyi Tanácsnak, valamint a Magyar Agrártudományi<br />
Egyesület Állatorvosok Társaságának, az Országos Utódellenőrzési Bizottságának, az Acta<br />
Veterinaria Hungarica szerkesztőbizottságának, a TMB Állattenyésztési és Állat-egészségügyi<br />
Szakbizottságának. Ezen kívül az Állattenyésztők Társaságának elnökségi tagja és a Magyar<br />
Agrártudományi Egyesület Szaporodásbiológiai szakosztályának elnöke volt. 1951 és 1957 között<br />
meghívott előadója volt egyetemünk állattenyésztési tanszékének.<br />
Munkásságát az alábbi kitüntetésekkel ismerték el: 1949-ben Kiváló Munkás, 1952-ben<br />
az állatorvos-tudományok kandidátusa, 1956-ban Munka Érdemrend, 1961-ben a Mezőgazdaság<br />
Kiváló Dolgozója, 1963-ban Kossuth-díj bronz fokozata, 1964-ben címzetes egyetemi tanár,<br />
1968-ban a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója II, 1977-ben a Munka Érdemrend arany fokozata,<br />
1990-ben a Szaporodásbiológiai Társaság tiszteletbeli tagja, 1996-ban az egyetemi szenátus<br />
tiszteletbeli (honoris causa) doktori címet adományozta neki. Tulajdonosa még az Újhelyi <strong>Imre</strong>emlékplakettnek,<br />
a Hutÿra Ferenc-emlékéremnek és a Szovjetunió által adományozott Ivanovemlékéremnek.<br />
Pista bácsinak négy gyermeke, nyolc unokája és egy dédunokája teszi boldoggá<br />
181
nyugdíjas napjait. 90. születésnapján bensőséges ünnep keretén belül Gödöllőn ünnepelték idős<br />
mesterüket kollégái, barátai, tisztelői és kiterjedt rokonsága.<br />
Az egész állatorvos-társadalom nevében kívánom, hogy Pista bácsi továbbra is jó<br />
egészségnek örvendjen, és a hozzá forduló kollégákat lássa el jó tanácsokkal úgy, mint egész<br />
életében tette.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 1. 62-63.<br />
182
Az életében több volt az árnyas, mint a napos oldal<br />
<strong>Dr</strong>. Ujváry István<br />
<strong>Dr</strong>. Ujváry István 1923. május 17-én született Kaposváron.<br />
Szülei felsőkereskedelmi iskolai végzettséggel rendelkeztek. Az elemi<br />
iskolai tanulmányok befejeztével a Veszprémi Piarista Gimnáziumba<br />
íratták be, ahol az alsó négy osztályt végezte. Édesapja halála után, ötödik<br />
gimnáziumtól kezdve a dombóvári Esterházy Miklós Nádor Gimnáziumban<br />
folytatta tanulmányait, ahol 1941-ben jeles eredménnyel érettségizett.<br />
A vallásos nevelés, a tanulmányi normák szigorú megkövetelése, a<br />
komoly sportolási lehetőség, amelyet mindkét gimnáziumban biztosítottak<br />
hallgatóik számára, egy életre meghatározták emberi magatartását.<br />
1941-ben beiratkozott a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem<br />
Mezőgazdasági és Állatorvosi Karának állatorvosi osztályára. 1944 őszén tudomására jutott, hogy<br />
a III. és IV. évfolyamokat december elején Bécsbe telepítik. Ezt nem várta meg, hanem november<br />
30-án búcsút mondott az egyetemnek, és hazament. Akkor még nem gondolta, hogy csak öt év<br />
után fogja ismét látni szeretett intézményét félig romos állapotban.<br />
1945. január 2-án öccsével együtt elvitték az oroszok malenkij robotra, a két évből öt<br />
év lett. Öccse súlyos betegen másfél év után hazakerült. Két hétig utaztak 84-en egy vagonba<br />
zárva úgy, hogy fekvésről szó sem lehetett. A -30şC hidegben még szerencsésnek is tartották<br />
magukat, hogy így össze voltak préselődve, mert egymást melegítve senki sem fagyott meg<br />
közülük. Tetvesen, elcsigázva érkeztek meg a rostovi körzet bányatelepére. A szerencsétlenség<br />
mellett szerencséje volt, hogy egy fogolytársa gyengén beszélt oroszul, és a tolmácsolásnál azt<br />
mondta, hogy Ujváry doktor orvos. Így lett hosszú éveken keresztül egy felcsernő felügyelete<br />
mellett a gyengélkedő orvosa. Örökké hálás Kovács Jenő professzor úrnak, amiért olyan<br />
precízen megkövetelte a magisztrális receptek felírását élményszámba menő előadásain és<br />
vizsgáztatásain. Nagyon sok gyógyszert készített a különféle bőrbetegségekre. Rövidesen<br />
megtanult oroszul, és így a tábor mindkét gyengélkedőjén dolgozott, és a kórházba is ő kísérte<br />
a betegeket. Arcképes igazolványa előtt az egészségügyi létesítmények ajtajai megnyílottak.<br />
Az öt év alatt 21 szülést vezetett le. Ezek közül csak eggyel kínlódott meg, egy leányanyával, akinél<br />
episiotomiát kellett végeznie. A városi kórházban tízesével haltak meg a betegek, ugyanakkor a<br />
gyengélkedőben sorozatosan gyógyultan távoztak. A kórház főorvosa érdeklődött, hogy a magyar<br />
kolléga mivel kezeli a betegeket, de nem merték megmondani, hogy lopott élelmiszerből feljavítják<br />
a leromlott kondíciójú foglyokat. Végre elérkezett a várva várt nap, hogy a magyar hadifoglyok<br />
hazatérhettek.<br />
1949. november elején került vissza az egyetemre. Gondolta, hogy keresztfélévesként<br />
megkezdheti tanulmányait. Tévedett! Mócsy professzor úr, az akkori dékán közölte vele, hogy<br />
ez a lehetőség megszűnt. Orosz tudását hasznosította, mert Kobulej adjunktus úrral együtt<br />
szakkönyveket fordítottak oroszról magyarra. Ez a munka biztosította továbbtanulásához az<br />
anyagi hátteret.<br />
183
1951. június 19-én házasságot kötött évfolyamtársával, a kitűnő tanuló Szergényi<br />
M. Évával a vörös viharban. Őt ekkor telepítették ki édesanyjával együtt Budapestről. A<br />
házasságkötésük sem tudta őt ettől a tortúrától megmenteni.<br />
1951. október 16-án kézhez vehette diplomáját egy 3 Ft-os okmánybélyeggel<br />
felülbélyegzett negyedívű papíron Csiszár Vilmos e. i. dékán aláírásával. Somogy megyébe<br />
került Erős István járási főállatorvos mellé. Jobb helyet nem is találhatott volna magának. Ez a jó<br />
kedélyű, joviális öregúr az igazgatás és gyakorlat minden csínjára-bínjára megtanította. December<br />
végén a Tolna megyei Tamásiba került. Szegényes albérlet fogadta, feleségétől távol. Az akkori<br />
viszonyok mindenkit sújtottak, mert a fertőző betegségek és a takarmányhiány együtt járt a<br />
szegénységgel. Igyekezett jó kapcsolatot kialakítani a helyi értelmiséggel és a lakossággal is.<br />
Ez nagyban segítette munkáját. Munkássága idején a járványvédelem mellett rengeteg műtétet<br />
végzett, ami nagy elismerést váltott ki az állattartóknál. 1959-től gyakorlatvezetőnek nevezték ki.<br />
A tüdőgondozó főorvosával külön stratégiát dolgoztak ki a gümőkór kiirtására. Napi kapcsolatuk<br />
volt a vágóhídi vizsgálati eredmények közlésben és a tüdőgondozóban megállapított betegekkel<br />
kapcsolatos tájékoztatásban. Sajnos sok esetben a fertőzött ember és szarvasmarha érintkeztek<br />
egymással, így a fertőzés forrása kimutatható volt.<br />
1953. május végén kapott egy kis lakást, így felesége három hónapos kisfiával<br />
hazaköltözhetett. A rendőrség már nem ellenőrizte itt a feleségét. Ekkor kezdődött az ő igazi<br />
boldog élete, amely a mai napig is tart. Különösen az szerzett örömet, hogy feleségét visszavették<br />
az egyetemre. A továbbképzést mindig fontosnak tartotta. Igyekezett munkájában mindig az újat<br />
alkalmazni. 1956-ban megismerkedett Gödöllőn, egy egyetemi kongresszuson dr. Béres Tibor<br />
orvos vegyésszel, aki megkérte, hogy a fulvósavat próbálja ki állatokon is. A sikeres kísérletekről<br />
a Magyar Állatorvosok Lapjában számolt be.<br />
Végezetül ezt vallja önmagáról:<br />
„Hosszú éltemben több volt az árnyas, mint a napos oldal. A sokszor emberfeletti<br />
munkámat nem tudtam volna elvégezni, ha nem állt volna mellettem drága feleségem. Az életemre<br />
visszatekintve köszönöm a jóistennek, hogy olyan sok nehézség és némi öröm után gondolataimat<br />
megoszthattam kollégáimmal”.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 1. 63.<br />
184
Aki a tudományok mellett a művészeteknek is hódol<br />
<strong>Dr</strong>. Pethes György<br />
<strong>Dr</strong>. Pethes György professzor úr, azon kevesek közé tartozik,<br />
aki nemcsak a tudománynak él, hanem szabad idejében a különféle<br />
művészeti ágaknak is hódol. A családi háttér biztosítva volt, hiszen<br />
édesapja orvos, édesanyja pedig zongoraművész volt. Az otthon<br />
mellett nagy hatással volt rá a Budapesti Református Főgimnáziumban<br />
folyó képzőművészeti kör munkája, ahol a zene mellett a festészetet,<br />
szobrászatot, irodalmat, színjátszást is magas szintem művelték. Ilyen<br />
előzmények után természetes volt, hogy az érettségi megszerzése után<br />
magában hordozza az így felhalmozott művészi értékeket.<br />
Először a műegyetemre vették fel, majd átiratkozott az állatorvosi osztályra. Már<br />
hallgató korában kitűnt tudományos érdeklődésével, és így lett 1945/46-ban gyakornok<br />
Boros Ádám mellett a Növénytani Laboratóriumban, 1946/47-ben „pikoló” Deseő professzor<br />
úrnál az Élettani Tanszéken, majd az 1947/48-as tanévben Gyarmati professzor úr mellett a<br />
rendelőintézetben dolgozott. 1948. október 23-án, diplomájának megszerzése előtt az élettani<br />
intézetbe demonstrátornak nevezték ki, mint közszolgálati alkalmazottat. Ettől fogva az Élettani<br />
Tanszéken dolgozott különböző beosztásokban. Kemény Armand professzor úr halála után,<br />
1973-ban professzorrá, majd az Élettani Tanszék vezetőjévé nevezték ki. Ezt a pozíciót 1990<br />
szeptemberében bekövetkezett önkéntes távozásáig töltötte be.<br />
Munkássága kezdetén az élettant együtt oktatták a biokémiával, később a tanszéken<br />
belül a két tárgyat különválasztottak.<br />
Az utánpótlás biztosítása érdekében a hallgatósággal való törődést mindig szívügyének<br />
tekintette. A diákkörök megalakulásának kezdetétől foglalkozott tehetséges fiatalokkal. Az 1960-<br />
as évek elején tízezer adatot dolgozott fel annak felmérésére, hogy a hallgatók kulturális fejlődése<br />
miként alakul az itt töltött öt év alatt. A szervezőmunkának köszönhetően 1962-ben a Ki mit tud<br />
húsvéti döntőjében az Állatorvostudományi Egyetem két együttese (kamarazenekar és vokál<br />
együttes) és egy szavaló adta hírül az ország lakosságának, hogy állatorvosaink milyen igényesek.<br />
Ez a kezdeményezés azonban a kor politikai gyanakvása miatt megszűnt.<br />
1955-ben elvégezte a műegyetemen szervezett első hazai izotóp tanfolyamot. Ez egy<br />
életre meghatározta érdeklődési körét. 1958-ban állatorvosi doktori címet szerzett, majd 1960-<br />
ban megvédte a veseműködés idegi szabályozásával kapcsolatos disszertációját, amelynek<br />
alapján az állatorvos-tudomány kandidátusa lett. A Nemzetközi Atomenergia Hivatal bécsi<br />
ösztöndíját 1959-ben nyerte el, és ez tette lehetővé számára, hogy az angliai Birmingham<br />
Orvosi Egyetemének Élettani Intézetben a pajzsmirigy működésének megismerésére irányuló<br />
vizsgálatokat végezzen. Hazatérése után, főállása megtartása mellett, Kemény professzor úr<br />
aktív támogatásával megszervezte Európa időrendben első, nagy aktivitású munkára alkalmas<br />
(B-szintű) radioizotóp laboratóriumát. Ezt 1964-ben avatták fel, és 1985-ig a laboratórium vezetője<br />
volt. Az itt végzett eredményes kutatómunkának köszönhetően szinte az egész világot bejárta<br />
185
előadásaival. A nukleáris módszerek békés célú alkalmazása terén az elsők között vett részt<br />
a nyomjelző technika bevezetésében. Az 1970-es években érdeklődése olyan módszerek felé<br />
fordult, amelyek lehetővé tették, hogy radioaktív anyagot ne kelljen az élő szervezetbe bevinni.<br />
Ilyen módszer volt a radioimmun analízis, amelyet Ekman és Edquist professzorok segítségével<br />
sajátított el Svédországban.<br />
Érdeklődése elsősorban a pajzsmirigy működésére, egyes esszenciális nyomelemek<br />
hiányának vizsgálatára, majd a béta-karotin szerepére irányult. Egyidejűleg a Radioizotóp<br />
Laboratóriumban munkacsoportot szervezett a Chinoin rákkutató laboratóriumával közösen,<br />
amely a citosztatikus dibrómhexitek hatásmechanizmusának kísérletes vizsgálatait végezte több,<br />
mint két évtizeden át.<br />
Szakmai tevékenységének elismerését jelezte, hogy a Nemzetközi Atomenergia<br />
Ügynökség 1966-ban rendezett első európai nemzetközi izotóp tanfolyamának igazgatójául kérték<br />
fel. Három éven keresztül volt az Állatorvos Világszövetség Élettani-Biokémiai és Gyógyszertani<br />
Társaságának elnöke. Itthon a Magyar Élettani Társaság (MÉT) alelnöke volt 1980-tól 1988-ig,<br />
ahol személyében elsőként töltötte be nem orvosi diplomával rendelkező személy ezt a posztot.<br />
Az MTA elnökségi interdiszciplináris bizottságának titkára volt 1973-tól 1980-ig. Az Országos<br />
Atomenergia Hivatal Műszaki-Tudományos Bizottságának titkára, majd a berni székhelyű<br />
Nemzetközi Nukleáris Hírügynökség alelnöke volt. 1991-ben, a Salzburgban alapított Európai<br />
Tudományos és Művészeti Akadémia rendes tagjává választották. Ez a nemzetek feletti akadémia<br />
az egyesülő Európa szellemiségének kialakításában kíván alkotóan részt venni. 1992-ben<br />
Legatus Hungariae-vé, 1997-ben a Környezettudományi Osztály dékánjává, 1999 decemberétől<br />
pedig elnökévé választották. Pungor Ernő akadémikus meghívására 1994-től 1999-ig a Bay Zoltán<br />
Alkalmazott Kutatási Alapítvány intézeteinek tudományos igazgatói posztját látta el.<br />
Megcsodálhatjuk Pethes György professzor úr aktivitását, aki külföldi előadásaival és<br />
betöltött pozícióival hozzájárul hazánk tudományos életének elismertetéséhez.<br />
Ma is tagja a Professzorok Batthyány Körének, a Magyar Professzorok Világtanácsának,<br />
a Richard Wagner Társaságnak, a Budapest-Duna (Rotary) Clubnak, a Nádasdy Akadémia a<br />
Művészetért és Környezetért Alapítványi kutatórimának, főszerkesztője a Magyar Rotary című<br />
kiadványnak, alelnöke az Európai Tudományos és Művészeti Akadémiának, amelynek Franz<br />
König bíboros az egyik megalapítója és örökös tiszteletbeli elnöke.<br />
Munkásságát a sok egyéb emlékérem mellett a Munka Érdemrend különböző<br />
fokozataival, a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjével, az 1991-ben alapított „Pro Discipulis”<br />
díjjal (amelynek első kitüntetettje Lami professzor úrral együtt), valamint az „Állatorvosi Izotóp<br />
Alkalmazásért” kitüntetésekkel ismerték el.<br />
Aktív nyugdíjas életét felesége, lánya és unokája teszi még boldogabbá. Kívánjuk<br />
professzor úrnak, hogy még sokáig tevékenykedjen a magyar és nemzetközi tudományos életben,<br />
hogy öregbítse jó hírnevét.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 2. 64-65.<br />
186
Egy gyémántdiplomás vallomásai<br />
<strong>Dr</strong>. Bódai József<br />
<strong>Dr</strong>. Bódai József 1917. február 19-én született a Somogy megyei<br />
Főnyeden, ahol édesapja néptanító volt. Elemi iskolai tanulmányait az<br />
egytanerős iskolában végezte az atyai szigor mellett, és ennek hasznát<br />
vette a keszthelyi premontrei gimnáziumban, ahol semmiben sem maradt<br />
le a városi iskolákban végzett osztálytársaitól.<br />
1935-ben az érettségi után felvették a M. kir. József Nádor<br />
Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi<br />
Karára, ahol a 120 elsőéves hallgatóból a harmadévre már csak negyvenen<br />
maradtak. Édesapja korai halála miatt majdnem megkérdőjeleződött a<br />
továbbtanulása. A kari kollegialitás - amely ma talán ismeretlen - mentette meg, mert az édesapja<br />
temetésén jelen lévő dr. Huszti Dezső állatorvos támogatást ajánlott fel, amit majd, ha végzett,<br />
visszafizet. A nyári gyakorlatokon megtanította támogatója miskárolni, mondván, hogy ebből meg<br />
lehet élni. Így már egyetemista korában 3-400-as uradalmi falkákat miskárolt, hogy a felajánlott<br />
támogatást ne kelljen igénybe vennie. 1939-ben letette szigorlatait, és a kisbéri ménesbirtokon<br />
töltötte gyakornoki idejét. A ménesben dr. Marosffy Lajos akkor indította be a kísérleti mesterséges<br />
termékenyítést, Magyarországon elsőként. A kitűnő képzettségű dr. Rózsa László mellett a gyakorlati<br />
állatorvosi munkákat sajátította el. A diploma megszerzése után Lepsényben magánállatorvosként<br />
dolgozott. Eközben kapott meghívást Wellmann professzor úrtól tanársegédi állásra. Sajnos, erről<br />
le kellett mondania a két kereseti lehetőség közötti óriási különbség miatt.<br />
Pár hónapi állatorvosi szolgálat után behívták katonának, ahol hamarosan megismerte<br />
Erdély minden szépségét. A háború miatt a katonai szolgálatot három évre meghosszabbították.<br />
Közben állami állatorvos lett. A katonaidő leteltével, mint hatósági állatorvos, a Muraközben a<br />
fertőző sertésbénulás leküzdésével foglalkozott. Később Lentibe helyezték helyettes járási<br />
főállatorvosnak, ahol 32 zalai kisfaluban naponta 30-40-50 kilométereket kocsikázott hajnaltól<br />
késő estig. Ez a munka sem tartott azonban sokáig. Pár hónap múlva megkapta a frontszolgálati<br />
behívót. A hegyivadász-alakulathoz kellett jelentkeznie, ahol rühös, kócos hegyi lovakkal, rossz<br />
szekerekkel indultak a csatába. Az első harci napon az oroszok bekerítették az alakulatot, és a<br />
környező hegyekről tíz napon át úgy vadásztak a magyar katonákra, mint a hajtóvadászaton a<br />
nyulakra. Végül lengyel partizánok mentették meg őket. Az éjszaka leple alatt kivezették a hegyi<br />
dandárt tízórás menetelés után, egy hegyi ösvényen keresztül. 1945 januárjában a szlovákmagyar<br />
határon került hadifogságba. A hírhedt uszmányi tiszti táborba szállították, ahol naponta<br />
több százan haltak éhen, s fagytak meg. Szerencséje volt, hogy egy volt évfolyamtársa, Sápi Béla,<br />
a konyhán dolgozott, és őt ellátta élelemmel. Hosszas szenvedés, megpróbáltatás után 1947<br />
őszén került haza, betegen. A hadifogság megpróbáltatásai hosszú évekre kihatottak egészségi<br />
állapotára. Egyik kórházból a másikba került. 1948-ban letette az állatorvosi tiszti vizsgát. Ez olyan<br />
jól sikerült, hogy Schwanner professzor úr beajánlotta a minisztériumi „őrségváltás” reménybeli<br />
hivatalnokává. Ekkor már a haladó többpártrendszer vége felé járt a politika, így egy párt<br />
tagságához kötötték az állását. Nem fogadta el, mert felrémlett benne a Szovjetunióban átélt<br />
187
emlékek keserűsége.<br />
Kisbérre került az újjáalakult méntelepre. Először a mesterséges termékenyítést végezte,<br />
majd az átszervezések után a lovas munkát választotta. A ménesben a leírások alapján 100 éve<br />
küzdöttek a csikók titokzatos betegségével, amely „kisbéri betegség” néven került a köztudatba.<br />
A nyomelem vizsgálatok után egyértelmű megállapítást nyert, hogy a talajban különféle<br />
nyomelemek hiányoznak, és ennek következtében a takarmányokkal sem a kancák, sem a csikók<br />
nem kapják meg a felépítésükhöz elengedhetetlen ásványi anyagokat. Elkészítették 1958-ban,<br />
elsőként Magyarországon, az állattenyésztésben használatos premixet.<br />
A ménes 1961-ben megszűnt, és így a Mesterséges Termékenyítő Állomás<br />
igazgatójává nevezték ki, ahol 1978. július 1-jéig, nyugdíjba vonulásáig dolgozott. Sok érdekes<br />
problémával találkozott. Részt vett Haraszti professzor úrnak a meddő kancák curettage útján<br />
való gyógykezelésében. Később ugyancsak Haraszti professzor úr irányításával részt vett a juhok,<br />
később a sertések ivari szinkronizálási kísérleteiben.<br />
Kimutatta a gyomirtóként használt Dikonirt okozta toxikáció szaporodás-biológiailag<br />
káros hatását. Elsőként hívta fel a figyelmet az örökletes sántaság sok kárt okozó előfordulására.<br />
A közlemény hatására a termékenyítő állomásokon a hibát örökítő teljes bikavonalatot (Szultán)<br />
kiselejtezték. Közben tovább foglalkozott a nyomelemkutatással. A Kisalföld peremén üzemelő<br />
tehenészetek ehhez igen szemléletes anyagot szolgáltattak. A tájankénti talajösszetétel<br />
változatossága, a takarmánytermelési technológia, a műtrágyahasználat, a takarmányozási<br />
anomáliák végül is országos igényt támasztottak a premixek rendszeres használatára.<br />
1976 novemberében a Szülészeti Tanszékkel közösen végzett munkák értékeléseként<br />
az egyetem rektora a tanszékre tudományos külső munkatársnak nevezte ki. Előadóként vett<br />
részt a szaporodás-biológus továbbképzésben. Nyugdíjba vonulása után többen megkeresték<br />
munkaajánlattal. Tizenkét évet dolgozott még a húsmarha-tenyésztőknél és a veszprémi<br />
termékenyítő állomáson. A sors talán így akarta kárpótolni a katonaságnál és a hadifogságban<br />
elvesztegelt éveket. Az 1989-es infarktus azonban megálljt parancsolt.<br />
Most, valóban nyugdíjas éveiben, tovább folytatja Kisbér nevezetességi, a ménes és a<br />
ménesbirtok kutatását. Az elkészült kézirat jelenleg kiadás alatt van. Munkássága elismeréseként<br />
több miniszteri és ismételt kormánykitüntetésben részesült. Ami különösen közel áll hozzá, az az<br />
1996-ban kapott Pro Urbe Kisbér kitüntetés és az 1997-ben kapott Hetzel-emlékérem. 1989-ben<br />
az egyetem rektorától aranydiplomát, 1999-ben pedig gyémántdiplomát vehetett át.<br />
Kívánjuk dr. Bódai Józsefnek , hogy a vasdiplomát és a rubin-diplomát is egészségben,<br />
megelégedve vehesse át.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 2. 65.<br />
188
Egy állatorvos monológja<br />
<strong>Dr</strong>. Karády Sándor<br />
1945. június elején sok viszontagság után ismét eljutottam<br />
az egyetemre. Meghökkentő látvány fogadott. A parkban orosz katonák<br />
őgyelegtek. A dékáni hivatalban a szovjet kommandatúra székelt.<br />
Édesapámat, mint magyar királyi állatorvost, Sárbogárdról a visszacsatolt<br />
felvidéki Lévára helyezték törvényhatósági állatorvosnak. Az oroszok<br />
bejövetele után a csehszlovákok édesapámat és engem mint háborús<br />
bűnösöket bebörtönöztek, majd mindenünket elkobozva kiutasítottak<br />
az országból. Csak annyi holmink maradt, amennyi a kezünkben elfért.<br />
Fegyveresen, gyalogmenetben kísértek bennünket 42 km-en keresztül<br />
Lévától Vámosmikoláig. A határon minden iratunkat elvették, még az indexemet is. Szerencsére<br />
az egyetem irattára nem kapott találatot és nem fosztották ki, így a megmaradt főkönyvből a<br />
régi eredményeket átmásolták az új indexbe, és másodéven folytathattam tanulmányaimat.<br />
Az egyetemen néhányan a kifosztott diákszálláson húztuk meg magunkat, majd később,<br />
másodmagammal a kémiai-élettani asszisztensi szobában laktam három éven keresztül, ami azt<br />
jelentette, hogy az abszolutóriumig éjjel-nappal az egyetem területén tartózkodtam.<br />
Szomorúan tapasztaltam, hogy azt a nagy korszakot, amelynek kiteljesedését a Hutÿra-<br />
Marek jelentette, hogy rombolja szét a politika, és miként vész el az egyetem és a hallgatóság<br />
autonómiája. A tanári kar és a diákság azonban élni akart. A Dán Vöröskereszt segítségével<br />
megszerveztük a menzát. A kisállatkórházban sertéseket hizlaltunk. Olyan sikeresen működtünk,<br />
hogy még Kotlán professzor úr is a menzai étkezdét vette igénybe. A professzorok turista ruhában,<br />
hátizsákkal jártak be az egyetemre. Egy idő után idegenek jelentek meg az egyetemen az<br />
úgynevezett igazoltatási eljárás céljából. Először Zimmermann professzor urat távolították el az<br />
egyetemről mint pángermánt és nácit, majd őt követte Deseő, Szepeshelyi és Guoth professzor.<br />
A létért való küzdelem megtanított pénzt keresni.<br />
Teadélutánokat és bálokat szerveztünk, rendeztünk, melyeknek tiszta jövedelméből<br />
társalgót rendeztünk be, ahol az előadásokon kívüli időt el lehetett tölteni. Az 1947-es bált a<br />
Gellértben rendeztük, melynek fővédnökei a rektor és a dékán, védnökei pedig a tanári kar tagjai<br />
voltak. A rendezést a hallgatóság, főleg az abszolváló évfolyam bonyolította le. A befolyt összegből<br />
a menzát tudtuk segíteni, sőt, segélyekre is jutott. Az egyetemi évek után, 1949. január 27-én<br />
a megye alispánja kinevezett Somogyhárságyra körállatorvosnak. Úttalan utakon óriási területet<br />
láttam el szekéren, kerékpáron, lóháton és gyalog. Eleinte naturáliákért, később az új forintért<br />
dolgoztunk. Az egész állatorvosi kar ledöbbent, amikor államosítottak bennünket. Olyan statisztikai<br />
jelentéseket kellett írnunk havonta, amit csak Potemkin-receptel lehetett megszerkeszteni.<br />
A svábokat kitelepítették, a jegyzőket elzavarták, a betelepítetteknek házat, földet adtak minden<br />
felszerelés nélkül, akik csak kínlódtak, mert szakértelmük sem volt a földműveléshez.<br />
Rengeteg járvány lépett fel. Takonykór, tenyészbénaság, sertéspestis, sertésbénulás,<br />
száj- és körömfájás, gümőkór, lépfene, rühösség, baromfipestis tizedelte az állományt. Elkezdődött<br />
a lovak szerológiai vizsgálata, rengeteg vérvétel, állami kártalanítás. Brigádban oltottuk a<br />
189
aromfiállományt H-vakcinával, sokszor rendőri kísérettel. A praxis komoly fizikai megterheléssel<br />
járt, sokszor felért egy kiváló sportteljesítménnyel. A praxis gerincét a nagyon lassan erősödő<br />
egyéni gazdák állatállománya jelentette. A gyenge takarmányozás mellett az elhullási százalékot<br />
kötelező volt alacsony szinten tartani. Rengeteg fölösleges gyógyszert használtunk fel, és minden<br />
kényes esetben jegyzőkönyvekkel igazoltuk magunkat, nehogy pert indítsanak ellenünk. 1956-<br />
ban változás történt életemben. Egy kedves, jóindulatú járási főállatorvosom megsúgta, hogy<br />
„Karády Sándor, a megyei főállatorvos, bekérte a munkakönyvedet egy állítólagos politikai<br />
kijelentésedért.” Kilencévi fáradságos munka után szedtem a sátorfámat, és a Fejér megyei<br />
Magyaralmáson telepedtem le. A körzetemben nagy szarvasmarha tenyésztő gazdák voltak.<br />
Nagy szomorúságot okozott körükben a rövidesen meginduló tsz-szervezés. Igyekeztem lefoglalni<br />
magamat a szakmai munkával. Az újonnan alakult tsz-ek vezetőit sikerült meggyőznöm arról,<br />
hogy az új istállókban csak az általam negatív igazolással ellátott tehenek lehetnek. Rengeteg<br />
tuberkulinozást végeztem. Ismeretség útján a hazai tuberkulinok mellett szereztem be Zürichből<br />
tisztított tuberkulint, amely még biztonságosabbá tette a vizsgálatok eredményét. Az országban az<br />
elsők között mentesítettem a körzetem szarvasmarha-állományát a gümőkórtól. A minisztériumból<br />
Kádár és Kardeván osztályvezetők felszólítására a tévében be kellett számolnom munkám<br />
eredményéről. Ezután a készülő rendelethez kikérték véleményemet, amelyet Szent-Iványi és<br />
Héjj kollégáknak kellett megküldenem.<br />
A magyaralmási körzetben 1957-től mind a mai napig dolgozom, ami azt jelenti, hogy 51<br />
év munkaviszonyom van. 1988 decemberében nyugdíjba mentem, de azóta is lelkesen végzem<br />
a gyógyító munkát. 1994. április 11-én feleségemmel együtt súlyos közúti balesetet szenvedtünk<br />
vétlenül. Hála a veszprémi balesetei sebészet orvosainak, egy évig tartó műtéti sorozatok után<br />
elfogadhatóan rendbe hoztak. Feleségemnek köszönhetem, hogy a kollégákkal ma is élő a<br />
kapcsolat és a barátság. A fiam orvos, a lányom tanárnő, a vőm szintén állatorvos. Unokáim is<br />
rokonszenveznek hivatásommal.<br />
(Némi kihagyással és korrekcióval az eredeti közlemény)<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 3. 40-41.<br />
190
Egy csendes, szerény kutató vallomásai<br />
<strong>Dr</strong>. Surján János<br />
<strong>Dr</strong>. Surján János most szeptemberben ünnepli 80.<br />
születésnapját. Munkáját sokan ismerik, akik kapcsolatban álltak a<br />
Phylaxia Állami Oltóanyagtermelő Intézettel, ahol 31 évet töltött kutatással<br />
és az ifjú kutatók nevelésével, a szakma rejtelmeinek ismertetésével.<br />
Szerető polgári családban született Pécsett. Az otthoni légkör a<br />
tisztességes, szorgalmas munka tiszteletét és a feltétlen becsületességre<br />
törekvést éppen úgy megkövetelte tőle és fivéreitől, mint az iskolai kitűnő<br />
nevelés. 1938-ban érettségizett kitűnő eredménnyel a ciszterci rend<br />
pécsi Nagy Lajos Gimnáziumában. A természet szeretete és a biológia<br />
iránt tanúsított érdeklődése miatt az állatorvosi pályát választotta. A M. kir. József Nádor Műszaki<br />
és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Karán 1938-tól 1942-ig folytatta<br />
tanulmányait, mindvégig jeles eredménnyel. A katonai szolgálat és a gyakorlatok letöltése után<br />
1943 szeptemberében kapott „Eximie” (kitűnő) minősítésű oklevelet. 1944-ben doktorált, de<br />
a doktorrá avatáson csak 1945 decemberében tudott megjelenni, a fogságból való hazatérése<br />
után.<br />
Az állatorvosi szolgálatot Pécsett kezdte, majd hamarosan Siklósra helyezték járási<br />
állatorvosnak. 1946 őszén letette az állami állatorvosi tiszti vizsgát, jeles eredménnyel. Ezután<br />
Jászberénybe helyezték járási és városi főállatorvosnak. Az itt töltött négy esztendő alatt<br />
megismerte az állatorvosi hivatás minden szépségét. Szorosan együttműködött a becsületes<br />
magángazdákkal, igyekezett segíteni gondjaikon, segítette törekvéseiket. Szomorúsággal töltötte<br />
el ennek az értékes gazdarétegnek a fordulat éve utáni kálváriája, amit ő is végigszenvedett<br />
velük.<br />
A szakmai munka a háború után rendkívül sokoldalú volt. Olyan fertőző betegségeket<br />
kellett leküzdeniük, amelyekkel azelőtt évtizedeken át találkozott az állatorvos-generáció.<br />
Takonykór, tenyészbénaság, sercegő üszög, baromfiállományt kipusztulással fenyegető<br />
baromfipestis leküzdésére bevezetett kísérleti H-vakcinázás. Hasonló volt a sertéspestis állandó<br />
jelenléte is.<br />
A közigazgatás átszervezése után megyei vezető szakállatorvossá nevezték ki,<br />
ami egyúttal az állami gazdaságok megyei központja főállatorvosi teendőinek ellátását is<br />
jelentette. Az új munkakör az egész állategészségügyünk országos problémáira nyíló rálátás<br />
lehetőségét biztosította számára, amely tapasztalatok, későbbi feladatainak megoldásában<br />
sokat segítetek. Mivel az állatorvosi szakma tudományos kérdései egyre jobban foglalkoztatták,<br />
örömmel fogadta, amikor 1951-ben kinevezték a Phylaxia Állami Oltóanyagtermelő Intézet<br />
laboratóriumába szakállatorvosnak. A hasznos oltóanyag-termelés mellett nagyszerű lehetőség<br />
nyílott a tudományos kutatások folytatására is. Új munkahelyén kitűnő képességű, összetartó,<br />
jól együttműködő kollégákra talált, akik feladatul tűzték ki a maguk számára, hogy az intézetet<br />
alapító Köves professzor köré szerveződött neves elődeik munkáját eredményesen folytassák.<br />
191
Számos betegség kóroktanával, kórfejlődésével és immunválaszával, főleg mikrobiológiával és<br />
immunológiával foglalkozott. Rövidesen tagja lett az MTA Állatorvos-tudományi Bizottságának,<br />
az MTA és az Egészségügyi Minisztérium Járványügyi és Oltóanyag-bizottságnak. Vezetőségi<br />
tagja volt a Magyar Mikrobiológiai Társaságnak, majd a Magyar Immunológusok Társaságának.<br />
Számos világkongresszuson és tudományos konferencián vett részt, máskor hivatalos delegációk<br />
tagjaként FAO- és más nemzetközi tárgyalások tagja volt. Németül, angolul és franciául anyanyelvi<br />
szinten beszél, ami lehetővé tette, hogy számos országban tanulmányutakon vegyen részt.<br />
Vallja, hogy az idegen nyelvek tudása elengedhetetlen a szakirodalom megismerésénél és az új<br />
kutatások közlésénél.<br />
A járványtan, a mikrobiológia és az immunológia háború utáni rohamos fejlődése<br />
az oltóanyag-termelésben is óriási feladatok elé állította a szakembereket. Állandó tanulással,<br />
nagy felelősséggel járt a munkája, mert az oltóanyag-termelés és -kutatás nagy területeit, néha<br />
egészét is vezette hosszú intézeti pályafutása alatt. 1982-ben nyugdíjba vonult, de még 6 éven át<br />
tanácsadóként dolgozott. A hazai gyakorlati élettel is megmaradt a kapcsolata. Bonyolult járványügyi<br />
problémák tisztázására kirendelt bizottságokban gyakran működött együtt a főhatóságokkal<br />
és a társintézetek szakértőivel. Az egyetemen a továbbképzést irányító tanszékek felkérésére<br />
örömmel tartott számos megyében továbbképző előadást. Szívesen segített a kezdő fiataloknak<br />
az intézeti munka minél jobb megismerésében és elsajátításában. Az állategészségügy különböző<br />
intézeteinek szakembereivel kialakult jó kapcsolatai, a tudományos kutatások terén is előnyös<br />
együttműködést tettek lehetővé, amint azt a társszerzőkkel írt közös közlemények sokasága<br />
tanúsítja.<br />
A csendes, szerény, kitűnő szakember munkásságát aktív pályafutásának végén a<br />
Munka Érdemrend ezüst fokozatával ismerték el. Ennél azonban kedvesebb számára, hogy régi<br />
munkatársai még máig is érezhető szeretettel becsülik. Változatos és néha nehéz életpályájának<br />
hűséges részese felesége, aki 54 év óta osztozik örömeiben és gondjaiban, miközben tanárként<br />
több generációt nevelt fel nagy szeretettel. A gyermekáldás - vágyaik ellenére - elkerülte házukat,<br />
de számos keresztgyermekük és azok gyermekei mind a mai napig pótolják számukra a nagycsalád<br />
örömét és szeretetét.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 3. 41.<br />
192
Egy nemzedék egy nagy múltú iskolában<br />
<strong>Dr</strong>. Simon József<br />
<strong>Dr</strong>. Simon József nyugalmazott körzeti állatorvos 1920. március<br />
3. napján született Békéscsabán, ahol édesapja városi tisztviselő volt.<br />
Az elemi elvégzése után a helyi evangélikus reálgimnáziumba íratták be.<br />
A kitűnő tanároktól nemcsak alapos és jó képzést, hanem egy életre szóló<br />
hazafias és erkölcsi nevelést kapott. A cserkészetben megtanulta, hogy<br />
„minden ember annyit ér, amennyit embertársainak használ”. Az otthoni<br />
példamutatás és a középiskolában kapott erkölcsiség végigkísérte egész<br />
életét.<br />
Érettségi után jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, mivel<br />
kitűnő rajzkészséggel rendelkezett. 1938-ban meg is kezdte főiskolai tanulmányait, de rövidesen<br />
rájött, hogy ez nem neki való pálya. Mivel jelesen érettségizett, bármelyik egyetemre jelentkezhetett.<br />
Bátyja tanácsára választotta az állatorvosi pályát, mert ő sajnos végzett orvosként egy nagy pesti<br />
kórházban dolgozott lakásért és teljes ellátásért, státus nélkül. Az állatorvosok azonban abban az<br />
időben jól el tudtak helyezkedni.<br />
A M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem állatorvosi osztályán<br />
1939-ben kezdte el tanulmányait, amelyeket jó eredménnyel, sikeresen elvégzett. Városi ember<br />
lévén semmi kapcsolata nem volt az állatokkal, ezért már harmadéves korában dr. Török<br />
János mosonmagyaróvári járási főállatorvosnál töltötte a nyarat, majd a diploma előtti kötelező<br />
gyakorlatot Gödöllőn, dr. Mészáros Istvánnál. E két neves és nagytudású állatorvos egész élete<br />
során a példaképe maradt.<br />
1944. április 3-án szülővárosába, Békéscsabára került városi állatorvosnak. Mivel egyre<br />
több állatorvost hívtak be katonának, egyedül maradt a nagy terület ellátásában. Nemsokára<br />
azonban ő is megkapta a behívóját. Egy huszár alakulathoz került mint karpaszományos,<br />
ahol megtanulta a lóápolást, a lovakkal való bánásmódot és a lovaglást is, aminek később a<br />
gyakorlatban nagy hasznát látta. 1945 januárjában az alakulatot kivitték Németországba, ahol<br />
áprilisban amerikai fogságba került. 1945 novemberében jött haza. Itthon egy kölcsönkapott<br />
kerékpárral járt dolgozni. Mivel az előbb hazaérkezők már betöltötték a városi állatorvosi állást, és<br />
nem akart csak a magánpraxisra hagyatkozni, a megyei főállatorvos segítségével Mezőberénybe<br />
került községi állatorvosnak. 1946-ban az állása megszűnt, és B-listázták mint létszám fölöttit.<br />
Az igazi ok azonban az volt, hogy nyugatról jött haza. Nyár végén megváltásként kapta az<br />
értesítést, hogy a volt békéscsabai állás megüresedett, és visszavárják. Nyomban hazaköltözött<br />
szülővárosába, ahol mind a mai napig él.<br />
1946 novemberében cum laude minősítéssel megszerezte a doktori címet. A háború<br />
rengeteg állat-egészségügyi problémát hagyott hátra. Fel kellett számolni a takonykórt, a<br />
szarvasmarháknál megindult a gümőkór-mentesítés. A sertéspestis és a baromfipestis okozott<br />
állandó problémát. Ezen akut betegségek ellen meg kellett szervezni a folyamatos védekezést<br />
és védőoltást. Ugyanakkor a napi munkákat is el kellett látni. Sok volt a más községekbe való<br />
193
kirendelés. Sokszor hetekig távol volt a családjától. A baromfipestis elleni kötelező védőoltások<br />
megszervezésével bízták meg Békéscsabán és környékén.<br />
A munkája elismerése volt, hogy 1951-ben városi főállatorvosnak, majd megyei vezető<br />
főállatorvosnak nevezték ki. Az utóbbi megbízatást nem szívesen fogadta el, mert nem akart<br />
elszakadni a gyakorlati állatorvosi munkától. Abban az időben azonban nem lehetett a kinevezés<br />
elől kitérni. A megyében rövidesen fellépett a ragadós száj- és körömfájás, amely minden energiáját<br />
lekötötte. Munkája elismeréseként 1953-ban és 1954-ben kormánykitüntetést kapott. Ennek<br />
ellenére minden körülmények között vissza akart térni a gyakorlati életbe, praktizáló állatorvosnak,<br />
ami 1957. január 1-jétól, a forradalom után sikerült is.<br />
Ettől fogva nyugdíjazásáig Békéscsabán dolgozott városi, körzeti állatorvosként.<br />
Körzetéhez több tsz is tartozott, amelyeknek nemcsak állat-egészségügyi területen nyújtott<br />
segítséget, hanem a kezdeti időben takarmányozási, állattenyésztési tanácsokat is adott.<br />
Az állatorvosi vonalon a vállalati munkaügyi döntőbizottság elnökévé választották 1969-ben, és<br />
ezt a tisztet nyugdíjazásáig látta el. 1982-ben fejezte be az állami szolgálatot, de egy tsz továbbra<br />
is ragaszkodott az ő munkájához, amelynél még 10 éven keresztül, az 1992-es felszámolásáig<br />
dolgozott.<br />
Ezt a foglalkozást Simon Jóska bácsi nem tudatosan, szinte véletlenül választotta.<br />
Ennek ellenére, visszatekintve életre, hasznosnak és szépnek tartja hivatását. Szépségét<br />
az újból felmerülő feladatok, az azok megoldásával szerzett szakmai sikerek, és az állatok<br />
tulajdonosaival kialakuló emberi kapcsolatok adják. Ma is örömet okoz neki, amikor a városban<br />
sokan megsüvegelik, és kedves mosollyal köszöntik, elbeszélgetnek vele, az évtizedekkel ezelőtt<br />
elvégzett gyógyító munkákra emlékezve. Becsületes, szakmai tevékenységéért több kitüntetést<br />
kapott. A már említett két miniszteri kitüntetés 1953-ban és 1954-ben, a Mezőgazdasági és<br />
Élelmezésügyi Minisztérium kitüntetése 1979-ben, a nyugdíjasként, 1987-ben kapott Kiváló<br />
Tsz-dolgozó, 1994-ben az Állatorvostudományi Egyetem aranydiplomája és 1996-ban a Mócsyemlékérem<br />
emlékezteti arra, hogy felettesei megbecsülték.<br />
Pályaválasztása nemcsak azért volt szerencsés, mert nagyon szerette hivatását, hanem<br />
azért is, mert mindez szülővárosához kötődött. A gyakorlati munkához erőt adott a családja is.<br />
Biztonságát elsősorban feleségének köszönheti, aki 54 éve áll mellette jóban-rosszban. Három<br />
lányt neveltek fel, és négy felnőtt unokájuk van. Elmondhatják, hogy négy nemzedék: Jóska<br />
bácsi édesapja, Jóska bácsi, három lánya és négy unokája egy és ugyanazon gimnáziumban, a<br />
békéscsabai evangélikus reálgimnáziumban érettségizett.<br />
Mivel nem tud tétlenül otthon ülni, ezért elővette az 1938-ban letett ecsetet, és ismét<br />
elkezdett festegetni. Melegséget sugárzó képeivel rendszeres résztvevője volt az Állatorvos<br />
Képzőművészek Országos Vándorkiállításának. Most, 80 évesen is minden tevékenysége arra<br />
irányul, hogy munkájával örömet szerezzen másoknak. Kívánom az egész állatorvos-társadalom<br />
nevében, hogy még sok örömet szerezz nekünk, Jóska bácsi.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 4. 33-34.<br />
194
A szakma megszállottja<br />
<strong>Dr</strong>. Radnai István<br />
<strong>Dr</strong>. Radnai István 1926. július 11-én született Szücsiben.<br />
Középiskolai tanulmányait a hatvani gimnáziumban végezte, mindvégig<br />
kitűnő eredménnyel. Fiatalon került orosz fogságba, ahonnan csak 1947-<br />
ben tért haza. Ekkor beiratkozott a Magyar Agrártudományi Egyetem<br />
Állatorvostudományi Karára, ahol 1952-ben szerzett diplomát. Nehéz<br />
körülmények között tengette életét, mert édesapja tanári fizetéséből<br />
testvéreivel együtt hárman tanultak egyszerre. 1952-ben a Zala megyei<br />
Surdra került, ahol öt községet látott el földutakon, gyalogszerrel, kerékpárral<br />
és téli időben lovas kocsival.<br />
Mivel körzete határsávba esett, így hetenként látogatta meg egy ávós főhadnagy, aki<br />
nemcsak az ő munkáját, de a beszolgáltatást is ellenőrizte. Ez utóbbi miatt komoly konfliktusba<br />
került a hatalommal. A vemhes teheneket nem engedte levágatni, így az a vád merült fel ellene,<br />
hogy akadályozza a beszolgáltatást. Berendelték a Zala megyei párttitkárhoz kihallgatásra ez<br />
ügyben, aki nagyon kemény ember hírében állt. Mint fiatal állatorvosnak, kellő fejmosás után<br />
megbocsátották bűneit. Hamarosan be kellett kapcsolódnia, mint pártonkívülinek, a népszerűtlen<br />
tsz-szervezésbe is. Nem egy becsületes munkában megőszült parasztembert látott sírni, amikor a<br />
lovaikat és szarvasmarhájukat vezették ki az udvarukból. Lassan kihal az az állatorvos nemzedék,<br />
amely közvetlenül részese volt a sok-sok keserű epizódnak.<br />
Nagyon megszaporodott a munka az ingyenes állatorvosi praxis idején. Sokszor<br />
semmiségért hívták az állatorvost, mert nem kellett fizetni. Ezekben az esetekben is hivatali<br />
komolysággal kellett eljárni, nehogy ráfogják az állatorvosra, hogy szabotál. Elképesztő esetek is<br />
előfordultak, amelyek próbára tették az állatorvos türelmét és munkabírását.<br />
Surdról Letenyére helyezték járási főállatorvosnak, majd amikor édesapját a pécsi<br />
Pedagógiai Főiskolára helyezték tanárnak, akkor kérte az áthelyezését Baranya megyébe. Ekkor<br />
került a belvárdgyulai körzetbe, majd később a pécsi Mesterséges Termékenyítő Állomásra, onnan<br />
pedig a kaposvárira, vezető szakállatorvosnak. Itt kereste meg a belvárdgyulai tsz akkori elnöke,<br />
aki fizetése megduplázásával visszahívta üzemi állatorvosnak. Mivel ez a státus akkor még<br />
jóformán ismeretlen volt az országban, sok konfliktus forrása lett. A tsz-elnök elrendelte számára<br />
a sertések orbánc elleni védőoltást, és a beszedett munkadíjat be kellett fizetnie a tsz pénztárába.<br />
A megyei állat-egészségügyi állomás igazgatója ezt jogszabályellenesnek minősítette. Az ügy<br />
kivizsgálására még az FM-ből is kijöttek egy minisztériumi főállatorvos vezetésével. Az ügyben<br />
természetes, hogy az állatorvost marasztalták el. Éveknek kellett eltelnie, hogy ezek a problémák<br />
megoldódjanak.<br />
Aktív állatorvosi tevékenységét itt fejezte be, 42 évi szolgálat után. Valójában<br />
azonban nem kellett a nyugdíjasok keserű kenyerét ennie, mert tovább dolgozott egy társaság<br />
állatorvosaként és tulajdonostársaként, ahol gyógyszert is forgalmaznak. Ezzel egy időben<br />
magángyakorlat folytatására is kért engedélyt, amelyet a mai napig folytat. Az évek folyamán<br />
195
összegyűjtött tapasztalatait hasznosítja a Kistermelők Lapjában, ahol több, mint két évtizede<br />
szerkeszti Az olvasó kérdez, az állatorvos válaszol című rovatot. Nemrégiben kérte fel egy másik<br />
lap, az Agro Napló főszerkesztője, hogy az ő újságukban is vezesse ezt a rovatot.<br />
Sok-sok - olykor nagyon tanulságos - levelet kap olvasóitól, amelyekre személyesen<br />
is válaszol. Ezekért nem jár honorárium, annak ellenére, hogy nagyon időigényes elfoglaltság,<br />
de szívesen áll a gazdák rendelkezésére. Az ilyen feladatok megoldásában magától értetődő,<br />
hogy a toll és a fecskendő összetartozik. Természetes, hogy nagyon kell vigyázni ilyen esetekben<br />
az orvosi etika szigorú betartására. Szükséges, hogy bizonyos esetekben az érintett kollégákkal<br />
konzultáljon.<br />
A gyógyító munkát így hetven év felett bizonyos mértékben háttérbe szorítja Radnai<br />
doktor szakirodalmi tevékenysége. 29 szak dolgozata jelent meg a Magyar Állatorvosok Lapjában.<br />
Ezek között bizonyára hasznos megfigyelések és kísérletek is voltak, mert dolgozataiból 24<br />
országból - az USÁ-n és Kanadán kívül többek között még Mexikóból és Argentínából is - 121<br />
intézmény kért lenyomatot. Négy egyetemi tankönyv több helyen is hivatkozik közleményeire.<br />
A mai napig 403 ismeretterjesztő cikke jelent meg a különböző szaklapokban, úgymint<br />
Baromfitenyésztés, Magyar Mezőgazdaság, Iparszerű hústermelés, Kistermelők Lapja, Agro<br />
Napló. 1994-ben megjelent az Állatról emberre terjedő betegségek című könyve, amelynek már a<br />
második kiadása is elfogyott. Munkásságát a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója címmel ismerték el.<br />
Ezen kívül életpályáját képes tévériportban, a Magyar Állatorvosok Lapjában és más újságokban<br />
is ismertették. A legbüszkébb azonban arra a sok elismerő, hálás levélre, amelyeket azoktól a<br />
kistermelőktől kap és kapott, akik tanácsait eredménnyel hasznosították.<br />
Az aktív életpályája során mint turista valamennyi kontinenst bejárta, és több ezer képet<br />
készített, melyekből jó néhányat publikációiban is hasznosított. Ugyanezt tette a mindennapos<br />
praxisban is, ahol kamerával az érdekesebb eseteket megörökítette. Munkáját nem elismerésért,<br />
előrehaladásért vagy csupán sikerélményért végezte, hanem megszállottságból.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 5. 36-37.<br />
196
Pihenésként a virágaival foglalkozik<br />
<strong>Dr</strong>. Szűcs Aladár<br />
<strong>Dr</strong>. Szűcs Aladár 1921. március 15-én született Kisújszálláson.<br />
Édesapja egy falusi tanító tizenkettedik gyermeke volt, aki kereskedőnek<br />
tanult. Az első világháborúban elszenvedett súlyos sebesülése miatt<br />
később tisztviselőként dolgozott. Szülei házasságából három gyermek<br />
született, akik közül egyik csecsemőkorában elhunyt. Testvére pedagógus<br />
lett. Elemi iskoláit és a gimnáziumot is Kisújszálláson végezte. Tanáraitól és<br />
a cserkészmozgalomban keresztény, nemzeti, erkölcsös nevelést kapott.<br />
Érettségi után a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi<br />
Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Karára iratkozott be.<br />
Szerencsésnek tartja magát, hogy pont olyan időben lehetett hallgató, amikor a legkiválóbb<br />
professzori kartól tanulhatta az állatorvosi tudományt. Az is örömet szerzett neki, hogy a<br />
Hársfa utcai kollégiumban olyan társaságba került, akik példaképei és egyben barátai lehettek.<br />
A zűrzavaros háborús hónapokban a gyakorlatvezetőitől példamutató szakmai és emberi<br />
magatartást tanulhatott.<br />
Állatorvosként kezdettől fogva az volt a vágya, hogy szülővárosában lehessen<br />
állatorvos. A sors kegyeltjeként ezt sikerült elérnie. Először magánállatorvos, majd rövid időn belül<br />
helyhatósági állatorvos lett, mivel az ebben a munkakörben dolgozó állatorvos megbetegedett.<br />
A háború alatt a környékbeli kollégák katonai szolgálatot teljesítettek, és így fiatalon óriási területet<br />
kellett ellátnia. A munka nagyon sok volt, és nehéz. Nem lehetett senkitől tanácsot kérni a kezdő<br />
állatorvosnak, és mindent magának kellett megoldania, és ezért vállalni a felelősséget. Egyszerre<br />
mély vízbe került, de sikerült a felszínen maradnia. Becsületes, szorgalmas munkával kivívta az<br />
állattartók szeretetét. A front közeledtével sokan elmenekültek, ő azonban helyben maradt. 1944.<br />
október 15-ére megkapta a katonai behívóját Budapestre, de az oroszok október 8-án elfoglalták<br />
Kisújszállást, így ha akart volna, sem tudott volna bevonulni. Sajnos a harci cselekmények során,<br />
az utcai harcokban porig égett a szülei lakása, ahol saját értékei is megsemmisültek.<br />
Az állatorvosi tevékenységet a harcok alatt is folytatta. Több mint fél évig Karcagra is<br />
átjárt dolgozni lovas kordéval, sokszor az utakról leszorulva az orosz alakulatok vonulása miatt.<br />
1944 végén találkozott először a ragadós száj- és körömfájás betegséggel, majd<br />
sorban jöttek egy éven belül a sertésorbánc, a sertéspestis, a baromfipestis, amelyeknek<br />
leküzdéséhez kizárólag a közigazgatási intézkedések álltak rendelkezésre. Nehéz időszak volt ez<br />
az állategészségügyben dolgozók számára.<br />
A mezőgazdasági munkák végzéséhez és a közlekedéshez nagyon nagy szükség<br />
volt a lovakra, ezért mindent megtett annak érdekében, hogy az elhagyott, csellengő lovakat<br />
összeszedesse. Ezek között az állatok között találtak fedezőmént is, amelyeknek vérvizsgálata<br />
után megkezdődhetett a lóállomány létszámának növelése. Marosffy, méneskari ezredes<br />
segítségével és irányításával megszervezték a mesterséges termékenyítést. Hat állatorvos<br />
végzett tanfolyamot, és Kisújszálláson felszereltek egy mesterséges termékenyítő állomást,<br />
197
melynek munkájában évtizedekig részt vett.<br />
1947-ben állatorvosi tiszti vizsgát tett, majd 1949-ben a Kórbonctani Tanszéken doktori<br />
disszertációt készített. 1950-ben, a tanácsok megalakulása alkalmával főosztályvezetői címmel<br />
városi főállatorvossá nevezték ki, és ezt a munkát 1982-ben bekövetkezett nyugdíjba vonulásáig<br />
megszakítás nélkül ellátta.<br />
1949-ben megnősült. Felesége tanítónő, aki a gyermekeinek nevelése miatt tanító<br />
munkáját szüneteltette. Nagy segítségére volt megözvegyült édesapja, aki az adminisztrációs<br />
munkát végezte. A tsz-ek megalakulásával szaporodott és nehezedett az állatorvosi munka is.<br />
Társadalmi elfoglaltsága is sok időt vett el a családtól, mert 30 évig tanácstag, 14 évig pedig<br />
VB-tag volt. A munkák megkönnyítése érdekében létrehoztak egy közös állatorvosi rendelőt, ahol<br />
először hárman, majd négyen „teamszerűen” dolgoztak. Ennek a közös munkának köszönhetően<br />
a politikai szervek soha nem zaklatták. Nagyon sok nehéz időt éltek át a gyakorlatban, de közös<br />
erővel mindig sikerült a problémákat megoldani. Szakmai szempontból nagyon hasznos volt<br />
ez az állandó konzultáció. Akkor értékelte igazán a közös munkát, amikor visszagondolt kezdő<br />
állatorvosi magárahagyatottságára.<br />
Hosszú szolgálati ideje alatt öt ragadós száj- és körömfájás, három sertéspestis- és<br />
három baromfipestis-járvány leküzdésében vett részt. A rossz tartási és takarmányozási viszonyok<br />
miatt a megbetegedett állatokkal való bajlódása csak fokozta a felelősséget és a munkát. Örömmel<br />
vállalta fiatal állatorvosok gyakorlatának vezetését. Igyekezett ellátni őket az ő gyakorlatvezetőitől<br />
kapott és saját tapasztalataival bővített ismereteivel, emberséggel.<br />
Működése során szakmai és társadalmi megbecsülése jeleként számos kitüntetésben<br />
részesült, amelyeket azért tart különös értéknek, mert pártonkívüliként kapta őket. Ezek a<br />
kitüntetések az alábbiak: 1995-ben állami kitüntetés: Munka Érdemrend; 1979-ben miniszteri<br />
kitüntetés: Kiváló Munkáért; 1980-ban Pro Urbe-díj; 1992-ben Díszpolgárság és 1999-ben Mócsyemlékérem.<br />
Házasságából három leánya született, akik közül kettő tanítónő, egy pedig agrármérnök.<br />
Kilenc unokája közül már több diplomás van. A népes, összetartó, szép családban a mai napig<br />
is megmaradt szakmaszeretete és munkaképessége. A sok sikeres gyógyítás mindig örömöt<br />
szerzett számára, és szívesen emlékezik vissza a hajdani történtekre, amikor a nagypapakorú<br />
hajdani gazdákkal találkozik.<br />
Pihenésként ma a virágaival foglalkozik, amelyek feledtetik vele, hogy hosszú<br />
pályafutása során anyagiak terén nem sokra vitte.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 5. 37.<br />
198
Ezt rendelte Isten számunkra<br />
<strong>Dr</strong>. Czéh János<br />
Örömteli találkozásom volt Balatonfüreden dr. Czéh Jánossal,<br />
aki két évvel járt fölöttem a székesfehérvári gimnáziumban és természetes,<br />
hogy az egyetemen is. Negyvenhárom éve nem láttuk egymást, így volt<br />
miről beszélgetnünk. A szeretetet, emberséget, istenhitet, sugárzó kollégát<br />
megkértem, hogy írja le küzdelmes életét:<br />
„Visszatekintve életemre bizonyossággal tudom, hogy minden<br />
Isten eleve elrendelt akarata szerint történt. Megjártam a mélységet,<br />
a magasságot, anyagi szegénységet, rengeteg munkával elért anyagi<br />
biztonságot, szellemi kiszolgáltatottságot és szellemi szabadságot.<br />
Mostanában egyre sűrűbben jelenik meg előttem Biblia-olvasó édesanyám képe. Tudom, hogy<br />
az ő szelíd, mindig jóra intő szava mentett meg attól, hogy ateistává váljak, bár bűnös, de hívő<br />
emberré formálódjak.<br />
Elemi iskoláimat Balatonkenesén végeztem, majd beírattak a székesfehérvári Ybl<br />
Miklós Állami Gimnáziumba. Édesanyám azt szerette volna, ha papnak megyek, de én makacsul<br />
ragaszkodtam az állatorvosi szakmához. 1953-ban szereztem diplomát. Az elhelyezkedésnél<br />
nagy csalódás ért, mert a szeretett Balatontól távol, Csongrád megyébe helyeztek. Elindultam<br />
az ismeretlenbe egy kis fatáskával és egy-egy nagyobbacska keménypapír bőrönddel, ami ma<br />
már ismeretlen. Első ideiglenes helyemen a Tanácsházához tartozó fáskamrából átalakított kis<br />
helyiségben laktam. Mosdási lehetőség az udvaron a kútnál. A végtelen tanyavilágot szétválasztotta<br />
a jugó határ, mely mögött Tito, a „láncos kutya” állt ugatásra készen. Éjszakánként hívásokra<br />
ávéhás katonák kísérgettek a határsávba. A kis téeszcsékben az éhbetegségeket kellett kezelni<br />
takarmánypótlás nélkül, mert különben szabotázs miatt másfajta díszkíséretet kaptam volna<br />
az ávósoktól. Ezeket a rettegésteli momentumokat ellensúlyozta a tanyasi ember nyíltsága és<br />
őszintesége. Hamarosan megnősültem és Baksra kerültem.<br />
Nehéz visszaadni azt az érzést, hogy mit jelent egy faluval összenőni egy idegenből, egy<br />
más világból odacsöppent embernek. Látni emberkék cseperedését, felnőtté válását, önálló életek<br />
kezdését, gyermekeik, unokáik megjelenését, öregeknek utolsó útjára való kísérését, özvegyek<br />
bánatát, gyerekek sírását, örömét, kacaját. Hosszú út kell ahhoz, hogy az embert befogadják,<br />
megszeressék és bízzanak benne. Ezért érdemes egy helyen letölteni életünket, hogy szinte<br />
együtt tudjunk lélegezni a parasztemberekkel, és megértsük örömüket, bánatukat egyaránt.<br />
Az emberi tisztessége, a szavahihetőséget próbára tevő történelmi események három<br />
meghatározó szakasza ott zajlott le az én életemben is, amely a mai napig befolyásoló tényező<br />
életfelfogásomban.<br />
Az 1956-os forradalom késleltetett, érzékelése és külsőségekben gyors lefolyása és a<br />
lelkekben való tartós maradása.<br />
Rövid idő után az erőszakos téeszcsésítés. Cinkosságot kellett vállalni az aláírás<br />
elől bujkáló emberekkel, közben megpróbálni az aláírást gyűjtők fenyegető lépéseit tompítani.<br />
199
A földosztás mámorító tulajdonosi érzését elrabolták az akkori zsellérektől. De hát a lelki<br />
problémákkal kevesen foglalkoztak akkoriban. Külön tanulmányt érdemelne az a jelenség, hogy<br />
a becsületes parasztember a szomszédjától még egy szalmaszálat sem vett el, miért lopott<br />
gátlástalanul, bűntudat nélkül a közösből.<br />
Bővültek a lehetőségek a háztáji gazdaságban, így lazultak a kötelékek is. Figyelembe<br />
vették a vezetők a pártonkívüliek tanácsát is. Valami volt a levegőben , de senki nem tudta<br />
világosan megfogalmazni annak mibenlétét és várható eredményét. Talán ennek köszönhető,<br />
hogy váratlannak tűnt a rendszerváltás a falvakban.<br />
Közben engem több csapás is ért, amelyet csak úgy tudtam elviselni, hogy mindig<br />
bíztam Isten segítségében. 1958-ban elvesztettem jobb szememet. Házasságunkból nem lehetett<br />
gyermek. 1978-ban aorta-műbillentyűt ültettek be egy hosszadalmas szívműtét alkalmával. 1981-<br />
ben meghalt a feleségem, aki a falu gyermekeit tanította. Egyedül maradtam. A jóisten azonban<br />
elrendezte további életemet. 1983-ban megnősültem. Azt az asszonyt vettem feleségül, akivel<br />
Balatonkenesén együtt jártunk elemibe, akinek szintén 1981-ben halt meg a férje, és neki sem volt<br />
gyermeke. Lakása fenntartása mellett Balatonfüredről leköltözött hozzám Baksra édesanyjával<br />
együtt, akit szinte gyermekének tekintett.<br />
A rendszerváltás után megalapítottam Bakson a Magyar Demokrata Fórum helyi<br />
szervezetét. Alpolgármesterré választottak, és tagja lettem a Csongrád Megyei Közgyűlésnek.<br />
1991-ben nyugdíjba vonultam, és Balatonfüredre költöztünk. Naivul azt gondoltam, hogy<br />
Balatonfüreden a pihenés évei várnak rám. Nem így történt! Az MDF Veszprém megyei elnöke<br />
megkeresett, hogy jelentkezzek át a Csongrád megyei szervezetből Balatonfüredre. A kérésnek<br />
eleget tettem, akkor még nem gondolva, hogy mi vár rám. Először elnökségi tag lettem, majd<br />
elnökké választottak, immáron másodszor, titkos szavazással 100% bizalmat kapva. A feladatokat<br />
sohasem kerestem, hanem kaptam azokat, legtöbbször olyan szituációkban, amikor nem lehetett<br />
kitérni előlük. Ilyen helyzet állt elő, amikor felkerestek, hogy vállaljam el a képviselő-jelöltséget.<br />
Így lettem tagja a balatonfüredi testületnek. Erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy<br />
képviseljem a megbékélés szellemét, hiszen ez a város elsőrendű érdeke.<br />
Van elfoglaltságom egyházi vonalon is. Hat éve vagyok a balatonfüredi Református<br />
Egyházközség pénztárnoka. Ez egymagában egy nyugdíjasnak elegendő és kényelmes<br />
elfoglaltság lenne, amit szívesen végzek elhivatottságból, és komoly szolgálatnak tekintem.<br />
Ennyi tudtam írni életemről, amiből kiderül, hogy nem alkottam maradandót, nem<br />
végeztem tudományos munkát, csak éltem a körzeti állatorvosok néha mozgalmas, néha<br />
szürkének látszó életét. A nyugdíj után is megtaláltam azokat a helyzeteket, ahol szeretnek, és<br />
talán még hasznos munkát is tudok végezni. Ezek csakúgy váltak valósággá, hogy megtaláltam<br />
életem párját, aki velem együtt hiszi, hogy a történteket így rendelte Isten a számunkra.”<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. 12. 1. 21-22.<br />
200
Politikai okok miatt távozott az egyetemről<br />
<strong>Dr</strong>. Polner Tibor<br />
<strong>Dr</strong>. Polner Tibor 1930. augusztus 31-én született Békéscsabán.<br />
Édesapja Gazdasági Akadémiát végzett, és néhány évi gazdatiszti munka<br />
után a békéscsabai Felső-mezőgazdasági Iskola szaktanára lett, és emellett<br />
irányította a családi birtokon folyó gazdálkodást. A birtokot dédapjától,<br />
Polner Lajostól örökölték, aki Békéscsaba város egykori főszolgabírója volt.<br />
Kisgyermek korától kezdve majorban laktak, és az itt szerzett élmények<br />
döntően meghatározták későbbi pályaválasztását.<br />
Iskolába Békéscsabára járt, és 1948-ban a jóhírű Békéscsabai<br />
Ágostai Hitvallású Evangélikus Rudolf Főgimnáziumban kitüntetéssel<br />
érettségizett. A kiváló tanárok mind reál-, mind humán tárgyakban, mind az idegen nyelvek<br />
oktatásában és a szigorú erkölcsi nevelésben egy életre meghatározó útravalót adtak az ott<br />
végzett középiskolásoknak. Részt vett a gimnáziumi cserkészcsapat munkájában, ahol aktív tagja<br />
volt a népi tánccsoportnak. 1947 nyarán így került ki Franciaországba (Moisson) Jamboree-ra,<br />
ahol nagy sikert arattak a magyar népi táncokkal. A csabai lánygimnáziummal kiegészülve 1948.<br />
március 15-én országos centenáriumi néptáncversenyt nyertek.<br />
Érettségi után jelentkezett a Magyar Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi<br />
Karára, ahol a 600 jelentkező közül 70 főt vettek fel. Közöttük volt Polner Tibor is. A tanulás mellett<br />
azonban a népi táncot is aktívan művelte. Először a MEFESZ központi táncegyesületének, majd<br />
1951-ben az állatorvosi karon megalakult tánccsoportnak lett a tagja. Abban a kivételes helyzetben<br />
volt része, hogy a magyar állatorvos-tudomány világhírű képviselőinek előadásait hallgatta.<br />
Az egyetemi évek során több tanszék (anatómia, élettan, parazitológia, sebészet) munkájában<br />
externistaként vett részt. 1952. október 16-án kitűnő minősítésű oklevelet vehetett át az akkori<br />
dékántól, dr. Csiszár Vilmostól.<br />
Kómár professzor úr már negyedéves korában meghívta a tanszékre, hogy a<br />
diplomaosztás után legyen a Sebészeti Tanszék dolgozója. Így munkahelye tanársegédi<br />
besorolással rendelkezésére állt. Előbb a klinikai nagyállat-, majd később a kisállat kórházban<br />
dolgozott. A kórházi munka mellett rendszeresen részt vett a tanszék oktatómunkájában, klinikai<br />
és műtéttani gyakorlatok vezetésében. 1954. szeptember 1-jén egyetemi adjunktussá léptették<br />
elő. Kómár professzor úr nyugodt, fegyelmezett, mindig barátságos lénye, az állatorvosi hivatás<br />
iránti elkötelezettsége, óriási gyakorlati tapasztalata, pontos, szorgalmas munkája, segítőkészsége<br />
állandóan követendő példaként állt előtte munkája folyamán. A professzor úr őszinte, egyenes,<br />
gerinces jelleme nem engedte meg, hogy az 1956-os októberi forradalomban az egyetemen folyó<br />
munka fenntartásában részt vevő hallgatók tevékenységének kivizsgálására és megítélésére<br />
alakított bizottság vezetőjeként ne a valóságnak, hanem az akkori főhatóság elvárásainak<br />
megfelelően értékelje a történteket, ezért azonnali hatállyal eltávolították az egyetemről. Polner<br />
doktor tovább végezte megszokott munkáját a tanszéken a forradalmi események után is. 1958-<br />
ban a tanszék akkori vezetője úgynevezett négyszemközti beszélgetésen hozta tudomására, hogy<br />
az MSZMP KB felsőoktatásról kiadott iránymutatásai szerint csak olyan egyetemi oktatókra van<br />
201
szükség, akik nemcsak jó szakemberek, hanem egyben jó és harcos kommunistákat nevelnek a<br />
fiatalokból. Mivel közel 10 éve ismerték egymás munkáját, úgy ítélte meg a professzor elvtárs,<br />
hogy az utóbbi követelménynek Polner doktor nem felel meg. Ebben tökéletesen egyetértettek, és<br />
így otthagyta az egyetemet, és Szentesre került körzeti állatorvosnak.<br />
1955-ben házasságot kötött Francisci Valériával, aki gyógyszerész volt. Ismeretségük<br />
még a Batsányi táncegyüttesben együtt töltött időkből származott. 1956-ban megszületett Gábor<br />
fiuk, majd 1958-ban az egyetemről való távozás után Antónia lányuk. A gyerekek nevelése és a<br />
családi fészek melegének fenntartása érdekében felesége a gyerekek 10 éves koráig, feláldozva<br />
gyógyszerészi hivatását, főhivatású anya, háziasszony és a tanyai körzetet ellátó gyakorló állatorvos<br />
titkárnője lett. Körzeti állatorvosként egy állami gazdaság, négy termelőszövetkezet és az egyéni<br />
gazdálkodók állatait látta el. A 1960-as években tevékenyen részt vett a szarvasmarha-állomány<br />
gümőkór- és brucella-mentesítésében, valamint a sertéstelep brucellózistól és leptospirózistól<br />
való mentesítésében.<br />
1976. január 1-jén Szentes város főállatorvosává, 1980. március 1-jén városi-járási<br />
főállatorvossá, 1983. január 1-jén kerületi főállatorvossá nevezték ki. Közben, 1977-ben,<br />
kitűnő eredménnyel állat-egészségügyi igazgatás-szervezési szakállatorvosi diplomát szerzett.<br />
Mivel a nagy állatlétszámmal rendelkező óriási területen 23 állatorvos dolgozott, ezért kérte a<br />
függetlenítését. 1995. június 30-án ment nyugdíjba, de még három éven keresztül ellátta ezt a<br />
feladatot, mert az utódja országgyűlési képviselő volt, és fizetés nélküli szabadságot vett ki.<br />
Nyugdíjasként is tovább dolgozik, az Árpád-Agrár Rt.-ben szaktanácsadó főállatorvos.<br />
Az 1981-82-es tanévtől kezdődően a hódmezővásárhelyi főiskolán külső előadó, majd 1983-<br />
tól címzetes főiskolai tanár. A főiskola részére Állategészségügyi igazgatás címmel jegyzetet<br />
írt. 1981-ben a Csongrád Megyei Bíróság elnöke a Szentesi Bíróság területére igazságügyi<br />
állatorvosi szakértővé jelölte ki, amit 1985-ben országos szinte terjesztett ki. Erről a tevékenységről<br />
egészségügyi okok miatt 1999 áprilisában lemondott. 1987-től 1996-ig a Csongrád Megyei<br />
Lovasszövetség titkáraként, majd elnökeként dolgozott, ahol részt vett a lovas sportélet<br />
szervezésében, irányításában, a rendezvényeken pedig versenybíróként működött közre.<br />
Tízévi szünet után felesége visszatért a gyógyszerészi hivatáshoz. 1966-tól<br />
gyógyszertárban dolgozott, 1970-től pedig a szentesi kórház laboratóriumának kémia-analitikai<br />
részlegét vezette, miközben laboratóriumi gyógyszerészi szakvizsgát tett. 1990 óta nyugdíjasként<br />
az Árpád-Agrár Rt. premixüzemében az állatgyógyászati készítményeket tartalmazó premix<br />
gyártását irányítja. Gábor fia a JATE TTK-n szerzett programszervező matematikusi diplomát,<br />
és 1983-ban matematikából és genetikából doktorált. Antónia lánya 1982-ben kapott állatorvosi<br />
diplomát, azóta a Mezőhegyesi Ménesbirtok Rt. állatorvosaként dolgozik.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. 12. 1. 22.<br />
202
Mindennap küldetéstudattal indul munkába<br />
<strong>Dr</strong>. Nagy Attila<br />
<strong>Dr</strong>. Nagy Attilát, amikor felkerestem azzal a céllal, hogy<br />
lapunkban írjak az ő szakmai sokoldalúságáról, úgy gondoltam, hogy<br />
egy megállapodott, gazdag élet tapasztalatát gyűjtögető, megérdemelt<br />
pihenését töltő nyugdíjassal fogok találkozni. Tévedtem! Az életereje<br />
teljében levő kedves kollégámnak tervei vannak, és aktívan dolgozik az<br />
Egészségügyi Minisztériumban. Úgy látszik, génjeiben van a szakma<br />
szeretete, annak ismertetése, magas szintű tudásának közkinccsé tétele<br />
itthon és külföldön egyaránt. Csak pár kérdést tudtam feltenni, mert olyan<br />
lelkesedéssel vallott önmagáról, de leginkább munkásságáról, hogy nem<br />
volt szívem megszakítani az ő felépített, logikus, energikus, de szerény megnyilatkozását.<br />
- Mi inspirált arra, hogy állatorvos legyél<br />
- Édesapám Orosházán volt állatorvos. Ez predestinált arra, hogy én is az legyek. Már<br />
kis koromban arra készültem, hogy az ő szakmáját folytatom. Mivel otthon mindig azt hallottam,<br />
hogy az állatorvosnak sokat kell tanulni és tudni, ezért iskoláimat, érettségimet és az egyetemet is<br />
jeles eredménnyel végeztem. Igaz, hogy néha kacérkodtam a vegyészmérnöki pályával is, de az<br />
állatorvosi munka sokkal színesebb, sokoldalúbb.<br />
- Hol volt az első munkahelyed<br />
- Mivel summa cum laude diplomát szereztem, Manninger professzor úr ajánlata<br />
alapján az Országos Állategészségügyi Intézetbe kerültem. Utólag visszatekintve, az ott töltött<br />
időnek ma is nagy hasznát veszem. Az intézet legtöbb osztályának munkájával megismerkedtem,<br />
azonban érdeklődésemnek megfelelően a leghosszabb ideig az emlős kórbonctani, kórszövettani,<br />
bakteriológiai, szerológiai és az ún. antigéntermelő osztályokon dolgoztam. Fiatalon, négyévi<br />
gyakorlat után kineveztek a kaposvári Állategészségügyi Intézetbe, ahol a diagnosztikai osztályt<br />
vezettem. Egyévi vidéki kitérő után meghívtak az Állatorvostudományi Egyetem Állathigiéniai<br />
Tanszékére, ahol tudományos munkatárs lettem. Feladatom volt az aktuális kutatómunkában való<br />
részvétel, a gyakorlati tanagyag összeállításában való közreműködés, és besegítés az oktatói<br />
tevékenységbe. 1970-ben kérésemre az ez idő tájt életre hívott megyei állat-egészségügyi állomások<br />
közül Veszprémbe mentem laboratórium-vezető főállatorvosnak, ahol 1987-ig tevékenykedtem.<br />
Részese voltam a laboratórium tervezésének, felszerelésének és beüzemelésének. Jó iskola volt<br />
ez számomra, hiszen a rutinmunkák megszervezése mellett mindig volt lehetőségem tudományos<br />
kutatómunka végzésére. Az Állatorvostudományi Egyetem Növénytani Tanszékének megbízásából<br />
juhokon és hazai, valamint importált szarvasmarhafajtákon legeltetés-higiéniai, bioklimatológiai<br />
és anyagforgalmi vizsgálatokban vettem részt. Később a holstein-friz, a hereford, valamint<br />
hazai és keresztezett fajtájú szarvasmarhák IBK szindrómájának járványtanával, kóroktanával,<br />
kórjelzésével, kezelésével és megelőzésével foglalkoztam. Az egyetem Járványtani Tanszékének<br />
irányításával és segítségével a Bakony és Balaton-felvidék gyakoribb zoonózis betegségeinek<br />
vizsgálata lett kedves témaköröm (tularémia, campylobacteriosis, Q-láz, parapoxvírus okozta<br />
203
etegségek.)<br />
- Úgy tusom, hogy ekkor kerültél kapcsolatba a humán egészségüggyel.<br />
- Mivel a betegség elterjedt volt Veszprém megyében, természetes, hogy az ajkai kórház<br />
fertőző osztályával közösen dolgoztunk a betegség gyors felismerése érdekében. A munkákat a<br />
veszprémi köjál orvosaival, majd 1987-től a budapesti Szent László Kórházzal, 1995-től pedig az<br />
OKI és a fővárosi Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat szakemberivel együttműködve<br />
folytatom. A legújabb kutatási eredményekről és azok humán vonatkozásairól rendszeresen tartok<br />
előadást mind a mai napig.<br />
- A veszprémi laboratórium vezetése után milyen munkahelyre kerültél<br />
- 1987. április 15-től az EGIS Gyógyszertár Állatgyógyászati osztályának vezetője lettem.<br />
Feladatom az állatgyógyászati kutatás-fejlesztési tevékenység irányítása, új gyógyszerkészítmények<br />
és hatóanyagok hazai és külföldi törzskönyvezéséhez a gyógyszerismertetés, kapcsolattartás az<br />
állatorvosi kar, a gyógyszerészeti kar, a gyógyszer-kereskedelmi szervezetek képviselőivel a<br />
marketingmunka sikerének fokozása érdekében.<br />
1992. november 2-án a földművelésügyi miniszter a Földművelésügyi Minisztérium<br />
Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrzési Főosztályának vezetésével bízott meg. Ezt a<br />
feladatkört - mint főosztályvezető, országos főállatorvos - 1994. december 31-ig láttam el, amikor<br />
60. életévemet betöltöttem, és nyugdíjba vonultam.<br />
- Szép életpálya! A publikációdról még nem beszéltél.<br />
- A mindenkori beosztásommal járó rutinmunkákon kívül rendszeresen kerestem a<br />
lehetőséget az ismeretterjesztő munkára. Mivel írok, olvasok és beszélek angolul, így természetes,<br />
hogy több mint 80 magyar és idegen nyelvű közleményben számoltam be az arra érdemes<br />
kutatási eredményekről magam, és részben társszerzőkkel együtt. A MÉM megbízásából két<br />
tankönyvpótló, majd egy kézikönyv társszerzője voltam. Interdiszciplináris kutató-, oktató- és<br />
ismeretterjesztő tevékenységem az elmúlt évek folyamán évről évre terebélyesedett, és felölelte<br />
az élelmiszer-higiéniai, gyógyszerészeti, orvosi, mezőgazdasági, gépészeti témákat is. Sok hazai<br />
és nemzetközi rendezvényen tartottam és tartok ma is előadásokat magyar és angol nyelven.<br />
- Sok tudományos társaságban ma is aktívan dolgozol.<br />
- 1958 óta tagja vagyok a Magyar Mikrobiológiai Társaságnak, 1970 óta a Magyar<br />
Állatorvosok Társaságának, 1982-től a Magyar Infektológiai Társaságnak, 1994-től 1997-ig<br />
alelnöke voltam a Magyar Országos Állatorvos Egyesületnek, ma is alelnöke vagyok a Magyar<br />
Zoonózis Társaságnak. 1994-ben OIE Európai Gyógyszer Regisztrációs Bizottság tagja és a FAO<br />
Európai Száj- és Körömfájás Bizottság közép-európai delegátusa lettem. 1997-től tagja vagyok a<br />
Magyar Egészségügyi Társaságnak. Úgy érzem, hogy ezekben a szervezetekben végzett munkák<br />
örömet okoztak számomra.<br />
- A családodról nem beszéltél.<br />
- Feleségem Olajos Edit, aki Veszprémben, az OTP megyei igazgatóságán főelőadóként<br />
dolgozott, ugyanilyen munkakört töltött be Budapesten is. Egy nagy fiam van, aki építészmérnök.<br />
Úgy gondolom, hogy magánéletemből ennyi elég.<br />
204
- Örömmel hallottam, hogy jelenleg az Egészségügyi Minisztériumban dolgozol.<br />
- A kihívásokat mindig örömmel fogadtam, és a képességem szerint legjobban igyekeztem<br />
teljesíteni. Nagyon örülök annak, hogy ez a törekvésem az orvosi kar jeles képviselői részéről felés<br />
elismerésre került, amit most a minisztériumban különösen érzek. Őszintén mondom, hogy<br />
kezdetben nem kis szorongással teltek napjaim. Úgy gondolom, hogy eddig még példa nélküli volt,<br />
hogy állatorvos alapképzettségű személy az Egészségügyi Minisztériumban ilyen beosztásba<br />
került volna. Ez egy szakmatörténelmi helyzet, amelyet úgy szeretnék a tevékenységemmel<br />
emlékezetessé tenni, hogy látva lássák orvos kollégáim, hogy az állatorvos széles körű orvosi<br />
műveltséggel rendelkező szakember. Nekünk olyan ismereteink vannak, amelyek a járványtan<br />
és az élelmiszer-biztonság területén a humán orvosi gyakorlatban sem nélkülözhetőek, sőt<br />
hiánypótlók. Az Egészségügyi Minisztériumban miniszteri biztosi megbízatásommal, és szakmailag<br />
megalapozott ismereteim közlése által igyekszem elősegíteni az állatorvosi kar elismertségét. Így<br />
remélem elérni, hogy a „collega bestialis” megkülönböztető megszólítás a múlt homályába vész,<br />
s a rólunk kialakult reális kép méltó lesz múltunkhoz és jelenünkhöz egyaránt. Mindennap ezzel a<br />
küldetéstudattal indulok munkába, amelyet nagyon évezek.<br />
Lassan-lassan már elfelejtem, hogy nyugdíjazásom után - 6 évvel ezelőtt - senkinek<br />
nem jutott eszébe a mi karunkból, hogy megkérdezze tőlem, hogy volna-e kedvem valamilyen<br />
feladatot vállalni.<br />
- Hálásan köszönöm az interjút, amelyet a behatárolt megjelenési terjedelem miatt csak<br />
rövidített formában tudtam megszerkeszteni, pedig még nagyon sok tanulságos, megszívlelendő<br />
közlés hangzott el.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. 12. 2. 45-46.<br />
205
A szerénység mintaképe<br />
<strong>Dr</strong>. Csapó István<br />
<strong>Dr</strong>. Csapó István 1923. december 25-én született Cegléden.<br />
Édesapja középbirtokos volt, és 1944-ig 278 holdon gazdálkodott. Elemi<br />
és középiskoláit Cegléden végezte. 1943-ban felvételt nyert a M. kir.<br />
József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági<br />
és Állatorvosi Kar állatorvosi osztályára. Az állatorvos-tudomány iránti<br />
érdeklődését a gazdaságukban évről évre jelentkező állatveszteségek,<br />
és az ezekből eredő károk keltették fel. Állatorvosi diplomáját 1948-ban<br />
szerezte. Tanulmányait a háború kizárólag Budapest ostroma alatt zavarta<br />
meg. Egyetemi évei alatt református bátyja révén a Református Teológiai Akadémia diákszállóján<br />
lakott.<br />
Zárószigorlatai után gyakornoki hónapjait Cegléden, dr. Petrás Gyula városi állami<br />
főállatorvos mellett töltötte. 1948. május 5-én megnősült. 1948 májusától 1950 júniusáig Cegléden<br />
magánállatorvosként dolgozott. Az állat-egészségügyi szolgálat államosítása után a Hajdú-Bihar<br />
megyei Nagybajomba nevezték ki állami állatorvosnak. Fiatalon kellett megtanulnia az önállóságot,<br />
az akciós munkák szervezését, és azoknak időbeni elvégzését. Jó iskola volt ez számára.<br />
Abban az időben mint fiatal állatorvost gyakran kirendelték a járványos állatbetegségek<br />
elfojtásához. Sok olyan betegséggel ismerkedett meg, amelyekről csak az egyetemi jegyzetekből,<br />
és az előadások során, elméleti síkon hallott. Találkozott azonban olyan betegségekkel is,<br />
amelyeket addig az állatorvos-tudomány nem vagy csak kevésbé ismert. A TGE, a hízósertések<br />
tüdővizenyője, az oedema betegségek diagnosztizálásához a gyakorlatban segédkezett dr. Szent-<br />
Iványi és dr. Köves János professzor uraknak. A közös boncolások, a közös mintavételek, a két<br />
tudós által felállított elméletek nagyban segítették e betegségek megismerését. Ezen keresztül<br />
nagyon jó kapcsolata alakult ki a Járványtani Tanszékkel és a Phylaxiával, valamint az egyetem<br />
többi tanszékével is. Elméleti tudását rendszeresen tanulással gyarapította. Nagy megtiszteltetés<br />
volt számára, amikor Csukás professzor úr levélben megkereste, hogy volna-e kedve a tanszéken<br />
tanársegédi szolgálatot teljesíteni. Mivel lakásproblémáját nem tudta Budapesten megoldani,<br />
személyesen kereste fel a professzor urat, hogy lemondjon erről a kitüntető meghívásról. Időközben<br />
várták a második kisbabát, amikor közölték vele, hogy visszamehet szülővárosába, Ceglédre.<br />
1954. július 26-án áthelyezéssel városi körzeti állatorvos lett. A sors fintora, hogy ugyanazok a<br />
személyek intézték el visszakerülését Ceglédre, akik annak idején eltanácsolták.<br />
Az egész országban megindult a mezőgazdaság kollektivizálása, az állatállomány<br />
koncentrálása, az ingyenes állat-egészségügyi ellátás, majd később az állami díjtétel melletti<br />
szolgálat. Igyekezett a nehéz körülmények közepette is, azt nyújtani a tsz-ekben is, mint a háztáji<br />
gazdaságokban. Nehéz idők voltak ezek. Nemcsak az állatorvosokra hárult többletmunka, hanem<br />
a sokszor primitív körülmények között dolgozó állatgondozókra is. Igyekezett jó kapcsolatot<br />
kialakítani a város vezetésével, a tsz vezetőivel és az állattartó lakossággal is, mert e nélkül nem<br />
lehetett eredményes munkát végezni. 1967. augusztus 1-jén kinevezték városi főállatorvosnak.<br />
Ebben az időben több fiatal állatorvosjelöltnek vezette és irányította a szakmai gyakorlatát.<br />
206
Az egyetemen több alkalommal vezetett gyakorlatot a Sebészeti Tanszéken ötödéves hallgatóknak.<br />
Igyekezett a leendő kollégáknak felhívni a figyelmét választott szakmájuk szépségeire, a manuális<br />
munkák jó és precíz végzésére, és a szakmájukkal kapcsolatos felelősségre. A gyakornokokban<br />
tudatosította, hogy nem az állattartók vannak az állatorvosért, hanem az állatorvos az állattartókért.<br />
Azt is elvárta, hogy az ifjú kollégák orvosi munkának tekintsenek minden feladatot, és ennek<br />
megfelelően végezzék munkájukat. Megszívlelendő tanácsként adta ezeket tovább, hiszen annak<br />
idején ő is egy idős kollégától tanulta mindezt, ahogy azt is, hogy a súlyosan beteg állatot hívás<br />
nélkül is többször meg kell látogatni, amíg fel nem gyógyul. Így eredménytelenség esetén az<br />
állattartó jobban elviseli az állat kényszervágását vagy elhullását. Az emberek iránti bizalmat<br />
nehéz megszerezni, de ez is hozzátartozik a munkánkhoz.<br />
A sok munkában némi könnyebbséget hozott, hogy 1976. június 30-ától összevonták a<br />
ceglédi városi és járási főállatorvosi munkakört, és az összevonás révén ismét körzeti állatorvos<br />
lehetett. Egy nagyobb tsz és egy kisebb tsz tartozott a körzetéhez, a területileg behatárolt háztájival<br />
együtt. Örömmel fogadta ezt a munkaköri változást.<br />
Egészségi állapota bizonyos mértékben megromlott. Felesége gyógyíthatatlan<br />
betegségben, 1976-ban elhunyt. Ezek a terhek fizikailag és lelkileg is megviselték. Könnyebb<br />
munkahelyre vágyott. 1982. január 1-jén végre sikerült a Pest-Nógrád megyei Állatforgalmi és<br />
Húsipari Vállalat által üzemeltetett, 35000 sertést befogadó pilisi telepre kirendeltség-vezető<br />
főállatorvosi állásban elhelyezkednie. Eddigi munkáját a megyei állat-egészségügyi állomás<br />
igazgatója és a város vezetése is megköszönte. Még három évig látta el a sertéstelepen az állategészségügyi<br />
munkákat, majd 61 éves korában nyugdíjba vonult.<br />
Két gyermeke van. Márta lánya gyógypedagógus-logopédus Budapesten, István<br />
fia állatorvos Cegléden. Jelenleg, mint aktív nyugdíjas, a fia által működtetett állatgyógyászati<br />
szaküzletben segédkezik. Öröm számára, hogy az üzletben vásárló egykori állattartó gazdák<br />
tisztelettel és megbecsüléssel idézik fel aktív állatorvosi munkásságát. Hosszú életpályáját<br />
több kitüntetéssel ismerték el. Szerény, szorgalmas, kiváló kollégát ismerhettem meg<br />
dr. Csapó Istvánban. Szerénységére jellemző az alábbi nyilatkozat: „Magamat sohasem tartottam<br />
különleges és kiváló állatorvosnak. Nem tudom, hogy szereztem érdemet arra, hogy egy kamarai<br />
lapban publikáljanak. Egyszerű mezei állatorvosnak tartom magam. Amit elértem, szorgalommal,<br />
felelősségteljes, becsületes munkámmal értem el, és ezzel szereztem meg a feletteseim és<br />
az állattartók tiszteletét, megbecsülését. Hálát adok a Teremtőnek, hogy megérhettem az<br />
aranydiplomám átvételét.”<br />
Sok ilyen mezei állatorvosra lenne szükség!<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. 12. 2. 46-47.<br />
207
A Kómár dinasztia<br />
<strong>Dr</strong>. Kómár Gyula<br />
<strong>Dr</strong>. Kómár Gyula 1930. november 11-én született Budapesten,<br />
ahol édesapja a Sebészeti és Szemészeti Klinikán volt első tanársegéd.<br />
Később Gyomára, majd Orosházára költöztek, mivel édesapját ide nevezték<br />
ki járási magyar királyi főállatorvosnak. Elemi iskoláit és a gimnázium alsó<br />
négy osztályát Orosházán végezte. Innen Szentesre költöztek, ahol édesapja<br />
Csongrád vármegye törvényhatósági főállatorvosa lett. 1949-ben Szentesen<br />
érettségizett, és még ugyanebben az évben felvették a Magyar Agrártudományi<br />
Egyetem Állatorvostudományi Karára. Édesapját 1948-ben nevezték ki a<br />
Sebészeti és Szemészeti Tanszék élére nyilvános rendes tanárnak.<br />
Az első órán Urbányi professzor úrtól hallott melegséget és szeretetet sugárzó<br />
szavak még ma is fülébe csengenek: „Önök a mai naptól egyetemi polgárok, egyenrangú<br />
tagjai az univerzitásnak, a tudományok respublikájának.” Természetes, hogy felejthetetlenek<br />
számára édesapjának jól rendszerezett, világos és sok gyakorlati példával illusztrált előadásai,<br />
betegbemutatói. Számtalan műtétben vehetett részt Fehér Dezső, Fellner Ferenc, Kiss Miklós<br />
mellett mint asszisztens, majd később a felügyeletük mellett önállóan is operálhatott.<br />
Állatorvosi diplomáját 1954-ben szerezte. Két évig Algyőn volt községi állatorvos, majd<br />
1956. június 1-jén a IV. kerületbe került körzeti állatorvosnak. Mivel később azzal gyanúsították,<br />
hogy részt vett a forradalomban, azért Szép Iván áthelyezte az Állatkórház állományába, ahol<br />
Zombory Emil v. állatorvos ezredes volt a főnöke. Ugyanezen időben távolították el édesapját is<br />
az egyetemről, koholt vádak alapján. A sok megyei főállatorvos közül egyedül Kéri Miklós mert<br />
kiállni mellette, aki először Nyársapát tanyaközpontba helyezte, majd a ceglédi Állatkórházban<br />
beosztott állatorvosként dolgozhatott. Kéri Miklós, később hangoztatta, hogy nem csalódott Kómár<br />
professzorban, mert Cegléden iskolát teremtett a kórházban.<br />
Az ifjú Kómár Gyulát 1960. január 1-jén Budapest II. kerületébe nevezték ki kerületi<br />
főállatorvosnak, ahol 1991. június 15-ig, nyugdíjba vonulásáig dolgozott. Algyői munkahelyén,<br />
a nagy kiterjedésű tanyavilágban rengeteg haszonállatot látott el, és emellett még ellátott egy<br />
állami gazdaságot, egy tangazdaságot és egy termelőszövetkezetet is. A II. kerületben két tsz,<br />
két határőr laktanya, egy honvédségi laktanya, egy katonai lovarda ellátása mellett nagyon sok<br />
haszonállat állat-egészségügyi ellátást kellett végeznie, és mindemellett eleget kellett tenni a<br />
kerületi főállatorvosi teendőknek is. A haszonállatok rohamos csökkenése miatt érdeklődése egyre<br />
inkább az egyre szaporodó számú kedvtelésből tartott állat felé fordult. Állatorvosi szolgálatának<br />
utolsó két évtizedében haszonállattal már nem kellett foglalkoznia, a kutyaállomány viszont<br />
mennyiségileg és minőségileg is óriásira duzzadt. Mivel kezdettől fogva vonzódott a sebészethez,<br />
így különböző műtéteket végzett, amibe beletartoztak a csontműtétek, és elsőként gyógyított<br />
sebészi úton discus herniát. A sebészet iránti változatlan ambíciója mellett érdeklődése a kutya<br />
neurológia felé fordult, hiszen a laminectomia elvégzéséhez elengedhetetlenül szükségessé<br />
vált a helyes topikai diagnózis felállítása. Az egyetemi könyvtárban napokat töltött a különböző,<br />
idevonatkozó magyar és német nyelvű közlemények jegyzetelésével, tanulásával.<br />
208
A műtétek során szerzett tapasztalatait a Magyar Állatorvosok Lapjában és az<br />
Ideggyógyászati Szemlében publikálta, ezen kívül német nyelvterületen megjelenő állatorvosi<br />
szaklapokban. A közlések általában rögös útjait Lehoczky Tibor neurológus professzor Budapestről<br />
és Rudolf Frankhauser berni állatorvos neurológus professzor könnyítették támogatásukkal.<br />
Ismereteinek bővítése céljából hosszabb-rövidebb látogatást tett a belgrádi, bécsi, berni,<br />
brnói, helsinki, lipcsei és müncheni állatorvosi tanintézetek klinikáin, ahol kivétel nélkül nagy<br />
barátsággal fogadták édesapja külföldi kapcsolatai miatt. Ezen kívül Londonban és New Yorkban<br />
is volt tanulmányúton. A későbbiek során kongresszusokon tartott előadásokat, egyetemünkön,<br />
gyógyszerterápiai állatorvosi konferencián, az István Kórházban, az Ideg- és Elmeorvosi<br />
Társaságban, Prágában, Zürichben, Salzburgban, Malmőben, Travemündenben, Bayreuth-ban.<br />
Fiával együtt közösen fejlesztették rendelőjüket úgy, hogy ma már a röntgenkészüléken kívül<br />
EEG (elektroencefalográf), ENG (elektroneurográf), EKG (elektrokardiográf), UH diagnosztikai<br />
készülék, és UH fogászati depurátor is rendelkezésükre áll.<br />
Állatorvosként egyedül a tagjai sorába emelte a Magyar Ideg- és Elmeorvosok<br />
Társasága, tagja még a WHO Weltvereinigung für Neurologie, Arbeitsgemeinschaft für<br />
Vergleichende Neuropathologie-nak, és évekig elnökségi tagja volt az évente megrendezésére<br />
kerülő Internationalen Vitalstoffkonventnek. Fia, akit ő III. Kómár Gyulának nevez, szintén<br />
nagyapja és apja nyomdokain halad. Másfél évtizede foglalkozik a kutyák epilepsziájával, e<br />
betegség diagnosztikájával. Elvégezte, még szigorló korában a neurológiai vizsgára készülő<br />
orvosok számára minden évben indított elektroencefalográfiás tanfolyamot.<br />
Édesapja kora gyermekkorától kezdve szorgalomra, helytállásra, hazafiasgondolkodásra,<br />
megalkuvást nem tűrő életvitelre igyekezett saját példamutatásával nevelni, amit megpróbál ő is<br />
fiának továbbadni. Édesapjára jellemző, hogy amikor 1957-ben mindketten állás nélkül maradtak<br />
rövid, átmeneti időre, ő biztatta fiát, hogy úgy kell dolgozniuk, bármely munkahelyre veti is őket<br />
a sorsuk, hogy kollégáik, főnökeik és a hozzájuk forduló állattulajdonosok megelégedettségét,<br />
elismerését kivívják.<br />
Feleségét Szegeden ismerte meg, és immáron 46 évi boldog házasságban élnek. Egy<br />
lányunokája van, és nagyon örülne annak, ha a családi hagyományt követve ő is az állatorvosi<br />
pályát választaná.<br />
A közelmúltban kedves meglepetés érte. Orbán Éva, az Állatorvos-tudományi Könyvtár<br />
igazgató-helyettese egy összeállítást adott neki A Kómár állatorvos dinasztia publikációi 1929-<br />
2001-ig címmel. Kómár Gyula méltán büszke arra, hogy édesapja nyomdokain haladva, saját<br />
erejére támaszkodva, fia segítségével létrehozták a Vadaskerti Állatorvosi Ambulanciát és a<br />
Budaligeti Állatorvosi Rendelőt, amelyek munkájában nagy tapasztalatára támaszkodva időnként<br />
nyugdíjasként is besegít.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. 12. 3. 39-40.<br />
209
Egy mindig mosolygós, segítőkész egyetemi oktató<br />
<strong>Dr</strong>. Somogyvári Kálmán<br />
<strong>Dr</strong>. Somogyvári Kálmán 1926. november 30-én született a<br />
Tolna megyei Fürgeden. Édesapja Strasser Ferenc urasági lovász volt.<br />
Mivel a három nagyszülőnek a vezetékneve magyar volt, így a család<br />
úgy döntött, hogy a Strasser nevet magyarosítani kell. Így lettek 1943-ban<br />
Somogyváriak. Születése után a szülők a szomszédos községbe, Ozorára<br />
költöztek, ahol Mányoki nagyapja házat és szőlőt vásárolt. Elemi iskoláit<br />
itt végezte, mindvégig jeles eredménnyel. A helyi iskolai rendezvények<br />
állandó szereplője lett. Tanítói javaslatára és támogatásával az ötödik<br />
elemi elvégzése után felkészítették, hogy magánúton elvégezhesse<br />
az első gimnáziumot, amit jeles eredménnyel abszolvált a pécsi jezsuita Pius Gimnáziumban.<br />
A továbbtanulás nyitva állt előtte. A szülei ennek érdekében Pécsre költöztek, ahol édesapja az Első<br />
Pécsi Bőrgyár dolgozója lett. Somogyvári Kálmán meghálálta szüleinek az áldozatvállalását, mert<br />
mindvégig kitűnő tanuló volt, és 1946-ban kitüntetéssel érettségizett. Nehézséget csak az okozott<br />
tanulmányai végzése során, hogy édesapját 1942-ben behívták katonának, és az oroszországi<br />
háborúból hosszú idő után került haza. Ezért bizony szegényes körülmények között éltek.<br />
1947-ben felvették a Magyar Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Karára.<br />
Először az Üllői úton lévő az állami Kollégiumban lakott, a későbbiek során, tanulmányainak<br />
befejezéséig a Lendvai utcai állatorvosi kollégiumban. 1948-ban megbetegedett, és így lett félévi<br />
kihagyás után keresztféléves. A jó eredményű diplomát 1952. január 3-án kapta meg, és 5-én már<br />
Kovács Gyula professzor úr mellett dolgozhatott a szövettanon. Kitűnő oktatói, később barátai lettek<br />
Fehér Miklós és Zsák Olivér tanársegédek, akiktől megtanulhatta a szövettani technika alapjait,<br />
amit a későbbiek során továbbfejleszthetett a kitűnő német szakkönyvek felhasználásával. Később<br />
a szövettan különvált az anatómiától, ahol Guoth János docenssel és Zalán Géza adjunktussal<br />
dolgozhatott együtt. A szövettant egyszerre magyarul és németül tanulta, aminek a későbbiek<br />
folyamán nagy hasznát vette.<br />
1954 őszén dr. Benedek Gábor, a Tanulmányi Osztály vezetője áthelyezte a<br />
Belgyógyászati Diagnosztikai Tanszék és Rendelőintézetbe Gyarmati Ernő professzor úr és Kiss<br />
Miklós adjunktus mellé. A mai napig hálás Kovács Gyula professzor úrnak, hogy továbbfejlődését<br />
segítendő hozzájárult az áthelyezéshez. Itt hamarosan bekapcsolódott a belgyógyászati<br />
diagnosztikai gyakorlatok oktatásába, és emellett a rendelői betegvizsgálati, laboratóriumi és<br />
gyógykezelési feladatokba.<br />
1956 nyarán Kómár Gyula professzor úr felkérte, hogy a Sebészeti és Szemészeti<br />
Tanszéken labordiagnosztikai és szövettani-kórszövettani vizsgálatokat végezzen. Ebből adódóan<br />
a sebészeti és szemészeti oktatási feladatok, valamint a kórházi gyakorlati munkák ellátása mellett<br />
komoly szövettani, kórszövettani vizsgálatok vártak rá. 1957 után, amikor Kómár professzor<br />
urat eltávolították az egyetemről, dr. B. Kovács András lett a tanszék vezetője. Kandidátusi<br />
210
disszertációját a sebgyógyulás vizsgálatairól készítette. Ennek szövettani feldolgozását<br />
Somogyvári doktor végezte. A sebgyógyulási vizsgálatok, és az ennek befolyásolását elősegítő<br />
gyógyszerek és gyógymódok kutatása a tanszéken a továbbiakban is változatlan intenzitással<br />
folyt. Az eddigiekben felsoroltaknak köszönhetően alapozta meg a későbbi experimentális<br />
sebészeti, valamint sebgyógyulási vizsgálatokat. A klinikán előforduló daganatos állatokból<br />
vett különböző szövetek (szarvasmarha szemhéj carcinoma, kutya emlődaganat, más szervi<br />
adenoma, carcinoma, sarcoma) vizsgálata elősegítette a diagnózisok mielőbbi meghatározását.<br />
Ezen munkák feldolgozásának publikálását 1958-ban kezdték meg a különböző szaklapokban.<br />
A gyógykezelési módoknak (superboryl, fibrofurin, plastubol sebfedő, sebészeti varrófonalak,<br />
catgut, tantal kapcsok a humán varrógépekben stb.) és azok a sebgyógyulásra gyakorolt hatásának<br />
vizsgálatai vezettek oda, hogy humán egyetemek, klinikák orvosaival, valamint gyógyszergyárak<br />
kutatóival végzett közös vizsgálatokat.<br />
Egy másik nagy témakör volt vizsgálataiban, amikor Gerendás professzor úr<br />
felkérésére a bioplaszt anyagoknak a sebészetben betöltött szerepével, a bioplaszt protézisek<br />
viselkedésének és felszívódásának felderítésével foglalkozott (pl. csípőizület). Az alloplasztikai<br />
kutatómunka témáit az élet vetette fel. Egyrészt humán sebészek a tápcsatorna, a vérerek, az<br />
epeutak sebészetének művelői, urológusok, a mozgásszervi betegségek gyógykezelői új műtéti<br />
eljárásokra törekedtek. Másrészt ennek alapjait meg kellett teremteni, amire a legalkalmasabbnak<br />
bizonyult az Állatorvostudományi Egyetem Sebészeti Klinikáján végzett állatkísérleti kutatómunka.<br />
Ezeknek a közös munkáknak az eredményeit társszerzőkkel közösen 1958 és 1982 között 75<br />
tudományos közlemény fémjelzi. Ezek után természetes volt, hogy a tudományos világ felfigyelt<br />
ezekre a munkákra, és honi és külföldi tudományos orvos és állatorvos kongresszusokon számos<br />
előadást tartott.<br />
Kandidátusi disszertációját Allo- és bioplasztikus anyagok vizsgálata során szerzett<br />
tapasztalatok címmel védte meg 1971-ben, és az erről szóló oklevelet 1972. január 20-án kapta<br />
kézhez. Ebből az anyagból a közös humán sebészeti experimentális vizsgálatok nyomán öt humán<br />
sebészeti kandidátusi disszertáció készült.<br />
A Tamás László professzor úr szerkesztésében készült Állatorvosi sebészet tankönyvek<br />
társszerzője lett. Az 1. kötet 1986-ban, a 2. kötet 1987-ben, a 3. kötet pedig 1988-ban jelent<br />
meg. Az Európai Sebészkongresszus alkalmával dr. Olof Dietz, berlini professzor felkérte, hogy<br />
Spezielle Veterinärchirurgie című könyvét magyarra fordítsa le. Ennek a kérésnek eleget téve<br />
1999-ben, egy évvel a kongresszus után a Mezőgazda Kiadó gondozásában megjelent a könyv<br />
Speciális állatorvosi sebészet címen.<br />
A Sebészeti és Szemészeti Tanszéken és Klinikán 1991-ig dolgozott, amikor, 65<br />
éves korában, kérte a nyugdíjazását. A rektor felkérésére azonban még 1994. december 31-ig<br />
ügyintézőként besegített a tanszék munkájába.<br />
Boldog családi életét Száyer Éva koncerténekes aranyozta be, akivel 1952-ben kötött<br />
házasságot, és aki a későbbiek során a zeneakadémiai középiskolai tanári és karvezetői szakot<br />
elvégezve az Óvónőképző Főiskolán tanított. Házasságukból két gyermek született. Fia orvos lett,<br />
211
lánya pedig a Zeneakadémia fuvola szakán végzett, és jelenleg is az Operaház zenekarának a<br />
tagja.<br />
Végtelen örömömre szolgál, hogy írhattam arról a mindig mosolygós, segítőkész<br />
tanársegédről, aki annak idején az én gyakorlati oktatásomban is részt vett, és sok kollégának<br />
tartott bemutatót, gyarapította ismereteit az egyetemen töltött hosszú, 42 évi munkája során.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. 12. 3. 40-41.<br />
212
Száguldás, rohanás, maga a lüktető életem szép volt…<br />
<strong>Dr</strong>. Fodor László<br />
Laci bácsival lelki rokonságban vagyok. Az ő édesapja tanár volt,<br />
az enyém tanító, ő is hetedik gyerekként született, mint én, és ő is könyveket<br />
ír, és szereti a magyar irodalmat, mint én. Nem valami különleges csoda,<br />
hogy éppen őt kerestem fel, hogy írjon életéről lapunk számára:<br />
„<strong>Dr</strong>. Fodor László vagyok és a Tolna megyei Váralján élek. 1918.<br />
szeptember 8-án születtem Budapesten, ahol édesapám, Fodor Árpád,<br />
latin-magyar szakos gimnáziumi tanár volt. A tanításon kívül az Állatvédő<br />
Egyesület vezetőségi tagja, az Antialkoholista Egyesület elnöke, a Madarak<br />
és Fák Napja megszervezője, a Gyermeknaptár, a Népjólét, az Állatvédelem, a Magyar Cserkész<br />
és a Magyar Levente című lapoknak a szerkesztője volt. Ezen kívül könyvei és verseskötetei is<br />
megjelentek.<br />
Édesmama egy rendkívüli energiával rendelkező kilencvenötödik évét megélő asszony<br />
volt, akinek a szoknyája szegélye nyújtott nekem segítséget a kisgyermeknél felmerülő nehézségek<br />
leküzdésében. A tőlünk távollévő sírjára lepihenve a mai napig is hálát és melegséget érzek.<br />
A Simor utcai elemi iskolában Romhányi tanító néni az alapvető elemi ismeretek<br />
tanítása mellett felhívta figyelmünket a trianoni szerződés átkára és arra, hogy volt nálunk 1919-<br />
ben egy kommunizmus, ami nagyon szörnyű volt. Azt kívánta, hogy soha ne jöjjön vissza… milyen<br />
igaza volt! Odahaza a kommunizmust a gerslivel hozták összefüggésbe, na meg Szamuely Tibort<br />
emlegették, aki páncélvonattal kirándulgatva gyilkolgatott, nyomorúságot és szenvedést hagyva<br />
maga után. (Negyven esztendőn keresztül ezt másként tanították.) A fehér kesztyűs katonatiszti<br />
embereket akasztgató különítményről sem volt jó véleménye édesmamának.<br />
Vigasztalan környezetben, az Orczy úton laktunk, de közelben volt a Golgota tér<br />
és a gyermekszabadság színtere, a Népliget. Szenzációsak voltak édesapával a vasárnapi<br />
kirándulások a budai hegyekbe. A csúcs azonban a klotild-ligeti látogatás volt kispapánál<br />
és kismamánál (nagyszülők), ahol naphosszat játszhattunk, és még a Floki kutya is velünk<br />
örvendezett. A klotild-ligeti élmények, nyaralások végigkísérték egész gyermek- és diákkoromat.<br />
Az egyetemi zárószigorlatokra itt készültem fel. Klotild-liget, a Pilis egy csodálatos vidék, egy sírig<br />
tartó szerelem és hű barát.<br />
Gimnáziumi pályafutásomat édesapával kézen fogva kezdtem el a Széchenyi<br />
gimnáziumban. Második osztály után, nyáron, csodálatos hajókiránduláson vettem részt<br />
Bulgáriában. Meglátogattuk az ott élő malomtulajdonos nagybátyámat. Az al-dunai hajózás<br />
visszafelé is káprázatos volt. Itthon azzal a szörnyű hírrel fogadtak, hogy ősztől bencés diák leszek.<br />
Amint megismertem őket, más véleményem alakult ki. Az „ora et labora” szelleme végigkísérte<br />
egész életemet.<br />
Sorsunkban változást hozott, hogy az Orczy útról a Baross utcába költöztünk egy<br />
213
szép, nagy lakásba. Érett fiatalemberként bekerültem az állatorvosi egyetemre, ahol éjjel-nappal<br />
tanultam, hogy megfeleljek a követelményeknek. Nyáridőben csodálatos élményt nyújtott, hogy<br />
a visszacsatolt magyarlakta területeket biciklivel bejárhattam. Attól kezdve, hogy édespapával<br />
bejártuk a budai hegyeket, nekem nem volt maradásom. Valamerre mindig mennem kellett,<br />
bejárni az elérhető környező világot, gyalogtúrával, biciklivel, csónakkal. Ezeket, a kirándulásokat<br />
megkoronázta egy Duna-, Sió-, Balaton-túra. Szép volt az egyetemi világ. A rengeteg tanulás<br />
mellett jutott idő bálokra, lányokra, barátokra. A kérlelhetetlen idő elrohant. 1943. december 30-án<br />
Hetzel professzor úrtól átvehettem az állatorvosi oklevelet.<br />
Állatorvos lettem, de az öröm mégsem volt zavartalan. Kétségbeesetten dúlt a háború,<br />
én pedig a sorozáson beváltam, és katonaköteles lettem, aki bármikor megkaphatja a SASbehívót.<br />
Bemelegítőként Nádasdladányba kerültem öt hónapra, ahol mindenféle betegség<br />
előfordult, beleértve még egy fellépő sertéspestis-járványt is. Ezután kinevezést kaptam<br />
Lengyelbe, egy Tolna megyei kis faluba. Jó nagy körzetet kaptam, alig győztem szaladgálni.<br />
Tiszta sváb vidék volt, ahol az emberek tudtak magyarul, de az asszonyok és a gyerekek nem.<br />
Szorgalmas, jóravaló, embertisztelő és állatszerető nép volt. A vesztes háború után közvetlen<br />
közelről nézhettem, hogy lett számtalan jómódú ember egyik pillanatról a másikra földönfutóvá, és<br />
hogy viszik ki a nép nagy részét Németországba. Helyükre idetelepítették a már Bácskát is megjárt<br />
bukovinai székelyeket, akik rühös lovaikkal, leszegényedve szomorú képet nyújtottak. Később a<br />
Felvidékről kiebrudalt magyarokat is ide telepítették, az elhagyott sváb házakba. Az összekerült<br />
háromféle nép között kellett megtalálnom az összhangot. Lengyelben harcok nem voltak. Én pedig<br />
fura helyzetbe kerültem a nyomdafestékszagú diplomámmal, mert a vidék orvos nélkül maradt,<br />
én pedig gyógyítottam, amit tudtam, mert nagy volt rá az igény a szegényes gyógyszerellátás<br />
mellett.<br />
Akármilyen cifra is volt a világ, én ebben a hatalmas zűrzavarban, a szomszéd faluban<br />
megismertem egy tizenhét éves aranyos kislányt, megláttam, és beleszerettem, aztán félévi<br />
ismeretség után elvettem, és immáron ötvenhatodik éve fogjuk egymás kezét, és mindaddig<br />
fogjuk keményen, amíg ez a kis földi élet megengedi. Nyolc évet töltöttünk ebben a csodálatos<br />
környezetű, kastélyparkos kis faluban, majd Kisvejkére kerülve tizenhat évet dolgoztam,<br />
rengeteg szeretetet adva és szeretetet kapva. Lengyelen három, Kisvejkén kettő gyermekünk<br />
született. Öt gyermekem most Váraljához kötődik, ahol ütöm az íróasztalom mellett az én kis<br />
írógépemet, számomra a világ legszebb környezetében. Csodálatos volt az elmúlt karácsonyunk,<br />
ahol harmincegy és felen voltunk a karácsonyfa alatt, de azóta kiegészültünk harminckettőre.<br />
Névnapomon már a két dédunokám is itt volt.<br />
1944 januárja óta állatorvos vagyok. Ez alatt a közel ötvenhét év alatt talán mindenféle<br />
betegséggel találkoztam, sokat láttam és tapasztaltam. A Természetfelelős segítségével nagyobb<br />
baj nélkül megúsztam a hosszú ideig tartó praxist. Csak kutyák haraptak meg, ló rúgott hasba és<br />
oldalt, korlátot áttörve egy hatmázsás bika döntött fel, egy tehén alá estem, ami átugrott, a karámból<br />
kitört csikók gázoltak át fejemen, ezen kívül más baj nem ért. Munkám során elfogyasztottam tíz<br />
biciklit, öt lovat, nyolc motorbiciklit, két autót, és jelenleg a kilencedik Trabanttal szaladgálok.<br />
214
Rengeteget, nagyon sokat éltem át. Száguldás, rohanás, maga a lüktető élet jutott<br />
osztályrészemül, ennek ellenére állítom, hogy szép volt, nagyon szép az én életem, mert nem<br />
tudok annál szebbet elképzelni, hogy az embereken tudok segíteni, még ha a beteg állataiknak a<br />
meggyógyításán keresztül is. Száguldás, rohanás, maga a lüktető életem szép volt…”<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. 12. 4. 41-42.<br />
215
A nyugdíjazására tervszerűen készült<br />
<strong>Dr</strong>. Simor Ferenc<br />
Hosszas és többszöri levélváltás után végre sikerült rávenni<br />
dr. Simor Ferencet, a rendszerváltás alkalmával kinevezett főosztályvezető<br />
főállatorvost, hogy életéről nyilatkozzon a Kamarai Hírek számára. Így vall<br />
önmagáról:<br />
„Magunkról írni, a velünk történt dolgokról őszintén beszélni<br />
nagyon nehéz. Az én korosztályomnak nagyon sok »önéletrajzot« kellett<br />
írni, amelyekben az igazságot nem volt tanácsos közölni. A személyzeti<br />
munkát ellátó hűséges vazallusok éberek voltak, de szerencsére mindenről<br />
ők sem szereztek tudomást.<br />
1932-ben születtem Siklóson. 1945-ben édesapámat elvitték „malenkij robotra”, ahonnan<br />
soha nem tért vissza. Később nagyszüleimet kulákká nyilvánították, majd édesanyámat kizárták<br />
a tsz-ből, mert kulák szüleivel lakott együtt. Ehhez még hozzájárult, hogy vallásos nevelésem<br />
miatt rendszeresen templomba járók voltunk. Ezek után természetes, hogy soha nem tudtam<br />
megszeretni a szovjeteket, és ránk kényszeríttet rendszerüket.<br />
A négy elemit a siklósi református népelemi iskolában végezetem. Ezután beírattak a<br />
helyi polgári iskolába. Középiskoláimat a mohácsi Mezőgazdasági Gimnáziumban kezdtem, majd<br />
átszervezés miatt Szentlőrincen fejeztem be. 1951-ben iratkoztam be a Magyar Agrártudományi<br />
Egyetem Állatorvostudományi Karára. A felvétel után a tanulmányi irodából levélben keresték<br />
meg Kónya József tanácselnököt, hogy tájékoztatást kérjenek rólam és családomról. Köszönettel<br />
tartozom neki, mert a legjobbakat írta rólam. Ezt a kis előjátékot csak mint állatorvos tudtam<br />
meg.<br />
1956-ban megkaptam az állatorvosi oklevelet. Körállatorvosi állást kaptam Mohácsszigeten.<br />
Még ebben az évben megnősültem. Körállatorvosi munkámat Homorúdon, Babarcon,<br />
majd Bólyban folytattam. 1961-ben Siklósra helyeztek járási főállatorvosnak. 29 éven keresztül<br />
láttam el ezt a szolgálatot. Úgy ítélem meg, hogy az állatorvosi szakigazgatási munka egyik<br />
legszebb és legfontosabb része ebben a beosztásban testesül meg. Az állat-egészségügyi<br />
irányítás, szervezés, a járványmegelőző és járványvédelmi munka, az élelmiszer-ellenőrző<br />
tevékenység kulcsszerepet kap a szervezeti hierarchiának ezen a pontján. E poszton van<br />
kiemelkedő lehetőség a pályakezdő kollégák megfelelő irányítására, szakmai továbbképzésükre,<br />
szemléletük alakítására. Számos esetben kellett foglalkoznom etikai vétséget elkövető kollégák<br />
ügyivel is, mert több, mint két évtizeden át a Baranya megyei Állatorvosi Etikai Bizottság elnöke<br />
voltam. Másrészről 25 éven át igazságügyi állatorvos-szakértő feladatokat is elláttam, ahol bizony<br />
gyakori összefüggések voltak az etikátlan magatartással.<br />
1990 januárjában a Baranya Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző<br />
Állomás igazgatóhelyettesi beosztásába kerültem. Kitűnő munkatársakkal dolgozhattam együtt.<br />
Mindössze fél évig töltöttem be ezt a munkakört, mert még ez év júliusában felkérést kaptam a<br />
Földművelésügyi Minisztérium Állat-egészségügyi és Élelmiszer-higiéniai Főosztály vezetésére.<br />
216
Nehéz helyzet előtt álltam. Tudtam arról, hogy milyen új kihívásokkal kell szembenéznem,<br />
amelyekben benne volt a bukás veszélye, másrészt elfogadnak-e azok, akikkel együtt kell<br />
dolgoznom, vagy megnehezítik, esetleg gátolják törekvéseimet. Munkába állásom első hetében<br />
a közigazgatási államtitkár személycseréket követelt tőlem. Ezt azzal hárítottam el, hogy még<br />
nem is ismerem a munkatársaimat, hogy alkalmasak-e a munkáik elvégzésére, előbb szeretném<br />
megismerni őket. Ugyancsak a működésem kezdetén a politikai államtitkár azt javasolta, hogy<br />
azonnali hatállyal váltsam le az összes megyei állat-egészségügyi állomás vezetőjét, mivel<br />
valamennyien bolsevikok. Elképedtem az ötleten, és szinte gondolkodás nélkül nemet mondtam.<br />
Válaszomat egyrészt azzal indokoltam, hogy az egyes megyékben jelen lévő állatjárványok<br />
miatt az első számú vezetők cseréje a járványhelyzet további romlásához vezethet, másrészt,<br />
a legtöbbjüket nem ismerem, így erkölcsi alapot sem láttam a kívánság teljesítésére. Később<br />
azonban a minisztérium néhány vezetője, egyes befolyásosnak tartott állatorvosok (országgyűlési<br />
képviselők) erőteljesen szorgalmazták a megyei igazgatók megmérettetését. Ezt, a nyomásra<br />
később kénytelen voltam végrehajtani. A végrehajtás módja, eredménye és vadhajtásai külön<br />
történetet igényelnének.<br />
A kezdeti időszakban igyekeztem felmérni, hogy a szakmai munkákról készítendő<br />
jelentések közül melyek azok, amelyekre feltétlenül szükség van. Így került sor a teljesen felesleges<br />
jelentések megszüntetésére. 1990 őszén dr. Mándi Endre, akkori közigazgatási államtitkár külön<br />
akarta választatni az állategészségügyet és az élelmezés-egészségügyet. Szerencsére az<br />
éppen nálunk tartózkodó FAO Állatorvosi Bizottság tagjai állat-egészségügyi szervezetünket,<br />
az élelmiszer-ellenőrzés magyarországi szisztémáját példaértékűnek találták, így Nagy<br />
Ferenc József miniszter egy képviselői interpelláció kapcsán bejelentette az Országgyűlésnek,<br />
hogy a minisztérium leveszi a napirendről az állategészségügy szétválasztásának kérdését.<br />
Az országban ismétlődő járványos betegségek során az eredethely kiderítése miatt ismét<br />
felvetődött a marhalevél visszaállításának gondolata. Ennek terveit a közigazgatási államtitkár<br />
elvetette, hiszen annak idején az állatkísérő lap megszüntetését készítette elő. Végül, hosszas<br />
huzavona után, kialakult a ma használatos marhalevél, ami csak nagyon halványan emlékeztet az<br />
eredeti elképzelésekre, és csak részben teljesíti a szükséges elvárásokat.<br />
Az osztrák és német állat-egészségügyi szolgálat több ízben kifogásolta, hogy nem<br />
immunizáljuk a rókákat, s ezért van nálunk annyi visszafertőződés. Meg kellett oldani ezt a<br />
feladatot is úgy, hogy költségvetési összeget nem kaptunk hozzá. Így kénytelen voltam az ebek<br />
védőoltásához felhasznált pénzösszeget átcsoportosítani. Ez a lépés természetesen azt jelentette,<br />
hogy az ebtartó gazdák kötelesek megtéríteni az immunizálás költségeit.<br />
Nehéz feladat volt az állat-egészségügyi intézetek átszervezése. Az előzetes pénzügyi<br />
vizsgálatok megerősítettek abban, hogy a hat intézet irányítását ellátó központ működtetésének<br />
indokolt a megszüntetése. A változtatást miniszteri rendelet szabályozta, és ezzel az intézetek<br />
közvetlen főosztályi irányítás alá kerültek.<br />
1991-ben váratlanul érte költségvetésünket, hogy 300 millió forintot elvontak. A talpon<br />
maradást csak létszámleépítéssel tudtuk bizonyítani. A létszámleépítést arra az alapelvre<br />
építettem, hogy felmérést végeztem arra vonatkozólag, hogy állami fizetésért ki nem hajlandó<br />
ellátni állami szolgálatot. Ezek után 660 állomási dolgozótól kellet megválni úgy, hogy egy részük<br />
nyugdíjba vonult, más részük magán- vagy önkormányzati állatorvos lett.<br />
217
Főosztályi működésem idejéről megmaradt emlékként őrzők jó néhány álmatlan éjszakát,<br />
sok-sok tépelődést és ólmos fáradtsággal terhelt estét. Egyelőre még nem tudtam feledni számos<br />
kellemetlen érzésemet sem, melynek emlékeimből való kitörlésével még adós vagyok magamnak.<br />
Bár hihetetlennek tűnik, de a legtöbb igaztalan támadást szakmabeliektől kaptam. Nem tudtam<br />
napirendre térni a szereptévesztések fölött. Többen úgy gondolták, hogy miután országgyűlési<br />
képviselők lettek, az állategészségügy irányítását is fel kell vállalniuk. Ugyanakkor jó szívvel,<br />
kellemes érzéssel idéztem fel a munkatársaimmal töltött időmet. Szeretném hinni, hogy nem volt<br />
haszontalan az Földművelésügyi Minisztériumban töltött két és fél évem.<br />
A nyugdíjazásomra tervszerűen készültem. 1992. decemberében mentem nyugdíjba.<br />
Több szervezetben dolgozom ma is. 1994-ben Siklós város alpolgármestere lettem. 1994 óta<br />
a Siklósi Vár és Múzeum Baráti Kör elnöke vagyok. 1998-ban megbízást kaptam a „Siklós<br />
Városért” Alapítvány kuratóriumi elnöki helyére. 1999-ben megválasztottak a Siklósi Kórház<br />
etikai bizottságának elnökévé. A Magyarországi Evangélikus Egyház Déli Evangélikus<br />
Egyházkerületének és a Tolna-Baranyai Egyházmegyének a presbiteri tagja vagyok, és a siklósi<br />
evangélikus gyülekezet világi felügyelői tisztét töltöm be. Mindezek, és a családom, unokáim<br />
körében töltött foglalatosságom teszik széppé, értelmessé és tartalmassá nyugdíjas életemet.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. 12. 5. 58-59.<br />
218
Emlékek, néhány ironikus megjegyzéssel<br />
<strong>Dr</strong>. Koltai László<br />
1928. áprilisában születtem Budapesten, egy nappal Hitler<br />
születésnapa után és ugyancsak egy nappal Lenin születésnapja előtt,<br />
azaz jó társaságban - mondja nevetve dr. Koltai László.<br />
1947-ben érettségiztem a premontrei gimnáziumban. Még ebben<br />
az évben felvettek a Magyar Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi<br />
Karára. Az ötvenes évek politikailag kemény esztendők voltak, ezért másod<br />
és negyed év végéig sokakat eltávolítottak az egyetemről. Az egyetemi évek<br />
alatt minden nyáron egy hónapos szakmai gyakorlatra kellett mennünk.<br />
Így jártam Bábolnán, Szentgotthárdon, Orosházán és a mezőhegyesi<br />
Állami Gazdaságban. Ez utóbbiban gyakorolhattam - gumikesztyű hiányában szabad kézzel - a<br />
magzatburok szedését. Ennek következménye lett, hogy a Phylaxiában elvégzett vérvizsgálat a<br />
kísérleti állatok tizedét messze meghaladó brucella pozitivitást mutatott ki nálam. Szerencsémre<br />
klinikai manifesztáció nem volt.<br />
1951-ben vehettem kezembe a diplomámat. Az állatorvosokat akkor a Földművelésügyi<br />
Minisztériumban osztották el munkahelyre. Vas megyébe kértem magamat, erre Békés megyébe<br />
helyeztek, Nagyszénásra. Itt három hónapot töltöttem gyakornokként Nagy Loránd mellett. 1952.<br />
március 15-én Dobozra neveztek ki községi állatorvosnak. Ennek a nagyközségnek csak a<br />
főutcája volt köves, az összes többi földút volt. Mint kezdőnek ijesztő volt a nagy állatlétszám és a<br />
községhez tartozó 270 tanya. Jó időben kerékpárral, rossz időben lovas kocsival közlekedtem.<br />
Doboz község lakossága hagyományosan baloldali érzelmű volt. Ennek egyenes<br />
következménye volt, hogy ottlétem után még egy évre is gyakran megállítottak és igazoltattak,<br />
hogy mit járkálok annyit a különböző tanyákra és házakhoz. Mivel abban az időben a gyógykezelés<br />
ingyenes volt, így a gazdák elláttak mindenféle jóval, élelemmel a jól sikerült gyógykezelések<br />
után. Az itt nagyon kedvelt avasított szalonnát és a noha, valamint az izabella szőlőkből készült<br />
bort soha nem tudtam megkedvelni. Sok sikerélményem volt a gyógyítás terén, de kudarcaim is<br />
voltak, amelyeket igyekeztem elfelejteni. Különben sem hittem azoknak a kollégáknak, akik csak<br />
sikertörténeteket meséltek. Aki dolgozik, az hibázik is.<br />
1955. március 15-én kineveztek Szerencsre járási főállatorvosnak. Hozzám tartozott<br />
23 község és 10 állatorvos felügyelete. Az igazgatási munkák mellett továbbra is praktizáltam<br />
Monokon és Bekecsen. Nagyon kedves, jó barátok és kollégák voltak ezen a munkahelyemen.<br />
A járási vezetőkkel is megtaláltam a harmonikus kapcsolatot. Szívfájdalmuk egyedül az volt,<br />
hogy őket, függetlenül az iskolai végzettségüktől, elvtársnak szólították, én pedig mindig doktor<br />
úr voltam. A Szerencsen eltöltött 12 év alatt volt alkalmam találkozni a járványos betegségek<br />
szinte minden fajtájával. A ragadós száj- és körömfájás esetén egész községek kerültek zárlat alá,<br />
aminek a betartását csak rendőri segédlettel tudtuk megoldani. Gyakran részt vettem az ország<br />
messze vidékein is a járványok elfojtásában, mint kirendelt állatorvos. Borsod megyében a járási<br />
főállatorvos sem volt kivétel a kirendeléseknél.<br />
219
Politikailag az ittlétem alatt folyt le a mezőgazdaság szocializálása. Kellemetlen volt,<br />
hogy engem is köteleztek a belépés melletti agitálásra úgy, hogy mellém adtak egy városból jött,<br />
ismeretlen kádert, akinek viszont az volt a feladata, hogy engem figyeljen, és rólam jelentést<br />
készítsen. Máig sem felejtem el az általam jól ismert gazdák szemrehányó tekintetét, akiket a<br />
belépéssel folyamatosan kínoztak.<br />
1967-ben a megyei főállatorvos megemlítette, hogy az FM-ben létszámbővítést<br />
terveznek, és engem javasolt arra a munkahelyre. Mivel felségem is és én is Budapesthez<br />
kötődtünk születésünktől fogva, így örömmel vettem az ajánlatot. 1967. december 1-jén<br />
neveztek ki a Földművelésügyi Minisztériumba. Az Állategészségügyi és Élelmiszer-Ellenőrzési<br />
Főosztály vezetője Kádár Tibor volt. Mellette olyan nagyhírű, nemzetközileg is elismert idős<br />
kollégák dolgoztak, mint Ősz Gyula, Mikes István, Kardeván László. A munkaterületem széles<br />
volt. Rám bízták a lovak, halak, méhek, nyulak, házi húsevők, vadon élő állatok egészségügyét<br />
és a parazitózis elleni védekezést is. Rövid ideig az állatvédelemmel, és néhány nemzetközi<br />
jelentéssel is megbíztak. A munkavégzés szempontjából hálás időszak volt az 1960-as, 1970-es<br />
évek építőmunkája, mert akkor alakultak meg a megyei állat-egészségügyi és élelmiszer-ellenőrző<br />
állomások, többnyire állatfajonkénti megyei szakállatorvosi hálózattal. Komoly előnyt jelentett<br />
számomra a szervezőmunkában, hogy korábban praktizáló állatorvos voltam. Az állomásokat<br />
Nemeséri, Merényi kollégáimmal rendszeresen meglátogattuk. Minden szakterület egy éves<br />
munkáját értékeltük, javaslatokat adtunk, és tapasztalatokat gyűjtöttünk a szakállatorvosoktól.<br />
A vizsgálatokról készült feljegyzéseinket megküldtük az állomások igazgatóinak, és a következő<br />
évben ezen ismeretek birtokában ültünk le újabb megbeszélésre. Nem mindenki lelkesedett<br />
ezért a módszerért, de barátilag elismerték, hogy hasznos munkát végeztünk. Minden állatfajnál<br />
igyekeztünk a megelőző védekezést kiépíteni az adott legkorszerűbb módszerekkel. Így komoly<br />
eredményeket értünk el a lovaknál a takonykór, a fertőző kevésvérűség és a tenyészbénaság<br />
megszüntetésében. A hal- és méhegészségügyben is sokat konzultáltunk a gyakorló kollégákkal.<br />
Megszerveztük a méhegészségügyi hálózatot, és minimálisra csökkentettük mindkétféle<br />
költésrothadást, a légcső-atkakórt és a sok esetben nagy gazdasági kárt okozó Varroa atkakórt.<br />
Ez utóbbinál nagy segítséget nyújtott az egyre jobb minőségű gyógyszerek használatának<br />
bevezetése. A nyulaknál a myxomatózis, később a vérzéses betegség okozott gondot.<br />
A vadon élő állatoknál a mezei nyulak tularémiája és brucellózisa, a rókák veszettsége<br />
okozott gondot. Először a rókák gyérítésével próbálkoztunk, több-kevesebb sikerrel, majd a rókák<br />
immunizálását kezdtük meg, amit Svájcban és Németországban dolgoztak ki. A házi húsevők<br />
szervezett védekezése kizárólag a veszettség elleni megelőző védőoltásra korlátozódott.<br />
A parazitózis elleni védekezés adta a legtöbb munkát. Állatfajonként ez a betegség<br />
okozta a legtöbb gazdasági kárt. Szarvasmarháknál a májmételykór, a hypodermatózis (ami<br />
ma nincs), a borsókakór okozott gondot. Sertéseknél a hólyagférgesség, az orsóférgesség, a<br />
trichinellózis elleni védekezés megszervezése eredményesnek bizonyult. Juhoknál a májmételykór,<br />
a gyomor- és bélférgesség és a tüdőférgesség okozott gondot. Tyúkfélékben az orsóférgesség és<br />
a coccidium elleni védekezést már beépítették a nagyüzemi technológiába.<br />
A sors iróniája, hogy az 1980-as években a fentebb említett szervezőmunkák többségét<br />
az ágazatban mutatkozó anyagi gondok, a szakállatorvosi rendszer elsorvadása következtében<br />
fel kellett függeszteni. Az egyik időszakban tehát építettünk, később viszont ugyanezt nekünk<br />
220
kellett lebontanunk.<br />
Az Földművelésügyi Minisztériumban eltöltött 24 év alatt a kötelező érvényű<br />
jogszabályalkotás mellett széles körű szakmai tevékenységet végeztem. 20 évig elnöke voltam<br />
a MAE Állatorvosok Társasága Vadegészségügyi Szakoszályának, vezetőségi tagja a Hal- és<br />
Méhegészségügyi Szakosztálynak, elnökségi tagja a Magyar Parazitológusok Társaságának.<br />
Munkám elismerésül Hutÿra-emlékérmet és Kotlán-emlékplakettet kaptam. A Magyar Állatorvosok<br />
Lapjában több mint 50 publikációm jelent meg. Csaknem másfél évtizedig a hazai szakközépiskolák<br />
állat-egészségügyi témájú oktatásának szakfelügyelője voltam, továbbá érettségiken szakmai<br />
társelnök.<br />
Több mint harminc szakmai külföldi utam volt Európa országainak többségébe, de<br />
eljutottam a tengerentúlra az USA-ba, Kanadába és a Távol- Keletre, Vietnámba is. Nyugaton<br />
megcsodálhattam a szakmám felszereltségét, szervezettségét és gazdaságát. Keleten mindezt<br />
mínusz variánsként láttam. Ilyenkor örültem, hogy őseink, ha már nem is mentek nyugatabbra, de<br />
legalább a Kárpát-medencéig eljutottak.<br />
1991. december 31-én saját kérésemre 63 éves koromban mentem nyugdíjba.<br />
A búcsúztatón elmondtam, hogy kiszolgáltam 7 minisztert, 4 főosztályvezetőt, és 60 fölött volt<br />
azoknak a munkatársaknak a száma, akik az Állategészségügyi Főosztályra az én belépésem<br />
után kerültek, de a kilépésem előtt innen távoztak. Most nyugdíjasan is dolgozom, 73 évesen, mint<br />
gyógyszerforgalmazó, a Phylaxia Pharma Rt.-nél.<br />
Végső kérdésként felvethetem, hogy pályafutásom sikeres volt-e. Ez szerintem nézőpont<br />
kérdése. Ha csak az anyagiakat tekintem, a leggazdagabb akkor lettem volna, ha Dobozon<br />
maradok. Ha viszont azt nézem, hogy a váltásokkal szakmailag fejlődtem, és a családommal<br />
együtt egyre emberibb körülmények közé kerültem, akkor nyertem. A megítélés tehát bárki<br />
részéről a saját felfogása szerint változhat.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2002. 13. 1. 42-43.<br />
221
Méltó helyre került a kitüntetés<br />
<strong>Dr</strong>. Németh Gyula<br />
A Veszprém Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrzési<br />
Állomás által szervezett ünnepi továbbképzésen másodízben adták át<br />
a dr. Kégl Tamás ny. városi főállatorvos, címzetes egyetemi docens által<br />
alapított dr. Bödecs Lajos-emlékérmet. Ebben az évben dr. Németh Gyula<br />
nyugalmazott üzemi főállatorvosnak ítélte oda a kuratórium a rangos<br />
kitüntetést. Az emlékérmet dr. Bödecs Lajos özvegye, Éva asszony adta át,<br />
még a laudációt dr. Miklós Károly körzeti főállatorvos olvasata fel.<br />
<strong>Dr</strong>. Németh Gyula nyugalmazott főállatorvos 1928. december 18-án<br />
született Budapesten. Édesapja Lajoskomáromban volt csendőrparancsnok,<br />
aki 1936-ban nyugállományba vonult, és Pápára kötöztek. 1939-ben beiratkozott a Pápai<br />
Református Kollégiumba. Édesapja 1943-ban meghalt. 1944 végén, a totális mozgósítás idején<br />
Németh Gyulát a pápai ejtőernyősökhöz vonultatták be. 16 évesen, gyermekként vonult be, és<br />
hősi harcok után felnőttként került fogságba. Az I. osztályú Tűzkereszt birtokosa, és ejtőernyős<br />
bajtársaihoz, ezrede hagyományaihoz ma is hűséges.<br />
1945-ben megvonták az apja után járó nyugdíjat, majd a földbirtokot is elvették. Nagy<br />
szegénység köszöntött a családra. Testvérbátyja egyetemista volt, ő pedig folytatta gimnáziumi<br />
tanulmányait. 1947-ben érettségizett. Továbbtanulásra gondolni sem mert. Dolgozott, hogy<br />
édesanyját eltarthassa, és bátyja tanulhasson. Volt ínségmunkás, napszámos, kavicsbányai<br />
munkás, közben elvégezte a revizori tanfolyamot. Pécsre került az Országos Szövetkezeti<br />
Központba. Amikor bátyja elvégezte az egyetemet, 1951-ben jelentkezett a Magyar Agrártudományi<br />
Egyetem Állatorvostudományi Karára. Kérelmét elutasították, mint osztályidegenét. Ezután<br />
a Hoffer és Schranz gépgyárban dolgozott. Tisztázatlan körülmények között novemberben<br />
kapott egy értesítést, hogy pótfelvételt nyert az állatorvosi karra. A felvételi vizsgákat a rövid idő<br />
ellenére jelesre abszolválta. Diákköri munkákban részt vett a Kémiai Tanszéken, majd később<br />
az Állattenyésztési Tanszék Tudományos Diákkörében Németh Kálmánnal és Németh Ferenccel<br />
korrelációs vizsgálatot végeztek, amiért többször kaptak elismerést és pénzjutalmat. Annak<br />
ellenére, hogy egyetemi évei alatt mérnök bátyja anyagilag segítette, gyakran járt el vagont kirakni<br />
és egyéb fizikai munkát vállalni.<br />
1956-ban kapta meg a diplomáját. Központi irányítással a Veszprém-Zala megyei<br />
Állami Gazdaságok küngösi üzemegységébe irányították. Innen vonult be katonai szolgálatra,<br />
Nagyatádra. A forradalom itt érte húsz állatorvos társával együtt. Kirendelték őket Németh<br />
Gyula parancsnokságával a járási székhely rendjének fenntartására. A forradalom leverése után<br />
hajtóvadászat indult az egység tagjai ellen, de szerencsére mindenki megúszta büntetés nélkül.<br />
Rövid küngösi tartózkodás után a lovászpatonai Törzsállat Tenyésztő Állami Gazdaságba<br />
került. Évekig dolgozott a gümőkórral, brucellózissal erősen fertőzött állomány mentesítésén és<br />
a meddőség minimálisra való csökkentésén. Felismerte, hogy továbblépni csak a mesterséges<br />
termékenyítéssel lehet. A közeli kisbéri Mesterséges Termékenyítő Állomás segítségével<br />
222
meghonosította az állományban az új módszert, és bevezette a szaporodás-biológiai kezeléseket,<br />
vizsgálatokat. Komoly eredményeket ért el a fertőző borjúbetegségek megszüntetésében, a<br />
meddőségkezelésben és a tőgygyulladások megelőzésében. Nem véletlen, hogy egyetemünk<br />
felkérte a nyári terápiás gyakorlatok vezetésére. Sok állatorvos kolléga még ma is tartja vele a<br />
kapcsolatot. 1971-ben felkérték a pápai Állami Gazdaság főállatorvosi teendőinek ellátására.<br />
Az egész gazdaságra kiterjedő szarvasmarha-, ló-, juh- és sertés-egészségügyi technológiát<br />
készített. Részt vett az új telepek építésének tervezésében. Irányította a fertőző betegségektől<br />
való mentesítő és megelőző munkákat.<br />
Ezután a vaszari Hunyadi Mgtsz-ben lett főállatorvos. Ebben az óriási tsz-ben 11<br />
községben több ezer férőhelyes tehenészet, ötezer férőhelyes hízómarha-telep, tízezer férőhelyes<br />
juhtelep felügyelete tartozott hozzá. Részt vett a telepek tervezésében, betelepítésében, az állategészségügyi<br />
technológiák telepenkénti kidolgozásában. Inszeminátorokat képeztetett ki, és külön<br />
állatorvosokat alkalmazott telepenként. Ez a szupergazdaság nem tudta másként eredményeit<br />
növelni, csak úgy, hogy kétes, rizikóval tele ügyleteket kötöttek, sok kellemetlen helyzetet okozva<br />
az állat-egészségügyi hatósági munkában.<br />
Egészségét nem akarta kockára tenni, ezért állást változtatott. Megszervezte az<br />
Észak-Dunántúli Mesterséges Termékenyítő Állomáson a termékenyítő hálózatot. Járta a megye<br />
üzemeit, szabadon beszélgetett emberekkel, és megszűnt az a stressz, amely a nagyüzemekben<br />
ránehezedett. Számára ez jelentette a megnyugvást, az életet. 1989-ben, 60 éves korában<br />
nyugdíjba ment.<br />
Szakmai munkássága sokszínű volt. Állatorvosi munkájáért több kitüntetést kapott,<br />
úgymint a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója, két alkalommal, Állami Gazdaságok Kiváló Dolgozója,<br />
Veszprém Megyéért Érdemérem arany fokozata és sok elismerő oklevél. Németh doktor nemcsak<br />
állatorvos volt, hanem aktívan részt vett a közéletben is. Számos civil szervezetnek tagja: a pápai<br />
Jókai Kör, Református Öregdiákok Köre, Magyar Veterán Ejtőernyősök Szövetsége vezetőségi<br />
tagja.<br />
Feleségével nagy szeretetben, sajnos, gyermekáldás nélkül élték, amíg el nem<br />
szólította tőle az Úr. Szabadidejében rengeteg szakirodalmi és szépirodalmi könyvet olvasott.<br />
Széles körű érdeklődése a világ és hazánk társadalmi, kulturális értékeinek megismerése felé<br />
orientálta. Elképesztő ismeretanyaggal rendelkezik, amely nagyon sok barátot vonz. Szerény<br />
modora miatt soha nem érezték beszélgetőpartnerei, hogy magas szintű műveltségét mások<br />
háttérbe szorítására használta volna. Ez teszi őt igazán lelkileg gazdaggá. Sajnálatos, hogy látása<br />
az utóbbi időben annyira megromlott, hogy szeretett könyveit félre kellett tennie. Az aktivitása, az<br />
emberszeretete, az Istenbe vetett hite megmaradt, ami életét boldoggá, békéssé, örömtelivé teszi.<br />
A megye állatorvosainak az a véleményük, hogy valóban méltó helyre került a dr. Bödecs Lajos<br />
nevével fémjelzett emlékérem.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2002. 13. 2. 41-42.<br />
223
Újabb akadémikussal lettünk gazdagabbak<br />
<strong>Dr</strong>. Varga János<br />
<strong>Dr</strong>. Varga János professzor úr akadémiai székfoglaló előadását<br />
végighallgatva büszke voltam arra, hogy állatorvos vagyok. A kitűnő<br />
szakember, kutató és oktató méltón fogja képviselni szakmánkat a Magyar<br />
Tudományos Akadémián. A nagy elődök nyomdokain haladva elismerést<br />
vívott ki magának és ezen keresztül az egész állatorvos-társadalomnak.<br />
A Magyar Állatorvosok Lapja részletesen beszámolt az ünnepi székfoglalón<br />
elhangzottakról, így én, szokásomhoz híven, a professzor úr magánéletéről,<br />
pályafutásáról érdeklődtem. Így vall magáról:<br />
„1941-ben Győrött születtem. Féléves koromban hazaköltöztünk<br />
Mosonmagyaróvárra, ahol nagyszüleim éltek. Itt végeztem az általános iskolát és a gimnáziumot,<br />
ahol jeles eredménnyel érettségiztem. A szünidőket nyáron is, télen is szinte teljes egészében<br />
az erdőkben és a vizek körül töltöttem. Télen korcsolyáztunk a befagyott Mosoni-Dunán, a vár<br />
körüli tavon, nyáron pedig úsztunk, horgásztunk, eveztünk a Kis-Dunán, a Lajtán, a Szigetköz<br />
holtágaiban. Gyermekkoromtól szerettem a természetet. Gimnazista koromban nyáron dolgoztam,<br />
hogy a ruhámat és a cipőmet megvásárolhassam.<br />
Nagyon szerettem gimnáziumba járni. Tudós tanáraim voltak, akik szigorúságuk mellett<br />
szertettel, kitűnő pedagógiai érzékkel megszerettették velünk tantárgyaikat. Engem különösen<br />
érdekelt a fizika, a biológia, a kémia és a földrajz. Nagyon sok térképet rajzoltam, akkor még nem<br />
sejtve, hogy ezen országok jelentős részét a későbbiek folyamán lehetőségem lesz felkeresni.<br />
1956-ban másodikos gimnazista voltam. Az emlékezetes sortűz napján a gazdászok,<br />
tanáraink akarata ellenére, bennünket is kivittek a tervezett tüntetésre a Hanság Múzeum előtt<br />
lévő 1848-as szobor elé. Ott a beszédek és szavalatok közben hallottuk a gépfegyversorozatok<br />
tompa hangát. Aznap este láttam a temetőben volt osztálytársaimat holtan.<br />
A gimnáziumi év végén nehéz volt a pályaválasztás, mert tanáraim szerették volna, ha<br />
az ő általuk tanított tárgyak művelőjeként a későbbiek folyamán mint kollégájukat köszönthetnek.<br />
Én mégis az Állatorvostudományi Főiskolára jelentkeztem, ahova 1959-ben felvettek. Mivel<br />
tudtam, hogy otthonról segítséget nem kaphatok a szereteten kívül, így belevettem magam a<br />
szorgalmas tanulásba, hogy az ösztöndíjamat a vizsgák letétele után is megkaphassam. Így<br />
történt, hogy fél évet töltöttem már Budapesten, és a városból csak a kollégiumtól a főiskoláig<br />
terjedő utat ismertem. A félévi vizsgák letétele után jutott először eszembe, hogy azért a fővárost<br />
is illene megismernem. Egy idő után felfedeztem, hogy a város körül is vannak erdők, hegyek,<br />
ahova lehet menni kirándulni, a fürdőkbe pedig úszni. A téli hétvégeken diákbálokra jártunk, majd<br />
több társammal bérletet vásároltunk az Erkel Színházba. Az egyetemi évek minden nehézség és<br />
a szűkös anyagiak ellenére is nagyon szépek voltak. Az öt év alatti, összesen ötven-egynéhány<br />
vizsgából egy jó osztályzatú jegyem volt parazitológiából, a többi mind jeles. A parazitológia is azért<br />
sikerülhetett így, mert a sor végén ültem, és a megválaszolatlan kérdések mind rám maradtak.<br />
A negyedik év végén kimehettem Berlinbe, a Humboldt Egyetem Állatorvosi Karára gyakorlatra.<br />
224
Ekkor voltam életemben először külföldön.<br />
1964-ben, a diploma megszerzése után az MTA Állategészségügyi Kutató Intézetében<br />
kezdtem dolgozni, 1967-ben kerültem a Járványtani Tanszékre, ahol jelenleg is dolgozom. Itt<br />
végigjártam az oktatói ranglétra különböző fokozatait. 1985-ben Szent-Iványi Tamás nyugdíjba<br />
vonulásakor neveztek ki egyetemi tanárrá, és egyúttal ötéves időtartamra a tanszék vezetőjévé.<br />
Ez a munka már korábban sem volt ismeretlen előttem, mert a diploma átvétele előtt három évvel<br />
diákkörös hallgatóként Kemenes Ferenc mellett dolgoztam, eltanulva tőle az experimentális munka<br />
szeretetét. Szent-Iványi Tamás, bár akadémiai státusban a tanszéken dolgozott, egészen 1976-<br />
ig nem vett részt az oktatásban. Vele először akkor kerültem szorosabb szakmai kapcsolatba,<br />
amikor 1966-ban friss diplomásként együtt mehettem el vele egy egyhetes szakmai értekezletre<br />
Bulgáriába. Nagyon csodáltam nyelvtudását, széles körű szakmai ismereteit, egyenes emberi<br />
tartását.<br />
A tanszéken a munkakörülmények ideálisak voltak. Eleinte az oktatásban csak a<br />
gyakorlati munkával bíztak meg, így bőven maradt időm a laboratóriumi munkákra, kutatásokra.<br />
Főleg bakteriológiai kérdésekkel foglalkoztam (Escherichia coli fertőzések malacokban,<br />
borjakban, a törzsek antigén szerkezete, a vakcinás védekezés lehetőségei, a madarak<br />
salmonellosisa, kórjelzés, védekezés, Pasteurella fertőzések emlősökben, a baromfikolera,<br />
Haemophilus fertőzések, Campylobacter fajok okozta fertőzések, Rhodococcus okozta fertőzések<br />
csikókban, Ornithobacterium rhinotracheale stb.). Később a ló- és sertésinfluenza elleni<br />
oltóanyag hatékonyságának vizsgálatát, a lovak rhinopneumonitise elleni védekezés kérdései, az<br />
Aujeszky-féle betegség elleni mentesítés, valamint az IBR és a BVD elleni mentesítés gyakorlati<br />
megvalósítása foglalkoztatott. Kinevezésem után jóval kevesebb időm maradt laboratóriumi<br />
munkákra, mert az időm nagy részét az oktatás, a szakállatorvos-képzés, a vizsgáztatás, később<br />
az angol nyelvű oktatás, tudományos konferenciák kötötték le.<br />
Kandidátusi fokozatot 1976-ban, az állatorvos-tudomány doktora fokozatot pedig 1994-<br />
ben szereztem meg bakteriológiai témákat tárgyaló értekezések alapján. Több külföldi szakmai<br />
és tanulmányúton vettem részt, többek között előadói minőségben. 1975-ben Weybridge (Nagy-<br />
Britannia), 1979-ben Koppenhága, 1989 München, 1991-92-ben fél éven át a bakteriológiát, és a<br />
baktériumok okozta fertőző betegségeket oktattam a berlini Freie Univerzität állatorvosi karán.<br />
85 tudományos közleményem, több egyetemi jegyzetem és szakkönyvem jelent meg,<br />
amelyek mindegyike társszerzőkkel készült. A tankönyvek közül a legfontosabbnak A háziállatok<br />
fertőző betegségeit (1999) tartom. Számos szakmai társaságnak vagyok tagja, vezetőségi tagja<br />
vagy elnöke (Magyar Mikrobiológiai Társaság, Magyar Zoonózis Társaság, az MTA Állatorvostudományi<br />
Bizottsága, a Magyar Állatorvosok Lapja, az Acta Veterinaria Hungarica, a Journal of<br />
Veterinary Medicine B szerkesztőbizottsága).<br />
Munkámat több kitüntetéssel ismerték el. 2001. májusában pedig a Magyar Tudományos<br />
Akadémia is tagjai sorába választott. Úgy érzem, hogy az Akadémia tagjaként még több eséllyel<br />
tudom képviselni és talán érvényre is juttatni a szakma érdekeit.<br />
A családomról csak annyit, hogy 1969-ben megnősültem. Két gyermekünk van, és<br />
1993-ban megérkezett az első unoka. Így büszke nagypapa lettem.<br />
A rendszerváltozás kezdetétől sajnos az oktatás feltételei fokozatosan romlottak, és<br />
225
ez nem használt az oktatás színvonalának sem. A sorozatos költségvetési megszorítások, az<br />
oktatói létszám jelentős csökkenése, a hallgatói létszám jelentős növekedése nagyon megterheli<br />
az oktatókat, így alig marad idő kutatómunkára. Nem használt a felsőoktatásnak az egyetemek<br />
kényszer-összevonása sem. A költségek növekedtek, az ügyintézés bürokratikusabbá és lassabbá<br />
vált, a remélt előnyök egyelőre váratnak magukra. Mindezek ellenére személy szerint jól érzem<br />
magam, és igyekszem a továbbiakban is megtenni mindazt, amit az oktatás, a kutatás és az egész<br />
állategészségügy érdekében szükségesnek látok…”<br />
Ehhez kívánok új akadémikusunknak jó egészséget, optimizmust és további szakmai<br />
sikereket.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2002. 13. 2. 42-43.<br />
226
Az élelmiszer-higiéniai munkák elkötelezettje<br />
<strong>Dr</strong>. Garaczi <strong>Imre</strong><br />
Merő véletlen, hogy lapunk mostani számában két olyan személy<br />
tevékenységét méltatom, akik szívvel-lélekkel végezték élelmiszer-higiéniai<br />
munkájukat. Berezvai doktor Budapesten, sőt országosan is ismert<br />
szaktekintély, míg dr. Garaczi Imrét szintén egy frekventált helyen, a Balaton<br />
északi partján és Veszprém megye területén ismerik és tisztelik.<br />
Garaczi doktor 1928-ban született Gödöllőn, ahol édesapja<br />
református lelkész volt. Családjában ő volt a legkisebb és egyetlen fiú, akit<br />
három nővére hol kényeztetett, hol pedig „nevelt”, így hamar megtanulta<br />
a körülményekhez való alkalmazkodást. Édesapjának hitoktatói fizetése<br />
szerény körülményeket biztosított a négy gyermek taníttatásához, de szüleinek szeretete mindent<br />
pótolt. Boldog gyermekkora volt, melyhez hozzájárult Gödöllő, a királyi nyaralóhely szelleme.<br />
A kormányzó a nyarakat a gödöllői kastélyban töltötte családjával együtt, és minden vasárnap<br />
megjelent az istentiszteleten. Ősszel, mielőtt visszaköltöztek volna Budapestre, a történelmi<br />
egyházak lelkészeit vendégül látta. 1933-ban, 5 évesen láthatta a világ cserkészei által szervezett<br />
Jamboreet. Ennek hatására már első elemista korában cserkész lett. Elemi iskoláit a gödöllői<br />
református iskolában végezte, míg középiskoláját a Premontrei Kanokrend nyolcosztályos<br />
gimnáziumában. Itt ismerkedett meg feleségével. Ez az ökumenikus vallási nevelés egész életét<br />
meghatározta.<br />
1951-ben az Állatorvostudományi Egyetemen szerzett diplomát. Ezután kinevezték<br />
Bács-Kiskun megyébe, Kerekegyháza községbe körzeti állatorvosnak. Körzetéhez még két<br />
másik község és 200 tanya tartozott. Ezt a nagy körzetet kedvezőtlen munkakörülmények és<br />
rossz útviszonyok mellett 20 éven keresztül látta el. A legnagyobb munkát a háború után elterjedt<br />
fertőző betegségek leküzdése, majd megelőzése adta. Szívesen emlékezik vissza sebészi<br />
beavatkozásaira, amelyeket nagyon szertett végezni. Abban az időben még állatkórházak nem<br />
működtek, így nagyon primitív körülmények között kellett megfelelő körülményeket teremteni a<br />
beavatkozásokhoz. A kényszer azonban nagyúr, mert sok esetben idős, kevés állattal rendelkező<br />
gazdálkodók egyetlen tehenét vagy sertését kellett megmenteni. A feljegyzései szerint 350<br />
tehén nehézellését vezette le a húsz év alatt. Számtalan kocánál végzett császármetszést,<br />
és tömegesen kellett operálni húgyköves sertéseket. Mindezeket állami állatorvosként ingyen,<br />
blokkos rendszerben, ami a mai fiataloknak már csak állatorvosi történelem.<br />
Munkája során rájött, hogy az állatorvosnak komoly feladatot jelent az aggálymentes<br />
élelmiszerek előállítása. 1970-ben meghívták Veszprémbe az újonnan felállított élelmiszerhigiéniai<br />
osztály vezetésére. Ekkor Balatonfüredre a családi házukba költöztek. Az élelmiszerhigiénikus<br />
szakállatorvosi diploma megszerzése után megszervezte a megye egységes élelmiszerhigiéniai<br />
munkáját a korábban külön-külön működő városi, vágóhídi, piaci szolgálatokból. Fontos<br />
feladatának tekintette az élelmiszer-termelő üzemek higiéniai ellenőrzését, a régi üzemek<br />
tervszerű fejlesztését, az új üzemek működésének engedélyezését. Kiemelt feladatot jelentett az<br />
exportüzemek folyamatos és rendszeres ellenőrzése, hogy a szigorú exportkövetelményeknek<br />
227
megfeleljenek. Megszervezte a laboratóriumi háttérmunkát, hogy az élelmiszerek biztonságosan,<br />
aggálymentesen kerüljenek a fogyasztók asztalára.<br />
Szoros kapcsolatot alakított ki a társintézményekkel, az akkori KÖJÁL-lal, a humán<br />
laboratóriummal, ahol információcserével, közösen végzett ellenőrzésekkel segítették egymás<br />
munkáját. Munkatársai mindenben a segítségére voltak, és ennek a közös együttműködésnek<br />
köszönhető, hogy komolyabb tömeges ételmérgezés a megyében és a Balaton-parton még a nyári<br />
szezonban sem fordult elő. Szórványosan, emberi gondolatlanság miatt egy-egy coli fertőzés,<br />
Salmonella okozta megbetegedés előfordult, amit mindig sikeresen számoltak fel. A falusi kis<br />
vágóhidakat zömükben megszüntették, mert az alapvető higiéniai viszonyoknak sem feleltek<br />
meg. Ezek helyett a vágóhidak helyett regionális kényszervágóhidakat létesítettek, ahol a beteg<br />
állatokat az előírásnak megfelelő körülmények között vágták le, és a hűtésüket is biztosították.<br />
A nagyüzemi tehenészeti telepeken nemcsak a tejhigiéniával, hanem a tőgybetegségek<br />
kiszűrésével, a fejőkészülékek rendben tartásával, kellő fertőtlenítésével, modernizációval<br />
megoldotta a csíraszegény tej előállítását. Ezekben, a munkákban nagy segítséget nyújtottak<br />
a nagyüzemeket ellátó állatorvosok, higiénikusok és a laboratórium minden egyes dolgozója.<br />
Mint volt gyakorló állatorvos vallja, hogy az állat-higiénia, az istálló-higiénia, a takarmányozáshigiénia,<br />
a gondozás-higiénia betartása nélkül nem lehet aggálymentes élelmiszert előállítani.<br />
Ezért mindig kérte a gyakorlatban levő kollégákat, hogy ügyeljenek az állatok tartási viszonyaira<br />
is. Az élelmiszer-higiénia tudománya ezért egy komplex feladat, és megköveteli művelőitől, hogy<br />
a klinikai ismeretekben is otthonosan mozogjanak. 1988-ban, 18 évi higiéniai munka végzése után<br />
Garaczi doktor nyugállományba vonult.<br />
Abban, hogy sikeres pályát futhatott be, nagy szerepe volt feleségének, akit kis<br />
diáklányként ismert meg még gimnazista korában. Társadalmi munkában ő vezette a rendelőjét,<br />
az adminisztrációját, és később is minden munkájában támasza volt. Nemrégen ünnepelték<br />
50. házassági évfordulójukat. A gimnáziumuknak jelenleg is mindketten aktív öregdiákjai.<br />
Az iskolájukat államosították, de 1992-ben az öregdiákok és a még élő tanárok segítségével sikerült<br />
újraindítani. A gimnázium mellé építettek napközi otthonos óvodát, nyolcosztályos általános iskolát<br />
és papi szemináriumot. Az alma mater új épületekkel és egy csodálatos kápolnával gyarapodott,<br />
valóságos iskolavárossá fejlődött. Közben Garaczi doktor átvehette az aranydiplomáját is. Egy<br />
fiuk van, aki a Veszprémi Egyetem docense. Felesége verseket ír, kötetet is jelentett már meg<br />
Füredi Viola néven. Nyugdíjasként unokáival foglalkozik. Marika és Boglárka naponta sok örömet<br />
szereznek számukra ragaszkodásukkal, akikben hajdani ifjúkoruk megtestesítőit látják. Gyakran<br />
hallgat klasszikus zenét (felesége zongorázik), kertészkedik és barkácsol.<br />
Megnyugvással tekint vissza szakmai pályafutására, mert úgy érzi, hogy a bonyolult és<br />
kedvezőtlen körülmények ellenére hozzájárult a hazai élelmiszer-biztonság megteremtéséhez.<br />
Ez a megállapítás valóban így van, Imrém, hiszen a 18 évet együtt dolgoztunk végig.<br />
Azt azonban nagyon fájlalom, hogy a csendes emberek munkáját a feletteseik nem veszik észre,<br />
és még arra sem méltattak, hogy elbúcsúztattak volna nyugdíjba meneteled alkalmával.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek 2002. 13. 3. 32-33.<br />
228
Egy sikeres élet, amely nehezen indult<br />
<strong>Dr</strong>. Berezvai Ferenc<br />
<strong>Dr</strong>. Berezvai Ferenc 1920. április 24-én született Szegváron. Iskolai<br />
tanulmányit egytanerős tanyai iskolában kezdte, összevont osztályban.<br />
A második elemit már Szegváron kezdte, ahol nagyszüleinél lakott.<br />
Középiskoláját bejáróként a szentesi Horvát Mihály Reálgimnáziumban<br />
végezte. 1940 jeles év volt számára. Édesapját megválasztották községi<br />
bírónak Szegváron. Ugyanebben az évben érettségizett. Nagyapja büszke<br />
volt unokájára, és azt mondta: „Erre vártam, nekem az élettől több igényem<br />
nincs.” Két nap múlva a szeretett nagyapa eltávozott az élők sorából.<br />
1940 szeptemberében felvették az állatorvosi egyetemre. Betegség, háború, a<br />
szétzilált gazdaság, a hadifogság nehezítette tanulmányainak folytatását. 1945. április 24-én,<br />
születésnapján került hadifogságba, és szeptember 4-én volt először fedél a fejük felett. Mindez<br />
Franciaországban történt. 1946. március 12-én érkezett haza. Itthon tudta meg, hogy édesapja<br />
szovjet hadifogságban van. A gazdaságuk teljesen tönkrement, két járomba fogható tinóval,<br />
egy vemhes kancával és egy a mongol pusztától Szegvárig hajszolt kistestű ruszki lóval kellett<br />
elkezdeni ismét a gazdálkodást. Édesapja 1947 nyarán érkezet meg hadifogságból, legyengült<br />
állapotban. Amint lehetősége engedte, visszament az egyetemre, hogy tanulmányait befejezze.<br />
Újabb megpróbáltatás várt rá. Éppen Kómár professzor úrnál szigorlatozott, amikor<br />
hívatták a tanulmányi irodára. Zalán Géza közölte vele, hogy azonnali hatállyal felfüggesztik<br />
tanulmányainak folytatása alól, mivel szüleinek vagyoni helyzetéről valótlan adatokat közölt.<br />
Kotlán professzor úrnak és Csek János tanár úrnak köszönheti, hogy ennek ellenére a hátralevő<br />
záró szigorlatokat letehette, akikre mind a mai napig hálás szívvel emlékezik vissza.<br />
Friss diplomásként hivatták az Földművelésügyi Minisztériumba, ahol dr. Merényi Mihály<br />
közölte vele, hogy az Élelmiszeripari Minisztériumba irányítják, ahol leteheti az esküt. Így került<br />
1952-ben élelmiszer-higiénikus munkakörbe. Megszerettette, és nyugdíjba vonulásáig, 1982.<br />
december 31-ig megszakítás nélkül végezte ezt a munkát. 1952 és 1958 között az Élelmiszeripari<br />
Minisztérium Egészségügyi Szolgálata keretében az állami tejipari állatorvosi élelmiszer-higiéniai<br />
munkát végezte. Ebben az újszerű feladatban különösen figyelemre méltó úttörő munkát végzett<br />
a tejhigiéniai gyakorlat kialakításában. Igyekezett az üzemi dolgozók körében is elismertetni a<br />
higiénia fontosságát. Eredménye is lett! Az egyik április 4. tiszteletére rendezett ünnepségen az<br />
üzem egyik oszlopos tagja hozzászólásában elmondta, hogy ő nagyon fontosnak tartja a higiéniát,<br />
mert amikor az északi trepni egyik falrészét kidöntötték, ott annyi sok coli- és egyéb baktériumot<br />
találtak, hogy nem győzték taposni. A felszólalót óriási taps fogadta, aki „duce-pózba” vágta magát,<br />
és úgy élvezte szavai sikerét.<br />
1958-ban áthelyezték a Fővárosi Tanács V. B. központi húsvizsgáló állomására, ahol<br />
229
önálló profilú tejhigiéniai laboratórium megszervezésére, valamint az intézmény állatorvosainak<br />
gyakorlati tejhigiéniai továbbképzésre kapott megbízást. Tevékenysége eredményeként a piaci<br />
és üzlethálózati állatorvosi húsvizsgálat mellett kellő gyakorlati szakmai biztonsággal bevezetésre<br />
kerülhetett Budapesten a tej és a tejtermékek rendszeres állatorvosi ellenőrző vizsgálata is.<br />
Berezvai doktor az általa szervezett tejhigiéniai laboratórium vezetőjeként működött 1971-ig,<br />
amikor a Fővárosi Állat-egészségügyi Állomás Élelmiszer-higiéniai Felügyelőség vezetőjévé<br />
nevezték ki. Ebben a minőségben nyugállományba vonulásáig általános szakmai elismertség<br />
mellett, hozzáértéssel és eredményesen irányította a mintegy 100 fős létszámú felügyelőség<br />
munkáját.<br />
A rutinfeladatok jó ellátása mellett gondot fordított a szakmai ismeretek közreadására<br />
is. Társszerzője és szerkesztője volt a MAE kiadásában, 1968-ban megjelentetett Útmutató az<br />
állatorvosi élelmiszervizsgálatokhoz című kézikönyvnek, valamint az Élelmiszerek kereskedelmihigiéniai<br />
ellenőrzése című, 1974-ben készített jegyzetnek. A tejminőség javítása és a tőgygyulladások<br />
megelőzésének problémái témakörben, 1969-ben, Moszkvában tartott tudományos konferencia<br />
előadásainak téziseit tartalmazó könyvben Berezvai doktor szakdolgozata, illetve előadása is<br />
helyet kapott. Közleményei jelentek meg a Magyar Állatorvosok Lapjában, az Élelmiszervizsgálati<br />
Közleményekben, a Tejiparban, a Szabványosításban. Rendszeres előadó volt a megyei állategészségügyi<br />
állomások által szervezett állatorvos-továbbképzőkön, különféle tanfolyamokon,<br />
társadalmi egyesületi rendezvényeken. A Tejipari Szabványosítási Szakbizottság tagjaként<br />
tevékenyen részt vett a tej és a tejtermék szabványok kimunkálásában. 1960-62 között az MTA<br />
Állatorvos-tudományi Bizottság mellett működő élelmiszer-higiéniai albizottság titkára. 1962-73<br />
között a MAE Állatorvosok Társasága Élelmiszerhigiéniai Szakosztályának titkára, 1973-78 között<br />
a társaság megbízott titkára.<br />
Berezvai doktor külön érdeme, hogy széles körű szakmai ismeretit kiváló szervező-,<br />
irányító- és vezetőkészségével, kitűnő érzékkel tudta hasznosítani intézménye számára. Munkáját<br />
az alábbi kitüntetésekkel ismerték el: 1955-ben az Élelmiszeripari Kiváló Dolgozója miniszteri<br />
kitüntetés, 1964-ben FM Miniszteri Dicséret, 1973-ban a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója, 1978-<br />
ban Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetés, a Magyar Szabványügyi Hivatal Emlékplakettje, a MAE<br />
Aranykoszorús Jelvénye, 1967-ben a Munka Érdemrend ezüst fokozata, 1982-ben a Munka<br />
Érdemrend arany fokozata kitüntetés.<br />
Családjáról nagyon kedvesen nyilatkozik, amit érdemes szó szerint idézni: „Megértem<br />
az 50. házassági évfordulómat. Egy leányunk van, aki a Chinoin Rt.-nél vegyészmérnök. Két<br />
szépreményű unokánk már gimnazista. 80 éves kor felett már előre nézni alig érdemes, nemigen<br />
van látnivaló. A felnövő unokák sem tudják visszavarázsolni a babaévek semmivel sem pótolható<br />
tiszta szépségét. Szerencsére leányunk jóvoltából videofilmen rögzítve felidézhetjük unokáink<br />
életének csaknem valamennyi fontosabb eseményét. Egy este a kis unokákkal imádkoztunk,<br />
de a játékot nem akarták abbahagyni. A párnacsata után erélyes hangon léptem közbe, mire<br />
csend lett. Ez után odamentem Zolikához, hogy puszit adjak neki, aki pityeregve így szólt:<br />
»Kisgyermek-szomorítónak nem adok puszit.« Mit tehetem, odamentem Tomikához, puszit adtam,<br />
230
megsimogattam, és szinte bűntudattal csendben kifelé indultam. Az ajtóhoz értem, amikor halkan<br />
megszólalt Zolika: »Papám puszi, jó éjt.« Könnyes szemmel viszonoztam.”<br />
Ferikém, azt kívánom a lapunk hasábjain keresztül, hogy még nagyon sokáig<br />
gyönyörködhessél ezekben a felvételekben, mert ezekért érdemes élni.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2002. 13. 3. 33-34.<br />
231
Mészáros János akadémikus 75 éves<br />
Kedves ünnepségnek lehettem meghívottja és résztvevője 2002.<br />
május 21-én a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. Az MTA<br />
vezetése, az állatorvos-tudomány neves képviselői, a magyar agrárgazdaság<br />
elismert szakemberei, volt munkatársak, barátok, tanítványok szeretettel<br />
köszöntötték Mészáros Jánost 75. születésnapja alkalmával.<br />
A tudományos ülés előadói voltak: Dohy János, Harrach Balázs,<br />
Varga János, Nagy Béla, Pálya Vilmos, Fodor László, Stipkovits László,<br />
<strong>Dr</strong>én Csaba, Tóvári József, Varga Zsuzsanna és Dobos-Kovács Mihály.<br />
A napirenden kívül, külön köszöntötték a professzor urat Vizi E. Szilveszter, Glatz<br />
Ferenc, Szendrő Péter, Solymosi Rezső és Solti László. A kedves köszöntők után Mészáros János<br />
meghatódva az alábbiakban fogalmazta meg gondolatait az elmúlt 75 évről:<br />
„Azon kevesek közé tartozom, akik még személyesen kapcsolatban lehettek Kotlán<br />
Sándor, Köves János, Marek József, Manninger Rezső, Mócsy János 80 évet vagy többet megélt<br />
professzorokkal. Ők, amikor szóba hoztuk születésnapjuk megünneplését, szellemes szavak<br />
kíséretében elzárkóztak ettől. A barátaim meggyőztek arról, hogy ebben nem feltétlen szükséges<br />
követni a nagy elődöket. Meghat, és őszintén köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttek velem együtt<br />
ünnepelni.<br />
Generációm nagyon sok nehézséget, többek között egy világháborút, számos társadalmi<br />
változást élt át, és ezek egyéni életükre is kihatottak. Gyermekkoromban az olykor tanyánkra<br />
vetődött Haála Albert állatorvost félistennek tekintettem. Talán nem hat komolytalannak, ha az<br />
állatok sorsa iránti korai érdeklődésem jelének tartom, hogy már az 1938-as száj- és körömfájásjárványban<br />
kékköves tejföllel kenegettem apám teheneinek lábsebeit.<br />
Aztán jött a hozzám hasonló parasztgyerekek ma sablonosnak tartott sorsa. Falum<br />
református papja, Madarász József nagytiszteletű úr addig járt a szüleimhez, míg sikerült rávenni<br />
őket, hogy engedjenek továbbtanulni, s bejuttatott a Debreceni Református Kollégiumba. Újabb<br />
társadalmi fordulat eredményeként megnyíltak a népi kollégiumok, s a falusi gyerekek részére is<br />
lehetővé vált az egyetemre jutás. 1947-ben kerültem az állatorvosi karra azzal a szándékkal, hogy<br />
visszamegyek falura gyógyító állatorvosnak. Ezt az ideámat segítendő voltam két éven át Mócsy<br />
professzor diákköröse, mert mellette lehetett a legtöbb »mesterfogást« megtanulni. 1951-ben<br />
Bartha Adorjánt behívták katonának, és a megüresedett helyre Mócsy professzor úr ajánlására<br />
Manninger professzor úr engem hívott meg. Az ő személyes varázsa egy életre megfogott.<br />
Most, 75 évesen ebben is a predesztináció szerepét látom. Nem tudom, hogy így rendeltetette,<br />
ha visszagondolok arra a csodálatosan szép életpályára, amelyen Manninger professzor úr<br />
elindított. Néhány hónapos diplomával embert próbáló feladatot bízott rám, és nyugállományba<br />
vonulása előtt engem jelölt utódjának. Egész életemre kihatott, hogy utódjaként kellett helytállnom<br />
a tanszéken és a kutatóban is, hiszen Csontos tanár úr nyugalomba vonulása után, 1959-ben<br />
határozott céllal nevezett ki oda igazgatónak. Palyusik Mátyás, Kemenes Ferenc, Szent-Iványi<br />
Tamás, Bartha Adorján elhalálozása után egyedüli élő tagja vagyok a szűkebb értelemben vett<br />
232
manningeri iskolának, higgyék el, szorongató érzés az ebből eredő felelősség.<br />
Ha most, 75 évesen a leltáron gondolkozom, a munkatársaimmal elért kutatási<br />
eredmények mellett főleg arra vagyok büszke, hogy minden tőlem telhetőt megtettem a<br />
nagynevű elődeink által kijelölt út folytatásáért. Ők kiváló kutatók voltak, és igazi nagyságukat,<br />
világhírnevűket könyveikkel, lenyűgöző előadásaikkal és az életben helytálló tanítványaik<br />
nevelésével alapozták meg. Bizonyára szerénytelenségnek hat, de én képességeim szerint<br />
elsősorban őket kívántam követni. Az oktatást és továbbképzést mindenekfeletti fontosságúnak<br />
és kivételes élménynek tartottam. Erre jól felkészülhettem, mert a tanszék legfiatalabb<br />
oktatójaként én voltam a járványtani órák »bekészítője«, és így 8 éven át hallgathattam Manninger<br />
professzor úr előadásait. Ez nemcsak a tantárgy alapos elsajátítását eredményezte, hanem a<br />
Nagy Mester pedagógiai-didaktikai módszereiből is ragadt rám valami. Emellett járványtani<br />
tudásom, szemléletem alakításában, nagyban segített, hogy örököltem a Hutÿra-Manninger<br />
korában kialakult szokást: ha a gyakorló állatorvosok a fertőző betegségekkel kapcsolatban új<br />
esettel vagy szakmai nehézséggel találkoztak, ha a minisztérium a fertőző betegségeket érintő<br />
rendeletet akart kiadni, akkor a Járványtani Tanszéket keresték meg. A tanszéken vitattuk meg a<br />
készülő rendeleteket, irányelveket, rendszeresen jártuk a vidéket, együtt töprengtünk a gümőkór,<br />
a brucellosis, a sertéspestis, baromfityphus, majd a kutatóban a leukosis, a mycoplasmosisok és<br />
a többi baromfibetegség helyi és országos problémáinak megoldásán.<br />
Ezek ismertetése során volt olyan év, amikor az egyetemi előadásokon kívül ötven<br />
továbbképző előadást tartottam a megyeszékhelyeken. Ezek során rengeteget tanultam, és ezért<br />
tudtam »életszerű« egyetemi órákat, továbbképző előadásokat tartani. Életem szép emléke az<br />
előadásaimmal kapcsolatos sok kérdés, mert ez azt jelenti, hogy fel tudtam kelteni a hallgatóság<br />
érdeklődését.<br />
Az életszerű oktatást segítette az is, hogy a felső agrárvezetés, gyakran miniszterek<br />
is, egész napos megbeszéléseket tartottak a szakemberekkel. Soós Gábor vezetésével éveken<br />
át havonta vitattuk meg a MEDOSZ Szakemberek Szakosztályában az agrár-felsőoktatás és -<br />
kutatás időszerű tennivalóit.<br />
A saját tapasztalatok szerzése mellett igyekeznem kellett megismerni a fertőző<br />
betegségekkel kapcsolatos külföldi eredményeket is. A német, majd az angol nyelvű szakirodalom<br />
olvasása esetenként több órát igényelt. Esetenként, mert Manninger professzor úr arra nevelt<br />
bennünket, hogy a »laboratóriumban dolgozni kell, olvasni otthon akár a díványon fekve is lehet«.<br />
A tanszék egyetlen laboratóriumában sem volt íróasztal, s mikor ezt a kutatóban is szerettem<br />
volna bevezetni, csúfos kudarcot vallottam. Hamar beláttam, hogy a kutatóknak volt igazuk.<br />
Még egy forrásból merítettem: 30 évig voltam a KGST-országok állatorvosi kutatásainak<br />
főkoordinátora. Ezeket a sok forrásból megszerzett ismereteket nemcsak előadásaimban, hanem<br />
továbbképzésekre készült dolgozataimban is igyekeztem hasznosítani, amelyek sokat segítettek<br />
a vezetésem alatt álló tanszék és intézet időszerű kutatási témáinak kialakításában.<br />
Mind a Járványtani Tanszéken, mind a kutatóintézetben kiváló munkatársaim voltak.<br />
Ők kutatásaikban már specializálódtak, külföldre mehettek. Döntő feladatomnak tartottam<br />
kutatási lehetőségeik javítását, és eredményeik hasznosítását, az oktatásba, a tankönyvekbe<br />
való átültetését. Nagy öröm számomra, hogy korábbi munkatársaim szakterületük nemzetközileg<br />
233
elismert specialistái lettek, néhányan az akadémiai tagságig vitték, s nagy részük az akadémia<br />
doktora. Köszönöm, hogy együtt dolgozhattunk, s talán néha eszükbe jut szerény szerepem<br />
pályájuk indításában.<br />
Hosszú szakmai pályafutásom alatt, a magyar állatorvosok által elérhető szinte<br />
valamennyi kitüntetést, díjat megkaptam. Ezekért nem törtem magam, de jöttek. Ami ezek<br />
közül meghatott, Solti dékán úr bejelentése, miszerint a Szent István Egyetem a honoris causa<br />
diplomát adományozza számomra. Azt is nagyra értékelem, hogy a poros faluból szép várossá lett<br />
Nádudvar, Kocsmáros Sándor polgármester és Szabó István tsz-elnök urak útján díszpolgárává<br />
választott. Örülök, hogy mindketten megtiszteltek jelenlétükkel. Az elismerések feletti örömöknél<br />
is fontosabbnak tartom, és megnyugvással tölt el, hogy ötvenéves pályafutásomból az aktív négy<br />
évtizeden át együtt lélegeztem a magyar állatorvosi karral, osztoztam örömeiben, gyötrelmeiben, s<br />
ha nem hat szerénytelenségnek, úgy is fogalmazhatnék, hogy ezért nem éltem hiába, s tetteimmel<br />
talán hazám javát is szolgáltam. Minden közös eredmény örömet szerzett, mert nagy igazság van<br />
abban, hogy »nem a dolgok tesznek boldoggá, hanem az, ha boldogságot találsz a dolgokban«.<br />
Egész életemben sokat dolgoztam, talán többet is vállaltam, mint szabad lett volna. Hogy ebben<br />
az örök tenni akarásban mennyi része volt a szülői háznak, a belém ivódott református »mindig<br />
munkálkodjatok« tanításnak vagy a Járványtani Tanszéken mindennap elhangzó »Na, mi újság,<br />
fiam« manningeri kérdésnek, nehéz volna megmondani, de mind egy irányba hatott.<br />
Ez az örök tenni akarás jellemezte otthoni esti óráimat is, ezért tartották gyermekeim<br />
és unokáim rabszolgaságnak, és ebben igazuk volt. Ezt gondolhatta feleségem is, de ő még<br />
egészsége rovására is mindent megtett azért, hogy én minél zavartalanabbul dolgozhassam.<br />
Az elmúlt év őszén tartottuk megismerkedésünk színhelyén, Debrecenben az aranylakodalmunkat,<br />
s állítom, hogy boldog házasságunk 51 éve alatt igazán szívem társa volt és mindenben<br />
támogatott. Ez csak a szív szava lehetett, mert (bizonyára helytelenül) soha nem beszéltem neki<br />
szakmai, munkahelyi kérdésekről. Tehát nem objektív mérlegelés, hanem a szeretet alapján állt<br />
mellettem. Pál apostol óta tudjuk, hogy a szeretet nem mérlegel, a szeretet mindent eltűr, és<br />
ez tökéletesen illik feleségemre. Ha már pályám alakulásában is érzékelhettem a predesztináció<br />
szerepét, házasságomban is annyira szerencsés voltam és vagyok, hogy azt talán nem is mi ketten<br />
alakítottuk így. Abban, ami rajtunk múlott, amit elértünk, kettőnk közül egyértelműen feleségemé a<br />
nagyobb érdem. Nem szereztünk nagy vagyont, de nagy elégtételünk, hogy érzéseink szerint az<br />
életben helytálltunk, gyermekeink, unokáink nagyon szorgalmasak, műveltek, jól haladnak, s talán<br />
etikai, erkölcsi nézeteikben, emberi magatartásukban is követnek bennünket.<br />
75 évesen úgy érzem, betöltöttem az állatorvos-történetből rám eső láncszem szerepét.<br />
Igyekeztem utódokat nevelni, s családunk útja is rendben van, azaz tőlem telhetőleg mindent<br />
megtettem, hogy folytatódjék mindaz, amit életcélomnak tartottam, amiért eddig éltem.<br />
Köszönöm a sok jókívánságot, és köszönöm, hogy ilyen sokan megtiszteltek<br />
jelenlétükkel.” - fejezte be Mészáros János életútjának ismertetését a szűnni nem akaró taps<br />
közepette.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2002. 13. 4. 44-45.<br />
234
Egy szerény egyetemi tanár<br />
<strong>Dr</strong>. Vörös Károly<br />
Amikor a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében<br />
meghallgattam dr. Vörös Károly professzor úr akadémiai doktori<br />
értekezésének sikeres megvédését, úgy éreztem, hogy lapunkban írni kell<br />
róla. Hosszas levelezés és többszöri személyes találkozás után sikerült<br />
meggyőznöm őt, hogy nemcsak az idős kollégák életéről érdemes írni,<br />
hanem azokról a még aktív állatorvosokról is, akik a tudományt magas<br />
szinten művelik, és továbbadják azt a felnövekvő állatorvos nemzedéknek.<br />
Életéről, munkásságáról az alábbiakban számol be:<br />
„1952-ben születtem Budapesten. Édesapám gépészmérnök,<br />
édesanyám középiskolai nyelvtanár volt, így a biológia közelebbről az állatorvoslás iránti<br />
érdeklődésem nem a családi háttérből adódott. Talán édesapámtól »örököltem« a műszaki dolgok<br />
iránti érdeklődésemet, és bizonyos hajlamot a rendszeretetre, amit közvetlen munkatársaim<br />
olykor emlegetnek. Édesanyámnak köszönhetem az idegen nyelvek iránti vonzódásomat és azt,<br />
hogy viszonylag könnyen tanultam a nyelveket. Az általános iskola első hat osztályát Kőszegen<br />
végeztem, ahol több olyan barátom volt, akiknek a szülei gazdálkodó, állattartó emberek voltak.<br />
Innen származik az állatok iránti érdeklődésem, és ettől kezdve szerettem volna biológus, majd<br />
állatorvos lenni.<br />
Középiskolai tanulmányimat a budapesti Fazekas Mihály Gimnáziumban folytattam.<br />
A biológia mellett érdekelt az irodalom, közelebbről a versmondás, sőt a színjátszás is. Több<br />
szavalóversenyen is értem el helyezést, és tagja voltam a gimnáziumi irodalmi színpadnak.<br />
Irodalmi próbálkozásaim eredményeként később, egyetemi oktatóként sem okozott nehézséget<br />
az előadói szereplés. Gimnáziumi tanáraimra ma is hálával gondolok, mert a tőlük kapott szellemi<br />
útravalót egész életem során hasznosítani tudom. A tanulás mellett mindig szívesen sportoltam,<br />
így egyidejűleg voltam tagja a középiskolai kézilabda- és labdarúgócsapatnak. Az utóbbi sportot<br />
egyetemi hallgatóként, sőt éveken át oktatóként is űztem az egyetemi csapatban.<br />
Az Állatorvostudományi Egyetemen 1976-ban szereztem kitüntetéses (aranygyűrűs)<br />
állorvos-doktori diplomát, és ebben az évben kerültem a Belgyógyászait Tanszékre tudományos<br />
továbbképzési ösztöndíjasként, ahová 1979-ben egyetemi tanársegéddé neveztek ki. 1984-<br />
ben egyetemi adjunktusi kinevezést kaptam, 1988-tól egyetemi docensként, 1991-től pedig<br />
tanszékvezető egyetemi tanárként dolgozom.<br />
Oktatói munkám kezdetben a hallgatói belgyógyászati terápiás és diagnosztikai<br />
gyakorlatok vezetéséből állt. Emellett részt vettem a klinikai betegkezelési gyakorlatok<br />
lebonyolításában is. Adjunktusi kinevezésemet követően számos plenáris betegbemutatót, majd<br />
belgyógyászati előadást tartottam. Több éven át irányítottam és szerveztem a klinikai terápiás<br />
gyakorlatokat. Elsődleges oktatói feladatom - egyetemi tanári kinevezésem óta - az állatorvosi<br />
belgyógyászat oktatása, de emellett a belgyógyászati diagnosztika keretében is tartok előadásokat.<br />
Fakultatív tárgyként tanítom az állatorvosi kardiológiát, és részt veszek a BME és a SOTE által<br />
235
szervezett, másoddiplomát adó orvosbiológiai mérnökképzésben is.<br />
Társszerzője és szerkesztője voltam az elmúlt években megjelent számos belgyógyászati<br />
egyetemi jegyzetnek. A tanszék korábbi vezetőjével, Karsai Ferenc professzorral közösen<br />
szerkesztettük, és több hazai társszerzővel megírtuk az 1993-ban kiadott Állatorvosi belgyógyászat<br />
című könyv első kiadását. A második kiadás első kötetét 1999-ben adtuk közre, a kutyák és<br />
macskák belgyógyászatáról. A második kötet 2002 őszén jelenik meg a lovak, a kérődzők és a<br />
sertések betegségeiről. Oktatói munkám elismeréseként több alkalommal elnyertem a hallgatóság<br />
szavazatai alapján a kiváló előadói díjat az angol és a magyar nyelvű évfolyamokon.<br />
Az elmúlt években számos hazai továbbképző és klinikus szakülési előadást tartottam,<br />
és több szakállatorvos-képző tanfolyamon oktattam a belgyógyászat körébe tartozó tárgyakat.<br />
Külföldi vendégelőadóként szerepeltem már a bécsi, a bolognai, a hannoveri, a lipcsei, a giesseni,<br />
a kassai és a ljubljanai társintézményekben.<br />
Egyetemi oktatóként és tanszékvezetőként is alapelvem, hogy színvonalas oktatói és<br />
kutatói munkát egy egyetemi klinikán csak korszerű betegellátás és kellő beteglétszám esetén<br />
lehet végezni. A klinikai betegellátásban munkám megkezdése óta részt veszek. 1984-1987<br />
között a Belgyógyászati Klinika Nagyállatkórházát vezettem. 1990-ben munkatársaimmal klinikai<br />
diagnosztikai laboratóriumot hoztunk létre. Elsősorban a háziállatok kardiológiai vizsgálata, a<br />
hasi ultrahang-diagnosztika és a flexibilis endoszkópia terén értünk el eredményeket. Eközben<br />
tanszékünkön sokat fejlődött az állatorvosi kórélettan és a labordiagnosztika is, Karsai Ferenc,<br />
majd Gaál Tibor professzorok jóvoltából. A tanszék korábbi vezetőjének erőfeszítéseit folytatva<br />
igyekeztünk megteremteni az állatfajok szerinti és az ezen belüli specializáció tárgyi feltételeit,<br />
és ezek alkalmazását a belgyógyászati kisállat-szakrendelések bevezetése, és az oktatás<br />
korszerűsítése révén. Napjainkra a kisállatok belgyógyászatát teljesen külön műveljük a<br />
nagyállatokétól, mivel az utóbbiakat a 2001-bn átadott üllői Nagyállat Klinikán látják el. Ez egyúttal<br />
azt jelenti, hogy más kollégák foglalkoznak a kisállatok és mások a nagyállatok betegségeivel.<br />
Mivel jómagam mindkét állatfajcsoportra vonatkozó klinikai tapasztalatokkal rendelkezem, ezért<br />
többször megfordulok az üllői klinikán is, és változatlanul tanítom a nagyállatok belgyógyászatát.<br />
Tudományos munkámat a szarvasmarhák enzooticus leukosisát tanulmányozó<br />
kutatócsoport keretében kezdtem. A későbbiekben foglalkoztam a lovak idült ólommérgezésének<br />
hazai előfordulásával és diagnosztikájával. 1980-ban munkatársaimmal először számoltunk be<br />
a kutyák parvovírus okozta bélgyulladásának hazai előfordulásáról és klinikumáról. A következő<br />
években figyelmemet elsősorban a tehenek oltógyomor-helyzetváltozásának szenteltem.<br />
E kutatásaim egy részét a Hannover Állatorvosi Főiskolán, a Szarvasmarha-betegségek Klinikáján<br />
végeztem, M. Stöber professzor irányításával, DAAD ösztöndíj keretében, majd a megkezdett<br />
munkát itthon folytattam. Kandidátusi értekezésemet 1986-ban védtem meg A tejelő tehenek<br />
oltógyomor-helyzetváltozásának előfordulása, kórfejlődése és gyógykezelésének lehetőségei<br />
címmel. Ezen kívül munkatársaimmal közleményeket jelentettünk meg a következő témákban: a<br />
bél leiomyosarcomájának műtéti megoldása lóban, a szarvasmarhák vakbél-helyzetváltoztatásának<br />
klinikuma és gyógykezelése, lymphoid leukosis előfordulása sertésben, a borjak veleszületett<br />
belső agyvelővízkórjának elektro- és pneumoencephalográfiás vizsgálata, módszer kidolgozása a<br />
versenylovak rádió-telemetrikus EKG vizsgálatára.<br />
236
1987-88-ban egy évet töltöttem a Bristoli Egyetem Állatorvosi Fakultásán Welcome<br />
Trust ösztöndíj keretében. Itt J. Holmes professzor mellett tanulmányoztam a lovak kardiológiai<br />
betegségeit, és a lovak kétdimenziós echokardiográfiai vizsgálatával kapcsolatos kutatásokat<br />
folytattam. E munka keretében a lovak kvantitatív echokardiográfiáját megalapozó módszereket<br />
dolgoztam ki. Egyúttal alkalmam nyílt a klinikai betegellátás és az oktatás módszereinek<br />
megismerésére, és az ultrahang-diagnosztika egyéb területeinek tanulmányozására is.<br />
Hazatérésem után az állatorvosi belgyógyászati ultrahang-diagnosztika itthoni<br />
bevezetésére és elterjesztésére fordítottam kutatási és klinikusi tevékenységem jelentős részét.<br />
Az általam irányított kutatócsoporttal eredményeket értünk el a következő területeken: a lovak<br />
echokardiográfiával irányított pericardiocentesise, a kutyák májbetegségeinek ultrahangdiagnosztikája,<br />
a húsevők húgyúti betegségeinek kvalitatív és kvantitatív ultrahang-vizsgálata.<br />
Akadémiai doktori értekezésemet 2002 tavaszán védtem meg sikeresen Az ultrahang-diagnosztika<br />
szerepe az állatorvosi belgyógyászatban címmel.<br />
Tudományos pályám részeként több szakdolgozatos és tudományos diákkörös hallgató<br />
munkáját irányítottam. Az utóbbi öt évben elsősorban a PhD-hallgatók témavezetése tarozik a<br />
feladataim közé. Ez ideig összesen 9 doctorandus témavezetője voltam.<br />
A tudományos pályám során elért eredményeimről összesen 89 referált tudományos<br />
publikációban számoltam be, többségében társszerzőkkel. Hazai folyóiratban 51, míg külföldi<br />
lapban 38 cikkem jelent meg.<br />
Kutatási eredményeinkről számos külföldi és hazai konferencián is tudósítottunk,<br />
amelyekből 23 nyomtatásban is megjelent.<br />
Németül és angolul folyékonyan beszélek, és előadásokat is tartok (mindkét nyelvből<br />
felsőfokú állami nyelvvizsgám van). Ezen kívül alapfokú orosz nyelvtudással rendelkezem.<br />
A már említett két hosszabb tanulmányúton kívül a következő országok állatorvosképző<br />
intézményeit ismertem meg: Hollandia (Utrecht), Belgium (Gent), Németország (München,<br />
Lipcse, Kelet-Berlin), Ausztria (Bécs), Nagy-Britannia (London, Cambridge), Csehszlovákia<br />
(Kassa, Brünn), USA (Philadelphia). Tanulmányutaim során jó kapcsolatokat építettem ki a külföldi<br />
társklinikák munkatársaival és vezetőivel.<br />
1990-1991-ben oktatási rektor helyettesként is dolgoztam egyetemünkön.<br />
Az intézményünk Klinikai Tanácsában 1991-től tagként, 1997-től elnökként veszek részt. Tagja<br />
vagyok az Acta Veterinaria Hungarica, a Tierarzltliche Praxis és a Magyar Állatorvosok Lapja<br />
szerkesztőbizottságának. Alapító tagja vagyok a Klinikus Állatorvosok Egyesületének, amelynek<br />
1991-től titkára, 1998-tól pedig elnöke vagyok.<br />
Egyetemi tevékenységemért 1982-ben rektori dicséretet, 1987-ben Kiváló Munkáért<br />
kitüntetést kaptam. Munkatársaimmal, 10 alkalommal részesültünk Márkus György-díjban a<br />
kutyák gyógyítása terén végzett munkánkért (1984, 1990).<br />
Úgy érzem, hogy egyetemünk Belgyógyászati Tanszékén egész életemre szólóan<br />
megtaláltam azt a munkahelyet, ahol a számomra oly kedves hivatásomat gyakorolhatom,<br />
egyaránt időt szentelve a beteg állatok gyógyításának, a tanításnak és a kutatásnak.<br />
A kiegyensúlyozott, tartalmas élethez azonban nélkülözhetetlennek tartom a harmonikus<br />
237
családi életet is. Szerencsére, ezt is megkaptam az élettől, hiszen 1975 óta élek boldog<br />
házasságban, amelyből két - már felnőtt - gyermekem született. Feleségem családorvos, lányom<br />
25, fiam 24 éves. Gyermekeim már a felsőfokú diploma megszerzése előtt állnak, miközben<br />
mindketten dolgoznak is. Az utóbbi néhány évben régi vágyunk teljesült, amikor egy rákoskerti<br />
családi házba költöztünk. Itt kertészkedve és két kutya, továbbá egy macska társaságában<br />
töltöm szabadidőmet, számos jólhasznosítható, személyes tapasztalatot szerezve állataim<br />
viselkedéséről, életéről.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2002. 13. 4. 45, 48-49.<br />
238
70 éves korában is fiatalos hévvel dolgozik<br />
<strong>Dr</strong>. Tuboly Sándor<br />
Az örök ifjú Tuboly Sándor egyetemi tanár 70 éves korában<br />
is fél évet Spanyolországban tölt, ahol a cáceresi állatorvosi fakultás<br />
vendégprofesszora. Az immunológia és a fertőző betegségek témakörében<br />
tart előadást, emellett részt vesz a vizsgáztatásokban és a fakultás<br />
mindennapi életében.<br />
- Honnan adódott a spanyolokkal kialakult kapcsolatod<br />
- 1992-ben részt vettem a madridi állatorvosi kutatóintézet által<br />
szervezett egzotikus betegségek egy hónapos kurzusán, 16 országból jött<br />
szakemberrel együtt. Délelőtt előadások voltak, majd az ehhez kapcsolódó immundiagnosztikai<br />
gyakorlatok és gyakran éjszakába nyúló viták, megbeszélések. Miután megismerték szakmai<br />
előéletemet, a következő évtől kezdődően bizonyos témakörökre meghívtak előadónak. 1995 óta<br />
pedig fél évet töltök Cáceresben mint vendégprofesszor. Nagyon megszerettem ezt a történelmi<br />
várost, a fakultást és a tanszék családias légkörét, valamint a klubélet spanyolos szokásait.<br />
A fakultáson a munka a „cafeteriában” kezdődik egy kávé mellett, ahol először végig kell tárgyalni a<br />
család, a gyerekek hogylétét, emellett otthonosan kell mozogni az aktuális futballeredményekben,<br />
a bikaviadalok eseményeiben és az országot érintő politikában. Ezek letárgyalása után kezdődhet<br />
a munka.<br />
- Akkor az egyetemi hallgatóság lazán veszi a munkáját!<br />
- Szó sincs róla. Ők ugyanolyanok, mint bárhol a világon az ifjúság, de talán törekvőbbek,<br />
szorgalmasabbak. Ennek oka az, hogy aki jeles eredménnyel végez, az még abban az évben kap<br />
állást. Akik viszont jó vagy ennél gyengébb teljesítményt nyújtottak, azoknak sokszor 1-2 vagy<br />
akár több évet is kell várni az állásukra.<br />
- Nem volt nehéz spanyol nyelven oktatnod<br />
- Tökéletesen bírom a spanyol nyelv társalgási és szakmai részét is. 1969-ben<br />
családommal együtt TESCO szerződéssel a Kubai Köztársaságba utaztam, ahol akkor már több<br />
magyar állatorvos végzett elismert munkát. Eleinte rendkívül nehéz volt kezdetleges szintű spanyol<br />
nyelvismeretem miatt, másrészt a családom Havannában lakott, és pedig a 600 kilométerre lévő<br />
Camagüey nevű városban dolgoztam. A provincia diagnosztikai laboratóriumában a kórbonctan-<br />
, kórszövettan osztály munkáját láttam el. Az ott töltött idő szakmai szempontból rendkívül<br />
hasznos volt számomra, mivel olyan betegségeket ismerhettem meg, amelyek itthon vagy<br />
Európában nem fordultak elő. Soha nem láttam a venezuelai lóencephalitis-járványt, és mégis<br />
sikerült diagnosztizálni a klinikai tünetek és a kórszövettani eredmények alapján. A vizsgálataink<br />
elvégzéséhez egy kitűnően felszerelt „guruló laboratórium” állt rendelkezésünkre, amellyel<br />
a betegségek jelentkezésének helyszínére mentünk, és ott végezhettük el a vizsgálatokat.<br />
A szerződés lejárta után, 1974-ben meghívtak Havannába, ahol másfél évig a központi<br />
diagnosztikai intézetben dolgoztam. Hazatérésem után még öt alkalommal kaptam meghívást 4-<br />
6 hetes kurzusok tartására, amelyekre Havannában, Santa Clarában és Santiago de Cubában<br />
239
került sor. Ezért ne csodálkozz, hogy második anyanyelvem a spanyol.<br />
- Akkor a spanyol nyelvterületen jobban ismernek, mint itthon!<br />
- Azért azt nem. Az viszont tény, hogy a Kubai Mikrobiológus Társaságnak tiszteletbeli<br />
elnöke lettem, és a Tudományos Tanács tagjává választottak. Mégy egy kedves elismerés ért,<br />
amikor sok év után Madridban találkoztam egy friss diplomás kubai állatorvossal, aki megtudta,<br />
hogy magyar vagyok, megkérdezte tőlem, hogy nem ismerem-e „Turytubolyt”. Nagyon meglepődött,<br />
amikor elmondtam, hogy Túry doktor kedves barátom, a Tuboly pedig én vagyok.<br />
- Nagyon sokat beszéltünk külföldi munkádról, de mi van itthon<br />
- 1950-ben felvettek a Magyar Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Karára.<br />
Értelmiségi származásom miatt kollégiumi ellátásban nem részesültem, és ösztöndíjat sem<br />
kaptam. Az első évet jeles eredménnyel abszolváltam, és így másodéven már ösztöndíjas lettem.<br />
Hazulról nem tudtak anyagilag segíteni, hiszen bátyám is egyetemista volt. Az ösztöndíjamat<br />
kiegészítettem azzal, hogy egy kis kápolnában minden vasárnap orgonáltam a szentmisén.<br />
Egyetemi éveim alatt 1953-tól mint TDK-s hallgató 2 éven át végezhettem bakteriológiai munkát a<br />
Járványtani Tanszéken Szent-Iványi Tamás doktor irányításával, akinek szellemisége és a szakma<br />
iránti fanatizmusa „megfertőzött”. 1955-ben végeztem. A diploma megszerzése után Manninger<br />
professzor úr meghívott a tanszékre, de én anyagi okok miatt a kinti praxist választottam. 6 éven<br />
keresztül láttam el Adony községben a körállatorvosi munkát. Sok szakmai tapasztalatot gyűjtöttem<br />
össze a sokrétű és örömet okozó munkák során. Az adonyi éveknek mást is köszönhettem.<br />
Gyakori látogatója lettem a könyvtárnak, ahol megismertem leendő feleségemet. Házasságunkból<br />
két gyermek született, és az unokáink száma is kettő.<br />
- Ne szaladjunk ennyire előre! Téged nem a körzeti állatorvosi munka tett ismertté a<br />
kollégák körében. Erről tájékoztass bennünket!<br />
- 1962-ben elhagytam az akkor már jól menő praxist, és az Országos Állategészségügyi<br />
Intézetben folytattam a munkát. Itt minden laboratóriumi munkát újra kellett tanulnom. Beiratkoztam<br />
angol nyelvtanfolyamra, mert az idegen nyelv ismerete elengedhetetlen a laboratóriumi munkában.<br />
A diagnosztikai intézetben töltött 15 év alatt olyan iskolát jártam végig, ahol kiváló szakemberektől<br />
tanulhattam meg a bakteriológiai, a szerológiai, a virológiai, a kórbonctani, a kórszövettani és az<br />
immunológiai elmélet gyakorlati alkalmazását. Az egyik fő feladatom volt a gümőkór-mentesítés<br />
bakteológiai diagnosztizálása. Mivel ez akkoriban még alig művelt terület volt az állategészségügy<br />
vonalán, ezért 3 hónapot töltöttem a Korányi TBC Szanatórium bakteriológiai osztályán, ahol az<br />
általuk kidolgozott tenyésztési és típus-meghatározási módszereket adaptáltam a szarvasmarhagümőkór<br />
diagnosztikájába. 1969-ben ebből készítettem a kandidátusi disszertációmat<br />
A mycobacterium antigén-szerkezetének összehasonlítása címmel. 1972-ben osztályvezetői<br />
kinevezést kaptam.<br />
- Mikor kerültél az egyetemre<br />
- 1976-ban Szent-Iványi Tamás kikért az intézetből, és meghívott a Járványtani<br />
Tanszékre azzal a feladattal, hogy az immunológiai tárgykört önálló diszciplínává kell fejleszteni.<br />
Kezdetben tudományos főmunkatársként dolgoztam. 1979-ben egyetemi docensi kinevezést<br />
kaptam. 1988-ban egyetemi tanár, 1991-ben tanszékvezető egyetemi tanár lettem 1998-ig, amikor<br />
240
nyugdíjba mentem. 1982-ben megszereztem az állatorvos-tudományok doktora fokozatot a juh<br />
immunrendszerének ontogenesise témakörben.<br />
1991-től a járványtan oktatása is rám hárult, aminek a megfelelő szintű művelésében<br />
jól hasznosíthattam a praxisban, a diagnosztikai intézetben, valamint a szubtrópuson szerzett<br />
ismereteket és tapasztalatokat. Nagyrészt ennek köszönhetem, hogy „Az év legjobb előadója”<br />
címet a hallgatók titkos szavazása alapján 12 alkalommal nyertem el. Az egyetemi oktatások<br />
mellett rendszeresen részt vettem a posztgraduális képzéseken, és örömmel tettem eleget a<br />
megyei továbbképzésekre történt meghívásoknak is.<br />
- Milyen tudományos és kutatómunkát végeztél<br />
- Távirati stílusban a következő kutatásfejlesztési munkákat végeztem: a vírusbetegségek<br />
immunpatológiája, az immunindukció és immunreguláció a perinatalis korban, az immunodeficienciák<br />
kialakulásának feltételei, az immunrendszer ontogenesise, a vírusok okozta foetopathiák, a<br />
colostrum sejtjeinek intestinalis abszorpciója. Munkáim ismertetése, tapasztalatszerzés céljából<br />
Ausztriában, Lengyelországban, Németországban, Svédországban, Angliában, Franciaországban,<br />
Oroszországban, Bulgáriában, Romániában, Vietnámban, Mozambikban, Angolában, Mexikóban<br />
és az USA-ban jártam tanulmányúton. Kutatómunkám eredményeit 123 közleményben publikáltam<br />
és 28 nemzetközi kongresszuson ismertettem. Az oktatás korszerűsítése céljából 11 egyetemi<br />
jegyzetet írtam, és részt vettem 8 könyv megírásában. Ez utóbbiak közül legjelentősebbek az<br />
Állatorvosi mikrobiológia (1998), A háziállatok fertőző betegségei (1999) és a spanyol nyelvű<br />
Manual de microbiología Veterinaria (2001) című könyvek.<br />
- Milyen tudományos bizottságoknak voltál tagja<br />
- Az egyetem doktori tanácsának, oktatási, kutatási, könyvtári, nemzetközi kapcsolatok<br />
bizottságának, és két cikluson át elnöke voltam a Vezető Oktatók és Kutatók Fórumának. 8<br />
éven át dolgoztam az MTA Tudományos Minősítő Bizottságban, és jelenleg is tagja vagyok a<br />
z MTA Állatorvos-tudományi Bizottságának, vezetőségi tagja vagyok a Magyar Mikrobiológiai<br />
Társaságnak és a Magyar Zoonózis Társaságnak. Szerkesztőbizottsági tagja vagyok a Veterinary<br />
Immunology and Immunopathology, a Journal of Veterinary Medicine és az Acta Veterinaria<br />
Hungarica szaklapoknak.<br />
- Gazdag életutadat milyen kitüntetésekkel ismerték el<br />
- Manninger Rezső-emlékérmet, Marek József-emlékérmet, a SZIE Állatorvos-tudományi<br />
Kar Díszpolgára kitüntetést kaptam itthon, Spanyolországban pedig az UNIEX Állatorvosi Fakultás<br />
Oktatási Emlékérmét vehettem át.<br />
- A gyermekkorodról még nem is beszéltünk.<br />
- 1932-ben születtem Hercegfalván, ahol édesapám tanító, édesanyám pedig óvónő<br />
volt. Mindmáig csodálom azt a megszállottságot, ahogy művelték és szerették hivatásukat.<br />
Tízéves koromban a székesfehérvári ciszterci rend Szent István Gimnáziumában folytattam<br />
tanulmányimat. A szülői házból hozott útravaló és a nyolc év gimnázium meghatározó volt az<br />
életutam további alakulásában. Amikor kis elsősként felsorakoztunk az iskola előcsarnokába, az<br />
osztályfőnökünk a következő szavakkal tette fejünkre az egyensapkát: „Mától kezdve ciszterci<br />
diák vagy, soha ne hozz szégyent nevedre, az iskoládra!” A Tanítók Háza nevű internátusban<br />
241
laktam, ahol a nap hajnali keléssel kezdődött, ezt követte a házkápolnában tartott mise, majd<br />
egy óra stúdium, reggeli és ezután irány az iskola. A gimnáziumban nemcsak tanítottak, hanem<br />
neveltek is bennünket. A cserkészet, az önképzőkörök mind-mind hozzájárultak az emberré<br />
válás nem könnyű folyamatához. Egész életemben arra törekedtem, hogy az itt kapott értékeket<br />
megőrizzem, és a legnehezebb időkben is ember tudjak maradni.<br />
- Köszönöm, hogy rendelkezésemre álltál, és munkásságoddal, emberségeddel példát<br />
mutatsz a felnövő állatorvos-nemzedéknek.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2002. 13. 5. 38-39.<br />
242
Ő a Dékán Úr!<br />
<strong>Dr</strong>. Solti László<br />
Azzal a kéréssel fordultam dr. Solti László dékán úrhoz, hogy<br />
a Kamarai Hírek számára egy exkluzív interjút adni szíveskedjék. Elém<br />
tett egy kész curriculum vitaet, amely szakmai, vezetői, tudományos és<br />
oktatói munkájáról szólt. Másra voltam kíváncsi! Kérésemet teljesítette.<br />
- 1946-ban születtem Budapesten, a II. kerület akkor még<br />
külterületi részén. A ma már teljesen beépült városrész kis családi házai<br />
között kukoricatáblák húzódtak, szinte minden portán akadt valamiféle<br />
haszonállat, ami a világháború utáni időszakban nagyban hozzájárult<br />
a családok élelmiszerrel történő ellátásához. Gyerekkoromat nagyban meghatározta a falusias<br />
környezet, az, hogy az emberek ismerték egymást, és tudtak egymás öröméről vagy kudarcairól.<br />
Jó eszű, gyors felfogású, minden iránt érdeklődő, ám az iskolai kötöttségeket nehezen<br />
viselő gyerek lévén, aki minden csínyevésen részt vett, meglehetősen sok konfliktusom volt a<br />
mainál sokkal kevésbe toleráns tantestület néhány tanárával. Ám szerencsére mindig akadtak<br />
közöttük, akik ezt az elevenséget nem vették túl szigorúan, és pártfogoltak. Az ötvenes-hatvanas<br />
években felnövekvő nemzedék többi tagjához hasonlóan az én gyermekkoromat is életre szólóan<br />
befolyásolta a kettős nevelés, vagyis az, hogy az iskolában kötelezően tanult világnézetet teljesen<br />
lerombolta az otthon hallott - vagy csak érzett - ellenkező irányú eszmerendszer, ami egyszer és<br />
mindenkorra elültette bennünk a kételkedés csíráját. Ki hitte volna el az úttörő-foglalkozásokon vagy<br />
a KISZ-gyűléseken hirdetett szép eszméket, amikor a családban vagy a tágabb környezetben mást<br />
tapasztalt Mindezt a kételkedést csak tovább erősítette a tízesztendős fejjel átélt 1956, amelyről<br />
hiába állították utóbb, hogy ellenforradalom volt, hiszen magam láthattam a példaképül szolgáló<br />
felnőttek határtalan lelkesedését és szabadságvágyát. Szüleim korán elváltak, majd anyám<br />
1956-tól kezdődően gyakorlatilag haláláig külföldön élt, vele a legfogékonyabb éveimben nem<br />
találkozhattam, hanem majd csak szinte felnőttként, 18 évesen láttam viszont. Kamaszkoromban<br />
azonban mégis családban nőhettem fel, egy olyan nevelőanya gondoskodása és szeretete mellett,<br />
aki nélkül biztosan másképp alakult volna az életem. Gimnazistaként lassan az iskolai szabályokat<br />
is elfogadtam, ehhez nagy segítséget nyújtott a sport, mert kitartásra, szívósságra és önfegyelemre<br />
szokatott, meg persze arra az egészséges zsiványságra, ami nélkül az embert elsodorják az élet<br />
próbatételei. Erre szükségem is lett hamarosan, mert érettségi után helyhiány miatt nem vettek fel az<br />
Állatorvostudományi Egyetemre, ezért két évig teherautó-sofőrként dolgoztam. Akkoriban ez nagy<br />
időveszteségnek tűnt, ma már azonban inkább jó iskolának tartom, ami megerősítette bennem,<br />
hogy tovább akarok tanulni. Így kezdtem 1966-ban az állatorvosi tanulmányokat, megilletődve<br />
átlépvén az egyetem kapuját. Bár a tanulással addig soha nem volt bajom, az első félév kezdetén<br />
- megrettenve az anatómiakönyv és a kémia-előadások vagy az állatrendszertan anyagától - azt<br />
hittem, sosem fogom elvégezni ezt a nehéz egyetemet. Ez a félelem azonban hamar elmúlt, és<br />
magam is meglepődtem, mekkora anyagok elsajátítására képes az ember a húszas évei elején. Így<br />
azután mindig az évfolyam első tíz hallgatója között tanyázva végeztem el az egyetemet 1971-ben.<br />
Mivel kitűnőre államvizsgáztam, Kovács Ferenc professzor megkérdezett, nem volna-e kedvem<br />
243
az egyetemen maradni Én azonban úgy gondolva, hogy az állatorvosnak vidéki gazdaságban<br />
vagy tsz-ben a helye, inkább Kovács professzor másik ajánlatával éltem, és így kerültem Somogy<br />
megyébe. Nem gondolhattam, hogy alig egy év elteltével már újból az egyetemen leszek, ahol a<br />
Szülészeti Tanszék egy külföldi munkavállalás miatt átmenetileg megürült álláshelyére kerültem<br />
szerződéssel. Egykori tanszékvezetőm, néhai Cseh Sándor professzor tragikus hirtelenséggel<br />
fiatalon elhunyt, és az azt követő interregnum idején kezdő létemre azonnal a mélyvízbe dobtak,<br />
mind az oktatás, mind a klinikai munka területén. Hamarosan azonban konszolidálódott a tanszék<br />
helyzete, és az új tanszékvezetővel, Haraszti János professzorral mintegy 20 esztendőn keresztül,<br />
egészen nyugalomba vonulásáig dolgozhattam együtt, vele a mai napig kiváló a kapcsolatom.<br />
A hetvenes-nyolcvanas években végigjártam az egyetemi ranglétra minden fokozatát, számtalan<br />
diákot oktattam a reprodukció rejtelmeire, sok-sok kedves barátot szerezve soraikból, velük<br />
találkozni, most is mindig öröm számomra, akárcsak az, amikor sokuk gyermekeit láthatom viszont<br />
egyetemünkön. A mai generáció szerencsére már nem is érti, milyen lehetett az a világ, amikor az<br />
emberek bezárva éltek az országban, minimális -többnyire keleti - külkapcsolatokkal. Nekem még<br />
kijutott valamennyi ebből is, hiszen nyugati országokba tíz esztendőn keresztül nem engedtek<br />
utazni azzal a típusindoklással, hogy „kiutazása közérdeket sért”. Óriási élmény volt ezután, amikor<br />
1977-ben váratlanul elnyertem egy ösztöndíjat Dániába, ahol az akkor még igencsak kezdetleges,<br />
ám rohamosan fejlődő embrió-átültetést tanulmányozhattam szarvasmarhán. Számomra 31<br />
esztendősen kinyílt végre a világ, amiben elhelyezhettem magamat, hazámat, a szakmámat és a<br />
munkahelyemet. A tanulmányozott szakterület ismeretanyagán túl megismerhettem a skandináv<br />
emberek életmódját, szokásait, a miénktől sok tekintetben eltérő nézeteiket, és egy életre<br />
átvettem tőlük a demokráciáról és az emberek egyenlőségéről vallott és gyakorolt felfogásukat.<br />
Talán a megelőző bezártság teszi, talán ez a skandináv tanulmányút, de nekem a szabad mozgás<br />
mindmáig az emberi szabadságjogok egyik legfontosabbika maradt. Mindezt csak közel negyed<br />
évszázad elmúltával nyílt módom viszonozni, amikor a Svéd Királyi Mezőgazdasági és Erdészeti<br />
Akadémia külső tagjai sorába választott, és rám hárult a megtisztelő feladat, hogy a külföldi tagok<br />
nevében köszönetet mondjak.<br />
Kissé többet időztem ennél a dániai tanulmányútnál, hiszen olyan fordulópontot jelentett<br />
pályafutásom során, aminek hatása jóval később is jelentkezett. Történt ugyanis, hogy 1989-ben<br />
Papócsi László miniszterhelyettes magához hivatott és felajánlotta, hogy vállaljam el a megnyitás<br />
előtt álló Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóközpont egyik igazgatói beosztását. Bár nagyon<br />
vonzónak tűnt az ajánlat, hiszen egy vadonatúj, és a legmodernebb eszközökkel felszerelt<br />
intézet vezetésére biztatott, ahol az emberek kiválasztásában és a feladatok meghatározásában<br />
egyaránt szabad kezet biztosított, mégsem akartam elfogadni, mivel az egyetemen jól éreztem<br />
magam docensként. Végül kompromisszumos megoldás született: az egyetem állományában<br />
maradva kétéves időtartamra kirendeléssel mentem az MBK-ba, ahol az Állat-biotechnológiai<br />
Intézet igazgatójaként viszonylag gyorsan sikerült az intézet kutatási profilját megtalálni és a<br />
munkát beindítani. A tervezett két évből azonban, minthogy a rendszerváltozással egyidejűleg az<br />
Állatorvostudományi Egyetem vezetése is kicserélődött, végül öt év lett, és csak 1994-ben tértem<br />
vissza a Szülészeti Tanszék élére. A gödöllői évek során volt részem sikerekben és kudarcokban<br />
egyaránt, hiszen gyakorlatlan, néha túl demokratikus vezetési stílusom sokszor hozott nehéz<br />
helyzetbe egy olyan heterogén közösségben, ahová a munkatársak különböző helyekről és eltérő<br />
indíttatással kerültek. Utólag visszagondolva, ezek az évek érleltek vezetővé, és úgy érzem,<br />
244
az akkori nehézségekkel való megküzdés volt a tanulópénz, hogy mai beosztásomnak és a<br />
feladatoknak meg tudjak felelni. Minden kínlódás ellenére büszke vagyok, hogy az intézet a tízegynéhány<br />
éve elindított kutatásokat ma is folytatja, és egykori munkatársaim szép eredményekkel,<br />
rangos publikációkkal dicsekedhetnek. Ott is maradhattam volna közöttük, ám a sorsom másképp<br />
rendeltetett. Már az egyetem tanszékvezető tanáraként éltem meg a magyar felsőoktatás drasztikus<br />
változásait, közöttük a nagy múltú intézmények fokozatos beolvasztását, a nálunk hagyományosan<br />
magas színvonalú képzés szembesülését az egyre terjedő tömegképzéssel, és más, nem mindig<br />
szimpatikus reformot. A gödöllői évek után nem vágytam újból vezetői beosztásra, de mégis úgy<br />
alakult, hogy 1997-ben egy eredménytelen rektorválasztás után rábeszéltek a második fordulóban<br />
az indulásra. Így kerültem az Állatorvostudományi Egyetem rektori székébe, olyan nagyságok<br />
utódjaként, mint Hutÿra, Zimmermann, Kotlán, Manninger és mások. Nem kis feladatot jelentett<br />
ez, hiszen hivatalba lépésemkor kész helyzet várt, amennyiben egyetemünknek - korábban<br />
benyújtott szándéknyilatkozata értelmében - karként kellett volna betagozódnia a Budapesti<br />
Műszaki Egyetembe. Bár a műegyetemi integráció, elsősorban az István úti telephelyünk eladási<br />
szándéka miatt, végül meghiúsult, a hatályos felsőoktatási törvény rendelkezései értelmében<br />
nem kerülhettük el az egyesülést. Így került sor a Szent István Egyetem létrehozására, amely<br />
gödöllői központtal alakult meg 2000-ben úgy, hogy korábban önálló intézményünknek meg kellett<br />
tanulnia, miként lehet a ránk vonatkozó döntések legtöbbjéről kényszerűen lemondva, a közös<br />
gazdálkodás nehézségeivel és a megnövekedett bürokráciával dacolva fennmaradni. Ezek a<br />
problémák az erőszakosan integrált egyetemek és főiskolák többségénél jelentkeztek, ám a Szent<br />
István Egyetem karánál különösen megnehezítették a működést.<br />
Eddigi rektori, majd dékáni öt esztendőm teljes időszakát ezek a voltaképpen hiábavaló,<br />
erőt és energiát emésztő szélmalomharcok jellemezték. Lehet, hogy az elnyomó ötvenes<br />
évekbeli élmények vagy a szabadság fontosságának felnőttként való megízlelése, esetleg az<br />
egyetemünkkel való érzelmi azonosulás az oka, hogy a függetlenségünk elvesztését az intézmény<br />
vezetőjelként nagyon nehezen éltem és élem meg. Amikor elcsüggedek, akkor mégis erőt tudok<br />
meríteni, részben azoknak az elődöknek a példájából, akik 1934-ben a József Nádor Műszaki és<br />
Gazdaságtudományi Egyetem hasonlóan kikényszeríttet létrehozásakor helytálltak, valamint abból,<br />
hogy magam mögött érzem az intézmény és az állatorvosi társadalom egységes támogatását.<br />
Ebben a rendhagyó életrajzban nem soroltam fel mindazokat az adatokat, amelyek a beosztásra,<br />
rangra, hazai és nemzetközi testületekben viselt tagságra vagy tisztségre vonatkoznak, végül is<br />
nem ezeket tartom a legfontosabbnak. Úgy gondolom, eddigi életem és pályafutásom a szerencse<br />
jegyében zajlott, hiszen még a kudarcaim is előnyt jelentettek a későbbiek során. Sok nagyszerű<br />
emberrel találkozattam és dolgozhattam együtt, akik mind segítettek közös céljaink elérésében.<br />
És végül szerencsém volt abban is, hogy a megfelelő pillanatban a kellő helyen voltam, ami<br />
biztosan nem mindenkinek adatik meg az életében.<br />
- Hálásan köszönöm ezt a kedves és őszinte kitárulkozást, amely nem nélkülözi életed<br />
intimitásait. Azért pár adattal kiegészítem az általad megfogalmazott olvasmányos életképet.<br />
Nős vagy, két felnőtt gyermek édesapja. 1985-ben kandidátusi, 1998-ban MTA<br />
doktori címet szereztél. 1978-ban felsőfokú angol, 1981-ben felsőfokú német nyelvvizsgát<br />
szereztél. 231 publikációd jelent meg. 24 szervezetnek vagy szerkesztő- és szervezőbizottsági<br />
tagja, elnökhelyettese és elnökségi tagja. A kapott díjak, kitüntetések száma 16. Az egyetem<br />
245
vezetése mellett komoly kutatómunkát végzel a következő területeken: radio- és enzimimmunoassay<br />
a szexuál szteroid hormonok kimutatására, különös tekintettel a progeszteron hormonra<br />
a szaporodásbiológiában; az ivari működés szabályozása exogén hormonok alkalmazásával;<br />
embrióátültetés, veszélyeztetett állatfajták megőrzése génbank létrahozásával, in vitro<br />
termékenyített embriókkal; szarvasmarha preimplantációs embriók ivarának meghatározása<br />
polimeráz láncreakcióval; génátültetési kísérletek, szarvasmarha-embriók klónozása a<br />
sejtmagátültetéssel.<br />
Még felsorolni is sok az általad végzett munkát. Kívánom, hogy sokáig tevékenykedjél<br />
még a magyar állatorvos-társadalom hazai és külföldi elismertetéséért.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2002. 13. 5. 40-41.<br />
246
Egész életem alakulását a jóistennek köszönhetem<br />
<strong>Dr</strong>. Balogh Árpád<br />
<strong>Dr</strong>. Balogh Árpád Balatonfüreden lakik, így nem okozott<br />
különösebb nehézséget, hogy Tapolcáról felkeresve életéről faggassam.<br />
Közvetlensége, kapcsolatteremtő kézsége megkönnyítette munkámat.<br />
Szavait diktafonra rögzítettem az alábbiak szerint:<br />
„Szilágyszegen születtem 1921. január 9-én, ahol édesapám<br />
gazdatiszt volt. Sajnos, testvérem nem volt, így a falusi román és magyar<br />
gyerekkel játszottam, akiket mindig irigyeltem, hogy olyan sokan vannak<br />
testvérek. Ötéves voltam, amikor a Jézuska egy hegedűt hozott nekem,<br />
ami meghatározta egész ifjúságomat. Karácsony után pár hétre, édesapám neve napján társaság<br />
előtt játszottam a hegedűn. Zeneszerző nagybátyám kijelentette, hogy ennek a gyereknek jó<br />
hallása van és tehetséges, ezért be kell íratni a zeneiskolába. Így kerültem már első elemista<br />
koromba Kolozsvárra, ahol azonnal beírattak a Konzervatóriumba. A negyedik osztály elvégzése<br />
után tanulmányaimat a piaristáknál folytattam, és itt érettségiztem 1940-ben. A lakásommal nem<br />
volt gond, mert drága jó nagymamám - aki Kolozsvárott lakott - mindennel ellátott.<br />
Zenei tanulmányaimat hét év után abbahagytam, mert a Konzervatóriumban két<br />
alkalommal is rajtacsíptek, hogy az órák előtt magyar nótákat játszom, ami halálos bűn volt, és<br />
így eltávolítottak a művészjelöltek közül, nehogy megfertőzzem őket. Közben magánszorgalomból<br />
megtanultam zongorázni, ami sok élményt nyújtott egyetemi éveim alatt és a munkahelyeimen<br />
is, amikor a baráti kört szórakoztattam. Előfordult az is, hogy a cigányprímás kezéből kivettem a<br />
hegedűt, és én vezényeltem a bandát.<br />
1940. augusztus 31-én, a bécsi döntés után Erdély északi részét az anyaországhoz<br />
csatolták. Édesapám hatására felvételiztem a budapesti József Nádor Műszaki és<br />
Gazdaságtudományi Egyetem Állatorvosi osztályára. A különböző egyetemekre járó hallgatók<br />
részére, akik Erdélyből jöttek, létrehozták a Teleki Pál Erdélyi Diákotthont a Podmaniczky utcában.<br />
Ez adott nekünk biztonságot, hazai ízeket adó igazi otthont. Itt ismertem meg azt a kerista<br />
jegyzőleánykát, Flórát, aki később a feleségem lett.<br />
1944 második félévét már márciusban befejeztük, mert a háború szomorú kimenetele,<br />
az orosz megszállás veszélye erre késztette az egyetem vezetését. Még mielőtt Pesten az orosz<br />
és német katonák belharca megkezdődött volna, december 6-án öt társammal együtt kézhez<br />
kaptunk egy negyedíves papíron írt pár gépelt sort, hogy XY urakat állatorvossá avattuk, de a<br />
diplomát technikai okok miatt számukra kiadni nem tudjuk. A diplomát két év múlva kaptuk meg<br />
szépen megírva latinul <strong>Dr</strong>. Guoth Gy. Endre dékán aláírásával.<br />
A harcok elől menekülve Győrbe mentem, és jelentkeztem dr. Török János törvényhatósági<br />
állatorvosnál, aki későbbi életem során igen kedves főnököm és életem megmentője lett. Mint<br />
Erdélyből származó fiatalembert ő azonnal felkarolt, és ideiglenes diplomámat kihirdette a<br />
vármegyénél, és magánállatorvosként megkezdhettem működésemet. Újmalomsokra kerültem,<br />
ahol sok kellemetlenségem támadt a nyilas párt vezetőivel. A plakátok hirdették, hogy minden<br />
247
fiatalnak be kell vonulnia. Mivel én ennek a felhívásnak nem tettem eleget, összeszedtek 8-<br />
10 bevonulni nem akaró fiatalt, közöttük engem is, majd bevittek bennünket a „főtestvérhez”,<br />
Tétre. Ott közöltem velük, hogy állatorvos vagyok, és a rendelet szerint orvosnak, állatorvosnak,<br />
gyógyszerésznek nem kell bevonulni. Másnap bevitt a törvényhatósági állatorvoshoz, Török<br />
Jánoshoz, aki Téten a körzeti állatorvosi munkákat is ellátta, így mindjárt más hangon beszéltek<br />
velem is. Török János ezután áthelyezett engem Gyömörére, helyettes körzeti állatorvosnak, ahol<br />
tíz községet kellett ellátnom. Rövid időn belül a téti körzetet átadta nekem a főnököm. Innen<br />
hazautaztam Erdélybe, és lemondtam a román állampolgárságomról.<br />
1947-ben megnősültem, feleségül vettem a diákkori szerelmemet, Flórát. Elsőszülött<br />
gyermekünk is itt született, Téten 1948-ban. 1950-ben a szüleim Erdélyből hozzánk költöztek.<br />
A túl nagy körömet megfelezték, ezért Rábaszentmihályra költöztünk. Itt született 1952-ben Mária<br />
lányunk. A ragadós száj- és körömfájás alakalmával meggyűlt a bajom az ÁVO-val. Kényszeríteni<br />
akartak arra, hogy egy zárlat alatt levő udvarból elvihessék a kulákot, aki szerintük a betegséget<br />
terjesztette. Ezt én nem engedtem meg, és ezért éjszakánként többször is elvittek és vallattak.<br />
Szerencsémre a betegség megszűnt, és a kulák is otthon maradhatott. Ez után a sikeres intézkedés<br />
után Kádár Tibor fel akart vinni a minisztériumba, de nem tudtam elszakadni a gyógyító munkától.<br />
Török János még ebben az évben kinevezett Mosonmagyaróvárra városi főállatorvosnak. A város<br />
lakást nem tudott adni, ezért kértem, hogy olyan helyre nevezzen ki, ahol a családommal együtt<br />
tudok lenni.<br />
1953-ban neveztek ki Lébénybe körállatorvosnak, ahol 30 évig dolgoztam. Három<br />
községem volt: Mosonszentmiklós, Mecsér és Lébény. Három községemben 10 tszcs alakult,<br />
amelyek évek múlva egyesültek egy nagy termelőszövetkezetté. A tsz-szervezés sok lelki<br />
problémát okozott nekem, látva a parasztok elkeseredését. Sikerült jó kapcsolatot kialakítanom<br />
a környezetemmel. A gazdatársadalom is komoly bizalmával ajándékozott meg, hiszen gyakran<br />
kérték ki a véleményemet családi ügyekben is. Az iskola igazgatójával színdarabokat rendeztünk,<br />
ahol a zenekart mi képviseltük. Nagyon sok ismeretterjesztő TIT-előadást tartottam, amelyekért<br />
dicsérő oklevelet kaptam. 1955-ben Kiváló Dolgozó kitüntetést, 1971-ben a Mezőgazdaság Kiváló<br />
Dolgozója kitüntetést, és aminek a legjobban örültem, 1996. november 29-én az Állatorvosi<br />
Kamarától Mócsy-emlékérmet kaptam. Nyugdíjazásom előtt Kiváló Termelőszövetkezti Tag<br />
kitüntetést kaptam a tsz vezetésétől.<br />
Nagyon jól éreztem magam Lébényben, a Hanság részben pótolta az én igazi hazám,<br />
Erdély szépségeit. Ha oda kimentem, mindig megnyugodtam. Itt pihentem ki legjobban a<br />
fáradalmaimat. Különös az őszi szarvasbőgés fotózása, ami mindig örömet jelentett számomra.<br />
Lőfegyverem nem volt, mert politikailag megbízhatatlan voltam, templomba járásom miatt.<br />
Örökké emlékezetesek maradnak a győri tarokkpartik, sportesemények, névnapi zenélések.<br />
Rendszeresen vezettem, és ma is vezetek naplót francia nyelven, mert a magyar mellett az egyik<br />
legzengzetesebb nyelvnek tartom. Visszaolvasva ezeket a z írásokat fiatalkori emlékek tárulnak<br />
elém, amelyek mindig felvidítanak. Gyakran leülök a zongora mellé is, vagy előveszem a hegedűt,<br />
a magam szórakoztatására, gyermekeimnek, unokáimnak vagy a betévedő régi barátoknak<br />
örömet szerezve. Balatonfüred szép város, elszórakoztat a csendes tél és a nyári forgatag is.<br />
Legjobban azért annak örülök, ha Győrbe meghívnak a megyei értekezletekre, és találkozom a<br />
régi kollégákkal, és látom a fiatalok tenni vágyását, okos hozzászólásiakat egy-egy előadáshoz.<br />
248
Van jó utánpótlás!<br />
Gyermekeim közül Árpád születésétől fogva mozgássérült, aki érettségi után intézeti<br />
ellátásban részesül. Mária lányom közgazdász és nyelvtanárnő. Vőm állatorvos, aki Lébényben<br />
kedves gyakornokom volt. Lányomék Balatonfüreden élnek, akiknek két tanárnő lányuk és egy<br />
főiskolás fiuk van. A közelségük és a gyakori családi együttlét lehetősége nagy megnyugvás<br />
számunkra. Érzem, hogy életem egész alakulását a jóisten irányította, három olyan segítséggel,<br />
amely fontos volt életemben. Először Erdély visszacsatolása, így végezhettem Budapesten az<br />
állatorvosit, másodszor, hogy nem voltam katona és hadifogoly sem, harmadszor pedig, hogy egy<br />
olyan feleséget adott nekem, aki bearanyozta életemet.”<br />
Azt kívánom, Árpád bátyám, hogy sokáig örülhessél szeretteidnek, és gyakran nézd<br />
meg a fiatal állatorvosokat a győri értekezleteken, mert így maradsz Te is örök fiatal.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 1. 46-47.<br />
249
Csendben telnek napjaim<br />
<strong>Dr</strong>. Kotsis István<br />
Ha az Úristen erőt ad, szeptember 21-én leszek 85 éves. Ilyen<br />
korban már minden nap ajándék, még akkor is, ha hol itt fáj, hol ott fáj<br />
valami - mondja csendesen dr. Kotsis István állatorvos.<br />
Rábasömjénben születtem 1918. szeptember 21-én. Ebben a<br />
Vas megyei kis faluban voltak a szüleim tanítók. Visszaemlékezve, ma is<br />
csodálattal gondolok rájuk, amilyen lelkiismeretesen végezték munkájukat,<br />
délelőtt, délután tanítva a sokszor rongyos, cipő nélküli gyerekeket.<br />
Édesanyám kenyeret osztott az éhes, szegény gyerekeknek, vagy az<br />
általunk kinőtt ruhákat ajándékozta nekik. Írószerszámot, irkát édesapámék<br />
saját keresetükből vettek ezeknek a tanulóknak, akiknek a szülei napszámból tengették életüket.<br />
Jó érzés volt, hogy a faluban szerettek bennünket. Sokszor rendeztek a szüleim színdarabokat,<br />
amelyeknek a bevételét az iskolai felszerelésre költötték. Voltak, akik természetben tudták a<br />
belépőjegyet megváltani (krumpli, tojás, sonka, kolbász stb.), ezt a szegény családok között<br />
szétosztották. Itt tanultam meg kisgyermek koromban az emberek iránti szeretetet, megbecsülést<br />
és megértést. Ma nyugdíjasan sem tudok elmenni egy-egy szegény ember mellett, hogy legalább<br />
egy húszast ne adjak a felém nyújtott kézbe.<br />
Sajnos Rábasömjén sok más községgel együtt a központosítás áldozata lett, és ma<br />
Sárvárhoz csatolták. Az elemi iskoláim elvégzése után a kőszegi reálgimnáziumban végeztem<br />
tanulmányaimat 1929-től 1937-ig. Kitűnő tanáraimnak köszönhetem, hogy a továbbtanulásra<br />
is gondolhattam. Ma biológiának nevezik azt a tantárgyat, amely akkor ásványtan, növénytan,<br />
állattan és emberismeret néven került a tankönyvekbe egy logikus felépítés szerint. A kémia és<br />
biológia tanárom kedveltette meg velem az állatokat, és így az érettségi után egyenes út vezetett<br />
az állatorvosi szakma felé. 1937 szeptemberében felvettek a M. kir. József Nádor Műszaki és<br />
Gazdaságtudományi Egyetem Állatorvosi osztályára. Nem sorolom fel azokat a professzorokat,<br />
akik tanítottak bennünket, nehogy egyet is kihagyjak közülük, de az akkori ismerteknek<br />
megfelelően nemcsak hazai, hanem nemzetközi elismertségnek is örvendtek. Élmény volt<br />
hallgatni előadásaikat, és öröm volt a gyakorlati foglalkozásokon részt venni. 1943-ban szereztem<br />
állatorvosi diplomát.<br />
Mint végzett állatorvos felvételt nyertem a fővárosi vágóhidakhoz, mint gyakornok.<br />
Dolgoztam a marhavágóhídon, a sertésvágóhídon és lóhúsüzemben. Ez alatt az idő alatt doktori<br />
disszertációs témát kértem az egyetem vezetésétől. <strong>Dr</strong>. Zimmermann Ágoston professzor úr<br />
bízott meg a következő téma kidolgozásával: A tüdőgyökér összehasonlító anatómiája az összes<br />
állatoknál és az embernél. A dolgozatot elkészítettem, de leadni és szigorlatozni már nem tudtam<br />
belőle, mert 1943. október 1-jével behívtak katonának. A 25. hegyivadász zászlóaljhoz kerültem,<br />
Vezérszállásra. 1944 januárjában Kassára vezényeltek a tiszti iskola elvégzésére, de ezt befejezni<br />
nem tudtam a háborús események miatt. Ezután Técsőn és Rahón szolgáltam, ahonnan a második<br />
hadsereggel hadműveleti területre kerültem. Innen a pusztaszeri lókórház érintésével Bodajkra<br />
vezényeltek az állatorvosi tiszti iskolára.<br />
250
1944 márciusában alakulatommal együtt szovjet hadifogságba estem. A romániai Fokşani<br />
gyűjtőtáborba vittek, ahol több tízezer ember gyűlt össze, és a vérhas tizedelte a rossz ellátás és<br />
a higiéniai hiányosságok miatt legyengült foglyokat. Nyugati nyomásra Sztálin beszédet mondott,<br />
hogy a hadifoglyokat hazaengedik. Bíztunk benne, hogy mi is elindulhatunk szeretteinkhez, de csak<br />
egy vagy két szerelvényt indítottak nyugat felé, amelyik vagonokba a legyengült emberek kerültek.<br />
Pár nap múlva velünk is megindult a szerelvény, sajnos kelet felé. Fokşani kiürült, csak a hullák,<br />
a szemét és a véres emberi ürülék jelezte, hogy itt valamikor élet is lehetett, ha azt életnek lehet<br />
nevezni. Hosszas vonatozás, éhezés és fázás után érkeztünk az Uralom túlra, Cseljabinszkba.<br />
Innen egyik helyről a másikra vittek bennünket bányába, fakitermelésre, amire éppen szükség volt.<br />
Hat lágerben voltam és dolgoztam. Szerencsém volt, életben maradtam. Nagyon sok bajtársam<br />
soha nem látta többé szeretteit. 1947. október 6-án kerültem haza a szüleimhez.<br />
Fogságom ideje alatt B listára kerültem, így nem vállalhattam munkát. Kérvényt<br />
nyújtottam be. Az indokaimat tudomásul vették, és még ebben az évben visszakerültem a<br />
fővárosi vágóhidakhoz. 1948. májusában a doktori disszertációmat elfogadták, és doktorrá<br />
avattak. 1949-ben áthelyeztek az Állategészségügyi Telepre, ahol a fővárosban keletkezett hullák<br />
kórboncolását kellett végeznem, és ebrendészettel is foglalkoztam. Nagyon szép munka volt.<br />
Az Állategészségügyi Intézettel, az egyetem Kórbonctani Tanszékével szoros kapcsolatot tartottam,<br />
mert gyakran kellett kórszövettani és bakteriológiai vizsgálatokat is végeztetni, még akkor is, ha<br />
a boncolások alapján biztosan megállapítható volt a betegség, amiben az állat elhullott. Ez az<br />
ötvenes években nagyon fontos volt, nehogy támadási felületet hagyjunk magunkon.<br />
Már régen kacérkodtam a gondolattal, hogy mégiscsak szebb lenne gyógyító munkát<br />
végezni, ezért kérésemre 1951-ben áthelyeztek Budapest XI. kerületi állatorvosi hivatalába, ahol<br />
a szocialista- és a magánszektor állatainak állatorvosi szolgálatát láttam el. Hivatali, hatósági<br />
munkám mellett szerződéses állatorvosa voltam a kerületi termelőszövetkezetnek. Később a<br />
Sasad Tsz teljes baromfiprogramjának állategészségügyét irányítottam (Habard szülő és nagyszülő<br />
program.). Munkámhoz tartozott még a kerületben lévő honvédalakulatok sertésállományainak<br />
ellátása, és a konyhák részére levágott állatok húsvizsgálata.<br />
1980. január 1-jével Ferihegyre, az Állategészségügyi Határállomásra helyeztek vezető<br />
beosztásba. 1983 márciusában nyugállományba mentem.<br />
A családomról csak annyit, hogy 1948-ban megnősültem, és a házasságomból egy fiam<br />
született. Nyugdíjas napjaim csendben telnek. Mindig örömet szerez, ha Varga István professzor<br />
úr meghívót küld a Baráti Kör rendezvényeire, mert itt találkozhatom a korombeli nyugdíjasokkal,<br />
és elbeszélgethetünk a régi szép időkről, amikor semmi nem fájt, és bármi történt velünk, könnyen<br />
átvészeltük.<br />
Kívánom, Pista bátyám, hogy még sokáig örülhess régi barátaidnak.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 1. 47-48<br />
251
Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt a pályát választottam<br />
<strong>Dr</strong>. Horváth Béla<br />
<strong>Dr</strong>. Horváth Béla, a Pharmavet alapító igazgatója boldog<br />
embernek vallja magát. Életéről, munkásságáról kedves önvallomást tesz:<br />
„Mindig irigyeltem azokat a barátaimat és kollégáimat, akiknek<br />
családi gyökereik mélyen hatoltak egy falu vagy kisváros múltjába. 1939<br />
óta Budapesten élek, annak ellenére, hogy felmenőim vidéki iparosok,<br />
földbirtokosok, kisnemesek, hazájukat szerető, szorgalmas, törekvő<br />
emberek voltak. Ma is szeretettel őrzöm emléküket és fényképüket.<br />
Az állatorvosi munkához az anyai nagybátyámmal töltött nyarak alkalmával<br />
kaptam kedvet. Ő Hartán, egy Duna menti sváb községben volt évtizedekig<br />
megbecsült állatorvos.<br />
Általános és középiskoláimat kitűnő eredménnyel végeztem. Mint a korosztályom<br />
általában, én is rövid idő alatt átéltem a történelem viharos változásait, az elsőáldozás és<br />
hitoktatás még iskolai szervezésétől a „múlt végső eltörléséig”, Rákosi Mátyásra való felesküdésig<br />
„vidáman, mint a mókus fenn a fán”. Különös szeretettel és hálával emlékezem a nem történelmi<br />
nevű Steinmetz Miklós Gimnázium tanáraira, akik a legjobb belvárosi és egyházi gimnáziumokból<br />
kerültek „jutalomként” ide. Ők az adott lehetőségekhez igazodva nagyon sokat adtak nekünk<br />
magyarságtudatból, humánumból, magyar irodalomból és igaz történelemből. Nem éppen<br />
előnyös származásunk ellenére (apám a francia tulajdonú Wagons-Lit társaság vezetője volt)<br />
öcsém és én is továbbtanulhattunk. Öcsém fogorvos, én állatorvos lettem. Az Állatorvostudományi<br />
Főiskolára 1958-ban nyertem felvételt. Szerencsés évfolyam voltunk, hiszen indexünkben még<br />
Manninger, Mócsy, Kotlán, Sályi professzorok aláírása látható. Az előadó tanárok közül számomra<br />
a legimpresszívebbek Kutas Ferenc, Kemény Armand, Kovács Jenő, Kemenes Ferenc, Kardeván<br />
Andor voltak. 1963-ban cum laude diplomát vehettem át Kovács Jenő professzor úrtól.<br />
A diploma átvétele után a dánszentmiklósi Állami Gazdaságba kerültem gyakornoknak<br />
dr. Szakács Endre mellé. A nagy létszámú sertés- és szarvasmarha-állománnyal rengeteg<br />
probléma adódott. Az anyagcserezavaroktól a járványos betegségekig mindennel lehetett<br />
találkozni. Gazdasági szempontból nem, de tapasztalatszerzés céljából hasznos időt töltöttem<br />
itt. Két év gyakorlati munka után kerültem a Phylaxiába, ami nagy megtiszteltetés volt a<br />
számomra. Ebben az időben kezdődött a Phylaxiában a takarmányok vitamin- és nyomelemkiegészítőinek<br />
gyártása. Ezt követték a tömegkezelésekre alkalmas gyógyszeres takarmánykiegészítők,<br />
ivóvízben is adagolható gyártási feltételeinek megteremtése. Erre a területre<br />
kaptam beosztást. Feladatom a gyártás ellenőrzése és a termékfejlesztésben való részvétel.<br />
29 évesen ennek az ágazatnak lettem a vezetője. A Phylaxia, a hagyományoknak megfelelően,<br />
kiváló szakmai felkészültségű személyzettel rendelkezett. A nagy elődök, Szent-Iványi Tamás,<br />
Derzsy Domokos, Kemény Armand, Csontos László utódaiként mi is magas színvonalú munkát<br />
igyekeztünk végezni. Szoros kapcsolatot tartottunk az Állatorvostudományi Egyetem több<br />
tanszékével, ahol a gyártmányfejlesztést megalapozó kutatások és vizsgálatok folytak. Létrejött<br />
az ágazatot kiszolgáló fejlesztő technológia, szaktanácsadó és kémiai részleg. Később a termelés<br />
252
és a gyártmányfejlesztés különvált, és engem a gyártmányfejlesztés vezetésével bíztak meg.<br />
Szoros kapcsolatot alakítottunk ki a gyakorló kollégákkal, ugyanakkor külföldi kiállításokra,<br />
szimpóziumokra tudtunk rendszeresen kijutni, ami a korszakot figyelembe véve igen nagy dolog<br />
volt. A Phylaxia akkori vezetése, Molnár József, Tóth Béla, Szabó Szűcs János magas színvonalú,<br />
tudományos hátteret biztosítva valósította meg ezt, és teremtet új iparágat. Szerencsésnek<br />
éreztem magam, hogy alkotó részese lehettem ennek az érdekes és változatos munkának.<br />
Az itt végzett tevékenységem eredményeként négy szabadalom tulajdonosa lettem, és több mint<br />
húsz szakmai dolgozat szerzője, illetve társszerzője. 1977-ben ösztöndíjjal voltam Dániában, a<br />
Királyi Állattenyésztési Kutatóintézetben, ahol sertés-takarmányozási kísérletekben vettem részt<br />
és lehetőségem volt a dán állattenyésztés és mezőgazdaság megismerésére. Itt döbbentem rá,<br />
hogy mi is a világszínvonal.<br />
Sajnos, politikai okokból 1981-ben a Phylaxiát háromfelé osztották. A takarmánykiegészítő<br />
gyártásán a HAGE és a Bábolna osztozott. A Phylaxia tevékenysége innentől kezdve<br />
oltóanyagok, vakcinák és gyógyszerek gyártására szorítkozott. Ez év szeptemberében a<br />
Phylaxia igazgatóhelyettese lettem. Személyes sikeremnek tekintem ezen idő alatt az oltóanyagtermelés<br />
nagymértékű technikai rekonstrukcióját, és egy anitibiotikum-gyártó projektnek a sikeres<br />
világbanki hitelpályázatát, annak előkészítését és megvalósítását. Ez időben került forgalomba<br />
elsőként a világon a baromfi-pasteurellosis elleni inaktivált vakcina, több inaktivált baromfivírusvakcina,<br />
új irtószerek és számos gyógyszerkészítmény. Az oltóanyag-termelésben mind a vírus-<br />
, mind a baktérium-vakcináknál megteremtettük a fermentációs gyártás feltételeit, és nyugati<br />
berendezéssekkel megújítottuk a liofilizáló technológiát és kapacitást, modernizáltuk az oltóanyagkiszerelést.<br />
Mai szemmel hihetetlennek tűnik, de napi gyakorlat volt, hogy például a Honvédelmi<br />
Minisztériumból érkezett, 8 általánost végzett adminisztrátor pártfunkciójából adódóan<br />
beszámoltatta a megbecsült szakembereket a vakcina- vagy gyógyszertermelésről. Ebből adódott,<br />
hogy a kifogástalan politikai múlttal rendelkező Nagy Gábor igazgató és a nyolc általánost végzett<br />
párttitkár konfliktusából ez utóbbi került ki győztesen. Az igazgatót felmentették munkaköréből.<br />
Ekkor, ha az igazgatóm ellen fordulok, az utódja lehettem volna, de mivel nem ezt tettem, az<br />
én helyzetem is megpecsételődött. 25 évi munkaviszony után köszönettel vettem dr. Papócsi<br />
László, akkori miniszterhelyettes javaslatát és segítségét egy állatgyógyszer-kereskedelmi<br />
cég, a Pharmavet megszervezésére. 1988-ban egy új cég megalakításához öt miniszter vagy<br />
-helyettes aláírása kellett, és akkor már a miniszterek gyakran váltották egymást, a folyamat,<br />
majdnem egy évet vett igénybe. A Pharmavet már 15 éve működik, és az elvárásoknak sikeresen<br />
eleget tett. Az állatgyógyszerek forgalmazása az állatorvosok kezébe került. A cég nyereségéből<br />
ösztöndíj-támogatást adott sok állatorvostan-hallgatónak. Segítettük a kutató, oktató kongresszusi<br />
részvételeket, rendezvényeket, tanszéki munkákat. Több, ma már konkurenciának számító cég<br />
megalakulását és megerősítését segítettük anyagilag is, hogy a minél jobb területi elosztás<br />
megvalósuljon.<br />
Magánéletemben is szerencsésnek mondhatom magam, mert az élet jó házassággal és<br />
két szép fiúgyermekkel ajándékozott meg. A jóisten talán úgy gondolta, hogy nem vagyok érdemes<br />
erre az ajándékra, mert egyik fiamat elvesztettem 13 éves korában egy balatoni motorcsónakbaleset<br />
következtében. Feleségem is kapcsolatban van az állategészségüggyel, mivel, mint<br />
253
közgazdász, az állat-egészségügyi állomások gazdálkodását felügyeli az FVM költségvetési<br />
irodájában.<br />
Magánemberként nagyon szeretem az irodalmat, a történelmet és a sportot. Sajnos, sok<br />
elfoglaltságom miatt kevesebb idő jut ezekre, mint szeretném. Nagy szenvedélyem a vadászat,<br />
amit fegyveres természetjárásnak is tekintek. Sok szép, érmes trófeám van, amelyekben<br />
gyönyörködve felidézem a varázslatos hangulatú és illatú hajnalokon, alkonyokon a bükki, bakonyi<br />
és somogyi erdőkben szerzett élményeket. A vadászat azon ritka, és egyre fogyó alkalmak egyike,<br />
ahol még mindig lehet jó barátságokat kötni.<br />
Az aktív pályafutásomat lassan befejezve hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt a pályát<br />
választottam. Nagy múltú oktatási intézményben tanulhattam, melynek érzékelhető híre és<br />
presztízse volt, bármerre jártam a világban. Szép feladatokat kellett megoldanom, és hivatásukat<br />
szerető, nagy morális erővel rendelkező, kiváló szakembereket mondhattam kollégáimnak,<br />
barátaimnak. Kitüntetésem nem volt, így magam értékelhetem, amit tettem, és azt is, amit mások<br />
tettek, ezért maradhatok, aminek készültem: „medicus veterinarius rusticus communis”.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 2. 49-50.<br />
254
Sok örömem volt a munkámban<br />
<strong>Dr</strong>. Bezsilla Ernő<br />
<strong>Dr</strong>. Bezsilla Ernővel az Állatorvos-tudományi Kar Baráti Körének<br />
összejövetelein ismerkedtem meg. Őszinte megnyilatkozásai, fanyar humora<br />
és életének egyes epizódjai arra késztettek, hogy közelebbről feltárja múltját<br />
előttem. Sikerült az alábbiakat megtudnom róla:<br />
„1935. február 1. napján születtem Gödöllőn. Apám jó nevű<br />
ügyvéd volt, édesanyám pedig az akkori kornak megfelelően háztartásbeli.<br />
Tanulmányaimat a gödöllői katolikus elemi iskolában kezdtem, ahol az a<br />
tanító néni tanított a betűvetésre, aki édesapámat is tanította. Az Ernőre<br />
nem járt rá a keze, mert gyakran Istvánnak írt be, sőt szólított is, lévén apám István. Négy<br />
elemi elvégzése után kézenfekvő volt a gödöllői premontrei gimnázium, ahol egy évet jártam.<br />
Az átszervezés után - mint annyi más társam - a 6-os általános iskola tanulója lettem. Egy ideig<br />
még működött a 44-es Rákóczi Cserkészcsapat, amelynek lelkes tagja voltam. Parancsnokunk<br />
Fény Ottó fiatal paptanár volt, aki a rendszerváltozás után újraszervezte a gimnáziumot. Gödöllő<br />
díszpolgára lett, amivel elismerték munkásságát. A gödöllői gimnáziumba nem vettek fel apám<br />
jóakaróinak információja miatt. Nagy nehezen sikerült Budapestre egy gimnáziumba bejutnom,<br />
ahonnan az első év után „kiváló magaviseletem miatt”, ha nem is tanácsoltak el, de mondták,<br />
hogy azért nem ártana, ha… Így kerültem Mátyásföldre, a Corvin Mátyás Gimnáziumba, ahol<br />
leérettségiztem, immáron 50 éve. Szegény apám mindenképpen diplomást akart belőlem faragni,<br />
hiszen nagyapám is és az egész rokonság hasonszőrűek voltak. 1953-at írtunk akkor, amikor<br />
megkaptam az érettségi bizonyítványt, melyről még aznap délután hiteles másolatot készítettem.<br />
Milyen jól tettem! Iskolám derék igazgatója valahova eltüntette a nevemet az érettségizők<br />
közül. A Közgazdasági Egyetemre jelentkeztem, ahova nem vettek fel. Közben dolgoztam, és<br />
könyvelői tanfolyamot végeztem. Kerestem megfelelő egyetemet, ahova felvennének. Urbányi<br />
Laci bácsi csemetéjével együtt jártam iskolába, És az ő segítségével a következő évben felvettek<br />
az állatorvosira, ahol 1954-ben kezdtem meg tanulmányaimat, és 1959-ben az első turnussal<br />
diplomát szereztem.<br />
Időközben apámat bekényszerítették az ügyvédi munkaközösségbe, és lehetetlenné<br />
tették, majd nyugdíjazták. Budapestre kötöztek szüleim, és apám portásállást vállalat,<br />
hogy kiegészítse kis nyugdíját. 1959-ben húgom is férjhez ment, így könnyebb volt már a<br />
megélhetésük.<br />
Feleségemet egy tánciskolában ismertem meg. Ő vegyészmérnök szeretett volna lenni,<br />
de mivel apját B-listázták, nem vették fel, hanem átirányították az Agrártudományi Egyetemre.<br />
Később a káderlapját megismerve még az is benne volt, hogy egy jobboldali ügyvéd fia udvarol<br />
neki.<br />
1959. szeptember 8-án volt az utolsó államvizsgám, 10-én megtartottuk a polgári esküvőt,<br />
12-én pedig kézhez kaptam a diplomámat. Október 3-án megtartottuk az egyházi esküvőt, majd<br />
mindketten gyakorlatra mentünk az Agrártudományi Egyetem nagygombosi tangazdaságába.<br />
255
Nagyon jól éreztük magunkat itt. Az egy év lejárta után úgy volt, hogy itt maradunk mindketten<br />
állásban, de csak velem kötöttek volna szerződést, a nejemmel nem. Ennek egyszerű oka volt.<br />
Kettőnk fizetése több lett volna, mint a gazdaság igazgatójáé. Új állás után kellett néznünk, ahol<br />
mindkettőnknek sikerült elhelyezkednünk. Így kerültünk Dalmadra, ahol a tangazdaság igazgatója<br />
kedvesen fogadott bennünket, megfelelő lakást és fizetést biztosított számunka. Felejthetetlen<br />
szép éveket töltöttünk itt, sok munkával és jó barátokkal. Urbányi Laci bácsinak sikerült valamit<br />
törlesztenem a felvételi segítségéért, mert hihetetlen mennyiségű vérmintát vittem fel neki akkori<br />
kísérleteihez, és beszámoltam a takarmány-kiegészítők helyben tapasztalt hatásáról. Közben<br />
megszületett Kati lányunk, majd őt követte Ernő fiunk. Bármilyen kellemes is volt Dalmadon,<br />
elgondolkoztunk azon, hogy gyermekorvos 18 km-re Dombóváron található, és majd a taníttatás<br />
is gondot okoz, ezért állás után néztem.<br />
Sikerült kapcsolatot találnom a Phylaxiához, ahol 29 évet töltöttem. Mint minden kezdő,<br />
a lószérummal kezdtem az ottani pályámat, majd az Aujeszky-osztály és végül a sertésszérum,<br />
illetve akkor már a szérumosztály következett. Mivel a praxist nagyon szerettem, jó folytatás volt a<br />
lószérum, hiszen ott a labormunka mellett sok dolgunk volt az állatokkal is. Az Aujeszky-osztályon<br />
kerültem közelebbi kapcsolatba a vírustermeléssel, Derzsy Domokos által „megfertőzve” (ezt ő<br />
mondta egy közös kiszállás alkalmával). Elkötelezettje lettem a libainfluenza, azaz a Derzsy-féle<br />
betegség elleni szérumtermelésnek. Belekontárkodtam a Derzsy-vakcina elkészítésébe is, majd a<br />
szérum szövettenyészeten való értékmérésébe is. Tettestárs voltam a fertőző madárbronchitis elleni<br />
vakcina korszerűsítésének munkáiban, ugyancsak ilyen minőségben koncentráltam szérumot.<br />
Nagy „szerelem” következett, a nyúlmyxomatózis elleni vakcina üzemszerű használatának a<br />
kidolgozása, amin szintén munkatársként dolgoztam. Úgy éreztem, hogy ezekhez a munkákhoz<br />
szakállatorvosi diploma szükségeltetik, ezért elvégeztem a virológus-immunológus szakállatorvosi<br />
továbbképzést. Néhány szakcikknek társszerzője lehettem. Miután az állatokkal való birkózás<br />
a kedvenc szórakozásaim közé tartozott, sok alkalommal vettem részt vemheskanca-savó<br />
gyűjtésében, ami sok élményt nyújtott.<br />
Mongóliában voltam tanulmányúton rövid ideig. Megismertem az ottani életet, amely<br />
érdekes és tanulságos volt, de megszeretni nem tudtam.<br />
Nem tartozik aktív éveim kellemes emlékei közé a szérumtermelés leépítése, a Szállás<br />
u. 3. alatt lévő ős Phylaxia felszámolása és Szentmártonkátára szállítása. Utolsó aktív éveimben<br />
megértem, hogy a Phylaxia Phylaxia-Sanofi lett. Itt már nem sok kenyeret ettem meg, mert<br />
1992-ben egy operáció után leszázalékoltak, és 1993-ban nyugdíjba mentem. Azóta szakmai<br />
munkával nem foglalkozom. Nagyon sok munkát ad a családom és a társasház, ahol lakom.<br />
Még ma is aktívan dolgozó feleségemet fuvarozom kiszállásaira mint hivatásos jogosítvánnyal<br />
rendelkező gépkocsivezető. Ő második gyermekünk születése után hat évig főállású anya volt,<br />
és a gyermekneveléssel foglalkozott. A Hunnia-Hibriden és a Hungexpón keresztül a Magyar<br />
Szabványügyi Hivatalba került, ahonnan nyugdíjba ment, de a Nemzeti Akkreditáló Testület<br />
megalakulása után visszahívták, és jelenleg is ott szorgoskodik.<br />
Lányom folytatja nagyapja szakmáját, a jogtudományi egyetemen szerzett vörösdiplomát,<br />
és két leánygyermek édesanyjaként ügyvédi munkát végez. Fiam nem volt hajlandó megerőltetni<br />
magát, ő a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán végzett, ahol követte ősei példáját, és<br />
hajdani osztálytársát vette feleségül. Kis menyünket előbb meg kellett keresztelni, azóta minden<br />
256
endben van. Két gyermekük van, egy fiú és egy lány. A fiút Ernőnek keresztelték, és a családon<br />
belül csak Őfelsége III. Ernőnek tisztelem, de nem reagál rá.<br />
A szakmámhoz ma már csak annyi közöm van, hogy részben a régi phylaxiás<br />
nyugdíjas-találkozókra járok, na meg az állatorvosok Baráti Körének összejöveteleire. Abban<br />
a megtiszteltetésben is részem van, hogy a jelenlegi Ceva-Phylaxia vezetősége minden évben<br />
meghív évértékelő fogadására, vagy, ha van év közben valami rendkívüli megemlékezés, ott<br />
is tagként szeretettel fogadnak. Kellemes emlékeim fűződnek ezekhez az összejövetelekhez,<br />
köszönet érte. Igaz, hogy nem állatorvosnak készültem, de elmondhatom, hogy nem bántam meg.<br />
Szerettem, amit csináltam, sok örömet szerzett a munkám. Arra is jó érzéssel gondolok vissza,<br />
hogy még ismerhettem a nagy, világhírű professzorokat, Manningert, Mócsyt, Kotlánt, na és a<br />
vállalatalapító Köves Jánost, akik örök példaképek maradnak sokunk számára, mert emberségből<br />
és kötelességtudásból is sokat kaptunk tőlük.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 2. 50-51.<br />
257
Igyekeztem édesapám bölcs hagyatékára támaszkodni!<br />
<strong>Dr</strong>. Lancz Endre<br />
Nehéz gyermekkorom volt, annak ellenére, hogy szüleim mindent<br />
megtettek annak érdekében, hogy négy testvéremmel együtt semmiben<br />
hiányt nem szenvedjünk - mondja dr. Lancz Endre, a Fejér Megyei Állategészségügyi<br />
és Élelmiszer-ellenőrző Állomás nyugalmazott igazgatója.<br />
1927. május 29-én születtem Rezin. Öten voltunk testvérek,<br />
akik közül én voltam a legkisebb. Szüleim gazdálkodók voltak. Apám<br />
köztiszteletben álló személy volt, hiszen 1945-ig 12 éven keresztül volt<br />
a község választott bírója. Mivel kitűnő tanuló voltam, a hatodik osztály<br />
elvégzése után az esperes úr apámnak javasolta, hogy írasson be<br />
gimnáziumba. Apám szerette volna, ha továbbtanulok, de közölte az esperes úrral, hogy csak a<br />
többi testvér rovására tudna taníttatni, ezt pedig nem teszi meg velük szembe. Mivel a keszthelyi<br />
Premontrei Gimnázium igazgatója az esperes úr szeminarista társa volt, elintézte, hogy elsősként<br />
kosztos diák legyek, és másodiktól házi instruktorként megkerestem a tanítási költségeimet. Apám<br />
nem mutatta, de észrevettem, hogy nagyon büszke arra, hogy a gimnáziumi értesítőben mindig<br />
vastag betűvel írták ki a nevemet, mint kitűnő tanulóét. 1944-ben a nyilas hatalomátvétel után<br />
bezárták a gimnáziumot. Otthon nagy szükség volt rám, mert három bátyám katona volt, és a<br />
gazdaságban elkelt a segítség. Tőlünk nem messze a Meleg-hegy alatt repülőteret építtettek az<br />
internált német katonákkal, ahova tolmácsként hívtak. Apám hallani sem akart róla. Erre az volt<br />
a válasz, hogy akkor elvisznek a leventékkel együtt katonai szolgálatra. Ez 1944 végén be is<br />
következett, 93 fiatal társammal együtt összeszedtek bennünket és Sárvárra szállítottak.<br />
Nagyon sokat köszönhettem a Premontrei Gimnázium tanárainak. Aki kitűnő osztályzatot<br />
kapott nyelvekből, az ingyen különórákra járhatott, ahol magyarul meg sem lehetett szólalni. Nagy<br />
hasznát vettem a későbbiekben is német nyelvtudásomnak. Hangsúlyt fektettek a sportra is.<br />
Az volt a nézetük, hogy az ifjúságot sok dologgal lehet összetartani, a kollektív szellemet kialakítani,<br />
amire a legalkalmasabb a sport, a versenyszellem egészséges kialakítása.<br />
Sárváron bevagoníroztak bennünket és Szentgotthárdra szállítottak, ahol német<br />
felségjelű repülőgépek bombáztak. Nagyon sokan meghaltak közülünk. Mi, tizenegyen,<br />
falumbeliek úgy döntöttünk, hogy megszökünk. Kikerülve a lakott településeket, hazaérve a<br />
szőlőhegy pincepadlásain húztuk meg magunkat. A nyilasoknak elárultak bennünket. Bejöttek<br />
apámhoz és közölték vele, hogy tolmácsolást nem vállaltam, megszöktem a leventéktől, ezért<br />
azonnal jelentkezzek Keszthelyen, a katonai parancsnokságon, vagy felakasztják apámat. Milyen<br />
szép lesz, hogy a falu bíróját azért akasztják fel, mert hazaáruló lett a fia. Egyik bátyám akkor<br />
már hősi halott volt. Apámmal megbeszéltük, hogy ez már úgysem tart soká, ezért mind a 11-<br />
en jelentkezünk Keszthelyen. Szombathelyre vittek bennünket, ahol a polgári iskola igazgatója<br />
felismert és a feltöltés alatt levő zászlóaljába vitt, ahol mundérba öltöztettek. A Morva-parti<br />
Ringersdorf és Dürnkrut térségében vetettek be bennünket, ahol a zászlóalj megadta magát.<br />
Elkezdődött a hadifogságom! Először Foksányiból Zaporozséba, majd Nyetrovsztrojba kerültem,<br />
ahol a villamos erőmű újjáépítésén dolgoztam. Amikor az erőmű elkészült, Moszkva-Tusinóba<br />
258
vittek, a 7476/1-es táborba a németek által vezetett repülőgépgyárba. 1948. május 1-jén az első<br />
egészséges emberekből álló szerelvényt indították Moszkvából nagy csindadratta kíséretében<br />
haza, amellyel én is megérkeztem. Hazaérve el kellett döntenem, hogy mi lesz a további sorsom.<br />
Oroszországi tartózkodásom alatt láttam, hogy milyen körülmények között élnek a kolhoztagok,<br />
és tudtam, hogy a téeszek megszervezése idő kérdése, ezért úgy döntöttem, hogy továbbtanulok.<br />
1948 szeptemberében a Premontrei Gimnáziumban levizsgáztam a háború miatt félbeszakadt<br />
6. osztályból. Decemberben államosították a gimnáziumot, ahol 7.-ből és 8.-ból fél év alatt<br />
levizsgáztam, és júniusban le is érettségiztem. Ez azért sikerült, mert németül és oroszul jól<br />
beszéltem, matematikából mindig kitűnő voltam, és a humán tárgyakat nagyon szerettem. Három<br />
helyre adtam be az egyetemi felvételi kérelmemet: Gödöllőre, az Agrártudományi Egyetemre, a<br />
Műszaki Egyetem villamosmérnöki karára és az állatorvosira.<br />
Két helyre felvettek, csak az állatorvosiról nem érkezett értesítés. Felutaztam Budapestre<br />
és érdeklődtem a felvételi eredményem felől, ahol közölték, hogy felvettek az állatorvosira és még<br />
a kollégiumba is. Így lettem állatorvostan-hallgató. A jeles oklevél megszerzése után meghívtak<br />
tanársegédnek az Anatómiai Tanszékre és a Sebészeti Tanszékre is, amelyek közül az utóbbit<br />
választottam. Rövid időn belül adjunktus lettem.<br />
1954-ben megnősültem. Feleségül vettem dr. Schubert Zsuzsannát, aki szintén a<br />
Sebészeti és Szemészeti Tanszéken dolgozott. 1956 után az élet Fejér megye és Székesfehérvár<br />
koronázó város állat-egészségügyi szolgálatának élére szólított. Hazamentem, hogy szüleimmel<br />
közöljem a munkaköröm változását. Édesapám azzal fogadott, hogy mindent tud, és nem érti a<br />
döntésemet. Itt járt nála a mesterséges termékenyítő főállatorvosa, aki csodálkozott azon, hogy a<br />
biztos egyetemi oktatói munkakört egy bizonytalan megyei főállatorvosi állással cserélem föl.<br />
- De ha már így döntöttél, fiam, adok neked egy életre szóló tanácsot. Rajtad múlik,<br />
hogy megfogadod-e.<br />
Én a te helyedben egy jó kocsis szerepét vállalnám fel. Olyan kocsisét, aki igyekszik<br />
megismerni a lovait, megpucolja, simogatja őket. Ha nem elég fényes a szőrük, akkor egy kis<br />
pótabrakot is szerezz nekik, hogy jól érezzék magukat. Amikor pedig befogod őket a kocsiba, ne<br />
rángasd a szájukat, mert a lovak ezt nem szeretik. Eleinte csak sík terepen és kis teherrel közlekedj,<br />
majd amikor már a lovaidat jól megismerted, és persze ők is téged, akkor növelheted a kocsi<br />
terhét. Hegyre pedig csak akkor menjél a kocsival, amikor már együtt dolgoztok. Hegymenetben<br />
azonban ne ülj fel a kocsira, hanem gyalogolj mellette, hogy tehermentesítsd a lovaidat. Legyen<br />
a kezedben egy ék, és amikor a lovak megállnak, tedd a hátsó kerék alá, így nem kell nekik a<br />
kocsit tartani. Ha megizzadnak, széna- vagy lucernacsutakkal dörzsöld meg őket, és várd meg,<br />
míg maguktól vagy a biztatásodtól elindulnak. Jegyezd meg, hogy azt a kocsist, aki veri a lovakat<br />
és rángatja a szájukat, előbb vagy utóbb lerúgják a bakról.<br />
Igyekeztem az életemben édesapám okos, bölcs hagyatékára támaszkodni, amit soha<br />
nem bántam meg. Közel 30 évi vezetői pályafutásom alatt sok konfliktushelyzetet sikerült békés<br />
úton, fegyelmi adás nélkül megoldanom.<br />
Lanz doktor 2002. december 5-én a Marek jubileumi emlékülésen, Székesfehérváron<br />
a megye állatorvosai által alapított Életmű Díj kitüntetést vehette át, amelynek kíséretében<br />
259
elhangzott laudációból idézek:<br />
„Az Életmű Díj odaítélésének indokai: a természettudományok felkarolása, továbbadása,<br />
oktatása. Ezen belül az állatorvoslás, pontosabban az állat-egészségügyi szolgálat és az<br />
állattenyésztés magas szintű megszervezése és művelése, a magyar mezőgazdaság és a vidék<br />
állandó fejlesztésének igénye. Az oktatást szó szerint az alapfoktól a felsőfokig elméletben és<br />
gyakorlatban végezte. Összekötő hídként szerepel a múlt, a jelen és a jövő állatorvos-generációi<br />
között. Jelentős az a munka, mellyel sikerült megteremtenie és alakítani a Fejér megyei állatorvostársadalom<br />
image-ét. Ehhez lehetőséget adott számára az a közel 30 év, amelyet a Fejér megyei<br />
állatorvosok élén töltött mint megyei főállatorvos. Ilyen példa nem volt, és elképzeléseink szerint<br />
nem is lesz az állatorvos-történelemben. (…) Felsorolni is nehéz elméleti és tudományos,<br />
gyakorlati és publikációs tevékenységét, amelyet 30 éves megyei pályafutása alatt végzett. (…)<br />
A gyakorlatban megvalósította az állatorvosi stratégiát és tudatosságot, az állat-egészségügyi<br />
taktikát és diplomáciát, az állat-egészségügyi informatikát és tárgyalókészséget, a szervezés<br />
tudományát, az ellenőrzés módjait és lehetőségeit, az állatvédelem és állatszeretet alapjait, az<br />
állatorvosi konfliktuskezelést, amelyekből mindenkor győztesen tudott eredményeket felmutatni. A<br />
tolerancia és a kompromisszumkészség is sajátja. A váratlan és kész helyzetek megoldásához a<br />
rendkívül felkészült szakmai tudatosság és hihetetlen gyorsaság jellemezte. Mindezeket valamilyen<br />
stúdium formájában lehetne oktatni az állatorvoslás érvényesülésének érdekében napjainkban<br />
is. (…) Aktív tervezője és végrehajtója volt az 1960-as évek koncepciójának, amely szerint az<br />
állat-egészségügyi állomások országos rendszere, tervezése és felépítése, megvalósítása, majd<br />
rendeltetésszerű használatbavétele ma is alapja a szolgálat intézményeinek. (…) Elmondható,<br />
hogy a megye állatorvosainak 30-45%-a másoddiplomával, posztgraduális képzettséggel<br />
rendelkezik. (…) Nagy gondot fordított arra is, hogy a társtudományokkal, társintézményekkel és<br />
társszervezetekkel naprakészen együttműködjön. (…) Az állat-egészségügyi állomás intézményét<br />
olyan bázissá fejlesztette, ahol otthonra találtak az állatorvosok mellett a vadászok, a mezőőrök,<br />
az ebtenyésztők, a méhészek, a nyulasok, a galambászok, az állatvédők stb. (…)<br />
Amennyiben Életmű Díjról van szó, szabadjon felsorolni azokat a kitüntetéseket,<br />
amelyeknek birtokosa, és amelyeket olyan építőköveknek tekintünk, melyek mögött az állategészségügyi<br />
szolgálat, az alma mater és csupa nagybetűvel a CSALÁD állnak. Kitüntetései:<br />
az Elnöki Tanács kitüntetései: a Munka Érdemrend bronz, ezüst és arany fokozata, miniszteri<br />
kitüntetések, Kiváló Dolgozó hat alkalommal, Honvédelmi Érdemérem bronz, ezüst és arany<br />
fokozata, Tolnay Sándor-díj, Hutÿra-emlékérem, Marek József-emlékérem, Bugát Pál-emlékérem,<br />
I.-II.<br />
Mindezek nem valósulhattak volna meg a nyugodt, biztonságos családi háttér nélkül.<br />
Ritka példa, hogy egy családon belül két állatorvos kitűnő munkamegosztásban tud együtt<br />
munkálkodni. (…) Házasságukban két gyermek született. Zsuzsanna állatorvos mikrobiológus<br />
szakállatorvos, Endre villamosmérnök. A fiatalok életeszményként valósítják meg a többgyermekes<br />
családmodellt, így jelenlegi körülményeit és mindennapos életörömeit unokái aranyozzák be.”<br />
Eddig az idézet!<br />
- Hidd el, Imrém, hogy meghatódottan vettem át az utódaim által alapított Életmű<br />
Díj kitüntetést. A legmerészebb álmaimban sem gondoltam arra, hogy több mint tíz évvel<br />
nyugdíjazásom után ilyen magas kitüntetésben részesülök. Hálásan köszönöm Lorászkó és Hollós<br />
260
kollégák munkásságomról szóló méltató szavait. A laudációhoz nincs mit hozzátennem. Bevallom<br />
őszintén, hogy a saját munkámról nem tudtam volna ennyi jót elmondani. Ha kiegészíteném<br />
Hollós doktor laudációját, az csak a hibáim, felsorolása lehetne - amiből persze akad bőven -<br />
, de nem akartam ünneprontó lenni, ezek közlésétől most eltekintek. Inkább megköszönöm<br />
mindazok segítségét, akik munkámat hatékonyan támogatták, a takarítószemélyzettől, a<br />
gépkocsivezetőkön, a középkádereken, a laboratóriumi dolgozókon, közvetlen munkatársaimon,<br />
körzeti, üzemi állatorvosokon, kerületi főállatorvosokon keresztül az egyetem vezetőiig és a<br />
főosztályig bezárólag. Ez a kitüntetés nekik is szól. Személy szerint én kaptam, de nélkülük, az ő<br />
hathatós közreműködésük nélkül, egy szál magamban nem tudtam volna elérni és megvalósítani<br />
elképzeléseimet.<br />
Kedves Bandi, kívánom lapunk olvasóinak nevében is és személy szerint én is, hogy<br />
sokáig örülhess unokáidnak, és legalább olyan örökséget hagyj rájuk, amellyel édesapád indított<br />
utadra.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 3. 44-46.<br />
261
33 éven át volt járási főállatorvos<br />
<strong>Dr</strong>. Lázár István<br />
<strong>Dr</strong>. Lázár István nyugalmazott kerületi főállatorvos 1931. október<br />
30-án, Budapesten született. Érdeklődésemre gyorsan megoldódik a nyelve,<br />
és kedvesen, barátságosan mesél magáról, gyermekkoráról, munkájáról:<br />
„Apám a mosonmagyaróvári Gazdasági Akadémián végzett,<br />
és több helyen volt intéző. 1938-tól Alsórácegrespusztán dolgozott. A<br />
nyári szünetekben, a vele töltött órákban oltotta belém a mezőgazdaság<br />
szeretetét, amely döntő volt a pályaválasztásomban. A hajnaltól késő estig<br />
tartó munkában anyám biztosított olyan légkört, amelyben mindhárman,<br />
öcsémmel és húgommal együtt, nagyon boldogok voltunk. Elemi iskoláimat<br />
nagynénémnél, Ercsiben végeztem, mivel Rácegresen nem volt iskola. Gimnáziumi tanulmányaimat<br />
a székesfehérvári cisztercita gimnáziumban folytattam, ahol a már államosított iskolában<br />
érettségiztem 1949-ben. Első jelentkezésem alkalmával nem vettek fel, így elhelyezkedtem<br />
Budapesten a Síkvidéki Erdőgazdálkodási Vállalatnál. Székesfehérváron leigazolt labdarúgó<br />
voltam, ezért jelentkeztem az Újpesti Dózsánál, ahol az ifivel országos bajnokságot nyertem. Több<br />
későbbi válogatott labdarúgóval játszottam együtt. 1950-ben felvettek a főiskolára. A labdarúgást<br />
ekkor sem hagytam abba. Először a főiskola csapatában, később, pedig mint végzett állatorvos<br />
Szekszárdon játszottam aktív focistaként.<br />
1955-ben kaptam kézhez a diplomát. A Tolna megyei Tevelre kerültem körzeti<br />
állatorvosnak. Nagyon tiszteltem az állattartókat, akik szabadnapot nem ismerve dolgoznak,<br />
sokszor kizárólag állatszeretetből, mert haszon nem volt a munkájukon. A körzetemhez tartozott<br />
még Juhé-pusztai Állami Gazdaság, ahol lehetőségem volt valamennyi állatfaj állatorvosi<br />
problémáival megismerkednem. Az ott lévő régi szakemberektől sokat tanultam. Partnereim<br />
voltak a gümőkór-, brucella-mentesítésekben, a megelőző védőoltásokban és az új gyógyszerek<br />
kipróbálásában. Indokolt esetben olyan műtéteket is elvégeztem (sertés-, szarvasmarhacsászármetszés,<br />
szeges szarvasmarha-bendőmetszés stb.), amelyek abban az időben még nem<br />
voltak általánosak. Szakmai szempontból a szarvasmarha, sertés és baromfi állat-egészségügyi<br />
problémái érdekeltek. Az ezekkel kapcsolatos továbbképzéseken, szakmai üléseken minden<br />
esetben részt vettem.<br />
1959-ben az egyetemről megkeresést kaptam, hogy a Járványtani Tanszéken dolgozzak.<br />
Egyrészt Manninger professzor úr varázsa, másrészt a járványtan iránt érzett vonzódásom miatt<br />
örömmel vállaltam a feladatot. Adjunktusi kinevezést kaptam, mivel a négyévi gyakorlati időm<br />
megvolt, és így a fizetésem is több volt. Lakást biztosítani nem tudtak, de Manninger professzor úr<br />
nemes gesztussal megoldotta a problémámat, mert a tanszéken levő könyvtárszobáját és előterét<br />
ideiglenesen nekünk adta. Ma is szívesen gondolok az ott töltött időszakra, mert olyan kedves<br />
kollégák voltak a tanszéken, mint Szent-Iványi Tamás, Bartha Adorján, Kemenes Ferenc, Palyusik<br />
Mátyás, akiktől nagyon sokat tanultam. Lakáshelyzetemet nem sikerült megoldani, ezért 1960<br />
őszén a Baranya megyei Hímesházára mentem körzeti állatorvosnak.<br />
262
1968. február 1-jén kineveztek Mohácsra járási főállatorvosnak, ahol 2001. április 1-<br />
jéig, nyugdíjba vonulásomig dolgoztam. Nagy szerencsém volt, mert mind a megyei vezetésben,<br />
mind a kerületben olyan kollégákkal dolgozhattam együtt, akik szakmai és emberi szempontból<br />
is partnerek voltak az állat-egészségügyi feladatok megoldásában. Ezt támasztja alá az, hogy a<br />
Baranya Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás 2002-ben Tolnay Sándordíjat<br />
kapott. Ez nemcsak az állomás munkájának az elismerése, hanem az állomás valamennyi<br />
dolgozójának is érdeme. Ezt a csapatmunkát segítette elő az állomás vezetésének több olyan<br />
kezdeményezése, amely osztatlan elismerést váltott ki. Ilyen volt a kétnapos harkányi napok<br />
megrendezése, az évente megszervezett belföldi és külföldi autóbuszos szakmai kirándulások<br />
stb. Munkám során igyekeztem megvalósítani a gyakorlat és az elmélet kapcsolatát azzal, hogy az<br />
egyetem tanszékeinek egy részével személyes kapcsolatot alakítottam ki. A jobb munka és biztos<br />
diagnózisok elősegítésének érdekében szinte baráti kapcsolat létesült a kaposvári és az Országos<br />
Állategészségügyi Intézettel.<br />
A nyári gyakorlatra jelentkező és érkező állatorvostan-hallgatókat örömmel fogadtam.<br />
Értelmes feladatnak tekintettem a velük való gyakorlati és elméleti foglalkozást, még akkor is,<br />
ha az itt töltött időt rövidnek találtam. A gyakorlati idő alatt már sejteni lehetett, hogy kiből lesz jó<br />
praktizáló állatorvos.<br />
A magam részére felállított erkölcsi, etikai normákat - amelyeket alapvetően a<br />
szülőházból hoztam, az iskolai nevelésből és a saját értékítéletemből adódva - úgy érzem, sikerült<br />
betartanom. Talán ennek volt köszönhető, hogy 1969-ben az Országos Állategészségügyi Tanács<br />
tagjává neveztek ki, amelyet 1977-ben megújítottak. 1970-ben az Állatorvostudományi Egyetem<br />
Állami Vizsgáztató Bizottság tagja lettem. Egy ciklusban a Baranya Megyei Állatorvosi Kamara<br />
etikai bizottságának elnöke voltam, amelyet a felkérés ellenére továbbra nem vállaltam, mert<br />
úgy éreztem, hogy a fiataloknak kell ebben a munkában ténykedni. Két alkalommal, 1958-ban<br />
és 1976-ban, a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója, miniszteri kitüntetést kaptam. 1986-ban MAE<br />
Mezőgazdaság Fejlesztéséért emlékéremmel jutalmaztak. Az elismerések - nem túlértékelve<br />
azokat - természetes, hogy jól esnek az embernek. Meggyőződésem, hogy sok olyan kolléga<br />
dolgozott és dolgozik hivatásszerűen az állatorvosi munka területén, akik sokszor többet tettek, és<br />
eredményesebb munkát is végeztek, és semmilyen elismerésben nem részesültek. Nagy örömet<br />
szerezett a Baranya Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás, valamint a<br />
Magyar Állatorvosi Kamara Baranya Megyei Szervezete, amikor nyugdíjba vonulásom alkalmával<br />
díszes elismerő oklevelet adtak át. Úgy érzem, hogy ezzel elismerték azt a szakmai munkát,<br />
amelyet az állategészségügy érdekében végeztem. Szakmai szempontból állandó kapcsolatban<br />
álltam az egyetemmel, a tanszékek dolgozóival, professzorokkal, hogy megvalósítsuk az elmélet<br />
és a gyakorlat összekapcsolását, közösen oldjuk meg az állategészségügy aktuális kérdéseinek<br />
problémáit. Ezért szereztem 1977-ben szakállatorvosi diplomát állat-egészségügyi igazgatási és<br />
szervezési szakon. 1968-ban az állatorvos napokon Gyakorlati tapasztalatok címmel tartottam<br />
előadást. A Magyar Állatorvosok Lapjában több alkalommal jelent meg cikkem önállóan és<br />
társszerzőkkel együtt. A munkám megítélése nem az én feladatom. Az, hogy 33 éven keresztül<br />
voltam járási, majd kerületi főállatorvos egy helyen, és 70 éves koromig állami szolgálatban<br />
dolgozhattam, úgy érzem, azt bizonyítja, hogy minden tőlem telhetőt megtettem a munkám<br />
maradéktalan elvégzése érdekében.<br />
263
Hiányérzetem is van. A sok szakmai elfoglaltság miatt kevés időm jutott az olvasásra, és<br />
jó lett volna magas szinten legalább egy külföldi nyelvet tudnom. Ez, úgy látszik, öcsémnek jutott<br />
osztályrészül, akit Lázár Ervinnek hívnak, és irodalommal foglalkozik. Na de nem panaszkodom,<br />
mert még most is dolgozom magánállatorvosként, és amíg egészségem engedi, szeretném ezt a<br />
szép szakmát tovább folytatni. Ha újra kezdhetném az életemet, ami ugye lehetetlen, ismét ezt a<br />
hivatást választanám.”<br />
Mit lehet ehhez hozzáfűzni Adjon a jóisten egészséget, hogy ne legyen hiányérzeted,<br />
és azért hagyj egy kis időt az olvasásra is.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 3. 46-47.<br />
264
Az állat-higiénia elkötelezettje<br />
<strong>Dr</strong>. Szovátay György<br />
„Érdekes, ellenmondásokkal tűzdelt, szép életem volt és van.” -<br />
állítja Szovátay György professzor úr.<br />
„Budapesten születtem 1929. június 14-én, de Szombathelyen<br />
végeztem az elemi iskola négy osztályát és az első gimnáziumot, mert<br />
édesapámat az ottani Földmérési Felügyelőség főnökévé nevezték<br />
ki. Életemben az első érdekes ellentmondás 14 éves koromban volt<br />
Budapesten, ahol még tejjegyet kaptam, és már borotválkoztam. Édesapám<br />
újabb áthelyezése miatt 1940-től Budapesten a Toldy Ferenc Gimnázium<br />
tanulója lettem, ahol 1947-ben kitüntetéssel érettségi vizsgát tettem.<br />
Az állatorvosi pályára főleg a lovak szeretete vezényelt. Az állatorvostan-hallgatókról<br />
joghallgató bátyámtól csak annyit tudtam, hogy a kollégista társai közül azok „örökké csak<br />
tanulnak”. Megtapasztaltam ezt a megállapítást én is. A szigorú rostálás azzal kezdődött, hogy egy<br />
napon kellett szigorlatoznunk kémiából, fizikából, növénytanból és általános állattanból. Később<br />
az okozott gondot, hogy a mai 10 féléves anyagot nekünk 8 félév alatt kellett elsajátítani. Ennek<br />
ellenére kitűnő rendű lettem.<br />
Mivel szerettem a zenét, és elfogadhatóan jól hegedültem, megszerveztem az<br />
állatorvostan-hallgatók zenekarát, amit mozgalmi munkának ismertek el, ezért április 4-én a<br />
zenekar minden egyes tagját 200 Ft pénzjutalomban részesítették. Két hónap múlva viszont, a<br />
félév abszolválása után, az ország összes egyeteméről és főiskolájáról kizártak. Ez volt a második<br />
ellentmondás életemben. Hogy évfolyamtársaim közül kik voltak jóakaróim, azt örök homály fedi,<br />
mert az összes erre vonatkozó iratanyag eltűnt.<br />
Miután a nagytétényi sertéstelepen még kanászként sem mertek alkalmazni,<br />
bútorszállító, majd söprögető segédmunkásként helyezkedtem el. Egy hónap múlva a MÁVAG<br />
gyárba géplakatos átképző tanfolyamra vettek fel, ahol 1952-ben szakmunkásoklevelet szereztem.<br />
Ekkor kaptam meg az Földművelésügyi Minisztérium határozatát, hogy visszavettek az egyetemre.<br />
Így azzal az évfolyammal együtt végeztem, amellyel Kovács Ferenc, Kassai Tibor, Polner Tibor,<br />
Barócsai György, Dobai Sándor és több kedves kollégám, akikre mind-mind hálás szeretettel<br />
gondolok. Kezembe került később a „káderlapom”, amelyen minden tekintetben kedvezően<br />
nyilatkoztak rólam, noha akkoriban rosszindulatú véleményt adni kifizetődőbb lett volna. Harmadik<br />
ellentmondás életemben, hogy kétszer abszolváltam tanulmányaimat, és két évfolyam-találkozóra<br />
szoktam meghívót kapni.<br />
1952. október 2-án „summa cum laude” jelzésnek minősülő oklevelet vehettem át Csiszár<br />
Vilmos akkori dékán úrtól. Még abban a hónapban behívtak 3 hónapos tartalékos tiszti tanfolyamra.<br />
Az itt halott lóegészségügyi ismeretek nagyon hasznosnak bizonyultak a későbbi gyakorlatban. A<br />
tanfolyam elvégzése után - igaz, hogy csak 1955-ben - alhadnagyi rangot kaptam.<br />
Ezután mehettem a Földművelésügyi Minisztériumba állás után nézni, ahol körzeti<br />
és állami gazdasági állatorvosi munkakört ajánlottak. Körzetbe szerettem volna kerülni, ezért<br />
265
jelentkeztem állami gazdasági állatorvosnak, mert úgy éreztem, hogy csak azért is az ellenkezőjét<br />
teszik annak, amit kérek. Így is történt. Ez volt a negyedik ellentmondás életemben. Így kerültem<br />
1953. februárjában a Fejér megyei Adonyba, egyhónapos igazgatási gyakorlatra, ahol Rozinsky<br />
Béla doktortól - Marek professzor úr egykori tanársegédjétől - sokat tanultam. Az 1954-ben<br />
meghirdetett ingyenes állatorvosi szolgálat sok zavart okozott a gazdák körében. Állandóan<br />
magyarázkodni kellett, hogy a gyógyszerekért és a fuvarért miért kell fizetni.<br />
Kellemes meglepetésként hatot, hogy 1800 Ft fizetéssel áthelyeztek az Országos<br />
Állategészségügyi Intézetbe. Földművelésügyi minisztériumi elöljáróm megmutatta az<br />
áthelyezésről a kinevezésemet, de nem kézbesítette számomra, azzal a jelszóval, hogy kevés<br />
vidéken az állatorvos. Az akkori törvények szerint, ha valaki bizonyos rövid határidőn belül nem<br />
foglalja el munkahelyét, az áthelyezés önműködően érvényét veszíti. Ez volt az ötödik ellentmondás<br />
életemben.<br />
Ezek után kértem áthelyezésemet a pusztaszabolcsi körzetbe. Fél év múlva egy másik<br />
kolléga - aki már előbb is dolgozott Pusztaszabolcson - szeretett volna a községbe visszakerülni,<br />
ezért a baracskai körzetbe kértem áthelyezésemet. Gondoltam, hogy kibírom azt a 6 hónapot,<br />
amíg aspiráns-felvételi pályázatomra választ kapok. Ez a válasz soha nem érkezett meg. Így<br />
lett a 6 hónapból 14 esztendő. Baracska és Kajászó község mellett elláttam az annamajori<br />
célgazdaságot is. (A „cél” itt csíkos egyenruhát viselő hölgyek és urak foglalkoztatása volt szigorú<br />
felügyelet mellett. ). A kis baracskai tsz-ben elvállaltam a fő-állattenyésztői munkát is. Örömmel<br />
készítettem el az állatcsoportok részére a heti takarmányozási keretutalványt, amiből az állatok<br />
soha nem láttak semmit. Amikor a vezetőségi ülésen ezt szóvá tettem, a válasz az volt: »Hát<br />
doktor úr, ez így sikerült!«<br />
Első gyakorlati közleményem 1953-ban jelent meg a Magyar Állatorvosok Lapjában a<br />
sertés methaemoglobin-anémiáról, majd a sertés hizlalási tüdővizenyőjének, a juhok ketózisának<br />
és a szarvasmarha sugárgomba-betegségének gyógykezeléséről, valamint a méncsikók álló<br />
helyzetben történő ivartalanításáról, a tehenek császármetszéséről és méhcsavarodásának<br />
vértelen úton való megoldásáról, a bendőmetszésről, a sertés húgycsőmetszéséről, továbbá a<br />
Gyógyszerészetben (társszerzővel) egy magistralis OTC méhpálcáról. Újításom (társszerzőkkel)<br />
a Furazolidon méhpálca. Pályázat nélkül, szakcikkem alapján nyertem el egy MTA-pályadíjat<br />
(a coliformok antibiotikum-érzékenységének improvizált laboratóriumi eszközökkel való<br />
megállapításáról). Szarvasmarha föcstejéből istálló-specifikus immunglobulin készítményt<br />
készítettem, és ezt a gyakorlatban sikeresen alkalmaztam.<br />
Ezek után Kádár Tibor, az FM főosztályvezetője meghívott 1964-ben a szarvasmarhaegészségügy<br />
ellátására. A meghívást köszönettel elhárítottam, mert felvettek aspirantúrára a<br />
Kovács Ferenc professzor által megszervezett Állathigiéniai Tanszékre. A tudományos fokozat<br />
elnyerése után szerettem volna körzetemet is ellátni, de mivel a körzethatárok egyre szűkültek,<br />
így 1968-ban elfogadtam a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium meghívását az<br />
állathigiéniai igazgatás megszervezésére. Ekkor dolgoztam ki a polgári védelem számára<br />
az állattudományok radiológiai, biológiai és vegyi fegyverek elleni védelmének lehetőségeit.<br />
Megszerveztem az állat-egészségügyi állomások állat-higiénikusi szolgálatát. Részt vettem az<br />
állat-higiénikusi szakállatorvos-képzésben. A klímamérő használatáról szolgálati segédletet<br />
dolgoztam ki. Miniszteri rendeletet fogalmaztam meg az álalt-egészségügyi szakhatóságnak az<br />
266
építésügyi engedélyezési eljárásba történő kötelező bevonásáról. A végrehajtási jogszabályokban<br />
viszont a beruházások alkalmával a szakhatósági közreműködésünk csak a fertőző betegségek<br />
megelőzésére terjedhetett ki. Ezért megszerkesztettem a nagyüzemi szarvasmarha-, sertés- és<br />
baromfi-egészségügy minisztériumi irányelveit. Ezeket, az elveket szakkönyvekben, egyetemi<br />
jegyzetekben és szakcikkekben jelentettem meg. Javaslatokat dolgoztam ki a hígtrágya-kérdés<br />
megoldásáról, és az állati hulladékok ártalmatlanná tételének lehetőségeiről.<br />
A bioklimatológia tárgyköréből címzetes egyetemi docens lettem, és az állathigiéniai<br />
kérdésekről írt kandidátusi értekezésem elfogadása után lehetőségem nyílt egyetemi-tanári<br />
pályázat beadására. 1982-ben így lettem a Debreceni Agrártudományi Egyetem Állatélettani és<br />
Állategészségtani Tanszékének tanszékvezető tanára. Feladataim közé tartozott a gazdasági<br />
állatok és a vízi állatok élettana és anatómiája, az állategészségtan, a termelés-biológia, a<br />
tartás- és takarmányozás-higiénia, az állatvédelem oktatása és az orvoskarral közös molekulárisbiológus<br />
képzés. Élelmiszer- és környezet-higiénia, mikrobiológia, valamint laborállatok betegségei<br />
tárgykörében is oktattam. Állatorvos-történeti és szaknyelvi publikációk mellett számos egyetemi<br />
és szakközépiskolai tankönyvet írtam, részben társszerzőkkel, az Állattartás és környezetvédelem,<br />
valamint az Állatvédelmi ismeretek című egyetemi jegyzetet.<br />
Az Országos Mérésügyi Intézet, a debreceni ATOMKI és más kutató mérnökök<br />
segítségével új klímamérő műszereket fejlesztettem ki. Az egyedi műszerek integrálásával<br />
számítógépes klímaminősítő rendszert dolgoztam ki, amely állatvédelmi minősítésre is alkalmas.<br />
Számítógép segítségével sikerült maghatározni a padozati hőleadás képletét, valamint a környező<br />
felületek és a levegő hőelvonó hatásával összefüggésben kifejezni a padozattal szemben<br />
hőtechnikai szempontokból támasztható igényeket. Az alomanyag mikrobiális hőtermelését<br />
negatív kata-értékkel határoztam meg. A Wilson-Blair agar felhasználásával az agarlenyomatos<br />
próbát az anaerob felületi csíraszám meghatározására tettem alkalmassá. A debreceni Fül-<br />
Orr-Gégészeti Klinika agytörzsi audiométere használatával objektív hallásvizsgálatokat sikerült<br />
végeznem, hazánkban először, sertés, juh, házinyúl, kutya, macska, pulyka és lúd esetében, majd<br />
pontyon, valószínűleg a világon elsőként. Kiderült, hogy az összes gerinces faj hallásgörbéi az<br />
emberéhez hasonlóak, és a jellegzetes csúcsok megjelenési idejéből a hallásélességre lehet<br />
következtetni.<br />
Számos MÉM, MTA, OMFB, KGST, MÉMMI, OVH és szabványügyi bizottságnak tagja<br />
voltam, illetve ezekben különböző tisztségeket töltöttem be. Tanulmányutak, kongresszusok<br />
és szakértői tevékenység alkalmával eljutottam a volt Csehszlovákiába, a Szovjetunióba,<br />
Lengyelországba, Bulgáriába, Romániába, a két Németországba, Franciaországba és Kanadába,<br />
valamint az USA-ba.<br />
Munkámat az alábbi kitüntetésekkel ismerték el: Honvédelmi Érdemérem, MAE<br />
aranykoszorús jelvény, MÉM törzsgárda gyűrű, a MÉM Kiváló Dolgozója. Az Újhelyi-emlékérmet<br />
az állatorvosok közt elsőként, a Magyar Állathigiéniai és Környezetvédelmi Társaság emlékérmét<br />
annask egykori alelnökeként kaptam meg.<br />
De jure 1999-ben helyeztek nyugállományba, de továbbra is tartok előadásokat és részt<br />
veszek különböző kutatásokban. Részt veszek az MTA Agrártudományi Osztálya állattenyésztési,<br />
nemesítési és takarmányozási bizottság munkájában, valamint az egyetemi PhD-képzésben.<br />
267
Tagja vagyok egy szaknyelvművelő társaságnak, és a Bólyai Katonai Műszaki Főiskola<br />
által patronált nagyváradi bajtársi körnek.<br />
A gimnázium ötödik és hatodik osztályának megfelelő években a Nagyváradi m. kir.<br />
Gábor Áron Hovéd Tüzérségi Hadapródiskola lovas ütegének növendéke voltam. A háború<br />
befejeztével Ausztriába kerültünk, ahonnan 1945 őszén jöttünk haza. A szükséges különbözeti<br />
vizsgák letétele után évveszteség nélkül a Toldy Gimnáziumban folytattam tanulmányaimat.<br />
A rendszerváltás után, a katonai életpálya megszakításáért kárpótlásul nyugállományú<br />
tüzér hadnagynak neveztek ki. Ez is egy paradoxon életemben, mert ezzel egyidejűleg tényleges<br />
állományú egyetemi tanár voltam.<br />
Legkedvesebb időtöltésem: búvárkodni a magyarság őstörténetében, de szeretném a<br />
még nem eléggé publikált tudományos eredményeimet és az egyetemi jegyzeteim újabb kiadásait<br />
is megírni.<br />
Megözvegyülvén Debrecenben találtam meg élettársamat, aki egyetlen gyermekemmel<br />
együtt bearanyozza napjaimat. Leányom szintén állatorvos, és a Mezőgazdasági Múzeum<br />
tanácsosaként kisállatok tenyésztésének és orvostanának történetével foglalkozik.<br />
Miután 15 éven át voltam gyakorló állatorvos, 15 évet töltöttem minisztériumi munkában<br />
és 15 évig voltam kinevezett egyetemi tanár, a nyugállományom időszakára várt 15 évem<br />
2012-ben jár le. Bízom abban, hogy a Gondviselés segítségével - amit életem során gyakran<br />
megtapasztaltam - azt is megérem.”<br />
Kívánom Szovátay György professzor úrnak, hogy egy újabb paradoxon kísérje gazdag<br />
életútját, és a háromszor 15 év után sokkal évtizedek tegyék boldoggá nyugdíjas éveit.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 4. 43-45.<br />
268
Beléptem a kilencvenedik életévembe<br />
<strong>Dr</strong>. Bodrossy Leo<br />
<strong>Dr</strong>. Bodrossy Leo gyermekkora nem volt zavartalan, ahogy élete<br />
történetéről beszámol, családi élete sem volt mentes a tragédiáktól. Ennek<br />
ellenére töretlen hittel dolgozik mind a mai napig.<br />
„Még békeidő volt a Monarchiában, amikor 1913. december 30-<br />
án, Temesváron megszülettem. Édesapám kémia-természetrajz tanár volt<br />
a temesvári állami gimnáziumban. Ott érte családunkat a gyászos trianoni<br />
szerződés híre, és a román bevonulás. Előttünk mindmáig ismeretlen<br />
okokból egy este megjelent a román titkosszolgálat néhány embere, és<br />
elvitték édesapámat, aki egy év múlva szabadult - vád nélkül - a fogságból.<br />
Mivel nem volt hajlandó hűségesküt tenni az alkotmányra, ezért kiutasították Románia területéről.<br />
Mindenünket hátrahagyva érkeztünk Magyarországra. Nehéz körülmények között éltünk.<br />
Édesanyám 1922-ben meghalt, és négyen maradtunk kiskorú gyerekek, így édesapám új<br />
házasságkötésre kényszerült.<br />
1932-ben a budapesti Bólyai reálgimnáziumban jórendű érettségi vizsgát tettem. Az<br />
országos középiskolai tanulmányi versenyen szépirodalomból második helyezést értem el, amiért<br />
az iskola igazgatója aranyéremmel tüntetett ki.<br />
Érettségi után egyéves önkéntes katonai szolgálatra vonultam be Debrecenbe, ahol<br />
hadapród őrmesterként szereltem le. A véletlen hozta úgy, hogy édesapám 1933 nyarán a tihanyi<br />
Magyar Biológiai Kutatóintézetben megismerkedett Zimmermann Ágoston professzor úrral, aki<br />
mint rektor felajánlotta számomra a felvétel lehetőségét. Így lettem állatorvostan-hallgató. 1937.<br />
április 1-jén, még a diploma megszerzése előtt Zimmermann professzor úr meghívott a tanszékére<br />
asszisztensnek. Ez nagy megtiszteltetés volt számomra. 1937. szeptember 25-én jeles eredményű<br />
doktori szigorlatot tettem A házimadarak vénás érrendszere című dolgozatommal. 1941. október<br />
17-én szintén jeles eredménnyel állatorvosi tiszti vizsgát tettem.<br />
A szerény tanársegédi fizetésből nem lehetett családot alapítani, ezért 1939. november<br />
15-én Budapest székesfőváros szolgálatába léptem, ahol a közvágóhidak bakteriológiai<br />
húsvizsgáló laboratóriumában dolgoztam, majd a Központi Húsvizsgáló Állomás keretében a piaci<br />
és a bolti húsvizsgálatban teljesítettem szolgálatot. Időközben a házasságomból két gyermekem<br />
született: 1941-ben Árpád és 1943-ban Attila.<br />
Az országhatár bővülése során részt vettem a Felvidék és Erdély katonai bevonulásában<br />
az 1. honvéd gyalogezrednél, mint zászlós. A megállapított szívhibám miatt a keleti frontra<br />
nem vezényeltek, hanem a hátországban a honvéd állatorvosi kar munkájában vettem részt.<br />
A húsvizsgáló laboratóriumunkat bombatalálat érte és megsemmisült, az ott tartózkodók egy<br />
kivétellel mind meghaltak. A gondviselésnek köszönhetem, hogy ebben az időben bokaficammal<br />
otthon feküdtem, és így életben maradtam. Ezután a sertésvágóhídi állatorvosi hivatalba kerültem,<br />
ahol megszerveztem a laboratóriumi trichinella vizsgálatot. A szovjet megszállás után nehezen<br />
indult az élet. A romeltakarítás után kizárólag a szovjet hadsereg részére vágtunk. Villamos nem<br />
269
járt, így a lakásomtól a munkahelyemig naponta kilenc kilométert gyalogoltam.<br />
Megpróbáltuk néhányan a kari életet újraéleszteni. A kommunista kormányzat határozata<br />
értelmében a Magyar Országos Állatorvos Egyesületet meg kellett szüntetni. Mivel Bakos Károly,<br />
a MOÁE főtitkára külföldre menekült, Köves János elnöktől megbízást kaptam a titkári teendők<br />
ellátására. Ezt viszont csak a szakszervezet keretén belül tehettük meg, de a kormányzat ehhez<br />
sem járult hozzá, azzal az indoklással, hogy az állatorvosok a nagybirtokosság és a kulákság<br />
kiszolgálói. Az Állatorvosi Lapok kiadását is megszüntették.<br />
Ezután kidolgoztam egy tervezetet a vidéki bakteriológiai laboratóriumi hálózat<br />
felállítására (Miskolc, Szeged, Pécs, Győr), amelyek rövid időn belül felépültek és működtek. Úgy<br />
tűnik nekem, valami miatt Budapesten útban lehettem, mert minden előzetes egyeztetés nélkül<br />
1950. augusztus 25-én áthelyeztek Győrbe. A felállítandó laboratórium megszervezésére kaptam<br />
megbízást. Időközben létrejött a Húsipari Állatorvosi Ellenőrző Szolgálat (HÁESZ). A szolgálat<br />
vezetője 1963. július 1-jével megbízott az észak-dunántúli körzet (Komárom-Esztergom, Győr-<br />
Sopron, Vas és Veszprém megyék) kirendeltségeinek ellenőrzésével, felügyelő főállatorvosi<br />
munkakörben. Aktív közszolgálati feladataimat 1974. április 1-jéig itt láttam el, amikor saját<br />
kezdeményezésemre nyugállományba helyeztek.<br />
Győrben megterveztem és kiviteleztettem a kétszintes kirendeltségi munkahelyet, ahol<br />
25 főnyi kollektíva látta el a vágóhídi és a hűtőházi húsvizsgálatot. Szervezési és vezetőségi<br />
feladatot vállaltam a Magyar Élelmezésipari Tudományos Egyesület (MÉTE), majd a Műszaki<br />
és Természettudományi Egyesületek Szövetsége (METESZ) keretében. Húsipari szakmai<br />
továbbképző tanfolyamokat szerveztem. Telepítési munkabizottságot szerveztem élelmiszer-ipari<br />
létesítmények építésére, amelynek támogatásával a Mosonmagyaróvári Konzervgyár is megépült.<br />
Aktív munkám elismeréseként a Húsipar Kiváló Dolgozója, a minisztériumtól az Élelmiszeripar<br />
Kiváló Dolgozója, a Minisztertanácstól a Szocialista Munkáért Érdemérem kitüntetést kaptam.<br />
Legtöbbre mégis azt a bronzplakettet értékelem, amellyel a győri munkatársaim leptek meg,<br />
amelynek feliratán az alábbi Ady-idézet van: „Mennyi sok mindent odaadtam, Amíg ily szépen<br />
elfáradtam”.<br />
A minisztérium több ízben küldött a környező országokba tapasztalatcserére, és<br />
előadások tartására. Rostockban egy nemzetközi húshigiéniai konferecián német nyelvű<br />
előadásban ismertettem a magyarországi exportvágóhidak higiéniai előírásit. Hazai és német<br />
állatorvosi folyóiratokban nyolcvan szakmai közleményem jelent meg. Társszerzőként két<br />
szakmai könyvet írtam: Higiénia a húsiparban és a baromfiiparban, majd Higiénia a hűtőiparban<br />
és a konzerviparban címmel. Nyugdíjas koromban részleteiben kidolgoztam a haszonállatok, a<br />
kedvtelésből tartott állatok, a cirkuszi, az erdőn-mezőn, vízi életben, állatmenhelyeken élő, és a<br />
kísérleti állatok állatvédelmi szabályainak előírásit 270 oldal összterjedelemben. Ezt a tervezetet<br />
felterjesztettem a Környezet- és Természetvédelmi Minisztériumhoz, a Földművelésügyi és<br />
Vidékfejlesztési Minisztériumhoz és a Magyar Tudományos Akadémiához.<br />
1970-ben Balatonalmádi-Öreghegyen vásároltam egy panorámás telket, ahol felépítettem<br />
nyári tanyaházamat. Nyugdíjas korom óta minden évben hat hónapot itt töltök. Így született meg<br />
A Balaton regénye című könyvem, a Minerva Könyvkiadó gondozásában. Minden korábbitól<br />
eltérő munkám áll jelenleg a közvetlen befejezés előtt: A csodálatos harmónia, a csillagvilág, az<br />
270
anyavilág, az élők világa és a lélekvilág alkotása. Ez az írásmű természettudományos alapokra<br />
épített vallásbölcseleti tanulmány, amely jelenleg kiadóra vár.<br />
Családi életem nem volt mentes a tragédiáktól. A főváros ostroma alatt a lakásunk<br />
alatt óvóhellyé alakított pincében hat héten át nyomorogtunk, hidegben, sötétben, éhínségben,<br />
életveszélyben. Ötéves elsőszülött Árpád fiam szövődményes influenzába esett, alsó teste<br />
fokozatosan megbénult, és tíz éves korában elhunyt, bennem soha el nem múló lelki sérülést<br />
hagyva. Első házasságom tízévi együttélés után közös megegyezéssel, válással megszűnt.<br />
Második házasságom harmonikusnak bizonyult, és 33 éven át tartott. 1981-ben megözvegyültem,<br />
azóta egyedül élek. Attila fiam is elérte 60. életévét, aki Ybl-díjas építészmérnök Győrött, a<br />
Dimenzió Tervező Szövetkezet elnök-igazgatója és a győri Széchenyi István Egyetemen az<br />
épülettervezés egyetemi tanára. Levente unokám biofizikus doktor, és egy ausztriai nemzetközi<br />
kutatóintézetben dolgozik a DNS-molekula gyógyászati alkalmazásának kutatásában. Márk<br />
unokám a győri Kisalföld napilap szerkesztőségében dolgozik.<br />
2002. június végén agyembóliában megbetegedtem, és egyheti eszméletlen állapot<br />
után három hónapi kórházi kezelést követően térhettem vissza lakásomba. Mozgásképességemet<br />
részlegesen visszanyertem, de azóta lakásom ajtaját nem léptem át. Ápolónő jár hozzám<br />
rendszeresen, és éthordóban hozzák az ebédet. Beléptem a kilencvenedik életévembe. Nagyra<br />
becsült és szeretett alma materomtól 1987-ben megkaptam az aranydiplomát, 1997-ben a<br />
gyémántdiplomát és 2002-ben a vasdiplomát. Sok tervem lenne még, többek között a könyvem<br />
kiadása is.”<br />
Kedves Leo bátyám, kívánom, hogy megérjed a századik életévedet is erőben,<br />
egészségben, hogy a terveidet meg tudjad valósítani.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 5. 54-55.<br />
271
Életemben mindig optimista voltam<br />
<strong>Dr</strong>. Fütty Géza<br />
Amikor az örökké optimista, mosolygós Fütty Géza nyugalmazott<br />
állatorvossal beszélgettem, az jutott eszembe, hogy milyen boldog világ<br />
venne bennünket körül, ha így tudnánk gondolkodni, mint ő. A nehéz ifjúkor<br />
is megszépül körülötte, ahogy mesél róla.<br />
„Mosonszentmiklóson születtem 1922. május 21-én. Szüleim<br />
negyven hektáron gazdálkodtak, és megbecsült tagjai voltak községünknek.<br />
Öten voltunk testvérek, akik közül kettő lány volt, akik sajnos már itt hagytak<br />
bennünket. Mi hárman fiúk jó testvérekként szoros kapcsolatban vagyunk<br />
egymással. Hálásak vagyunk szüleinknek, hogy megtanítottak bennünket<br />
dolgozni, és tudatosították bennünk, hogy csak becsületes munkával lehet élni és boldogulni.<br />
Ezért áldom is szüleimet mindig, mert az élet nehéz időszakán az ő példájuk és tanításuk segített<br />
át.<br />
Az akkori szokásnak megfelelően a helybéli iskolában 6 elemit végeztem - erősödjön<br />
csak az a gyerek jelszóval. Ezután beiratkoztam a győri Révai Miklós Gimnáziumba, ahol öt<br />
osztályt végeztem. Bejáró voltam, és napi hat kilométert gyalogoltam az állomásig. Édesapám<br />
egyik testvére megsajnált és magukhoz vett, így kerültem Budapestre, a Szent István<br />
Gimnáziumba, ahol érettségi bizonyítványt szereztem. Kedvenc tárgyaim közé tartozott a számtan<br />
és a fizika, így kézenfekvő volt, hogy mérnöki pályára megyek. A gimnáziumi padszomszédom<br />
édesapja állatorvos volt, és rábeszélt, hogy jelentkezzünk az állatorvosira. Így oda adtam be a<br />
jelentkezésemet. Őt sajnos nem, de engem felvettek, amiért örökké hálás vagyok neki, hogy ezt<br />
a pályát választottam.<br />
1942. szeptemberében kezdtem meg állatorvosi tanulmányaimat. Sajnos másodéves<br />
koromban behívtak katonai szolgálatra a budapesti huszárokhoz. Századunkban négy végzett<br />
állatorvos volt, és négyen voltunk állatorvostan-hallgatók is. A harcoló alakulatnál utoljára<br />
Kecskemétnél voltunk bevetésen, ahol megfogyatkozott századunkat csallóközi kis fiatal<br />
legénykékkel töltötték fel, minden katonai kiképzés nélkül. Felsőbb utasításra Németországba<br />
kellett mennünk kiképzésre. Mínusz húsz fok körüli hidegben lóháton tettük meg az utat Passauig.<br />
Március közepén Wiesengleichnél volt az utolsó bevetés, ahol amerikai fogságba estem.<br />
Többnapos erőltetett menetelés után étlen-szomjan, legyengülve érkeztünk meg Wormsba,<br />
ahol bevagoníroztak bennünket, és Marseille-be szállítottak egy 180000-es táborba, német SSes<br />
foglyok közé. Szállásunk a puszta föld, italunk két deci víz, hivatalosan 900 kalória élelem,<br />
amelynek felét ellopták, mire hozzánk került. A tábor 26 részre volt felosztva. A 21-es szektorban<br />
naponta 8-10 embert végeztek ki. Augusztus elején egy magyar származású, Novák nevű őrnagy<br />
jött ellenőrzésre, és az ő közbenjárására bennünket, magyarokat bevittek Marseille-be dolgozni,<br />
ahol háromszázad magammal dokkmunkás lettem. Itt már nem kellett éheznünk.<br />
Hadifogságomból hazaérve három igazoló bizottságon sikeresen átjutva folytathattam<br />
tanulmányaimat. Mivel szüleink kulákoknak számítottak, így én osztályidegenként nem kaptam<br />
272
menzát, sőt, még a lábamat sem tehettem be az ebédlőbe. Szüleim helyzetükből adódóan nem<br />
tudtak anyagilag segíteni, így szombaton és vasárnap alkalmi munkákat végeztem. Érdekes, hogy<br />
emiatt soha nem volt bennem keserűség, csak az lebegett előttem, hogy állatorvosi tanulmányaimat<br />
sikeresen befejezzem.<br />
Negyedéves voltam, amikor Szepeshelyi Andor tanár úr és Mészáros István főállatorvos<br />
úr a tenyészbénaság elleni küzdelemben a lovak petefészkének kiirtását találták célravezetőnek. A<br />
műtéteket a vágóhídi lovakon próbálták elvégezni, ahova a kábításhoz és a hüvely fertőtlenítéséhez<br />
segítségként Mócsy professzor úr engem jelölt ki. A kísérlet egy hétig tartott, és Szepeshelyi tanár<br />
úr megengedte, hogy társaimmal együtt több, mint tíz állaton mi is végezhessünk műtétet. Úgy<br />
tudom, hogy ma már én vagyok az egyedüli állatorvos, aki lovon miskárolást végzett.<br />
Utolsó szigorlatomat 1951. április 19-én tettem le. Május első napjaiban Kádár Tibor,<br />
minisztériumi főállatorvos úr kinevezett Szolnok megyébe, Besenyszög községbe állatorvosnak.<br />
Szolgálati helyemet május 21-én foglaltam el. Ehhez a községhez 1700 tanya, négy tsz és a<br />
palotási állami gazdaság tartozott. Működési körzetem 20 km hosszú és 12 km széles volt.<br />
Naponta átlagban 70 km-t kerékpároztam. A sáros és havas utakon lóháton közlekedtem. A<br />
szolgálat januártól december végéig tartott éjjel-nappal. Szabadságra csak akkor mehettem el,<br />
ha helyettem valamelyik kolléga elvállalta a körzetem ellátását. A szabadság maximum két hét<br />
lehetett. Tudomásom szerint a palotási állami gazdaság volt az első, ahol nagyüzemileg először<br />
tartottak libát, kacsát és pulykát. Ez abban az időben sok gondot okozott nemcsak az állatorvosnak,<br />
hanem a tenyésztőknek is, mint nóvum.<br />
Közel hét évet töltöttem Besenyszögön, amikor a megyei igazgató, elismerve megterhelő,<br />
megfeszített munkámat, egy könnyebben ellátható községbe, Fegyvernekre helyezett körzeti<br />
állatorvosnak. Körzetemhez tartozott még a 8 km-re levő Tiszabő község is, amit ketten láttunk<br />
el. Munka itt is akadt bőven, de az előbbinél lényegesen könnyebb volt a szolgálat. Nyugdíjba<br />
menetelemig már nem volt más munkahelyem. Állatorvosi tevékenységemmel, úgy látszik,<br />
feletteseim meg voltak elégedve, mert miniszteri, megyei tanácsi és munkahelyi kitüntetéseket, és<br />
majdnem minden évben pénzjutalmat kaptam. Fegyverneken is sikerült olyan munkát végeznem,<br />
amely nem jut minden magyar állatorvosnak osztályrészül. Egy vándorcirkusz-társaság<br />
igazgatójának unszolására ivartalanítottam egy teve csődört sikerrel.<br />
A volt munkahelyem ma sem feledkezik meg rólam. Évente legalább egyszer kapok a<br />
polgármesteri hivataltól, a megyei állomástól vagy valamelyik társadalmi szervtől ünnepségekre<br />
meghívást.<br />
Végül valamit a magánéletemről. 1952. áprilisában megnősültem. Feleségemnek<br />
munkalehetősége nem volt, így nekem segített az adminisztrációban, és fogadta a beteg állatok<br />
tulajdonosait. 1953-ban született egyetlen gyermekünk. Ő jelenleg Győrben egy középiskola<br />
igazgatóhelyettese, és informatikát tanít. Két unokám van. A fiú tavaly végzett mérnökként,<br />
a lányunokám még hallgató a Széchenyi István Egyetemen. Vejem egy háromtagú festőüzem<br />
résztulajdonosa. Feleségem sajnos 1986. január 15-én tragikus hirtelenséggel elhunyt. Azóta<br />
egyedül élek. Lányomék rábeszélésére eladtam a fegyverneki házunkat, és Győrben vettem<br />
lakást, hogy közel legyek hozzájuk. Szerencsére, hogy még el tudom magamat látni, és senkinek<br />
a segítségére nem szorulok.<br />
273
2001. novemberében aranydiplomát kaptam. Felemelő érzés volt az ötven évvel<br />
ezelőtti évfolyamtársaimmal találkozni. Legtöbbjükről nem tudtam, hogy mi van velük, és akikről<br />
tudtam, azokkal sem találkoztam. Bőven volt társalgási téma. Most pedig várom a gyémánt<br />
oklevél megérkezését. Biztos vagyok benne, hogy megkapom, hiszen egész életemben optimista<br />
voltam.”<br />
Kívánom, Géza bátyám, hogy jó egészségben a gyémántdiploma megszerzése után<br />
ilyen jövőbe vetett hittel és reménnyel várjad a vasdiplomádat is.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 5. 55-56.<br />
274
A védőangyalom mindig velem volt<br />
<strong>Dr</strong>. Portschy Ödön<br />
„Előre bocsátom, hogy életem folyamán az események alakulása<br />
ráébresztett arra, hogy létezik egy megfoghatatlan erő, »védőangyal«, aki<br />
az eseményeket úgy alakította, hogy az életem jó irányba folytatódjon.”<br />
- mondja dr. Portschy Ödön nyugalmazott városi főállatorvos.<br />
„1912. szeptember 14-én születettem Szombathelyen, a volt<br />
Vasút utcában hatodik gyermekként, ahol édesapáméknak szállodájuk<br />
és éttermük volt. Eleven gyermek voltam, mert már kétéves koromban<br />
felrúgtam egy forró vizes edényt, aminek a nyomait ma is viselem. Ötéves<br />
koromban magas lázzal megbetegedtem, és a falusi orvos javaslatára<br />
- aki agyhártyagyulladást állapított meg - egy cserépkályharakó-mester agyagsapkát rakott a<br />
fejemre, amely egy idő után megszáradt. A negyedik sapkacsere után a lázam megszűnt, és<br />
meggyógyultam. A védőangyalom segített! Az elemit kitűnő eredménnyel végeztem, majd<br />
beírattak a Faludi Ferenc Reálgimnáziumba, ahol 1930-ban jó eredményű érettségi bizonyítványt<br />
kaptam. A nyári vakációkat Unterschützenben (Alsólövő), Ausztriában töltöttem nagyapáméknál,<br />
akik gazdálkodók voltak. Élvezettel segédkeztem a gazdasági munkákban. Itt tanultam meg<br />
burgenlandi akcentussal a német nyelvet. Az állatorvosi pálya felé orientált a nagyapáméknál lévő<br />
állatok ellátása és a kialakult állatszeretet.<br />
1930 szeptemberében beiratkoztam az állatorvosira, ahol 116-an kezdtük meg<br />
tanulmányainkat. Abban az időben felvételi nem volt. A Hársfa utcai kollégiumban laktam egy<br />
négyszemélyes szobában, ahol tanulni nem nagyon lehetett. Meg is lett az eredménye, mert az<br />
első év végén két u.v.-m volt. Másodévre egy kollégámmal albérletbe mentünk, de három helyről<br />
is kénytelenek voltunk elköltözni az éjszaka támadó poloskák miatt. Végre találtunk egy rendes<br />
lakást a Rákóczi és a Bercsényi utca sarkán. Egyik délután 5 óra körül mentünk haza a főiskoláról,<br />
és nagy tömeget láttunk a lakásunk körül. A ház, amelyikben laktunk, a földszintig leomlott. Ha<br />
otthon vagyunk, mi is meghalunk. A védőangyalom segített! Nagy nehezen sikerült szereznünk<br />
a Rákóczi úton egy önálló lakást, amelytől az Almássy téren keresztül 20 perc alatt beértünk a<br />
főiskolára. Évente négy-öt alkalommal mentem haza, hogy feltöltsem kiüresedett pénztárcámat<br />
és éléskamrámat. 1934-ben siettem a Keletibe, hogy hazautazzak, de a vonatot lekéstem. A<br />
védőangyalom ismét a segítségemre volt. Ezt a vonatot a biatorbágyi viadukttal együtt Matuska<br />
Szilveszter felrobbantotta. Nagyon sok halott és sebesült volt.<br />
1936-ban kaptam oklevelet. A 116 elsősből 36-an végeztünk. A doktori cím elnyeréséért<br />
A kecsketej csíratartalma fejés után című dolgozat elkészítésével bíztak meg. 1937-ben<br />
dr. Portschy Ödön megkezdte működését Vas megyében. <strong>Dr</strong>. Zsigmond Gyula megyei<br />
főállatorvos Vasszécsény községbe helyezett magánállatorvosnak, ahol az ő kezdeményezésére<br />
a Földművelésügyi Minisztérium állatorvosi körzetet létesített. A kör ellátására pályázatot írtak<br />
ki, ahol a járási főszolgabíró által összehívott törvényhatósági tagok közfelkiáltással engem<br />
választottak körzeti állatorvosnak.<br />
275
1944 szeptemberében behívót kaptam a hajmáskéri laktanyába kiképzésre. A kiképzők<br />
utálták a karpaszományosokat, és a legkülönbözőbb kínzásokban volt részünk. Állatorvosokra volt<br />
szükség a kiképző és felszerelő alakulatnál, ahova azonnal jelentkeztünk Nagy Bandi sárvári járási<br />
főállatorvossal együtt, így megszabadultunk a hajmáskéri pokoltól. Ménfőcsanakon kezeltük a beteg<br />
katonalovakat. Itt aranyéletünk volt. Csicskás látta el felszerelésünk tisztán tartását, étteremben<br />
étkeztünk a honvédség költségére. Papkökényesdi alezredessel időnként lovakat soroztunk be a<br />
hadsereg számára. 1945 márciusában már közeledett a front, így elindultunk nyugati irányába.<br />
Este érkeztünk Sopronba, ahol egy téglagyár udvarán táboroztunk le. Este 9 óra körül nappali fényt<br />
árasztó sztalingyertyákat dobtak le az orosz repülők, és elkezdtek bombázni. Én egy téglarakás<br />
tövében feküdtem néhány bajtársammal. Többen meghaltak, megsebesültek, de a védőangyalom<br />
segített, és az ijedtségen kívül más bajom nem történt. Rohrbachig szekéren tettük meg az utat,<br />
ahol amerikai fogságba estünk. Teherautókon vittek bennünket Bingen mellé egy fogolytáborba.<br />
Az élelmezés nagyon kevés volt. Hetenként levetkőztettek bennünket, és tetűk ellen beporoztak.<br />
Augusztusban a 4000-es fogolytábor francia zónába került. Itt tudtuk meg igazán, mi az éhezés.<br />
Konzervet nem kaptunk, csak naponta egy csajka levest, amelyikben úszkált néhány kocka répa<br />
vagy krumpli. A »dús« koszttól megdagadtak a lábaim (éhségödéma). Hetenként jött egy orvos,<br />
és összeszedve francia tudásomat franciául jelentkeztem nála, bemutatkoztam és elmondtam,<br />
hogy állatorvos vagyok. Ő kollégának nevezett, és azonnal megkaptam az elbocsátó levelemet.<br />
Út közben a nagyobb állomásokon leszálltam a vonatról, ahol a Nemzetközi Vöröskereszt<br />
ellátott élelemmel. Passauban végleg leszálltam, mert a lábam úgy megdagadt, hogy a csizmát<br />
nem tudtam levetni. Katonakórházba kerültem, ahol a csizmát levágták a lábamról, és hosszas<br />
kezelés után haza indulhattam, Budapestre. A kelenföldi állomáson ávósok vártak bennünket, és<br />
behajtották a fogságból érkezőket egy laktanyába. Egyenként hallgattak ki mindenkit, és amikor<br />
meggyőződtek, hogy sem a csendőrségnek, sem a Nyilaskeresztes Pártnak nem voltam tagja,<br />
akkor elengedtek. Szombathelyen, a megyeházán ismét volt igazoltatás. Végre megkaptam az<br />
igazolást, hogy visszamehetek Vasszécsénybe, körállatorvosnak. Édesanyámtól tudtam meg, hogy<br />
a pajtába eldugott 55-ös Steyer gépkocsimat, Wanderer motoromat, lemezjátszómat, ruháimat<br />
az oroszok elvitték. Egy kerékpárjavítónál vettem egy használt kerékpárt, hogy azzal lássam el<br />
a körzetem községeibe történő hívásokat. Táplánfán bementem a körjegyzőségi irodába, mire<br />
kijöttem, a kerékpárnak hűlt helye volt. Az utcán lévő emberek mondták, hogy egy orosz teherautó<br />
megállt, amikor meglátták a kerékpárt, egy kiskatona feldobta az autóra, és tovább robogtak<br />
vele. Szombathelyen a vendéglőnkben megismerkedtem egy orosz komandaturán tevékenykedő<br />
tolmáccsal, akinek a közreműködésével egy liter pálinkáért kaptam egy kerékpárt. Ennyi hasznom<br />
volt az éttermünkből, mert 1951-ben államosították, és ezzel megszűnt a Portschy Szálloda és<br />
Étterem. 1955. szeptember végéig voltam Vasszécsényben körzeti állatorvos. Szombathelyre<br />
neveztek ki állami állatorvosnak, és öt környékbeli község tartozott hozzám. 1967-től városi<br />
állatorvos lettem, később városi főállatorvossá neveztek ki. Két kolléga került az irányításom alá,<br />
sajnos már egyik sem él. Munkám során kétszer kaptam gyomorvérzést, ahol az őrzőangyalom<br />
ismét velem volt, mert másodszor csak a gyors orvosi beavatkozásnak köszönhettem, hogy még<br />
élek, igaz, kisebb gyomorral. 1977-ben vonultam nyugdíjba.<br />
1948-ban meguntam a legényéletet, és 36 évesen megnősültem, Feleségem, Dombay<br />
Ilona, akkor 22 éves volt, egy járásbíró lánya. Érdemes volt 36 éves koromig várni, mert a világ<br />
legnagyszerűbb feleségét sikerült megkapnom. A mai napig 55 évet töltöttünk együtt. 1998-ban<br />
276
tartottuk az evangélikus templomban aranylakodalmunkat, ahol Gregensen-Labossa György tartott<br />
megható beszédet, és Szabolcs unokánk orgonált. Házasságunkból négy gyermekünk született,<br />
két lány és két fiú. Tíz unokánk és három dédunokánk vesz körül bennünket. Jutka lányunk az<br />
állat-egészségügyi állomáson dolgozik, férje dr. Héjj Attila állatorvos, akiknek három gyermekük<br />
van, és két gyönyörű kislány unokájuk. Éva lányunk szintén az állat-egészségügyi állomáson<br />
dolgozik, férje kertészmérnök volt, sajnos 5 éve a Balatonban lelte halálát. Neki két gyermeke<br />
van és egy unokája. Tamás fiunk építészmérnök, felesége népművelő-könyvtáros, három fiuk<br />
van. Róbert fiunk autóközlekedési mérnök, felsége tanítónő, egy lányuk és egy fiuk van. Minden<br />
gyermekünk Szombathelyen él, így gyakran összejövünk. 2002 szeptemberében ünnepeltük 90<br />
éves születésnapomat, amelyen részt vett az egész nagycsalád. Sokszor összejövünk, szeretjük<br />
egymást.<br />
1986-ban aranydiplomát, 1996-ban gyémántdiplomát, 2001-ben vasdiplomát kaptam.<br />
Remélem, hogy talán a rubindiploma átadását is megérem.”<br />
Ehhez kívánok, Ödön bátyám, jó egészséget és további családi szeretetet!<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 5. 56-57.<br />
277
Állatorvosi munkámat szeretetszolgálatnak tekintettem!<br />
<strong>Dr</strong>. Ulbrecht Sándor<br />
<strong>Dr</strong>. Ulbrecht Sándor nyugalmazott körzeti állatorvos az alábbiak<br />
szerint számol be életéről:<br />
„Erdélyben, a Szilágy megyei Zsibón születtem 1922. augusztus<br />
13-án. Édesapám szíjgyártó kisiparos volt. Négyen voltunk testvérek.<br />
Nővérem a kolozsvári Zeneakadémián végzett, öcsém orvos lett, húgom<br />
pedig könyvelői szakképesítést szerzett.<br />
Születésem után egész testemet furunkulosis-szerű gennyes<br />
gyulladás borította, amelynek gyógyítása abban az időben reménytelen<br />
volt. Életrevalóságomat bizonyítja, hogy megmaradtam. Az elemi elvégzése után a gimnáziumot<br />
a zilahi Wesselényi Gimnáziumban kezdtem, majd a 4. osztálytól a nagyváradi Szent<br />
László Gimnáziumban folytattam, ahol 1941-ben érettségi bizonyítványt szereztem. Ez év<br />
szeptemberében felvettek az állatorvosira, ahol 1946. március 29-én állatorvosi oklevelet kaptam.<br />
1946. október 5-én, Anatómiai Tanszéken ledoktoráltam a haszonállatok és húsevők gégéjének<br />
összehasonlító anatómiájából. Megállapítottam, hogy a két kannaporc közötti harántszalagban<br />
(lig. arytaenoideum transversum) nemcsak a sertésen és húsevőkön, hanem a lovon is lencseporc<br />
van beágyazva. Ezen megállapításomat Kovács Gyula professzor úr az általa írt, és 1962-ben<br />
megjelent Háziállatok anatómiája című könyvének 296. oldalán nevem megjelölésével ismerteti.<br />
Érdekességként jegyzem meg, hogy másodév végén, az anatómia szigorlaton volt<br />
egy kollégám, aki semmire nem tudott válaszolni. Zimmermann professzor úr mondta neki, hogy<br />
beszéljen arról, amit tud. A válasz: »A here, a here páros szerv.« Hogy ez miért érdekes Az<br />
illető 1948-ban tanársegédként vállalta az egyetemen azoknak a határozatoknak az aláírását,<br />
amelyekkel származásuk vagy egyéb okok miatt sok hallgatót kizártak.<br />
Ahogy a front közeledett a 3. és 4. évfolyamot Bécsbe telepítették ki. Egy kaszárnyában<br />
lettünk elszállásolva, ahonnan naponta járunk be a bécsi állatorvosi egyetemre a velünk jött<br />
Hetzel, Kovács, Sályi, Csukás és Buza doktorok előadását hallgatni. A bombázások 1945<br />
tavaszán kezdődtek, amelyek gyakran megzavarták tanulmányaink folytatását. A kaszárnya alatt<br />
levő pincerendszer szolgált óvóhelyül. Nagy ritkán mentem le. Egyik reggeli riadó alkalmával -<br />
nem tudom miért - kiugrottam az ágamból és rohantam le az óvóhelyre. Pár perc múlva hatalmas<br />
robbanás rázta meg a levegőt, úgy éreztem, mintha a föld megemelkedett volna. A riadó lefújása<br />
után láttuk, hogy az épület, ahol laktunk, bombatalálattól megsemmisült.<br />
Amikor az oroszok Bécs alá érkeztek, katonai parancsnokság alá kerültünk. 300<br />
km-t gyalogolva jutottunk el a bajorországi Niederkappel nevű helységbe. 1945. május első<br />
napjaiban amerikai megszállás alá kerültünk, akik július elején átadtak bennünket az oroszoknak.<br />
Niederkappelben professzoraink leszigorlatoztatták a negyedéveseket, s oklevelet állítottak ki<br />
számunkra. Budapesten, az egyetemen ezt nem fogadták el, és az ún. zárószigorlati tantárgyakból<br />
vizsgát kellett tennünk. Oklevelem kézhezvétele után átszöktem a magyar-román határon, ahol<br />
megtudtam, hogy a magyar diplomát nem fogadják el. Marosvásárhelyen beiratkoztam az<br />
278
orvosira, ahol felvettek a harmadévre úgy, hogy anatómiából és élettanból különbözeti vizsgát<br />
kellett tennem. Ezt követően visszaszöktem Budapestre, hogy a doktori vizsgámat letegyem.<br />
Ezután már nem mentem vissza Romániába. Megpróbáltam Budapesten állást keresni, de nem<br />
sikerült. Benedek Laci bácsi ajánlotta, hogy menjek Gádorosra, mert ott állatorvost keresnek. Nagy<br />
örömmel fogadtak a községben, ahol éppen pestisjárvány volt. A nagyközségben és a környező<br />
tanyavilágban összesen 10000 szarvasmarha, 1300 ló, 10000 sertés és legalább ugyanennyi juh,<br />
3500 eb és 10000db baromfi volt. Gádorosnak nem volt állami státusa, így magánállatorvosként<br />
láttam el a feladatomat.<br />
1952-ben, menekülve a kuláküldözések egyre nyomasztóbb lelki behatásai elől, továbbá<br />
tudományos munkákra vágyva, sikerült bekerülnöm Budapestre a Phylaxia Állami Oltóanyagtermelő<br />
Intézetbe. Itt rövidesen ráeszméltem, hogy hatod magammal nem tudok megélni a fizetésemből,<br />
és jelentkeztem Zsigmond László Vas megyei főállatorvosnál munkára, aki kinevezett kőszegi<br />
járási főállatorvosnak. A járási főállatorvoshoz tartozott praxis szempontjából kilenc kis hegyaljai<br />
község. A kőszegi járás rövidesen beolvadt a szombathelyi járásba, így itt maradtam, mint körzeti<br />
állatorvos, egészen 1982-ig, a nyugdíjba vonulásomig.<br />
1961-ben a minisztérium kubai kiküldetésre keresett állatorvost, és Zsigmond László<br />
igazgató úr engem javasolt, mivel meglehetősen jól beszéltem angolul. A Tescon keresztül egyéves<br />
szerződést írtam alá. Kubába érkezésem idején az egész országban sertéspestis-járvány volt.<br />
A Phylaxiánál szerzett ismereteim alapján megszerveztem a szérumtermelést. A kiküldetésem<br />
lejárta előtt megjelent az afrikai sertéspestis, ami miatt utólagos értesülésem szerint ki kellett irtani<br />
az ország egész sertésállományát. A Kubában töltött első hat hónap alatt éjszakánként 4-6 órát<br />
töltöttem a spanyol nyelv tanulásával, amit megkönnyített a latin, román, francia nyelvismeretem.<br />
Kubából történt hazautazásom előtt a havannai egyetemen spanyolul tartottam előadást A<br />
szarvasmarhák brucellózisa elleni védekezés Magyarországon címmel. A hazautazásom előtti<br />
napon búcsúvacsorát tartottak, és ekkor kaptam egy díszoklevelet pergamenre írva, munkámat<br />
elismerő és megköszönő kitüntetést, melynek magyar nyelvű szövege az alábbi: Kuba népének<br />
és műszaki dolgozóinak köszönete és hálája, elismerése a testvéri Magyar Népköztársaság<br />
fia, dr. Ulbrecht Sándor iránt, a sertéspestis elleni oltóanyag-termelés tervének teljesítésével<br />
kapcsolatosan kifejtett tevékenységéért.<br />
Hazautazásom során 3 hetet Rómában is eltölthettem, ahol a kubai keresetem<br />
nagy részéből egy hatéves Opel Rekord Olympiát vásároltam, és így autóval érkeztem haza<br />
Magyarosságra.<br />
Egy-két érdekes eseményt említenék még meg. Kőszegre kerülésem után egy évre<br />
feleségemmel együtt motorral mentünk beteg állatokhoz. Hazafelé a község határában lévő<br />
erdőbe mentünk gombázni. Mivel nem találtunk gombát, így mentünk az országút mellett hagyott<br />
motorunkhoz, de közben két határőr állt velünk szemközt géppisztollyal. Igazoltatás után közölték<br />
velünk, hogy szerencsénk volt, hogy kifelé jöttünk az erdőből, mert ha tovább megyünk a határ<br />
felé, már nem élnénk, mert nekik felszólítás nélkül kell lőni azokra, akik ilyen közel mennek a határ<br />
irányába.<br />
Másik eset. Lakásom a rendőrségtől mintegy 50 méterre volt. Mivel nem volt telefonom,<br />
ők vették fel a hívásokat, így naponta többször is megfordultam náluk. 1956. november 3-<br />
279
án bejöttek az oroszok, és a lakásommal szemben két löveget állítottak fel. Átmentem a<br />
rendőrparancsnokhoz, hogy mit csináljak, mert félek, hogy szétlövik a lakásunkat. Ő felajánlotta a<br />
vendégszobát, ahova két gyermekemmel, feleségemmel átköltöztünk, míg másik két gyermeket<br />
a bejárónőnk vitte magával. Hajnali 4 órakor nagy dörömbölésre ébredtünk. Kinyitottam a bezárt<br />
ajtót, és két orosz katona pisztollyal hadonászva üvöltött. Feltartott kézzel álltam vagy fél órát, míg<br />
átkutatták a szekrényeket, az ágy alját, és meg nem érkezett egy magas rangú tiszt a rendőrrel és<br />
tolmáccsal. Így igazoltattak engem, majd egy kiskatona hazakísért bennünket, és az ágyúk csövét<br />
elfordították a házunkról. Otthon bekapcsoltam a rádiót, és Nagy Imrének a világ országaihoz<br />
intézett szavait hallottam hat óra tájban, majd puskaropogás után elhallgatott a rádió. Szerencsém<br />
volt, hogy a rendőrségen nem lőttek ránk.<br />
A szakmámból ritkaságszámba menő dolgok közül: 1957-ben egy ellő kanca<br />
méhelőeséséhez hívtak. Epidurális érzéstelenítés után sikerült az előzetesen alaposan fertőtlenített<br />
méhet visszahelyezni. Az állat utókezelés nélkül gyógyult. Egy másik, talán még ritkább esettel<br />
1958-ban találkoztam. Egy vemhes üszőnél 180 fokos méhcsavarodást állapítottam meg.<br />
Az állatnál álló helyzetben jobb oldali laparotómiát végeztem, és vállig benyúlva a hasüregbe,<br />
hosszas kínlódás után sikerült a méhet visszafordítanom. Az üszőből heteken át macerálódott<br />
csontdarabok ürültek.<br />
Az állatorvosi munkámat igyekeztem mindig szeretetszolgálatként ellátni. Talán ennek<br />
köszönhető, hogy a pácienseim gazdái búcsúzáskor »Isten áldja meg, doktor úr!« szavakkal<br />
köszöntek el tőlem. Ez a jókívánság egész életemet végigkíséri. Nyugdíjazásom után egy évig<br />
levezetésként tanítottam a kőszegi mezőgazdasági szakközépiskolában.<br />
Öt gyermeket neveltem fel. Egyik fiam állatorvos. Jelenleg tíz unokám és egy dédunokám<br />
van. Életem hátralevő részében igyekezni fogok lelkileg felkészülni az elfogadhatatlan, de<br />
kikerülhetetlen elmúlásra. Szeretném elérni, hogy utolsó órámon megnyugodva mondhassam a<br />
jobboldali lator szavaival: »Emlékezzél meg rólam, Uram, országodban!«”<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 1. 51-52.<br />
280
Élete összefonódott a magyar állatorvosképzéssel<br />
<strong>Dr</strong>. Karsai Ferenc<br />
Sokszor volt alkalmam hivatalos és félhivatalos beszélgetést<br />
folytatni a mackós mozgású, szigorú kinézetű Karsai professzor úrral,<br />
de ilyen hosszan még nem társalogtunk. Fél délelőtt faggattam életéről,<br />
munkásságáról, miközben meggyőződhettem kedves humoráról,<br />
kollegialitásáról és szakmai elkötelezettségéről. A belgyógyászaton én<br />
Lami professzor úr csoportjában tanulhattam a betegvizsgálatok rejtelmeit,<br />
így akkor közelebbi kapcsolatba nem kerültünk. Most viszont kedves<br />
emlékkel gazdagodva távoztam el a Belgyógyászati Tanszékről, két tekercs<br />
magnószalagot megtöltve. A professzor úr így vall magáról:<br />
„Úgynevezett első generációs értelmiségi családból származom. Bár sok időt töltöttem<br />
falun, 18 évesen semmi sem befolyásolt, hogy az állatorvosi pályát válasszam. Lehettem volna<br />
orvos, biológus, de a magyartanárom szerint íráskészségem alapján akár újságíró, író is. Ez<br />
utóbbi adottság későbbi munkásságom során hasznomra volt. Az állatorvoslással főiskolai<br />
tanulmányaim idején ismerkedtem meg. Az évek folyamán azután megszerettem ezt a hivatást,<br />
és szinte szenvedélyemmé, hobbimmá lett. Sarkított az a mondás, amit hallottam,(»életemben<br />
nem is igazán dolgoztam, hanem csak a hobbimból éltem«), de úgy érzem, igaz. Soha nem<br />
gondoltam, hogy a magyar állatorvosképzésben és kutatásban, a szakirodalomban nevet fogok<br />
szerezni magamnak, sőt a belgyógyászat tanszékvezetője leszek, és évtizedekkel később, 75.<br />
születésnapomon, a Magyar Állatorvosok Lapja méltató cikkében írja rólam: „Szakmaszeretete,<br />
töretlen aktivitása és világos, logikus, de megalapozott érvek előtt meghajló gondolkodásmódja<br />
példaértékű a mai állatorvos-nemzedék számára”.<br />
A háborús évek alatt fizikai munkát végeztem, mint levente, a Felvidéken. Innen a háború<br />
utolsó heteiben megszöktem. Ezután szovjet hadifogság következett, ahonnan szerencsével újra<br />
megszöktem. 1946. júniusában érettségiztem. Az állatorvosi karra akkor a jó érettségi volt a<br />
követelmény. A felvételi vizsgát az első két évfolyam szigorú szigorlatai pótolták. »Aki túl van az<br />
István úton (célzás a szigorú élettan szigorlatra) az első két évfolyamon, az diplomájának sarkát<br />
már a kezében tartja« - szólt az akkori diákmondás.<br />
A külvilág politikai csatározásai az első időben alig hatottak az egyetem mindennapjaira.<br />
A változások azután gyorsak és kegyetlenek voltak. Kovács Jenő professzor úr még »Isten<br />
nevében« kezdte gyógyszertan-előadásait. 1948 húsvét táján többnapos lelkigyakorlat<br />
(protestánsoknál csendes nap) volt a professzorok részvételével. A díszteremben alkalmi oltárt<br />
állítottak fel. Szinte ugyanezzel egy időben már betörtek a »fényes szelek«, és az egyetem<br />
udvarán mozgalmi dalokat üvöltöttek a hangszórók. Megkezdődtek a politikai tisztogatások.<br />
A nemkívánatos oktatókat leváltották, és a hallgatókat eltávolították az egyetemről. A szakmai<br />
tárgyak rovására ideológiai tárgyakat kezdtek oktatni. Érdekességképpen az agrárgazdaságtant<br />
Nagy <strong>Imre</strong>, későbbi miniszterelnök oktatta.<br />
281
Harmadéves koromban Gyarmati Ernő magántanár lehetőséget adott a rendelőintézet<br />
látogatására, majd negyedévesen Mócsy professzor úr meghívására a belgyógyászaton lettem<br />
externista, demonstrátor. Még alkalmam volt meghajolni a klinikára be-belátogató Marek József<br />
előtt. Felejthetetlen élményem az atya-fiúi kapcsolat, amelynek jeleit Marek és Mócsy között<br />
tapasztaltam. Az 1951. júniusában szerzett diplomával 23 éves koromban a belgyógyászatra<br />
kaptam kinevezést. Olyan kiválóságokkal dolgozhattam, mint Csek János, Bokori József, Horváth<br />
Zoltán, Gyarmati Ernő, Lami Gyula, Kovács Ferenc, Markói Béla, akik nagy hatást gyakoroltak<br />
szakmai fejlődésemre. 1951. szeptemberében a kisállatkórház vezetője lettem, ahol évtizedekig<br />
dolgoztam.<br />
1951. karácsony napján megnősültem. Szerencsésnek mondható, jelenleg immár 53.<br />
évében tartó házasságom megteremtette, és ma is megteremti számomra a kellemes családi<br />
hátteret, hogy munkámat zavartalanul folytathassam. Kitartottam az egy házasság, egy munkahely<br />
sokak szerint egysíkú, de azért nem kevés előnnyel járó életvitel mellett. Feleségem magyar és<br />
német nyelvtanárként dolgozott egy gimnáziumban. Fiam vidéken gyakorló állatorvos.<br />
Mócsy professzor úr inspirációjára és támogatásával májbetegségek laboratóriumi<br />
diagnosztikájának, elsősorban a bróm-szulfalein-teszt és clearance kutatómunkáján dolgoztam.<br />
Ebből a témakörből írt disszertációmmal nyertem kandidátusi fokozatot 1961-ben. A májdiagnosztika<br />
témaköréhez tartoztak még a Kutas Ferenccel közösen végzett, akkor igen korszerűnek számító,<br />
enzimaktivitási eljárásokkal kapcsolatos kísérleti munkáink, illetőleg publikációink.<br />
Német nyelvterületen Lipcsében, Bécsben, Berlinben, Hannoverben, Münchenben<br />
voltam többször rövidebb-hosszabb ideig tanulmányúton, konferenciákon, szakmai előadásokon,<br />
ahol kutatásainkról számoltam be. A lipcsei egyetem Oscar Röder-díjjal, a berlini Huboldt pedig a<br />
Friedrich Müssemeier-emlékéremmel tüntetett ki.<br />
Horváth professzor szorgalmazására 1966-ban, docensi kinevezésemmel egy időben<br />
az állatorvosi kórélettan kialakításával kezdtem foglalkozni. Mindez teret, lehetőséget teremtett<br />
számomra munkám kibontakoztatására. A kórélettan előbb fakultatív tárgy volt, majd 1973-tól<br />
kötelező stúdiumként polgárjogot nyert. 1984-től Gaál Tibor folytatta itteni munkámat. Sikert<br />
hozott és nívódíjban részesült az általam szerkesztett és jeles szerzőtársakkal együtt írt, 1974-ben<br />
megjelent Állatorvosi kórélettan könyv, melynek átdolgozott és továbbfejlesztett kiadása 1983-ban<br />
hagyta el a nyomdát.<br />
Az egyetemi tanári kinevezést az állatorvosi kórélettan oktatására és művelésére<br />
1979-ben kaptam meg, és ezzel egy időben felmentettek a kisállatkórház vezetése alól. A<br />
kórélettannal foglalkozó fiatal, kitűnő szakemberekből álló kutatógárdával dolgozhattam együtt,<br />
akikkel baráti, szakmai közösséget alkottunk. Gaál Tibor, Magdus Melinda és Galambos László<br />
vegyész segítségével szakmai sikereket értünk el. A kutatásokból tudományos megállapítások,<br />
hazai és külföldi publikációk, előadások, valamint kandidátusi disszertációk születtek. Külső és<br />
nélkülözhetetlen munkatársként vett részt mindebben jó barátunk, Husvéth Ferenc ”tiszteletbeli<br />
állatorvos”, aki jelenleg a Veszprémi Egyetem intézetvezető professzora, akadémiai doktor. 1969-<br />
ben a kutatási bizottság elnöke lettem, majd 1976-ban átvettem a kutatási ügyekkel foglalkozó<br />
282
ektorhelyettesi feladatkört, melyet három periódusban láttam el.<br />
1984. január 1-jével, már 56 éves koromban bíztak meg a Belgyógyászati Tanszék<br />
vezetésével. Elkezdtem részben átszervezni a belgyógyászati oktatást és a klinika működését.<br />
A problémák megoldásában Gaál Tibor, Vörös Károly és Papp László messzemenő önállósággal<br />
felruházott munkatársaim segítségére számítottam. Szorgalmaztam és eredményesen segítettem<br />
munkatársaim külföldi tanulmányútjait. Megkívántam az önálló kutatómunkát, amelyben én is<br />
részt vettem. Kiemelést érdemel az epesavak diagnosztikai szerepét tisztázó kutatásunk, amelyet<br />
a Széchenyi-díjas egyetemi tanár Bartók Lóránt támogatásával és Szaniszló Ferenc munkatársam<br />
közreműködésével végeztem.<br />
Tanszékvezetői megbízatásom 1991. június 30-án lejárt. 63 éves lévén, már nem<br />
pályáztam meg a tanszékvezetői posztot, mert 65 éves koromban a fennálló rendeletek szerint le<br />
kellett volna köszönnöm. Továbbá ott állt kitűnően felkészült, külföldön korszerű ismeretket szerzett,<br />
idegen nyelveket folyékonyan beszélő tanártársam Vörös Károly, aki átvehette a stafétabotot. 65<br />
éves koromban nyugdíjba vonultam. Ekkor kaptam meg a Marek József-emlékérmet és később a<br />
Klinikus Állatorvosok Társasága emlékérmét. Nyugdíjas éveimet korábban másképpen képzeltem<br />
el. Talán úgy, hogy több időt fogok tölteni kedvelt balatoni nyaralómban vörösborral telt poharak<br />
mellett. Hamarosan rájöttem azonban, hogy ez nagyon kevés megszokott élettempómhoz, a<br />
saját magammal szemben támasztott elvárásokhoz. Így szerződéses munkakörben továbbra is<br />
a tanszéken maradtam.<br />
Életembe betört a számítógép, amely még a nyaralómba is elkísér. E nélkül barátaim<br />
szerint élni sem tudok. A komputer nagyon kellett kedvenc, egyben legfőbb tevékenységemhez, a<br />
könyvek, a szakirodalmi szövegek készítéséhez. Vörös Károllyal közös szerkesztésben 1993-ban<br />
megjelent az Állatorvosi belgyógyászat első kiadása, amely már állatfajonkénti felépítésben készült.<br />
Életem fő művének tekinthető az ugyancsak közös szerkesztésű két vaskos kötetű Állatorvosi<br />
belgyógyászat, amelynek első kötete 1999-ben, második kötete 2002 nyarán jelent meg. Ez már<br />
az elképzelésem szerinti állatfajonkénti felépítésű. Mindkét kötet óriási tudásanyag, bőséges<br />
klinikai, oktatási tapasztalat alapján készült. Abonyi Tamás, Bakos Zoltán, Gaál Tibor, Magdus<br />
Melinda, Papp László, Perényi János, mint az egyes fejezetek szerzőinek közreműködésével.<br />
2002 nyarán már várt az újabb feladat. A Magyar Állatorvosok Világszövetsége<br />
megbízásából Vörös Károllyal és Szieberth Istvánnal közösen négynyelvű (magyar, angol, latin,<br />
német) állatorvosi szakszótár összeállítását vállaltuk. A szótár több mint 13000 kifejezést foglal<br />
magában, amelynek végső csiszolásán munkatársaimmal együtt még dolgozunk.<br />
1995-ben mozgatórugója voltam a mesterem, Mócsy János 100. születésnapja<br />
tiszteletére rendezett nemzetközi tudományos ankét megrendezésének, és a szobor felállításának,<br />
felavatásának.<br />
A Magyar Állatorvosok Lapjának 50 éve vagyok szorgos munkatársa. Csek János<br />
főszerkesztő 1953-ban bízott meg a könyv- és lapszemle rovat vezetésével. Majd 1993-ban a<br />
magyar állatorvosi szaksajtó felejthetetlen egyénisége, Holló Ferenc c. egyetemi tanár kért<br />
fel a Magyar Állatorvosok Lapja részére a német és angol nyelvű szaklapok figyelésére, és<br />
283
azokból a gyakorló állatorvosok érdeklődésére számot tartó cikkek átvételére. Tagja vagyok a<br />
Magyar Állatorvosok Lapja szerkesztőbizottságának. Holló Ferenc hirtelen elhunyta alkalmával<br />
néhány hónapig főszerkesztői feladatot láttam el. A lap 125 éves jubileuma alkalmából a Magyar<br />
Állatorvosok Lapja elismerő oklevelét a közelmúltban vehettem át. Évekig szerkesztőbizottsági<br />
tagja voltam az Acta Veterinaria Hungarica és a Monatshefte für Veterinarmedizin folyóiratnak.<br />
Az elmondottakból következik, hogy életutam összefonódott a magyar állatorvosképzés<br />
elmúlt fél évszázados fejlődésével, változásaival. Jelenleg is ezen a területen dolgozom, és<br />
szeretném, ha sokáig így lenne.”<br />
Ehhez kívánok mint állatorvos, mint újságíró és riportot készítő jó egészséget és hosszú<br />
életet.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 2. 24-25.<br />
284
Nehéz életem volt, de boldog vagyok<br />
<strong>Dr</strong>. Fadgyas Károly<br />
<strong>Dr</strong>. Fadgyas Károly nyugalmazott főállatorvos az alábbiakban<br />
számol be életéről:<br />
„Mezőtúron születtem 1920. december 17-én egy kis egy<br />
szoba-konyhás, nádfedeles házban. Édesapám az első világháborúban<br />
megsebesült, aminek nyomait fiatalon bekövetkezett haláláig hordozta.<br />
Édesanyám az öt gyermek nevelése mellett édesapám oldalán dolgozott<br />
fazekas és keramikus betanított munkásként. Az elemi iskola hat osztályát<br />
mind az öten elvégeztük a református egyházi iskolában. Az osztályunkban<br />
első tanulóként végeztem. A fennálló nehéz anyagi körülmények között élve továbbtanulásról szó<br />
sem lehetett. Kilencéves voltam, amikor édesapám meghalt. Ettől fogva édesanyám egyedül<br />
nevelt bennünket, és a család puszta fenntartása is óriási gondot jelentett. Szinte az első elemitől<br />
fogva a nyári szünetekben a mezőtúri tanyavilágban élő gazdákhoz szegődtünk el pásztornak,<br />
később cselédnek. Ilyenkor az állatok között aludtunk a fekvéshez készített szalmaágyon. Ezekért<br />
a szerződött munkákért a pásztorgyerek bére egy mázsa búza és egy tavaszi malac, míg a<br />
cselédnek emellé még 5 pengő is járt.<br />
14 éves koromban meguntam ezt a céltalan életet, és édesanyám hozzájárulásával<br />
elmentem fazekas-keramikus tanulónak. Nagyapám, édesapám és nagybátyám mesterségét<br />
akartam folytatni. Mezőtúron Eötvös <strong>Imre</strong> azonnal felfogadott inasnak. A szerződésben négy és<br />
fél évre szegődtem el. A bentlakás és koszt mellett más járandóságom nem volt. Teendőim közé<br />
tartozott viszont kötetlen munkaidőben a mester állatainak ellátása. A szakma megtanulásához,<br />
a mesterség elsajátításához szükséges időt gyakran elvette az állatok gondozására fordított idő.<br />
Jobbára csak téli időben jutottam a műhelybe. Mindez azonban semmi ahhoz képest, hogy a<br />
mesterem naponta megvert, és hallgathattam nyomdafestéket nem tűrő szidalmait. Két év után<br />
meguntam azt hallgatni hétszám, hogy »nem lesz belőled ember«, és hazamentem édesanyámhoz.<br />
Ezt követően egy emberségesebb mesternél folytattam tovább e szép mesterség elsajátítását.<br />
1939. február 14-én befejeződött nehéz inas életem. Ettől kezdve, mint fazekas segéd<br />
önállóan dolgozhattam különböző fazekasmestereknél. Időközönként segítettem édesanyámnak<br />
is, aki apám után özvegyi jogon folytatta ezt a mesterséget.<br />
1941. október 13-án sorkatonának vonultam be Battonyára, a 31/2 határvadász<br />
századhoz. Egy évig szolgáltam itt, majd átvezényeltek Berettyóújfaluba, a frontra induló<br />
alakulathoz. 1942 karácsony első napján indultunk a harcoló egységekhez, és 1943 közepén<br />
érkeztünk a Don folyóhoz. Ettől kezdve az eseményeket és a körülményeket pontosan időrendi<br />
sorrendben leírni nem lehet. Az állandó harcok, menetelések, visszavonulások mínusz 50 fok<br />
hidegben tizedelték a harcoló alakulatokat. A tavasz beálltával az időjárástól már nem kellet<br />
annyit szenvedni, de ekkor megkezdődött a sok közelharc, az erdőkben és a hegyek között a sok<br />
285
partizánharc és a vonatrobbantások időszaka. Hadifogságba estem.<br />
Testvéremmel együtt részt vettünk a harcokban, de hosszú idő óta nem találkoztunk. A<br />
hadifogságban - szinte nem akartunk hinni a szemünknek - egy éjszaka találkoztunk. Alig ismertük<br />
meg egymást. Ettől kezdve együtt maradtunk. Mezőtúrra hoztak bennünket a hadifogolytáborba,<br />
innen Debrecenbe kerültünk, és az önkéntes hadsereg tagjai lettünk. Nyugaton ért bennünket<br />
a háború vége. Életemben talán addig még soha nem voltam olyan boldog, mint amikor<br />
meggyőződhettem arról, hogy vége a sok szenvedésnek és halálközelségnek.<br />
Amikor visszajöttem Magyarországra, beosztottak az aknaszedő alakulathoz. Innen<br />
szereltem le 1947 augusztusában. Hazamentem a szülői házhoz, és visszatértem a fazekas<br />
szakmához. A következő évben megnősültem. Házasságomból négy gyermekem született.<br />
Közben vettem egy kis házat. 1950-ig a fazekas szakmában dolgoztam, de egyre nehezebb<br />
volt a megélhetés, ezért elmentem tanulni, majd a mezőgazdaságban helyezkedtem el. Iskoláim<br />
elvégzése után tsz-ben lettem főállattenyésztő.<br />
Egyre nagyobb affinitást éreztem az állat-egészségügyi munka iránt, így 1958 tavaszán<br />
jelentkeztem az akkor még Állatorvostudományi Főiskolára. A felvételim sikerült, és megkezdtem<br />
tanulmányaimat. Évfolyamtársaimnál jóval idősebb voltam, hiszen a felvételkor betöltöttem a 38.<br />
életévemet. Ennek ellenére mindenkivel megtaláltam a közös hangot. Kollégiumi szobatársaimnál<br />
20 évvel voltam idősebb. Az egyetemi évek alatt mindvégig együtt laktunk, így jó barátság alakult<br />
ki közöttünk. Nagyon szorgalmas voltam, és jól tanultam, ezért többször voltam csoportvezetője<br />
évfolyamunknak. 1963-ban fejeztem be tanulmányaimat, és az állatorvos-doktori címet kaptam.<br />
Azóta már az Állatorvos Tudományok Mestere címet is átadták, a 40 éves eredményes jó munkám<br />
elismeréseként pedig Magister Agendi címmel ruháztak fel.<br />
Visszatérve családi életemhez, mint már említettem, négy gyermekem született. Amikor<br />
az egyetemre jártam, mindegyik általános iskolába járt. Életcélom volt, hogy taníttassam őket.<br />
Meghálálták törekvéseimet. Mindegyik jó tanuló volt, és örömet szereztek nekem. A legidősebb<br />
lányom városi tiszti főorvos Orosházán. Fiam Amerikában él, villamosmérnök és autószerelő<br />
főmérnök, több idegen nyelvet beszél. A következő gyermekem közgazdasági egyetemet<br />
végzett, jelenleg vállalkozó Szolnokon. A legfiatalabb lányom Martfűn a cipőgyárban dolgozik,<br />
mint vegyész laborvezető. Három nagy fiú és két lány unokám van, valamint két dédunokával is<br />
büszkélkedhetek. A legidősebb unokám rövidesen megszerzi a harmadik diplomáját, a legfiatalabb<br />
az idén kapja meg az első diplomáját Veszprémben. Mindegyik unokám tanul.<br />
Magamról még csak annyit, hogy nagyon szerettem a munkámat. Mezőtúron<br />
dolgoztam végig több mint 40 éven át, eleinte, mint városi hatósági állatorvos, majd később, mint<br />
üzemi főállatorvos. 1992-től főállatorvosként dolgoztam, nyugdíjba vonulásom után pedig mint<br />
magánállatorvos. Egész életemben erős fizikummal rendelkeztem, de a betegség engem sem<br />
került el. 2003 szeptemberében hirtelen rosszul lettem, és a szegedi kórházba szállítottak. Kétszer<br />
műtöttek subdurális hematómával. Az orosházi kórházban feküdtem az intenzíven. Az életem<br />
egy bizonyos időszakára nem emlékeztem, de jelenleg már gyógyulok. 2003. október 17-étől a<br />
szarvasi szociális otthonban lakom, ahol állandó orvosi felügyeletet kapok. A varratokat nemrég<br />
286
távolították el fejemből, de egészségem és közérzetem javul.<br />
Életem jelentős része nagyon küzdelmes volt, sok gyötrelmet és nélkülözést éltem<br />
meg. Az egyetem elvégzése után boldogabb évek következtek. Örömöm telt gyermekeimben,<br />
unokáimban és hivatásomban.<br />
Boldog embernek mondhatom magam.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 2. 25-26.<br />
287
Őrségváltás a megyei állat-egészségügyi állomás élén<br />
<strong>Dr</strong>. Édes Géza<br />
A Veszprém Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás igazgatója,<br />
dr. Magyar István 2004. február 15-én nyugdíjba vonult. 1955 óta, amikor a megyében elkezdtem<br />
a szolgálatot, ő volt az egyetlen igazgató, aki működése alatt minden évben rendezett nyugdíjastalálkozót.<br />
Kedves emlékeink maradnak róla, nekünk, nyugdíjasoknak. Ezeken az ebéddel<br />
és vacsorával egybekötött összejöveteleken minden esetben részt vett a főosztály vezetője, a<br />
megyei közgyűlés elnöke, a megyei Napló újságírója és a helyi tévé. A jó hangulathoz hozzájárult,<br />
hogy koccintani is tudtunk, mert a szállításunkról is gondoskodott az állomás igazgatója. Utólag is<br />
köszönjük Magyar Istvánnak ezeket a kedves, meghitt baráti találkozókat.<br />
Az újonnan kinevezett igazgató dr. Édes Géza lett, aki előzőleg Zircen volt kerületi<br />
főállatorvos. Vele beszélgettem életéről, terveiről.<br />
- Mikor kerültél Veszprém megyébe<br />
- 19 is foglalkoztatott a hatósági munka, mert e nélkül nem lehet igazi állatorvosi feladatot<br />
ellátni. Ezért elvégeztem az igazgatási és járványügyi szakállatorvosit. Az állatlétszám csökkenése<br />
világossá tette számomra, hogy a jövőben az igazgatási feladatok ellátása felé orientálódjak. Így<br />
lettem Zircen kerületi főállatorvos, majd Veszprém megyei igazgató.<br />
- Nagy kihívás ez, amikor az EU-csatlakozás előtt állunk.<br />
- Szeretem a nagy feladatokat és az új szakmai kihívásokat. A főosztály meghatározta,<br />
és rendelkezésünkre bocsátotta azt a jogszabálygyűjteményt, amely irányelvek szerint kell a<br />
jövőben dolgoznunk. Ezek betartása mellett szabad kezet kaptunk - a helyi viszonyokat figyelembe<br />
véve - miként oldjuk meg azokat.<br />
- Megvan ehhez a megfelelő szakgárdád<br />
- Mivel nem most ismerkedem meg a megye állatorvosaival, így bizton állíthatom,<br />
hogy jól felkészült kollégákkal tudom végrehajtani az új feladatokat, ezért személycserékre nem<br />
gondolok. Magyar doktor bevezette, hogy minden hónap első hétfőjén a kerületi főállatorvosokat is<br />
meghívta az állomási értekezletre, amit nagyon jónak tartok. Őket itt tájékoztatom az új feladatokról<br />
és a beütemezett kiszállásainkról, ellenőrzéseinkről Így válik harmonikussá a munkánk.<br />
- A kamarával milyen kapcsolatban állsz<br />
- Kitűnő a kapcsolatunk a régi és az új vezetéssel is. Nem tudom elképzelni, hogy kétféle<br />
állatorvos legyen a megyénkben, de az országban sem. Az állat-egészségügyi szolgáltatást végző<br />
állatorvosok munkái a kamarára tartoznak, a szakmai járványügyi feladatok ellenőrzése viszont<br />
állomási feladat. A megyében kialakult az a hatósági jogkörrel megbízott praktizáló állatorvos<br />
gárda, akik jelenleg az igazgatás területén minden községet lefednek.<br />
- Utolsó kérdés: lesz-e továbbra is nyugdíjas-találkozó<br />
288
- Minden olyan jó dolgot, amit Magyar doktortól örököltem, megtartom, és a<br />
nyugdíjasoknak is megrendezem az éves találkozójukat. Ez nemcsak kötelesség, hanem az<br />
elődök munkájának elismerése is.<br />
- Köszönöm a beszélgetést.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 2. 13.<br />
289
Édesanyámnak köszönhetem, hogy továbbtanulhattam<br />
<strong>Dr</strong>. Tell Vilmos<br />
<strong>Dr</strong>. Tell Vilmos állatorvos századosként 1953-54-ben honvédelmi<br />
ismereteket tanított az egyetemen, többek között nekem is. Érdekesen<br />
emlékezik vissza arra az időszakra. Életéről így nyilatkozik:<br />
„A Győr-Moson-Sopron megyei Ásványráró községben születtem<br />
1916. október 23-án. Édesapám igazgató tanító, édesanyám tanítónő volt.<br />
Mindketten a község megbecsült, tisztelt tagjai közé tartoztak. A szegény<br />
gyermekeket mindenben segítették. Volt olyan nagycsaládos, akinek a fia<br />
egy éven keresztül velünk együtt ebédelt. A szüleim és testvéreim sírját a<br />
leszármazottak ma is szeretettel gondozzák.<br />
Az elemi elvégzése után a szüleim a győri bencés gimnáziumba írattak be, majd a négy<br />
felső osztályt a kedves diákvárosban, Pápán végeztem, szintén a bencéseknél. 1936-ban felvettek<br />
a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdasági Tudományi Egyetem Állatorvosi osztályára. Az első<br />
év sikeres elvégzése után hazautaztam pihenni, de nem sokáig engedhettem ezt meg magamnak,<br />
mert édesapám rövidesen meghalt. Ez nemcsak lelki törést okozott, hanem kérdésessé tette<br />
továbbtanulásomat is. A mai napig nem tudom, hogy édesanyám az egy nyugdíjból hogyan<br />
teremtette elő továbbtanulásom anyagi fedezetét, de mindent megtett azért, hogy állatorvos<br />
legyek.<br />
1941-ben abszolváltam. 1942-ben behívtak katonának. Mint karpaszományos<br />
szakaszvezető 1944 januárjában Erdélybe, Naszódra kerültem a hegyivadászokhoz. Itt tanultam<br />
meg, hogy mínusz 20 fokban, derékig érő hóban hogyan kell a kijelölt hegytetőre feljutni. Ekkor<br />
csodáltam meg a kis hucul lovakat, melyek súlyos terhükkel a mély hóban is biztonságosan<br />
tudtak haladni. Naszódról a Szilágyságba helyeztek át, az akkor alakuló 102. fogatolt vegyi<br />
harczászlóaljhoz. Ezzel az alakulattal érkeztem a hadműveleti területre, a Kárpátok lejtőjén lévő<br />
Nagyilvára. A szovjet támadások elől kisebb-nagyobb megszakításokkal Budapestig vonultunk<br />
vissza, ahol bekerítették egységünket. Jellemző az akkori bürokráciára, hogy ebben a helyzetben<br />
is rendszeresen jelentést kellett tenni a lovak létszámáról, holott a pesti lakosság már javában<br />
fogyasztotta a lovak húsát. A szakember számára szomorú látvány volt az utcákon étlen-szomjan<br />
csatangoló csont-bőr sovány lovakat látni, amint a Váci utcai kirakatok ablakkeretét rágják.<br />
Február 11-én Budán, a Tölgyfa utcában estem fogságba. Nemsokára bevagoníroztak<br />
bennünket, és háromnapi vonatozás után Uszmány városába értünk, ahol egy régi apácazárdába<br />
helyeztek el bennünket. Az elhelyezés viszonylag elfogadható volt ebben a tiszti lágerben, ahol<br />
2000 magyar és 1000 német fogoly volt. A foglyok között 30 állatorvos volt, sok ismerőssel.<br />
Kialakítottuk a mi kis csoportunkat, és ott segítettük egymást, ahol csak lehetett. Az élelmezés<br />
az alapanyaghiány miatt gyengécske volt, annak ellenére, hogy a konyhafőnöki tisztet Gundel<br />
Ferenc látta el. Egyik fogolytársunk egy tábornoki ellenőrzés alkalmával memorandumot adott át a<br />
tábornoknak, ami után sokat javult az élelmezésünk. Megindult a levélváltás az otthoniakkal is, és<br />
én még fényképet is kaptam a családomról. 1946 augusztusában elterjedt a hír, hogy mehetünk<br />
290
haza. Nagy volt az öröm! Nemsokára a bevagonírozás után rá kellett jönnünk, hogy nem nyugat<br />
felé, hanem keletre megyünk. A szerelvény átdöcögött a voronyezsi hídon és a Don mentén<br />
haladva dél felé vette az irányt. Pár napi utazás után arra ébredtünk, hogy közelről láthatjuk<br />
az Elbrus hófödte csúcsát, mellette az Ararát-hegyet. Georgievszkben mezőgazdasági munkát<br />
végeztünk, majd 1947 júniusában érkeztünk haza szeretteiinkhez.<br />
Idehaza látva a háborút átvészelő kollégáim előmenetelét és az én lemaradásomat,<br />
depresszióba estem, és több mint egy évig kórházi kezelésben részesültem. Ezután kezdtem el a<br />
tanulást az elmaradt szigorlatok letételére.<br />
1949-ben Nyúl községben kezdtem meg állatorvosi tevékenységemet. 1950-ben<br />
behívtak káderezésre a győri hadkiegészítő parancsnokságra. Ezután Budapesten három hónapos<br />
tiszti tanfolyamon vettem részt mint állatorvos. Honvéd állatorvosként akartak alkalmazni, de én<br />
nemet mondtam. Rövidesen kaptam egy értesítést: „Tell Vilmos hivatásos állatorvos százados<br />
bevonulását kéri”. Tiltakozásomra az illetékes ezredes közölte, hogy engem a magyar dolgozó<br />
nép állított ide, és vegyem ezt megtiszteltetésnek. Szentesre kerültem, ahonnan betegeskedő<br />
édesanyámat ritkán látogathattam meg, ezért kértem áthelyezésemet a Dunántúlra. Így kerültem<br />
1953-bn Budapestre az Állatorvostudományi Egyetem (akkor főiskola) katonai tanszékére.<br />
Szabadidőmben alkalmam volt az egyetem tanszékein szakmai gyakorlatot szereznem,<br />
és részt venni a munkákban. 1953-ban megnősültem. A hadsereg gépesítése elkezdődött, így a<br />
honvéd állatorvosokra már nem volt olyan nagy mértékben szükség, ezért kértem leszerelésemet.<br />
1954-ben megkaptam a várva várt obsitot, és jelentkeztem a Földművelésügyi Minisztérium<br />
személyzeti vezetőjénél, aki jobbnál jobb beosztásokat ajánlott nekem. Darnózseli községet<br />
választottam, ahol akkor készült el az új állatorvosi lakás. Nagy lelki megrázkódtatást okozott<br />
édesanyám váratlan halála. Ő volt az, aki lehetővé tette egyetemi tanulmányaim folytatását, és az<br />
ő imáinak köszönhetem, hogy épségben hazaértem a hadifogságból.<br />
Darnózselin nagyon jól éreztem magam. Körzetemhez még öt község tartozott. Amíg<br />
katonáskodtam, 1954-ben, a Duna Ásványrárónál átszakította a gátat, és családomat Győrbe<br />
kellett menekíteni. Hazaérve a lakásunkat kifosztva találtuk. A betörők a mentésre kirendelt<br />
katonák voltak, akiket a kaposvári hadbíróság többévi börtönre ítélt. Így az új lakásba sok mindent<br />
kellett pótolni, amihez a honvédség 2000 Ft gyorssegélyt utalt át.<br />
1966-ban lehetőségem nyílt, hogy lakás- és álláscserével bekerüljek Mosonmagyaróvárra,<br />
járási gümőkór-mentesítő szakállatorvosnak. Fájó szívvel hagytam ott körzetemet, de a gyerekeim<br />
továbbtanulása érdekében vállaltam ezt a munkát. Mivel a jövedelmem jóval kevesebb volt itt, mint<br />
Darnózseliben, ezért a mosonmagyaróvári Agrártudományi Egyetem kísérleti telepén másodállást<br />
vállaltam. Örömmel vettem részt a kísérletekben, a tanárok és a diákok munkájában. Ezt a feladatot<br />
nyugdíjas koromban is folytattam egészen 1993-ig. 1976-tól 1979-ig járási főállatorvos voltam.<br />
1996-ban munkámat mindig odaadóan segítő feleségem, a családot összefogó, szeretetet<br />
sugárzó csodálatos asszony váratlanul elhunyt. Nagy űrt hagyott maga után, nehezen tudtam<br />
belenyugodni a változtathatatlanba. Házasságunkból két fiam született. Az idősebbik közgazdasági<br />
egyetemet végzett, és Győrben a megyei állat-egészségügyi állomás gazdasági igazgatója lett,<br />
majd Budapestre került, ahol szintén gazdasági igazgató. Felesége a csepeli Pedagógiai Intézet<br />
igazgatója. Három lányuk közül a legidősebb közgazdaságit végzett, jelenleg Hollandiában<br />
291
folytatja tanulmányait. Fiatalabb fiam a mosonmagyaróvári Agrártudományi Egyetemen végzett,<br />
ahol az Üzemgazdasági Intézet docense. Még nőtlen, és itt lakik Mosonmagyaróváron. Ő naponta<br />
meglátogat, és segít a kerti munkák végzésében.<br />
Munkámat az alábbi kitüntetésekkel ismerték el: 1951-ben a Népköztársasági Érdemérem<br />
bronz fokozata, 1972-ben a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója, 1976-ben a Társadalmi Munkáért<br />
emlékérem ezüst fokozata, 1977-ben honvédelmi érdemérem, 1978-ban Kiváló Munkáért, 1981-<br />
ben Kiváló Társadalmi Munkáért kitüntetés.<br />
Öregségemben örömöt szerez a kerti munka, a virágok ápolása, a gyümölcsfák<br />
gondozása a ház körül. Kellemes színfoltja magányomnak, hogy mindig meghívnak az állomás<br />
által rendezett nyugdíjas-találkozóra, amely sajnos csak évenként esedékes.”<br />
Kívánom, Vilmos bátyám, hogy még sokáig tevékenykedjél a kertedben, és sokszor<br />
találkozzál még az állomáson volt barátaiddal!<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 3. 51-52.<br />
292
Jelenleg a kedvteléseimnek élek<br />
<strong>Dr</strong>. Nagy Zoltán<br />
<strong>Dr</strong>. Nagy Zoltán nyugalmazott járási főállatorvos így vall magáról<br />
és életéről:<br />
„1920. december 22-én, Vésztőn születtem egy gazdálkodó<br />
paraszt családban. A mindig tevékenykedő életformát látva a szülői házban<br />
nekem is meghatározó lételememmé vált a munka. Az elemi iskolai négy<br />
osztályt Vésztőn, a nyolc gimnáziumi osztályt pedig Szeghalmon a református<br />
reálgimnáziumban végeztem, ahol 1939-ben érettségiztem. Még ebben az<br />
évben jelentkeztem a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi<br />
Egyetem Állatorvosi osztályára, ahol 1944-bn kaptam meg az oklevelemet.<br />
Szeretettel gondolok vissza Zimmermann, Kotlán, Mócsy, Manninger, Hetzel és a többi volt<br />
professzoromra, akik nemcsak tanítottak bennünket, hanem a szakma szeretetét, tiszteltét, a<br />
tisztességes munkavégzést várták el tőlünk, ezt adva útravalónak.<br />
1944-ben Vésztőn kezdtem el dolgozni, ahonnan néhány hónapi munka után behívtak<br />
katonának. 1945. május 9-én Bajorországban estem amerikai hadifogságba. 1946. január utolsó<br />
napjaiban érkeztem haza Vésztőre. Az igazoltatások után itt folytattam állatorvosi munkámat<br />
a nálam pár évvel idősebb községi állatorvos mellett, mint magánállatorvos. Soha közöttünk<br />
semmiféle nézeteltérés nem volt, igaz, az akkori nagy létszámú állatállomány ellátása adott<br />
annyi munkát, hogy annak elvégzése igénybe vette minden időket. Különösen a hadjárat során<br />
összekeveredett lóállomány ellátása kívánt komoly szakmai figyelmet.<br />
Az 1950. év elején végrehajtott államosítás után Békéscsabára kerültem városi<br />
állatorvosnak. Rendkívül nehéz volt az itt eltöltött egyéves időszakom, mert a terület nagysága<br />
és az állatállomány szétszórtsága miatt majdnem lehetetlen volt időben eljutni minden szükséges<br />
esethez. Különösen ősszel és télen jelentett ez nagy nehézséget, mert a kiépítetlen utak miatt<br />
nem lehetett használni a motorkerékpárt. Szokatlan jelenség volt számomra, hogy a rendkívül<br />
nagy erőfeszítéssel és intenzitással elvégzett munka eredményét vagy eredménytelenségét nem<br />
szakmai szempontok alapján értékelték, hanem politikai szempontok figyelembevételével bírálták<br />
el. Másik nehézség volt számomra, hogy mint állatorvosnak meg kellett kezdenem bizonyos<br />
szakmai szemléletváltást. Ugyanis itt és ekkor szembesültem először a nagy létszámban együtt<br />
tartott állatok ellátásának problémáival. Mi egyedi betegkezelés szemléletű alapképzést kaptunk,<br />
és az ennek szellemében végzett munka és a gyakorlat más jelleget öltött.<br />
A sors kegyetlen véletlenje hozott számomra megkönnyebbülést a rendkívül nehéz<br />
munka- és életkörülményeimből. 1951. februárjában, mintegy háromhetes betegeskedés után<br />
váratlanul elhunyt egy fiatal, 33 éves kolléga Szeghalmon, lótól kapott takonykórban. Ez a tragikus<br />
eset mély megdöbbenést okozott a kollégák körében. Így kerültem 1951 márciusában Szeghalomra<br />
községi állatorvosnak. Ez lehetőséget nyitott számomra, hogy végleg megtelepedhessek. Örültem<br />
annak is, hogy a járási főnököm évfolyamtársam volt, akivel nagyon jól megértettük egymást.<br />
Az 1956-os forradalomig terjedő időszakban a rengeteg munka mellett gyakran kellett az ország<br />
293
más vidékeire menni járványos betegségek megfékezésére. Ezek az úgynevezett „kirendelések”<br />
szakmai szempontból rendkívül fontosak és tanulságosak voltak. Nagyon pontos munkát kellett<br />
végezni, mert csak így lehetett kivédeni és elhárítani azokat a kritikákat és fenyegetéseket,<br />
amelyek politikai oldalról érték időnként a szakembereket.<br />
1957 áprilisában neveztek ki járási főállatorvosnak a szeghalmi járás területére. Ebben<br />
a beosztásban dolgoztam 1984-ig, nyugdíjba vonulásomig. 1976-ig elláttam Szeghalom község<br />
területének felén az összes állatorvosi munkát. 1976-tól a rendeletnek megfelelően 1984-ig csak<br />
a járási teendőkhöz tartozó szervezői, irányítói és ellenőrzési feladatokat végeztem. A járási<br />
állatorvosi munkakör által előírt és felmerülő munkák végrehajtása során soha nem akartam<br />
főnökösdit játszani, hanem a régi „primus inter pares” elv alapján társa és segítője voltam a<br />
járásunk területén dolgozó kollégáknak. Az 1975-77. évben az elsők között szereztem meg az<br />
állat-egészségügyi igazgatási szakállatorvosi oklevelet.<br />
Nyugdíjba vonulásom után sem szakadtam el a szakmától. Először termelőszövetkezetben,<br />
majd állami gazdaságban láttam el az állatorvosi munkát. Az úgynevezett rendszerváltozás után<br />
sem változtattam felfogásomon. Tovább dolgozom mint magánállatorvos, vállalkozóként. A sors,<br />
a körülmények most is kedvezőek számomra. Az állatállomány drasztikus létszámcsökkenéséből<br />
adódó kevesebb munkalehetőség éppen egybeesik a munkatempó koromnál fogva természetesen<br />
jelentkező lelassulásával.<br />
Az évek során a szakmai vezetés -- talán érdemeimen felül - több kitüntetéssel jelezte<br />
a munkámmal és magatartásommal való megelégedettségét. A következő kitüntetésekben<br />
részesültem: Gümőkór-mentesítésért Emlékérem, a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója, Békés<br />
Megye Állat-egészségügyi Szolgálatáért Emlékérem. Mócsy-emlékérem. Szeghalom város<br />
vezetősége 1998-ban Szeghalom város díszpolgára címmel tüntetett ki. Igaz, hogy a kor nem<br />
érdem, de 1994-ben megkaptam az 50 éve végzetteknek járó aranydiplomát. Ha a jóisten<br />
megsegít, ebben az évben megkaphatom a gyémántdiplomámat is.<br />
Az ember életének a család és a családi élet éppen olyan szoros és szerves része,<br />
mint a megélhetést nyújtó munka. A sors kegye folytán nekem kiegyensúlyozott, harmonikus,<br />
boldog családi élet jutott osztályrészemül. 1949 végén kötöttem házasságot egy debreceni „cívis”<br />
lánnyal, Kertész Évával, akivel mind a mai napig harmonikus és boldog házasságban élünk. Ő az<br />
a szavakkal alig méltatható személy, aki együttlétünk kezdetétől fogva biztosította az otthont és a<br />
családi hátteret, amely pihenést, megnyugvást és megújulást, regenerálódást nyújtott és biztosított<br />
a mindennapok - sokszor nagyon nehéz és kimerítő - munkái közben. A gyermeknevelésben is az<br />
övé volt a nagyobbik rész, hiszen a velük való állandó együttlét során ő tudta átadni gyermekeimnek<br />
azokat a felfogásbeli és viselkedésbeli ismereteket és értékeket, amelyeket közös célként jelöltünk<br />
ki számukra. A gyermekeink első kirepülése után, amikor a tanulmányikat végezték, feleségem is<br />
tudott munkát vállalni. A városi könyvtárban lett könyvtáros, és innen ment nyugdíjba.<br />
Házasságunkból két gyermek született: Éva és Zoltán. Éva lányom állatorvosnak tanult,<br />
és megfogadva atyai tanácsomat kutató vonalon kezdett dolgozni. Virológiával és immunológiával<br />
foglalkozik. 1988-ban kandidátusi fokozatot ért el, és 2002-ben sikeresen megvédte a nagydoktori<br />
értekezését, és a Magyar Tudományos Akadémia Doktora címet nyerte el. Házassága révén<br />
Kanadába került, ahol a Toronto melletti Guelph város egyetemén az állatorvosi kar mikrobiológiai<br />
294
tanszékén virológiai és immunológiai előadó, oktató professzor. Zárójelben említem, hogy ő az<br />
egyetlen állatorvosnő, aki a „nagydoktori” tudományos fokozatot elérte.<br />
Zoltán fiam villamosmérnök, a gyengeáram és műszertechnika szakon végzett. A<br />
Ferihegyi repülőtéren az irányítást vezérlő műszerek és rendszerek működtetésében, és azok<br />
számítógépes vezérlésében mint rendszermérnök dolgozik.<br />
Miként nagyon sok más embernek, nekem is vannak a szakmától eltérő kedvteléseim.<br />
Kora gyermekkoromtól végigkísért a galambok iránti érdeklődés, illetve a galambtenyésztés. A<br />
másik kedvtelésből végzett tevékenységem a kertészet. Szeretném, ha mindkettőnek még sokáig<br />
hódolhatnék.”<br />
Ehhez kívánok Neked a barátaid, volt munkatársaid és az egész állatorvos-társadalom<br />
nevében jó egészséget és örömet tevékenységedben!<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 3. 52-53.<br />
295
Új dékán az Állatorvos-tudományi Karon<br />
<strong>Dr</strong>. Fodor László<br />
Rövid időpont-egyeztetés után lehetőségem nyílt arra, hogy<br />
dr. Fodor László egyetemi tanárt, dékánt megismerjem. Félórai kötetlen<br />
csevegés után úgy éreztem, hogy ezer éve ismerjük egymást. Az<br />
állategészségügyről, az oktatásról, az élet különböző területén történtekről<br />
szinte azonos vagy hasonló elképzeléseink vannak. Természetes, hogy<br />
ezek után gördülékenyen folytattuk a hivatalos beszélgetést is.<br />
- Magyarország mely vidékéről származol<br />
- Tősgyökeres budapesti vagyok. Itt születtem 1955. augusztus<br />
14-én. A budapesti József Attila Gimnáziumban érettségiztem 1974-ben, és még ez év őszén<br />
felvettek az Állatorvostudományi Egyetemre, ahol 1979 őszén summa cum laude doktorrá<br />
avattak.<br />
- Ne szaladjunk ennyire előre! Mint budapesti lakost, mi vonzott az állatorvosi pályára<br />
- Két dolgot is, sőt hármat is felsorolnék. Édesapám 1964-től mint jogász egészen<br />
nyugdíjba vonulásáig az Állatorvostudományi Egyetem gazdasági főigazgatója volt. A másik,<br />
hogy a gimnáziumban a biológiát és a kémiát nagyon szerettem. Igaz, hogy minden tárgyból jó<br />
tanuló voltam, és több egyetemre is eséllyel pályázhattam volna, bár ez fel sem merült bennem.<br />
A harmadik, döntő ok, hogy a nyarakat Kunhegyesen, az unokatestvéreméknél töltöttem, akik<br />
akkor a község szélén, egy tanyán laktak, amelyet később a terjeszkedő község elért, de mégis<br />
sokat megőrzött tanyai jellegéből. Ez a világ maga volt a csoda nekem! A nagy istállók, ólak,<br />
melléképületek, az óriási kert lehetővé tették egy városi gyerek fantáziájának a felszabadulását. A<br />
hatvanas évek enyhülő mezőgazdasági politikája nyomán ismét benépesültek saját állataikkal az<br />
üresen állt istállók, ólak. Volt itt ló, szarvasmarha, juh, sertés és baromfi. Nagyon élveztem az állatok<br />
körüli és az állatokkal való munkát. Emellett édesapám baráti körében volt néhány állatorvos, és<br />
az ő természetközeli életükből, munkájukból fakadó világszemléletük, gondolkodásmódjuk nagyon<br />
megkapott engem.<br />
- Hogy érezted magad az egyetemi szabad életben<br />
- Kezdetben gondot jelentett az egyetemi rendszeres tanulási módszer kialakítása, a<br />
hatékony vizsgafelkészülés. Némi idő eltelte után rátaláltam az optimális módszerre, és onnantól<br />
jól tudtam vegyíteni az egyetemi tanulást az egyéb egyéni és közös programokkal.<br />
- A tanuláson kívül mire jutott időd<br />
- Nagyon szerettem olvasni. Minden általam ismeretlen dolog izgatott, ami az életünk<br />
meghatározásában szerepet játszik. Így a tanulás is könnyen ment. Megalapítottuk az egyetemi<br />
természetbarát szakosztályt, és ennek keretén belül nagyszerű kirándulásokat tettünk szerte<br />
az országban, de még a szomszédos országokban is. Ezen kívül jutott idő színházra, mozira,<br />
kiállítások látogatására és olvasásra is. A tanulás nem jelentett terhet számomra. Harmadévtől<br />
népköztársasági ösztöndíjat kaptam, amelynek 1000, majd 1200 forintos összege komoly<br />
296
jövedelmet jelentett.<br />
- Melyik tárgyak érdekeltek a legjobban<br />
- Tulajdonképpen minden szakmai tárgy érdekelt. Mint a tudományos diákkör tagja<br />
másodéves koromban az élettani tanszéken kezdtem dolgozni. Nagy szerencsémnek tartom,<br />
hogy témavezetőm Sas Barnabás lett, akitől nagyon sokat tanultam pontosság, igényesség és<br />
alaposság terén. Nagy tisztelettel néztem széles körű ismeretét, szintetizáló látásmódját. Ez<br />
a néhány év, amit itt töltöttem, meghatározó lett életemben annak ellenére, hogy végül is más<br />
szakterületen kötöttem ki. Ahhoz a néhány száz állatorvoshoz tartozom, akik a járványtant Szent-<br />
Iványi Tamás professzor úrtól hallgathattuk. Ekkor még nem tudtam, hogy kivételes egyénisége<br />
milyen meghatározó lesz életemben. Nagyon élveztem a klinikai tárgyakat, a nyári gyakorlatokat,<br />
és el sem tudtam képzelni, hogy ne gyakorló állatorvos legyek. A fordulatot az jelentette számomra,<br />
hogy Sas Barnabás a Phylaxiában kapott megbízást arra, hogy szervezze meg a Takarmányozásbiokémiai<br />
és Toxikológiai Laboratóriumot. Ő hívott meg munkatársnak, és én örömmel mentem.<br />
- Hogy kerültél mégis a járványtani tanszékre<br />
- A vállalatot 1981-ben átszervezték, és a laboratóriumot megszüntették. Ekkor hívott<br />
Szent-Iványi tanár úr a járványtani tanszékre, ahol a ranglétra minden fokát végigjárva 24 évet<br />
töltöttem el. Először a bakteriológiai laboratóriumba kerültem Varga János akadémikus úr mellé,<br />
ahol volt alkalmam elsajátítani az ezzel kapcsolatos rutinmunkákat és kutatási feladatokat.<br />
Szerencsére nagyon sok közös vonás volt kettőnk munkastílusában, gondolkodásmód terén, így<br />
a napi kapcsolat nagyon gyorsan kellemes barátsággá fejlődött közöttünk. Gyümölcsöző szakmai<br />
kapcsolatot építettünk ki Hajtós Istvánnal, Borsod-Abaúj-Zemplén megyei igazgatóhelyettessel, aki<br />
akkor a miskolci Állategészségügyi Intézet munkatársaként számos érdekes esetet hozott további<br />
vizsgálatra. E munkánkat számtalan szakcikk, előadás és kettőnk kandidátusi disszertációja<br />
fémjelzi.<br />
- Mely területen végezted kutatásaidat<br />
- A kórokozók széles körét vizsgáltuk, ami oktatási szempontból nagyon hasznos<br />
volt. Kutatási területem főként a Pasteurella-Mannheimia haemolitica, a Haemophilus sommus,<br />
Histophilus ovis, Actinobacillus seminis, Campylobacter fajok, Dermatophilus congolensis,<br />
Corynebacterium pseudotuberculosis, Moraxella-Neisseria ovis, Actinobacillus pleuropneumoniae,<br />
Actinobacillus rossi, Pasteurelle aerogenesre terjedt ki. Fontosnak tartottam a fenti kórokozók<br />
által okozott megbetegedések vizsgálatát. Egyetemi oktatóként nagyon fontosnak tartom, hogy<br />
megőrizzük tág működési területünket, annak ellenére, hogy kutatási szempontból a szűkebb<br />
területen végzett munka több eredménnyel kecsegtet. Az utóbbi években kiterjesztettük munkánkat<br />
a Rhodococcus equi, Actinobaculum suis, Ornithobacterium rhinotracheale, Haemophilus<br />
pragallinarum okozta betegségekre is.<br />
Kutatásaim egy részét külföldi együttműködésben végeztem, ezért hosszabb-rövidebb<br />
időt töltöttem az edinburghi Moredun Rescarch Institute-ban, a jénai Institut für Bakterielle<br />
Tierseucherforsungban és a hannoveri állatorvosi főiskolán.<br />
- A sok kutatási munka mellett jutott-e időd előadások tartására<br />
- Kezdetben mikrobiológiai gyakorlatokat vezettem, később járványtani előadásokat<br />
297
tartottam, illetve tartok ma is magyar és angol nyelven. Az oktatási feladatokat - tanszékünk<br />
hagyományainak megfelelően - kiemelten fontosnak tartom. Tantárgyaink meglehetősen különböző<br />
jellegűek. A száraz bakteriológiai előadásokon segíteni kell a hallgatókat abban, hogy a kórtani és<br />
klinikai tárgyakat még nem ismerve kötni tudják valamihez. A járványtannál jóval egyszerűbb a<br />
helyzet, mert a járványtan maga szintetizáló jellegénél fogva igazi orvosi gondolkodásmódot alakít<br />
ki a hallgatókban. Az előadásoknál magas a mérce, hiszen az általam is hallgatott kollégáim Szent-<br />
Iványi Tamás, Mészáros János, Varga János, Tuboly Sándor és Molnár László után vonzóvá kell<br />
tennem az előadásaimat. Ezért fejlesztettem retorikai készségemet, hogy a szabadságjogukkal<br />
élő hallgatók minél többen látogassák előadásaimat. Úgy érzem, erőfeszítéseimet siker koronázta,<br />
mert a hallgatóság 14-szer ítélte nekem a legjobb előadói, illetve gyakorlatvezetői-díjat.<br />
- Értesüléseim szerint több tudományos testületben is tevékenykedsz.<br />
- Tagja, illetve vezetőségi tagja vagyok a Magyar Mikrobiológusok Társaságának,<br />
a Magyar Állatorvosok Világszervezetének, a Magyar Zoonosis Társaságnak, a Baromfiegészségügyi<br />
Társaságnak, az Animal Diseases Research Associationnak, az European Society<br />
for Emerging Infectionsnak. Ezenkívül tíz éve részt veszek a kar közéletében. 1994-től egy cikluson<br />
át szenátusi tag voltam, majd 1997 és 2000 között rektorhelyettesként, 2000 és 2004 között<br />
pedig dékánhelyettesként a nemzetközi kapcsolatokért voltam felelős. Nemzetközi kapcsolataink<br />
mindig kiemelten fontosak voltak, mert korábbi egyetemi vezetőink előrelátása következtében az<br />
oktatás területén megelőztük a hasonló magyar egyetemeket. Ebben nagy szerepe volt Kovács<br />
Ferenc rektor úrnak. Nemzetközi rektor- és dékánhelyettesi működésem idején újabb felsőoktatási<br />
nemzetközi programok indultak be, így a hallgatók külföldi gyakorlati képzése egyre általánosabbá<br />
vált.<br />
- A felsőoktatás nehéz helyzetben van! Tudjuk-e tartani azt a színvonalat, amit a nagy<br />
elődök megalapoztak<br />
- Dékánhelyettesként, a kari vezetés tagjaként tisztában voltam az előttünk álló<br />
nehézségekkel, a felsőoktatás egyre csökkenő anyagi támogatásával, és az egyetemek előttünk<br />
álló átszervezésével. Különösen nehézzé teszi a harcok megvívását az a körülmény, hogy<br />
egyedül kicsi, de a szakma és a képzés jellegéből adódóan drágán oktató kar vagyunk. Nagy<br />
felelősséget ró rám, hogy a mindennapi nehézségek ellenére nemzetközileg elismert színvonalon<br />
működő kar maradjunk. Számos nagyhírű nyugat-európai egyetemet megelőzve akkreditált<br />
bennünket az Európai Állatorvosképző Egytemek Egyesülete (EAEVE) 1995-ben, és reméljük,<br />
hogy hasonló eredménnyel zárul az idei tavaszom megismételt vizsgálat. A működési feltételek<br />
javítása érdekében az egykori nagyállatkórház helyén egy korszerű kisállatklinikát alakítunk ki, és<br />
egyúttal fejlesztjük a haszonállatokkal kapcsolatos állat-egészségügyi munkát. Sürgető feladat a<br />
6 éves képzésre való áttérés is.<br />
- Milyen a kapcsolatod a gyakorló állatorvosokkal<br />
- Az Állatorvos-tudományi Kar és a szakmai értelemben vett állatorvosi kar kapcsolata<br />
kiváló, és minden vonatkozásban arra törekszem, hogy ez a kapcsolat fennmaradjon.<br />
Meggyőződésem, hogy karunkat minden itt végzett kollégánk alma maternek tekinti, sajátjának<br />
érzi, és kötelességének tartja, hogy saját munkahelyén lehetőségei szerint segítse az új állatorvosgeneráció<br />
képzését, beilleszkedését. Az EAEVE értékelő bizottsága egyhangúlag állapította meg,<br />
298
hogy a kar minden dolgozója milyen nagymértékben elkötelezettje a karnak. Ehhez hozzájárul<br />
az Állatorvos-tudományi Kar Baráti Köre - ahogy egyesek nevezik „szenior klub” − rendszeres<br />
összejövetele, amelyet nagy lelkesedéssel Varga István professzor úr vezet. Ezenkívül kitűnő<br />
a kapcsolatunk a főosztály által vezetett állami szolgálatban dolgozó kollégákkal, és a Magyar<br />
Állatorvosi Kamara keretén belül dolgozó gyakorló állatorvosokkal is.<br />
- Az eddigi beszélgetésből az derül ki, hogy a rád bízott feladatokat nagy elánnal hajtod<br />
végre. Milyen érzés dékánként a nagy elődök nyomdokain haladni, székükben ülni<br />
- A dékáni megbízást nem tekintem pályám csúcsának. Az is nagy megtiszteltetés<br />
volt számomra, hogy egyetemi tanárként Hutÿra Ferenc, Aujeszky Aladár, Manninger Rezső,<br />
Szent-Iványi Tamás helyéről járványtani előadásokat tarthatok. A dékáni kinevezést szolgálatnak<br />
tekintem, és a kar különleges szerepét szem előtt tartava, az intézmény iránti elkötelezettséggel, a<br />
szakma iránti alázattal igyekszem vezetni. Nagyon meghatott, hogy a kar szenátusa egyhangúlag<br />
választott dékánnak, ami azt jelenti, hogy bíznak bennem, de ez egyben nagy felelősséget is ró<br />
rám.<br />
- A családodról még nem beszéltél.<br />
- Családunk eredetét tekintve meglehetősen heterogén. Édesapám a Nagykunságból<br />
származik, az itteni puritán, kálvinista hagyományok nagyon erősen hatottak rám. Édesanyám<br />
családja Bánátból jött, ahol a többnyelvűség, a más népek, kultúrák ismerete és a kisebbségi létből<br />
eredő erős hazafiasság volt a jellemző. Családunk meghatározó életemre, gondolkodásomra. A<br />
pontos, lelkiismeretes munka iránti igényt, a kötelességtudást, az önálló gondolkodást, a többre,<br />
jobbra való törekvést, a minimummal való meg nem elégedést, az ismeretek, a tudás és a széles<br />
látókör iránti vágyat és ezek megbecsülését, tiszteletét hoztam magammal. Ugyanakkor a családi<br />
körben oltották belém, hogy az enyémtől eltérő elképzeléseket, véleményeket tiszteletben tartsam.<br />
A családunkban olyan értékeket kaptam és sajátítottam el, amelyet az akkori iskolarendszerben<br />
nem lehetett megtanulni. Mint említettem édesapám mint jogász az Állatorvostudományi Egyetem<br />
gazdasági főigazgatója volt. Édesanyám szintén jogász, és a Budapesti Műszaki Egyetem<br />
gazdasági főigazgató-helyetteseként ment nyugdíjba. Egy húgom van, aki vegyészmérnök és az<br />
élelmiszer-tudományi kar kémia tanszékén adjunktus. Feleségem fogszakorvos. Két gyermekem<br />
közül kislányom 14 éves, kisfiam pedig 11 éves. Igyekszem átadni nekik azokat az értékeket,<br />
amelyeket én kaptam szüleimtől, bár sajnos erre kevés idő jut. A nevelés nehéz feladata így<br />
leginkább feleségemre hárul.<br />
- Köszönöm a beszélgetést és azt, hogy az állatorvos-társadalom az Állatorvosi Kamarai<br />
Hírek hasábjain egy értékes embert ismerhet meg, aki éppen olyan elkötelezettje az állatorvosi<br />
karnak, mint nagy elődei voltak. Bízom abban, hogy a jelenlegi nehéz gazdasági-politikai helyzetben<br />
megtalálja azt az utat, amelyben további elismerést szerezhet a hazai állatorvosképzésnek itthon<br />
és külföldön egyaránt. Ehhez kívánok további jó munkát magam és az állatorvos-társadalom<br />
nevében.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 4. 48-50<br />
299
Sógorának köszönheti, hogy állatorvos lett<br />
<strong>Dr</strong>. Tarnóczay Miklós<br />
<strong>Dr</strong>. Tarnóczay Miklós 80 éves, és még ma is aktívan dolgozik. Életéről így<br />
számol be:<br />
„1924. december 4-én születtem egy őrségi kis faluban,<br />
Hegyhátszentjakabon. Édesapám egy birtokot bérelt, amelyen gazdálkodott.<br />
Kitűnő eredményeket ért el, míg a ’30-as évek gazdasági válsága tönkre<br />
nem tette. Olcsó pénzért kénytelen volt értékesíteni az állatállományt és a<br />
gépeket.<br />
Az első elemit a majortól négy kilométerre levő Zalabodorfán<br />
végeztem. Esőben, hóban, sárban naponta gyalog mentünk mi, majori gyerekek az iskolába. Az<br />
elemi második osztályát a nagykanizsai Vécsey iskolában végeztem, ahol súlyos gyermekkori<br />
fertőző betegséget kaptam, diftériát. Már fuldokoltam, amikor lovas kocsival beszállítottak a<br />
kórházba. A kedvesnővéreknek köszönhetem - akik naponta rendszeresen jódos tamponnal<br />
ecsetelték a torkomat -, hogy életben maradtam. Ezt követően Hévízre költöztünk, és itt jártam<br />
ki a harmadik, negyedik elemit. 1935 szeptemberében beiratkoztam a keszthelyi premontrei<br />
gimnáziumba, ahol 1943-ban érettségiztem. Húgom és nővérem is itt érettségizett. Nővérem<br />
zöldkeresztes védőnőként dolgozott, majd a keszthelyi rendelő gondnokaként ment nyugdíjba.<br />
Húgom az agrártudományi főiskola elvégzése után az egyetem termelésfejlesztési intézetében<br />
dolgozott, és innen ment nyugdíjba. Mindhárman Keszthelyen élünk.<br />
Érettségi után a honvéd Ludovika Akadémiára jelentkeztem. Az egyre gyakoribb<br />
légitámadások miatt először Körmendre, majd 1945. január 9-én <strong>Dr</strong>ezdába telepítettek bennünket.<br />
A csodálatosan szép város békésen élte napjait, míg 1945. február 13-án este 10 óra előtt<br />
borzalmas légitámadás nem érte. A két hullámban érkező liberátorok által leszórt gyújtóbombák<br />
lángba borították az egész várost. Nekünk szerencsénk volt, mert a város szélén lévő laktanyára<br />
egyetlen bomba sem esett. Mi a szomszédos kórházból menekítettük ki a betegeket. Az orkánszerű<br />
szél még csak fokozta a kárt. Másnap szomorú látványban volt részünk, amikor megláttuk az<br />
elüszkösödött házakat, templomokat.<br />
A későbbiek során a németek többször be akartak vetni bennünket a harcoló alakulatok<br />
közé, de szerencsésen mindig megúsztuk, és egy puskalövés nélkül kerültünk a cseh határ mellett<br />
1945. április 25-én amerikai fogságba. Három napig nem kaptunk élelmet, és a szabad ég alatt<br />
kellett aludnunk. Több fogolytábort megjárva június 10-én értük el a francia határt. Hála Istennek,<br />
nem adtak át bennünket a franciáknak, akik a kegyetlenségükről voltak híresek. Az ellátásunk jó<br />
volt, és sátorban aludhattunk. Franciaországból október végén indítottak haza bennünket. A linzi<br />
zónahatárnál három napig állt a szerelvényünk, és nem tudtuk, miért, Kisült, hogy a szovjetek át<br />
akartak venni bennünket, de az amerikaiak csak a magyar hatóságnak voltak hajlandók kiadni a<br />
foglyokat.<br />
300
Szerencsésen hazaérkeztem, és november 4-én sikerült beiratkoznom a keszthelyi<br />
agrártudományi főiskolára, ahol a hazaérkező hadifoglyok részére pótfelvételit tartottak. 1948<br />
júniusában végeztem és kaptam diplomát. Sehol nem tudtam elhelyezkedni, így alkalmi munkákból<br />
éltem. 1948 decemberétől 1949 márciusáig mezőgazdasági vándortanfolyam tartására kaptam<br />
megbízást Baranya megye területére, az FM alsó fokú szakoktatási irodája szervezésében. 1949<br />
őszén kenderátvevő voltam a fenékpusztai kendergyárban. 1950. január 1-jétől kaptam állást a<br />
Zala megyei magvető vállalat kirendeltségénél a letenyei járás felügyelőjeként. Kismotorral jártam<br />
a falvakat télen-nyáron, három éven keresztül, amikor megbetegedtem sárgaságban, és abba<br />
kellett hagynom a motorozást. Felépülésem után sógoromhoz mentem Devecserbe tyúkokat<br />
oltani. <strong>Dr</strong>. Tihanyi Ottó beszélt rá, hogy iratkozzam be az Állatorvostudományi Főiskolára. 1954<br />
januárjától a keszthelyi járási főállatorvos mellett dolgoztam mint szaksegéd. Ősszel felvételiztem<br />
az Állatorvostudományi Főiskolára, ahonnan azzal utasítottak el, hogy két diplomája nem lehet<br />
senkinek. Jelentkeztem kihallgatásra az FM akkori felsőfokú szakoktatási főigazgatójánál, aki<br />
személyes meghallgatás után engedélyezte a továbbtanulásomat. Nyaranként a keszthelyi<br />
tangazdaságban dolgoztam szaksegédként, így tudtam fedezni taníttatási költségeimet. 1959.<br />
szeptember 12-én kaptam diplomát. Továbbra is a keszthelyi tangazdaságban dolgoztam, most<br />
már mint állatorvos, és 1988-ban innen vonultam nyugdíjba.<br />
Munkaköröm kiterjedt lóra, szarvasmarhára, sertésre, juhra és baromfira. Komoly<br />
feladatot jelentett a 40 kilométeres körzetben szétszórt gazdasági egységek állat-egészségügyi<br />
ellátása. A betegellátás mellett a fertőző betegségek megelőzése, a meddőségkezelések,<br />
szaporodásbiológiai feladatok, az állományok gümőkór-, brucellamentesítése tartoztak<br />
legfontosabb feladataim közé. Kovács József professzor irányításával a keszthelyi nagy fehér<br />
hússertés országos hírűvé vált. A hármas mentesítés után a tenyészkocákat és -kanokat az<br />
ország minden pontján vásárolták. Nem volt olyan országos állatkiállítás, ahonnan a tangazdaság<br />
apaállatai első díjat ne hoztak volna. Munkám érdekes színfoltja volt az Amerikából behozott<br />
hereford húsmarhaállomány kezelése. Az állomány télen-nyáron kint tartózkodott a szabadban,<br />
nehezen kezelhető, sokszor rosszindulatúan támadó állatok voltak. Az elléseket úgy kellett<br />
időzíteni, hogy lehetőleg április közepén kezdődjenek, mert a téli születésű borjak nagy része<br />
elhullott tejhiány miatt és különféle hurutos megbetegedésekben.<br />
Érdekességként jegyzem meg az állatok agresszivitásáról, hogy egy nehéz ellés<br />
alkalmával a szorítófolyosóba beterelt tehénnél a hüvelybe nyúlva megállapítottam, hogy a szülőút<br />
felső boltozatába tömör két öklömnyi szövetszaporulat van. Császármetszést kellett végeznem.<br />
Az állatnak 5 ml Rompon injekciót adtam, ami normális esetben megfelelő adag. Ennek az állatnak<br />
még 5 ml Rompont kellet adnom, hogy a műtétet el tudjam végezni. Amint a tehén összekötözött<br />
lábát a sikeres császármetszés után feloldották, azonnal támadólag lépett fel. Az újszülött borjú<br />
megmaradt, igaz hosszabb ideig aludt a szokásosnál.<br />
Magamról és családomról csak annyit, hogy 1960-ban nősültem. Feleségem a<br />
Magyar Nemzeti Banknál, később a földhivatalnál, majd a keszthelyi polgármesteri hivatalnál<br />
dolgozott, ahonnan nyugdíjba ment. Két nagy fiam van és két unokám. Apósom gazdatiszt volt<br />
és a több állami gazdaság főagronómusa. 1988. szeptember 19-én a keszthelyi Agrártudományi<br />
301
Egyetem vezetőségétől 50 éves jubileumi díszoklevelet kaptam. Idős korom ellenére mind a<br />
mai napig magánállatorvosként dolgozom. 1989-ben negyvenévi szünet után megalakult a<br />
Magyar Cserkészszövetség. A volt gimnáziumi csapatomat (79. sz. Festetics Cserkészcsapat)<br />
újraszerveztem. Rendszeresen járok velük túrákra, táborozásokra. Sok kedves élményt nyújtanak<br />
nekem, és újra fiatalnak érzem magam közöttük.<br />
Kedves Miklós! Kívánom, hogy sokáig táborozhass a fiatalokkal, és nyújtsatok<br />
egymásnak életre szóló élményt!<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 4. 50-51.<br />
302
Egész életét a magyar honvédelem állat-egészségügyi szolgálatának szentelte<br />
<strong>Dr</strong>. Balás Gyula<br />
<strong>Dr</strong>. Balás Gyula állatorvos alezredes egész életét a<br />
magyar honvédelem állat-egészségügyi szolgálatának szentelte. Az<br />
állategészségügyet olyannyira szerette, hogy hosszú katonai pályafutása<br />
mellett több, mint 70 tudományos cikke jelent meg a különféle folyóiratokban,<br />
lapokban. Ízig-vérig katona volt. Szigorú, de igazságos a beosztottjaihoz,<br />
ha kellett büntetett, de tudott simogatni is, dicsérni is. Ezen emberei<br />
tulajdonságian kívül igazi magyar hazafi volt. 1941. október 2-án a Dnyeper<br />
mellett súlyosan megsebesült. Fél évig feküdt különböző hadikórházakban,<br />
mire nagy nehezen felépült. Gyógyulása után a Nádasdy Ferenc magyar<br />
királyi 3. sz. huszárezredhez került hátországi szolgálatra. A szovjet csapatok előretörését nem<br />
nézte tétlenül, és újból jelentkezett 1944. június 25-én a szovjet front első vonalába, ahol ismét<br />
megsebesült. Az egyre hátrább vonuló hadikórházzal került nyugatra.<br />
Ezen kiváló emberi tulajdonságok bemutatása után ismerkedjünk meg Balás doktor<br />
életével, amely példa lehet minden magyar állatorvosnak.<br />
Gyula bácsi Bácsbodokon született 1911. június 15-én. Az elemi iskola elvégzése után a<br />
szekszárdi Garay János gimnáziumban érettségizett 1929-ben. Még abban az évben beiratkozott<br />
a M. kir. Állatorvosi Főiskolára, ahol 1933-ban cum laude elismeréssel szerzett diplomát. Még<br />
ebben az évben jelentkezett önkéntes szolgálatra a budapesti Jászkun 1. honvéd huszárezredbe.<br />
Egyéves szolgálat után 1934-től az egyetem sebészeti tanszékén gyakornok, majd tanársegéd.<br />
1935-ben cum laude minősítéssel doktorált.<br />
1936. november 1-jén behívták tényleges katonai szolgálatra a nyíregyházi magyar<br />
királyi Hadik András 4. sz. honvéd huszárezredbe. Rövidesen vezető állatorvos lett, és fő<br />
feladata volt a lovak állat-egészségügyi szolgálatának megszervezése, a fertőző betegségek<br />
megelőzése, gyógykezelése, és az elvégzett munkák ellenőrzése. Gyakran tartott előadásokat és<br />
továbbképzéseket a honvédség kötélékében dolgozó állatorvosok, felcserek és patkolókovácsok<br />
részére. A háború kirobbanása után ezredével hadműveleti területre került, ahol két alkalommal<br />
súlyos sebet kapott. A háború befejezéséig kimagasló tevékenységéért a következő kitüntetéseket<br />
kapta: Felvidéki, Erdélyi, Délvidéki Emlékérem, Szolgálati Érdemérem arany fokozat, Signum<br />
Laudis hadiszalagon kardokkal bronz, ezüst és arany fokozat, 1. osztályú Kardos Koszorús<br />
Tűzkereszt két ezüstsebesülési pánttal, Hadirokkant jelvény, Honvéd Rohamjelvény, Honvéd<br />
Öttusa jelvény.<br />
Annak ellenére, hogy 50%-os hadirokkanttá minősítették, 1945. június 1-jétől ismét<br />
szolgálatra jelentkezett. A Honvédelmi Minisztériumban kapott beosztást, ahol újjá kellet<br />
szerveznie a honvéd-állategészségügyet. Nehéz munka várt rá, hiszen a szovjet hadsereg minden<br />
épületet, intézetet, raktárat, istállót lefoglalt. A helyi parancsnokok vagy nem fogadták, vagy<br />
lekicsinylőleg beszéltek a mindig elegáns, jó felépítésű magyar tiszttel. Megunva az egyenlőtlen<br />
harcot, kihallgatást kért Budapest városparancsnokától Zamercev vezérőrnagytól, és elmondta<br />
303
neki katonás magatartással kívánságait. Három napon belül a szovjet katonaság átadta a Balás<br />
doktor által követelt építményeket a Magyar Honvédségnek. Ez abban az időben nagy haditettnek<br />
számított. A minisztériumi főnökök hitetlenkedve nézték, hogy rendezi be főállatorvosunk ismét a<br />
Honvéd Állategészségügyi Intézetet a hozzá kapcsolódó anyagraktárral. A lerombolt épületeket<br />
rendbe hozatta, az elpusztított vagy széthordott berendezéseket újakkal pótolta, az anyagraktárt<br />
feltöltötte és megteremtette a személyi feltételeket a folyamatos munkavégzéshez. Örömmel<br />
szervezte az ötvenes évek katonai díszszemléjén a lovas parádékat, amit kizárólag szakmai<br />
munkának tekintett.<br />
A miniszteriális munkák adminisztratív teendői nem elégítették ki a mindig aktív<br />
állatorvost. Visszavágyott a gyógyító munka gyönyörű feladatainak ellátásához. 1955-től így lett<br />
a Budapesti Helyőrség-parancsnokság főállatorvosa. Munkájához tartozott a fővárosi alakulatok<br />
állatállományának ellátása. Felsőbb utasításra be kellett indítania, majd folyamatosan vezetnie<br />
a honvédállatorvos-képzést. Háromhónapos bentlakásos állatorvostiszt-képző tanfolyamokat<br />
szervezett kevés katonai, de annál több, gazdagabb szakmai előadásokkal. Ezen kívül igyekezett<br />
magát hasznosítani más vonalon is. A Szabványügyi Hivatal szakértője volt az állat-egészségügyi<br />
anyagok terén. A Magyar Testnevelési Főiskola lovas edző szakán, három éven keresztül előadó<br />
volt. Tapasztalatait, megfigyeléseit - elsősorban a lógyógyászat köréből - precízen rögzítette, és<br />
olvasmányos írásaiban a hazai és külföldi lapokban közölte. Foglalkozott a kutyák fogazatával,<br />
azok rendellenességeivel, amely tanulmányok több lapban megjelentek. Szakmai publikációi az<br />
Állatorvosi Lapok, a Rendőrkutya, a Magyar Katonai Szemle, az Állatorvosi Közlöny, a Szent<br />
György, A hadtápszolgálat, a Hadtáp Állategészségügyi Évkönyve folyóiratokban jelentek meg.<br />
Érdekes vizekre kalandozott - a szó igazi értelmében is -, amikor Magyar Horgász számára<br />
ausztráliai élményeiről számol be a jó tollú író, Ausztráliában horgásztam I., II., valamint Cápák<br />
és emberek címmel.<br />
Mozgalmas és gazdag életútja után, mivel hét évvel túllépte a nyugdíjazását, 1973-ban,<br />
amikor jól megérdemelt pihenését tölthette volna, nyugdíjasként felkérték, hogy a honvédsági<br />
sportlovak állat-egészségügyi gondozását lássa el. Természetes, hogy habozás nélkül elvállalta,<br />
és még 85 éves korában is nagy szakértelemmel, lelkesedéssel, fiatalos lendülettel végezte ezt<br />
a felelősségteljes munkát.<br />
A demokratikus néphadsereg kitűnő szakmai tevékenységéért az alábbi kitüntetésekben<br />
részesítette: Szolgálat Érdemérem, Kiváló Szolgálatért Érdemérem, a Haza Szolgálatáért<br />
Érdemérem ezüst és arany fokozata, újból a Kiváló Szolgálatért Érdemérem. További katonai<br />
jelvények: Katonai egyetemi jelvény, Díszszemle jelvény 1945-től 1955-ig évente, 1965-ben<br />
Dunai Árvízvédelmi jelvény, Hadirokkant jelvény, Balesetmentes vezetés ezüst és arany fokozata<br />
jelvény. Ezeket az elismeréseket úgy kapta, hogy soha semmilyen pártnak nem volt tagja. 1956-<br />
ban az ún. Kádár-féle katonai „hűségnyilatkozatot” sem írta alá. Az egyetemi tanács 1984-ben<br />
aranydiplomát, 1994-ben gyémántdiplomát, 1999-ben vasdiplomát adományozott részére.<br />
A rendszerváltás után 1993-ban a honvédelmi miniszter a Független Demokratikus<br />
Magyarországért kitüntetést, majd 2000-ben a Honvédelemért kitüntető cím I. osztályát<br />
adományozta neki. 1995-ben a HM a honvédség újjászervezésének 50. évfordulóján emléklapot,<br />
és még ugyanebben az évben a miniszterelnök A Nemzeti Ellenállásért Emléklapot adományozott<br />
neki.<br />
304
Tagja a Magyar Hadigondozottak Országos Nemzeti Szövetségének, a Magyar Nemzeti<br />
Ellenállási Szövetségnek és a Honvéd Hagyományőrző Nemzeti Szövetségnek.<br />
Sajnos Gyula bácsi látása annyira megromlott, hogy most, 93 éves korában, sem írni,<br />
sem olvasni nem tud. A szakma, a honvédség és a napi események azonban most is foglalkoztatják.<br />
Egy dolog bántja csak, hogy 28 éven keresztül volt alezredes, és nyugdíjba vonulás alkalmával<br />
senkinek nem jutott eszébe az előléptetése. Ilyen tartalmas élet után igazán megérdemelte volna<br />
az ezredesi rangot.<br />
Tudom, hogy nincs foganatja, de mi, akik hallgattuk előadásaidat és ismertünk,<br />
megelőlegezzük neked nagy tisztelettel és szeretettel az ezredesi rangot.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 5. 36-37.<br />
305
Édesapja és az aranylelet segítette továbbtanulását<br />
<strong>Dr</strong>. Bagi János<br />
<strong>Dr</strong>. Bagi János állatorvos ezredes 1924-ben Békésszentandráson<br />
született. Gyermekként hallotta, hogy ősei állattenyésztők, legeltető<br />
juhászok voltak, akik korán áttértek a földművelő életmódra. Igyekeztek<br />
jó termőföldeket szerezni a folyók, a Körösök partján. Ezek a földek<br />
akkor bizonyos előnyöket jelentettek, mert halászati joguk volt az adott<br />
folyószakaszon. Ahogy a helyhez kötöttség, a föld megváltoztatta a szülők<br />
életét, éppen úgy változást hozott a birtokon előkerült aranylelet is. A lelet<br />
pár gramm híján 1 kilogramm 24 karátos aranypénz volt, melynek értékéért<br />
négy hold földet tudtak vásárolni. Édesapja nemcsak a földre gondolt,<br />
hanem fia továbbtanulására is. Így került be a szarvasi gimnáziumba, ahol<br />
1944-ben érettségizett. Még ebben az évben jelentkezett honvéd ösztöndíjasként az állatorvosira.<br />
Sajnos a háború közbeszólt, mert hadifogságba került, ahonnan 1947. július végén érkezett<br />
haza. A fogadtatás érdekes volt. Amikor hajnalban megérkezett a szarvasi állomásra, mellé<br />
szegődött egy kerékpáros fiatalember és szinte hazáig kísérte, közben érdeklődött a fogság<br />
körülményeiről, a Vörös Hadseregről, a Szovjetunióról, az ottani életről. Azt később tudta meg,<br />
hogy az új demokratikus rendőrség egyik kiváló képviselőjével találkozott, aki hajnalban véletlenül<br />
várta a Debrecenben már egyszer lekáderezett fiatalembert. A leigazolások után 1947 őszén<br />
ismét megkezdhette tanulmányait az egyetemen. A problémák az 1948/49. évben kezdődtek, az<br />
egyetemi káderezésekkel. Apja, hogy továbbtanulását biztosítsa, belépett a téeszcsébe. Több<br />
egyetemistát származása miatt ebben az időben távolítottak el az egyetemről. Neki és húgának,<br />
Lídiának sikerült elvégezni az egyetemet, és mindketten állatorvosok lettek, de a család ezért<br />
odaadta önállóságát. A szülők és <strong>Imre</strong> öccse közösben húzták az igát.<br />
Bagi János 1952-ben szerzett diplomát, és azóta nyugdíjazásáig a honvédség<br />
kötelékében dolgozott mint állatorvos. A tudományos-technikai forradalom eredményeként a<br />
motorizáció elterjedése következtében az ötvenes években elkezdődött a hadseregek, így a Magyar<br />
Néphadsereg korszerűsítése is. A lóállományt fokozatosan csökkentették, és úgy látszott, hogy az<br />
állatorvosokra nem lesz szükség a hadseregben. Az addigi önálló állat-egészségügyi szolgálat<br />
megszűnt a csapatoknál. Az önálló állat-egészségügyi osztály az egészségügyi szolgálattal került<br />
egy szervezetbe. Ekkor, 1955-ben, lett Bagi János az MN főállatorvosa. Újra kellett fogalmazni<br />
az állatorvos szerepét a honvédségben. Erre a nehéz átalakító munka elvégzésére vállalkozott.<br />
Az állat-egészségügyi szolgálat tevékenysége embercentrikusabb lett, mint az előzőekben volt.<br />
Nem a szolgálati állatok száma és jelenléte határozza meg a katona állatorvosok helyét és<br />
szerepét a hadseregben, hanem a minőségileg megváltozott munka. A szolgálat három feladat<br />
köré csoportosítható.<br />
a) Járványvédelem, az embert és állatot egyaránt megbetegítő fertőzések (zoonózisok)<br />
megelőzése, az esetleges fertőzési gócok felszámolása, gyógykezelése.<br />
b) A honvédségi élelmiszer-ellátásban komoly szerepet kellett vállalni az állati eredetű<br />
élelmiszerek érzékszervi, laboratóriumi vizsgálatában, a húsvizsgálatban.<br />
306
c) A megmaradt lóállomány, a szolgálati kutyák, valamint a kisegítő gazdaságok haszonállatainak<br />
ellátása. Az élelmezés javítása érdekében komoly sertés-, juh- és baromfiállomány volt a honvédség<br />
birtokában. Sok gazdaságban olyan túltermelés volt, hogy értékesítettek is állatokat, amelyeknek<br />
minden esetben meg kellett felelniük az FM Állategészségügyi Osztály (később főosztály) által<br />
előírt követelményeknek.<br />
Később, amikor a honvéd-állatorvosok létszáma minimálisra csökkent, a HM<br />
gazdaságainak állat-egészségügyi ellátását szerződéses alapon hatósági állatorvosok látták<br />
el. Az addigi eléggé elkülönülő honvédségi állatorvosi szolgálat közel került az üzemeket és a<br />
magánállattartók állatait ellátó állatorvosokhoz. Meg kellett ezért szervezniük az új fogalmak<br />
szerint az állat-egészségügyi szolgálat irányítását és ellenőrzését úgy, hogy az ne sértse az FM<br />
irányítása alá tartozó állatorvosok jogait.<br />
Azért, hogy a honvédségi állat-egészségügyi szolgálat hiányt ne szenvedjen<br />
szakemberekben, meg kellet szervezni a tartalékos állatorvosok továbbképzését. A néphadsereg<br />
is rendelkezett megfelelő szervezeti formával, a szükséges állatorvosi helyekkel. (Azért beszél<br />
Bagi doktor múlt időben, mert ezek a viszonyok ma már idejétmúltak.) E helyek azonban csak<br />
szükség esetén, rendkívüli viszonyok között kerültek volna felöltésre. Meg kellett szervezni a<br />
végzett állatorvosok továbbképzését. 1959-től 1975-ig hathónapos tartalékos tiszti tanfolyamon<br />
vettek részt a végzett állatorvosok, ahol egészségügyi tisztekké (felcserekké) képezték őket.<br />
1975-től 1991-ben történő nyugdíjazásáig az új honvédelmi törvény szerint az orvosok, az<br />
állatorvosok és a gyógyszerészek 12 havi katonai szolgálatot teljesítettek. Az állatorvosok<br />
részére ez megváltozott jellegű és tartalmú kiképzést jelentett. A végzett állatorvosokat a diploma<br />
megszerzése után két éven belül katonai szolgálatra hívták be, ahol 3 hónap elméleti kiképzést<br />
kaptak, majd 9 havi csapatgyakorlatra osztották be őket. Az összevont kiképzésen belül mód nyílt<br />
arra, hogy közel egyhónapos posztgraduális szakkiképzést kapjanak külső előadók - egyetemi<br />
oktatók, kutatóintézeti és minisztériumi munkatársak - bevonásával. A katonai ismereteken kívül<br />
megismerték a szolgálat háborús feladatait, és szakelőadásokat hallgattak a rendkívüli helyzetek<br />
állat-egészségügyi vonatkozásairól. Ezek a témák szorosan kapcsolódtak a nagyüzemi állattartás<br />
állat-egészségügyi problémáihoz és a polgári védelmi feladatokhoz.<br />
Az is a múlté már, amit most közöl Bagi János ezredes. A rendkívüli viszonyok között az<br />
állatorvosok feladataikat a csapatoknál és a tábori intézetekben végzik, amelyek kialakításánál a<br />
mozgékonyságra, a helyettesíthetőségre, a stacioner intézetekkel való együttműködésre, a gyors<br />
vizsgálati módszerek elvégezhetőségére kell törekedni. Ezekben, az intézetekben bakteriológiai,<br />
szerológiai, élelmiszer-mikrobiológiai, toxiko-radiológiai vizsgálatokat lehet végezni. Rendelkeznek<br />
a terület és objektumok fertőtlenítésére és mentesítésére szolgáló járványvédelmi részleggel.<br />
Abban az időben a tartalékos állatorvosokat behívták továbbképzésre, az új módszerek, illetve<br />
anyag- és eszközkészletek, a tudományos kutatások, eredmények korszerű felhasználásának<br />
ismertetésére.<br />
Természetes, hogy ehhez a munkához biztosítani kellett a jogi hátteret: a közigazgatási<br />
jellegű hivatali szabályzatok, utasítások, segédletek, az egész szervezet működését biztosító<br />
jogszabályok előkészítését és végleges megszövegezését. Ezekben a munkákban több<br />
honvédállatorvos és orvos vett részt. Bagi ezredes úgy véli, hogy a megújult magyar hadseregben<br />
a jövőben is lesznek állat-egészségügyi feladatok, amelyek bővülhetnek, és ehhez az állat-<br />
307
egészségügyi szolgálatnak is meg kell újulnia. Aktív korában feladata a tervezés, szervezés, a<br />
jogalkotás, a kutatás, az irányítás, az ellenőrzés volt. Munkatársaival kidolgozta Az állatorvosok<br />
helye, szerepe, alkalmazásuk lehetőségei békében és háborúban témát.<br />
Szakmai munkája mellett intenzíven foglalkozott a zoonózisokkal, a vadegészségüggyel.<br />
Már a hatvanas években egyik kezdeményezője volt a vadhús vizsgálatának. A Telki Vadgazdaság<br />
vezető szakembereivel sokat tett a vadegészségügy jelentőségének elismertetéséért. Egyik<br />
kidolgozója volt a rókaveszettség elleni füstgyertyás védekezésnek. Az egyetemmel egész<br />
pályafutása alatt szoros kapcsolatot tartott fenn. 1960-tól 1982-ig a Magyar Lovas Szövetség<br />
elnökségi tagja, 1965-től 1990-ig a Magyar Agrártudományi Egyesület Állatorvosok Társasága<br />
vezetőségi tagja, 1970-től 1991-ig a Budapesti Honvéd Sportegyesület Lovas Szakosztályának<br />
vezetője. Munkásságát 1982-ben Hutÿra Ferenc-emlékéremmel és 1991-ben a Magyar<br />
Köztársaság Érdemkereszt ezüst fokozatával ismerték el. Felesége Baracs Mária gyermekgyógyász<br />
főorvosasszony. Vele éli szép nyugdíjas éveit békében és szeretetben. Egy lánya és egy unokája<br />
van, akiknek látogatása mindig ünnep a családban. Az egyetemmel ma is szoros kapcsolatot<br />
tart fenn, és részt vesz a baráti társaság minden egyes összejövetelén. Állítja, hogy csak úgy<br />
maradhat fiatalos az ember, ha szellemileg és testileg karbantartja magát.<br />
Jánoskám, azt kívánom neked, hogy sokszor találkozzunk még az egyetemi<br />
összejöveteleken jó kedéllyel, egészségben!<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 5. 37-39.<br />
308
Néhány szösszenet a nem közölt szövegrészekből<br />
az Állatorvosok arcképcsarnoka című rovathoz<br />
Immáron nyolcadik éve írom a curriculum vitaeket az Állatorvosok arcképcsarnoka<br />
rovatban. Úgy kezdődött, hogy Bokori professzor úrral találkoztam az egyetemen, és beszélgetés<br />
közben elmondta, hogy éppen azon a napon tölti be a 70. életévet. Megkértem, hogy mondjon<br />
az életéről a diktafonomra általa érdekesnek, fontosnak tartott eseményeket. Ez után kért meg<br />
Mile doktor, hogy írjak másokról is a lapban, hogy színesítsük, érdekessé, olvasmányosabbá<br />
tegyük azt. A kezdet könnyű volt, mert az általam ismert nyugdíjas professzorokról, tudományos<br />
kutatókról, közismert személyiségekről írtam. Később fel kellett kutatnom azon személyeket,<br />
akik tudásukkal, elismertségükkel, emberi magatartásukkal elnyerték a kollégáik bizalmát, és<br />
alkalmasnak tartják őket arra, hogy a felnövő állatorvos-generációknak példaképei legyenek.<br />
Kértem a megyei igazgatókat, kamaraelnököket, hogy javasoljanak közlésre érdemes idős<br />
kollégákat, akikkel vagy személyesen sikerült találkoznom vagy levelezés útján értekeztünk.<br />
Általában 6-8 gépelt oldalt kértem a kollégák által javasolt személyektől, amelyeket szerkesztve<br />
három, három és fél oldalon tudtam közölni. Ezeket a leveleket többször el kellett olvasnom, hogy<br />
sikerüljön kiszednem belőlük azokat a mozzanatokat, amelyeket az illető kolléga lényegesnek<br />
tart.<br />
Ezekből a kedves vagy kevésbé kedves írásokból szeretnék közölni néhány mondatot<br />
- természetesen a név elhallgatása mellett - karácsonyi ajándékként.<br />
„Édes Imrém! Köszönöm, hogy rám gondoltál. Nem ismerlek. Most múltam 90 éves, de<br />
ezeknek a mostani vitézkedőknek nem vagyok hajlandó semmit írni magamról. Nyugdíjazásom<br />
alkalmával kaptam tőlük egy Munkaérdemrend arany fokozatát, de azt is visszaküldtem<br />
Dobi István elnöknek.”<br />
„Tisztelt <strong>Bartalis</strong> Kollégám! Elnézésedet kérem az életrajzomban talált betűhibákért,<br />
de amikor megtisztelő felkérésedet megkaptam, elővettem a régi írógépemet, amelynek szalagja<br />
kiszáradt, hiszen 22 éve nem használtam. Indigót viszont találtam az íróasztal fiókjában, és így<br />
vakon írtam a curriculum vitaet. Ez nem másolat, hanem egy sima indigós példány.”<br />
„Kedves Barátom! Igaz, hogy 6-8 oldalt kértél, de sajnos ebbe a 19 oldalba sem tudtam<br />
életemről mindent beszorítani. Még tudnék magamról legalább ennyit írni. Azt sem tettem bele<br />
a curriculum vitaebe, hogy ragadós száj-és körömfájás alkalmával elvittek az ávósok. Ma sem<br />
tudom, miért rúgtak seggbe. De tudd meg, hogy nagyon boldog voltam, hogy nem szemben álltam<br />
velük.”<br />
„Kedves Barátom!(…) az egy éves DKV autómat besorozták a háború alatt, amit<br />
megsirattam. Nemsokára én is behívót kaptam. Az orosz fronton a századunkat egy ezredes<br />
látogatta meg. Amikor kiszállt az autóból, a szívem majd kiugrott a helyéből. Az én kocsimat<br />
vezette a sofőrje. (…) Megkértem, hogy egy kört vezethessek, hiszen ez az én kocsim. Mit képzel,<br />
főhadnagy úr Ez az én kocsim. (…) Dögölj meg! - gondoltam magamban. Megrettenve hallottam<br />
másnap reggel, hogy az ezredest az autóval együtt egy orosz gránát felismerhetetlenségig<br />
szétroncsolta. Még ma is lelkiismeret-furdalásom van az átkom miatt.”<br />
309
„Imrém! (…) Olyan bizalmas dolgot írok le, amely nem publikus. Az orosz fogságban<br />
egetlen emlékem hazulról az öngyújtóm maradt meg. Nagyon vigyáztam rá. Éjszaka kimentem,<br />
hogy sodorjak egy cigarettát és rágyújtsak. Az őr meglátta és elvette az öngyújtómat. Ma sem<br />
tudom, hogy tódult az agyamba annyi vér, de ütöttem és rúgtam azt a kiskatonát, amíg el nem<br />
terült. Az öngyújtót visszaszereztem, ma is megvan. Másnap az egész tábor raportra ment, mert<br />
a kiskatona jelentette az esetet. Egy hónapig szenvedtünk. Gyáva voltam, nem jelentkeztem. Az<br />
öngyújtót eldugtam, a láger átkutatásakor sem találták meg.”<br />
„Kollégám! Kíváncsian olvasom a Kamarai Hírekben írásaidat. Az utódomtól mindig<br />
megkapom, amikor már ő kiolvasta. Vannak köztük olyan személyek, akik közé én nem passzolok<br />
be. Ne várjad a curriculum vitaet tőlem. Majd talán egyszer, ha megérem azt, hogy tiszta lesz a<br />
levegő.”<br />
„Imrém! Örülök, hogy írsz rólam. Aki nyugdíjba ment, az a közösség számára, ahol<br />
dolgozott, a környezete számára és a volt főnökei számára is meghalt. Csak az él, akiről írnak,<br />
rádióban, tévében szerepel. Ezért teszek örömmel eleget kérésednek, hogy a volt főnökeim<br />
tudjanak róla, hogy még élek.”<br />
„Édes Komám! Többedmagammal kétszer szereztem diplomát, amikor a 3. és 4.<br />
évfolyamot kitelepítették Bécsbe a háború alatt. Sajnos a bécsi diplomát nem fogadták el, pedig<br />
ugyanazoknál vizsgáztunk itthon is, mint külhonban. Nevetséges, ugye”<br />
„Tisztelt Kolléga Úr! Rólam még nem írtál, pedig szakmailag kitűnő munkát végeztem<br />
és végzek ma is. Mellékelem a szaklapokban és egyéb folyóiratokban megjelent munkáim<br />
fénymásolatát és az ezekért kapott elismeréseket. Kérdezz, mire vagy kíváncsi Állok<br />
rendelkezésedre.” - A kis önjelölt!<br />
Tömören próbáltam néhány nem dehonesztáló, a curriculum vitae mellé küldött kézzel<br />
írott magánlevélből idézni. Sok kedves levél érkezett, amelyekben szinte gyónnak a kollégák<br />
régi megtörtént eseményekről, vélt botlásaikról, amelyek talán nem is olyan nagy bűnök, ahogy<br />
visszaemlékeznek rá. Sok örömet szereznek nekem ezek a levelek, és sajnálom sokszor, hogy a<br />
hely szűke miatt le kell őket rövidítenem. Továbbra is kérem az igazgató urakat, hogy megyéjükben<br />
szolgált idős kollégákról, akik valamikor a hőskorban sokat dolgoztak az állategészségügy<br />
érdekében, ne felejtkezzenek meg. Úgy vettem észre, hogy többségüknek jólesik visszaemlékezni<br />
nehéz, tartalmas életükre, fiatalságukra.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 5. 39.<br />
310
Jó igavonó típus vagyok<br />
<strong>Dr</strong>. Günther Miklós<br />
A curriculum vitae írásakor az egyetemi évek jutnak eszembe,<br />
amikor évente legalább kétszer életrajzot kellett írni. A megadott szempontok<br />
között kiemelten mindig szerepelt a származás, a szülők vagyoni helyzete,<br />
külföldön élő rokonok stb. Hála istennek, elmúltak azok az idők.<br />
1928-ban Devecserben születtem. Édesapám okleveles gazda<br />
volt, édesanyámnak (hadiözvegyi jogon) járási dohánynagyárudája volt az<br />
államosításig.<br />
A háború utolsó hónapjaiban besoroztak katonának. Bátyámmal<br />
együtt orosz fogságba estünk. Ő több, mint két évet Szibériában töltött, én az ő bevagonírozása<br />
után még magyar területen megszöktem.<br />
A keszthelyi premontrei gimnáziumban érettségiztem 1947-ben. A szülői háztól távol itt<br />
internátusban laktam, ez a Magyarországi Tanítók Eötvös Alapja tulajdona volt. Ebben zömmel<br />
tanító szülők gyermekeit nevelték, valláserkölcsi alapon, szerény körülmények között, szigorúan<br />
kötelességtudatra. Az akkori viszonyokra és felfogásra egy példa. Év közben háromszor<br />
mehettünk haza: mindenszentekkor, karácsonykor és húsvétkor. Ez mindenkire vonatkozott,<br />
gondolom, elsősorban anyagi okok miatt, de aki megtehette volna, annak sem engedték, hogy a<br />
másiknak ne legyen emiatt kisebbségi érzése. Visszagondolva a gimnáziumi, az internátusi évekre<br />
úgy gondolom, az itt kapott munícióból éltem. Majd az egyetem következett. A személyi kultusz<br />
legsötétebb idején voltunk egyetemisták. Nehéz évek voltak ezek, erről csak ennyit. Minél előbb<br />
végezni akartam, ezért az első tíz között fejeztem be tanulmányaimat, hogy tehermentesítsem<br />
özvegy édesanyámat. Az utolsó szigorlat után Kotlán Sándor professzor előtt a díszteremben<br />
tettük el az állatorvosi esküt, és ő fogadott minket állatorvossá. Az egyetem elvégzéséről nem<br />
diplomát, hanem egy másolópapírból levágott 5 cm-es, indigóval sokszorosított papírcsíkot<br />
kaptunk igazolásul. Ezzel jelentkeztünk a Földművelésügyi Minisztériumban. Itt a köztisztviselői<br />
eskütétel után mindenki megkapta beosztását. Ez 1951-ben volt. Pályáztatásról akkor szó sem<br />
lehetett. Volt kolléga, aki akkor elcsukló hangon kérte, helyezzék özvegy édesanyjához közelebb,<br />
kérése süket fülekre talált. Én Ikervárra kerültem. Hónapok múlva a megyei főállatorvos közölte,<br />
jó lenne, ha bemutatnám a diplomámat, mert nem látta. Így kaptam 3 nap szabadságot, hogy az<br />
egyetemről a közben elkészült diplomát elhozzam.<br />
A következő évben a szolgálat érdekére hivatkozva Pest megyébe helyeztek. Itt<br />
Kéry Miklós doktor megyei főállatorvos Zsámbékra helyezett. (Akkor a megyei vezetés egy<br />
vezető főállatorvosból, egy szakállatorvosból - ők egy szobában voltak - és egy gépírónőből<br />
(az előszobában) állt.) Zsámbékon az állatorvosoknak albérletet adó hölgy javasolta, hogy ne<br />
fogadjam el a kinevezést, mert innét elődeim rövid idő elteltével elmenekültek. „Tudja, ez telepes<br />
szövetkezeti község.” Akkor a megyei főnök megígérte, ha lesz üres állás a megyében, elhelyez.<br />
Ilyen körülmények között kerültem ide, és azóta is itt vagyok.<br />
Még ide tartozik, hogy a zsámbéki tanácselnökasszony javaslatára a zsámbéki és<br />
311
a töki mgtsz adott egy-egy darab szőlőt használatra, hogy idekössenek. Ezt azután 1956-ban<br />
visszavették. Mindenesetre a csel jól sikerült, mert ezek után vettem magamnak egy területet,<br />
ezen szőlészkedtem. Az 1984. évi megyei borversenyen a boromat ezüstéremmel tüntették ki. A<br />
budai járásban én értem el először ilyen előkelő helyezést.<br />
Zsámbékon maradásomhoz az is hozzájárult, hogy látva munkámat a helyi tanács<br />
biztosított az akkori viszonyoknak megfelelő szolgálati lakást.<br />
1953-ban az FM-be helyeztek szolgálatra egy sikeresen elfojtott száj- és körömfájás<br />
eset után. Ennek története: az egyik általam ellátott községben ragadós száj- és körömfájást<br />
állapítottam meg. A Pilishegyi Állami Gazdaság növendék szarvasmarhái kis csoportokban,<br />
az akkori megbélyegző szóhasználat szerint úgynevezett kulák istállókban voltak elhelyezve.<br />
Ezeknél az egyik istállóban lépett fel a betegség. A védekezés módja a következő volt: a<br />
megállapítást követő napon lezártuk a községet. A zárlat végrehajtására katonaságot rendeltek<br />
ki. Így közúti közlekedés sem volt a községben, még autóbusz sem járt. Könnyű volt végrehajtani<br />
a közlekedés leállítását, mert akkor gépkocsi gyakorlatilag nem volt. A községből az emberek<br />
zömmel Pestre jártak dolgozni. Ezek választhattak, vagy a lezárt községben maradnak, akkor<br />
az orvos táppénzre vette őket, vagy másik helységben keresnek maguknak szállást, haza<br />
nem jöhetnek. Én sem hagyhattam el a községet. A község szarvasmarha-állományát francia<br />
oltóanyaggal vakcináztuk, a sertéseket nem. Egy udvarban betegedtek meg az állatok, veszteség<br />
nem volt. A zárlat egy hónapig tartott. Ebben az időszakban több állatorvos került megfélemlítésül<br />
az államvédelmi hatóság börtönébe, bíróságra, igaztalanul meghurcolva. Az FM-ben töltött fél év<br />
után visszajöhettem Zsámbékra.<br />
Feletteseim még két alkalommal kínáltak járási állatorvosi állást, de ezekkel a<br />
lehetőségekkel nem éltem.<br />
Először négy, majd öt község állat-egészségügyi szolgálatát láttam el. A mezőgazdasági<br />
nagyüzemek kialakulásának (h)őskorában ezekhez a községekhez tartozott hét termelőszövetkezet<br />
és egy állami gazdaság. Először kerékpárral, gazdaságok hintóival, majd motorkerékpárral, velem<br />
egyidős használt autóval láttam el a szolgálatot. Hogy milyen viszonyok voltak abban az időben<br />
Végzős koromban a XIV. kerületi (lakóhelyem szerint ide tartoztam) tanácstól kellett utalványt vinni<br />
a gumicsizma vásárlásához, amelyben igazolták, hogy a gazdasági és vágóhídi gyakorlatoknál<br />
szükségem van rá. De utalványra, kiutalásra vásároltam az első motorkerékpárt, használt autót,<br />
majd az első új Moszkvicsot is.<br />
Reggeltől estig úton voltam. Csak haszonállatpraxis volt.<br />
Az általam ellátott nagy- és kisüzemi szarvasmarha-állományok gümőkór-mentesítését<br />
még a rendelet megjelenése előtt végrehajtottam, így nem volt mit mentesíteni.<br />
A termelőszövetkezetek összevonása után már csak két szövetkezet maradt a<br />
területemen. Ennek állatorvosi szolgálatát mindig én láttam el, noha voltak jelentkezők üzemi<br />
állatorvosnak.<br />
Az állatorvostan-hallgatókat a főváros környéki kollégákhoz az egyetemi oktatás<br />
keretében 5-7 fős csoportokban kihozták kéthetente 1 napra az általános állatorvoslási gyakorlati<br />
oktatásra. Míg ez a forma működött, ebben részt vettem. Ezeket a csoportokat Lami professzor úr<br />
vezette. A bemutatókra készülnöm kellett, a professzor úr magyarázataiból nemcsak a hallgatók<br />
312
profitáltak.<br />
Amikor a téeszek melléküzemágakat létesíthettek, az egyik vágóhidat és húsüzemet<br />
üzemeltetett.<br />
Ezt évekig segítség nélkül láttam el. Majd amikor a vágás évi 13000 db sertésre és 500 db<br />
szarvasmarhára emelkedett, akkor alkalmazott az állomás húsvizsgáló szaksegédet. A vágáshoz<br />
az alapanyagot a háztájiból biztosították. Ha lenne még vágóhíd, a mostani állatlétszámból ez<br />
maximum egy évben 1-2 napig tudna üzemelni.<br />
A szolgálat ellátásához kezdettől fogva biztosított főállású állatorvosi szaksegédet az<br />
állomás. Ez nagy segítség volt, amíg alkalmazták.<br />
1977-ben állat-egészségügyi igazgatási-szervezési szakállatorvosi diplomát<br />
szereztem.<br />
1991-ben nyugdíjaztak. Az elszámolási okmányban 44 év szolgálati időt ismertek el, és<br />
903 Ft nyugdíjat állapítottak meg. Hála istennek, a korommal járó egészségügyi problémák mellett<br />
ma is dolgozom, ezért nincsenek filléres gondjaim.<br />
1991-es nyugdíjazásomkor dr. Tóth Péter megyei főállatorvos megbízott (állami fizetés<br />
nélkül) a korábbi működési területem hatósági feladatainak ellátásával. A hatósági bélyegzőt<br />
2003-ban vonták be tőlem, amit képletesen szólva 1951-ben kaptam, amin sajnos akkor nem ez<br />
a címer volt.<br />
Aranydiplomámat 2001-ben vettem át. Úgy tudom, akkor egyedüli voltam, aki hatósági<br />
jogkörrel gyakorló állatorvosként érhette ezt meg. A Magyar Állatorvosok Lapjában három dolgozat<br />
társszerzője, az Állatorvosi terápiás útmutató egyik lektora voltam.<br />
Múlt év óta csak magánállatorvos vagyok, egy nagy létszámú sertés-, illetve egy<br />
szarvasmarhatelep ellátására van megbízásom. A volt körzetem községeiben az ENAR-ral<br />
kapcsolatos teendőket látom el. A megyei állomással most gümőkórvizsgálatok, és lovaktól való<br />
vérvétel elvégzésére van megbízási szerződésem.<br />
Feletteseim - úgy gondolom - a munkámmal meg voltak elégedve, jó igavonó típus<br />
vagyok. Amikor már megismerhettem és alá kellett írni a káderlapot, ebben olvashattam: egyéb<br />
származású, szakmailag jól képzett, nagy munkabírású, az állattartókkal és az üzemek vezetőivel<br />
jó a kapcsolata, nem párttag, vezetői állásra alkalmas.<br />
Az állatorvosi munkát mindig szolgálatnak tekintettem, és most is így végzem. Ebben<br />
nagy segítségemre volt és van a feleségem, aki nem volt „dolgozó”, csak a betegirányítást végző<br />
háttérmunkás.<br />
A leírtak eredményeként könyvelhetem el talán, hogy az első szabad választásokon<br />
önkormányzati képviselőnek indulva a legtöbb szavazatot kaptam a községben.<br />
Múlt évben Zsámbék díszpolgárává választottak.<br />
Lányom, fiam van, négy szépreményű unokám, akik, remélem, nemcsak ilyen „igavonók”<br />
lesznek, mint a nagyapjuk.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 1. 24-25.<br />
313
Negyvenöt év egy tanszéken…<br />
<strong>Dr</strong>. Varga István<br />
- Kedves professzor úr! A SZIE ÁOTK Baráti Köre kapcsán<br />
kifejtett tevékenységed óta ismertelek meg közelebbről. Hetvenévesen<br />
nyugállományba vonultál. Kérlek, beszélj rovatunk olvasóinak<br />
gyermekkorodról, egyetem előtt életedről.<br />
- Kedves <strong>Imre</strong>! Kollégáink jelentős része az oktatásból, szaklapokból ismeri<br />
szakmai múltamat. Megtisztelő felkérésednek az életpályámat döntően<br />
befolyásoló, néhány szó szerinti idézet felelevenítésével szeretnék eleget<br />
tenni. (Ma is érvényes a klasszikus szentencia: „Senes immemores sunt<br />
hesternorum, acta pueritiae recordantur”, kissé szabadon: az öregek a<br />
tegnapra nem, de a fiatalkori eseményekre jól emlékeznek.) Kerepesen születtem 1933. október<br />
3-án (csillagolvasás iránt érdeklődőknek: kakas éve, mérleg jegy), földműves szülők ötödik<br />
gyermekeként, akik közül a felnőttkort 15 évvel idősebb bátyámmal csak én, a legfiatalabb éltem<br />
meg. Elemi iskolába szülőfalumban jártam, majd a 4. osztály után testvéri és tanítói ösztönzésre,<br />
1944 szeptemberétől a Gödöllői Premontrei Szent Norbert Gimnáziumnak lettem bejáró tanulója.<br />
A tanév a bombázások és a közeledő front miatt novemberben megszakadt, majd májusban<br />
folytatódott Gödöllő, de nem a gimnázium épületében, mert azt használhatóvá tenni csak őszre<br />
lehetett - a februárban és márciusban Budapestről az orosz katonák által odahajtott, összezsúfolt<br />
26 ezer fogoly („malenkij robotra” hurcoltak) elszállítása után. Egyik maradandó élményem a<br />
májustól júliusig tartó csonka évből származik. A latinból először írt „ex temporale” eredmény<br />
hirdetésekor dörgedelmei végén osztályfőnökünk felcsattant: „Melyik az a Varga István” Elállt a<br />
lélegzetem. Félénken felálltam, s vártam, hogy rám ripakodik: mit keresek én itt, hogy kerültem<br />
ide. Kis szünet után azonban így szólt: „Tiéd volt a legjobb dolgozat.” Az epizódra ma is úgy<br />
emlékszem, mint arra az eseményre, amely bizonyos önbizalmat töltött a szegényes öltözetű,<br />
gátlásos falusi kisgyerekbe, aki ettől alkalmasnak érezhette magát a gimnáziumi tanulmányok<br />
folytatására. Az egyházi iskolák megszüntetése után az 5-6. osztályt még Gödöllőn, az Állami<br />
Ady Endre Gimnáziumnak átnevezett iskolában jártam, amelynek épületkomplexumát 1950-<br />
ben az Agrártudományi Egyetem kapta meg. Iskolánk megszűnése után különféle városokba<br />
szóródtunk. Néhányad magammal a lakóhelyemhez legközelebbi mátyásföldi Corvin Mátyás<br />
Gimnáziumba, ahol 1952-ben érettségiztem. Az érettségi vizsga előtt pár hónappal az igazgatói<br />
irodába, az úgynevezett beiskolázási biztoshoz rendeltek bennünket egyenként, hogy felmérjék<br />
ki, s hol szeretne továbbtanulni. Osztályunkból harmadmagammal az állatorvosit mondtam be.<br />
„Oda nem lehet” -volt a válasz. „Higgye el az elvtárs, sokkal szebb dolog egészséges állatokkal<br />
foglalkozni, mint betegekkel.” Ezzel átadott egy kitöltendő jelentkezési lapot az Agrártudományi<br />
Egyetem Állattenyésztési Karára. Csendes elégedetlenséggel és tanulással telt az első év az<br />
Állattenyésztési Karon, ahol az évfolyamnak mintegy fele az állatorvosira fel nem vettekből, s igen<br />
sok szakérettségis évfolyamtársból tevődött össze.<br />
- Mi keltette fel benned az állatorvosi pálya iránti vonzalmat<br />
- Családunk számára súlyos veszteséget jelentett, amikor 1947-ben egyetlen lovunk<br />
314
- az állatorvosi segítségnyújtás ellenére - bélcsavarodás miatt elhullott. Ettől kezdve más pályára<br />
nem is gondoltam.<br />
- Mikor és hogyan kerültél végül is az Állatorvostudományi Főiskolára<br />
- Az állattenyésztési karon, a fizikai példamegoldások kudarcos eseteiben mentsvárként<br />
engem szólítgatott a táblához a kétségbeesett tanársegédasszony. A nagygombosi tangazdaságban<br />
töltött nyári kapálási és állatgondozási gyakorlaton ő volt, aki bátorított, hogy ne maradjak itt…<br />
Nyár végén ennek hatására - és a nyári katonai gyakorlaton (páncéltörő tüzér), az igen kemény<br />
fegyelmet megkövetelő, de emberséges szakaszparancsnokunk, egy tizedes intelmeire alapozva<br />
(„Emberek, ne legyenek gyávák a polgári életben is, csak az nyer, aki mer!”) - bemerészkedtem<br />
az Oktatási Minisztériumba átiratkozási kérelemmel. Azt ajánlották, hogy menjek az orvosira, az<br />
állatorvosin nincs hely. Ennek ellenére bekopogtattam az Állatorvostudományi Főiskola osztályára,<br />
ahol az egyik akkori előadó felírta címemet azzal, hogyha lesz üresedés, értesítenek. Már két napja<br />
hallgattam az Állattenyésztési Kar másodéveseinek szóló előadásokat, amikor értesítés jött, hogy<br />
indexszel, füzettel, írószerszámmal jelenjek meg. Egy felvett hallgató a Szegedi Orvostudományi<br />
Egyetemre ment, s az ő helyére kerülhettem. Az átmenetelem azonban nem zajlott simán, mert<br />
- idézem az akkori dékán szavait -: „Ha elengedem jeles tanulóimat, becsukhatom a boltot.”<br />
Ismételt kihallgatások után azzal a feltétellel járult átiratkozásomhoz, ha visszafizetem az egy év<br />
alatt felvett ösztöndíjat. Családunk anyagi helyzete („padlásseprő” korszak!) miatt ez lehetetlen<br />
volt. Végül azt mondta: „Eltekintek a kötelezvénytől, ha az első félév végén bemutatja indexszét,<br />
s abban nem lesz utóvizsgáról tanúskodó bejegyzés.” Kötelezettségemnek eleget tettem, s a<br />
jeles kollokviumoknak köszönhetően az ösztöndíjat nem kellett visszatérítenem. A főiskolán 1953<br />
szeptemberében tehát újra elsőéves lettem (226 fős induló létszámmal), csupán a növénytan- és<br />
a marxizmusvizsgámat fogadták el.<br />
- Miként teltek állatorvostan-hallgatói éveid<br />
- A későbbiek miatt említem meg, hogy az állatorvosin első alkalommal, december<br />
24-én, Kotlán Sándor professzornál kollokváltam általános élettanból - jelesre. Ennek értékére<br />
nemcsak a kivételes tekintélyű professzor híre alapján következtettem, hanem annak alapján<br />
is, hogy a következő kollokviumon az anatómia professzora feleletem néhány mondata után<br />
belenézett az indexembe, s azt mondta: „Hm. Akinek Kotlán professzor jelest ad…” Vizsgám<br />
hamarosan be is fejeződött, szintén jeles eredménnyel. Az olvasó ne vegye hivalkodásnak, hogy<br />
jó tanulmányi előmenetelemről beszélek, de ez tesz érthetővé néhány - később említendő -<br />
eseményt. Tudatában voltam és maradtam annak, hogy rendkívüli tehetséggel nem rendelkezem,<br />
s a szorgalom, a fegyelmezett munka az, ami rajtam múlik. Szüleim, családtagjaim nehéz,<br />
fáradságos - általam is tapasztalt - munkavégzésére gondolva fel sem merült bennem, hogy<br />
nem kell törekedni képességeimhez mérten a legjobbat nyújtani a tanulásban, később pedig a<br />
munkában. Bizonyára neveltetési, talán alkati alapja is van az egész életemre megőrzött, két<br />
évezred során igazolódott érték- és erényközpontú gondolkodásnak és a kötelességérzetnek. A<br />
befektetett energia megtérülését tapasztaltam, amikor például a kémia szigorlat eredményét hirdető<br />
professzor nevem után azt mondta: „Végzés után szívesen látnám tanársegédeim között”, vagy<br />
amikor a docens asszonynál tett évközi biokémia-beszámolóim után a tanszékvezető professzor<br />
az évfolyam előtt hirdette ki, hogy az én beszámolóm volt a legjobb, vagy amikor a gyógyszertani<br />
receptírási verseny nyerteseként pénzjutalmat kaptam, vagy amikor az államvizsga-bizottság<br />
315
tagjai több állást is kínáltak stb. Hallgatói éveim alatt személyemet különösebb kellemetlenség<br />
nem érte. Csoporttársaimmal, évfolyamtársaimmal jó viszonyban voltam, többekhez máig tartó<br />
barátság fűz. Egy-két kellemetlenség azonban megmaradt emlékezetembe. Ötödéves korunkban<br />
Komócsin Zoltán, az MSZMP KB tagja KISZ-rendezvényen előadást tartott az „ellenforradalom”<br />
okairól. A könyvtári olvasóban vizsgára készültem, amikor évfolyamunk titkára beszaladt, és<br />
többünknek könyörgött, hogy jöjjünk be az élettani előadóba, mert nagyon kevesen vannak, nem<br />
baj, hogy nem vagyunk KISZ-tagok, csak legyünk ott, a hátsó padban nyugodtan olvashatunk.<br />
Évfolyamtársi szolidaritásból ketten-hárman odamentünk. Néhány mondatot meghallgattam,<br />
majd lehajtott fejjel a tananyaggal foglalkoztam. Lehetséges, hogy valaki tekintetemből cinizmust<br />
olvashatott le, ugyanis a néhány hónap múlva az abszolválókról négy évfolyamtársunk által<br />
készített s aláírandó jellemzésemben negatív kitételeket (politikailag nem megbízható, társadalmi<br />
munkát nem végezhet stb.) találtam. Nem írtam alá, amíg a megbélyegzést célzó szövegrészt<br />
ki nem húzták. Ekkor kezdett megvilágosodni, hogy az először külföldön, Csehszlovákiában<br />
gyakorlatra javasoltak listájáról nevemet miért húzta ki valaki. Sok év múlva „bújt ki a szög a<br />
zsákból”, amely valószínűsítette a tettest.<br />
- Nem kívántál gyakorló állatorvosként működni<br />
- Kezdetben igen, de ebben a szándékomban megrendültem egy sertésoltási akcióban,<br />
1956 nyarán. Szülőfalum körállatorvosa kért, hogy egy környékbeli hallgatóval végezzük el négy<br />
községében az orbánc elleni kötelező oltást. Javasolta, hogy az oltási és életbiztosítási díjon<br />
felül - az állattartók kívánságainak megfelelően - adjunk a malacoknak A- és D-vitamint is, ami<br />
saját keresetünket növeli. Magam az ilyen extra tevékenységből származó pénzzel is pontosan<br />
elszámoltam. Munkáltatónk ezt nem kívánta elfogadni, s megjegyezte: „Pistukám, te nem fogsz<br />
meggazdagodni.” Nyomasztó volt számomra az oltási munkának az a fázisa, amikor házról-házra<br />
járva a csaknem kivétel nélkül nagyon szegény állattartóktól kérnem kellett az oltási és biztosítási<br />
díjat. Ismertem ezeknek az embereknek a küzdelmes életét, sajnáltam őket, s úgy éreztem,<br />
hogy ez a tevékenység nem nekem való. Fülemben csengett az örökös Bánk Bán, Simándy<br />
József hangja („Magyar hazámnak falvait bejárva mindenütt csak elbúsulást találtam. Tehozzád<br />
fordultam nagy nyomoromban, könnyeiktől szikla is megindult volna…”), akinek szülőfalujában is<br />
végeztem oltási munkát. Egyre erősödött az a meggyőződésem, hogy számomra életpályaként<br />
az intézeti, a kutatási tevékenység az, ami intellektuális örömet, szerény megélhetést nyújthat. A<br />
kísérletező munkához hallgató koromban fogtam. Egy Orvosi Hetilapban olvasott cikk nyomán<br />
kerestem fel egyik gondolatommal a szövettan közkedvelt előadóját, akiknek anatómiai előadásait<br />
már az állattenyésztési karon is hallgattam. Ő készségesen fogadta az ötletet, és nemcsak a<br />
nyulakon végzendő mellékpajzsmirigy-műtétek végzésében és betanításában volt segítségemre,<br />
hanem megismertetett a Szent Rókus Kórházban dolgozó orvosokkal, akik a humán strumipriv,<br />
posztoperatív tetania vonatkozásai miatt érdeklődtek a téma iránt. A mintegy másfél éves munka<br />
(esténként, hétvégeken, még ismeretlen volt a szabadszombat fogalma) eredményéről 1957-<br />
ben Tudományos Diákköri Konferencián számoltam be, ahol megosztott első díjat kaptam.<br />
A munka szerepelt a Debrecenben rendezett patológus-kongresszuson, és megjelentettük a<br />
Magyar Állatorvosok Lapjában (két állatorvos és két orvos társszerzővel) Kísérletek és szövettani<br />
tanulmányok mélyhűtött parathyreoidea-transplantatióval címmel 1957-ben, 246-250. oldal) és<br />
német nyelven az Acta Veterinaria Hungaricaban. Álláshely iránt az Országos Állategészségügyi<br />
Intézetben és a Phylaxiában érdeklődtem. Mindkettőben készségesen fogadtak, végül is az OÁI<br />
316
mellett döntöttem. Itt egy-egy hónap múlva nyíló státusba kerültem volna. Ezt az időt nem akartam<br />
munkahely nélkül tölteni, tartva az esetleges rendőri igazoltatástól (ezt a korombeliek értik…), s<br />
jelentkeztem az Általános Állattani és Parazitológiai Tanszéken az egy évvel fölöttünk végzett,<br />
a porta előtt motorbalesetben meghalt gyakornok helyére. Így 1958. október 1-jén beléptem a<br />
tanszékre, és 2003. október 31-én vonultam onnan nyugdíjba.<br />
- Hogyan lett az eredetileg szándékolt egy hónapból 45 év<br />
- Több tényező játszott ebben szerepet, amely között első helyen említem a Kotlán<br />
Sándor professzorral kialakult viszonyt. Belépésem első óráiban beálltam a tanszéken<br />
dolgozó zoológussal a „profúr” szarvasmarha-babesiosis kísérleteibe (vérvételek, hőmérőzés,<br />
kenetkészítés, transzfúziós fertőzések). Idősebb kollégák mondták egy-két hét múlva: „Érdekes,<br />
hogy az öreg nem tartja veled szemben a »<strong>Dr</strong>ei Schritte vom Leib« elvét”. Utólag tudtam meg<br />
a magyarázatot. Az idős ember rokonszenvét az váltotta ki, hogy van itt egy fiatal, aki dolgozik<br />
karrierépítés helyett, nem a párt helyezett ide stb. Így a hónap elteltével nem volt képem eléje<br />
állni, és azt mondatni: professzor úr, engem nem érdekel a parazitológia, ide csak az üres állás<br />
miatt jöttem egy hónapra. Maradásom további indokai közül említek még néhányat. Az 1959<br />
augusztusában megkezdett féléves tartalékos tiszti kiképzésem ideje alatt újságolták munkatársaim,<br />
hogy kikérésem ügyében a Phylaxia igazgatója és főmérnöke beállított a professzorhoz. A<br />
jelenlévők elmondása szerint meglepődés látszott rajta, és azt mondta: „Nem hiszem, hogy Varga<br />
kolléga el akar innen menni”, majd a beszélgetés végén: „… ha személyes boldogulásának jobban<br />
megfelel a Phylaxia, nem gördítek elé akadályt”. Vártam, hogy leszerelésem után szóba kerül<br />
a dolog. Erre azonban sohasem került sor! Ettől kezdve a távozást még távolabbinak éreztem.<br />
Elkezdtem olyan önálló kutatással foglalkozni, amely nem sértette akkortájt senkinek az érdekeit<br />
(ionizáló sugárzás hatásainak vizsgálata féregpetéken és -lárvákon, féregellenes immunitás<br />
tanulmányozása, vakcinázás), amit a professzor messzemenően támogatott még akkor is, amikor<br />
erről egyik munkatársam mindkettőnket le akart beszélni. Az állatorvosi kutatásokról a hatvanas<br />
évek elején kezdődtek el az évenkénti beszámoltatások (akkor a kutatókat még egyénenként<br />
hívták bizottság elé, amelynek tagjai akadémikusok, intézetek igazgatói, főhatósági vezetők<br />
voltak). Úgy adódott, hogy az első alkalommal a tanszékről csak nekem volt érdemi beszámolóm.<br />
Az ülések befejeztével bekopogott hozzám a professzor, és azt mondta: „Kolléga úr mentette<br />
meg a tanszék becsületét”. A következő évben ugyanez történt, ugyanígy: „Ismét kolléga úr<br />
mentette meg a tanszék becsületét”. Sajnáltam az idős embert, mert tudtam egyes professzorok<br />
őt érő „szelíd” csipkelődéséről. Megjegyzem még, hogy a professzor küldött először külföldi<br />
kongresszusra előadást tartani (Poznan, 1964), aminek a költségét fele részben az egyetem,<br />
fele részben pedig ő, a saját pénzéből fedezte. A további évtizedekben is csendben, kitartóan<br />
dolgoztam, feltűnési szándék nélkül. Rájöttem, hogy minden munkában lehet szépséget találni,<br />
ideális munkahely pedig csak elméletben létezik. Munkatársaimmal korrekt kapcsolatot tartottam<br />
fenn, bár némelyekkel távolságtartó módon. A korszak megértését a mai fiatalok számára segítheti<br />
Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse. Nem felejtem el az akkor még szokásos<br />
bemutatkozások alkalmával a tapasztalt, idősebb kollégáktól kapott tanácsokat, például: „Pocsék<br />
dolgod lesz! Ketten küzdenek a tanszékvezetésért, mindegyik a maga pártjára akar megnyerni.”<br />
Vagy: „Öregem, nem szabad nagyon melózni, mert kinyírnak!” Az egyik rendkívüli becsvágytól<br />
szenvedő kolléga nem tanácsnak szánta elszólását, de mégis annak vettem. Amikor 1961-ben<br />
családi körülményeimről faggatózott, bátyám foglalkozása iránt érdeklődésére elmondtam, hogy<br />
317
ez évtől téeszbe kényszerült. Csak annyit mondott: „Ha nekem lenne egy téesztag testvérem!”<br />
Érzéseit nem ecsetelte, de ez megerősített abban, hogy magamra nézve származási előnyt ne<br />
engedjek érvényesülni . Az egyik tanszékvezetőm, aki jellemzésembe dicséretként írta: „Nem<br />
beszél, példájával nevel...”, inkább csak szánalomból figyelmeztetett: „Ha nem ugatsz együtt a<br />
farkasokkal, felkopik az állad.” Ennek ellenére azon ritka egyetemi oktató maradtam, akit nem<br />
sikerült a „foxi-maxi” (marxista esti) egyetemre rábeszélni. Nem neheztelve, mindössze tényként<br />
említem, hogy docensi kinevezést - nyilván beállítottságomnak köszönhetően - csak 1980-ban,<br />
tanárit 1991-ben kaptam. Nagyszerű embereken kívül sorsom összehozott olyanokkal is, akik<br />
néha megnehezítették az emberszeretet parancsának teljesítését. Reménytelen esetekben<br />
kerültem a „hazudozásait igazmondással fűszerező” embert. A konfliktusveszélyes helyzeteket<br />
törekedtem megelőzni. Amikor például érzékeltem, hogy folyamatban lévő kutatási irányomtól<br />
jobb eltérnem, ezt olyan diszkréten tettem, hogy azok sem vették észre, akik miatt erre sor került.<br />
Ha valaki megnézné a több, mint 170 tételből álló publikációs listámat, látná, hogy a helmintológia<br />
és a protozoológia körébe tartozó igen sokféle parazitózissal foglalkoztam. Többségük fölöttébb<br />
munka- és időigényes feladat volt, sok tanulást is igényelt, de szívesebben fordítottam időmet<br />
parazitikus életmódot folytató állatokra, mint emberekre… Megjegyzem, hogy munkámat három<br />
tanszékvezetőm egyike sem gátolta első főnököm halála után sem, de különösebben nem is<br />
támogatták. Egy idő után inkább elismerték, amit az úgynevezett rendszerváltoztatás előtt hat,<br />
utána újabb három kitüntetéssel, illetve díjjal fejeztek ki („legmagasabbnak” talán a 60 éves<br />
koromban kapott Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje számít.)<br />
- Minek köszönhető mégis, hogy életpályád egésze eredményes, hiszen tanszékvezető<br />
egyetemi tanár, az MTA doktora is lettél<br />
- Rövid válasz: A Gondviselőnek, akitől lelkierőt és fizikai erőt is kaptam a lelkiismeretes,<br />
alig megkérdőjelezhető munkához, a tisztességtelenségre nem hajló életvitelhez. Kissé bővebb<br />
magyarázatot némely állomáshoz az alábbiakban adok. 1. Egyik évfolyamtársam 1967-ben<br />
megkérdezte, hogy miért nem szerzek kandidátusi fokozatot, hallgatókén többet néztek ki<br />
belőlem. „Szemedre vethetik, hogy a pártba se, a KISZ-be se lépsz, szakmai ambíciód sincs, akkor<br />
minek vagy itt” Elgondolkodtatott. Megkérdeztem Kotlán professzortól, hogy véleménye szerint<br />
elegendő-e eddigi munkám egy értekezés elkészítésére. Válasza: „Kolléga úr! Két disszertáció is<br />
kitelik belőle.” Elkészítettem, s azt 1969-ben a bírálóbizottság 100%-os eredménnyel elfogadta.<br />
2. Akadémiai doktori értekezés készítését javasolta egyik tanszékvezetőm, aki ilyennel akkor<br />
maga sem rendelkezett. A javaslatot elhárítottam. Szarvason, 1991 áprilisában, az Országos<br />
Tudományos Diákköri Konferencia eredményhirdetése előtti órában, egy helyi vendéglőben<br />
söröztünk egy - az előző rendszerben is - befolyásos tudománypolitikussal, aki akadémikus, az<br />
egyik vidéki egyetem rektora, valamint két egyetemi tanárral. Az akadémikus szerint számos kis<br />
egyetemet a jövőben főiskolává kell minősíteni, kivéve azokat, ahol bizonyított a magas színvonal,<br />
amit a tudományos fokozattal rendelkezők számával is mérnek. Ekkor derült ki, hogy - messze<br />
lemaradva pl. a Pannon Egyetemhez képest - egyetemünk állományában nincs akadémikus,<br />
tudományok doktora is csupán négy. Fiatal oktatóktól nem, de az 50-60 évesektől elvárható,<br />
hogy akadémiai doktori disszertációval rendelkezzenek. Ezt kötelességként fogtam föl magamra<br />
nézve is. Értekezésemet elkészítettem és 1992-ben megvédtem (100%-os eredménnyel). 3.<br />
Tanszékvezetéssel fiatalabb koromban kétszer kívántak megbízni, ami alól - többek neheztelése<br />
ellenére - kibújtam. Amikor azonban az EU akkreditációs bizottsága egyetemünk 20 egységének<br />
318
4 intézetbe történő összevonását javasolta, annak a tanszéknek a megőrzése érdekében, amelyet<br />
első főnököm alapított, s akire való tekintettel maradtam ezen a területen, vállaltam 1994-ben, 61<br />
évesen (!) három évre, majd megbízottként további háromszor egy évre a tanszék vezetését, mivel<br />
a követelményeknek megfelelő más jelölt nem volt. Ez az időszak lett egyébként szakmailag a<br />
legeredményesebb nemcsak számomra, hanem a tanszék egészére nézve is, ahonnan időegységre<br />
vonatkoztatva soha nem jelent meg ennyi értékes publikáció neves külföldi folyóiratokban. Ez<br />
elsősorban nem nekem köszönhető, hanem a kitűnő fiatal munkatársaknak, akiket örömmel<br />
segítettem. Így nyert az új PhD-rendszerben első állatorvosként fokozatot az elvárt teljesítmény<br />
négyszeresét nyújtó egyik kiemelkedő képességű és szorgalmú munkatársam, védhette meg<br />
Utrechtben első magyar illetőségű állatorvosként disszertációját másik munkatársam, s áll védés<br />
előtt a harmadik munkatárs ötszörös teljesítményével. Természetesen munkám részét képezte<br />
számos olyan tevékenység, amely jellemző az egyetlen munkahelyen megöregedett egyetemi<br />
oktatókra. Közülük csak néhányat említek meg: állatorvosi, parazitológiai, protozoológiai, baromfiegészségügyi,<br />
nyúlegészségügyi stb. kongresszusokon előadások tartása többnyire angol, egyegy<br />
alkalommal német és orosz nyelven, részvétel kongresszusok szervezésében, a Nemzetközi<br />
Atomenergiai Ügynökség egyéves ösztöndíjas tanulmányútja Glasgowban, kandidátusi és<br />
akadémiai doktori értékezések opponálása, bizottsági tagság és elnöki szerep, tevékenység<br />
különféle egyetemi és akadémiai bizottságokban, amilyen például a felvételi bizottság, a szenátus,<br />
az Igazságügyi Felülvéleményező Bizottság , az MTA Állatorvos-tudományi Bizottság, az OTKA<br />
Élettudományi Kollégium, a Tudományos Diákköri Tanács, amelynek elnökeként szolgáltam a<br />
szokásos 2-3 év helyett 21 éven át stb.<br />
- Mivel töltöd most már nyugdíjas napjaidat<br />
- Mindig szerettem otthon lenni, de erre kevés időm volt. Az egyetem portásai tudnák<br />
megmondatni, hogy hányszor kellett kapuzárás után, munkaszüneti napokon is kiengedni a<br />
munkahelyemről. Most végre többet lehetek életem nagy ajándékával, feleségemmel. A nagy oktatói<br />
szabadságnak csak tört részét használtam ki, családom nem kis bánatára. A gyermekeimmel el<br />
nem töltött időt némileg kárpótolja az unokámmal való foglalkozás. Az ő jövőjük miatt is aggódva<br />
tekintek társadalmunk erkölcsi állapotára. Világéletemben szerettem a zenét, ebben örömet<br />
szerez egyebek mellett zongoratanár és zongoraművész egyik leányom, akinek a hazai fővárosi<br />
és vidéki hangversenyein jó érzés zeneszerető kollégákkal is találkoznom.<br />
- Kedves István! Kívánom, hogy így, jó egészségben élhesd az életedet mindaddig,<br />
amíg azt számodra az Úristen megengedi!<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 1. 25; 27-30.<br />
319
Szép és tartalmas volt a pályám és az életem<br />
<strong>Dr</strong>. Köleséri <strong>Imre</strong><br />
<strong>Dr</strong>. Köleséri <strong>Imre</strong> így ír magáról<br />
„Vértesbogláron születtem 1919-ben. Három testvér között én<br />
voltam a középső. Öcsém születésekor édesanyánk meghalt. Édesapánk<br />
ott maradt három kicsi gyermekkel. E szomorú esemény után édesapánk<br />
nővére, Tóth Sándorné Köleséri Zsófia, gyermekük nem lévén, örökbe<br />
fogadott, és magával vitt Szeghalomra. Így kerültem a Dunántúlról az<br />
Alföldre. Tóth Sándor, a szeghalmi református általános iskola tanítója volt.<br />
Ők neveltek fel a sajátjukként nagy szeretetben. Az általános iskolát Tóth<br />
apuka keze alatt végeztem, s minthogy közöttük élve az elsős tanulnivalókat<br />
hamarabb elsajátítottam, korengedménnyel, egy évvel korábban kezdtem iskolába járni.<br />
A gimnáziumot a szeghalmi Péter András Református Gimnáziumban végeztem,<br />
majd érettségi után Pesten az állatorvosi karra iratkoztam be. Oklevelet és a doktorit 1942-ben<br />
szereztem. Tanulmányaim befejeztével az egyetemen, a szülészeti tanszéken tanársegéd voltam,<br />
és a poliklinikán is dolgoztam. Egy évvel később behívtak katonának Kolozsvárra. Ott állomásoztak<br />
a kanizsai tüzérek. A tüzérség lóállományát kezeltem, majd átvezényeltek hátországi lókórházhoz.<br />
Ezt a kórházat később Graz mellé menekítették. A háború vége 1945. május 8-án volt, s hogy az<br />
oroszok Ausztriába is bevonultak, május 10-én elhurcoltak. A férfiakat összeterelték, és gyalogosan<br />
hajtották őket Graztól Jánosházáig, ahol marhavagonokba zsúfolva elindultunk az ismeretlenbe.<br />
Jó 10 nap után megérkeztünk egy Briansk melletti erdőben álló, kezdetleges<br />
gőzkazánnal működő úgynevezett fűrészüzembe, ahol nem volt semmi egyéb. 3 hónapig nem volt<br />
tető a fejünk felett, a földön aludtunk, és ha esett az eső átáztunk. Fakitermelésen dolgoztunk, és<br />
közben a földbe bunkert ástunk, jó mélyen, és fából tetőt ácsoltunk rá. Később nagy priccseket<br />
készítettünk, azokon aludtunk sorban fekve, mint halak a szardíniás dobozban, és csak úgy lehetett<br />
megfordulni a másik oldalunkra, ha mindenki egyszerre fordult meg. Nagyon sokat éheztünk,<br />
csalán vagy káposzta volt a fő ételünk. Tele voltunk tetűvel és poloskával, az embereket tizedelték<br />
a betegségek: malária, volhiniai láz stb. Én is voltam nagyon beteg maráriában. A telek nagyon<br />
hidegek voltak, -30 fokig ki kellett menni, dolgozni. Sokan meghaltak, elsősorban a nagyon fiatalok<br />
és az öregek. Engem később dróton kívüli istállóba helyeztek, három kocsis parancsnokaként. A<br />
foglyoknak toklászos zablisztből sütöttek kenyeret. A toklász az embereknek kikezdte a fogínyét,<br />
ezért letiltották a kenyérsütést, így a lovak takarmánya lett. Szereztünk az ottani lakosoktól valami<br />
szitát. A kiszitált zablisztet elcseréltük a civil lakosokkal tejre és tojásra. Az isteni gondviselés így<br />
mentette meg az életemet. 4 év után lesoványodva, 186 cm magasságommal 49 kg súllyal jöttem<br />
haza.<br />
Pár hónapos pihenés után munkára jelentkeztem a minisztériumban. Az orvosi táskámat<br />
a műszereimmel a kimenekítéskor Röjtökmuzsajon, egy ott lakó idős tanító házaspárnál hagytam,<br />
azzal a kéréssel, hogy őrizzék meg. Ők meg is őrizték. Ezzel a táskával és egy katonaköpennyel<br />
kezdtem újra az életemet.<br />
320
Először állást nem kaptam, de mivel baromfipestis-járvány volt, beosztottak védekező<br />
oltási munkára. Ez után újra kértem, hogy helyezzenek valahova állásba. Kőszeget ajánlották,<br />
az ottani állás üres volt. Mivel az előző állatorvos rendkívüli körülmények között eltűnt, nem<br />
fogadtam el, mert veszélyesnek tartottam. Hamarosan Sárbogárdon volt lehetőség, és kineveztek<br />
járási állatorvosnak. Akkor már Magyarországon pártállam volt, és a Szovjetunió dirigált meg<br />
a kommunista párt. „Valaki” kinézte magának a helyet, és a párt odahelyezte, így fél év múlva<br />
átkerültem Zalaegerszegre, szintén járási állatorvosi beosztásba. Megoldhatatlan volt azonban<br />
a lakhatás. A megyei főállatorvossal együtt laktunk közösen egy albérleti szobában. Mielőbb<br />
kértem ezért áthelyezésemet. Így kerültem Magyarkeresztúrba (Sopron megye), a mesterséges<br />
termékenyítő állomásra. Szerettem volna végre gyógyító munkát végezni, így másfél év után<br />
körbe kértem magam. Így lettem Csepregen 1950. október 1-jétől körállatorvos. Innen mentem<br />
nyugdíjba 1985. január 1-jén, összesen 42 évi munka után.<br />
Csepregre kerülve nem volt állatorvos az egész környéken. Csepreg, Bük,<br />
Meggyespuszta, Tormás, Daniella, Tömörd, Kincséd, Gyertyános, Kiszsidány, Horvátzsidány,<br />
Peresznye, Olmód, Szakony, Répcevis, Und, Zsira mind ide járt, és szinte éjjel-nappal úton<br />
voltam.<br />
Megalakultak a téeszek Csepregen, Bükön és a Csepregi Állami Gazdaság. Csepregen<br />
vágóhíd is volt, valamint ló és szarvasmarha mesterséges megtermékenyítés. Egyik kocsiról<br />
a másikra szálltam át. Végre sikerült egy teleszkóp nélküli Csepel motorra szert tennem, azon<br />
jártam télen-nyáron. Mindezt tetézte a blokkrendszer. Pontosan meg volt határozva, hogy milyen<br />
munkának mi az ára, és minden bevételt írásbeli elszámolással minden héten be kellett küldeni a<br />
megyére. Ennek nagyon kis százalékát kaptuk vissza. Sok volt az írásbeli munka. Havi jelentések,<br />
kimutatások, a vágóhídi lajstrom vezetése, a baromfipestis elleni oltások, ami állatorvosi kötelesség<br />
volt. A mesterséges termékenyítésnek eleinte külön javadalmazása volt, ami nem tartozott az<br />
állatorvosi munkakörbe. Ezt azonban hamarosan megszüntették, és évek hosszú során át ingyen<br />
csináltuk, mármint azok az állatorvosok, akiknek a körében volt mesterséges termékenyítés. Az<br />
50-es évek, főleg az első évek állatorvosi szempontból hősi időszak volt. A beszolgáltatások és a<br />
téeszesítés következtében az állatok számára szinte nem volt semmi takarmány. A sertéseknek<br />
kötelező volt makkot gyűjteni az erdődben, a nagyállatok számára pedig az akácfalevelet.<br />
Az állatok úgy legyengültek, hogy például a lovak, ha este lefeküdtek, reggel nem tudtak<br />
újra felállni. A téeszben létrás lóállító brigádok alakultak. A fekvő lovat rákötözték a létrára, és azzal<br />
együtt emelték fel, úgy állították talpra.<br />
Munkám során sok érdekes esettel találkoztam. Szívesen operáltam súlyosan sérült<br />
állatokat, császármetszést végeztem kis- és nagyállatokon, lovon például kifordult visszarakhatatlan<br />
végbélreszekálást, idegen tárgyakat operáltam ki szarvasmarhákból stb. Egy alkalommal egy<br />
szarvasmarha gyomrából varrótűt vettem ki, amibe még a cérna is bele volt fűzve. A gazda szidta<br />
a feleségét, hogy tűzze a kötényébe, de az nem fogadta meg.<br />
Egy németjuhász kutyát autó ütött el, és lenyúzta az oldalán végig a bőrt, nagyon súlyos<br />
sérüléseket szenvedett. Sorozatos, hosszadalmas műtétekkel sikerült az állatot megmenteni.<br />
Gyógyulása után nem felejtett el, és amikor találkoztam vele, mindig örömmel üdvözölt, a<br />
lábaimhoz feküdt, és mutatta a sérült oldalát.<br />
321
Csepreg a szombathelyi járásban van. Megyei vezető főállatorvosunk dr. Zsigmond László<br />
volt. Ő mindent igyekezett kiharcolni az állatorvosok részére. Úgy hívtuk, hogy az „Atya”. Nagyon<br />
összetartotta a gárdát. Az állatorvosok pontosak és lelkiismeretesek voltak. Ha valahol baj volt,<br />
összedolgoztunk és váltottuk egymást. Én is voltam nemegyszer száj- és körömfájás védőoltáson<br />
kirendelésben az Alföldön, karanténban. Az állatgondozókkal együtt mi sem hagyhattuk el a<br />
fertőzött területet. Itt, Meggyespusztán is fellépett egyszer a járvány, de sikerült megakadályozni,<br />
hogy a közeli községek szarvasmarha-állományaira átterjedjen a fertőzés. Az évek során, a<br />
környéken újabb körök alakultak, megosztódott a munka. A kollégákkal a magánéletben is nagyon<br />
jó kapcsolatban éltünk mindnyájan. Jó hangulatú kirándulásokat szervezett a vezető dr. Zsigmond<br />
László és dr. Kiss József páros.<br />
Csepreget és környékét, valamit az itt élőket megszerettem, és ők is engem. Az<br />
emberek szívélyesek és barátságosak. Megnősültem. Egy fiunk van, aki nem folytatta a pályámat,<br />
villamosmérnök. Budapesten élnek. Két fiú unokánk van, 17 és 13 évesek. Itt éltük le az életünket,<br />
elmúltunk 50 éves házasok, és Isten ajándékaként még együtt vagyunk. Megünnepeltük 85.<br />
születésnapomat. 1992-ben aranydiplomát, 2002-ben gyémántdiplomát kaptam.<br />
Mindig szerettem az állatokat és örültem, ha meg tudtam gyógyítani őket. Szép és<br />
tartalmas volt a pályám és az életem.”<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 2. 24-25.<br />
322
Epizódok egy veterán állatorvos életéből<br />
<strong>Dr</strong>. Csiki Vidor<br />
Végtelenül sajnálom, hogy a 96 éves dr. Csiki Vidor által írt<br />
curriculum vitae mind a 13 gépelt oldalát - hely szűke miatt - nem közölhetem.<br />
A briliáns írói vénával megáldott kollégának memóriája és öniróniája teszi<br />
olvasmányossá szófordulatokban gazdag önvallomását.<br />
„Az Osztrák-Magyar Monarchiában születtem Erdély délkeleti<br />
csücskén, a Bodza-szorosnál, a bodzai vámos szolgálati lakásban egy<br />
román paraszt bábaasszony segítségével, ott, ahol a bércek fején nyáron is<br />
hókorona csillog. Apám a Bodza-vámnál mint vámtiszt teljesített szolgálatot.<br />
A Román Királyságban voltam kisiskolás Kolozsváron, a Római Katolikus<br />
Líceumban, ahol Szilágyi Márton tanító úr nem vett tudomást sem Romániáról, sem Ferdinánd<br />
királyról, és csak a dicső magyar nagyjainkról tanított még akkor is, amikor a román tanügyi<br />
kormányzat az olvasókönyvben minden olyan oldal leragasztását rendelte el, amelyben a magyar<br />
történelem legcsekélyebb mértékben is érintve volt. Így azután az olvasókönyvből nem maradt<br />
semmi.<br />
A Horthy-Magyarországon lettem gimnazista az Esztergomi Szent Benedek Rendi<br />
Főgimnáziumban. A kezdet nehéz és keserves volt. Kiderült, hogy nem tudok olvasni a leragasztott<br />
olvasókönyv miatt. Bukdácsolva, kegyelem elégségesekkel jutottam el a hetedeik gimnáziumig. A<br />
hetedeikben felfedeztem magam, és a tanáraim is, felfedeztek engem. A matematika és a fizika<br />
szinte erőfeszítés nélkül ment, de a német sem volt idegen számomra, mert anyai nagyapám,<br />
Pissenberger Adolf, müncheni bajor ősökkel rendelkezett, és csepegtette belém a német szót. Jó<br />
rendű érettségi bizonyítvánnyal jelentkeztem az Magyar királyi Állatorvosi Főiskolára, de előtte<br />
még egy évet katonai szolgálattal töltöttem.<br />
Édesapámat Esztergomban, 10 éves koromban ismertem meg, mert ő az első teljes<br />
idejét katonáskodással, távol a családtól kényszerült eltölteni. A korábbi időkből egy emlékem<br />
volt róla, amikor 7 éves koromban édesanyámmal ebédet vittünk neki a román szigurancára, és<br />
ő az egyik kezével átvette az éthordót, és a másik kezével megsimogatta a fejemet. A románok<br />
állást kínáltak neki, de apám megtagadta az esküt a román királyra, így kitoloncolták a trianoni<br />
csonka Magyarországba. Egy évvel később mi is Magyarországra érkeztünk marhavagonokon<br />
édesanyámmal és a húgommal együtt.<br />
Édesapám úgynevezett „B listán” volt 3 évig. Annus néném megígérte, hogy tanulásom<br />
anyagi terheit magára vállalja, míg apám kedvezőbb anyagiak közé nem kerül. A kolozsvári<br />
házunk eladása után édesapám egy dohányárudát vásárolt, és ebből már jobb körülmények közé<br />
kerültünk.<br />
A főiskola első évét minden tantárgyból jeles eredménnyel záram. A jeles élettani<br />
szigorlat után megbuktam anatómiából. Lemaradtam az évfolyamtársaimtól, és úgynevezett<br />
keresztféléves lettem. Négy és fél év alatt abszolváltam, és legkésőbb 1936 őszén oklevelet kellett<br />
volna szereznem, de csak 1939 novemberében lettem okleveles állatorvos. Miért is halogattam a<br />
323
vizsgáimat - kérdezem magamtól azóta is.<br />
Hetzel Henrik tanár úr ajánlására kerültem a gödöllői „korona-uradalomhoz”, ahol<br />
dr. Mészáros István, későbbi Kossuth-díjas címzetes egyetemi tanár látta el a szolgálatot, és<br />
egyben járási főállatorvos is volt. Sokat tanultam tőle. Az uradalom tehenészete együtt élt a<br />
gümőkórral, a brucellózissal és a pratuberculosissal. A sok magzatburokszedés és méhkezelés<br />
közben fertőződtem brucellózissal.<br />
1941-ben, amikor a Bárdossy-kormány csatlakozott a hadviselő németekhez, SASbehívót<br />
kaptam. Az Ukrajnában harcoló nyíregyházi lovasdandár és a nagyváradi huszárezred<br />
sürgősen állatorvost igényelt. Egy kis Junkers duplaszárnyú repülőgép 5 magyar állatorvost<br />
röpített Ukrajnába, közöttük engem is. A Bersád nevű településen az egyesített lókórház<br />
parancsnoka dr. Fekete Lajos volt. Se gyógyszer, se műszer, se élelem nem volt. A lerongyolódott<br />
lovasdandárt ki kellett vonni a hadműveleti területről. Parancs nélkül, vállalva a hadbírósági<br />
eljárást, jöttünk hazafelé, hogy új helyeken a lovainknak enni tudjunk adni. Októberben értünk<br />
haza és 819 lovat sikerült megmentenünk, amiért Őfőméltósága Fekete Lajost és engem írásbeli<br />
dicséretben részesített. Ismét Gödöllőre kerültem, ahol elkészítettem szülészeti tárgykörű doktori<br />
disszertációmat. 1942-ben Désre kerültem, mint magyar királyi állatorvos. Itt rengeteg munka<br />
volt. Az összes szarvasmarhát be kellett oltani lépfene ellen, majd az ebeket oltottam veszettség<br />
ellen. Utasítást kaptam, hogy az alispán kékesi gazdaságában oltsam be a szarvasmarhákat<br />
lépfene ellen. Mivel 4 pár ló is volt a birtokon, azokat is beoltottam szaponinos vakcinával. Ezek<br />
közül kettő elhullott. A főnököm dühös volt, és rákvörös fejjel, fogcsikorgatva ordítozott velem,<br />
hogy „takarodj innen, látni sem akarlak”. Az ügyet dr. Kollonai Endre és Manninger professzor úr<br />
vizsgálta és megállapították, hogy nem én voltam a hibás. A 14 napi pihentetést ezzel a két lóval<br />
nem tartortották be, hanem az oltást követő másnap juhsajtot szállítottak Kolozsvárra a New-York<br />
Étterem számára, ami 60 km-re volt. Így főnököm megbocsátott.<br />
A nagy vihar elmúlt, de egész Erdély és talán az egész ország zengte a műhibámat:<br />
„Ja, a Csiki, aki szaponinnal gyilkolja a lovakat”. Megbélyegzett lettem elég sokáig.<br />
1942. szeptemberében házasságot kötöttem dr. Fenyő Hajnalkával, aki jogi doktor volt,<br />
egyike az első magyar jogásznőknek. Még ebben az évben a minisztérium járási állatorvossá<br />
nevezett ki a dési járásba. A járásom 63 községből állt. 1943 tavaszán 17 ezer szarvasmarhát, a<br />
bivalyokat is beleértve, oltottam be lépfene ellen.<br />
1943. június 3-án egy fiúgyermekkel ajándékozott meg a feleségem. 1944 márciusában,<br />
amikor fiam 9 hónapos volt, Hajnalka ismét gyermeket várt. Engem újból a frontra parancsoltak. A<br />
Kárpátok előterébe kerültem a dési 59-es utász zászlóalj állatorvosaként. Hozzám tartozott még<br />
egy műszaki zászlóalj és egy hadi hídoszlop lovai is, ezen alakulatokat sohasem találtam meg.<br />
Zágoni Pali mérnök százados, aki a törzskarhoz tartozott, közölte velem, hogy ne is keressem<br />
ezeket, az alakulatokat, mert ezek csak papíron léteznek, hogy meglegyen a németek által<br />
követelt hadra fogható létszám.<br />
A sok helyről származó besorozott lovak között korkülönbség nélkül mirigykór-járvány<br />
dühöngött. A deseptylkészlet az első napon elfogyott, és nem volt utánpótlás. Még álmomban is<br />
tályogokat nyitottam fel. A G. H. főnöki és vonatparancsnoki feladatok elvégzésére én kaptam<br />
parancsot. A Rokieta-hegyen augusztus végén lezajlott 3 napos közelharcban a zászlóaljunk<br />
324
elvérzett. A tisztek közül csak a zászlóaljparancsnok, a segédtiszt és én maradtam életben.<br />
Bizony, én nem hősködtem. Kiküldtem a napi háromszori meleg ételt a vonalba, de én nem hívtam<br />
ki magam ellen a sorsot. Nem vittem ki személyesen a konyakot a parancsnokomnak. Ezek után<br />
semmi érdemleges állatorvosi tevékenység nem volt, csak sodródtam az eseményekkel.<br />
Szerencsen véletlenül találkoztam a családommal. A jegyző apósomat Leányfaluba<br />
irányították. Október van. Hajnalkán már jól látszik, hogy gyermeket vár. Fiam fél tőlem, nem<br />
ismer meg. Új zászlóaljparancsnokot kapunk, aki elrendeli az eskütételt a nemzetvezető Szálasira.<br />
Karácsony előtt Hajnalka egy kislánynak adott életet. Mind a ketten egészségesek. Rendezetlenül<br />
menekülünk a Balaton déli partja mentén, majd Tapolcáról északnyugatra. Szentpéterfánál<br />
átléptem a magyar határt. A parancsnokomat Kislángnál láttam utoljára. Nincs parancsnokom,<br />
és én sem parancsolok senkinek, ennek ellenére a zászlóalj lófogat-járműoszlopa mégis követ<br />
engem Ausztriába. 1945. május 1-jén utolért Tolbuhin marsall serege, és ezzel megkezdődött<br />
három évig tartó hadifogságom.<br />
Hamar megtanultam az orosz nyelvet és a cirill betűket. Már 1945 decemberében egy<br />
pékség főnöke lettem, mert le tudtam írni az orosz liszt és kenyér szavakat. Útra bocsátásunk<br />
előtt, 1948 áprilisában, Moszkvában vásároltam egy állatorvosi járványtan könyvet, ami csak pár<br />
napig volt a birtokomban. Az őrség átkutatta a vagonokat, és a könyvemet elkobozták, nehogy<br />
külföldre, az ellenség kezébe kerüljön valami szovjet tudományos titok.<br />
Hazatérésem után a családomat Pilisligeten találom. A kislányom Németországban<br />
meghalt, mert a feleségemnek nem volt teje, és sem tápszert, sem tehéntejet nem tudtak szerezni.<br />
Jegyző apósomat holttá nyilvánították, ezért nem kap nyugdíjat, az anyósom pedig azért nem kap<br />
özvegyit, mert él az apósom. Hű, de komplikált! Az egész család az én fél fizetésemből él, amit<br />
Hajnalka minden hónapban megkap az FM-től. 1948 októberében letettem a tiszti vizsgát, és ezek<br />
után kineveztek a gönci járás főállatorvosává. A járás 11 hernád-völgyi és 15 hegyközi községből<br />
állt. A közigazgatási reform kapcsán megszűnt a gönci járás, de én továbbra is ott maradtam<br />
körzeti állatorvosnak. 1949 májusában Göncön leányom született.<br />
A sok preventív munka mellett gyógyító tevékenységemet gyalog, kerékpárral vagy<br />
lovas kocsival láttam el. Göncruszkán a Patai-féle uradalomban a gazdaság jámbor népéből, a volt<br />
cselédekből megalakult az első téeszcsé. A járási párttitkár utasítására azonnal ki kellett mennem<br />
a téeszcsébe, mert a mangalica-törzsállomány vetélt. 31 km szekerezés után megérkeztem<br />
Göncruszkára, ahol a sertések között brucellózist állapítottam meg. Az összes koca elvetélt, mivel<br />
gyógyszer sem volt, és a takarmányozás is gyenge volt.<br />
1951-ben az országos takarmányhiány miatt elrendelték a karbamidos szalmaetetést<br />
a szarvasmarháknál. A sertéseket pedig a tölgy-cser-bükk erdőkbe hajtották ki makkoltatni.<br />
A karbamid mérgezéseket sikerült veszteség nélkül meggyógyítanom, de a makkoltatásra<br />
kihajtott fehér hússertések hullái örökre a pányoki erdőben maradtak. Sok problémát okozott<br />
a nagyüzemekben a tarlósömör, a sertésdysentéria elleni védekezés. Boldog megnyugvást<br />
nyújtott egy-egy éjszakai nehéz ellés levezetése után beülni a gazdák párás konyhájába vagy az<br />
előszobába, és elbeszélgetni a bibliás kálvinista és buzgó katolikus parasztokkal a dolgainkról, a<br />
falu eseményeiről a sok oltás, a megelőző-védekező munkák mellett. A lépfene elleni, a veszettség<br />
elleni, a májmételykór elleni, orbánc ellni védőoltások kötötték le a munkám nagy részét.<br />
325
Mindemellett ragadós száj- és körömfájás kirendeléseken is részt kellett vennem több alkalommal.<br />
Még ma is örömmel tölt el, amikor eszembe jut, hogy egy tetanuszos lovat sikerült megmentenem<br />
anatoxin szérummal, penicillinnel és egy szőlőcukor-infúzióval. A biciklizést motorozás váltotta fel,<br />
majd 1957-ben bankhitelre megvásároltam az első gépkocsimat. A gönci parasztok sértődötten<br />
mondták, hogy miért nem tőlük kértem kölcsönt.<br />
1967 tavaszán dr. Karácsony Dezső megyei főállatorvos hívására megyei állatorvos<br />
lettem. Feladatom általános járványügyek, tömeges veszteségek megelőzése, majd a szakosító<br />
tanfolyam elvégzése után megyei sertés-egészségügyi szakállatorvos lettem. Munkámban nagy<br />
segítséget nyújtott a Miskolci Állategészségügyi Intézet, elsősorban Áldásy Pál és Dombi József.<br />
12 évig dolgoztam a megyénél, és 1979. július 20-án, 67. születésnapomon mentem<br />
nyugdíjba. 2003-tól egyedül élek, mert Hajnalkám - pályám küzdelmeinek tanúja - hűséges<br />
élettársam 2003. július 25-én befejezte földi pályafutását. Fiam, akire igazán büszke lehettem,<br />
vállalatának saját halottjaként 2000-ben került a családi kriptába Miskolcon, életének 57. évében.<br />
A fiam korai halála és feleségem hosszas szenvedés után való elvesztése ellenére is<br />
azt mondom, hogy a Jóisten nagyon szeret engem, mert egy jó leánygyermekkel ajándékozott<br />
meg, aki gondol rám és törődik velem, férjével, Buda Zolival együtt. Hajnalka lányom kísért 2004<br />
novemberében Budapestre, amikor a SZIE Állatorvos-tudományi Karának dékánjától vasoklevelet<br />
vehettem át.<br />
Már régen nyugdíjas voltam, amikor a Varga-Tuboly-Mészáros-féle kétkötetes mű<br />
megjelent. A bukott hentes is elmegy a vásárba megtapsolgatni a marha farát, és én is régi<br />
emlékeket idézve tapogattam ezt a csodálatos szakkönyvet. Ezek után be kell vallanom, hogy a<br />
vasdiplomámat jogosan nevezhettem rozsdás vasdiplomának.<br />
Hajnalka lányom együtt él mindennapos problémáimmal, de a menyem és az unokáim<br />
sem hagynak el engem. Budai Kinga, a legkisebbik unokám állatorvos lesz, és Göncön abban a<br />
házban fog lakni, amelyikben és is laktam. Sokszor gondolok Göncre, küzdelmeim színterére, ahol<br />
sok jó barátom akadt a társadalom minden rétegéből.<br />
Életem az Osztrák-Magyar Monarchiában, a Román Királyságban, Horthy és Szálasi<br />
alatt, a Szovjetunióban, Rákosi alatt, Kádár alatt zajlott, átéltem az első, majd a második<br />
világháborút, az 56-os forradalmat, a rendszerváltást és most, amíg élek, az Európai Unió magyar<br />
állampolgára vagyok.”<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 2. 25-27.<br />
326
Állatorvosi tevékenységem és az előzmények…<br />
<strong>Dr</strong>. Sokoray Béla<br />
<strong>Dr</strong>. Sokoray Béla nyugalmazott városi főállatorvost,<br />
nyugállományba vonulása után tíz évvel Veszprém város önkormányzata<br />
ebben az esztendőben a város legrangosabb kitüntetésében részesítette:<br />
a Szent István feleségéről elnevezett Gizella-díjban. Ebből az alkalomból<br />
kerestem őt fel, hogy életéről nyilatkozzon lapunknak. Íme:<br />
„Ez év januárjában töltöttem be a 70. életévemet. Budapesten<br />
születtem egy evangélikus lelkészcsalád második gyermekeként. Édesapám<br />
közel negyven évig Pestszentlőrincen mint templomépítő lelkész vezette a<br />
gyülekezetet. A felmenőim között sok lelkész, jogász, jegyző, polgármester<br />
és hivatásos katonatiszt volt. Nagyapám az első világháborúban a szerbiai fronton mint tüzértiszt<br />
életét vesztette. Az ő érdemeiért édesapám, mint elsőszülött fiú, vitézi címet kapott. Lelkészség,<br />
vitézség, ez túl sok volt a 45 utáni időkben, így szélesebb családom amúgy is osztályidegennek<br />
számító tagjai közül 1950-ben sokan a kitelepítés sorsára jutottak. Továbbtanulásunkat is<br />
akadályozta a kommunista hatalom. Szerencsém volt, hogy a neves Fasori Evangélikus<br />
Gimnáziumba felvettek, amely egy egész életre megalapozta és meghatározta a tudományhoz,<br />
az erkölcshöz, a hithez s nemzetünkhöz való viszonyunkat. Az iskola 1952-es feloszlatása után a<br />
lőrinci gimnáziumban érettségiztem jeles eredménnyel.<br />
Az 1953-as Nagy <strong>Imre</strong>-féle átmeneti enyhülésnek és az egyetemről dicstelenül<br />
eltávolított Kómár professzor úrnak köszönhetem, hogy felvettek az Állatorvostudományi<br />
Főiskolára. Az első évet sikeresen abszolváltam, így az akkori szokás szerint csoportvezetővé<br />
léptettek elő. Itt kellemetlen esemény ért! A másodév sikeres vizsgáinak letétele után a politikai<br />
tárgyakból már senki nem készült. Nekem szegeződött a kérdés: miért szabotálják a tárgyat<br />
Őszintén válaszoltam! Mi állatorvosoknak és nem politikusoknak készülünk! Végem volt! Nem<br />
voltak hajlandók levizsgáztatni, így nem iratkozhattam be a harmadik évfolyamra. Kérésemre<br />
Mócsy professzor úr elintézte, hogy vizsgabiztost küldtek ki a politikai tárgy letételére. A sikeres<br />
vizsga után Pozsonyi elvtárs biztosított arról, hogy belőlem soha nem lesz állatorvos.<br />
A nyári katonai szolgálat alkalmával névtelen feljelentést tett valaki a katonai tanszékre,<br />
hogy lázító, bomlasztó, rendszerellenes kijelentéseket teszek, amiért az egyetemről távolítsanak<br />
el. Ary István, a katonai tanszék akkori vezetője nem vette figyelembe a névtelen levelet. Ezek<br />
után nehezen telt el a hátralévő három esztendő. A politikai tárgyú államvizsgán a minisztériumi<br />
kiküldött vizsgabizottsági elnök segített a diplomához. Ennek ellenére a jellemzésemben az állt,<br />
hogy „mindennemű állatorvosi gyakorlatra alkalmatlan”. Így érthetővé vált utólag, hogy miért nem<br />
sikerült állást szereznem. Végül is Görgey Béla, a balassagyarmati mesterséges termékenyítő<br />
állomás vezetője alkalmazott. Rövid idő elteltével Bödecs Lajos, egykori egyetemi tanársegédem<br />
segített, és Devecserbe nevezett ki a termékenyítő fiókállomás vezetőjévé. »Nyakkendős bika«<br />
lettem - ahogy a nép nevezte - sok jóravaló munkatárssal körülvéve.<br />
Két év elteltével megpályáztam Veszprém megye egyik legnagyobb állatlétszámú<br />
körzetét Szentgál székhellyel, ahol 10 évig dolgoztam. Nehéz bakonyi terepen, az akkor még létező<br />
327
tanyavilágban, gyalog, kerékpárral, lovas kocsival, később motorkerékpárral jártam a munkákat<br />
ellátni. Reggeltől estig, sokszor éjszakákon át, ügyelet híján, szombaton és vasárnap is dolgoztam.<br />
Szerettem a nehéz körülmények között végzett, változatos állatorvosi munkát. A kezdeti időszakban<br />
nehéz volt megnyernem az egykori királyi vadász, nemes szentgáliak bizalmát. Sokan, mint<br />
kulákok, nemrég tértek haza az internálásból. Mivel rendszeresen jártam istentiszteletre, lassan<br />
megnyíltak az emberek. Program volt bőven! Gümőkór- és brucella-mentesítés, baromfipestis<br />
elleni megelőző védőoltás, az akkoriban jelentkező ragadós száj- és körömfájás kirendelések<br />
mellett sok a betegellátás, meddőségkezelés. Egy kirendelés alkalmával a Kecskemét melletti<br />
sertéstelepen töltöttem a karácsonyt, távol néhány hetes második gyermekemtől.<br />
A különböző megbetegedések kapcsán az Országos Állategészségügyi Intézet<br />
szakembereivel folyamatos kapcsolatban álltam, különösen Csontos László doktorral, aki nagy<br />
szakmai tudása mellett megnyerő emberi tulajdonságokkal is rendelkezett. Büszke vagyok<br />
arra, hogy barátjává fogadott. Haraszti Edének, Növénytani Tanszékünk egykori vezetőjének<br />
irányításával kísérleti legelőt telepítettünk, amelyen Nagy Attila doktor, laborvezető állatorvos<br />
végzett vizsgálatokat. Nagy doktor mindenben segítségemre volt, és nagy szakértelemmel végezte<br />
a laboratóriumi háttérvizsgálatokat, amelyek nélkül ma már szinte lehetetlen dolgozni. A listeriás<br />
megbetegedések miatt kerültem kapcsolatba Kemenes doktorral. Sok munkát adott a Bakonyban<br />
ridegen tartott növendék marhák között éveken át jelentkező babesia megbetegedés.<br />
Családomnak és nekem is nagy gondot okozott az elődömtől átvett államosított<br />
kulákház. A kőépületet télen nem tudtuk 17 fok fölé fűteni. Gyermekeinket a szomszédban voltunk<br />
kénytelenek fürdetni. A herendi porcelángyár igazgatójának jóvoltából sikerült egy gyári lakást<br />
megkapnunk, ahol már konszolidált körülmények között éltünk.<br />
Érdekességként említem, hogy mivel rendszeresen jártunk templomba, később<br />
gyermekeinket Veszprémbe hittan órára is bevittük. A helyi párttitkár felajánlotta, hogy ha a<br />
munkám miatt nem tudom hittanra vinni fiaimat, szívesen rendelkezésemre áll. Ilyen is volt!<br />
1971-ben megpályáztam a Veszprém városi főállatorvosi állást, amelyet sikerült<br />
elnyernem. Ettől az időponttól nyugdíjazásomig (1995-ig) töltöttem be ezt a városi tisztséget. A város<br />
számtalan új feladatot adott. Hatósági teendőim jelentősen megszaporodtak. Megoldatlan volt a<br />
gyepmesteri telep. Dögkutat kellett építeni. Számos vasúti rakodóállomáson láttam el a szolgálatot.<br />
Az export juh- és szarvasmarha-állomány ellenőrzése, a megszaporodott rókaveszettség hatósági<br />
intézése, a sok élelmiszer-higiéniai ellenőrzés, vágóhidak, a városi állatkert hatósági feladatai<br />
adtak munkát. A haszonállatok számának csökkenése miatt át kellett térnem a kedvtelésből tartott<br />
állatok kezelésére. Ebben sok segítséget nyújtott a városi állatkórház. Az ebek veszettség elleni<br />
védőoltását maradéktalanul végre kellett hajtanom az egyre szaporodó rókaveszettség miatt. A<br />
várost szovjet gyakorlóterek vették körül, ahol nem volt lehetőség a rókák gyérítésére. Az országban<br />
először bevezettem az ebek egyedi megjelölését, és ezt az állatok adataival együtt számítógépre<br />
vitettem. Ez nagyon aktuális volt hatalmas idegenforgalmat lebonyolító városunkban, mert így<br />
a kirándulókat, helyi lakosokat és bejáró dolgozókat megmart ebek azonosítása pillanatok alatt<br />
megtörtént, és a közegészségügyi intézkedést azonnal lehetett foganatosítani.<br />
Érdekességként jegyzem meg, hogy Pap János, a Veszprém megyei MSZMP teljhatalmú<br />
első titkára nem oltatta be házőrző ebét, és pótoltásra sem hozta el. A városi tanács dolgozói<br />
reszkettek, amikor megírattam velük, hogy hivatalból kiirtatom az ebét. Mindenki azt jósolta, hogy<br />
328
kirúgnak az állásomból. Csoda történt! Lakására hivatott a nagyúr, és megkért, hogy ezentúl ott<br />
oltsam be a kutyájukat, mert ő nem tudja, mikor van eboltás.<br />
1981-ben szakállatorvosi diplomát szereztem igazgatási szervezés szakon. Hosszú<br />
évekig kijelölt állatorvos-szakértőként működtem a bíróságon. Évekig szakértője voltam az Állami<br />
Biztosítónak. A szakértői munkának egyetlen, de számomra nagyon megterhelő vonatkozását<br />
soha nem tudtam megszokni. Nevezetesen, amikor két gazda pereskedett egymással, igyekeztem<br />
békítőleg fellépni, ami miatt nem egyszer bírói figyelmeztetésben részesültem: »Ön itt szakértő,<br />
és nem békebíró, ne békítgessen!« Az idők folyamán, sok gyakornok fordult meg nálam.<br />
Nemcsak szakmára, hanem az állatorvostól elvárható viselkedési normákra, a kollegiális, etikus<br />
magatartásra is felhívtam figyelmüket.<br />
A rendszerváltoztatás után néhány évig a megyei kamara titkára voltam. Ezen időszak<br />
alatt szerveztük meg a Hargita megyei állatorvosi kamarával a kapcsolatot, amely a mai napig él,<br />
és évenként cserelátogatással ápoljuk testvéri, családi kapcsolatainkat.<br />
Több évtizedes állatorvosi munkámat, úgy érzem, mindenkor megbecsülték. Ennek<br />
jele, hogy megromlott egészségem miatt viszonylag korai nyugdíjba vonulásom után tíz évvel<br />
Veszprém város ez évben, a legmagasabb kitüntetésben részesített: elnyertem a Gizella-díjat! A<br />
laudáció utalt munkám következetes pontosságára és eredményességére. Ez jól esett.<br />
Boldog családban élek! Két fiam (mérnök és mezőgazdász), három unokám, két<br />
pedagógus menyem és egy életen át helytálló feleségem teszi örömtelivé nyugdíjas éveimet.<br />
Feleségem egészségügyi végzettsége folytán sokat segített a tömegmunkáknál, a telefonos<br />
szolgálatban és a beteg állatok tulajdonosainak a tanácsadásában, amikor nem voltam otthon.<br />
Családom a sportot is kedveli. Egyik fiam országosan jegyzett terepíjász, 10 éves<br />
unokám gumiasztaltornában már második éve második helyezett a korosztályos országos<br />
bajnokságban. Nyugdíjasként kertészettel, irodalommal foglalkozom, pótolva a sok mulasztást.<br />
Fűzfapoétaként a fiókomnak verseket fabrikálok. Hívő emberként követem azokat az erkölcsi<br />
törvényeket, amelyeket az egykori alma materben és a családomban magamévá tettem.<br />
Bízom a magyar emberben, a nemzetben és annak jobb jövőjében:<br />
Még várni kell, de van remény,<br />
hogy új tavasz jön és megjavulunk,<br />
lesz egymáshoz őszinte szavunk.<br />
Megfogjuk végre egymás kezét,<br />
a magyar magyarét, keresve a másik<br />
tiszta tekintetét.<br />
És most végül, ha megkérdezed, hogy vagyok A válaszom: rosszabbul, mint szeretném,<br />
de jobban, mint megérdemelném!”<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 3. 33-34.<br />
329
Cím és rang nélkül<br />
<strong>Dr</strong>. <strong>Dr</strong>ovácskó Béla<br />
<strong>Dr</strong>. <strong>Dr</strong>ovácskó Béla csendesen megjegyzi a curriculum vitaében,<br />
hogy tulajdonképpen nem is tudja, mivel szolgált rá arra, hogy az Állatorvosi<br />
Kamarai Hírekben írjanak róla. Szerény ember! Így ír önmagáról:<br />
„Cím és rang nélkül kullogok az állatorvosok között, mint egyszerű<br />
volt körzeti állatorvos, aki semmi különöset nem tett, csak a kötelességét<br />
teljesítette. Szerettem a szakmámat! Hivatásnak tekintettem és tekintem<br />
ma is! 87 éves vagyok, de még mind a mai napig érdeklődéssel olvasom<br />
az új felfedezéseket, azokat a tudományos tételeket, amelyek a mai kornak<br />
megfelelően kezelik a járványos betegségek megelőzését, a gyógyító<br />
munkát és az élelmiszer-higiéniát.<br />
1918-ban születtem a jugoszláviai Csantavér községben, amely Szabadkától délre,<br />
20 kilométerre van. A község 14000 lakosa színtiszta magyar volt. Itt jártam elemi iskolába. Az<br />
első világháború után, amikor a trianoni szerződés elszakított bennünket két alkalommal is, a<br />
hatóságok 2000 úgynevezett dobrovoljácot, szabadságharcost telepített községünkbe Likából és<br />
más szerb településekből. Csantavér és környéke nagyon gazdag vidék volt, kitűnő termőföldekkel.<br />
Elképzelhető, hogy mennyi búza és kukorica termett a meglevő állatállomány ellátására, ha csak<br />
sertésből volt 50000 darab. Nekünk 50 katasztrális hold földünk volt és 300 sertést hizlaltunk. A<br />
gimnáziumi évek szüneteiben a mezőgazdasági munkákba besegítettem, és itt szerettem meg az<br />
állatokat, örömmel sündörögtem az állatorvos körül, ha szabadidőm megengedte.<br />
Egyetemi tanulmányaimat Belgrádban kezdtem el, és az 1941-es felszabadulás után<br />
Budapesten folytattam, ahol 1944-ben végbizonyítványt szereztem. Következett volna a gyakorlat,<br />
de közbeszólt a háború és a betegségem. Albérleti szobánkat nem fűtöttük, mert mire az egyetemről<br />
hazaérkeztünk, tanulnunk kellett. Pénzünk lett volna tüzelőre, de azért sorba állni, és a tűzrakással<br />
bíbelődni már nem volt kedvünk. A lakásadónk vasárnaponként befűtött, mert tudta, hogy egész<br />
nap otthon tanulunk, de a hétköznapokból több volt, és én nagyon megfáztam. Tébécés lettem!<br />
Budapest ostromát és megszállását az Új Szent János Közkórházban éltem meg. Még folytak a<br />
harcok, amikor többedmagammal önkényesen elhagytuk a kórházat. Úgy éreztem, hogy sokat<br />
javult egészségi állapotom, és bírom a gyaloglást, a különböző utazással járó megpróbáltatásokat,<br />
és elindultam haza, Csantavérre. Állapotom romlott, így ismét kórházba kerültem Szabadkára. A<br />
gyógykezelésemet itt tudták folytatni, amit 1947-ben fejeztek be. Utasítottak arra, hogy legalább<br />
egy évig pihenjek, és semminemű megerőltető munkát ne végezzek. Nehéz volt így élni.<br />
Elhatároztam, hogy átszököm Magyarországra. Többedmagammal, egy csoportvezető kíséretével<br />
Kelebiánál illegálisan átléptük a határt. Pár napig egy ismerősömnél húztam meg magam, aki<br />
befolyásos ember lévén Kiskunhalasra segített utaznom, ahol nagyanyám révén rokonaim voltak.<br />
Különböző összeköttetések által ideiglenes tartózkodási engedélyt kaptam a rendőrségtől. Ezek<br />
után felutaztam Budapestre, hogy a diplomámat átvehessem. Mócsy és Manninger professzor<br />
uraknak elmeséltem sanyarú sorsomat. Megszervezték a felavatásomat, és átvehettem a<br />
diplomámat. Azt tanácsolták, hogy helyezkedjek el egy községben, ahol gyakorlatot szeretnék<br />
330
folytatni, és akkor hivatalosan bejegyzik a nevemet, ami megjelenik az állatorvosok országos<br />
névjegyzékében. Csengődre mentem, mivel a kórházban annak idején megismerkedtem egy<br />
odavalósi parasztemberrel, aki sok jót mondott a falujáról Már ideje volt dolgoznom, mert a sok<br />
utazás és ügyintézés után alig maradt pár száz forintom. Jelentkeztem a jegyzőnél, a bírónál és<br />
a járási főállatorvosnál. Május volt! Igaza lett a parasztembernek. Olyan volt a község, mint egy<br />
csodálatos kis virágoskert. A porták egymást múlták felül a kertjük díszítésében, fásításában.<br />
A bejelentkezések után vártam, hogy majd jönnek az oltások és a beteg állatok. Néma<br />
csend volt! Senki nem keresett! Ebben a községben nem volt divat az állatok preventív oltása. A<br />
beteg állatok gyógyítását a községben lévő hat hentes látta el, akik olcsó pénzért megvásárolták<br />
azokat, és levágták, majd a húsvizsgálat után értékesítették. Kétségbeesetten vártam sorsom<br />
jobbra fordulását. Alig múlott el pár hónap, amikor tömeges orbánc-megbetegedés lépett fel a<br />
községben. Sokan kérték, hogy kezeljem az állataikat. A sikeres munkák elvégzése után egyre<br />
többen jöttek állataikat gyógykezeltetni. Elbeszélgettem az emberekkel, és meggyőztem őket,<br />
hogy a megelőző védőoltások milyen hatásosak, és nem járnak kockázattal. Kellett három év,<br />
mire valóban igazi állatorvosi munkákat láttam el. Mint magánállatorvos, akinek kevés munkája<br />
volt, otthon ültem, és a szomszédos községek beteg állatainak tulajdonosai gyakran megtaláltak.<br />
Így jártam át Akasztóra, Soltszentimrére, amely községeket két kolléga látott el Kiskőrösről. Ők<br />
jóval messzebb voltak az én községemtől, és gyakran nem is találták meg őket a sok munka miatt.<br />
Így indult be lassan az én praxisom. Az egyik kereskedőtől kaptam hitelbe egy kerékpárt, amelyet<br />
rövid időn belül kifizettem.<br />
Amikor megszervezték az állami állat-egészségügyi szolgálatot, Csengőd székhelyem<br />
mellé megkaptam Tabdi és Soltszentimre községeket. Éltem a körzeti állatorvosok mindennapi<br />
munkával és felelősséggel teli életét. Voltak érdekes események, hihetetlennek tűnő gyógyítások,<br />
kudarcok, járványvédelmi kirendelések, mint minden akkori szolgálatot ellátó állatorvosnak.<br />
Szerettem a munkámat! Szerettem az embereket! Amikor a munkában kissé megfáradtam, 1980-<br />
ben Kelebiára kerültem határszolgálatot ellátó állatorvosnak, ahol három évet töltöttem, és 1983<br />
novemberében onnan mentem nyugdíjba. Hűséges ember lévén Csengődöt nem hagytam el, ma<br />
is ott élek.<br />
Mint nyugdíjas, a családi házunknál levő 400 négyszögöl kertünkben tevékenykedem.<br />
Van egy kis szőlőm, különféle gyümölcsfák, ribizli, málna, amelyek mindennapra adnak<br />
munkát. A feleségem kis konyhakertet kezel, és megtermeli mindazt, ami egy háztartásban két<br />
embernek szükséges. Fiam Kecel községben háziorvos, náluk van három unokám. A lányunk<br />
Pécsett szakgyógyszerész, neki egy lánya van. Az unokáink mind jó tanulók, szüleik és mi is<br />
örömünket leljük bennük. A fiam legidősebb fia Pannonhalmán tanul. A Pécsett lévő unokánk<br />
most érettségizik. Elmondhatom magamról, hogy a hosszú és komoly betegség után boldogan<br />
élek a nagy családommal együtt. Annyi viszontagság után, amit megértem, ezt a magas kort a<br />
Teremtőnek köszönhetem.”<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 3. 34-35.<br />
331
A Tisza szerelmese vagyok!<br />
<strong>Dr</strong>. Rénes <strong>Imre</strong><br />
<strong>Imre</strong>.<br />
A Tisza szerelmese vagyok! - írja önvallomásában dr. Rénes<br />
„1936. március 5-én születtem a Szolnok megyei Tiszaburán,<br />
ahol édesapám hentes és mészáros volt. Édesanyám nagy gonddal nevelt<br />
bennünket húgommal együtt. Nagyszüleim közül egy római katolikus,<br />
egy evangélikus, kettő pedig református volt. Nemzetiségük is változatos:<br />
egyikük német-vallon keverék, egy sváb, egy kun és legmagyarabb<br />
nagyszülőm családneve Tóth.<br />
Gyermekkoromat a Tisza közelsége határozta meg, amely számomra ma is olyan,<br />
mint hindunak a Gangesz, orosznak a Volga. Amikor édesapám állatokat vágott, ott sündörögtem<br />
körülötte, és láttam az állatok belső »szerkezetét«. Az állatorvosnak nagy becsülete volt a<br />
faluban. Itt született Berrár Mihály sebész professzor. Ha igaz Dosztojevszkij állítása, hogy az<br />
orosz prózairodalom Gogol köpenyéből bújt elő, akkor az is igaz, hogy a nagyszámú tiszaburai<br />
diplomás Berrár példája nyomán, képletesen a Berrár-féle myopiás folton keresztül jött a magyar<br />
értelmiség körébe. Itt látták meg a napvilágot dr. Hubay Zsigmond, dr. Gyökös Zoltán, dr. Mészáros<br />
Miklós, dr. Füleki Miklós állatorvosok. Édesapám állatainak immunizálását és gyógykezelését,<br />
valamint a húsvizsgálatokat dr. Hubay Miklós látta el.<br />
Az oroszok bevonulását nyolcévesen éltem és féltem át. Az elemi iskola első két osztályát<br />
szülőfalumban, a 3-4. osztályt Kunhegyesen, rokonoknál jártam. Ezután a kisújszállási református<br />
gimnáziumba és annak internátusába kerültem. Itt latinul tanulhattam, ami később számomra<br />
előnnyel járt. A gimnáziumi átszervezések után édesapám kisiparos volta miatt az osztályharc<br />
nevében eltávolítottak. Nemhiába rokonítottam magamban az internátus szót az internálással. A 8.<br />
osztályt végül Tiszaburán fejeztem be, majd a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnáziumba kerültem,<br />
ahol kiváló tanárainknak köszönhetően jó alapokat kaptunk egyetemi tanulmányainkhoz. (2004-<br />
ben, az ötvenéves érettségi találkozónkon még üdvözölhettük három volt tanárnőnket. Egyikük<br />
100 éves, Szegeden József Attila évfolyamtársa és Horger Antal tanítványa volt.)<br />
1954-ben felvettek az Állatorvostudományi Főiskolára. Akkor még volt szóbeli<br />
meghallgatás - nem úgy, mint manapság -, és a felvételi bizottságban Urbányi László professzor<br />
úr kémiából, Tary Mária adjunktus Arany János balladáiból, Markói Béla adjunktus Schiller<br />
drámáiból faggatott. Minden idők legnagyobb létszámú első évfolyama volt a mienk, több, mint<br />
200 hallgatóval, akik közül az első államvizsgán közel hetvenen kaptunk diplomát. Az élettani<br />
előadáson Kemény Armand professzor Starling-féle szív-tüdő készítménnyé operált kutyájának,<br />
munkatársai véres köpenyének látványa tudatosította bennünk, hogy itt vérre mennek a dolgok<br />
szó szerint és átvitt értelemben is. Az első és második év utáni nyarakon katonai kiképzés címén<br />
primitív katonák kénye-kedvének voltunk kiszolgáltatva. Ezek után lettem meggyőződéses<br />
antimilitarista. Harmadéves korunkban ért bennünket az 1956. október 23-i forradalom. Az<br />
évfolyamunkról többen nyugatra távoztak. Tatay Zoltán életét vesztette.<br />
332
A negyedik évfolyam elvégzése után többen a csehországi Brnóban tölthettük nyári<br />
gyakorlatunkat. Megcsodáltuk az ottani állatorvosi egyetemnek a mienkhez nem is hasonlítható<br />
magas színtű műszerezettségét. Megtudtuk, hogy a csehszlovák állatorvos-tudomány ugyanúgy<br />
magáénak vallja Hutÿrát és Marekot, mint mi. Ez eleinte féltékenységgel töltött el, de később<br />
rájöttem, hogy a tudomány zászlóvivőit nem szabad egy nemzetnek sem kisajátítani, hiszen<br />
Semmelweis Ignácot is az osztrákok ugyanúgy magukénak tekintik, mint mi, magyarok.<br />
Diplomaszerzés után Túrkevére kerültem gyakornoknak, de ott a város erőszakos<br />
kolhozosítása után kialakult kollektív nyomor, az emberek elkeseredettsége számomra<br />
kilátástalanná tette a további munkavégzés lehetőségét, ezért a Debreceni Állategészségügyi<br />
Intézetbe mentem, ahol ötödév után a járványtani gyakorlatomat végeztem. Hajdú Gusztáv<br />
igazgató, Temesi Zoltán és Ratalics László alkották az intézet szakmai gerincét. Zöldfülűként is<br />
teljes jogú vitapartnerüknek tekintettek, és ekkor épült be gondolkodásomban, hogy sohasem<br />
fogadtam el a tekintélyelvű diagnózist. Az intézet állatorvosai írták le először hazánkban a<br />
Hortobágyon előforduló lóbabesiosist, a juhok Stamp-féle vírusos abortuszát, amelyet ma<br />
Chlamydiának neveznek. Elsőnek írták le a juhok haemolyzáló pasteurellás megbetegedését.<br />
Ottlétem idején először láttuk a setések TGE-jét, később a sertések primaer tüdőanthraxát.<br />
A méh- és halbetegségek tanulmányozására Buza László budapesti osztályvezetővel<br />
Csehszlovákiában voltam. Jellemző az akkori maradékelvű elosztásra, hogy az FM-nél év végére<br />
megmaradt pénzből utaztunk decemberben, amikor sem a méheket, sem a halakat nem lehetett<br />
tanulmányozni. Később Buza László szerkesztésében megjelent egy kis könyvecske a gyakorló<br />
állatorvosok számára a méhek betegségről, amelyben a nyúlós költésrothadást én írhattam meg,<br />
mivel a kórokozó Bacillus larvaeval korábban foglalkoztam.<br />
Lakásproblémám miatt 1963-ban Hajdúnánásra kerültem városi főállatorvosnak.<br />
Itt a legnagyobb gondot a téeszesek állatállományánál a takarmányhiány, a brucellózis és a<br />
gümőkór mellett az újonnan jelentkező fuzariotoxikózis jelentette. Robbanásszerűen megnőtt<br />
a rókák veszettsége, sőt több legelőre hajtott szarvasmarhán is állapítottam meg veszettséget.<br />
Foglalkoztam a sertések hízlalási tüdővizenyővel, a szarvasmarhák roncsoló orrhurutjában<br />
a juhok szerepével, amelyről a Magyar Állatorvosok Lapjában cikkem jelent meg. Az állategészségügyi<br />
állomások központjának és laboratóriumának kiépülése után 1969-ben Debrecenbe<br />
kerültem laborvezetőnek. A rutinmunka végzése mellett Hengl Rezső igazgatótól szabad kezet<br />
kaptam a kutatási hobbim kiélésére. Az intézetben megkezdett vizsgálataimat a baromfikolera<br />
patomechanizmusáról befejezhettem. A Mészáros János professzor által koordinált team<br />
tagjaként részt vettem a tehenek ellés utáni minél korábbi brucella-szerológiai vizsgálatában.<br />
Szalay Gyulával foglalkoztunk a ludak phallus gyulladásával, melynek vizsgálati eredményéről<br />
cikkünk jelent meg a MÁL-ban.<br />
1974-től Hajdúszoboszlói Állami Gazdaság főállatorvosa lettem 1983-ig. 1980-tól a<br />
szarvasmarha-tenyésztési önelszámoló üzemág igazgatói posztját is betöltöttem. Legégetőbb<br />
feladatom az állami gazdaságok központilag diktált monodiétás silótakarmányozás terrorjának<br />
áttörése a szarvasmarha-állománynál, a gümőkór- és brucella-mentesítés befejezése, valamint<br />
az embrió-átültetés beindítása az import limousine tehénállománynál. Több írásom jelent meg a<br />
Magyar Állatorvosok Lapjában a praxisban gyűjtött tapasztalataimról (a paraallergiás tuberkulin<br />
reakcióról, a ragadós száj- és körömfájás elleni védőoltási reakcióról és társszerzőkkel a szárazon<br />
333
álló tehenek legelőn történő előkészítéséről). Munkám közben sokat és szívesen operáltam.<br />
Végeztem igen sok császármetszést, több bendőmetszést, néhány invaginált vékonybélreszekciót,<br />
szívburokfeltárást stb.).<br />
1983-tól szülőfalumba kerültem a községet is ellátó termelőszövetkezeti üzemi<br />
állatorvosnak, majd 1992-ben a Szeged melletti Algyőre, legkisebb gyermekem megfelelő<br />
iskoláztatása céljából. Itt 2005-ig a Csongrád Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszerellenőrző<br />
Állomás a Pick Rt.-nél működő kirendeltségének voltam az állatorvosa. 1980-ban<br />
szaporodásbiológiából szereztem szakállatorvosi diplomát.<br />
Húgom Semmelweis-díjas szemészorvos. Két házasságomban három gyermekem<br />
született. Egyik lányom külkereskedelmi főiskolát végzett, másik lányom fogorvos, mindketten<br />
Budapesten élnek. Egy lányunokám van. Fiam Szegeden orvostanhallgató. Példámat követve két<br />
unokatestvérem is állatorvos lett. A szűk családi összejöveteleken velem együtt öt állatorvos, négy<br />
orvos, egy orvostanhallgató, egy jogász és egy külkeres jelenik meg.<br />
Eötvös Loránd professzorról olvastam, hogy bármilyen fontos dolgát félretette, ha<br />
kicsi lányainak elromlott játék babáit kellett javítani. Igyekeztem hasonlóan cselekedni! Ha kellett<br />
kirándultunk, fociztunk, gombfociztunk, kártyáztunk, sakkoztunk és sportoltunk. Ma is híve vagyok<br />
a rendszeres testedzésnek. Fiatal koromban jógáztam, atletizáltam és úsztam.<br />
Munkám elismerését három Kiváló Dolgozó és egy Honvédelmi Emlékérem fémjelzi.<br />
Tiszaburán a Hazafias Népfront titkáraként a magyar állatorvosképzés bicentenáriuma alkalmával<br />
közreműködtem, hogy egyik utcánkat Berrár Mihály professzorról nevezték el, és megszerveztem<br />
a községből elszármazottak találkozóját. Kezdeményezésemre 1991-ben, a községben kopjafát<br />
állítottak a második világháború áldozatainak emlékére. Tiszaburán a református gyülekezet<br />
presbitere voltam, ma a Szeged petőfitelepi gyülekezet gondnoka vagyok. Munkám során sok<br />
kiváló gyakorló kollégát ismertem meg, akikkel megbeszélhettem problémáimat. A túrkevei Balogh<br />
Lászlót, a hajdúnánási Lengyel Gézát, a hajdúdorogi Ortutay Miklóst, a berettyóújfalui Zsugovits<br />
Miklóst, az intézet igazgatói közül Kádár Tibort és Hajdú Gusztávot, akiknek itt köszönöm meg<br />
munkám megkönnyítését és elősegítését célzó együttműködésüket.<br />
Szeretem az irodalmat és a történelmet. Benedek István önmeghatározásával élve,<br />
szabatos fürkésznek tartom magamat. Hiszem, hogy az állatorvos lát legjobban bele a vidéki<br />
emberek életébe, mert ő jut el az istállóba, ólakba, kamrákba, ahol nem készülnek úgy fel a<br />
fogadására kiöltözve, mintha orvos, tanár érkezne beteghez, családot látogatni. Tapasztalataimról<br />
írtam Gaudeamus igitur címmel egy könyvecskét, és mivel magamat nem tudom jól menedzselni,<br />
kevés példányban szamizdatként jelent meg. Leírtam többek között 1956 év eseményeit, ahogy<br />
én láttam. Ebben részleteztem Tatay Zoltán áldozatos hősi halálát. Ezt olvasva Varga professzor<br />
úr felkért a 2005. május 27-én, egyetemünkön megtartott Hősök Napi ünnepi beszédre. Ma is<br />
aktívan írogatok, igaz, hogy az íróasztalfióknak. Van egy kész írásom, amelyben az emberiség<br />
lélekszámának tolerálható legfelső határától, a bibliai Éva sapiensszé válásának mikrobiológiai<br />
hátteréről, Mózesről, a zsidóság egyiptomi exodusáról stb. írok.<br />
Vallom, hogy minden fa olyan lombot növeszt, olyan termést hoz, amilyen fejlettségű<br />
éltető gyökere. Állatorvosi gyökereinket pedig Tolnay Sándortól kezdve illik munkásságuk szerint<br />
napjainkig ismernünk. Jónak tartanám, ha legalább fakultatív tárgyként beiktatható lenne a<br />
334
hallgatók oktatási rendjébe. Ne csak az APEH felé legyünk naprakészek!<br />
Ne engedjük köddé válni a hajdani legendás állatorvosi kari összetartást! Régi<br />
barátiammal rendszeresen találkozom, és ezek az alkalmak az évek múlásával egyre értékesebbek<br />
lesznek.<br />
Gyermekkorom óta ma is a Tisza szerelmese vagyok! Visszaemlékezem, amikor<br />
gyermekkoromban a klottgatyás haverokkal a Tisza-gáton vonultunk és együtt énekeltünk: »Édes<br />
Erdély, itt vagyunk, érted élünk és halunk…«. Hányszor gyönyörködtünk a tiszavirágzásnak<br />
nevezett kérészek szerelmes nászában! Lelki beteg lettem, amikor 2000-ben tudomást szereztem<br />
a ciánszennyeződésről. Ha elérkezik a földi élettől való végső búcsú ideje, meghagytam<br />
gyermekeimnek, hogy hamvaimat szülőfalumnál szórják a Tiszába.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 4. 44-45.<br />
335
Vallásos és hazafias nevelésben részesültem!<br />
<strong>Dr</strong>. <strong>Dr</strong>ávai Gyula<br />
<strong>Dr</strong>. <strong>Dr</strong>ávai Gyula így vall magáról:<br />
„Mindkét szülőm redemptus jász volt, 1927. november 4-<br />
én Jászberényben születtem, ketten voltunk fiútestvérek. Vallásos és<br />
hazafias családi nevelésem az óvodában és a későbbi iskolás éveim alatt<br />
is erősödött, az irgalmas nővérek és a József Nádor Gimnázium tanárai<br />
voltak az oktatóim. A lokálpatrióta és hazafias gondolkodást gróf Apponyi<br />
Albert képviselő látogatása gyújtotta lángra bennem. Az óvoda és iskola<br />
jelmondata (Ora et labora) kiegészítőjeként, a képviselőt köszöntő óvodás<br />
versikém (»Kis állat a hangya, de nagy a szorgalma, szorgalmas a méh is,<br />
olyan leszek én is«) életre szóló útmutatást adott.<br />
Gimnáziumi tanáriam a mondákkal teli történelmet a második világháború eseményeinek<br />
józan megítélésére tanították. A háború alatti és utáni pusztulások, az újjáépítés gondolata az<br />
építészmérnöki pálya felé terelt. 1946-ban érettségiztem és sikeres felvételi vizsgát tettem a<br />
műegyetem építészmérnöki karán, de osztályhelyzetem miatt már nem iratkozhattam be. A<br />
következő évben az Állatorvostudományi Karra jeles érettségi bizonyítványom alapján felvettek.<br />
Ezek után lehetőségem volt jászalapítványi ösztöndíjra és állami kollégiumi elhelyezésre<br />
pályáznom. A kollégium a korábbi Horthy kollégium volt, csak az első évet tölthettem itt, azután<br />
a NÉKOSZ irányítása alá kerültek a kollégiumok. Az átrendezések miatt az ösztöndíjakat már<br />
második év után megvonták, jóllehet kollokviumaim, szigorlataim jó és jeles eredményűek voltak.<br />
A kollégiumi elhelyezést a harmadik évben szüntették meg. Ezekben, az években mindinkább<br />
erősödött a politikai hovatartozás alapján való besorolás. Az egyetemeken megkezdődött a katonai<br />
oktatás, de a mi évfolyamunkat Farkas Mihály honvédelmi miniszter alkalmatlannak tartotta arra,<br />
hogy a néphadsereg altisztjei, tisztjei lehessünk a diplomázás után.<br />
Másod- és negyedéves tanulmányaimnak idején kizárások tizedelték az évfolyamunkat,<br />
ezeken a kizárásokon még sikeresen túljutottam.<br />
A szigorlatokra a jelentkezés sorrendjében került sor, a vizsgáimat minél korábban<br />
igyekeztem teljesíteni. 1951 novemberében sikeres zárószigorlatot tettem, a felavatásom azonban<br />
váratott magára.<br />
Az egyik ebéd után a személyzeti osztály vezetője a körsétányon megszólított, beszélni<br />
akart velem, várjam meg. Fél kettőkor jött vissza a párttitkártól, és elkezdődött a beszélgetés,<br />
este fél tizenegykor fejeztük be. Búcsúzáskor mondta, hogy másnap is nézzem az avatási<br />
értesítést. Kiírtak, és dr. Kotlán professzor felavatott. A tanulmányi irodán tájékoztattak, hogy<br />
az alkalmazásomról és az elhelyezésemről rövidesen értesítést fognak küldeni. Így is történt.<br />
A Földművelésügyi Minisztériumba dr. Farkas György főállatorvoshoz voltunk berendelve.<br />
Többségünket a szülőföldjükre (megyéjükbe) nevezte ki. Vörös Pali barátommal ebből<br />
kimaradtunk. Pali barátom azt kérte: nekünk mindegy, hogy hová, de egy megyébe szeretnénk<br />
kerülni. A főállatorvos Palit Borsodba, engem pedig Csongrád megyébe irányított.<br />
336
A káderezésről és az elhelyezésemmel kapcsolatos ügyekről is 1956 októberében<br />
kaptam részletes tájékoztatást, mert az eredeti iratanyagot teljes terjedelmében a szentesi<br />
tanács személyzeti vezetője átadta. A kinevezésem előtti várakozást és a hosszú beszélgetést a<br />
személyzeti vezető rövid összefoglalójában ismertem meg.<br />
»A jelölt feltétlen igazmondásáról meggyőződtem, a professzorokkal folytatott<br />
megbeszélések és a személyes meghallgatása alapján vidéki körállatorvosi elhelyezését<br />
évfolyamtársai ellentétes véleményétől függetlenül javaslom, erős politikai felügyelet mellett.«<br />
Az ellenvéleményt (R. P. és R. I.) kollégáim javasolták, hogy ha már levizsgáztam, ne<br />
avassanak fel.<br />
Decemberben már gyakornokként a Felgyői Állami Gazdaság sertéstelepén, a<br />
sertéspestis felszámolásán dolgoztam. Ezután kéthónapos közigazgatási gyakorlat következett a<br />
megyei főállatorvosi hivatalban Hódmezővásárhelyen (dr. Tószegi <strong>Imre</strong>, dr. Ötvös Mihály).<br />
Márciusban dr. Kakuk Tibor kollégámat a Veszprém megyei állami gazdaságok<br />
főállatorvosának nevezték ki, engem teljes volt körzetének ellátásával bíztak meg. Ezután<br />
28 ezer katasztrális hold kiterjedésű külterület adott napi feladatokat. A körzetben rajtam kívül<br />
Hódmezővásárhelyen még négy állatorvos dolgozott (dr. Szabó Lajos, dr. Bihari Bálint, dr. Füles<br />
<strong>Imre</strong>, dr. Raffai <strong>Imre</strong>). A mezőgazdaság átalakítása viharsarki szellemben folyamatosan erősödött.<br />
A gorzsai és a levelényi állami gazdaságok állományain túlmenően tíz termelőszövetkezet,<br />
valamint a területen lévő magángazdaságok állat-egészségügyi ellátása volt a feladatom.<br />
A közlekedést vonattal, lóháton, lovas kocsival, motorkerékpárral oldottam meg.<br />
Vasútállomások: Sártó, Vajhát, Kopáncs, Kishomok, Népkert, Nagyállomás, Újváros, Katraszél,<br />
Gorzsai Állami Gazdaság, Szikáncs, Gajdospuszta. Ezekről, a helyekről sáros időben lovas<br />
kocsi, hátasló vitt el a beavatkozások helyszínére. Járható útviszonyok esetén 125-ös Csepel<br />
motorkerékpárommal egy év alatt 36 ezer kilométert motoroztam.<br />
Hallgatóként dr. Mészáros István tanár úr előadásait hallgattam a mesterséges<br />
megtermékenyítés tárgykörből. 1953 januárjában dr. Sajó Sándor főállatorvos megkeresett, hogy<br />
Békéscsabán a termékenyítő állomásra fiatal állatorvosok kellenek. Csaknem ezzel egy időben az<br />
Országos Állategészségügyi Intézetben is megindult a vidéki intézeti hálózat tervezése és a leendő<br />
szakállatorvosok képzése. Ezt választottam, így kerültem Budapestre dr. Szabó István javaslatára.<br />
Minden osztályon dolgoztam, de legjobban a kórbonctan-kórszövettan ragadott meg. Az azóta eltelt<br />
hosszú idő után is úgy gondolom, nagyon szerencsésen választottam. Az egyetemi évek után a<br />
gyakorlatban eltöltött idő olyan szemléletformáló volt, hogy a mai napig is szükségesnek tartom az<br />
állatorvoslásban a napi feladatokat egyre fejlődő laboratóriumi, intézeti eljárásokkal kiegészíteni,<br />
ehhez a folyamatos továbbképzés nélkülözhetetlenül szükséges. <strong>Dr</strong>. Mócsy János professzor úr<br />
az utolsó előadási napon azzal búcsúzott, hogy az előadásokon tanultakat az életben úgy tudjuk<br />
megfelelően hasznosítani, ha az ismereteinket folyamatosan nemcsak gyakorlatra váltjuk, hanem<br />
bővítjük is. <strong>Dr</strong>. Szabó Lajossal, az akkori legidősebb hódmezővásárhelyi kollégával, a problémás<br />
eseteket többször megbeszéltem, és azt mondta, hogy a sikereket és a kudarcokat naponta kell<br />
kielemezni és a tanulságokat levonni.<br />
Időközben Csongrád megyében dr. Ötvös Mihályt nevezték ki főállatorvosnak.<br />
Ő mindig sajnálta, hogy az igen erős leterhelés miatt eljöttem Hódmezővásárhelyről, és<br />
337
későbbi találkozásaink alkalmával a visszaút lehetőségét ecsetelgette. Amikor pedig az ’56-os<br />
mozgolódások sok bizonytalanságot vetettek fel, arra a bejelentésére, hogy a 3004-es rendelet<br />
alapján újból, a szolgálat érdekében, áthelyezéssel szakállatorvosként kerülök vissza, igent<br />
mondtam, mert Szentes városról való korábbi élményeim igen kedvezőek voltak.<br />
Szentesen állatorvosi ambulanciát láttam el 25 évig. A beteganyagot eleinte főként<br />
lovak, kevesebb szarvasmarha, juh, sertés, kutya, macska és baromfi alkotta. A város közepén az<br />
állattartási szabályozás a betegforgalmat egyre csökkentette, ezért a korábbi intézeti ismereteim<br />
alapján a laboratóriumi munka növelésére törekedtem. Beindítottam a parazitológiai, szerológiai,<br />
bakteriológiai, tej-, élelmiszer-, valamint itatóvíz-vizsgálatokat.<br />
Az Országos Állategészségügyi Intézetben is gyakran merült fel egyes vizsgálatok<br />
alkalmával, hogy az észlelteket a helyszín megismerésével kell kiegészíteni. Ebben az időben<br />
az intézet igen sok helyszíni vizsgálatot végzett. Ez a látásmód az ambulancián is igényelte az<br />
állategészségügy napi problémáinak az üzemi ismeretét, ezért az ambuláns időben is mindig volt<br />
termelőszövetkezeti, sertéshizlaldai gyakorlatom is. A városi állattartás szabályozása végül is<br />
az egyéb változások hatásával együttesen az ambulancia megszüntetéséhez vezetett. Ekkor a<br />
Termál Tsz üzemi állatorvosaként dolgoztam tovább. Ló-, szarvasmarha-, tyúkféle- tartás (szülőpár,<br />
keltető, brojler) adta a napi munkámat. A Hunnia Hibrid vállalkozás főállatorvosa, dr. Nagy Gyula<br />
állatorvosi bizottságot alapított, ebben dolgoztam a mindig aktuális problémák megoldásán.<br />
Elsőként alapítottuk meg a baromfi-brojler állományokban nagyarányú veszteséget okozó<br />
bronchitist, és alkalmaztuk a naposkori durvacseppes immunizálásokat, H-120-as vakcinával.<br />
<strong>Dr</strong>. Simonyi Erzsébet kérésére a brojlerállományok baromfipestis elleni immunizálásával<br />
kapcsolatos ellenőrzéseket végeztünk HAG-próbákkal. Ezeket a vizsgálatokat a szentesi BOVnál<br />
feldolgozott brojlerek immunállapotának ellenőrzésére, és a mycoplasma-fertőzöttség<br />
terjedésének mérésére végeztük, tárgylemezpróbákkal. A községekben tartott baromfiállományok<br />
kötelező oltásai után oltópáronként végeztünk ellenőrzéseket.<br />
<strong>Dr</strong>. Szent-Iványi Miklóssal a szarvasmarha-állományok ragadós száj- és körömfájás<br />
elleni vakcinázások során jelentkező azonnali és késői reakciókat kísérletes vizsgálatokkal<br />
tisztáztuk (a Magyar Állatorvosok Lapjában leírtuk).<br />
<strong>Dr</strong>. Molnár József igazgató kérésére újszülött szarvasmarhákból foetál savót<br />
készítettünk, amelyet a későbbi években a holstein-fríz állományok bikaborjainak elvéreztetésével<br />
nagy mennyiségben állítottunk elő.<br />
A sok munka közben gyorsan teltek az évek, és 1987 novemberében nyugdíjazásomat<br />
kértem a Termál szövetkezettől. Továbbra is elláttam azonban a Május 1. Termelőszövetkezet és a<br />
Pick Farm Kft. állatállományait, az Újbarázda VT fácántelepét, majd 1996 októberétől az átalakult<br />
Hungerit Rt-ben tanácsadó állatorvosként alkalmaztak. Ez utóbbi munkakört jelenleg is ellátom, a<br />
másik két munkahelyemet a rendszerváltás során felszámolták, megszüntették.<br />
Átgondolva azt a hosszú utat, amelyet életem során bejártam, szerencsésnek és<br />
megelégedettnek érzem magam.<br />
<strong>Dr</strong>ága jó szüleim, nevelőim, tanítóim, tanáraim, professzoraim és az a sok kollégám,<br />
akikre mindig nagy tisztelettel, hálásan emlékezem, mindig a szépre, a jóra tanítók, szeretőek<br />
voltak. Szabad legyen néhányukat személyesen is megemlítenem, a teljesség igénye nélkül, és<br />
338
azoktól, akiket most nem sorolok fel, elnézést kérek. <strong>Dr</strong>. Marek József professzor negyedéves<br />
korunkban a reggeli belgyógyászati kezelések, gyakorlatok során megjelent, és atyai szeretettel<br />
életre szóló tanácsokat adott. Egy igen szélsőséges alkalommal egy ütközés után az őt megsértő<br />
és ezért tőle az utóbb elnézést kérő tanársegédnek ennyit mondott: »Tanársegéd úr, nem történt<br />
semmi, csak két ember megismerte egymást. Ön is engem, én is önt, a kellemetlenséget felejtsük<br />
el.«<br />
<strong>Dr</strong>. Kotlán Sándor professzor úr az előszigorlatom napján francia akadémiai vendégeket<br />
fogadott, és kérésünkre reggel öt órakor tartotta meg a szigorlatot.<br />
<strong>Dr</strong>. Mócsy János professzor úr a Phylaxiában tartott búcsúebéden hab nélküli sört kért<br />
a poharába, Heller-próba jellegű kiöntésemet diagnosztikai feleletként értékelte.<br />
<strong>Dr</strong>. Manninger Rezső professzor úr rendkívüli ismereteit és kiemelkedő tehetségét<br />
ismertem meg, mint az Országos Állategészségügyi Intézet legfiatalabb munkatársa, a<br />
diagnosztikai osztály boncolójában. Ugyanebben az időben dr. Szabó István, dr. Szent-Iványi<br />
Tamás, dr. Héjj László, dr. Székely Antal, dr. Nyiredi István, dr. Benedek László, dr. Vizy László,<br />
dr. Köves János, dr. Kollonai Endre, dr. Orosz Dániel segítettek napi munkámban.<br />
Szentes város Tanácsának és az átalakulás után az önkormányzatnak egy-egy<br />
cikluson át voltam tagja. A Magyar Agrártudományi Egyesületben végzett munkám elismeréséül<br />
aranykoszorús kitüntetést kaptam; az állami gazdaságban, a termelőszövetkezetben Kiváló<br />
Dolgozó kitüntetésekkel jutalmaztak. A Csongrád Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszerellenőrző<br />
Állomás törzsgárda jelvény bronz, ezüst és arany fokozatát kaptam. A Magyar Állatorvosi<br />
Kamara Csongrád megyei szervezete 2005-ben életműdíjat adományozott nekem. Pályám során<br />
mindig sokat dolgoztam, és azokat a kollégáimat, akik hozzám fordultak, mindenkori legjobb<br />
tudásom szerint segítettem. A tanulást napi tevékenységem részeként tekintettem, és a kötelező<br />
MÁK-pontokat mindig túlteljesítettem. Egész életemben fülemben csengtek dr. Boros Ádám,<br />
növénytani professzor úr szavai: »A diploma csak belépő az életbe, de teljessé a napi helytállás<br />
teszi«.<br />
A dr. Szent-Iványi Tamás alapította Szenior Klub nekem az együttgondolkodás<br />
lehetősége, a mai napig közösségi program. <strong>Dr</strong>. Varga István professzor úr a nemes hagyományt<br />
sok szeretettel, odaadó figyeléssel tovább ápolja. Negyedéves találkozásaink, az ősökre és<br />
hősökre való visszaemlékezés, a régi barátokkal való találkozás ünnepi események.<br />
Ezt a sokrétű tevékenységet csak úgy tudtam teljesíteni, hogy 29 évvel ezelőtt olyan<br />
szertő és velem együtt dolgozó feleséget kaptam, akivel boldog, örömteli életet élek, amíg a<br />
teremtő ezt megengedi. Az életet már megjártam, többnyire csak gyalog, de mindig szem előtt<br />
tartva: »Földi ember kevéssel beéri, vágyait, ha kevesebbre méri«.”<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 4. 46-48.<br />
339
Latin-Amerika szerelmese<br />
<strong>Dr</strong>. Túry Ernő<br />
Azzal a céllal kerestem fel dr. Túry Ernő egyetemi tanárt,<br />
hogy majd két évtizedes közép- és dél-amerikai útjáról számoljon be<br />
olvasóinknak. Kérdések özönét tettem fel, amelyekre készségesen<br />
válaszolt. Amikor végighallgattam a magnószalagról a felvételt, úgy<br />
döntöttem, hogy a kérdésekkel nem foglalom el a helyet, hiszen életéről,<br />
családjáról, kutatásairól, külföldi útjairól oly sokat mondott, hogy annak<br />
rövidített változata így is leköti az érdeklődők figyelmét.<br />
„A Kisalföld szülötte vagyok. Szentpálpusztán láttam meg a<br />
napvilágot bátyám és húgom közé középső gyermekként, 1932. július 2-<br />
án. Ez a puszta káptalani birtok volt, és anyám a településnek volt igazgató tanítónője, apám<br />
pedig ugyanott állattenyésztési ellenőrként tevékenykedett. Az elemi iskolát részben itt, részben<br />
Győrben, egy tanítónőképző gyakorlóiskolájában végeztem. Győrben léptem át a gimnázium<br />
kapuját, de 1942-ben a hazánkhoz visszacsatolt Felvidéken, a lévai gimnáziumban folytattam<br />
középiskolai tanulmányaimat, miután apámat e városba helyezték. A »felszabadító« szovjet<br />
csapatok bevonulása után viszontagságos éveket éltünk át, ugyanis 1945 áprilisában a szlovák<br />
csendőrség szállta meg ezt az abszolút többségben magyarok lakta területet. Anyám a szlovák<br />
hatóságok felszólítása ellenére nem volt hajlandó szlovákul tanítani. Döntésének nehéz<br />
következményét annak ellenére vállalta, hogy ez időben apánk nem tért haza a háborúból. A<br />
gondviselés azonban segített, mert végül 1945 májusában szerencsésen visszatért hozzánk.<br />
Nem kis izgalmak és nehézségek közepette, 50 kg-os csomaggal voltunk kénytelenek távozni az<br />
immár »nem Magyarországból«, és 1945 nyarától a romokban heverő, még füstölgő Budapesten<br />
éltünk nem éppen luxus körülmények között. Végül 1945 telén Kaposvárra költöztünk, ahol apánk<br />
folytatta állattenyésztői munkásságát. Itt érettségiztem 1950-ben, jeles eredménnyel.<br />
Annak ellenére, hogy akkoriban gyerekfejjel még igazán nem éreztem át szüleink<br />
megpróbáltatásait, azt megtanultam, hogy a legnehezebb pillanatokban sem szabad a reményt<br />
elveszíteni, és magyarságunkat még akkor sem szabad feladni, ha annak igen nehéz következményei<br />
is vannak. Érettségi után sikerrel felvételiztem a főiskolánkra, és ezzel megkezdődött életem -<br />
bátran mondhatom - boldog korszaka. Nem könnyűt mondtam, hanem boldogot. Sok ragyogó<br />
barátra tettem szert, csodálatos professzoroktól szívhattam magamba a szakma sok szépségét.<br />
Ki emlékszik ma már a nagy számban létező nehézségekre, a békekölcsön »lelkes« fizetésére,<br />
a kollégium minden komfortot nélkülöző, 12 személyes szobáira, a szombat-vasárnapi 24-48<br />
órás fizikai munkára, a hólapátolásra, a nyári katonai kiképzések megaláztatásaira Elsőéves<br />
hallgatóként a Kémiai Tanszéken, majd utolsó évesként a járványtani tanszéken szakkörösként<br />
tevékenykedtem.<br />
1955-ben szereztem meg állatorvosi diplomámat. Ezután leírhatatlan örömömre a Sályi<br />
professzor úr vezette kórbonctani tanszékre nyertem felvételt. Itt egy nagyszerű, döntően fiatal,<br />
lendületes, becsületes, szélsőségekre nem hajlandó, semmiféle, az előmenetelre nem csábító,<br />
»tagkönyvre« nem pályázó kollégák, barátok közé kerültem. Nagyszerű professzorunktól,<br />
340
az ő személyes példamutatása alapján tanultam meg az önként vállalt szigorú fegyelmet, a<br />
diagnosztikai és kutatómunkában a pontosságra való maximális törekvést, azt, hogy a szakmában<br />
csak igazmondás lehetséges, azt, hogy a jó diagnosztikai munka, a magas színvonalú oktatói<br />
tevékenység mindennapos tanulást igényel. Sályi professzor úr nagyszerű példát mutatott arra,<br />
hogy a hallgatók oktatásánál, nevelésénél nincsen szebb feladat. »Mellesleg« a kórbonctan<br />
csodálatos titkaiba is ő és a kollégák vezettek be. Egész pályafutásom alatt betartottam azokat a<br />
normatívákat, amelyek már első oktatói éveimben véremmé váltak, elképzelhetően némi genetikai<br />
indítással a háttérben.<br />
A kórbonctani tanszéken 1978-ig dolgoztam, amikor is Guzsal Ernő sajnálatos<br />
halála után megbízást kaptam a sejttan-szövettan című tantárgy oktatására, és az e témában<br />
folyó oktatási-kutatási munka irányítására. Az 1992/93-as tanévtől kezdődően az angol nyelvű<br />
képzésben is részt vettem. Oktatói tevékenységem során többször irányítottam tudományos<br />
diákköri munkát, ezen kívül szakdolgozatoknak a téma felelőse is voltam több alkalommal.<br />
Hallgatóink külföldi cseregyakorlatát számos alkalommal vezettem. Egyetemünk magyar és angol<br />
nyelvű képzésben részt vevő hallgatói a legjobb előadói elismerésben 7 alkalommal részesítettek.<br />
Egyetemünk sportéletének a fejlesztésében 1950-től 1980-ig tevékenyen részt vettem, egyrészt<br />
aktív sportolóként, másrészt az egyetem sportköre elnökségében.<br />
Hazai tudományos munkásságomról csak röviden áttekintést kívánok adni. A sertéstífusz<br />
során jelentkező bélelváltozások kórfejlődésével, az egyes adenovírusok okozta légzőszervi<br />
bántalmak morfológiájával, a kutyák ún. Sticker sarcomájának a kérdésével, a macskák<br />
haemobartonellózisával, az Aujeszky-féle betegség vírusának az idegrendszeren belül való<br />
terjedésével, a szarvasmarhák bőrleukózisának morfológiájával, több, az állatkerti állatok között<br />
jelentkező betegséggel foglalkoztam.<br />
Tudományszervezési munkát végeztem több éven keresztül mint az egyetemünk<br />
kutatási bizottságának tagja. Számos hazai országos és nemzetközi tudományos ülés, konferencia<br />
megszervezésében töltöttem be irányító szerepet, a magyar állatorvosképzés megindulásának<br />
200. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi eseményeket szervező bicentenáriumi iroda<br />
munkáját vezettem.<br />
Pályafutásomnak összesen 14 évét külföldön töltöttem. Az 1965-ös év számomra<br />
sorsfordulót jelentett két okból is. Elsősorban megtaláltam életem párját, dr. Illés Erzsébet<br />
állatorvos személyében, akivel megosztottam további életem minden örömét és problémáját, és<br />
aki önzetlenül, nyugodt hátteret biztosított szakmai tevékenységemhez, háttérbe szorítva az ő<br />
nagyszerűen induló szakmai karrierjét. Másrészt lehetőségem nyílt arra, hogy szembenézzek egy<br />
nagy szakmai kihívással, és egyúttal kilépjek az akkortájt nagyon szűkre szabott, vasfüggönnyel<br />
határolt és megnyomorított világból. 1965 májusától 1966 októberéig a Magyar-Kubai Műszaki és<br />
Tudományos Együttműködés keretében szaktanácsadóként dolgoztam Kubában, ahol az országos<br />
állat-egészségügyi intézetben megszerveztem a kórbonctani és kórszövettani diagnosztikai<br />
munkát. Számos betegség első kubai leírása fűződik ez időszakban a nevemhez. 1969 tavaszától<br />
1971 őszéig a kubai állat-egészségügyi szervek meghívására ismét Kubában tevékenykedtem.<br />
Ebben az időszakban egy nyolc hónapig tartó állatorvospatológus-képző tanfolyamot szerveztem<br />
és vezettem spanyol nyelven, közben az országos állat-egészségügyi intézet kórbonctani<br />
munkáját közvetlenül, a vidéki intézetek tevékenységét pedig közvetve irányítottam. Több, nagy<br />
341
jelentőségű állatbetegséget diagnosztizáltam ebben az időszakban, így a szarvasmarha-leukózist<br />
és az amerikai régióban először az afrikai sertéspestist. Ez utóbbi betegség diagnosztizálása<br />
során, életemben egyetlenegyszer kívántam, hogy tévedjek kórismémben. Sajnos nem tévedtem.<br />
Ma is borzadva gondolok arra, hogy az akkortájt nem rózsás életkörülmények között élő emberek<br />
számára mit jelentett több százezer sertés kiirtása. Őszinte csodálkozásomra fantasztikus<br />
fegyelemmel és elszántsággal tették mindazt, amit az intézkedő hatóságok előírtak e szörnyű<br />
betegség felszámolásáért.<br />
Kubai kapcsolataim tovább folytatódtak, 1973, majd 1975 nyarán 2-2 hónapot,<br />
ezen kívül 1984-ben, 1987-ben és végül 1989-ben 1-1 hónapot töltöttem Kubában, a kubaiak<br />
meghívásának eleget téve. A fenti alkalmakkor az állatorvosok számára szervezett, úgynevezett<br />
nyári továbbképző kurzusok keretében tartottam különféle fertőző állatbetegségekről Havannában<br />
és a Santa Clara-i egyetemen spanyol nyelven előadásokat. Az összesen több, mint négy év<br />
kubai tartózkodásom során nagyon megszerettem e népet, élveztem megbecsülésüket, ami<br />
személyes jellegén túl a magyar állategészségügynek is szólt. Büszkén mondhatom, hogy<br />
a Huszadik évforduló kubai állami kitüntetés birtokosa vagyok. A magyar állategészségügy<br />
hírnevét Kubában egyébként először a Phylaxia egy felejthetetlen csapata vívta ki, akik az<br />
oltóanyag-termelés és -ellenőrzés területén végeztek rendkívül sikeres úttörő munkát. Végül is<br />
az ő javaslatukra kértek a kubaiak magyar diagnosztikai szakembert, mivel az állat-egészségügyi<br />
diagnosztikai hálózat hiánya okán számos betegséget akkortájt a kubaiak sem ismertek fel,<br />
ez viszont nehezítette a megfelelő, hatékony oltóanyagok termelését. A négy év alatt magam<br />
is megfertőződtem, gyógyíthatatlanul. A trópus iránti vágy betegségét kaptam meg. Az örök<br />
napsütés, a csodálatos természeti szépségek, a trópusi emberek közvetlensége, őszintesége és<br />
szeretete, ragaszkodása azokhoz, akiket megszeretnek, elfelejtették a klíma megpróbáltatásait<br />
és azokat a nehézségeket, amelyek az európaitól való különbözőségekből adódnak. Nem<br />
csodálkozhat tehát senki azon, hogy 1994-ben megpályáztam egy, a brazil CNOQ (Országos<br />
Tudományos és Műszaki Fejlesztési Tanács) által egy állatorvos-patológus számára meghirdetett<br />
ösztöndíjat. A pályázatot elnyertem. Feladatom az volt, hogy a Brazília északi részén található<br />
Para állam állami egyetemének biológia szakán, az állam székhelyén, Belémben lévő kutató- és<br />
diagnosztikai laboratóriumban a patológiai és hisztopatológiai vizsgálatokhoz szükséges alapokat<br />
kialakítsam, illetve a már meglévő lehetőségeket tovább fejlesszem. Ebben a biológia szakhoz<br />
tartozó laboratóriumban egy állatorvosokból álló kutatócsoport dolgozott már régóta, akik kizárólag<br />
a szaporodásbiológia területén tevékenykedtek. Szükségük volt azonban diagnosztikai háttérre<br />
(patológia, mikrobiológia, immunológia), amelyre kutatómunkájuk során is támaszkodhattak. E<br />
részlegben szerveztek egyébként mesterképző tanfolyamokat, és itt készítette számos állatorvos<br />
(egyetemi oktató, szaporodásbiológus szakállatorvos, klinikus szakállatorvos) mester fokozatú<br />
és doktori disszertációját. A mesterképző tanfolyamok patológiai programjának összeállítása,<br />
annak előadása (portugál nyelven), valamint néhány doktorandusz munkájának irányítása volt<br />
a feladatom azon kívül, hogy napi diagnosztikai munkát is kellett végeznem, és természetesen<br />
a kutatási munkában is részt vettem. Tételesen nem e beszámoló keretei közé tartozik, így csak<br />
vázlatosan számolok be arról, hogy számos munkával szerepeltem ebben az időszakban különféle<br />
brazil országos és nemzetközi kongresszusokon (brazil országos állatorvos-kongresszus, brazil<br />
állatorvospatológus-kongresszus, pánamerikai patológus-kongresszus és az Argentínával<br />
évenként közösen rendezett nemzetközi patológus-találkozók, ezenkívül a Para államon belüli<br />
342
továbbképző tanfolyamok tartoznak ezen események sorába). Részt vettem egy Argentínában<br />
szervezett immunhisztokémiai kurzuson, ahol előadást tartottam.<br />
Néhány mondatot szeretnék azonban arra szentelni, hogy az egyenlítő közelében, az<br />
Amazonas partján, e »tengerfolyó« deltájának közelében elterülő fontos kikötő, Belém városát<br />
röviden jellemezzem. A trópus itt igazán trópus. Két évszak figyelhető meg (a brazilok szerint<br />
is), az egyik, amikor esik, a másik, amikor nagyon esik az eső. A páratartalom csak a 90 feletti<br />
relatív százalékot ismeri! A hőmérő higanyszála nagyon gyakran tanyázik 30 Celsius-fok felett.<br />
Brazília délibb részeiből nem túl sokan tudnak adaptálódni ehhez a klímához, és nagyon sok<br />
európaival sem lehet találkozni. A brazil populáció a világ egyik legváltozatosabbja. Délen a<br />
német és olasz emigránsoknak köszönhetően európai jellemvonások találhatók, Sao Paulóban<br />
és Belém közelében él a világ legnagyobb Japánon kívüli japán közössége, a fekete populáció<br />
Rio, Salvador környékén koncentrálódik. Az indián hatás leginkább az Amazonas vidékén élőknél<br />
figyelhető meg. Így Belémben a lakosság jelentős százaléka indián keverék, de az indián, néger és<br />
fehér vegyesülésből származtatható valamennyi kombináció előfordul. Érdekes módon található<br />
e régióban olyan sziget is, ahol holland leszármazottak vannak túlnyomó többségben. Belém<br />
központi régiójában közel másfél millióan, míg a város perifériáján közel kilencvenezren élnek.<br />
Életszínvonal A brazilok szerint az ország déli része Svájchoz, az Amazonas-vidék leginkább<br />
Indiához hasonlítható. Más alkalommal szívesen beszélgetnék brazíliai élményeimről részletesen.<br />
Belémben 1998-ig dolgoztam, ezután meghívást kaptam Brazília város (Brazília fővárosa) egyik<br />
magánegyeteme részéről, patológiatanári állasra. Ezen az egyetemen állatorvosi kar alapítását<br />
határozták el az idő tájban. A tervezési munkákban vettem részt. Egyebek mellett a patológiai<br />
tanszék teljes megtervezése volt a feladatom, amibe beletartozott az épületek részletes terve, a<br />
teljes műszer- és vegyszerszükséglet megállapítása, megtervezése, megrendelése, a kórbonctani<br />
oktatáshoz szükséges speciális berendezések és oktatási eszközök meghatározása. Úgy kellett<br />
terveznem, hogy a gyakorlat próbáját az kiállja, hiszen a hétköznapok munkája során hamarosan<br />
megmutatkozott annak korrektsége vagy helytelen volta. Nos, nem kellet semmit sem átalakítanom,<br />
korrigálnom. Ezután következett az oktatás beindulása. Az első kurzus számára nekem kellett<br />
a sejttant, szövettant, majd az általános és részletes patológiát, nyilvánvalóan beleértve a<br />
hisztopatológiát is előadni, természetesen portugál nyelven. A később induló kurzusok számára<br />
(félévenként indul új kurzus) az általános és részletes patológiát adtam elő (mind Kubában, mind<br />
Brazíliában elsősorban patológusként tartanak számon). Tevékenységemet a hallgatók nagyon<br />
megtisztelő elismerése jutalmazta, nemegyszer a legjobb tanárok sorának előkelő helyére<br />
szavaztak meg. Ezen a magánegyetemen az intézmény vezetése rendkívül szigorú módon veszi<br />
figyelembe a hallgatóság véleményét. A hallgatók nemtetszése miatt rövid öt év alatt legalább öt<br />
tanárnak kellett 24 órán belül a holmiját összepakolni. Egyéként a hallgatók nagyon tárgyilagosan<br />
értékeltek!<br />
Mihelyt a megfelelő technikai berendezések a birtokomba kerültek, megindult a patológiai<br />
diagnosztikai munka is. Statisztikai adatok nem illenek ide, így itt csak arról tudok beszámolni,<br />
hogy mind hullaanyagban, mind szövettani feldolgozásra váró anyagban egyre növekvő számban<br />
kapott a patológiai részleg anyagot. Komolyan figyelembe veszik ebben az intézményben az<br />
oktatók publikációs tevékenységét. Egy rövid kihagyás után (az építkezések ideje alatt) újból részt<br />
tudtam venni azokon a kongresszusokon, szakmai találkozókon, amelyekről az előzőekben már<br />
szóltam.<br />
343
Azt hiszem, hogy életrajzomban szerepelnie kell röviden néhány adatnak a családomról<br />
is. Feleségem Belémben nem, de Brazília városban már részt vett az egyetemi oktatásban, a<br />
sejttan-szövettan területén, a hallgatók elismerése mellett. Velünk volt fiunk, Gábor, aki két<br />
amazonasi nagy zenekarban is dobosként játszott. Jelenleg nőtlen. Leányunk gyógytornász,<br />
Németországban él, Erdélyből származó, de Németországban élő férje van. Ők két fiúunokával<br />
ajándékoztak meg bennünket.<br />
2004-ben a brazilok marasztalása ellenére véglegesen hazatértünk. Nem könnyű 10 év<br />
után beilleszkedni újból a hazai viszonyokba, „ismeretlenként” belátogatni az egyetemre. Végül<br />
is kedves barátaim (elsősorban Kutas és Sótonyi professzorok) bíztatására újból a katedrára<br />
léptem, és az Anatómiai és Szövettani Tanszéken sejtbiológiai témában, ezenkívül továbbképzési<br />
előadásokban is részt veszek.<br />
Megelégedéssel tekintek vissza pályafutásomra, melynek során a családom által<br />
nyújtott biztos háttérrel sikerült a magyar állatorvosi oktatás, diagnosztikai és kutatómunka<br />
hírnevét hazánktól távol eső területeken is öregbítenem.”<br />
Mi pedig örülünk annak, hogy munkakedved a régi, és az egyetemi oktatásban ismét<br />
részt vállaltál. Nagy tapasztalatod, nyelvtudásod és kitűnő előadókészséged a hallgatóid javát és<br />
ezen keresztül az egész állategészségügyet szolgálják.<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 5. 46-47, 49.<br />
344
<strong>Dr</strong>. Mészáros M. János, a magyar állatorvosi numizmatika úttörője<br />
„1929. április 29-én születtem a Komárom megyei Mocsa<br />
községben. Szüleim nyolc katasztrális hold szántóföldön gazdálkodtak.<br />
Anyai nagyszüleim kisbirtokos földművesek voltak, apai nagyapám<br />
kisiparos, bognár-kovács mester volt. Apámnak bognársegédi képesítése<br />
volt, és ebben a szakmában is tevékenykedett. Testvéreim nem voltak. Az<br />
általános iskola hat osztályát szülőfalumban végeztem kitűnő eredménnyel.<br />
Vézna testalkatom miatt nehezen bírta a földműves munkát, tanulni ellenben<br />
szerettem. Szüleim ezért gimnáziumban való továbbtanulásom mellett<br />
döntöttek. 1940-ben apám Budapesten a Ganz Vagon- és Gépgyárban<br />
helyezkedett el bognársegédként. 1941-ben szüleim Pestszentlőrincen telket vásároltak, majd<br />
rajta családi házat építettek, és Mocsáról ide költöztünk.<br />
A kispesti állami Deák Ferenc Reálgimnázium első osztályába 1941 júliusában<br />
iratkoztam be, ahol nagy szorgalommal tanultam, és a tanév végén - testnevelés kivételével -<br />
minden tantárgyból jeles eredményt értem el. Másodikos gimnazista koromtól kezdve vállaltam<br />
néhány gyengén tanuló osztálytársam tanítását a lakásunkon, hogy az így szerzett pénzzel<br />
szüleimnek segítsek taníttatásom költségeinek előteremtésében. Anyám a háztartásunkat vezette<br />
így apám volt az egyedüli kereső a családban, és jól jött az a kis pénz is, amit én kerestem a<br />
tanítással. 1944 végén a bombázások elől szülőfalumba menekültünk anyámmal, és az ostromot<br />
ott vészeltük át. 1945-től 1948-ig hegedülni is tanultam, és tagja lettem a gimnázium zenekarának.<br />
1948 nyarán egy hónapig segédmunkásként dolgoztam a Ganz Vagon- és Gépgyárban, hogy<br />
egy kissé megismerkedjem a kétkezi munkával is. Gimnáziumi tanulmányimat továbbra is kitűnő<br />
eredménnyel folytattam. Részt vettem az önképzőkön, valamint a diákszövetség munkájában is.<br />
Az 1948/49-es tanévben az iskola diákszövetségének elnökévé is megválasztottak tanulótársaim.<br />
1946-tól 1949-ig tanulmányi segélyben és ösztöndíjban részesültem. Jó munkám eredményeként<br />
1949 tavaszán »A jó tanulásért« érdemérmet és pénzjutalmat is kaptam. Kitüntetéssel<br />
érettségiztem 1949 júniusában.<br />
1949. júliusában felvételiztem és felvételt nyertem az Agrártudományi Egyetem<br />
Állatorvostudományi Karára. Itt is szorgalmasan tanultam, és 1950-ben »A kitűnő tanulásért«<br />
érdeméremmel jutalmaztak. Harmadéves koromban szakkörös lettem a kórbonctani tanszéken,<br />
mert érdekelt az ott folyó oktatási és diagnosztikai munka. Állatorvosi oklevelet 1954. január 20-án<br />
kaptam. Február 1-jétől alkalmazást nyertem a kórbonctani tanszéken, tanársegédi beosztásban.<br />
1957-ben a tanszéki munkám mellett az egyetem rektora »egyetemi biztonsági<br />
megbízott« címmel rám ruházta az egyetem munkavédelmi és biztonságtechnikai teendőit is<br />
(rendszeres munkavédelmi szemlék megtartása, munkavédelmi előadások tartása, ellenőrzések, a<br />
dolgozók munkavédelmi vizsgáztatása, jelentések küldése, a MEDOSZ által szervezett többnapos<br />
munkavédelmi konferenciákon való részvétel).<br />
1957 januárjától 1962 júniusáig kórtant és kórbonctant tanítottam a Maglódi úti állategészségügyi<br />
technikumban is. Ezt az állást dr. Kerékgyártó István docens kollégámtól örököltem,<br />
aki 1956 novemberében külföldre távozott.<br />
345
1958-ban megnősültem, feleségem az Általános Géptervező Irodában dolgozott<br />
műszaki rajzolóként.<br />
1959 szeptemberében és októberében ösztöndíjas tanulmányúton voltam<br />
Csehszlovákiában a brnói és a kassai állatorvosi főiskolák kórbonctani tanszékein, ahol az ott<br />
folyó oktatási és diagnosztikai munkát tanulmányoztam.<br />
A kórbonctani tanszéken a hallgatóknak kórbonctani és kórszövettani gyakorlatokat<br />
tartottam, szakkörös hallgatók munkáját vezetem. Oktatói és biztonságtechnikai munkám mellett<br />
tevékenyen részt vettem a tanszéken folyó rutin diagnosztikai, valamint a kutatómunkákban, sőt a<br />
tanszék gazdasági felelősi teendőit is én láttam el.<br />
1961. május 29-én megszületett János fiam.<br />
1963-ban neveztek ki egyetemi adjunktussá. 1963 és 1966 között elvégeztem a<br />
Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem hároméves tagozatát.<br />
Német nyelvből középfokú állami nyelvvizsgát 1969-ben tettem, francia nyelvből érettségi<br />
vizsgám volt. E két nyelven a szakmai cikkek olvasása és a társalgás nem okozott problémát.<br />
1969-ben társszerzővel elkészítettem az Állatorvostudományi Egyetem Munkavédelmi<br />
Szabályzatát, majd ennek átdolgozott és kiegészített változatát 1976-ban. Egészségvédelmi és<br />
biztonságtechnikai ismeretek címmel egyetemi jegyzetet írtam 1975-ben.<br />
1970-ben hét állatorvostan-hallgató Kelet-Németországban eltöltendő háromhetes<br />
gyakorlatának vezetésével bízott meg egyetemünk rektora. Lipcsében és környékén volt a<br />
szakmai gyakorlat, de eljutottunk Weimarba, Berlinbe és Rostockba is.<br />
1971-ben kéthónapos ösztöndíjas tanulmányutat kaptam Bécsbe, az ottani állatorvosi<br />
fakultás kórbonctani tanszékére. Előtte egy német nyelvtudást vizsgáló bizottság előtt kellett<br />
megjelennem, ahol sikerrel álltam ki a próbát. Szeptember elején vonattal utaztam Bécsbe, ahol<br />
a Collegium Hungaricumban laktam, és innen jártam naponta a fakultás kórbonctani tanszékére.<br />
Mind szakmai, mind nyelvi szempontból igen hasznos volt számomra ez a tanulmányút.<br />
1975-ben egyetemünk szakszervezeti bizottsága hétvégeken országjáró kirándulásokat<br />
szervezett az egyetem autóbuszával. Családunk szívesen vett részt ezeken, a kirándulásokon,<br />
Szekszárdon, Székesfehérváron, Szombathelyen, a gemenci erdőkben, a Vértes hegységben és<br />
hazánk egyéb tájain is.<br />
1977 nyarán családommal egy hónapra Olaszországba utaztunk.<br />
1977. október 15-én Lengyelországba, Varsóba, az ottani egyetem állatorvosi fakultásának<br />
kórbonctani tanszékére kaptam kéthetes tanulmányutat. Repülőgéppel utaztam a Ferihegyi<br />
repülőtérről Varsóba. Ez volt életem első légi útja. Csodálatos élmény volt számomra a Kárpátok<br />
hegycsúcsait felülről látni. A szakmai programok mellett jutott időm Varsó nevezetességeinek<br />
megtekintésére is. Lengyelországban jól tudtam hasznosítani francia nyelvtudásomat is.<br />
1979-ben az egyetem rektora - megköszönve 22 évi lelkiismeretes munkámat -<br />
felmentett az egyetemi biztonsági megbízotti teendők alól.<br />
Szakmai kutatómunkám során a sertések pneumoparatífuszával, a sertéspestissel,<br />
a capilláriák és a toxoplasmák okozta betegségekkel, a tehenek különböző oktanú<br />
346
tőgygyulladásaival, a kutyák veleszületett agyvelővíz-kórjával, a tengerimalacokban kísérletes<br />
körülmények között előidézett E. coli, B. cereus, Pseudomonas aeruginosa és a mycoplasmák<br />
okozta tejmirigygyulladás kórfejlődésével foglalkoztam. Az állatkerti állatok közül a madarak<br />
gümőkórját, az elefánt, a teve, a kenguru, a kígyó és a hód egyes betegségeit vizsgáltam, és az<br />
állatkerti állatorvosokkal együtt ezekről előadást is tartottam az állatkerti állatok betegségeivel<br />
foglalkozó nemzetközi szimpóziumokon.<br />
1957 és 1990 között 31 szakmai közleményem (részben társszerzőkkel) jelent meg a<br />
hazai és külföldi szaklapokban.<br />
A háziállatok diagnosztikai boncolása című, 1971-ben, Vetési Ferenc doktorral írt<br />
jegyzetünk - átdolgozott formában - 1983-ban került újra kiadásra. Az azonos címmel 1992-ben és<br />
átdolgozottan 1998-ben megjelent tankönyvnek is társszerzője voltam, melyet a Földművelésügyi<br />
Minisztérium a keszthelyi mezőgazdasági könyvnapok alkalmával az 1993. évi nívódíjban<br />
részesített.<br />
1983-ben kutatómunkám új irányba, az állatorvos-történet felé terelődött, melyet a<br />
Varannai Gyula főorvos úrral való találkozásom indított el.<br />
Varannai doktor 1983 márciusában az Állatorvostudományi Egyetem udvarán, a<br />
kórbonctani tanszék előtt tőlem érdeklődött, hogy hol találja egyetemünk könyvtárát, ahol egy<br />
1905-ös állatorvosi jutaloméremmel, a »Budapesti díj« éremmel kapcsolatosan szeretne adatokat<br />
szerezni az állatorvosi irodalomból. Elmondta, hogy ő Varannai Gyula főorvos, az orvosi érmekkel<br />
foglalkozik, és a jövő hónapban a Magyar Orvostörténelmi Társaság Numizmatikai Szakosztályában<br />
előadást fog tartani, melynek tárgya ez az állatorvosi érem is. Ha engem érdekelnek az orvosi<br />
érmek, akkor szívesen küld meghívót az előadására. Elkísértem a könyvtárba Varannai doktort,<br />
és elmondtam neki, hogy 1966 óta tagja vagyok a Magyar Numizmatikai Társulatnak, de csak a<br />
pénzérméket gyűjtöm, viszont kíváncsi vagyok az előadására, és szívesen meghallgatnám.<br />
1983. április 23-án, szombaton délután 4 órára szólt a meghívó, az I. kerület Apród u. 1-<br />
3. szám alatt lévő Semmelweis Orvostörténeti Múzeum tanácstermébe, ahol rendszeres tavaszi és<br />
őszi előadásit tartotta a numizmatikai szakosztály. Igen fontos dátum ez az életemben, mert az itt<br />
elhangzott és sok szép diapozitívval illusztrált előadások, köztük Varannai doktor Orvostörténelem<br />
- orvosi numizmatika című előadása, benne a Budapesti díj éremmel, számomra eddig ismeretlen,<br />
új világot tártak fel, az orvosi érmek mellet az állatorvosi érmek világát is.<br />
Elhatároztam, hogy a jövőben a pénzérmék mellett az állatorvosi érmekkel is foglalkozom.<br />
Ezen elhatározásom megvalósításához komoly segítséget kaptam Varannai doktornak az 1977-<br />
ben kiadott, Huszár Lajossal közösen írt Medicina in nummis című könyvéből. Ebben a kiadványban<br />
a Veterinary fejezetben két állatorvosi érem és hat jelvény leírása található.<br />
1983 őszén kezdtem el az Állatorvos-történeti Gyűjteményben lévő, valamint az<br />
országban magánszemélyeknél és intézményeknél található érmek fényképezés és leírás<br />
céljából való gyűjtését. E tevékenységemről egyetemünk rektora is tudomást szerzett, és levélben<br />
megbízást adott az állatorvosi emlékérmek, plakettek című kiadvány elkészítésére.<br />
Az összegyűjtött érmekről rendszeresen konzultáltam Varannai doktorral, többször<br />
találkoztunk a lakásán, és sok értékes tanácsot és útmutatást kaptam tőle a munkámhoz.<br />
347
1985 tavaszán 73 állatorvos-történeti érmet, plakettet és jelvényt sikerült összegyűjtenem,<br />
amelyek fényképezését az Állatorvostudományi Egyetem Központi Fotólaboratóriumának<br />
munkatársai végezték, színes diapozitívokat és fekete-fehér fényképeket készítettek róluk.<br />
A Magyar Orvostörténelmi Társaság Numizmatikai Szakosztályának tudományos ülésén<br />
1985. április 27-én 105 színes diapozitív vetítésével mutattam be Az állatorvoslás numizmatikai<br />
emlékei címmel az anyag első, majd november 27-én a második részét. Nagy sikere volt az<br />
előadásnak, mivel a szakosztályban először hallottak állatorvos által ismertetett numizmatikai<br />
anyagról.<br />
1985-től Mészáros M. János néven jelentek meg közleményeim, hogy a Mészáros<br />
János akadémikus által írtaktól el lehessen különíteni az enyémeket. Az M betűt anyám Mózes<br />
vezetéknevéből vettem át.<br />
A magyar állatorvosi szakoktatás megkezdésének 200. éves jubileumára egyetemünk<br />
vezetősége 1986 őszén a Mezőgazdasági Kiadó gondozásában, 3500 példányban, magyar és<br />
angol nyelven jelentette meg a Magyar állatorvosi érmek, plakettek és jelvények című kiadványt.<br />
Részlet a könyv Kovács Ferenc rektor által írt előszavából: »Az éremanyag keletkezésével<br />
kapcsolatos személyi és történeti adatok feldolgozása, az érmeknek numizmatikai szaknyelven<br />
való leírása és 105 fényképpel való illusztrálása, valamint a velük kapcsolatos irodalmi hivatkozások<br />
feltüntetése révén a kiadvány méltó részese az alma mater 200 éves történelmének, de forrásul<br />
szolgálhat az e témával foglalkozó hazai és külföldi szakemberek számára is.«<br />
Az éremkönyvet Numismatic tokens of veterinary history in Hungary címen az Állatorvostörténeti<br />
Világszövetség Historia medicinae veterinariae című folyóiratának 1988. évi 3-4. száma<br />
is közölte Koppenhágában.<br />
János fiam 1989-ben szerzett állatorvosi diplomát, 2002-ben pedig toxikológiai irányú<br />
szakképesítést. 1990-ben megnősült, és 2003-ban született meg a negyedik unokám.<br />
1989. november 1-jén mentem nyugdíjba, de tovább folytattam a magyar állatorvosi<br />
érmek 1995-ig, majd 2004-ig történő feldolgozását és publikálását.<br />
A magyar állatorvosoknak az elmúlt 100 év folyamán adott külföldi érmeket, rendjeleket<br />
és kitüntetéseket is leírtam a Magyar Állatorvosok Lapjában 1990 és 1997 között.<br />
A magyar állategészségügy szolgálatáért 1869-tól 2000-ig adott állami kitüntetések<br />
közzététele is megtörtént a Magyar Állatorvosok Lapjában 2001 és 2002 között.<br />
1969 és 1999 között az alábbi kitüntetéseket kaptam: Mezőgazdaság kiváló dolgozója<br />
(1969), Az oktatásügy kiváló dolgozója (1975), Kiváló munkáért (1979 és 1989), Állatorvostudományi<br />
Egyetem Díszpolgára (1999).<br />
A kéziratban meglévő Magyar állatorvos-történeti szobrok, emlékművek, emléktáblák<br />
és festmények című, 2001-ben elkészült dolgozatom 38 oldalnyi szöveggel és nagyszámú<br />
fényképfelvétellel az íróasztalom fiókjában várt közlésre, amikor 2002-ben lehetőség nyílt arra, hogy<br />
az Állatorvos-tudományi Könyvtár és Nemzeti Kulturális Alapprogram Levéltári Szakkollégiumához<br />
pályázatként beadjam. A szakkollégium közel háromszázezer forintos támogatásával a dolgozatból<br />
- Orbán Éva igazgatóhelyettes és mások lelkes közreműködésével - digitális állatorvos-történeti<br />
arcképcsarnok (1896−2000) készült 2003-ban, magyar és angol nyelvű kommentárokkal, Jeles<br />
348
állatorvosok művészi ábrázolásokon címmel.<br />
2004-ben a művészi ábrázolások anyaga 120 állatorvosi éremmel is bővült.<br />
A Magyar Orvostörténelmi Társaság Numizmatikai Szakosztályában 1985 és 2003<br />
között tíz állatorvos-történeti előadást tartottam. A Magyar Numizmatikai Társulatban 1988 és<br />
2003 között hat előadásom hangzott el.<br />
A Magyar Éremgyűjtők Egyesülete Lapjában, Az éremben 1987 és 1995 között két<br />
állatorvosi érmeket ismertető cikkem jelent meg.<br />
1985-től 2005-ig 30 állatorvos-történeti közleményem jelent meg a Magyar Állatorvosok<br />
Lapjában és más hazai folyóiratokban.<br />
Nagy szomorúság ért 2002. június 22-én, mert a kórházban meghalt a feleségem.<br />
2003-ban Domonkos Béla szobrászművész 140 mm átmérőjű, egyoldalas bronzérmet<br />
készített rólam, melynek előlapján szembenéző arcképem domborművű ábrázolása és az alábbi<br />
körirat van: DR. MÉSZÁROS M. JÁNOS A MAGYAR ÁLLATORVOSI NUMIZMATIKA ÜTTÖRŐ<br />
MŰVELŐJE 74 ÉVES. 2003.<br />
Állatorvosi tanintézményünk elhunyt tanárainak és előadóinak sírjai 1992 óta<br />
foglalkoztatnak. A Farkasréti temetőről 1995-ben, a Fiumei úti temetőről 1996-ban, a<br />
Rákoskeresztúri új köztemetőről 2005-ben jelent meg közleményem a Magyar Állatorvosok<br />
Lapjában, 2005 elején készült cédén egy újabb összeállításom Állatorvosi tanintézményünk<br />
1818-tól 2004-ig elhunyt tanárainak és előadóink sírjai magyarországi temetőkben címmel.<br />
Ebben közel 200 személyről adok rövid életrajzi összefoglalót, arcképet, sírképet, a sírhelyek<br />
megtalálásához és azonosításához szükséges információkat és temetőtérképeket is. A könyvtár<br />
honlapján is elérhető ez a még helyenként kiegészítésre szoruló munkaváltozat, melyből a jövő<br />
évben nyomtatott kiadvány is készül.<br />
Örülök, hogy az állatorvoslással kapcsolatos húszéves numizmatikai és egyéb állatorvostörténeti<br />
témájú tevékenységemmel hozzájárultam az egész állatorvosi kar elismertségéhez és<br />
megbecsüléséhez.”<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16.5. 49-52.<br />
349
Nyolcvanhárom évesen ma is aktívan dolgozik<br />
<strong>Dr</strong>. Steiber László<br />
<strong>Dr</strong>. Steiber Lászlót egy volt évfolyamtársa javaslatára kerestem<br />
meg, hogy írjon nekünk kalandos életéről, amely megpróbáltatásoktól,<br />
háborús élményektől, életveszélyektől sem mentes. A felkérésnek nehezen<br />
tett eleget, de végül is a mű megszületett. Íme!<br />
„1922. június 26-én születtem Rakamazon egy 20 holdas<br />
szorgalmas paraszti családban. A községbe a Bódeni-tó környékéről<br />
telepítettek be 1730 körül németeket, de már senki nem tud németül.<br />
Mindenki magyarnak vallja magát. Az elemi iskola ötödik osztályának<br />
elvégzése után beírattak a tokaji polgári iskolába. A harmadik osztály<br />
elvégzése után különbözeti vizsgákat tettem és a nyíregyházi királyi katolikus gimnázium<br />
harmadik osztályába nyertem felvételit. 1942-ben érettségiztem és még abban az évben felvettek<br />
az állatorvosi karra.<br />
Az első évfolyamon 180-an voltunk, zsúfolásig megtöltve az előadótermeket. A júniusi<br />
vizsgákon azonban már csak harmincan mentünk át elsőre. Ekkor éreztem, hogy most már<br />
biztosan állatorvos leszek. A pótvizsgázókkal együtt őszre kilencvenen lettünk és még hozzánk<br />
jött ötven évfolyamot ismétlő, így lettünk 140-en. Harmadév végére már csak hetvenen voltunk.<br />
Ekkorra már a második világháború harcai Magyarországon folytak. Az orosz csapatok<br />
Debrecenig jutottak. Ebben a bizonytalan helyzetben, bombázások közepette kezdtük meg a<br />
harmadik évfolyamot. A 3. és 4. évfolyam több tanárral együtt Ausztriába ment, hogy ott folytassák<br />
tanulmányaikat. Ezt én nem vállaltam. Többször megkíséreltem a fronton való átkelést, hogy<br />
haza mehessek szüleimhez, de nem sikerült. Ekkor jelentkeztem katonai sorszolgálatra. Közölték<br />
velünk, hogy másnap bevetnek az oroszok ellen. Puska még soha nem volt a kezemben, ezért<br />
innen gyorsan megszöktem. Az angol rádió pontosan közölte a front állását és úgy döntöttem ennek<br />
ismeretében, hogy Gödöllőnél át tudok meni a fronton. Kerepesig sikerült csak vonattal mennem,<br />
onnan gyalog folytattam az utat Gödöllő felé egy magyarul rosszul beszélő új ismerősömmel.<br />
Amikor egy német járőrrel találkoztunk, újdonsült ismerősöm közölte velem, hogy ne féljek, mert<br />
fegyver van nála. Ennek használatára azonban nem került sor. Ismerősöm meghívott, hogy aludjak<br />
nála, hiszen reggelre megindul az oroszok támadása, és már is a front túlsó oldalán leszek. Így<br />
is történt. A szovjetek bejövetelénél ismerősöm folyékonyan beszélt orosz nyelven, elbúcsúzott<br />
tőlem és azóta sem láttam.<br />
Egyheti vasútépítő munka után két nap alatt értem haza Rakamazra. Egy hónap múlva<br />
suttogták, hogy írják össze a falu lakóit és elviszik őket malenkij robotra. A szüleim a pincébe<br />
rejtettek és az ajtó elé szekrényt toltak, a nővérem pedig szalmakazalba rejtőzött -20 fokos<br />
hidegben. Több, mint 300 embert vittek el, akik közül sokan meghaltak, közöttük a nagybátyám<br />
is.<br />
Negyvenöt tavaszán megkezdődött az oktatás, és 1946-ban abszolváltam. Haza<br />
utaztam, hogy otthon készülök fel a vizsgákra, hogy 1947 tavaszára megkaphassam az állatorvosi<br />
350
diplomát. Ez a hazajövetel majdnem végzetessé vált számomra. Egy este betörtek hozzánk,<br />
amit észrevettem, és a rabló után futottam. A kerítésnél sikerült elkapnom, mire ő kést rántott<br />
és hasba szúrt. A faluban lévő egyetlen öreg gépkocsival Nyíregyházára szállítottak, ahol éppen<br />
áramszünet volt, és az áramgerjesztés után tudtak csak az orvosok megoperálni. A májamba 13<br />
cm mélyen hatolt be a kés és már majdnem elvéreztem. Műtét közben a szívem megállt, de a<br />
szívembe kapott injekció után újból beindult. Két nap múlva izzadmányos mellhártyagyulladást<br />
kaptam, és hat hétig nem tudtam felkelni. Úgy legyengültem, hogy csak segítséggel tudtam<br />
járni. A diplomát ezért csak 1947 őszén tudtam megszerezni. A doktori disszertáció témakört a<br />
szülészeten kaptam - A magzatburok-visszatartás kezelése Bio-Bippel - címmel. A kísérleteket<br />
a mezőhegyesi tehenészetben végeztem, ahol brucellózis volt, de gumikesztyű nem. Ennek<br />
természetes folyománya volt, hogy szerológiai vizsgálaton megállapították nálam a brucella<br />
pozitivitást. Ugyanitt az állatkórházban végeztem gyakorlatot Détár János irányításával, amelynek<br />
később nagy hasznát vettem. Mezőhegyesen tanultam meg a sertések miskárolását is. 1949-ben<br />
megvédtem doktori értekezésemet.<br />
Csanádpalotán magánállatorvosként dolgoztam, majd 1950 tavaszán kineveztek<br />
Pitvaros községbe körzeti állatorvosnak, amelyhez Csanádalberti, Ambrózfalva és Nagyér<br />
községek tartoztak. A kis téeszek primitív körülmények között tartott állatainál rengeteg betegség<br />
fordult elő, amelyek okozói a tartási és takarmányozási hiányosságok voltak. Télen sertések<br />
fagytak meg és a Voldagsen paratífusz szedte áldozatait. Később hozzám csatolták a 18 km-re levő<br />
Királyhegyest is. Ezen a nagy területen később négy állatorvos dolgozott. Az Aujeszky-betegség<br />
is szedte áldozatait, közben a sertések fertőző gyomor és bélgyulladásával is kellett küszködnöm.<br />
Szinte minden betegség előfordult, amely a járványtan könyvben megtalálható volt. Akkor még<br />
ismeretlenek voltak állatorvosi használatban a mai hatásos antibiotikumok. Állománycseréről szól<br />
sem lehetett.<br />
A baromfiiaknál a baromfipestis okozott gondot. Végre megindult a háztájiba a H<br />
vakcinázás, és a nagyüzemben a brojlerek itatásos immunizálása. Az itatás ellenére a szállítás<br />
előtt erős náthás tünetek jelentkeztek az állományban, kevés elhullással. Az intézet megállapította<br />
a baromfipestist. Leöletés szóba sem jöhetett, hanem az állományt át kellett vészeltetni. Az<br />
ügyet tárgyalta a téeszvezetőség, és az elnök, aki egyben a község pártitkára is volt, kijelentette,<br />
hogy az ilyen állatorvosokat, mint én vagyok, géppisztollyal ki kellene irtani. Az estet jelentettem<br />
az akkori megyei főállatorvosnak, aki azt mondta: »Laci , ha én szembehelyezkedtem volna<br />
bármikor ezekkel a vezető kommunistákkal, már régen nem lennék itt.« Tudomásul vettem! Ezért<br />
szimpátiát mutatva fokozott társadalmi munkát végeztem. A Vöröskereszt tagja lettem. TIT tag,<br />
majd a Népfront tagja, később elnöke lettem. 16 éven keresztül voltam tanácstag. Téli időszakban<br />
8-10 előadást tartottam. Megvolt az eredménye! A Mezőgazdaság kiváló dolgozója címet kaptam<br />
a ragadós száj- és körömfájás elfojtásában végzett eredményes munkámért. Négy alkalommal<br />
kaptam pénzjutalmat jó munkámért. 1963-ban a makói járásban a tíz állatorvos között meghirdetett<br />
szocialista munkaversenyben második helyezést értem el. A mai fiatalok ezt már nem értik, hála<br />
Istennek.<br />
Édesapám egyházi gondnok volt Rakamazon, ahol kuláknak minősítették. A katolikus<br />
iskolák államosítása elleni szervezett tevékenysége miatt 3 évre ítélték.<br />
1973-ban építettem egy családi házat Szegeden, ahova a feleségem lányommal<br />
351
együtt beköltözött, hogy gimnáziumi tanulmányai idején együtt legyen vele. Én ingáztam Szeged<br />
és Pitvaros között, ami kétszer 60 km. A megyei főállatorvost kértem, hogy helyezzen közelebb<br />
Szegedhez. Így kerültem Röszkére és Mórahalomra második állatorvosként. 1982-ben nyugdíjba<br />
mentem. Mivel kevés volt a nyugdíjam, így a mórahalmi Vörös Október Tsz-szel szerződtem,<br />
ahol 700.000 pecsenyekacsát és kevés szarvasmarha állományt láttam el. 1983től 1992-ig voltam<br />
üzemi állatorvos.<br />
Szerettem a kisállatorvoslást, ezért üzemi állatorvos koromban az állatkórház<br />
igazgatójának engedélyével önkéntes gyakorlatokon vettem részt. 1990-től kezdve zajlott az élet<br />
a főosztályunk és az újonnan alakult kamara között. A közös tervek, problémák megbeszélésére<br />
az egyetemen állatorvosi kerekasztal értekezlete hívtak össze 1991. augusztus 10-11-re, amelyen<br />
részt vettem a Csongrád megyei nyugdíjas állatorvosok küldöttjeként. Hozzászólásomban<br />
hosszasan ecseteltem, hogy micsoda diszkrimináció az, hogy a nyugdíjas állatorvosok hivatalosan<br />
nem dolgozhatnak, holott más szakmákban ez természetes. Luxusnak tartottam a jól képzett,<br />
gyakorlattal rendelkező állatorvosok tudását csak úgy egy tollvonással sutba dobni. A határozat<br />
megszületett!<br />
A nyugdíjas állatorvosok is dolgozhatnak! Ezt én saját győzelmemnek tekintettem! Azt<br />
gondoltam, hogy minden rendben van. Ebben az ügyben 1991. szeptember 15-én, az egyetemen<br />
volt egy tanácskozás, ahol többször hozzászóltam, mert a Csongrád megyei kamara vezetősége<br />
úgy döntött, hogy csak azok a nyugdíjasok dolgozhatnak, akiknek van illetékességi területük. Nem<br />
nyugodtam bele a döntésbe. 1991. szeptember 11-én a Független Kisgazda Párthoz fordultam,<br />
1992-ben a Csongrád megyei kamarához, 1993. március 6-án dr. Nagy Attila főosztályvezetőhöz<br />
segítségért. Végül a Csongrád megyei kamara közgyűlésén hivatkoztam az 1989. évi XXXI.<br />
törvény 70/B. paragrafusára, mely szerint »A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a<br />
munkához és a foglalkozás szabad megválasztásához.« Ezek után dr. Szigeti Sándor igazgató<br />
főállatorvos úr helyt adott kérésemnek, és az ő segítségével biztosítva lett a nyugdíjasok kamarai<br />
tagsága, és ez által a magán-állatorvosi gyakorlata is.<br />
1992-től 1997-ig a Klinikus Állatorvosok Egyesülete Kisállat Szekciójának tagjaként<br />
részt vettem az egyetem szervezésében a World Small Animal Veterinary Association által<br />
szervezett kelet-európai országokban rendezett ötéves továbbképzési programban, melyben a<br />
világ jelentős szaktekintélyei oktattak, és beszámoltak a kisállatpraxis legújabb eredményeiről.<br />
1998-tól Mórahalmon magánrendelőt tartottam fenn, majd Szegeden is megnyitottam egy<br />
kisállat rendelőt, kamatoztatva a nemzetközi továbbképzésen szerzett új ismereteket. Nagyon<br />
szerettem a sebészetet. Több császármetszést és legalább 40 bendőmetszést végeztem hosszú<br />
pályafutásom alatt. 2002. májusában kórházba szállítottak vastagbél perforáció miatt. Hat napig<br />
gépi lélegeztetésen voltam, majd négy hónap múlva újabb műtéten estem át, így kénytelen voltam<br />
rendelőimet bezárni. Hat hónap után már ismét dolgoztam.<br />
A Tisza szermese vagyok. Valamikor gyakran átúsztam, és csónaktúrákon vettem részt.<br />
Ma már ennek vége. Néhány nyugdíjas barátommal rendszeresen összejövünk, megbeszéljük az<br />
aktuális politikai, szakmai, családi és egyéb eseményeket. A baráti kör sajnos eltávozások miatt<br />
egyre szűkül.<br />
A munkák végzésében feleségem volt segítségemre. Jött velem házról-házra, végezte az<br />
352
adminisztrációs teendőket, besegített a baromfioltás végzésébe, a havi jelentések elkészítésébe, a<br />
gépeléseket ő végezte, egyáltalán ő volt az adminisztrátorom, a beteg-bejelentések koordinátora.<br />
Az Ő segítsége nélkül csak félkarú óriás lehettem volna. Szombaton, vasárnap és ünnepnapon<br />
is otthon kellett tartózkodnunk, mert abban az időben ügyeleti szolgálat nem volt. Így maradt az<br />
éves szabadság, amikor háromévente külföldre utazhattunk, vagy a Balatonra mentünk nyaralni.<br />
Lehetőségeinkhez mérten bejártuk Nyugat-Európa összes országát.<br />
Egyetlen lányom van, aki érettségi után fogorvosira jelentkezett, de értelmiségi<br />
származása miatt nem vették fel, helyhiányra hivatkozva elutasították. Elvégezte a gyógyszerészeti<br />
egyetemet, majd gyógynövény és drogéria üzletet nyitott Szegeden. Később az orvosokkal<br />
együtt elvégezte a hivatalosan engedélyezet természet-gyógyászati képzést. Van egy gyönyörű<br />
rendelője Szegeden, ahol gyógyszerészeti ismereteit ötvözve a természetgyógyászattal, alternatív<br />
gyógyászatot végez. Itt megtalálta az általa rég óhajtott gyógyításhoz vezető utat. A szegedi<br />
tévében már többször tartott ismeretterjesztő előadást.<br />
Most, nyolcvannegyedik életévemben az állatorvoslással kapcsolatos fizikai és szellemi<br />
tevékenység segít a továbbélésben. Sikerélményt, örömet és önbecsülést ad. Ez részemről már<br />
nem is munka, hanem kényelmes szórakozás, hobbi. Hála Istennek, jó egészségben és örömmel<br />
folytatom mindkét rendelőmben kedvenceim gyógyítását mindaddig, amíg a gondviselés erre<br />
lehetőséget ad.<br />
Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 1. 56-57.<br />
353
Nyugalom, béke, szeretet és megelégedettség van szívemben és lelkemben<br />
<strong>Dr</strong>. Belle László<br />
Nyugalom, béke, szeretet és megelégedettség van szívemben<br />
és lelkemben - írja <strong>Dr</strong>. Belle László.<br />
„1928. április 19-én születtem Csengerújfaluban, valójában Ura<br />
községben, Tiszatanyán, ahol édesapám gazdatiszt volt. Szüleim Erdélyből<br />
származnak, a Kolozsvár melletti Ajtonból, illetve Marosvásárhelyről.<br />
Elemi iskoláimat Csengerben és Sárospatakon, a gimnáziumot Makón,<br />
Sárospatakon és Mohácson végeztem, és ott is érettségiztem ’46-ban.<br />
1938-tól 1944-ig internátusban laktam, ehhez édesapám szigorúan<br />
ragaszkodott - azóta is hálás vagyok neki! Iskolai vándorlásaim édesapám<br />
kényszerű munkahely változtatásaival függtek össze. A gimnáziumi időszak változatos, szép<br />
élményei mellett két megrázó eseményt is átéltem.<br />
Sárospatakon, 1939 őszén lengyel menekültek vonultak át megpakolt gépkocsikon,<br />
végeláthatatlan sorban. 12 éves kis diákként döbbenten néztük, hogy menekítik egy élet<br />
munkájának eredményét. Mohácson, 1944. március 20-án, a német megszállás másnapján, a<br />
nyitott osztályablakok egyikéből valaki hangosan felkiáltott: »Jön a vaddisznó!« (ez Környei tanár<br />
úr beceneve volt). Ugyanekkor az ablakok alatt vonult el egy SS járőr, köztük magyarul is tudókkal.<br />
A vaddisznó-kiáltást magukra vették, azonnal feljöttek a mi osztályunkba, és géppisztolyos<br />
fenyegetéssel és kiadós pofozással - melynek és is szenvedő alanya voltam - vettek elégtételt vélt<br />
sérelmükön. Ennyivel megúsztuk.<br />
Édesapám - Trianon miatt - magyarországi nagybátyjához jött át, aki anyagi támogatást<br />
adott továbbtanulásához. Vágya az volt, hogy állatorvos legyen, de a négyéves tanulmányi idő<br />
miatt, szemben a pallagi Gazdasági Akadémia 3 évével, ez utóbbi javára kellett döntsön. Végzés<br />
után különböző gazdaságokban dolgozott, ahol én már 9 éves koromban vékonyka karommal<br />
sertés fialásoknál többször is sikeresen segédkeztem. Ezen élmények hatására határoztam el,<br />
hogy állatorvos leszek, és emellett mindvégig kitartottam!<br />
Egyetemi tanulmányaimat 1946-ban kezdtem el és 1951. december 4-én avatott<br />
állatorvossá Kotlán professzor úr, 2001. novemberében pedig az aranydiplomát vehettem át.<br />
Az egyetemi évekről és életről, a tanulmányokról és vizsgákról mindannyian sokféle emléket<br />
őrzünk. Szeretettel emlékezem Kovács Jenő, Sályi, Bölcsházy, Manninger, és legfőképpen Mócsy<br />
professzorainkra, akik kiváló előadásaik közben és mellett nagy gondot fordítottak a tisztességes<br />
emberi, orvosi magtartásra, nevelésünkre is.<br />
Egyetemi éveim alatt sorozatos káderezések és egyéb zaklatások ellenére a kizárást<br />
elkerültem. Ezt talán annak is köszönhetem, hogy minden - változó gyakorisággal kért -<br />
önéletrajzomat indigóval írtam, így azok összevetésekor nem találtak ellenmondást. A kötelező<br />
társadalmi munkát az évfolyam kultúrcsoportjában vállaltam. A békekölcsön jegyzésére buzdító,<br />
házról házra vonuló brigádunk „előadásainak” női szerepeihez a Rózsák teréről, az óvónőképzőből<br />
kaptunk erősítést. Ez olyan jól sikerült, hogy akkori partnernőm 56 éve, még ma is »erősít«<br />
354
engem.<br />
Avatásom után a minisztérium Szabolcs-Szatmár megyébe irányított. Állatorvosi<br />
tevékenységemet 1951. december 17-én kezdtem meg gyakornokként Nyíregyházán. Pár hét<br />
múlva Vállaj községbe vezényeltek fekvőbeteg kollégánk helyettesítésére, a szakma tanulására.<br />
1952. márciusában Vencsellő községi székhellyel neveztek ki körállatorvossá. A körzethez a Tisza<br />
mentén hat község tartozott. A körzet később négy, majd három községre csökkent…<br />
A körzet döntően szarvasmarha-tenyésztő, -hízlaló, -igázó volt, kevesebb sertéssel<br />
és egyéb haszonállattal. Az akkor még »egyszál bél« huszonéves fiatalembert kíváncsian,<br />
várakozva, szeretettel fogadtak az állattartók és a községek vezetői is.<br />
Az idő tájt, még bizonyos babonákkal, különféle kuruzslásokkal, laikus herélőkkel, ellető<br />
emberekkel is meg kellet birkóznom.<br />
Szakmánkon belül a belgyógyászat, a szülészet-meddőség, a járványtan és a<br />
gyógyszertan voltak a kedvenceim. Szívesen és rendszeresen boncoltam. A szülészeti és<br />
szaporodás-biológiai beavatkozások viszonylag gyors sikerei hamar átsegítettek a kezdeti<br />
nehézségeken és jól megalapozták az ott eltöltött másfél évtized szakmai elismerését, az<br />
állattartók, a lakosság szeretetét, megbecsülését. A jelentősebb járványok elkerülték azt a térséget,<br />
de például a tuberkulin pozitív egyedek fülének »kicsikkantása« ellenérzést, olykor tartós haragot<br />
váltott ki egyes gazdákból.<br />
Már az első télen ismeretterjesztő előadásokat tartottam a gazdáknak. Szívesen,<br />
érdeklődve és estéről-estére nagyobb számban jöttek, mígnem a negyedik alkalommal megjelent<br />
a politikai hatalom járási képviselője, félre állított és el kezdte a téesz-agitációt… Soha többé nem<br />
tudtam így összegyűjteni az embereket.<br />
Ezen időszak ismétlődő eseményei voltak a kirendelések, amelyekben bőven volt<br />
része minden gyakorló állatorvosnak. Egyik alkalommal a napi ellenőrzéseink után beszámoltunk<br />
dr. Kardeván László, járványügyi ellenőrző főállatorvosnak a tapasztalatainkról és a lakossági<br />
kérésekről. Már a hatodik-hetedik kolléga is úgy referált, hogy a feltett kérésre nemleges választ<br />
adott. Ekkor hangzott el Kardeván doktor indulatos kijelentése: »Ha minden kérésre csak nemet<br />
tudok mondani, akkor nem állatorvosokat, hanem rendőröket kellene erre a feladatra kirendelni!«<br />
− ez a szemlélet megragadott, ugyanis mindig keresni kell a megoldási lehetőségeket az adott<br />
szakmai és jogszabályi keretek között.<br />
A vencsellői időszakomból meg kell emlékeznem dr. Lányi <strong>Imre</strong> járási főállatorvosról,<br />
aki atyai jó barátként nevelgetett bennünket, türelmesen, jó szóval nyesegette hibáinkat, valamint<br />
dr. Huber Pál megyei szakállatorvosról, aki minden esetben megjelenésével nyugalmat árasztott<br />
maga körül. Tréfás megjegyzését: »Papa, − vagy apafej − a magját mindennek meg kell hagyni,<br />
hogy majd később is megéljenek az állatorvosok!« gyakran emlegette.<br />
Katalin leányunk, 1953-ban, Zsuzsanna 1954-ben született. Éveik előrehaladtával<br />
- a továbbtanulásuk gondjai miatt - egyre inkább előtérbe került a munkahely-változtatás<br />
szükségessége. Mivel feleségem debreceni, erre a városra esett a választásunk. <strong>Dr</strong>. Hengi Rezső,<br />
az akkori megyei főállatorvos elfogadta jelentkezésemet, és így 1966. január 1-től a megyei<br />
mezőgazdasági osztályon mint gümőkór-mentesítő állatorvos kezdtem meg a munkát.<br />
355
Gyermekkoromtól kezdve gondolataimban a gyakorló állatorvosi pályára készültem és<br />
14 éven keresztül - ne tűnjön szerénytelenségnek - azt sikeresen végeztem is. Annak egyik napról<br />
a másikra való abbahagyása - bár önszántamból történt - lelki válságot, és nem kevés anyagi<br />
nehézséget okozott. A »gyógyulást« a családi harmónia mellett a főnöki bizalom, segítség, a jó<br />
kollegiális és szakmai környezet és a munka hozta meg. Ez utóbbinak a vezérgondolata az lett<br />
és maradt is, hogy állatorvosi hivatásunkat az íróasztal mellől is lehet jól segíteni és szolgálni<br />
nemcsak a gyakorló állatorvosi munkával.<br />
1967 őszén a körülmények váratlanul úgy alakultak, hogy az akkor létrehozott állategészségügyi<br />
állomás igazgató-helyettesévé neveztek ki.<br />
<strong>Dr</strong>. Hengi Rezső, igazgató főállatorvossal együtt nagy gondossággal állítottuk össze<br />
a központi kiváló kezdő csapatot: dr. Burai István (szarvasmarha, juh), dr. Martonosi Árpád<br />
(sertés), dr. Szalay Gyula (baromfi, hal, méh), dr. Tanyi János (élelmiszer-higiénia), dr. Rénes <strong>Imre</strong><br />
(laboratórium), dr. Páli Márton (állatkórház).<br />
<strong>Dr</strong>. Hengi Rezsőt 1972. szeptemberében a Debreceni Állategészségügyi Intézet<br />
igazgatójává nevezték ki, ugyanakkor engem az állomás igazgatójává.<br />
Az ország keleti határán lévő négy megyét - nem véletlenül - minősítette főosztályunk<br />
»pajzs megyéknek«, hiszen számos arról érkező járványnak voltunk szenvedő alanyai.<br />
A »pajzs« általában jól működött. A nagy kivétel 1972. szeptember végén volt, amikor is<br />
első nap egyszerre 4 községben, a harmadik napon már 16 településen állapítottuk meg a ragadós<br />
száj- és körömfájást. Ez »átlyukasztotta a pajzsot«, és nagyon kemény, keserves munkával<br />
teli hónapokat hozott nemcsak szolgálatunknak, hanem a gazdaságoknak, a lakosságnak a<br />
védekezésben és felszámolásban, valamint az élet újraindításában.<br />
Az állomás szakmai munkájának sokszínűsége, az általában váratlanul jelentkező<br />
ismert és az addig nálunk ismeretlen fertőző és parazitás betegségek kártételeinek csökkentése és<br />
lehetséges felszámolása, a mentesítési programok szervezése, végrehajtása, a termelő, feldolgozó<br />
üzemekkel való korrekt együttműködés kialakítása teljes körűen kitöltötte mindennapjaimat. A<br />
szinte felsorolhatatlan mennyiségű szakfeladat megoldása mellett az ismétlődő kisebb-nagyobb<br />
járási (kerületi) átszervezések, intézményi összevonások majd szétválások, létszámcsökkentések<br />
végrehajtása sok gondot és álmatlan éjszakákat okozott.<br />
Mindezeket a feladatokat csak úgy tudtam eredményesen és talán jól, kevés haragossal<br />
és sértődéssel végrehajtani, a kitűzött főhatósági céloknak megfelelően, hogy mindvégig<br />
érezhettem és élvezhettem a mindenkori főosztályvezetőknek - dr. Kádár Tibor, dr. Dénes Lajos,<br />
dr. Glózik András - és munkatársaiknak a megye vezetőinek és nem utolsó sorban közvetlen<br />
munkatársaimnak, a megye állatorvosainak egyetértő segítségét.<br />
1981-ben állomásunk elnyerte a MÉM Kiváló Intézménye címet.<br />
Az állami és üzemi alkalmazásban levő állatorvosok aránya az egyharmad-kétharmad<br />
szinten állandósult, de az állomás általános szakfelügyeleti munkájában ez nem okozott zavart,<br />
sőt, az üzemek vezetőivel sikerült olyan kapcsolatot kiépíteni, hogy szívesen fogadták azt. Az<br />
évek során egyre több gazdaság kérte, hogy állattenyésztését, állategészségügyi helyzetét<br />
teljes körűen »világítsuk át«. A személyi kérdések megoldásához is rendszeresen igényelték a<br />
356
közreműködésemet.<br />
Vezetői munkámban munkatársaimtól elsősorban a szakmai megbízhatóságot vártam<br />
el. Mindig bosszantott, ha a feladatok meghatározásakor vagy végrehajtásuk közben egyesek első<br />
reakciója az volt, hogy ezt nem lehet végrehajtani, megoldani. Bosszantott a »kifelé mutogatás«,<br />
a kibúvókeresés, amikor mások - esetleg hibás - magatartására utaltak. Komolyan is vehető<br />
»jelszóvá« vált: Álljunk görbén, beszéljünk egyenesen!<br />
1974-ben az Állatorvostudományi Napokon A száj- és körömfájás elleni védekezés<br />
társadalmasításának tapasztalatai címen, 1982-ben Az állategészségügyi állomások termelést<br />
segítő szerepe címmel tartottam előadást. (Ez utóbbiban társszerzők voltak dr. Fehér József és<br />
dr. Kovács Gyula igazgató társaim).<br />
A Debreceni Agrártudományi Egyetemen dr. Szovátay György professzor úr felkérésére<br />
előadásokat tartottam az állat-egészségügyi állomások feladatairól, az állat-egészségügyi<br />
igazgatás aktuális kérdéseiről. Az egyetem 1986-ban címzetes. docens címmel honorálta<br />
munkámat.<br />
Hasznos munkának bizonyult a járási, városi vezetők évenkénti rendszeres<br />
tájékoztatása is. Mindig szeretettel és szívesen foglalkoztam a fiatalokkal. Megyénkből az<br />
egyetemünkön tanulókat már harmadéves koruk után beszélgetésre hívtam, szerveztem későbbi<br />
elhelyezkedésüket.<br />
A nyugdíjas-találkozók, az állatorvosözvegyek nőnapi meghívása, vendéglátásuk,<br />
emlékezéseik kedves, színes események voltak.<br />
1977-ben megszereztem az állat-egészségügyi igazgatási, szervezési szakállatorvosi<br />
diplomát. Kollégáim számára igyekeztem biztosítani a szakállatorvosi képzésben való részvételt.<br />
A havonkénti megyei továbbképzéseken túl megszerveztük az ötnapos bentlakásos, valamint<br />
kipróbáltuk az egyhetes állomás központi kiscsoportos (4-5 fő) képzést is. Ez utóbbi, bár rendkívül<br />
hasznosnak tűnt, nagyon időigényesnek bizonyult, ezért nem folytattuk.<br />
A »pajzs« erősítése érdekében igyekeztem jó munkakapcsolatot kiépíteni a<br />
szomszédos Bihar megye mindenkori szolgálatvezetőjével. Emberileg nagyon kedvesek, de a<br />
szakmai információik rendkívül szegényesek voltak, ezért más, sajátos módszerrel igyekeztünk<br />
információkhoz jutni (az »ügyeletes turistákkal«).<br />
Állatorvosi küldöttség tagjaként részt vettem a thessaloniki, a moszkvai és a montreali<br />
állatorvosi világkongresszusokon és egy kubai tapasztalatcserén. Nagy élmény volt 1974-ben bő<br />
két hetes mongóliai szakmai felderítői kiküldetésem (dr. Rákóczi István és dr. Takács Kálmán<br />
kollégákkal), melynek célja az ottani szolgálat szervezeti, felügyeleti, járványvédelmi rendjének,<br />
az állatvágás és -feldolgozás mikéntjének megismerése volt.<br />
37 év szolgálatom alatt sok szép kitüntetésben részesültem. 1973-ben a Munka<br />
Érdemrend arany fokozatát, nyugállományba vonulásomkor az Április Negyedike érdemrendet<br />
kaptam meg. Közben Kiváló Munkáért kitüntetéseket négy alkalommal, a 20 éves Honvédelmi<br />
Érdemérmet, 1984-ben a Magyar Agrártudományi Egyesület Hutÿra-emlékérmét, a MAE Pro Re<br />
Rustica Promovenda emlékplakettet, a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa (TOT) Kiváló<br />
Termelőszövetkezeti Munkáért plakettet és kitüntető jelvényt kaptam.<br />
357
Feleségem a gyermekeink felnevelését követően, több, mint húszéves lelkes és<br />
lelkiismeretes óvónői munka után nyugalomba vonult.<br />
Katalin lányunk a debreceni egyetemen végzett vegyész, és rendkívüli hallgatóként<br />
laboratóriumi szakállatorvos is. Másfél évtizedes állategészségügyi intézeti munkaviszonya a<br />
90-es évek elején kényszerűen megszűnt. Vidékre költöztek, jelenleg biztosítási üzletkötő. Férje<br />
farmerkedik, sajnos kevés sikerélménnyel.<br />
Zsuzsanna lányunk magyar-ének szakos tanár, elvégezte az ELTE könyvtár szakot is,<br />
és most ez a fő foglalkozása. Férje informatika tanár a Debreceni Egyetemen. Judit és László<br />
unokáink egyetemi hallgatók, közgazdaságtan és biológia szakokon. (Sajnos senki nem lépett a<br />
nagyszülők, szülők nyomdokába.)<br />
Hosszú fáradságos munkával, sikerekkel - olykor kudarcokkal tűzdelt - alapvetően<br />
szerencsés és hivatalosan is sokszor elismert pályafutásom legfőbb segítője harmonikus,<br />
szeretetteljes családi életet biztosító feleségem megértése, támogatása, gyermekeink és unokáink<br />
szorgalma és ragaszkodása volt és az ma is.<br />
Hatvanadik évemet elérve bejelentettem főnökeimnek, hogy nyugdíjba kívánok menni.<br />
Korábbi szándékomban megerősített Ovidius megállapítása, mely szerint: »Hidd nekem el, jól élt,<br />
ki tudott jól visszavonulni, Mert ki-ki éljen csak sorsa határai közt«.<br />
Még egy évet vállalnom kellett, így 1989 végével mentem nyugdíjba.<br />
»Levezetésképpen« még tizenegy évig a gyógyszertan iránti nosztalgiámat egy<br />
gyógyszerforgalmazó cégnél éltem ki szaktanácsadóként.<br />
Azóta csak kertészkedem, olvasgatok, és barátkozom a fával és gyökerével, mint<br />
barkácsolásaim alapanyagával. Ma már a szakmai információáramlás szinte teljes hiányát is<br />
»fájdalommentesen« tudomásul veszem.<br />
Persze jót és rosszat lehetne még írni minden életszakaszról, de így is túl hosszan<br />
untattam sorsommal a kedves Olvasót. Legyen elég végezetül annyi, hogy nyugalom, béke,<br />
szeretet és megelégedettség van szívemben, lelkemben, egészségi állapotom »időarányos«, és<br />
ezt kívánom minden kor- és sorstársamnak.<br />
Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 1. 57-59.<br />
358
Legfontosabb számára a család<br />
<strong>Dr</strong>. Karasszon Dénes<br />
<strong>Dr</strong>. Karasszon Dénes tanár úrral akkor kerültem közelebbi<br />
kapcsolatba, amikor a Magyar Orvosírók és Képzőművészek Körének<br />
XXIII.-ik találkozóját 1998-ban megnyitotta. Csodálkoztam, hogy<br />
állatorvosként a vezetőség tagja között foglal helyet, és őt kérték fel erre<br />
a megtisztelő feladatra. Ott tudtam meg, hogy a Magyar Orvostörténelmi<br />
Társaság elnöke. Azóta minden évben találkozunk ezen a háromnapos,<br />
kedves rendezvényen. Több alkalommal kértem, hogy egy curriculum vitaet<br />
írhassak róla az Állatorvosi Kamarai Hírek című lapban, de ezt ő mindig<br />
elhárította azzal, hogy az életmű még nincs befejezve, majd ha elmúlik<br />
80 éves, akkor beszélhetünk élete munkásságáról. A mű ma sincs befejezve, mert mindannyiónk<br />
örömére fiatalos lendülettel dolgozik, de betöltötte nyolcvanadik életévét. Ígéretéhez hű maradt,<br />
és nyolcévi várakozás után az alábbi beszélgetés zajlott le közöttünk.<br />
Karasszon Dénes Budapesten született 1925. július 27-én. Középiskoláit a sárospataki<br />
református gimnáziumban, egyetemi tanulmányait Budapesten, az egyetemi állatorvosi karon<br />
végezte. Oklevelének megszerzése (1948) után az Adatok a lóagyvelő plexus chorioidesának<br />
epithelsejtjeiben található zárványok ismeretéhez című inaugurális disszertációjával egyetemi<br />
doktori címet szerzett (1949). Doktori munkája életre szólóan elkötelezte az állatorvosi<br />
neuropatológia tanulmányozására. A Hortobágyi Állami Gazdaságban töltött egy év után a<br />
Phylaxia Állami Oltóanyagtermelő Intézet állományába lépett, itt a kórbonctani és bakteriológiai<br />
diagnosztikai laboratórium vezetésére kapott megbízást. Mikro- (hiszto-) technikai ismereteit az<br />
Országos Ideg- és Elmegyógyintézet agyszövettani laboratóriumában kiegészítve kapcsolódhatott<br />
be Környey akadémikusnak, a pécsi egyetemi ideg- és elmegyógyászati klinika igazgató<br />
professzorának a sertés-poliomyelitis (fertőző sertésbénulás) kísérletes- és összehasonlító<br />
neuropatológiai kutatásaiba.<br />
A Phylaxia diagnosztikai tevékenységének FM. rendelettel történt megszüntetése<br />
után a Kaposvári Állategészségügyi Intézet kórbonctani-kórszövettani osztályának vezetőjévé<br />
nevezték ki, ebből a beosztásból kapott meghívást - Környey professzor ajánlására - az Országos<br />
Közegészségügyi Intézetben megindult, a gyermekbénulás ellen termelt hazai oltóanyagok<br />
majmokon végrehajtandó kipróbálásának, ártalmatlansági próbájának végzésére. Szakismereti<br />
kiegészítésére a bécsi Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként dolgozhatott a Wiener Institut<br />
für Neurologie-ben, valamint - az intézetek közötti szoros együttműködésnek köszönhetően -<br />
több alkalommal is Moszkvában a Csumakov vezette Össz-szövetségi Tudományos Akadémia<br />
Poliomyelitis és Vírus-Encephalitisek Kutató Intézetében. Ez időszak alatt végzett munkájának<br />
eredményei között említést érdemel a Pathohistological examination of the neurovirulence of Sabin<br />
attenuated poliovirus strains on monkeys című tanulmánya, melyben a 3-as típusú vakcinatörzs<br />
- azóta sokszorosan beigazolódott - fogyatékosságaira hívta fel a figyelmet (in J. Weissfeiler<br />
(ed.): The Control of Poliomyelitis by Live Poliovirus Vaccine. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961.).<br />
Erre az időszakra esik az immunofluoreszcens vizsgáló eljárás bevezetése a hazai víruskutató<br />
359
munkába. Ez irányú kutatásainak egyik korai eredménye lett munkatársával, Bodon Lászlóval,<br />
az MTA Állategészségügyi Kutató Intézet kutatójával együttműködésben kidolgozott módszere<br />
a szövettenyészetben citopatogén hatás nélkül szaporodó sertéspestisvírus világviszonylatban<br />
elsőként végzett immunszerológiai kimutatására (Karasszon D., Bodon L.: Demonstration of<br />
the swine fever vírus in tissue culture by immunofluorescence, Acta Microbiologia Hungarica,<br />
1963. 10. 287-291.). Eljárásuk - némi egyszerűsítéssel - a mai vírusdiagnosztika rutin vizsgáló<br />
eljárása lett, a szerzők nevét hazai és külföldi tan- és kézikönyvek idézik. Ezek után készítette<br />
el és védte meg Tanulmányok az inapparens vírusfertőzések kórszövettana köréből (1965)<br />
című MTA kandidátusi disszertációját, és nyerte el vele az állatorvos-tudomány kandidátusa<br />
tudományos fokozatot. Immunofluoreszcens vizsgálatait folytatva a továbbiakban Tariska István<br />
akadémikus kutató csoportjához csatlakozva Mázló Mária munkatársával közösen a subacut<br />
sclerotizáló panencephalitisben (SSPE) elhunytak agyvelejében vizsgálták a kanyaró-vírusantigén<br />
jelenlétét, és feltérképezték annak histo-topographiai megoszlását, majd a predilectios helyek<br />
meghatározásával segítették elő a célzott biopsziás diagnosztikai vizsgálatok sikerét.<br />
A továbbiakban az MTA Központi Kémiai Kutató Intézet anyagi támogatását megnyerve<br />
neurológiai kutató laboratóriumot létesített. Hazánkban elsőként alkalmazott az állatorvosi<br />
neurológiai diagnosztikában elektroencefalográfiás (EEG) vizsgálatokat. Bevezette az EEG<br />
vizsgálati eljárást a kutyák epilepsziás megbetegedéseinek diagnosztikájába, ezt felhasználva<br />
sikeres görcsgátló kezelési stratégiát dolgozott ki. Ugyancsak kidolgozta a vakvezető kiképzésre<br />
szánt kutyák epilepszia kizárását célzó előzetes szűrővizsgálatát. Diagnosztikai laboratóriuma a<br />
Vakvezető Kutyakiképző Iskola kereti között napjainkban is folyamatosan működik. Ugyancsak<br />
figyelemre méltó vizsgálatokat végzett nagyüzemi állatállományokban tömegesen előforduló,<br />
nem csekély gazdasági károkat okozó magatartási rendellenességek gyakoriságának statisztikai<br />
felmérésére. Vizsgálatainak eredményeit szakfolyóiratokban (Magyar Állatorvosok Lapja) közölte.<br />
Népszerű ismeretterjesztő közleményei a kutyák epilepsziás megbetegedéseiről, a macskák<br />
lelkivilágának rejtelmeiről a Kutya, illetve a Macska Magazin című lapokban cikksorozatként<br />
jelentek meg.<br />
Előadóként vett részt több hazai és külföldi neuropatológiai kongresszuson és<br />
konferencián. Egyik alapító tagja a Magyar Neuropathológiai Társaságnak, munkássága<br />
elismeréseként a Nemzetközi Neuropathológiai Társaság is tagjai közé választotta.<br />
Szakmai működése mellett érdeklődése korán fordult az orvos-, és az attól<br />
elválaszthatatlan állatorvos-történelem tanulmányozása felé. Érdeklődése kielégítéséghez<br />
nélkülözhetetlen segítséget és támogatást kapott a Magyar Orvostörténelmi Társaságtól, mely<br />
hazai és külföldi előadások tartására, magyar és idegen nyelvű kongresszusi szereplésekre és<br />
szakirodalmi működésre széleskörű lehetőséget biztosított. Tagja lett a társaság vezetőségének,<br />
majd két cikluson keresztül a főtitkári-, alelnöki-, utóbb - ugyancsak két ciklusra terjedően - az<br />
elnöki tisztet is reá ruházták. Ennek leteltével a társaság tiszteltbeli elnökévé választották meg.<br />
Orvos- és állatorvos-történelmi kutatásainak eredménye az MTA tudományos doktori<br />
fokozat elnyerése, eddig hat könyv, számos könyvfejezet és folyóirat-közlemény.<br />
360
KÖNYVEK:<br />
1) Hutÿra Ferenc. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1975. 160 p.<br />
2) A Concise History of Veterinary Medicine. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.<br />
458 p.<br />
3) Csaba B. társszerzővel: Az immunológia magyar mesterei = Hungarian<br />
masters of immunology. NOVORG, Budapest, 1992. 197 p.<br />
4) Marek József. OPKM, Budapest. 2003. 94 p.<br />
5) Sternegg M. és Zinszky J. társszerzőkkel: Billroth műtőjétől az Erzsébet<br />
Kórház igazgatói székéig. Szt. István Társulat, Budapest. 2004. 197 p.<br />
6) A magyar állatorvoslás kultúrtörténete I.-II. Magyar Tudománytörténeti<br />
Intézet, Piliscsaba, 2005. 456 p.<br />
FONTOSABB KÖNYVFEJEZETEK:<br />
1) Állatorvosi felsőoktatásunk története. In: Holló F. (szerk.): 200 éves a magyar<br />
állatorvosi felsőoktatás 1787-1987. Mezőgazdasági Könyvkiadó., Budapest,<br />
1987. pp 1-120.<br />
2) Hőgyes Endre 1847-1906. In. Antall J., Birtalan Gy., Schultheisz E. (szerk.):<br />
Historia Medica Hungarica. Medicina, Budapest, 1988. pp. 56-58.<br />
3) A kórházak helye, szerepe és jelentősége a civilizáció fejlődésének<br />
történetében. In: Ajkay Z. et al.: A magyar kórházügy. Budapest, 1995. pp.<br />
11-34.<br />
4) Geschichtsformende Bedeutung der Medizin. In: Donnert. E. (Hrsg.): Europa<br />
in der frühen Neuzeit. Bd. III: Aufbruch zur Moderne. Böhlau Verl., Köln, Wien,<br />
1999. pp. 603-613.<br />
5) Medico-historical aspests of the foundation and decelopment of Universiteies.<br />
In: Szögi L., Varga J.: Universitas Budensis 1395-1995. Budapest, 1997.<br />
6) The place, role and importance of veternary history in the history of sciences,<br />
culture and arts. In: Historia medicinae veterinariae, 2002. 27. 1/4. (Dincer,<br />
F: Veterinary Medicine Historical Approachess. Ankara Univ. Press, Ankara,<br />
2002.) pp. 11-23.<br />
7) Hermeneutikai problémák az orvostörténeti kutatásban. In: Vizi E. Sz. és<br />
mtsai (szerk.): Ditor ut ditem. MATI, SOMKL, SOTE, Piliscsaba, 2003. pp.<br />
263-268.<br />
8) 19 életrajz (Fodor József, Hőgyes Endre, Hutÿra Ferenc, Magyary-Kossa<br />
Gyula, Lenhossék Mihály Ignác, Lenhossék József, Lenhossék Mihály, Bene<br />
Ferenc, Thanhoffer Lajos, Tangl Ferenc, Scheuthauer Gusztáv, Marek József,<br />
Liebermann Leó, Aujeszky Aladár, Tomcsik József, Sauer Ignácz, Rátz István,<br />
Fenyvessy Béla, Detre László). In: Kapronczay K., Vizi E. Szilveszter (szerk.<br />
361
): Híres magyar orvosok I-IV., Galenus, Budapest, 2000-2003.<br />
9) Az állatorvoslás története dióhéjban. In: P. Tóth Gy. (szerk.): A család<br />
állatorvosa. Kossuth Kiadó, Budapest, 2004.<br />
10) Főmunkatársa a Gallyas Cs. És Holló F. által szerk. Állatorvosi értelmező<br />
szótárnak. Mezőgazd. Kiadó, Bp., 1984. 863 p.<br />
Szerkesztő-szerzőtársa a Magyar Tudólexikonnak (Better-MTESZ-OMIKK, Budapest,<br />
1997, ), a Magyarország járványtörténete című fejezet szerzője a Magyar Katolikus Lexikon VII.<br />
kötetében (Szt. István Társulat, Budapest, 2003.)<br />
FACSIMLÉK közül kiemelést érdemel:<br />
Magyary-Kossa Gy.: Magyar orvosi emlékek, 5-ik kötettel kiegészített hasonmás kiadás.<br />
MOKT, Budapest, 1994-1995.<br />
SZAKKÖZLEMÉNYEK:<br />
Hazai és külföldi periodikákban magyar és idegen nyelveken megjelent tanulmányainak<br />
száma (könyvismertetések, referátumok, kommentárok, népszerű ismeretterjesztő cikkek nélkül)<br />
összesen 220. Közülük külön említést érdemel A short history of microbiology in Hungary fron the<br />
beginning to 1951. Acta Mikcrobiologica et Immunologica Hungarica, 2001. 48. 3-4. 601-613.,<br />
Korszakok és irányzatok az immunológia fejlődéstörténetében. In: MTA Közgyűlési előadások<br />
2000. május. II. köt. Budapest, 2001. pp. 793-799., Demográfiai mutatóink történelmünk korszakai<br />
szerinti ingadozásai -orvostörténelmi megvilágításban. In: Faragó T., Őri P. (szerk.): A KSH<br />
Népességtudományi Kutatóintézetének 2001. évi évkönyve. KSH, Budapest, 2001. pp. 415-422.<br />
KÖZÉLETI SZEREPLÉSE:<br />
A Magyar Orvostörténelmi Társaságnak vezetőségi tagja, alelnöke, 2 cikluson át<br />
főtitkára, majd ugyancsak 2 cikluson át újraválasztott elnöke, jelenleg tiszteltbeli alelnöke, az MTA<br />
Élettudománytörténeti Munkabizottságának elnöke, az MTA Orvostörténeti Munkabizottságának<br />
társelnöke, az MTA Agrártörténeti és Faluszociológiai Bizottságának tagja. Az Orvostörténeti<br />
Közlemények, valamint az Agrártörténeti Szemle szerkesztőbizottságának tagja. A Magyar<br />
Állatorvos-történeti Társaság alapító elnöke, tagja a Nemzetközi Orvostörténeti Társaságnak, a<br />
Nemzetközi Állatorvos-történeti Társaságnak, a Nemzetközi Egyetem-történeti Társaság magyar<br />
nemzeti bizottságnak, alapító tagja a Magyar Neuropathológiai Társaságnak, tagja továbbá a<br />
Nemzetközi Neuropathológiai Társaságnak, a Magyar Ideg- és Elmeorvosok Társaságának és a<br />
Magyar Egészségügyi Társaságnak. Az állatorvos-tudomány kandidátusa (1967), doktora (1991),<br />
aranydiplomás állatorvos (1998). Az Állatorvostudományi Egyetemen, ill. annak jogutódján, a<br />
mai Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Karán 1974. óta folyamatosan magyar és angol<br />
nyelven az állatorvos-tudomány története című diszciplina előadó tanára. E tárgykörben készített<br />
egyetemi jegyzete két kiadásban is megjelent. 1976-ban létrehozta az akkori Állatorvostudományi<br />
Egyetem, azóta működő Állatorvos-történeti Gyűjteményét és állandó kiállítását.<br />
362
Családjáról röviden annyit mond, hogy az életében a legfontosabb a családja. 1953-ban<br />
megnősült. Két lánya és négy unokája van. Egyik lánya orvos, a másik pedig jogász. A munkáján<br />
kívül minden szabadidejét velük tölti.<br />
Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 2. 66-67.<br />
363
Mindeddig megsegített az Úr!<br />
<strong>Dr</strong>. Pallaghy Sándor<br />
<strong>Dr</strong>. Pallaghy Sándor így vall magáról:<br />
„1921. október 29-én születtem az Abaúj megyei Felsőmérán, a<br />
szlovák határhoz közeli, Kassa vonzáskörébe tartozó kisközségben. A falu<br />
kertjei alatt folyik a Bársonyos nevű, a Hernád folyóból kiszakított folyócska,<br />
mely valamikor 23 vízimalmot működtetett. Édesapám 1908-tól intéző volt<br />
az Andrássy grófok betléri uradalmában Rozsnyó városhoz közel. 1915-ben<br />
nősült a Fáy családból. A cseh uralom következtében innen el kellett jönnie,<br />
mivel a csehek a birtokot felosztották. Így kerültünk Felsőmérára, ahol a<br />
nagyapámnak kisebb földbirtoka volt. Az általános iskola négy osztályának<br />
elvégzése után testvérbátyámmal a Sárospataki Református Kollégiumba kerültünk. Én 1940-ben<br />
érettségiztem jeles eredménnyel. Az ősi, 400 éves kollégium falán lehetett olvasni a kollégium<br />
egyik jelmondatát: »Három fáklyám ég: Hit, Haza, Emberiesség«. A nyolc év tanulási idő alatt ezt a<br />
három létfontosságú dolgot, a hitet, a hazaszeretetet, és az emberiességet oltották a szívünkbe.<br />
A másik útravalót Dénes bácsitól, a vallástanártól kaptuk, aki sokszor emlegette, hogy<br />
hogyan is volt, amikor Moody Dwite-ot, a 19. század híres amerikai evangelizátorát felkérték,<br />
hogy írja meg élettörténetét. Ő azt mondta, hogy ez nem lehetséges, élettörténetem csupán egy<br />
mondat, mert ami azon felül van, az mind felesleges. Ez az egy mondat így hangzik: születtem<br />
testben, 1822-ben, másodszor is megszülettem a Lélek által 1857-ben, örökké él, aki a Lélek által<br />
is megszületik. Az élet célját és értelmét tekintve nem elég csupán egyszer testben megszületni,<br />
másodszor is meg kell születni a Lélek által.<br />
1940-ben iratkoztam be az állatorvosira, 1944. december 6-án tettem le az utolsó<br />
záróvizsgát, néhány nap múlva avattak állatorvossá, de már szeptember hónapban a sikeres<br />
szülészeti szigorlat után. Hetzel professzor felvett a szülészeti klinika állományába mint egyetemi<br />
gyakornokot. A katonai behívások miatt a klinikán üresedés volt.<br />
Hetzel professzor úrral csak 3 hónapig dolgozhattam, mert december közepén ő volt a<br />
vezetője a Bécsbe menekülő állatorvosi egyetemnek. Nagyon igazságos, segítőkész embernek<br />
ismertem meg, mindamellett igen sokoldalú tudással rendelkezett, sokat lehetett tőle tanulni.<br />
A klinika vezetésével Szepeshelyi adjunktus lett megbízva. Az itt maradottak közül<br />
Kovács Jenő professzor és Szepeshelyi adjunktus elhatározták, hogy az ostromot nem a Bethlen<br />
tér 3. szám alatti pincében várják be, ugyanis ők ebben a házbank laktak, hanem a gyógyszertani<br />
intézet alatti pincében. A Bethlen tér 3. alatti pince túl zsúfolt volt. Velük tartott az itt maradt<br />
tanszemélyzet is. A pincébe fekvő alkalmatosságot is vittünk be, számítva arra, hogy itt több napot<br />
kell eltölteni.<br />
Január 14-én reggel én még mit sem sejtve úgy 8 óra körül felmentem a pincéből<br />
az épületbe, és már közelítettem a kijárati ajtóhoz, amikor hátulról egy kéz utánam nyúlt, nem<br />
engedett kilépni. Abban a pillanatban kezdték el aknázni az oroszok a területet. Egy akna éppen a<br />
kijárati ajtó előtt robbant, ha akkor kilépek, menthetetlenül elpusztulok.<br />
364
A megmentőm Flórián bácsi volt, a parazitológiai intézet altisztje. Kotlán professzor<br />
kedveltje. Neki meg volt engedve, hogy a professzor urat tegezze. Flórián bácsi az első világháború<br />
során Magyarországon volt hadifogoly. Mélyen istenhívő lévén, a diktatúra miatt sohasem tért<br />
vissza hazájába. Kért tőlem családi képet, ahol a felségemmel és hat gyermekemmel együtt<br />
vagyunk lefényképezve. A képet haláláig megőrizte.<br />
Aztán január 14-én éjjel bejöttek az oroszok a pincébe. Mindenkin fehér köpeny volt.<br />
Szepeshelyi adjunktus úr tudott tótul beszélni, és igyekezett megértetni velük, hogy mi az állatorvosi<br />
egyetemhez tartozunk és nem voltunk katonák. Ezt sehogyan sem akarták elhinni. Minket az éjjel<br />
háromszor is vallattak egy hosszú tőrrel, és mindig azt kérdezték, hogy szoldat vagy nye szoldat.<br />
Mi természetesen nemet mondtuk, de láthatóan ez nem elégítette ki őket.<br />
A pincében valamennyien egy asztal körül ültünk, középen égett egy gyertya. Talán<br />
valaki erősebben szuszogott, mire a gyertya kialudt. Ebben a pillanatban a katona a géppisztolyból<br />
egy sorozatot engedett a pince plafonjába. A pincében ez olyan volt, mintha ágyúból lőttek volna.<br />
A szomszédos pincerészben azt hitték, hogy most végeztek velünk. Mi természetesen azonnal<br />
gyufát gyújtottunk és igyekeztünk a gyertyát ismét meggyújtani. Hajnalban elmentek, a kapitány<br />
azt mondta, másnap estére ismét visszajönnek, mindenkinek át kell esni a vallatáson.<br />
Megmenekülésünk úgy történt, hogy már kezdett sötétedni, amikor tíz katona lejött a<br />
pincébe, egy jólöltözött tiszt volt velük. Azonnal észrevettük, hogy ezek nem oroszok. A tiszt látva,<br />
hogy mindenki fehér köpenyben van, franciául megszólalt, hogy tud-e valaki franciául. Kovács Jenő<br />
professzor jelentkezett, hogy ő tud. A tiszt bemutatkozott, hogy ő a román hadsereg századosa,<br />
és civilben állatorvos. Kovács professzor is bemutatkozott, és minket is bemutatott, és kérte, hogy<br />
minket a katonák védelme alatt kísérjen le a Bethlen tér 3. alatti pincébe, mivel itt az oroszok miatt<br />
erősen veszélyeztetve vagyunk.<br />
A Bethlen tér 3. alatti pincében nagyon mostoha körülmények között kb. egy hetet<br />
töltöttünk, majd visszamentünk a klinika tanársegédi szobájába. Akkorára a front már minket<br />
elhagyott, de a fosztogatások még javában folytak. Mezőhegyesről angol telivér és félvér csikók<br />
voltak bekötve a kórodákban, a szülészeten még volt néhány tehén. Ezeket elvitték, a csikókat<br />
nem vágták le, tudták, hogy ezek értékesek. Voltak köztük szakmabeliek is, ezek mikroszkópra<br />
vadásztak, de a mikroszkópokat sikerült megmenteni. A műszerek kevésbé érdekelték őket,<br />
inkább az alkohol.<br />
1945. szeptemberétől megkezdődött a tanítás az egyetemen, én gyakorlatvezető voltam<br />
és készítettem a doktori disszertációmat. 1945. májusától elkezdte működését a poliklinika, ezt<br />
Szepeshelyi adjunktus és én vezettük.<br />
1946. tavaszán ledoktoráltam, aztán 1946. júniusában kaptam egy ajánlatot, meghívtak<br />
helyhatósági állatorvosnak az Alföldre, Dévaványára. A főjegyző jött fel Budapestre egy<br />
küldöttség élén, hogy hátha az egyetem tanszemélyzete közül valaki vállalná a vidéki állatorvosi<br />
életet. A belgyógyászatról és sebészetről nem volt vállalkozó. Így nekem tették fel az ajánlatot.<br />
Szepeshelyi adjunktus úr úgy engedett el, hogy még szeptemberig fenntartja a helyet számomra<br />
klinikán, gondoljam meg jól a dolgot. Felvidéki ember lévén az alföldi tájakat csak Petőfi verseiből<br />
ismertem. Ahogy megérkeztem, rendkívül nagy szívélyességgel fogadtak, mintha valami nagy<br />
gondtól szabadultak volna meg. Az állatorvosuk egy hónappal azelőtt meghalt, és a szomszédos<br />
365
községek állatorvosai közül is többen nem tértek még haza a hadifogságból. A szomszédos<br />
községben az állatorvos megkapta a takonykórt a lovaktól és meghalt. Akkoriban a községekben<br />
2300 db ló volt, kb. hasonló létszámú volt a marhaállomány, nagyszámú volt a sertés is.<br />
A juhállományban volt a legnagyobb a háborús veszteség. Jóllehet, tanársegéd<br />
koromban igyekeztem minél több ismeretlen gyakorlatot szerezni, a sebészeti és belgyógyászati<br />
beteganyagot is fegyelemmel kísértem, Guoth professzortól sokat tanultam a sántaság<br />
diagnosztizálásában, Szepeshelyi tanár úrral kijártunk Martonvásárra a tehenek meddőségi<br />
kezelését végezni, mégis amikor itt szembetaláltam magam ezzel a feladattal, enyhén szólva<br />
nagyon meglepődtem.<br />
Ismeretlen volt az ügyeleti szolgálat, itt éjjel-nappal, hétköznap, vasárnap, ha hívtak,<br />
menni kellett, amellett végezni a húsvizsgálatot, állatszállításokat, ha volt mivel a preventív<br />
oltásokat. Szerencsére még a 46-os évben jelentkezett a főjegyzőségen egy nyugdíjas állatorvos<br />
azzal, hogy mint magán-állatorvos fog tevékenykedni a községben. Nagy örömmel fogadtam,<br />
dr. Redecha Rezső, Rudi bácsi volt az illető, valamikor Marek professzornak volt a tanársegédje és<br />
büszkén emlegette, hogy ő a Monarchia idején magyar királyi járási állatorvos volt Szarajevóban.<br />
A nagy tanyavilágot csak lovas kocsival lehetett ellátni, volt olyan tanya, amelyik a<br />
községtől 12 km-re volt földúton - ebben is nagy segítség volt Rudi bácsi. Sajnos néhány év múlva<br />
Rudi bácsi megbetegedett és meghalt.<br />
1946-ban már olyan nagy volt az infláció, hogy a Phylaxia oltóanyagot csak élő sertésért<br />
adott. Hogy a sertéspestis elleni védőoltáshoz az oltóanyagot be tudjuk szerezni, a Phylaxiának<br />
szállítani kellett külön vírussertést és külön szérumnak való sertést. Ezt hívtuk sertéspestis elleni<br />
szimultán oltásnak. A vírusra nagyon kellett vigyázni, hogy illetéktelen kezekbe ne kerüljön, mert<br />
Manninger professzor szerint egy ml vírus 5000 halálos adagot tartalmazott.<br />
Egy ilyen szállítmány el is ment Dévaványáról a Phylaxiába. Majdnem rosszul<br />
jártunk, mert az oroszok igazoltattak, szerencsére az Orosz Katonai Parancsokságtól is volt<br />
igazolványunk.<br />
1947-ben már oltottuk a kutyákat veszettség ellen, a sertéseket sertéspestis ellen<br />
szimultán oltással. 1948-ban, akkorára már az Országos Állategészségügyi Intézet felszereltsége<br />
megengedte, elvégeztük a 2300 ló takonykórra és tenyészbénaságra irányuló vérvételét.<br />
A vérvizsgálatot akkor még a budapesti intézet egyedül végezte el.<br />
1949-ben elkezdődött a baromfiállomány baromfipestis elleni védőoltása H-vakcinával.<br />
Több mint 100.000 baromfi került Dévaványán védőoltásra.<br />
1949-ben megalakult a körzetemben az első állami gazdaság. A 49/50/51-es években<br />
alakultak meg az első téeszek is. 1951-ben megtörtént az állatorvosi szolgálat államosítása.<br />
Mindenkinek kijelölt körzete lett, csak a körzetén belül tevékenykedhetett. Az én körzetemben öt<br />
apró téesz alakult. Ezek a téeszek 1960 után összeolvadtak, és mezőgazdasági nagyüzemmé<br />
fejlődtek.<br />
A körzetemben lévő állami gazdaságot mint állami állatorvos láttam el. Békés-Csongrád<br />
megye valamennyi állami gazdaságából a választott csikókat az itteni csikónevelő telepekre hozták.<br />
Három telepen 600 csikó jött össze. Ami csikóbetegség létezett, itt minden előfordult. A Phylaxia<br />
366
kísérleti célra gyártott antistreptococcus vakcinát mirigykór elleni preventív célra. A vakcina nem<br />
vált be. A mirigykórral kapcsolatban egy gyakorlati megfigyelés született, hogy amelyik csikó<br />
megbetegedett mirigykórban, az még egyszer már nem volt fogékony a betegségre.<br />
Állatorvosi működésem ideje alatt mindig egy helyen, Dévaványán dolgoztam, eltekintve<br />
az első két év tanársegédi működéstől. Ez alatt az idő alatt tartoztunk először Szolnok, majd<br />
később már Békés megyéhez. Tartozunk a kunhegyesi, gyomai, szeghalmi járáshoz. Voltam<br />
helyhatósági községi, voltam állami állatorvos, majd 1980 és 1983 között egy mezőgazdasági<br />
nagyüzem főállatorvosa is.<br />
Az állategészségügyi szolgálat államosítása után Dévaványa két állami állatorvosi<br />
körzetet kapott. Így került Dévaványára dr. Bakucz Tibor 1950-ben. Tiborral 30 évig, haláláig<br />
dolgoztam együtt. Nemcsak jó kollegiális, hanem igen jó baráti, testvéri kapcsolat alakult ki<br />
köztünk. Soha konfliktusunk sem anyagi, sem szakmai téren nem volt. Problémás betegeknél<br />
gyakran tartottunk konzíliumot. Tiboréknál gyerek nem lévén az én gyerekeim náluk otthon érezték<br />
magukat. Remek csabai szalámit tudtak készíteni. Gyerekeim, ha mentek vissza a kollégiumba,<br />
Tibor bácsi megjelent egy-egy pár szalámival.<br />
A 70-es évektől kezdve a mezőgazdasági termelőszövetkezetekben összpontosult<br />
az állatállomány nagyobb része. A mezőgazdasági nagyüzemekben a kezdeti nehézségek<br />
után kialakultak az állat-higiéniai követelményeknek megfelelő tartási és takarmányozási<br />
körülmények.<br />
Az állatorvos fő feladata inkább a prevenció volt. A gümőkór- és brucella-mentesítés<br />
után, a sertés és a juhállományokban is ebben az irányban dolgoztunk. Hogy a háztáji és kisegítő<br />
gazdaságokban is jók legyenek az eredmények, sok előadást tartottam az időszerű állathigiéniai<br />
követelményekről.<br />
1965-ben az ÁFÉSZ védnöksége alatt kezdeményezésemre megalakult a községben a<br />
Tenyésztojás-termelő és -keltető Szakcsoport. Ez sok baromfitartó családnak nyújtott kiegészítő<br />
bevételt. A naposcsibéket mi oltottuk Marek vakcinával. Kezdetben a gödöllői Kisállattenyésztési<br />
és Takarmányozási Kutatóintézetből Lacza Béla bácsi patronálta a mi kezdeményezésünket jó<br />
tanácsaival. Három 10000-es Gergely-féle keltetőgéppel folyt a termelés. Én, aki szintén termelő<br />
is voltam, minden tag állományát ismertem és segítségükre is voltam.<br />
Munkám elismeréséül Kiváló Dolgozó kitüntetésben részesültem. 1994-ben<br />
aranydiplomát, 2004-ben gyémántdiplomát kaptam az egyetemtől.<br />
1947. március 1-én nősültem. Feleségem szülei gyógyszerészek voltak. Házasságunkból<br />
hat gyermek született, négy fiú és két lány. Két fiam lett állatorvos, Ferenc és Ádám. Utóbbinak<br />
a felesége is ezt a hivatást választotta. Feri fiam jelenleg Szeghalom városban dolgozik. Ádám<br />
fiam dolgozott a mezőhegyesi állami gazdaságban, majd itt Dévaványán lett körzeti állatorvos,<br />
majd Békés megye V. kerületének lett kerületi főállatorvosa. Sajnos ezt a tisztséget sokáig nem<br />
gyakorolhatta, mert 2004. február 28-án meghalt. Harmadik fiam, Sándor, elmegyógyász főorvos<br />
Budapesten, negyedik fiam, Barnabás, olaj- és gázmérnök. Két lányom nyelvtanár. Gyermekeim<br />
mind családot alapítottak. Összesen 19 unokám és 6 dédunokám van. Minden nyáron valahol az<br />
országban összejön a nagycsalád, családi találkozóra. Egy-egy ilyen találkozón 40 körül szoktunk<br />
lenni.<br />
367
Testvérbátyám és nővérem férje katonatisztek voltak. Testvérem később elvégezte a<br />
Közgazdaságtudomány Egyetemet és az orvosi műszerkereskedelmi vállalatnál volt osztályvezető.<br />
Sógorom könyvelői munkakörben dolgozott tovább.<br />
Már több, mint 20 éve vagyok nyugdíjas. Nyugdíjas éveimben is állandóan tevékenykedek:<br />
igen szeretek kertészkedni, aktívan dolgozom a református egyházban, 15 éve gondnokként.<br />
Állat-egészségügyi téren is sokaknak nyújtottam segítséget, főleg tanácsadásban. Igen szeretek<br />
zongorázni, de főleg csak magyar nótákat és népdalokat kedvelek. Vasárnap délutánonként nem<br />
hiányozhat a megszokott tarokkparti sem. Többször kellett már új tagokat betanítani. A régiek már<br />
elmentek. Ezek között volt a legkedvesebb barátom, régen tanársegéd társam, Szőnyi Pista. A<br />
mostani tarokk társaimmal is jó együtt lenni, kedves, értékes, korrekt fiatal emberek. A feleségem,<br />
aki egész életemben a jobbik felem volt, mos már glaucomás szembetegsége miatt rosszul lát,<br />
így ketten teszünk ki egy emberszámot. Visszatekintve az elmúlt hatvanéves időszakra, hálatelt<br />
szívvel csak egyet tudok mondani: mindeddig megsegített az Úr.”<br />
Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 2. 68-69.<br />
368
Figyelemmel kísérem az állatorvoslás jelenlegi helyzetét<br />
<strong>Dr</strong>. Füzi Gyula<br />
<strong>Dr</strong>. Füzi Gyula így ír magáról:<br />
„Mivel ajánlásra és felkérésre írtam élettörténetemet, ha úgy<br />
tetszik a curriculum vitaet, megtiszteltetésnek tekintem, hogy röviden<br />
átgondolva életpályámat, mindezt másokkal is megoszthatom. Bár a<br />
nyitottság és őszinteség nem biztos, hogy hasznos szerepvállalás.<br />
Az igazságra törekvés és az őszinteség jellemző tulajdonságaim,<br />
melyek miatt életemben többször keveredtem konfliktusokba. Azonban<br />
emlékezésemmel ezúttal sem szeretnék valakit is megbántani, különben is<br />
az idő múlásával minden megszépül.<br />
Sopronban a »hűség városában« láttam meg a napvilágot, közel 78 évvel ezelőtt, 1928.<br />
október 6-án, szorgalmas, megbecsült iparos családban. Hárman voltunk testvérek. Nővéremet<br />
már kiskorában, húgomat pedig nemrég veszettük el, aki gyerekkorunkban mindig Gyurkának<br />
szólított, melyből kicsengett különleges módon a szeretet.<br />
Elemi iskoláimat helyben végeztem, majd a Szent Benedek-rendi gimnáziumban<br />
érettségiztem 1947-ben, jó eredménnyel. A tanítás mellett itt neveltek többek között hitre,<br />
tisztességre és hazaszeretettre. Érettségi után a hogyan tovább dilemmánál szóba került a helyi<br />
erdőmérnöki főiskola, mivel cserkész koromban sokat kirándultunk a természetbe, a soproni<br />
erdőkbe, és közel állt hozzám azok világa. Sokat barangoltunk a soproni hegyekben és a Károlykilátóhoz<br />
szinte becsukott szemmel, »toronyiránt« is feltaláltunk.<br />
Közel állt hozzám a falu, az állattartás szeretete is rokonaimon keresztül. Ezen kívül<br />
a segíteni akarás is erényeim közé tartozott. Itt jut eszembe, hogy kisgimnazista korunkban<br />
barátaimmal egyikünk otthonában hegedű koncertet adtunk jótékony célra. Erről újságcikk is<br />
megjelent annak idején a helyi lapban. Amikor megszólal a gyermekszív címmel. Tehát végül is az<br />
Állatorvostudományi Kart választottam. Egyetemi éveim alatt tagja voltam az egyetemi népitánccsoportnak.<br />
Sokat léptünk fel a közeli falvakban és tanítottuk a táncokat. Albérletben laktam,<br />
menzára nem jutottam be. Emlékezetes, hogy három hónapig csak »nokedlit« ebédeltem. Nyáron<br />
együtt voltunk a gödöllői mezőgazdasági gépészhallgatókkal, akik jó humorú »vagány gyerekek«<br />
voltak, és túlsegítettek a szokatlan nehézségeken.<br />
Az egyetemi klinikai gyakorlatokról is maradtak emlékeim. Egyszer a reggeli<br />
belgyógyászati kezelésnél nem viseltem fehér köpenyt. Szerencsétlenségemre megjelent az<br />
általam nagyra becsült Mócsy professzor úr. Így szólt hozzám: »Maga kicsoda« Válaszoltam,<br />
hogy ki vagyok. Mivel súlyos hibát vétettem, azonnal kizavart a kezelőből. Egy másik alkalommal<br />
sebészeti kollokviumon pedig az ivartalanításhoz elkészített mén lábáról lecsúszott az általam<br />
felett nyolcas kötés. Javítanom kellett. A gyakorlatban azután megtapasztalhattam, hogy mennyire<br />
fontos művelet ez.<br />
Diplomámat 1952. október 16-án vettem át. Röviddel ezután elvégeztem a tartalékos<br />
369
tiszti tanfolyamot, és katonai pályára küldtek volna, de én inkább a civil életet választottam.<br />
1953. január 1-jétől Vas megyébe kerültem. <strong>Dr</strong>. Zsigmond László megyei főállatorvos<br />
Pankaszra helyezett körállatorvosnak. Itt emlékezem meg róla, mindannyiunk »atyjáról«, aki ha<br />
kellett szigorral, de nagy segítőkészséggel, szakmai hozzáértéssel vezetett bennünket.<br />
1952. decemberében diákkorból fakadó szerelemből házasságot kötöttem, melyben két<br />
gyermekünk született. Katalin tanárnő, Ákos szintén állatorvosi diplomát szerzett 1988-ban.<br />
Pankaszt, mint leendő székhelyemet, a térképen keresgéltem, még nem hallottam<br />
róla korábban sohasem. Azután lassan megismertem az Őrség jellegzetes táját, az itt élő<br />
tisztességes, becsületes embereket. Tíz kis község tartozott hozzám, Vas megyére jellemzően<br />
elszórtan elhelyezkedve, melyet »ezüsttankos« Csepel motorkerékpárommal jártam be minden<br />
nap, természetesen mindenféle időjárásban, amelyre izületeim emlékeztetnek. A lakáshelyzet<br />
megoldatlan volt, igazán nem tudtunk meleg otthont teremteni. Villany hiányában szokatlan volt a<br />
petróleumos lámpavilágítás, a telepes rádió.<br />
Az őrségi szomszédos kollégákkal igazán jó, baráti kapcsolat alakul ki, szerettük,<br />
segítettük egymást. Ugyancsak jó kapcsolat alakult ki az orvosokkal, gyógyszerészekkel, más<br />
értelmiségiekkel és a falvak vezetőivel. Igyekeztem munkámmal kiérdemelni a falvak lakosságának<br />
megbecsülését is. Itt tanultam meg igazán a sertés petefészek eltávolítását a »miskárolást« járási<br />
főállatorvosom segítő készségével. Ugyancsak az ő segédletével vezettem először életemben<br />
gépkocsit, a jó öreg Opelt, amitől nem nagyon volt elragadtatva.<br />
Emlékezetes az 1956-os forradalom és szabadságharc ideje alatti népvándorlás<br />
is. Egy késő esti betegkezelés után hazafelé tartva le akartak taszítani a motoromról. Éppen<br />
csak megőriztem egyensúlyomat, majd gázt adva sikerült folytatnom utamat és szerencsésen<br />
hazaérni.<br />
Emlékeim közt kutatva előkerül egy olyan eset, amikor üzenetet kaptam, hogy a<br />
szomszéd községben várnak beteghez. Kiérkezve a címre furcsának találtam, hogy a szobába<br />
sereglenek a családtagok, szomszédok. Legnagyobb meglepetésemre egy beteg bácsi feküdt az<br />
ágyban és panaszolta tüdőbetegségre utaló bajait. Mondtam, ki vagyok, és hamarosan küldöm<br />
az emberorvost. Később ugyanitt elhullott egy sertés és boncoláskor tüdőgümőkórt állapítottam<br />
meg.<br />
Itt, az Örségben megtapasztalhattam a határtalan állatszeretet. Egy példa: egy beteg<br />
anyakocához hívtak. Láttam, hogy a gazdaasszony nagy-nagy szeretettel borogatta és simogatta<br />
»Marisnak« szólítgatva, közben folytak a könnyei. A koca meggyógyult. A szeretetteljes törődés<br />
fél gyógyulást jelent embernél, állatnál egyaránt.<br />
Talán a pályafutásom legnehezebb, legkínosabb feladatát Szatta községben kellett<br />
megoldanom. Tehénnél ellési rendellenesség jelentkezett. Már annyira kimerült, hogy nem tudott<br />
felállni sem. Minden gyakorló kollégám tudja, hogy akkor mi vár egy állatorvosra! Természetesen<br />
hasra fekve diagnosztizáltam a hasvízkóros magzati elváltozást. Ujjkés hiányában megpróbáltam<br />
sebészi szikét a szülőútba vezetve a borjúmagzat-hullán laparotómiát végezni. A szülőút szűk volt,<br />
a karom elernyedt. Ismételt próbálkozással csak sikerült és a borjút kihúztuk, mindenki legnagyobb<br />
örömére. Nagyon szerettem az Őrséget, az ottani embereket. Azóta sem fogyasztottunk<br />
370
annyi birkahúst, mint akkoriban. Nejem nagyon szakszerűen, finoman tudta elkészíteni a<br />
birkapörköltet.<br />
Évek múltával, 1958-ban lehetőség kínálkozott a továbblépésre és újabb kihívásoknak<br />
elébe nézni. 1968. október 30-ig Uraiújfaluban teljesítettem körállatorvosi szolgálatot és<br />
elláttam a helyi székhelyű kiváló magyartarka tehénállománnyal rendelkező állami gazdaság<br />
állategészségügyi feladatait is. Az utóbbinak köszönhetően munkatársi kapcsolatba kerültem<br />
kiváló agrármérnök szakemberekkel. Tőlük sokat tanultam a nagyüzem vezetéséről, szakmai<br />
irányításáról, üzemgazdasági feladatairól, és segítették nagy befogadókészséggel a munkámat.<br />
Közülük többen lettek később Vas megye agrár- és közigazgatási vezetői. Őket most is nagyon<br />
tisztelem és becsülöm.<br />
Az Uraiújfaluban eltöltött idő volt a legkedvesebb és a legemlékezetesebb a családomnak<br />
is. Itt éreztem igazán a megbecsülést és a szeretetet. Ebben a közösségben kerültek iskolába<br />
gyermekeim. Továbbá itt alakultak ki, ha lehet mondani, az örök barátságok. Szakmailag sokat<br />
tanultam és fejlődtem. Ebben a körzetben kezdtem el a bendőmetszést, az idegentest eltávolítást.<br />
Sertés császármetszést is ebben az időben végeztem először. A lelkesedés, segíteni akarás<br />
mindig vitt előre. Persze, néha értek fiaskók is, bánkódtam miattuk, de a tanulságokat igyekeztem<br />
levonni.<br />
Nagy öröm volt számunkra, hogy 1958-ban egy Skoda gépkocsi tulajdonosa lehettem,<br />
amely megkönnyítette munkámat és családom életét is. Bár később sok gondot is okozott, hiszen<br />
a gödrös makadám utakon sokszor előfordult rugótörés, amit csak a megyeszékhelyen tudtam<br />
javíttatni.<br />
Ebben az időszakban kezdődött szarvasmarha-gümőkór felszámolása. Kezdetben<br />
az ún. nyílt gümőkóros szarvasmarhák, tehenek kiemelésével, hatósági leöletésével. Majd a<br />
rendszeres tuberkulin vizsgálatok elvégzésével, mely a paraallergiás reakciók miatt sok gondot,<br />
mérlegelési helyzetet okozott a gyakorló állatorvos számára. Ezen kívül folyt, mint jelentős<br />
betegség, a brucellózis elleni küzdelem, a vetélések kivizsgálása stb.<br />
Erre az időszakra esett a ragadós száj- és körömfájás leküzdése is, amelynek<br />
feladataiban távoli megyékbe kirendelve teljesítettem szolgálatot, sok tapasztalatot gyűjtve és<br />
közben hazámat is jobban megismerhettem.<br />
Az egyéb munkák között szerepelt a tenyészüsző, tenyész- és exportbika előállítás és<br />
kereskedelem állat-egészségügyi ellátása, sertésoltások végzése stb.<br />
Az életünk jó mederben folyása közben aztán érintett lettem a téeszegyesítésben. Egy<br />
felfogás szerint főállattenyésztő-állatorvosi igény merült fel. Én úgy gondoltam és éreztem, hogy<br />
a kettő ellátásával szeretett szakmámat nem tudtam volna maradéktalanul ellátni. Így fájó szívvel,<br />
de elköszöntem egyelőre a gyakorlattól, és 1968. novemberétől megyei szakállatorvos lettem.<br />
Hamarosan kiderült számomra, hogy az íróasztali munkát nem nekem találták ki.<br />
Néhány hónappal később lehetőség kínálkozott újra a gyakorlatba kerülni és 1969. július 1-jétől<br />
a Vasasszonyfa székhelyű körzetbe kerültem. Szombathelyről kijárva láttam el a területet. Jó<br />
állattenyésztő községeim voltak, a helyi téeszt is elláttam. Újdonság volt, hogy lovak tartásával is<br />
foglalkoztak, így bőven gyakorolhattam a mének ivartalanítását (csikómetszést).<br />
371
Új szakember lévén, árgus szemekkel figyelték minden mozdulatomat a gazdák. Azt is<br />
mondhatom, hogy ezen keresztül kezdtek befogadni. Jelentősek voltak a sertés ivartalanítások, a<br />
tenyéssz- és exportszarvasmarhák állat-egészségügyi teendői is.<br />
A betegellátások alkalmával érdekes kórelőzményi és egyéb kifejezésekkel találkoztam,<br />
amelyeket nagyon élveztem, például: »Doktor úr kérem ez a disznó, úgy gondolkodik! - vagy<br />
másik alkalommal »sékodik«, továbbá »Kérem, oltsa be ezt a disznót vitamin ellen«. Senki<br />
ne értse félre, én ezeket, a mondásokat eredetiségük miatt kedveltem és az állattulajdonosok<br />
állatszeretete, megfigyelőképessége, huncutsága rejlik mögötte, így még jobban szívemhez<br />
nőttek. Még sorolhatnám az állatorvosi gyakorlatot oly széppé és könnyebbé tevő élményeket.<br />
A 70-es évek végén másodszor is érintve lettem a téeszösszevonásokkal kapcsolatosan.<br />
Ily módon 1979. április 1-jétől üzemi állatorvos lettem a söptei Magyar- Szovjet Barátság MgTSzben.<br />
Az állami szolgálatban és a praxisban eltöltött 27 év után nem volt közömbös számomra új<br />
munkáltatóval, egy más struktúrában történő állatorvosi munkát folytatni és üzemi elvárásoknak<br />
megfelelni. A gazdaságban 800 db tehenet és annak szaporulatát, brojler csirke állományt, majd<br />
sertéstelepet is elláttam. Sokat fáradoztam a minőségi tejtermelés megteremtéséért is. Részt<br />
vettem szakmunkások képzésében, előadásokat tartottam, és a társadalmi munkából is kivettem<br />
a részem. Szakmailag megalapozott, jobbító szándékú javaslataimra sajnos nem mindig volt<br />
fogadókészség, ami nagyon bántott.<br />
Szerettem volna eredményesebb lenni.<br />
Úgy vélem megemlíthetem, hogy többször nehéz volt összehangolni a hatósági, az<br />
üzemi és a magángyakorlati feladatok ellátását, amiből bizony néha konfliktusok is keletkeztek.<br />
Továbbá nem feledhetők számomra sem a hétvégi, akkor még emberpróbáló ügyeletek, főleg<br />
idősebb korban. Ilyenkor általában napi 20-25 hívást, több száz kilométeres gépkocsivezetést<br />
kellett teljesíteni.<br />
Munkámért kaptam elismeréseket is, amelyek pályafutásomat elkísérték, de mindig<br />
az volt a legnagyobb öröm számomra, amikor a sokat dolgozott, kérges tenyér megszorította<br />
kezemet: »Köszönöm Doktor Úr!«<br />
Végül, de nem utolsó sorban ide kívánkozik, hogy életem elképzelhetetlen lett volna<br />
feleségem önzetlen, fáradságot nem ismerő segítsége nélkül az akkori körülmények között.<br />
1988-ban nyugdíjba mentem, hogy átadjam fiamnak a stafétabotot. 2002. november<br />
29-én a SzIE Állatorvosi Karának szenátusa kitüntetett a jubileumi diploma arany fokozatával,<br />
felemelő diplomaosztó és doktorrá avató ülésén.<br />
Mostanában szeretett családom körében élek, Szombathelyen. Imádom unokáimat (két<br />
aranyos kislány és egy külföldön élő, nyelveket beszélő diplomás fiú), olvasgatok, kertészkedem.<br />
Érdekel a sport, még mindig járok labdarugó mérkőzésekre, és segítem a házimunkát. Igyekszem<br />
figyelemmel kísérni az állatorvoslás jelenlegi helyzetét is.<br />
Nos, dióhéjban így foglalható össze egy nyolcvan felé ballagó idős, volt gyakorló<br />
állatorvos élete, amelynek eseményei és műveletei most is gyakran megjelennek álmaimban.”<br />
Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 3. 70-71.<br />
372
Állandóan tanulnunk kell, befogadni és alkalmazni az újat<br />
<strong>Dr</strong>. Koós Hutás Ferenc<br />
Állandóan tanulnunk kell, befogadni és alkalmazni az újat - mondja,<br />
<strong>Dr</strong>. Koós Hutás Ferenc, aki így ír magáról:<br />
„1930. május 28-án születtem magyarnak, palócnak és<br />
a mezőgazdaság napszámosának Kisterenyén, hatgyermekes<br />
parasztcsaládba, negyedik gyermekként. A családnevünket 1548-ban<br />
már jegyezték. A török hódoltság idején kihalt volt a táj. Az I. világháborút<br />
követően az 1920-as trianoni békediktátum után a mezőgazdaság fejlődése<br />
megtorpant és az iparosítás lendületesen fejlődött, ami miatt érdekes<br />
átalakulások jöttek létre.<br />
1936 szeptemberében kezdtem el a betűvetés tudományát a kisterenyei magyar<br />
királyi állami elemi népiskolában. 1941. június 26-tól a pásztói Magyar Királyi Állami Polgári<br />
Fiú és Leányiskolában folytattam tanulmányaimat, majd 1946-tól a gyöngyösi Római Katolikus<br />
Mezőgazdasági Középiskolában, ahol 1950-ben érettségiztem. Ez után azonnal kineveztek<br />
a kiskörei Állami Gazdaság mezőgazdászának, ahol egy nyáron át rizsföldön, majd az<br />
állattenyésztésben dolgoztam. Itt ismertem meg Uticz Félixet, kitűnő mezőgazdászt, akitől sokat<br />
tanultam.<br />
1950. szeptember 9-én kezdtem meg tanulmányaimat a Magyar Agrártudományi<br />
Egyetem Állatorvostudományi Karán. 1951-tól 1954-ig nyáron egy hónap katonai szolgálatot<br />
kellett teljesíteni. 1955-ben háromhónapos tiszti továbbképzésen vettem részt Debrecenben,<br />
ahol csak tizedesi rangig jutottam el. Az államvizsgák befejezése után Szécsénybe kerültem<br />
körzeti állatorvosi munkakörbe, az első és utolsó munkaadómhoz, a Nógrád Megyei Tanács VB<br />
Mezőgazdasági Osztályához, amelynek jogutódja az Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző<br />
Állomás lett. Ebben az időszakban érte a legtöbb támadás az állatorvosokat. A kinevezésem<br />
után körzeti állatorvosként dolgoztam az 1956-os eseményekig, és attól kezdve helyettesítettem,<br />
mivel több idősebb vezető pozícióban levő kolléga került áthelyezésre a forradalmi események<br />
érintettsége következtében. A munkám végzésében nagy segítséget nyújtott dr. Szalai János<br />
járási főállatorvos Szécsényben és dr. Schalkház Lipót megyei főállatorvos Salgótartjánban. 1957.<br />
szeptember 1-én kineveztek Rétság községbe járási főállatorvosnak. 1953-ben a honvédség<br />
felszámolta a lóállományt, az itt állás nélkül maradt állatorvosokat az FM állományába helyezték,<br />
és betöltetlen állatorvosi körzetekbe kerültek. <strong>Dr</strong>. Varga Jenő állatorvos ezredes az Országos<br />
Lótenyésztési Felügyelőség vezetője volt, akinek veje a nagy tudású kutató, dr. Bartha Adorján<br />
volt. Az itt eltöltött idő nagyon hasznos volt számomra. Jóindulatú, segítőkész, támogató, tudását,<br />
tapasztalatait, készséggel átadó kollégákkal dolgoztam együtt. A háborút és a forradalmat követő<br />
időszakot átélt, azonos korú, érdeklődésű emberek, hasonló gondokkal, örömökkel, bánatokkal<br />
éltünk együtt, csaknem valamennyien fiatal házasként. Önként és térítés nélkül vállaltuk az<br />
ügyeleti szolgálatot, hogy szabad vasárnapunk legyen. (Szabad szombat akkor még nem volt.)<br />
Kifelé lábaltunk a háborúból és az azt követő hallatlan elszegényedésből. Gyarapodó életet étünk<br />
a családdal, tele ambícióval, szerelemmel, szeretettel, jóakaratú emberek tömegével. Fiatalok<br />
373
voltunk! Problémát az okozott, különösen országos járványok esetén, hogy a politika kéretlenül<br />
belefolyt a szakmai irányításba. Ami addig szervezetten működött, azt bontani kellett, hogy újat<br />
építhessen, betolakodott a szakfeladatok szervezésébe, mint az elefánt az üvegboltba.<br />
Ebben a korban olyan sok fertőző betegséggel kellett megküzdenünk, mint: a szájés<br />
körömfájás, brucellózis, lépfene, sercegő üszök, sertéspestis, varas szájfájás, sertésorbánc,<br />
paratífusz (Kunzendorf, Voldagsen), Aujeszky-féle betegség, tularémia, veszettség, gümőkór,<br />
vírusos hasmenés, leukózis, bagócslárva betegség és a különféle külső és belső parazitózisok.<br />
Bizony volt munkánk bőven. Mindemellett még el kellett látnunk az egyedi megbetegedések<br />
vizsgálatát, gyógykezelését.<br />
Az országban elsőként állapítottuk meg a vírusos hasmenést, aminek a felszámolásához<br />
gyors segítséget adott dr. Szent-Iványi Tamás professzor úr és dr. Bartha Adorján. Szinte<br />
napok alatt elkészítették a vakcinát, és ezzel olthattunk, megelőzve a nagyobb károkat. A<br />
felsorolt betegségektől való mentesítés folyamatosan történt. Hosszú időn át fordultak elő<br />
visszafertőződések, amelyeknek az okát kutatva gyakran jutottunk eredményre, de előfordult<br />
néha, hogy hiába kerestük ennek okát, nem sikerült megtalálnunk. Végül is az országot sikerült<br />
sok fertőző betegségtől mentesítenünk, ami nemzetközi viszonylatban is elismerést érdemelt.<br />
Fontos volt az emberre állterjedő betegségek kiküszöbölése, amit - úgy érzem - sikeresen<br />
oldottunk meg.<br />
Többen szerettünk volna egyéni rendelőt létesíteni, mert igény volt rá, de a regnáló<br />
politika ezt nem engedélyezte. Ezért kénytelenek voltunk az állatok tartózkodási helyén elvégezni<br />
a csikók ivartalanítását, a bendőmetszéseket, a szarvasmarhák, sertések császármetszését,<br />
műtőt, rendelőt, igénylő munkákat. Arra büszke vagyok, hogy a rendelő híján az istállókban<br />
elvégzett császármetszések per primán gyógyultak, és sikerült 75%-s reprodukciót elérni, 15%-os<br />
szaporulat-kiesés mellett.<br />
A szarvasmarhák gümőkór-, brucellózis-, leptospirósis-mentesítésével egy időben a<br />
tiszta tej program keretében is komoly eredményeket sikerült elérnünk. A mastitis megelőzésével<br />
rákényszerültek a nagyüzemek a higiénikus fejéstechnológia betartására, és a háztáji állományban<br />
végzett propagandamunkával, na és a tej átvételi árának ingadozásával - a tisztaság szerint -<br />
rákényszerültek, hogy betartsák az előírásokat. Újabb és újabb, jó hatékonyságú gyógyszereket<br />
tudtunk használni a mastitis gyógykezelésére is.<br />
Valamennyi haszonállat és a kedvtelésből tartott állatok kezelése is a mi feladatunk volt,<br />
ezen kívül élelmiszerek, takarmányok vizsgálatának tömegét végeztük, így elengedhetetlennek<br />
tartottam a folyamatos továbbképzéseken való részvételt. A mi évfolyamunk volt az, amely négy<br />
év helyett öt év alatt végezte el az egyetemet, mert több tantárgy mellett a marxizmust, politikai<br />
gazdaságtant és orosz nyelvet is kellett tanulni. Az állatorvosi diplomámat 1956. február 27-én<br />
vettem át, a doktori cím viselését 1958. január 27-én engedélyezték. Szarvasmarha-egészségügyi<br />
szakállatorvosi diplomát szereztem 1973. október 1-jén, majd állat-egészségügyi igazgatásszervezési<br />
szakállatorvosi diplomát 1981-ben. Annyira fontosnak tartottam az alma materrel<br />
való kapcsolattartást, és a továbbképzéseken való részvételt, hogy a két szakállatorvosi diploma<br />
mellett 14 hosszabb-rövidebb továbbképzésen is részt vettem. Mindezeknek jelentősége abban<br />
áll, hogy figyelemmel kell kísérni az új ismereteket, és annak birtokában kell eljárni, szakmai<br />
döntéseket hozni, irányelveket, rendeleteket és törvényeket végrehajtani. Szerettem tanulni! Ma<br />
374
is figyelemmel kísérem a legújabb kutatások eredményeit, pedig 2005. november 25-én már<br />
átvehettem az aranydiplomámat. Ennek az örökös tanulásnak köszönhető, hogy az egyetem több,<br />
mint 40 egyetemi hallgatót küldött hozzám kettes, hármas csoportokban igazgatási gyakorlatra.<br />
Mivel járási főállatorvosi teendőim alatt is végeztem gyógyító munkát a körzetemben, így könnyebb<br />
volt élővé tenni a gyakorlatokat, és a hallgatókkal megértetni a közigazgatás fontosságát.<br />
1972-ben Balassagyarmatra kerültem járási főállatorvosnak. Hét állatorvosi körzet<br />
tartozott hozzám, úgymint: Balassagyarmat városi főállatorvos, berceli, érsekvadkerti, szügyi,<br />
terényi, őrhalmi és magyarnándori állatorvosi körzetek. A magyarnándori körzetben lévő állami<br />
gazdaság nógrádkövesdi és szügyi tangazdaságát nagy szorgalommal dr. Baráth József látta el,<br />
nyugdíjazásáig. Nógrád megye balassagyarmati kerületében lévő szarvasmarha létszám 1980-<br />
ban 24000 körül volt és ebből tehén 9000, a mai létszám ennek tizede. Az állategészségügyben<br />
dolgozók munkáját anyagi és erkölcsi mércével lehetett mérni. Ennek ellenére nem sok elismerést<br />
kaptunk. A határozott vélemény-nyilvánításaim miatt Rétságon három ciklusban községi tanácstag<br />
voltam, majd 1991-től Balassagyarmaton négy alkalommal önkormányzati testületi tag, ebből<br />
1994-ig városi képviselő. Bírósági ülnökké választottak 1966-ban két alkalommal 3-3 évre.<br />
Munkám elismeréséért az Állat-egészségügyi Munkáért bronz, ezüst és arany fokozatát<br />
vehettem át. A Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója kitüntetésben részesültem 1973-ban és 1983-<br />
ban. Kedvtelésből tartott állatok állat-egészségügyi oklevelet kaptam 1987-ben.<br />
1958-ban megnősültem. A házasságunkból három gyermekünk született: László 1960-<br />
ban, Katalin 1963-ban és Zoltán 1967-ben. Mindegyik éli a saját életét olyan pályán, amit maguk<br />
választottak. Gyermekeim szabadabb pályát akartak, mint az enyém, így egyik sem lett állatorvos.<br />
Persze, ha hivatástudattal végzik a dolgukat, ugyanabba a kerékvágásba kerülnek, mint én, és<br />
akkor nincs nagy különbség.<br />
1992-ben nyugállományba helyeztek. Ettől az időponttól sem adtam fel a munkát,<br />
hanem kiváltottam a gyógyszer-forgalmazási engedélyt, és mellette a Magyar Állatorvosi Kamara<br />
tagjaként dolgozom, működési terület nélkül, mint magán-állatorvos. 2004-ben a kamarai<br />
választások során a tagság megválasztott a Nógrád megyei szervezet elnökévé. Hálás vagyok a<br />
sorsnak, hogy a sokféle feladattal bíró állat-egészségügyi szolgálatban vehettem részt, úgy érzem<br />
sikerrel. Ezek a sikerek nem maguktól jöttek, hanem meg kellett értük küzdeni, sokat tanulni,<br />
kollégákkal konzultálni és minden új ismeretanyagot befogadni és alkalmazni.<br />
Korom, származásom, képességem, képesítettségem, valamint több, mint hatvan éves<br />
Nógrád megyei tapasztalatom optimizmust sugall, mert a magyar mezőgazdaság megújulása<br />
adottság, amit a természet szeretete és a magyar ember szorgalma táplál. Hiszek a magyar vidék<br />
feltámadásában és sajnálom, hogy már nem tudok részt venni benne.<br />
Ferikém!<br />
Tudom, hogy mindent megtettél a közigazgatás területén az állategészségügy<br />
érdekében. Mint megyei kamarai elnök most is sokat tehetsz az állatorvosok nagy családjáért,<br />
hogy békében, barátságban éljenek egymás mellett, mint tették azt a mi időnkben.<br />
Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 3. 71-72.<br />
375
Búcsú a mikroszkóptól<br />
<strong>Dr</strong>. Vetési Ferenc<br />
Amikor Vetési Ferenc professzor úrral tanszéki<br />
dolgozószobájában beszélgettem, nem is akartam elhinni,<br />
hogy már nyugdíjas. A kedves emlékek felelevenítése után<br />
bekapcsoltam magnómat, hogy élettörténetét rögzítsem.<br />
Mielőtt kérdezhettem volna bármit is, megelőzött.<br />
- Kezdhetem a beszélgetést egy idézettel<br />
- Természetesen, Ferikém!<br />
„Ne hagyjátok a templomot,<br />
A templomot s az iskolát.”<br />
Reményik Sándor<br />
(1890−1941)<br />
Újabb kérdést tett fel.<br />
- Milyen címet adsz a beszélgetésünknek<br />
- Tulajdonképpen ki itt a riporter és ki a riportalany - kérdezem nevetve. Majd az otthon,<br />
már jó előre megfogalmazódott címet közöltem vele: - Búcsú a mikroszkóptól.<br />
Rám nézett őszinte, szeretet sugárzó tekintetével, és a szemei megteltek könnyel. Pár<br />
másodpercig hallgatott, majd csendben megszólalt:<br />
- Kezdhetjük!<br />
Utólag átgondoltam, hogy mi játszódhatott le egy szorgalmas, állandóan munkálkodó,<br />
mindenkin segíteni kész, precíz, csupa szív ember lelkében - elszégyelltem magam. Ezért most<br />
bocsánatot kérek meggondolatlanságom miatt, és azt kívánom, hogy az emberi kor legvégső<br />
határáig dolgozhass, kutathass, irányt mutathass másoknak szeretett mikroszkópod mellől. Ennek<br />
ellenére a bennem felötlő címek közül mégis ezt tartom a legjobbnak. Ne haragudj érte.<br />
- Milyen gyermekkorod volt<br />
- Borsod megyében, Nemesbikk községben születtem, 1935. január 28-án. A szüleim ott<br />
éltek mind a ketten, ott is születtek, földműveléssel foglalkoztak. Visszamenő őseim szántó-vető, a<br />
természetet elfogadó, de nem minden áron átalakítására törekvő emberek voltak. Apai nagyapám<br />
„Amerikát járt” ember volt, anyai nagyapám a föld művelése mellett kis magánműhelyében a fa<br />
megmunkálását szerette. Máig is emlékszem vörös szilvafából készített gyerekszánkómra, a<br />
faforgács illatára. No és persze sok-sok közös együttlétre, az ő gyerekkori - első világháborús<br />
katonakori (Isonzó) - élményére, önzetlen segítőkészségére, emberségére.<br />
Szülőfalum a Nagyalföld északi részén, Mezőcsát (akkori járási székhely)<br />
vonzáskörzetében fekszik, a Tiszától nem messze. A község régi eredetű, az 1200-as évek írásos<br />
adatai bizonyítják ezt. Ez egy olyan területe az országnak, ahol főleg reformátusok éltek-élnek.<br />
Egyrészt a vallásnak, másrészt a községnek mindig volt egy bizonyos megtartó, biztonságot,<br />
376
nyugodtságot adó ereje.<br />
A falu központjában áll a nagyméretű, késő barokk (1780) református templom, amelynek<br />
magas tornya a tekintetet már messziről vonzza. Aki ott született, az - bárhol is él az országban<br />
vagy a világon - gondolatban, lélekben gyakran ott van. Az elődök szépérzékét példázta az egykori<br />
„Faluháza” (községháza) fehérre meszelt, egyszerű, klasszicista épülete, amit ugyan lebontottak,<br />
de reprezentáns épületként a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumba szállították, majdani<br />
felépítés, bemutatás céljából. A templom mellett épült a parókia, mellette az iskola, előkertjében<br />
Móra Ferenc mellszobra és az igazgató-tanító (az akkori rektor, egyúttal kántor) lakóépülete<br />
(gazdasági épületekkel).<br />
Orvos (rendelő és lakással), gyógyszerész (gyógyszertár és lakással), egészségügyi<br />
és egyéb dolgozó (védőnő), egy ideig szülésztanfolyamot végzett személy (gyermekkorom<br />
bábaasszonya), posta szolgálta az embereket. Rend volt a faluban és demokratikus szellem.<br />
Mindenki tette a magáét. Tette a falu éjjeli őre, a mezőőr, az útőr („útkaparó”).<br />
A közös legelőterület (a közbirtokosság), a vízelfolyások (árok) évenkénti gyomtalanítása,<br />
tisztogatása, az utcák, udvarok tisztán tartása természetes volt már az iskoláskorú gyermekeknek<br />
is. A más tulajdonának károsítása (eltulajdonítása) igen ritka volt. Igaz, az egykori Magyarországon<br />
a falvakban törvényileg minden családnak biztosítottak kenderföldet (18. századi térképek jelölik),<br />
kenderáztatásra is alkalmas vizes terület szomszédságában. Az egykori gyerekek megismerték<br />
a vászonkészítés folyamatát (kenderáztatás, tilolás, gerebenezés, fonás, szövés, stb.). Igen,<br />
ezeket ma furcsa leírni, de ez rendszeres munkát, közös együttlétet, összetartást eredményezett<br />
szervezés és parancsszó nélkül is.<br />
Az akkori kulturális élethez tartozónak vélem a közösségi összejöveteleket, a teaesteket,<br />
a tanítók szervezte dalkört, zenekört, színjátszó kört, a gyerekek ún. vasárnapi iskoláját, a<br />
vasárnap délutánokon a faluszéli „gyepen” a labda- és egyéb játékokat, sportversenyeket. Itt<br />
minden korosztály megtalálhatta a szórakozást. Téli estéken a viharlámpa fényénél elindulva<br />
olykor rokon-barát látogatás-beszélgetések, kártyapartik. Karácsonykor ősi szokás szerint a<br />
kántálás és a mákos guba (bobajka).<br />
- <strong>Imre</strong>! Nem lesz ez sok szeretett falumról Gyermeki lélekszemmel A ’45 előtti<br />
időkről<br />
- Folytasd csak! Élvezettel hallgatom!<br />
- És ott a szépen tervezett iskolarendszer, a „népiskola, népoktatás”, amely a szellemi<br />
épülés, a műveltség alappillére két tényezőjének, a nevelésnek és az oktatásnak az egységét<br />
valósította meg (mondom, látom mai fejjel is). A községi-egyházi elemi iskolaköteles volt az<br />
állam által elfogadott tantervhez alkalmazkodni (nagyon helyesen). Kevesebbet nem, de többet<br />
taníthattak, s ezt gyakran ellenőrizték. A tanítás szabadsága ez időben ebből adódott - s ez nagyon<br />
jó dolog volt. Gyerekkorban a helytörténet-, helyismeret-, szájhagyomány így vált vérünkké. A<br />
dűlők nevei: aranyásó, darvastó, kerekerdő, telekpart (bronzkori leleteivel, faragott kő leletekkel),<br />
kenderföld, forgó, bodzás stb.<br />
A tanítás szabadsága adott lehetőséget az öröm- és a gyászünnepek iskolai műsorral<br />
való megtartására. A példaképek tiszteletére… a haza szeretetére…<br />
377
A kereskedelem szervezettsége (Hangya Szövetkezet, Futura stb.) megnyugtató volt.<br />
Az állattenyésztés tervezett volt. A faluban pedáns épületeket (ólakat) biztosítottak az<br />
állami tulajdonú apaállatoknak (méneknek, magyar szürke szarvasmarha bikáknak, mangalica<br />
kanoknak) az ún. Bikaközben (1945 előtti idők).<br />
A legfogékonyabb gyermekkor körülményei valószínűleg minden embernél eltérőek<br />
lehetnek, de a család, a szülői ház a legmeghatározóbb. Hihetünk sok mindenkinek, így ebben<br />
a vonatkozásban Dosztojevszkijnek is, aki azt mondta: „…nincs a jövő életre hasznosabb,<br />
egészségesebb, erősebb és magasztosabb, mint valami jó emlék, kivált az, amely még a<br />
gyermekkorból származik… Ha az ember sok ilyen emléket visz magával az életbe, akkor meg<br />
van mentve egész életre”. Igen-igen, ez így van még akkor is, ha a gyermekkor családi bűvöletét,<br />
a szülőfalu, mint mikrokörnyezet békéjét megzavarta a II. világháború.<br />
Édesapám ’42-ben, 32 évesen frontszolgálaton volt, én ekkor 7 éves voltam. A természet<br />
rendje nem változott: a Nap minden reggel felkelt, ebben a helyzetben is ősszel vetni kellett, a<br />
munka a nagyszülőkre, az otthont megtartó asszonyokra, no és a gyermekekre szakadt.<br />
Az asszonyok terhe megsokszorozódott: a család (nálunk három gyerek): két nagyszülő<br />
ellátása, a gyerekek nevelése, a határban a mezőgazdaság aktuális munkáinak a gondja, az állatok<br />
otthoni ellátása-gondozása, a gyerekek iskolába járatása volt a fő teendőjük. A gyerekekben, így<br />
bennem is, fokozottan kialakult egyfajta „kényszer” a rendszeres munkavégzés iránt, ez máig is<br />
így van, ma sem tudok másként élni. Nem szeretném, ha valaki ezt öndicséretnek venné. Én így<br />
születtem, genetikailag így vagyok meghatározva, erről nem tehetek.<br />
Az elemi iskola négy osztályát szülőfalumban végeztem. Szerencsés vagyok, mert<br />
nagyon jó, kellően szigorú, jólelkű tanítóim voltak, és jól is tanultam. Ma is úgy vélem, hogy a<br />
tanulás nem volt nehéz, „jött magától”, az otthoni munka mellett is. Az iskolai elfoglaltság szinte<br />
pihenésnek, felszabadultságnak és hihetetlen, de örömnek számított. Ennél nagyobb örömöt,<br />
felszabadultságot jelentett, hogy édesapám frontszolgálat után egészségesen (őszesen) hazajött.<br />
Esténként elővette hegedűjét (ami nekünk nagyon tetszett), s mi áhítattal hallgattuk, együtt<br />
énekeltünk. Jó volt együtt lenni.<br />
- Középiskoládat hol végezted<br />
- Az elemi iskola négy osztályának elvégzése után Miskolcra mentem tanulni a<br />
Lévay József Református Gimnáziumba (1945). Oda jártam nyolc évig, humán tagozatra, ott is<br />
érettségiztem 1953-ban. (Akkor már Mikszáth Kálmán Gimnáziumnak hívták. Ma ismét a régi<br />
nevén szerepel.)<br />
A gimnázium a miskolci régi, a 15. század közepétől (1453-tól) bizonyítottan meglévő<br />
latin iskola, reformáció szellemében történő folytatásaként alakult ki (1560), református középiskola,<br />
ún. „rectoris schola” néven. Az ősi miskolci gimnázium (a mai Szinva-parti 1898-ban felépített<br />
impozáns - 2 emelet, földszint, alagsor - épület mellett) ma is létező, a Herman Ottó Múzeumnak<br />
helyt adó építmény.<br />
Előírás volt, hogy az iskola tanulói ünnepeken Bocskai ruhát viseljenek, egyensapkájukon<br />
a zománcozott pajzs fehér alapon a 18. századvégi Magyarország határvonala és fő folyói<br />
aranyvonallal, zöld mezővel, feliratokkal és az alapítási évvel (1560), sötétkék és fekete szegéllyel.<br />
378
A gimnázium a 15. századi gótikus avasi református templom szomszédságában épült. Ilyen<br />
helyre kerültem tíz évesen.<br />
A gimnáziumban hagyományos humanista szellem uralkodott. Önképzőkörök működtek.<br />
Énekkar, tilinkó-zenekar, sportkör (vívás, atlétika) működött. Ezek közül kettő munkájában is részt<br />
vettem. Nyolc év aránylag hosszú idő és magatartásformát, talán a jellemet is meghatározó. Ott<br />
a gimnáziumban nagyon jó, ún. igazi tanáraink voltak. Függetleníteni tudták magukat a háború<br />
utáni nehézségektől. Soha nem panaszkodtak. Tették szent dolgukat, tudták, hogy majdan mire<br />
lesz szükségünk. Így pl. a tananyagban az idő tájt nem tanítottak művészettörténetet, bizonyos<br />
írókat-költőket negligáltak. Tanáraink tudták, hogy azok értékek, és óráikból minden alkalommal<br />
öt-tíz percet arra szántak, hogy felhívják a figyelmünket ezekre a fontos dolgokra. Hálás lehetek<br />
tanáraimnak, hogy az általános humán műveltség értékét megértették velünk.<br />
„Nulla dies sine linea” (Nagy Sándor arckép festőjének, Apellesnek életelve: egy nap se<br />
múljon el ecsetvonás nélkül). Dolgoztunk önképzőkörben, énekkarban és még tilinkózenekarban<br />
is.<br />
- Érettségi után azonnal az Állatorvostudományi Főiskolára jelentkeztél<br />
- Az érettségi után beiratkoztam az akkori Állatorvostudományi Főiskolára, amelynek<br />
1953-tól 1958-ig voltam hallgatója.<br />
A gimnáziumi tanulmányi eredményem és az érettségi bizonyítványom olyan volt, hogy<br />
nem kellett felvételi vizsgát tennem, de egy bizottság előtt elbeszélgetésre meg kellett jelennem. A<br />
felvételin a rám vonatkozó feljegyzéseket (jegyzőkönyvet) ’56-ban, amikor az iratokat közszemlére<br />
tették, megtaláltam. (Az igazat írták.)<br />
- Milyen volt abban a korban az egyetemi élet<br />
- Nekem változatos. Csoportvezetőként mindenkinek ismerhettem az egyéni, „otthoni”<br />
gondját. A tanulmányi osztállyal jó, őszinte kapcsolatom volt, ennek köszönhetően mások gondjain<br />
sokat tudtam, mertem segíteni. Egyébként a főiskola kollégiumaiban laktam (Rottenbiller u. 50.,<br />
Garay u. 5. és végül a VIII. kerületi Mária u. 20. alattiban). A kollégiumokban a tanulás körülményei<br />
jók voltak. Rendszeresen és nagyon sokat tanultunk, könyvtárba jártunk. Ebben az időszakban<br />
Budapesten a színházi élet pezsgett az ELTE Egyetemi színpadán (Pesti Barnabás u.), értékes<br />
esték voltak (irodalmi esték, színdarabok, erdélyi esték).<br />
A mozibérlet és a színházi jegyek olcsók voltak. Szívesen jártunk futballmérkőzésre és<br />
a Népstadion atlétikai és egyéb rendezvényeire. Ki a szabadba, ha az időnk engedte. Kapcsolat<br />
révén ingyen mehettünk lóversenypályára, szépet-lovat nézegetni, funkcionális anatómiát „tanulni”.<br />
Tanársegéd koromban pedig diákokkal szervezetten, egyesületben lovagolni. A ló imádata addig<br />
fajult, hogy egyes nyári vizsgák előtt ketten-hárman a Kerepesi- (Fiumei-) úti temetőben tanultunk<br />
és az ügető pályán „starthoz” elhangzó hangszórói hangra, a kerítésre felmászva néztük a futamot,<br />
(s hallgattuk a zsokék nem szalonképes megjegyzéseit, „egyezkedését”).<br />
Harmadéves korom első félévének őszén volt az ’56-os forradalom. A Garay utcai<br />
kollégiumban laktam: a Baross tér - Keleti Pályaudvar− Péterfy kórház - Köztársaság tér - Rákóczi<br />
út és a főiskola vonzáskörzetében. Szép, lélekfelemelő napok voltak, a szívek együtt dobbantak.<br />
Novembere 3-án este el kellett hagynunk a földszinti kollégiumi lakószobánkat, mivel a Baross<br />
379
tértől a Péterfy Sándor utcai kórházhoz vezető falbontásos alagutat készítettek a sebesültek<br />
szállítására. Szülőfalumba tértem haza.<br />
A főiskolán az oktatást úgy szervezték, hogy az élelmiszer-higiéniai gyakorlatot saját<br />
magunknak kellett megszerveznünk. Mi borsodi-hevesi diákok a miskolci vágóhidat választottuk,<br />
ahol a korrekt gyakorlatvezető főállatorvostól, dr. Tantó Miklóstól igen sokat tanulhattunk. Ezekre,<br />
a napokra szívesen emlékezem.<br />
Az oktatás a főiskolán ’57. február 2. hetében kezdődött. Ezekről, az időkről<br />
egyetemünkön ez év őszén méltó megemlékezés volt.<br />
- Hol volt az első munkahelyed<br />
- Az állatorvos-doktori diplomám megszerzése után, 1958 szeptemberében az<br />
Állatorvostudományi Főiskola kórbonctani tanszékére kerültem, egyetemi gyakornokként. Akkor<br />
úgy gondoltam, hogy gyakorló állatorvos leszek, és ehhez a munkához bővítem tudásomat.<br />
A tanszék akkori vezetője, Sályi Gyula (1903−1982) egyetemi tanár, akadémikus,<br />
Kossuth-díjas tudós volt. Iskolateremtő lénye, hozzáértő, tudományos szakmai alapokat lerakó<br />
munkája máig kihat intézményünk oktató-szolgáltató munkájára. Nagy gonddal ügyelt a tanszéken<br />
végzett, a gyakorló állatorvos munkáját segítő kórbonctani-diagnosztikai munka átgondolt, pontos<br />
végzésére, az igazságügyi szakértői munkában a gondos vizsgálatokon alapuló megtámadhatatlan<br />
véleményalkotásra. Igazi pedagógus volt, élvezetes előadásai, plenáris gyakorlatvezetései<br />
példaértékűek voltak. Az oktatás életeleme volt, az öröm eláradt rajta az előadásai alatt.<br />
Az akkori tanszék munkatársai szorgalmasak, elkötelezettek voltak, és segítőkész<br />
közösséget alkottak. Nem volt nehéz beilleszkednem. Szakmai-emberi fejlődésemet elősegítette<br />
az együttdolgozás (boncteremben, mikroszkóp mellett, diagnosztikai levélírás vagy akár<br />
tudományos dolgozat készítése kapcsán). Azt, hogy a tanszék befogadott, egyértelműen jelezte<br />
az is, hogy ifjú házasként a tanszéki múzeumból nyíló szobában kaptunk „szolgálati férőhelyet”<br />
két évre. Az eredeti tervből, hogy gyakornoki időm letelte után klasszikus állatorvos leszek az lett,<br />
hogy közel ötven évet a tanszéken töltöttem, s idővel - tizenhét évig - annak vezetője lehettem. A<br />
tanszék vezetését Kardeván Andor egyetemi tanártól (emeritus professor, <strong>Dr</strong>. <strong>Dr</strong>. h. c.) vettem át<br />
(1985), aki folytatta a Sályi professzor úr által képviselt szakmai életutat és hozzájárult a tanszék<br />
külföldi ismertségének, elismerésének bővítéséhez, főleg német nyelvterületen. Magyar (és<br />
német) nyelvű tankönyve (tankönyv szerkesztése, tankönyvrészlet írása) közismert.<br />
- Beszélj a munkádról.<br />
- A tanszéki munkámat elsősorban az állatorvostan-hallgatók kórbonctani szakmai<br />
képzése és az állatorvosi hivatásra való nevelése, a tanszéken folyó kiterjedt diagnosztikai munka<br />
irányítása és végzése, a kórszövettan oktatás szervezése, az állatorvosok továbbképzése, a<br />
szakállatorvos-képzés bizonyos szakmai feladatának a megoldása, az állatorvostan-hallgatók<br />
részére elméleti órák, plenáris gyakorlatok, diagnosztikai készséget fejlesztő gyakorlatok és<br />
konzultációk tartása tette ki.<br />
Az oktatói munkám során a szakmai fegyelemre való nevelés mellett igyekeztem<br />
a hallgatók nemzeti (magyarság-) tudatát európai módon ébren tartani. A tanagyag, illetve a<br />
diszciplína fejlesztése, új szemléletű patológia oktatása, fiatal oktatók-kutatók nevelése az,<br />
380
amit a tanári éveim alatt igyekeztem teljesíteni. Az oktatómunkám elismerésének érzem, hogy a<br />
tanszéki és az egyetemi gyakorlati oktatás megreformálása szorgalmazójaként, és a fiatal oktatók<br />
nevelése, a tanítványaim gyakorlati ismereteinek „jóval átlagon felüli mértéke” alapján Nagyváthy<br />
János-díjat nyertem el (1987).<br />
Nem tartom kisebb értékű elismerésnek, hogy a nehéz diszciplína ellenére az<br />
állatorvostan-hallgatók odaítélése alapján tizennégy alkalommal tiszteltek meg az „Év legjobb<br />
előadója”, vagy az „Év legjobb gyakorlatvezetője” kitüntetéssel. A tanszék oktatási munkájának<br />
kiszélesítését jelentette, hogy a nyolcvanas években fakultatív tantárgyakat hirdettünk meg.<br />
Továbbképző előadásokat évente 10-14 alkalommal tartottam, elsősorban hazai és külföldi<br />
állatorvosok vagy állattenyésztők részére. Ilyen irányú munkám is hozzájárult ahhoz, hogy az<br />
állatorvosok legmagasabb társadalmi (tagsági) elismeréseként <strong>Dr</strong>. Hutÿra Ferenc emlékérem<br />
(1986) megtisztelő kitüntetést és Tolnay Sándor-díj (1994), legutóbb Sályi Gyula-díjat (2006)<br />
vehettem át. Az oktatómunka mellett a tanszék tudományos kutatómunkájában is részt vállaltam.<br />
A tanszéken eltöltött évek alatt hazai szaklapokban magyar és idegen nyelveken, valamint külföldi<br />
kiadványokban 105 tudományos és 16 ismeretterjesztő vagy kultúrközleményem jelent meg.<br />
Az NDK-ban 1986-ban kiadásra került Lehrbuch der speziellen Veterinärpathologie című<br />
tankönyvnek társszerzője vagyok, amelyben a Női nemi szervek patológiája és a Vemhesség<br />
patológiája című fejezetek megírását s képanyaggal való ellátását végeztem el. Ez is hozzájárult<br />
ahhoz, hogy a Deutsche Veterinärmedizinische Gesellschaft (DVG) levelező taggá választott<br />
(2001). A patológia oktatásának fejlesztéséhez részben a kliniko-patológia szemlélet mélyítését<br />
szolgálja az 1992-ben megjelent (társszerzővel írt) tankönyv A háziállatok diagnosztikai boncolása<br />
(második javított kiadás 1998), és az ugyancsak társszerzővel közösen készített, magyar-angol<br />
nyelven 2006-ban közreadott, 1691 színes képet tartalmazó Állatorvosi patológiai képes album<br />
(Colour atlas of veterinary pathology - 1.). Korábbi évben (2002-ben) ugyancsak két nyelven az<br />
idegen nyelvű oktatást is szolgáló Állatorvosi hisztopatológia (Veterinary histopathology) jelent<br />
meg.<br />
Több szakkönyv lektorálásában közreműködtem. Szakmai munkásságomhoz<br />
tartozónak érzem, hogy kilenc, egyetemünkön készült kandidátusi értekezéshez nyújtottam<br />
morfológiai vizsgálatok végzésével segítséget, egy külföldi (dahomey-i) hallgató egyetemi doktori<br />
disszertációjának, 23 diplomamunkának, illetve tudományos diákköri munkának voltam a vezetője.<br />
A nyúl patológiájának - több diszciplína fiatal szakembereinek bevonásával történő - művelésével<br />
úgy érzem sikerült hazai vonatkozásban erre a szakterületre egyetemünkön a kutatócsoportot<br />
megszerveznem. E közös munka eredményeként szerkesztésem alatt jelent meg 1990-ben a<br />
Házinyúl-egészségtan című új szemléletű kézikönyv, amelyben egyetemünk több oktatója-kutatója<br />
a társszerző.<br />
Tudományos kutatómunkámat az emlősállatok vemheskori listeriosisának a<br />
tanulmányozásával kezdtem. E munka során hazánkban először került leírásra a házinyulak<br />
listeriosisa. Más állatfajok, köztük a sertés, a kecske és az apácamajom listeriosisának<br />
tanulmányozásakor tett megfigyeléseink, továbbá a kísérletes vizsgálatokra épített patomorfológiai<br />
munkáinkra az összehasonlító patológia (pl. a nők terhességi listeriosisa) szempontjából is több<br />
külföldi kézikönyvben és monográfiában is történt hivatkozás. A tanszék kutatási témájába<br />
kapcsolódva patomorfológiai alapon foglalkoztam az emlősállatok penészgombák okozta szervi<br />
381
mycosisával, mycotoxicosisok patológiájával (a Kaposvári Egyetemmel közös kísérletekben), a<br />
dirofilariosisszal (kollaborációban a parazitológiai tanszékkel és hazai, valamint külföldi humán<br />
kollégákkal), a gyöngytyúk histomonosisával. A vizsgálatok során többéves, nagyüzemben<br />
jelentkező állat-egészségügyi probléma került etiológiai megoldásra, ami lehetővé tette a<br />
gyöngytyúk állományokban a betegség megelőzését és felszámolását. Kutatómunkánk során<br />
először hívtuk fel a figyelmet a tyúk fertőző gége- és légcsőgyulladásának negyven év utáni<br />
újbóli hazai előfordulására. Kísérletes vizsgálataink alapján a betegség patológiájához és<br />
kórfejlődéséhez szolgáltattunk új, ma már tankönyvekben szereplő adatokat.<br />
A baromfi parazitózisok közül a Syngamus trachea és az Amidostonum anseris okozta<br />
szervi elváltozások hisztomorfológiájával foglalkoztam társtanszékkel közösen.<br />
A gyakorlat támasztotta azt az igényt, hogy 1969 óta a nyúlbetegségekkel is foglalkozzam.<br />
Az e témakörből készített, az országos és tárcaszintű kutatások körében meghirdetett pályázatra<br />
benyújtott pályamunka 1974-ben akadémiai jutalomban részesült (munkatársakkal). E témából<br />
készült a kandidátusi értekezésem is. Lényegében ehhez a vizsgálathoz kapcsolódnak a sertések<br />
Escherichia coli okozta hasmenésének patolólógiájára vonatkozó másik két tanszékkel közösen<br />
végzett, sok örömet okozó vizsgálatok is.<br />
Az utóbbi években a hazánkban első alkalommal felismert négy betegségnek, a<br />
galambok herpesvírus okozta megbetegedésének (1975) és a kacsapestisnek (1978−1982),<br />
a növendékludak reticuloendothellosisának és a sertések eperythrozoonosisának (1992-től)<br />
kórbonctani tanulmányozásával foglalkoztam. E betegségeket hazánkban elsőként ismertük fel, és<br />
hívtuk fel e betegségekre a figyelmet (két másik intézménnyel közösen). Azóta a két, herpesvírus<br />
okozta betegség ellen hazai gyártmányú szabadalmaztatott vakcina készült. Az egyiknek, a<br />
Hercophylnek az előállításában aktívan is részt vettem.<br />
Foglalkoztam többek között a juhok adenovírus okozta légzőszervi betegségének<br />
klinikopatológiai vizsgálatával. Ebben a témakörben több új, nemzetközileg is elfogadott<br />
megállapítást tettünk (kollaborációban).<br />
A házinyulak Tyzzer-betegségét hazánkban elsőként állapítottam meg (1982). A<br />
szakirodalomban elsőként hívtuk fel a figyelmet a nyulak reovírus okozta fertőzöttségére (1982).<br />
Új megállapítást tettünk kollaborációban a bovin adenovírus és más légzőszervi vírusok<br />
járványtanára vonatkozóan (1981−1990) is. Tudományos munkásságomnak fontos részét képezi<br />
az állatkerti állatok és a tenyésztett prémes állatok fertőző betegségeinek a patomorfológiai<br />
tanulmányozása. Ezen a területen végzett vizsgálataim is az idevonatkozó szakkönyvekben már<br />
olykor alaptételként szerepelnek.<br />
Külföldi tanulmányúton Lipcsében, Berlinben, Hannoverben, Belgrádban, Kassán,<br />
Brnóban, Bécsben, Utrechtben, Giessenben voltam, ennek elsősorban egykor a kapcsolattartás<br />
és -bővítés volt az előnye. Franciaországi tanulmányutam nyúlkutatási témához kapcsolódott.<br />
- Egyetemi munkád mellett nagyon sok szervezetben is dolgoztál. Kérlek, erről is<br />
beszélj.<br />
- Vezetőségi tagja voltam a Magyar Pathológusok Társaságának (1993−2002), a<br />
TIT mezőgazdasági és élelmezésügyi szakosztályának (1982−1990), a Magyar Állatorvosok<br />
382
Világszövetségének.<br />
Elnöke voltam az Állatorvostudományi Egyetem Igazságügyi Felülvéleményező<br />
Bizottságának (1992-től 2006. októberéig), az újjáalakult Magyar Országos Állatorvos Egyesületnek<br />
1990-től 2001-ig voltam elnöke, jelenleg tiszteletbeli elnöke, a MOÁE Sertés-egészségügyi<br />
Társaságnak elnöke vagyok (1991−). Tagja vagyok az MTA Állatorvos-tudományi Bizottságának.<br />
Az MTA közgyűlés doktorképviselője (1994−2000), az Országos Állategészségügyi Tanács tagja<br />
(1991−2002), a Magyar Pathológusok Társaságának (1962−) tagja vagyok. Szerkesztő-bizottsági<br />
tagja vagyok a Magyar Állatorvosok Lapjának (1991−), a Hungarian Agricultural Researchnek<br />
(1992−), az Acta Veterinaria Hungaricának (1994−), az European Journal of Veterinary<br />
Pathologynak.<br />
Bizottsági és szervezeti tevékenységem az egyetemünkön sokrétű: a Diákjóléti<br />
Bizottság elnöke voltam több évig, valamint tagja voltam a Továbbképzési Bizottságnak, a Klinikai<br />
Bizottságnak, a Tantervi Reform Bizottságnak, elnöke az Etikai Bizottságnak.<br />
Az Állatorvostudományi Egyetem vezetőségének, mint oktatási és egy ciklusban<br />
egyúttal továbbképzési (valamint a német nyelvű képzésért felelős) rektorhelyettes, 1984. július<br />
1-től 1990. június 30-ig voltam tagja. Ez alatt az idő alatt többek között az új ösztöndíjrendszer,<br />
a módosított egyetemi tanterv és az új egyetemi felvételi rendszer kidolgozását szerveztem<br />
meg. Irányításommal került megszervezésre az extramuralis vidéki állatkórházi gyakorlat, a<br />
német nyelvű képzés. A 19 hétben folyó külső egyetemi gyakorlati oktatás hatékonyságának<br />
fokozása érdekében került bevezetésre a külső gyakorlatvezetők (gyakorló állatorvosok, gyakorló<br />
állattenyésztők) részére a továbbképzés.<br />
A fakultatív tantárgyak oktatásának bevezetésére, az előadók céltudatos felkérésére, a<br />
tantárgyi oktatási programok céltudatos és összehangolt összeállítására nagy súlyt helyeztem. Ez<br />
alatt a hat év alatt egyetemünkön huszonötre emelkedett a hallgatók által választható fakultatív<br />
tantárgyak száma. Ez a ma már előrevivőnek minősíthető felismerés ad lehetőséget a hallgatók<br />
majdani szakosodására. Szorgalmazásomra új tantárgyként került bevezetésre a kedvtelésből<br />
tartott állatok betegségei, másokkal közös szervezés révén pedig a számítástechnikai<br />
ismeretek oktatása. Rektorhelyettesi periódusom alatt mégis legnagyobb eredménynek érzem<br />
az oktatómunkához szükséges nyugodt hallgatói légkör megteremtését, az oktatási fegyelem<br />
betartását s az egyetemi ifjúság előrevivő, de szélsőségtől, meggondolatlan cselekvéstől mentes<br />
magatartásának elősegítését.<br />
Új oktatási elem a graduális képzés keretében megszerezhető felsőfokú vadgazdálkodásivadászati<br />
szakképesítés, amely az állatorvos-doktori oklevéllel együtt érvényes. E program<br />
összefogását a Kórbonctani és Igazságügyi Állatorvostani Tanszék (1995-től a tanszék új neve)<br />
vállalta, és egyik lelkes munkatársa révén szívesen végzi.<br />
Szeretném megjegyezni, hogy még ma is megtisztelő feladatnak és a bizalom jelének<br />
érzem, hogy annak idején titkos szavazással szenátornak jelöltek és az egyetemi szenátus első<br />
hivatalos ülése elnöknek választott.<br />
A köztársaság elnökének megtisztelő kitüntetését, a Magyar Köztársasági Érdemrend<br />
Tisztikeresztjét 2005. márciusában vehettem át. Munkásságomat az Állatorvos-tudományi Kar<br />
felterjesztése alapján a Szent István Egyetem Tanácsa „emeritus professor” megtisztelő cím<br />
383
adományozásával méltányolta. A volt és a jelenlegi munkatársaim külföldön vagy itthon bárhová<br />
kerültek, emberileg-szakmailag megállják a helyüket. Mindannyiuknak és humán patológus<br />
kollégáknak is köszönöm a segítségüket, mert nélkülük a rám háruló feladatot nem tudtam volna<br />
ellátni.<br />
Szeretném még hozzátenni: megtisztelő volt számomra, hogy a Bodó M., Honti J.,<br />
Sugár J., Tanka D. szerkesztette orvostörténeti könyvben (A magyar patológia története, Medicina<br />
Kiadó, Budapest, 2005.) - amely felöleli a humán és állatorvosi patológia történetét a kezdettől<br />
napjainkig - az állatorvosi kórbonctan történetéről sikerült, ha a terjedelmi korlát miatt vázlatosan<br />
is, beszámolnom.<br />
- A családodról még nem mondtál semmit.<br />
- Ezt a szolgálatot nem tudtam volna a szűkebb családi háttér támogatása nélkül<br />
végigvinni. Magyar tanár - könyvtárszakos feleség, két egyetemet végzett gyermek (leány és fiú),<br />
négy fiú unoka jelentik számomra a családi örömöt, s adnak számomra nyugodtságot.<br />
Szolidan ajánlom a közelgő 2006. karácsonya előtt Tompa Mihály néhány sorát<br />
mindazoknak, akik ismernek, emlékezésül:<br />
„A mesterkélt világ dolgait ne nézzed,<br />
Hadd őrjöngjön, - csak te maradj a természet<br />
Kebeléhez közel...<br />
…fákat növelj”.<br />
Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 4. 64-67.<br />
384
<strong>Dr</strong>ukkolok az állategészségügy csapatának<br />
<strong>Dr</strong>. Sterczer Dezső<br />
<strong>Dr</strong>. Sterczer Dezső így ír magáról:<br />
„A velem egy időszakban élő emberekhez hasonlóan, nekem is sok<br />
problémával, nehézséggel kellett szembenéznem, mégis összességében<br />
küzdelmesnek, sikeresnek, szépnek jellemezném életutamat. Életemnek<br />
része volt a II. világháború, 1956-os forradalom és a rendszerváltás is.<br />
1936. október 12-én születtem Süttő községben, mely Komárom-<br />
Esztergom között kb. félúton, a Duna partján terül el. Édesapám Sterczer<br />
Miklós, édesanyám Wendl Mária földműves családból származott, 16 hold<br />
földünkön gazdálkodtak. Édesapám a II. világháborúban mint magyar<br />
katona az orosz fronton szolgált, s két nehéz év után, visszavonuláskor a magyar területen lévő<br />
Füzérkomlóson, 1944. decemberében elesett. Halála - a családját ért lelki traumán túl - anyagilag<br />
is meghatározta későbbi életünket. Süttő községet 1944-től sokszor bombázták, így a község lakói<br />
kénytelenek voltak a biztonságosabb pincesorokba költözni. Mi is édesanyámmal és kisöcsémmel<br />
hónapokig laktunk a pincékben. Közel egy éves öcsém - az akkoriban született csecsemőkhöz<br />
hasonlóan - 1945-ben diftériában halt meg. A háború után apai nagyanyámmal és édesanyámmal<br />
hárman maradtunk.<br />
Az általános iskola alsó négy osztályát Süttőn, az ötödik osztályt az esztergomi<br />
ferences gimnáziumban végeztem. A gimnázium államosítása után, a 6-8. osztályt ismét Süttőn<br />
fejeztem be kitűnő eredménnyel. Gimnáziumi tanulmányaimat Nyergesújfalun, az Irinyi János<br />
Gimnáziumban folytattam, és 1955-ben jeles eredménnyel, érettségiztem. Az általános iskola évei<br />
alatt otthon segítettem a gazdaságban, de a gimnázium nyarain már munkát vállaltam: voltam a<br />
süttői kőbányában útkaparó, kompresszorkezelő, kubikos lovak hajtója, kőműves mellett kisegítő<br />
(culáger) stb. A nyári munkák - segítőkész nagybátyáim támogatása mellett is - nemcsak anyagilag<br />
voltak jelentősek, hanem nagyon sok élettapasztalattal is gazdagodtam. A téesz időszaka előtt<br />
otthon 14-16 szarvasmarhánk volt, sertéseket hizlaltunk, nem is beszélve a szárnyasokról. Az<br />
állatokkal való kapcsolat, gondozás érlelte meg elhatározásomat: állatorvos leszek. A döntés része<br />
volt persze az a tény is, hogy állatbetegség esetén szinte visszafojtott lélegzettel várta az egész<br />
család a szomszéd községből az állatorvos személyében érkező nagy tekintélyű segítséget.<br />
Érettségi után, 1955. szeptemberében - maximális pontszámmal - felvételt nyertem<br />
az Állatorvostudományi Főiskolára. Kollégiumi elhelyezést és havi 400 Ft-ot kaptam tanulmányi<br />
ösztöndíj és szociális segély címén, ami akkoriban egy vagyonnak számított. Az első csoportnak<br />
lettem a vezetője. Elsőéves tanulmányaim során - amit sikeresen abszolváltam - nagy hatással<br />
volt rám Urbányi professzor úr. 1956-ról csak annyit, hogy évfolyamtársaim nagy részéhez<br />
hasonlóan, én is részt vettem a műszaki egyetemről induló diáktüntetésen, mely később a<br />
Parlament elé vonult. Szavalat és beszédek elhangzása után késő esete kerültünk vissza a<br />
kollégiumba. Néhány nap múlva szülőfalumból teherautóval élelmet hoztak fel, többek között az<br />
Állatorvostudományi Főiskolára is, és egyúttal összeszedték és hazavitték a Budapesten tanuló<br />
385
süttői diákokat és a kórházból a süttői betegeket. Így kerültem én is haza a csonka családomhoz.<br />
1958. nyarán, a harmadéves vizsgák sikeres letétele után, tüdőgümőkórral a János Kórház TBC<br />
osztályán gyógykezeltek, így sajnos egy évet veszítettem. Felgyógyulásomat követően folytattam<br />
tanulmányaimat. Későbbi előnye a betegségemnek, hogy mindkét évfolyamtól kapok meghívást<br />
az ötéves találkozókra, amelyeken eddig örömmel részt tudtam venni.<br />
1961. szeptemberében avattak. Friss diplomámmal először a Komárom megyei ászári<br />
körzetben helyettesítettem a katona idejét töltő állatorvost, majd 1962-ben neveztek ki a bajnai<br />
körzetbe körállatorvosnak, ahol 1972 végéig dolgoztam. Ezután kerültem a komáromi járásba<br />
járási főállatorvosnak, majd 1976-ben neveztek ki a Komárom megyei állategészségügyi állomásra<br />
igazgató főállatorvosnak, ahol nyugdíjazásomig (21 évet) dolgoztam.<br />
Az 1965-ös év számomra sorsfordulót jelentett: házasságot kötöttem a bajnai születésű<br />
Prohászka Erzsébettel, akivel megosztottam további életem minden problémáját, örömét, s aki<br />
munkámhoz nyugodt és boldog hátteret tudott biztosítani. Feleségem, követve engem, földrajz<br />
és történelem szakos tanárként dolgozott a bajnai, a komáromi, majd a tatai általános iskolákban.<br />
Házasságunkból Ágnes és Miklós nevű gyermekünk született. Úgy látszik „megfertőztem” a<br />
családot (ebben elsősorban a bajnai praktizáló időszak játszhatott szerepet), mert mindketten<br />
az állatorvosi pályát választották. Ágnes egyetemünk belgyógyászati tanszékén, Miklós pedig<br />
állatorvosi rendelőben dolgozik Budapesten.<br />
Továbbképző szakmai tanfolyamok után, 1967-ben beiratkoztam az Állatorvostudományi<br />
Egyetem által indított, szarvasmarha-egészségügyi szakállatorvos-képzésre. 1973-ban jeles<br />
eredményű oklevelet kaptam. Körzetemben több, mint 1000 tehenet és szaporulatát láttam el, nem<br />
is beszélve az egyéb állatfajokról. A terület állatsűrűsége, valamint Budapest közelsége alkalmassá<br />
tette a körzetet arra, hogy az egyetem hallgatói gyakorlati oktatásra kijárjanak (mikrobuszos utak).<br />
Járási főállatorvosként 1975. szeptemberében az állategészségügyi igazgatási-szervezési szakot<br />
kezdtem meg, melyet 1977-ben jeles eredménnyel fejeztem be.<br />
1975-ben a Magyar Agrártudományi Egyesület Állatorvosok Társaságának felkérésére<br />
Haraszti professzor úrral az NDK Állatorvosi Tudományos Társaság Berlinben megtartott<br />
szakülésén a magyar szarvasmarha- és juhegészségügyi szakosztályt képviseltük. A magyar állategészségügyi<br />
szolgálat tagjaként, 1975. nyarán részt vehettem az Állatorvosok Világszövetségének<br />
Thessalonikiben tartott XX. kongresszusán. Ugyancsak jelen lehettem az 1979-ben rendezett<br />
moszkvai világkongresszuson. A MÉM által szervezett szakmai utakon Hollandia (1981), Kuba<br />
(1985) és végül az USA állategészségügyi szervezeti felépítését és működését volt módom<br />
tanulmányozni.<br />
A szorosan vett szakmai munkán túl jutott energia közéleti tevékenységre is. Évekig<br />
voltam a Magyar Agrártudományi Egyesület megyei szervezete állatorvosi szakosztályának, majd<br />
a TIT Komárom Megyei Szervezete Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Szakosztályának az elnöke,<br />
és 1982-től 1987-ig az Állatorvostudományi Egyetem III. számú állami vizsgáztató bizottságának<br />
az elnöke.<br />
Állat-egészségügyi pályafutásom alatt sok szép kitüntetésben részesültem: 1970-ben<br />
a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója, 1977-ben a Munkaérdemrend ezüst fokozata, 1986-ban a<br />
Kulturális Minisztériumtól Kiváló Munkáért kitüntetést, 1997-ben miniszteri elismerő oklevelet<br />
386
kaptam. Örömmel számolok be arról, hogy nekem ítélték a 2006. évi Komárom-Esztergom megyei<br />
Életmű Díjat.<br />
Több, mint negyvenéves állat-egészségügyi - és ebben 21 éves megyei főállatorvosi<br />
- tevékenységem fő célja mindig az állategészségügy szolgálata volt. Nagy segítséget kaptam<br />
munkámhoz az elődömtől, dr. Fazekas Károlytól örökölt, majd később fiatalokkal bővült csapattól:<br />
a megye szakmailag és emberileg kiváló állatorvosaitól, az állomás minden dolgozójától. Igényes<br />
és precíz munkával segítették a feladatok sikeres ellátását. Utalnék a megyében működő három<br />
kombinátra, nagyüzemekre, az export vágóhidakra és a megyei kisüzemi állatállomány színvonalas<br />
ellátására. Két alkalommal kapott a megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás<br />
elismerő oklevelet a minisztériumtól (1983, 1986).<br />
Hagyománytiszteletből, nagynevű elődeinkről utcát neveztünk el, domborművet,<br />
emléktáblát helyeztettünk el (Marek dombormű Komárom, Szakáll Gyula emlékmű Bana). Ebben<br />
a munkában, az akkori komáromi járási főállatorvostól, a kitűnő szervező id. dr. Nedeszky Árpádtól<br />
kaptam kiemelkedő segítséget.<br />
A rendszerváltás után, az FM vezetése, a megye állatorvosainak titkos szavazása<br />
alapján, megerősített igazgatói munkakörömben, és besoroltak állat-egészségügyi főtanácsos<br />
elnevezésű köztisztviselőnek.<br />
1996-ban a nyugdíj korhatár elérését követően, kértem nyugdíjazásomat, és 1997-ben<br />
viszonylag jó egészségben megelégedett emberként megkezdtem nyugdíjas éveimet.<br />
Meg kell említenem életem talán eddigi legnagyobb tragédiáját: 2004. februárjában,<br />
agytrombózisban hirtelen meghalt a feleségem. Annak ellenére, hogy 70 évesen az emberek<br />
mindinkább foglalkoznak az elmúlással, a társ elvesztését az itt maradóknak nagyon nehéz<br />
feldolgozni. Családom mindent megtett és megtesz a vigasztalódás érdekében. Nagyon sok<br />
örömem telik a gyermekeimben, unokáimban. Az állatorvosok, a barátok szeretete övez.<br />
Süttői pincémben még most is hobbi szinten borászkodom.<br />
A kart érintő kívánságom a jövőt illetően: Szeretnék még nyugdíjasként a »pálya<br />
széléről« jó ideig drukkolni az állategészségügy csapatának, hisz a nehéz időszak ellenére oly<br />
szépen játszanak, s hadd legyek önző: szeretném, ha a csapatom győztesként vonulna le a<br />
pályáról.”<br />
Kedves hagyomány a MÁOK Komárom-Esztergom megyei szervezeténél a szokásos<br />
éves továbbképzésen a nyugdíjba vonuló kollégák búcsúztatása, illetve a megye állatorvosai által<br />
alapított életmű-díj átadása. Ebben az évben a díjat a megyei kamara vezetősége dr. Sterczer<br />
Dezső nyugalmazott igazgatónak adományozta. <strong>Dr</strong>. Bogár István, elnök<br />
Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 4. 68-69.<br />
387
A szerénység mintaképe<br />
<strong>Dr</strong>. Fenyvesi Máté<br />
<strong>Dr</strong>. Fenyvesi Mátét nehéz volt rávenni, hogy írjon magáról! Szerény<br />
ember! Pedig sikeres életpályájáról van mit közölni. Az általános iskola<br />
elvégzése után nem úgy indult az élete, hogy a magyar labdarúgó szurkolók<br />
egyik kedvence lesz. Politikai okok miatt nem vették fel középiskolába, és<br />
szabóinasnak ment. Erős akarattal, némi szerencsével gyorsan ívelt fölfelé<br />
labdarúgó karrierje. Bízott önmagában és a gondviselésben. Olvassuk<br />
szeretettel önvallomását.<br />
„1933. szeptember 19-én születtem Jánoshalmán. Szüleim<br />
gazdálkodók voltak, akiknek 35 hektár földjük volt, és ehhez haszonbérben<br />
még 12 hektár legelőt és 2 hektár szőlőt, gyümölcsöst használtak. Óvodába és általános iskolába<br />
Jánoshalmán jártam. A labdarúgással a negyvenes években ismerkedtem meg. Az utcánk<br />
közepén lakott egy fiú, aki játékra alkalmas rongylabdákat tudott készíteni, amivel naponta 2-3<br />
órát játszottunk. A labdarúgópálya közel volt hozzánk, így természetes, hogy az edzéseken és a<br />
mérkőzéseken is részt vettem mint labdaszedő.<br />
Itt határoztam el, hogy labdarúgó leszek.<br />
Később döntöttem úgy, hogy állatorvos leszek, amikor a legkedvesebb lovunk<br />
megbetegedett. Szegény állat két napig fetrengett az udvaron, és végül bélcsavarodásban<br />
elhullott. A tehetetlenség és a fájdalom, ami bennem felgyülemlett, predesztinált arra, hogy<br />
állatorvos legyek.<br />
Az iskolai tanulmányaim jól mentek, mivel az általános iskolában végig kitűnő tanuló<br />
voltam. 1948-ban olyan volt a politikai helyzet, hogy származásom miatt eltanácsoltak a<br />
gimnáziumból, de még a kertészeti technikumba sem vettek fel »helyhiány« miatt. Ekkor támadt<br />
a jánoshalmi SE intézőjének az az ötlete, hogy menjek el hozzá ipari tanulónak, kitanulom mellette<br />
a szabóságot, és közben a labdarúgásban is fejlődhetek. Ennek az embernek jóformán mindent<br />
köszönhetek. Bíztatott, hogy sokat dolgozzak az edzéseken, és ha megy jól a játék, még esetleg<br />
középiskolába is beiratkozhatok. Huncutkodva mondta, hogy a szabóság is hasznomra lesz a<br />
sebészi beavatkozásokon, mert varrni nála már megtanultam.<br />
Jánoshalmán az utánpótlással egy tanár bácsi foglalkozott nagy-nagy szeretettel és<br />
szorgalommal. 15 éves voltam, és javasolta, hogy az NB III-as csapatba tegyenek be. Mivel a<br />
mesterem nagyon szeretett focizni, így minden nap edzettünk és gyakorolhattam a labdarúgást.<br />
A szabóság így bizony háttérbe szorult. Utólag szerencsésnek tartom, hogy így történt. Nem sok<br />
időt töltöttem Jánoshalmán. A játék nagyon jól ment és a sok edzés meghozta gyümölcsét. Abban<br />
az időben volt divatos tömegsport az MHK (munkára-harcra kész), ahova beneveztek 100 méteres<br />
síkfutásra. Mivel gyors voltam, megnyertem a 100 méteres megyei döntőt, és még a megyei<br />
válogatott labdarúgócsapatban is helyet kaptam, ahol két gólt lőttem.<br />
A következő héten már a kecskeméti Kinizsi KTE NB II-es csapatában játszottam bajnoki<br />
mérkőzést, amelyikben az egyenlítő gólt én lőttem. A drukkerek a mérkőzés után a vállukon vittek<br />
388
le a pályáról.<br />
Ezzel megkezdődött kecskeméti életem. A sportvezetés az akkori politikai megyei<br />
vezetőkkel még azon a héten elintézte, hogy a Közgazdasági Technikum Kereskedelmi Tagozatára<br />
beiratkozhassak. Biztonságos megélhetésemet a labdarúgásért kapott havi 1600 forint kereset<br />
megoldotta. Azokban a nehéz időkben 1951. szeptember 1-től 1953. január 1-ig ragyogó életem<br />
volt Kecskeméten. A szorgalmas edzéseknek és eredményes játékomnak köszönhetően több NB<br />
I-es klub megkeresett. A Budapesti Honvéd csapatkapitánya, Bozsik József, több alkalommal is<br />
lent járt Kecskeméten, hogy a Honvédhoz vigyen. A budapesti Kinizsi és az Élelmezési Dolgozók<br />
Szakszervezete úgy gondolta, hogy a töretlen fejlődésem biztosítása érdekében náluk a helyem.<br />
Így kerültem 1953. január 1-én a Kinizsihez (a jelenlegi Fradihoz).<br />
Bemutatkozásom az első osztályban a szombathelyi Vasutas ellen a Fradi pályán<br />
volt, ami olyan jól sikerült, hogy a Népsport a mezőny legjobbjának nevezett. A tanulmányaimat<br />
is folytatni akartam, mert az állatorvosi pályáról nem mondtam le. A Fradi vezetői támogattak<br />
ebbéli szándékomban és kerestek a Kecskemétihez hasonló iskolát. A külső Váci úton volt<br />
egy Közgazdasági Technikum Mezőgazdasági tagozattal, de a problémát az okozta, hogy ez<br />
leányiskola volt. Az igazgató örült az érkezésemnek és megkérdezték, hogy vállalom-e a 32-es<br />
létszámú lányosztályt. Az osztályfőnök már a WC problémát is megoldotta, mert rendelkezésemre<br />
bocsátotta a tanári illemhelyet. Mindenre azonban a szülői munkaközösségnek is rá kellett<br />
bólintatni. Amikor megtudták, hogy labdarúgó vagyok, kimondták a határozatot, hogy „szó sem<br />
lehet róla”. Így kerültem a Széchenyi István Közgazdasági Technikum Kereskedelmi Tagozatára,<br />
ahol 1955-ben sikeres érettségi vizsgát tettem. Még ezen a nyáron felvételiztem Kerekes Jóska<br />
osztálytársammal együtt az Állatorvostudományi Főiskolára.<br />
Közben 1954. szeptember 19-én, a születésnapomon sikeresen mutatkoztam be a<br />
magyar labdarúgó-válogatottban a románok elleni 3:1-es győzelemmel. Az 1956-os események<br />
már a főiskolán értek. Svédországba készültünk a labdarúgó-válogatottal, de az elutazásra nem<br />
került sor, mert október 23-án zajlottak a forradalmi események. Így a pártháznál, a rádiónál is<br />
ott lehettem, mint szemlélő résztvevő, sőt előző este, 22-én, a Városligetben a Sztálin-szobor<br />
ledöntési kísérleténél is. Ezután a Ferencváros labdarúgóit a Vasassal együtt a Margitszigetre, a<br />
Nagyszállóba, »rejtekhelyre« vitték, amit nem lehetett elhagyni a jugoszláviai kiutazásig.<br />
1956. decemberében a csapattal együtt Jugoszláviába mentünk túramérkőzést<br />
játszani.<br />
Ezen idő alatt szorgalmasan tanultam a kémiát, az anatómiát és az élettant. 1957.<br />
nyarán Ausztráliába mentünk túramérkőzéseket játszani a Fradival. Mielőtt elmentünk volna,<br />
sikeresen le tudtam tenni az anatómia szigorlatot. Az élettant a túra végére halasztottam. Egész<br />
úton tanultam. Úgy éreztem, hogy jó vagyok! Sajnos az egyik kérdésem a borjak nemi ciklusa volt.<br />
Az egyik tanársegédtől azt a tanácsot kaptam, ha bármelyik kérdést nem tudnám, mondjak valami<br />
mást, de folyamatosan beszéljek, mert a professzor úr el szokott gondolkozni felelés közben, és a<br />
folyamatos beszéd azt az érzést kelti benne, hogy a vizsgázó tudja az anyagot. Ugyan a kérdésem<br />
a borjak nemi ciklusa volt, de ezt nem tudtam, és helyette el kezdtem mondani a nők nemi ciklusát.<br />
Amikor befejeztem, a professzor úr felnézett és azt mondta, kérem, a borjak nem menstruálnak.<br />
Még egyszer elmondtam ugyanazt, a menstruáció kihagyásával, de a professzor úr nem volt<br />
389
megelégedve, és felajánlotta, hogy ősszel találkozzunk, de a húzott kérdések mellett a borjak<br />
nemi ciklusából is készüljek fel. Ez a kis incidens volt a főiskolán, ami megmaradt élményként.<br />
Rengeteget tanultunk Kerekes Józsi barátommal együtt, de megérte, mert óriási élmény volt a<br />
vizsgákon sikeresen túl lenni. Mondhatom, felért három győztes gól élményével.<br />
1957-ben sikerült vásárolnom a Benczúr utcában egy lakást. 1958-ban megnősültem.<br />
A hatvanas évek szerencsésen kezdődtek. Sikeresen letettem az államvizsgát, és mint diplomás<br />
állatorvos a sertésvágóhídon higiénikusként dolgoztam tíz éven keresztül. Ugyanakkor megszületett<br />
Levente István fiam. Közben a labdarúgásban is sikereket értünk el, mind a Ferencvárossal, mint<br />
a magyar labdarúgó-válogatottal. A Ferencvárossal Vásárvárosok Kupáját nyertünk, a válogatottal<br />
pedig világbajnokságon két alkalommal ötödikek lettünk, az Európa-bajnokságon egy alkalommal<br />
harmadik helyezést értünk el. 76 alkalommal ölthettem magamra a válogatott mezt, és igyekeztem<br />
minden alkalommal legjobb tudásom szerint helytállni.<br />
A labdarúgást 1969-ben hagytam abba, 1970-ben kimentem Biatorbágyra üzemi<br />
állatorvosnak. Régi vágyam teljesült ezzel, mert végre gyógyító állatorvos lehettem. Nagyon szép<br />
három évet töltöttem itt, mondhatom sok szép eredménnyel. 1973. januárjában itt küzdöttem végig<br />
a ragadós száj- és körömfájás járványt, és a fertőzést sikerült megállítanom.<br />
Ezután megpályáztam a balassagyarmati városi főállatorvosi állást. A városi teendők<br />
mellett nagyon sok állattartó telepet kellett ellátnom, és ezen kívül a Labdarúgó Egyesület<br />
szaktanácsadója lettem. A nagy rohanás és a fokozott munkatempó miatt vágyódtam egy<br />
nyugodtabb helyre. A teremtő megsegített, és hat év után Jászberényben városi főállatorvosnak<br />
neveztek ki. Itt húsz évet dolgoztam. Az egészségem megőrzése érdekében az öregfiúk csapatában<br />
játszogattam. Jászberényben két cikluson át önkormányzati képviselőnek választottak.<br />
1998. januárjában szülővárosomból, Jánoshalmáról megkerestek a Kisgazda Párt<br />
részéről, hogy nincs potenciális indulójuk a parlamenti választáshoz, és szeretnék, ha elindulnék<br />
a színeikben. Indultam és nyertem, sőt dupláztam is, mert két ciklusban voltam országgyűlési<br />
képviselő Bács-Kiskun megye 10. választó körzetében. Nagy örömöm tellett abban, hogy<br />
segítettem a vállalkozóknak támogatási nehézségeikben. Talán ennek is köszönhetem, hogy<br />
egyetlen rosszakarómról sincs tudomásom. Úgy éreztem, hogy a rosszindulatú embereket sem<br />
vitte rá a lelkiismeret, hogy velem szemben kövessenek el gaztettet. Csak egy példa: a kocsimat<br />
feltörték, és amikor az igazolványokból megtudta a betörő, hogy a kocsi az enyém, az ülésen<br />
otthagyott egy cédulát, amelyre azt írta, hogy »gazember azért nem vagyok«. A kocsiból semmi<br />
sem tűnt el.<br />
Azt is megtapasztaltam, hogy a sors gyorsan visszavág egy-egy nem kívánatos<br />
cselekedet miatt. Éljünk tehát tisztán, szeressük és tiszteljük felebarátainkat, mint tenmagunkat.<br />
Élni csak így szabad és így érdemes!<br />
Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 4. 69-70.<br />
390
Boldog családi légkörben nőttem fel<br />
<strong>Dr</strong>. Molnár Kálmán<br />
Boldog családi légkörben nőttem fel - írja magáról<br />
<strong>Dr</strong>. Molnár Kálmán kedves hangvételű, humort sem nélkülöző, irodalmi<br />
magasságokat ostromló élettörténetében.<br />
„Tatbányán, 1936-ban november idusán születtem egy telepi<br />
bányászházban. A környezet akkoriban még nem vetíthette előre, hogy<br />
valamikor állatorvos leszek. Jóllehet valamennyi porta kis kertjében<br />
található volt egy-két sertés és tyúk, valamint a házkörül macska, a<br />
telep egyáltalán nem volt a mezőgazdasággal köszönő viszonyban.<br />
Macskánk nekünk nem volt, mert apám, egy megszállott galambász,<br />
ezt az állatot valahogy nem szívelhette. Ugyanakkor, ismét apám révén,<br />
akinek a horgászás is hobbija volt, igen hamar megismerkedtem a halakkal, s egész életemben<br />
különös vonzódással voltam irántuk. Ezt a vonzódást, valamint a galambok iránti érdeklődésemet<br />
később megszakította nevelőszüleim életről alkotott felfogása, akik szerint horgász, vadász,<br />
madarász mind naplopó. Ugyanis a háború gondoskodott róla, hogy szüleim és Tatabánya<br />
helyett Budapesten nagynénémnél folytassam gyermekéveimet. Apám a Don-kanyarban, anyám<br />
Tatabánya ostromakor halt meg. Szüleim elvesztése ellenére boldog családi légkörben nőttem<br />
fel. Az Angyalföldön eltöltött négy év után, amikor a természettel való kapcsolatot csupán a<br />
Vízafogónál, a Dunán eltöltött esetenkénti horgászás jelentette, Óbudára költöztünk. Akkor, 1950-<br />
ben kezdtünk építkezni a Mátyás-hegyen, a kiscelli dombon, amikor ép eszű ember ilyet nem tett.<br />
Ez a ma sűrűn beépült, lakótelepekkel megtűzdelt vidék akkortájt üres telkekből, apró nyaralókból<br />
állt. Viszont közel volt az Árpád Gimnáziumhoz, ahol a középiskolai tanulmányaimat végeztem.<br />
A hatalmas parkkal körülvett kiscelli domb inkább egy vidéki miliő leheletét árasztotta, mint egy<br />
olyan városrészét, amely a mai állapotnak felel meg. Új szüleim, lévén korábban iparos emberek,<br />
a környezethez kívántak alkalmazkodni, s hamarosan lett kecsként, nyulunk, csirkénk, kutyánk és<br />
macskánk, sőt különleges kegyként néhány galambom is. Ez természetesen azt jelentette, hogy<br />
az iskola előtt és után az állatokat el kellett látnom. Pechemre a kecskefejés nagyapámnál ellesett<br />
művészetét bemutattam nevelőszüleimnek, akik erre alkalmasnak tartottak, s hamarosan három<br />
kecskét fejtem naponta. Ugyancsak alkalmasnak tartottak a nyulak táplálására, s ez által a sarló<br />
és a kasza használatával is megbarátkoztam. Ez a környezet hamarosan meghatározta, hogy<br />
belőlem csak biológus, állattenyésztő vagy állatorvos lehet, amit az is segített, hogy az iskolában<br />
a biológia volt a kedvenc tantárgyam. Pedig lehetett volna másképpen is, mert a gimnáziumban<br />
négy évig a legjobb szavaló voltam, s volt egy kis tehetségem a csasztuskák írásához is, bár<br />
ezt a képességemet csak a későbbi munkahelyemen bizonyítottam. A fentiek mellett a futball<br />
érdekelt leginkább, s ha lett volna egy kicsi tehetségem, akkor lehet, hogy a tudomány betűi<br />
helyett a zöld gyepet koptattam volna. Szerencsére másképpen tettem. A középiskola nem<br />
jelentett problémát, mindig jó tanuló voltam, de mint életemben mindig, sohasem a legjobb. Ha<br />
egy számmal kívánnánk meghatározni az életemet, akkor a négyötöd jellemezne leginkább.<br />
Minden közegben, minden új lépcsőfok alkalmával felverekedtem magam a csúcs közelébe,<br />
391
de azt elérni sohasem tudtam, bár elégedettem mondhatom, hogy szakterületemen sohasem<br />
remélt magasságba jutottam. Szóval, amikor eljutottam a pályaválasztásig a Budapesten eltöltött<br />
vidéki élet mellett, az Állatorvostudományi Főiskolára való jelentkezés mellett döntöttem. Lévén<br />
jó tanuló, s abban az időben jópontként - munkásszármazású gyerek, a főiskolára 1955-ben<br />
simán bekerültem, annak ellenére, hogy társadalmi és pártmunkákban sohasem vettem részt.<br />
Ellenkezőleg, már az általánosban is megállapították, hogy nem vagyok közösségi lény és bontom<br />
az egységet. Állítólag destruktív és pesszimista is voltam, de én magam csak úgy vélem, hogy<br />
realista. Ez az úgynevezett pesszimista alkat segített hozzá, hogy ne érjenek csalódások, s mindig<br />
reálisan felmérjem a várható nehézségeket mind a magánéletemben, mind a munkámban. Szóval<br />
állatorvostan-hallgató lettem, annak ellenére, hogy a zoológia jobban vonzott. Az állatorvosi<br />
létnek inkább a tudományos oldala, mint a gyakorlata érdekelt, s nem véletlen, hogy az alapozó<br />
tantárgyakat, az anatómiát, élettant, bakteriológiát és parazitológiát jobban szerettem, mint a<br />
szülészetet, a sebészetet és a belgyógyászatot. Azt hiszem, hogy ha talán nem is tudatosan,<br />
de mindig is az állatorvos-tudomány fejlesztése, a tudomány általános művelése, a tudás minél<br />
jobban való megismerése motivált.<br />
Időközben magánéletemben is jelentős változások történtek. Nevelőapám<br />
rokkantnyugdíjas lett, s a család anyagi helyzete jelentősen romlott. Nem volt ezért mindegy, hogy<br />
az ösztöndíj milyen mértékű. Igyekeztem, s ez által az ösztöndíjam mindig elérte nevelőapám<br />
nyugdíját. Az állattartás mellett a virágkertészkedés segített a család helyzetén, s vasárnaponként<br />
nevelőanyámmal virágot árultam a piacokon. Mindemellett azonban jutott időm arra, hogy<br />
szabadidőmben a diákköri munkába is bekapcsolódjam. Sokáig vacilláltam, hogy vajon a<br />
parazitológiai vagy bakteriológiai kutatást válasszam, de az élet, azaz állataim eldöntötték a kérdést.<br />
A szabadtartásban nevelt nyulaim coccidiosisban döglöttek. Kecskéink a sok tüdőféregtől hörögtek,<br />
és a levágás után nyelőcsövükön hemzsegtek a Sarcocystis tömlők. Kedvenc galambjaimon a<br />
trichomonasok galambgolyvát okoztak, macskánk fülében gyűlést tartottak a rühök, kutyáink pedig<br />
fenekükön szánkáztak a végbelükből kikandikáló Dipylidium galandférgek miatt. Mivel tyúkjainkat<br />
az időben még nem cseréltük évente, lábukon a rühösség csizmát képezett. A kocka akkor dőlt el,<br />
amikor egy coccidiosistól pettyes nyúlmájjal megjelentem Kobulej docensnél. Felismerte bennem<br />
a megfelelő alanyt, és meghívott a tanszékre, hogy problémáimat ott tanulmányozzam, de hogy<br />
ne nagyon unatkozzak próbaképen megtraktált 100 kemecsei varjúval is, melyet Melchert Pista<br />
barátommal fel is boncoltunk. Hamarosan a tanszéken amolyan mindenes lettem, s a bemutatóra<br />
szánt anyagot rendszeresen szállítottam. Nem volt nehéz, mert egyetlen kecskebogyóból a<br />
tüdőféreg-lárvák tömegeit, bélféreg peték ezreit tudtuk izolálni. Ehhez hozzájárult faramuci ízlésem<br />
is, ugyanis a Kotlán-féle Parazitológia könyvet egyhuzamban élvezettel olvastam el, pedig annak<br />
már egy-két lapja is megfeküdte évfolyamtársaim gyomrát. Nemsokára egyéb tanszékek előadói<br />
is hallottak egy excentrikus parazitológus-hallgatóról. Történt egyszer, hogy egy kórbonctani<br />
gyakorlaton Kapp adjunktus megkérdezte tőlem, hogy milyen állat szervei találhatók a tálcán. Azt<br />
feleltem, hogy egy juhé. Ő a fejéhez kapott, majd azt kérdezte, vajon nem látom-e, hány lebenye<br />
van a májnak. Közöltem vele, hogy látom, de azt is látom, hogy a tüdőben Dictyocaulus filaria<br />
okozta tünetek láthatók, s e mellett gócos tüdőférgek is találhatók. A szerveket csupán a férgeikről<br />
felismerő hallgató extrém esete hamarosan elterjedt az egyetemen, s attól kezdve egyre inkább<br />
elnézték nekem a gyakorlati tárgyak során adódó ügyetlenkedéseimet.<br />
A szakmai életemet meghatározó másik tényező egy fakultatív előadás volt, melyet<br />
392
Jaczó <strong>Imre</strong> zoológus-kutató tartott a halbetegségekről, előadásának végén felmutatott egy<br />
könyvet, melyet Markevics ukrán tudós írt Ukrajna halainak parazitafaunájáról. Én ezt a könyvet<br />
a könyvtárban megtaláltam, és olvasgatni kezdtem. Az orosz nyelvet legtöbb kollegámmal<br />
ellentétben jól elsajátítottam a középiskolában, ezért a szöveg rengeteg újdonsággal szolgált.<br />
Meg is kérdeztem Kobulej tanár urat, hogy az állatorvosok közül ki foglalkozik halak parazitáival,<br />
de mivel azt a választ kaptam, hogy senki, nyomban elhatároztam, hogy én valaki leszek. Ettől<br />
kezdve minden kezem ügyébe kerülő halat felboncoltam, s készültem a diploma utáni elsőségre.<br />
A negyedik egyetemi év utáni, Környén töltött gyakorlatomon csapott le a ménkő. A környei halastó<br />
halásza közölte velem, hogy »holnap egy halbetegségekkel foglalkozó állatorvos jön a tóhoz«.<br />
Szóval van ilyen Másnap azonban javult a kedvem. Találkoztam Buza Laci bácsival, aki elmondta,<br />
hogy rossz káderlapja miatt csak azzal a feltétellel vették vissza az Országos Állategészségügyi<br />
Intézetbe, ha a halkórtani vizsgálatok beindítását vállalja. Rögtön javasolta, hogy járjak be hozzá,<br />
és tanuljuk együtt a halkórtan rejtelmeit. Gépbe diktáltam neki a halbetegségekről írt orosz<br />
szövegeket, s beleéltem magam a tudatba, hogy második leszek. Ismét másként alakult, ugyanis<br />
ősszel bemutatták nékem az előttem végzett Szakolczai Dódit, mint új munkatársat. Át kellett<br />
programozni jövőképemet, s beletörődni abba a lehetőségbe, hogy halmentes parazitológus leszek.<br />
Mivel végzésem előtt felajánlottak nekem egy gyakornoki állást a tanszéken, elégedetlenségre<br />
semmi okom sem lehetett. Egy telefon döntötte el sorsomat. Buza doktor felhívott, s közölte<br />
velem, hogy az Állategészségügyi Kutató Intézetben halkórtanost keresnek. Mészáros János<br />
igazgatónak, aki régóta ismert, megfeleltem, s a tanszéket, még a belépés előtt orvul elhagytam.<br />
Nagy ívben kerültem az egyetemet, de a tanszék hamarosan megbocsáthatónak tartotta<br />
hűtlenségemet, sőt az átmeneti időre, amíg státusom megnyílt, még anyagilag ki is segítették a<br />
kutatót. Komoly keresővé váltam, és a kedvemnek leginkább megfelelő területen dolgoztam. A<br />
komoly kereső kifejezést magyarázni kell, ugyanis abban az időben, (sőt ma is), az állatorvosokat<br />
a tudományos pálya nem vonzotta. Hogy miért, arra Ludmann János évfolyamtársam kérdése<br />
világít rá. Ő ugyanis azt kérdezte, hogy mennyit keresek. Büszkén mondtam, hogy 1300 forintot,<br />
mire ő az után érdeklődött, hogy ezt vajon hetente vagy naponta keresem-e meg. Jancsi nem<br />
viccelt. A kutatóban két idősebb kollega, Pellérdy és Babos doktorok, valamint Német Pista, aki<br />
előttem végzett, alkották a Parazitológiai Osztály stábját. A halkórtannal nem akartak foglalkozni,<br />
s így nyomban önálló kutatáshoz kezdtem. Ennek sok előnye és hátránya volt. Egész életemben<br />
autodidakta voltam. Kollegáim, ha kérdeztem, segítettek, de a dolgaimba nem avatkoztak bele.<br />
A legnagyobb segítség az volt, amikor Babos doktor levitt Tihanyba a Biológiai Kutató Intézetbe.<br />
Mind Woynárovich Elek igazgató, mind Tölg István, fiatal halas kutató szeretettel fogadtak.<br />
Szobát, mikroszkópot és halat kaptam az ott töltött hetekre, s hamarosan paraziták tömegeivel<br />
ismerkedtem meg. Hírnevemet ott is az egyetemen bevált módszerrel teremtettem meg. Egy<br />
alkalommal, mikor Pista néhány dévérkeszeget bocsátott rendelkezésemre, visszamentem<br />
hozzá, mondván, hogy ez a hal nem lehet dévér, mert a kopoltyúján Dactylogyrus sphyrna van.<br />
Valóban egy karikakeszeg került a mintába. Így életemben másodszor a parazita felismerése, s<br />
a gazda nem ismerése teremtette meg a renomémat, s váltam azzá a különleges fickóvá, aki a<br />
paraziták alapján határozza meg a halat. A következő hónapok az intézeti feldolgozó munkával<br />
és tihanyi kiszállásokkal teltek. Főnököm, Pellérdy doktor, akinek világszerte elismert tudományos<br />
nagyságát csak utólag ismertem fel, jobbára közömbösen viselkedett velem. Bár tanácsaiért és<br />
megértésért általánosságban köszönettel tartozom neki, egyszer azonban rossz tanácsot adott.<br />
393
Amikor azt kérdeztem tőle, hogy vajon a német vagy angol nyelv tanulásához lássak-e, ő a németet<br />
javasolta. Mentségére mondva, abban az időben minden szakirodalom németül volt elérhető, ha<br />
nem oroszul, s az angolszászok csak halászták, és nem tenyésztették a halakat. Hetente két<br />
napon orosz, két napon német tanfolyamot látogattam, ugyanis rájöttem, hogy egy kutató számára<br />
a nyelvismeret fontosabb, mint a szakma szeretete. Mire azonban a nyelvvizsga megszerzéséig<br />
eljutottam, változott a világ. A német nyelvű folyóiratok angolra váltottak, s megindult a nyugati<br />
országokban is a halkórtani kutatás. Most már idősebb fejjel az angol tanulására váltottam.<br />
Időközben azonban más is történt. A biztos állás és jövedelem tudatában megnősültem.<br />
Feleségül vettem egy kislányt, Ilikét. Ma, amikor harminc év körüli leány státusú kolleganők<br />
vesznek körül, furának tűnik, hogy a menyasszony egy frissen érettségizett, 19 éves gyerekleány<br />
volt. Azóta ez a leányzó megosztja velem az életét, s mint többszörös nagymamával ma is<br />
szeretetben élünk. Pedig sokáig éltünk anyósom konyhájában, amíg saját lakáshoz jutottunk. A<br />
nevelőszülők segítettek ismét. Régi kis házunkat eladtuk, és építetünk közösen egy nagyobbat.<br />
A gyermeket terveztük, s nem rajtunk múlott, hogy 1963-ban pontosan érkező Kálmán fiam,<br />
egy évvel hamarabb látta meg a napvilágot, mint ahogy lakásunk elkészült. Aztán rendeződtek<br />
dolgaink, s 1966-ban Csaba fiam is megszületett.<br />
Az intézeti munkám mindig örömmel töltött el, s azt sohasem tekintettem igazi munkának,<br />
inkább hobbim kiélésének. Az első évekre jellemző zoológiai jellegű munkát lassan igazi<br />
állatorvosi tevékenység váltotta fel, s 1963-tól az Országos Állategészségügyi Intézettel közösen<br />
rendszeresen vizsgáltuk a betelepített növényevő halakat, s jó néhány eddig ismeretlen élősködőt<br />
és betegséget találtunk. Elsőként teszteltem a Devermin-t a Bothriocephalus galandférgesség<br />
ellen, és két nappal az élősködő kimutatása után már halakat kezeltünk. Részt vettem a szerves<br />
foszforsavészterek tógazdasági használatának kidolgozásában, mégis azokra az intézkedésekre<br />
vagyok a legbüszkébb, amikor a mai bioszemléletnek megfelelően gyógyszer nélkül mentettünk<br />
meg állományokat. Ezek közül a legemlékezetesebb az az eset, amikor a frissen importált amur<br />
állományban fellépett kopoltyúférgességet az idősebb halak megfelelő elkülönítésével meg<br />
tudtuk szüntetni Dinnyésen. Az eredmény szép volt, de fájdalmas, mert a kandidátusi témámat<br />
képező férgesség tanulmányozásától megfosztottam magamat. Szerencsére nem minden<br />
gazdaságban fogadták meg tanácsaimat, s ez által sikerült 1971-re a kutatást befejezni, és az<br />
amur kopoltyúférgességéről írt disszertációmat 1972-ben megvédeni.<br />
Nemzetközi tekintetben is szépen alakultak dolgaim, s bár abban az időben egy<br />
nyugati útról álmodni sem lehetett, a keleti országok kutatóival igen szoros kapcsolatom volt.<br />
Ezek a kapcsolatok pótolták azt a hiányt, amit a hazai egyedülálló, gyökértelen kutatás jelentett.<br />
Rendszeres kapcsolatom volt orosz, cseh, szlovák, lengyel, román és jugoszláv kutatókkal,<br />
rendszeresen látogattuk egymást és segítettük tanácsainkkal. Örökké hálás maradok Oleg Bauer<br />
leningrádi professzornak, aki bőségesen ellátott szakirodalommal, és még a későbbi kanadai<br />
utamat is néki köszönhetem. Sikerült a magyar halak parazitafaunáját feldolgoznom, s minden<br />
csoportból a nemzetközi nívónak megfelelő egyedet begyűjtenem. Fokozatosan a helmintológia<br />
kiszorult kutatómunkámból, és a protozoológia helyettesítette azt. Először a hal-coccidiumokat<br />
illetően vívtam ki Közép-Európában magamnak egy előkelő nevet, majd a nyálkaspórásokat illetően<br />
is az élvonalba kerültem. Ezek a kutatások azonban csak azután váltak megfelelő szintűvé, amikor<br />
34 éves koromra az angol nyelvet is elsajátítottam. Különösen az ösztönzött erre, hogy Fernando<br />
394
professzor, a kanadai Waterloo egyetemről meghívott laboratóriumába, s amikor úgy éreztem,<br />
hogy megfelelő az angol tudásom van, 1973-ban elutaztam Kanadába egy évre. Kemény dolog<br />
volt serdülő, nevelést igénylő fiaimtól elválni egy évre, és feleségemet is csak nyolc hónap múlva<br />
láttam viszont, mert akkoriban a családot amolyan túszként tartották itthon. Kanadából nem sokat<br />
láttam, mert dolgoztam. Viszont egy év alatt 9 cikket írtam. Ekkor még az amerikai kontinensen<br />
a hal-parazitológia gyerekcipőben járt, s ezért számomra és a velem dolgozó cseh kollega<br />
számára ez a földrész terített asztalnak bizonyult. Nem volt elhanyagolható a kiküldetés anyagi<br />
vonzata sem, mivel hazatértem után viszonozhattam nevelőszüleimnek addigi fáradozásaikat<br />
egy AUDI gépkocsi formájában. Az igazi nyereség azonban az lett, hogy a nyugati tudományos<br />
világ is elfogadott, s közleményeimet a »butácska angol« ellenére is leközölték. Hamarosan több<br />
újonnan induló és régi folyóiratnak lettem a lektora. Hosszabb ideig voltam szerkesztő-bizottsági<br />
tagja Journal of Applied Ichthyology, az Ecological Prasitology és a Folia Prasitologica című<br />
folyóiratoknak, s jelenleg is ilyen funkciót töltök be a Diseases of Aquatic Organisms, a Systematic<br />
Parasitology és Journal of Protistology nevű szaklapoknál. Különösen büszke vagyok arra, hogy<br />
végig zökkenőmentes kapcsolatot tudtam tartani az Országos Állategészségügyi Intézet Buza<br />
László, Szakolczai József majd a Csaba György által vezetett Hal- és méhkórtani Osztályával.<br />
Együttes munkánk során, Csaba György és Gayer Éva kolléganőm lelkes munkája nyomán<br />
sikerült tisztázni az úszóhólyag-gyulladás kórokát, s bizonyítani, hogy ezt a vírusos betegségnek<br />
tartott kórformát egy nyálkaspórás parazita, a Sphaerospora renicola fejlődési alakjai okozzák.<br />
A hal-coccidiumok területén odáig jutottam, hogy jelenleg minden harmadik fajt én írtam le, s<br />
vannak fajaim Észak- és Dél-Amerikából, Ausztráliából, Dél-Afrikából, Malajziából és Japánból is.<br />
A coccidiumok és nyálkaspórások területén végzett kutatásaim alapján 1988-ban megszereztem<br />
az állatorvos-tudomány doktora címet.<br />
Bár mindig magányos farkasként szerettem dolgozni, nem úszhattam meg, hogy egy<br />
témacsoportot alakítsak, s tanítványaim legyenek. Különösen az tölt el büszkeséggel, hogy hazai<br />
és külföldi (iráni, szír, egyiptomi) tanítványaim megállták helyüket, s képességeiktől függetlenül<br />
ösztöndíjas idejük alatt számos jó közleményt publikáltak. Közülük kiemelkedik Amina El-Mansy,<br />
aki nagyon nehéz természetű hölgy volt, de rendkívül sikeres, és nyolc dolgozata mellett még két<br />
gyermeket is szült a négyéves PhD ciklus alatt.<br />
A munkatársaim, és részben külföldi ösztöndíjasaim munkálkodása nyomán a<br />
nyálkaspórások többgazdás (hal és csővályó féreg gazdák) fejlődése területén a nemzetközi<br />
élvonalba kerültünk, és felismerve a molekuláris technikában rejlő lehetőséget, ezen a<br />
vonalon előbb külföldi kooperációban, majd csoporton belüli munkamegosztásban pozíciónkat<br />
megtartottuk. Ugyanakkor nagy megrázkódtatást jelentett véleményünknek a semmibe vétele a<br />
balatoni angolna-elhullás idején. Közösen, az OÁI munkatársaival, azon a véleményen voltunk,<br />
hogy az elhullás elsőleges okozója az a fonálféreg, amelyet a Távol-Keletről hurcoltak be. Ezt<br />
Magyarországon sohasem tudtuk egyértelművé tenni, de a külföldi szakértők véleményünket<br />
egyöntetűen elfogadják, annál is inkább, mert az elhullás hasonló tünetekkel Csehországban is<br />
bekövetkezett.<br />
A rendszerváltás után nevem szóba került, mint az intézetem igazgatójáé, de földi<br />
babérokra sohasem törekedtem, s csupán az igazgatóhelyettesi megbízást vállaltam el.<br />
Hozzátartozik életrajzomhoz az is, hogy Kanadából való hazatérésem után az intézet személyzeti<br />
395
megbízottja lettem, annak ellenére, hogy a pártnak nem voltam tagja, de örömmel jelenthetem ki,<br />
hogy intézetünkben a politika sohasem határozta meg a tudományos előrehaladást.<br />
A különleges egymunkahelyes generációhoz tartozom, ami változó világunkban már<br />
nem erény, s inkább a tehetetlenség kategóriájába tartozik. November 15-én, 70 éves koromban<br />
meg kellett válnom az intézettől, annál is inkább, mert ugyancsak tovább szolgáltam, mint az<br />
egy átlag állatorvosnak, illetve kutatónak lehetséges. Ugyanakkor munkámtól és hobbimtól nem<br />
kívánok megválni, s bár fokozatosan megpróbálok hozzáadaptálódni az új feltételekhez (azonos<br />
munka nyugdíjjal), a megoldatlan problémák tovább izgatják a fantáziámat. Fiatal kollegáim új<br />
tudományát (pl. DNS technikák) felhasználva remélem, amíg erőm engedi, hasznosan tudom<br />
előre vinni a magyar halkórtani kutatást.<br />
Kamarai Állatorvos, 2007. 2. 1. 68-71.<br />
396
Több ezer állatorvos és állattartó bízik bennünk<br />
<strong>Dr</strong>. Móré Attila<br />
Fiatal kora ellenére azért mutatom be dr. Móré Attilát az állatorvostársadalomnak,<br />
hogy lássák, miként lehet naponta változó világunkhoz<br />
alkalmazkodva boldogulni. A befolyt jövedelmet nem a saját életének<br />
megkönnyítésére költötte, hanem visszaforgatta a vállalat bővítésére. Amikor<br />
elért egy szintet a gazdaság, anyagilag támogatta és támogatja a különböző<br />
állat-egészségügyi továbbképzéseket, rendezvényeket, tudományos<br />
tanácskozásokat. Az állatorvos írók könyveit évek óta megjelenteti, és<br />
segítségével minden évben egy új könyvvel gazdagodik az állatorvos írók<br />
- ma még nem létező - könyvtára. Kívánom, hogy ez a segítőkészség<br />
jellemezze továbbra is a munkáját.<br />
<strong>Dr</strong>. Móré Attila így ír magáról:<br />
„1965-ben születtem, így életkorom révén komoly megtiszteltetés az, hogy bekerültem<br />
az Állatorvosok arcképcsarnokába, örömmel tölt el, és a jövőbeni munkámmal is igyekszem<br />
rászolgálni a - részben - megelőlegezett bizalomra.<br />
Gyermekkoromat a Fejér megyei Cecén töltöttem, az általános iskolát is ott végeztem.<br />
Apám agronómus volt a helyi téeszben, majd később körzeti inszeminátor. Édesanyám szintén a<br />
helyi téeszben dolgozott, adminisztrátorként. Éltük a hetvenes évekbeli falusi parasztság életét.<br />
De Cece azért egy dologban más volt: a cecei nép munkaszeretete vagy talán előrejutási<br />
vágya mindennél nagyobb volt. Ez az a falu, ahol ma is, ha átutazik az idegen, minden háznál talál<br />
egy vállalkozást: mindenki árul valamit. Főleg dinnyét, de mindenféle zöldséget, gyümölcsöt vagy<br />
téli szezonban épp sonkát, kolbászt.<br />
Még ezeknél az embereknél is nagyobb volt szüleim szorgalma, így a gyermekkoromat<br />
az iskola mellett gyakorlatilag folyamatos munkával töltöttem: volt szőlőnk, dinnyeföldünk,<br />
fóliasátraink, sertés bőven. A falusi mezőgazdaság minden mozzanatát megismertem, néha<br />
örömmel, néha épp gyerekként keseregve.<br />
Két dolgot viszont megtanultam:<br />
1. ebben az életben előrejutni, »vinni valamire« csak magadra számítva, szorgalmas<br />
és kitartó munkával lehet,<br />
2. ha nem akarom életem végéig ugyanezt csinálni, akkor tanulnom kell, hogy ki<br />
tudjak törni ebből a »paraszt-boldogságból«.<br />
Félre ne értsen senki, szerettem ott, és ma is nosztalgiával gondolok haza, de a munka<br />
szeretete és tisztelete örökre belém vésődött.<br />
Középiskolába Székesfehérváron jártam. Akkor épp Vántus Károly Mezőgazdasági<br />
Szakközépiskolának hívták, előtte apám is ott végzett, csak akkor még Mezőgazdasági Technikum<br />
volt a neve. De a név mindegy is. A lényeg a képzésen és a tanárokon múlt. Régi és jó iskola<br />
397
volt, remélem ma is az. Borsányi Béláné biológia tanárom, Gyöngyösi Pál gyakorlatvezetőm<br />
és Gál Szilveszter osztályfőnököm hamar megerősített fentebb említett két tételem igazában.<br />
Sok szeretettel gondolok rájuk, valamint többi tanáromra. Mire leérettségiztem, egyértelmű lett:<br />
állatorvos akarok lenni.<br />
Akkorra szakmai tanáraim végtelen tisztességes, még a hivatalos tanároknál is emberibb<br />
hozzáállásukkal végképp megszerettették velünk a szakmát. Csak néhány név a teljesség igénye<br />
nélkül: a legszigorúbb, Lanczné Schubert Zsuzsanna, az állatkórház igazgatója volt (ki gondolta<br />
akkor, hogy 10 év múlva az ő »birodalmát« öröklöm meg), a nagyhatalmú Lancz Endre megyei<br />
igazgató (akit ma már igaz barátomként »csak« Lancz Bandi bácsinak hívhatok). Mrázik Viktor,<br />
Mayer Gyula, Hollós László, Fülessy Emil és a többiek. Őmiattuk kaptam kedvet a szakmához.<br />
Fel is vettek az egyetemre egyből. Nem volt bennem semmi pátosz, a mai fiatalokra<br />
jellemző »szeretem az állatokat, és értük akarom áldozni az életemet«, attitűd. Egyszerűen csak<br />
egy jó szakmát akartam elsajátítani, az akkori falusi értelmiség csúcsára kívántam jutni és emellett<br />
jól megélni.<br />
Pont a rendszerváltáskor, 1989-ben végeztem. Sorra bocsátották el az állatorvosokat<br />
a nagyüzemektől, az állomásokról, úgyhogy állásom, sőt kilátásom sem volt. Nagybecsű<br />
állatorvos-generációkból származó végzős kollégáim is azzal vigasztaltak: még az ő papájuknak<br />
is nehéz állást szerezni nekik, úgyhogy én, a falusi - első generációs értelmiségi - parasztgyerek,<br />
kapcsolatok nélkül ne is reménykedjek. Úgyhogy megint csak megbizonyosodhattam, a fentebb<br />
említett két posztulátumom igazságáról.<br />
De egyszer csak történt valami. Tündérmesékben van csak ilyen: egy szép őszi délután<br />
nagy fekete Volga állt meg cecei házunk kapujában. Engem kerestek. Mielőtt megijedhettem volna<br />
(így utólag vicces - a fiatalok talán nem is értik - hogy rosszra is gondolhattam volna), kiszállt<br />
és bemutatkozott a vendég: dr. Patonai Iván volt, a Tolna megyei állat-egészségügyi állomás<br />
igazgatója. Elmondta, hogy két faluval odébb, Pálfa községben nyugdíjba megy az állatorvos, és<br />
a téeszelnökkel ő úgy egyezett meg, hogy agilis, fiatal kolléga legyen az utód. Elment az egyetem<br />
tanulmányi osztályára és keresett a frissen végzettek közül olyat, akinek jó a tanulmányi eredménye<br />
és a közelben lakik. Így esett rám a választása, annak ellenére, hogy nem is ismert, előtte sose<br />
hallott rólam. Mint a mesében. Persze örömmel igent mondtam, és nem is bántam meg sohasem.<br />
Ezúton is köszönöm Iván bátyám! Ettől a pillanattól lett egy harmadik törvényem is: szerencsére is<br />
szükség van a boldoguláshoz, és azért azt sem árt tudni: vannak rendes emberek.<br />
Ideális hely volt a pályakezdéshez. Miért Három okból:<br />
1. Az isten háta mögötti zsákfalu volt, így nem vonta el semmi a figyelmem.<br />
2. Nagy téesz és háztáji állomány volt sertésből, szarvasmarhából, juhból, lóból, így<br />
csak a nagyüzemi baromfi maradt ki.<br />
3. A legfontosabb: Szabadffy Zoli bácsi, a nyugdíjba menő kolléga mindenre<br />
megtanított, nélküle nem lett volna belőlem az, akivé lettem.<br />
Majd egy évig még együtt dolgoztunk, vitt magával mindenhova és telepről- telepre,<br />
udvarról-udvarra, diagnózisról-diagnózisra szállt át rám a tudása. De nemcsak a szakmai tudás.<br />
Megtanított a szakma erkölcsére és etikájára is. Hogy kell beszélni és viselkedni az állattartóval,<br />
398
a téeszelnöktől kezdve, a falusi paraszton át, a faluszéli cigányig. Hogy kell beszélni és viselkedni<br />
a szomszéd faluban dolgozó állatorvosokkal, a kerületi, megyei »főnökkel«, idősebb vagy épp<br />
beteg kollégákkal. Hogy viselkedünk és cselekszünk, ha ügyeletben épp a szomszéd kolléga<br />
területén járunk, és ne adj isten épp nekünk szidják őt. Mit kell tenni, ha korrumpálni kíván az<br />
állatszállító, vagy ha nem tartják be a technológiai és egyéb utasításainkat a téesz telepén…<br />
Sorolhatnám napestig, aki fiatal nem is értheti igazán (a világ is megváltozott), aki<br />
idősebb, az meg úgyis tudja. Szerintem, ha ezeket a dolgokat nem kezeli jól egy állatorvos, nem<br />
lesz teljes értékű a munkája, a szíve nem dobban együtt azzal a közösséggel, ahol, akikből,<br />
akikért él és dolgozik. Talán ezt hívják ma vidéki praxis-menedzsmentnek. Egy jellemző történet:<br />
mikor először vizsgáltam húst a helyi téesz kényszervágóhídján, a szakma szabályai szerint<br />
eldobtam, amit el kellett, és 50%-os értékcsökkent húsként engedélyeztem a maradék kimérését<br />
a helyi hatósági húsboltban. Kora délután már a húsbolt hűtőiben volt a hús, de senki nem ment<br />
be a boltba vásárolni, csak a hentes árválkodott ott egyedül. Viszont a bolt előtt, az utcán egyre<br />
nagyobb sor alakult ki (akkoriban ez egyfajta szociális segítség volt - olcsó hús formájában - a téesz<br />
részéről a falu népének). Ahányszor csak elmentem autómmal munkámat végezve a délután, kora<br />
este folyamán a húsbolt előtt a Fő utcán, csodálkozva láttam, hogy egyre nagyobb sor van, és<br />
kérdő tekintetek merednek rám. Nem tudtam mire várnak. Sötét este volt, és már otthon voltam,<br />
mikor becsengetett a főállattenyésztő. Szokott, kedves modorában megkérdezte: »nem akarok-e<br />
egy kis húst a délelőtti vágásból« Én meg nem akartam, mivel legényember lévén nem vezettem<br />
háztartást. Akkor baj van, mondta, és megkért, menjek el vele a boltba, és legalább fogadjak el<br />
egy kiló húst, bármit is csinálok vele. És én a kivilágított húsboltban látványosan átvettem a húst,<br />
a kirakaton keresztül az utcáról vagy 50 ember figyelt, és amint kiléptem az üresen kongó boltból,<br />
berohantak, és pillanatok alatt szétkapkodtak mindent. Órákat vártak arra, hogy láthassák: az<br />
állatorvos is eszik a húsból. Akkor értettem meg: ezek az emberek bíznak bennem és számítanak<br />
rám. Ekkor (és nem az első fizetésem átvételekor) éreztem azt, hogy jó szakmát választottam, és<br />
hogy büszke lehetek és vagyok is rá. Ez a hitem azóta sem változott, és köszönöm Pálfa község<br />
lakóinak, állattartóinak, kollégáimnak és mindenekelőtt Zoli bácsinak, hogy befogadtak és erre is<br />
megtanítottak.<br />
Alig telt el 3 év, és a rendszerváltás eljutott mihozzánk is: tönkrement a téesz, a háztáji<br />
leállt, a munkanélküliség az egekbe szökött. Anyagi okok miatt úgy éreztem, előbb-utóbb mennem<br />
kell, és akkor ismét »rám mosolygott a szerencse«: anyám eltörte a lábát. El kellett vinnem<br />
Székesfehérvárra a kórházba gipszeltetni. Mivel sokat kellett várni, úgy gondoltam, hogy beugrom<br />
addig egy kicsit az állatkórházba körülnézni. Azóta is kiváló barátom, Pálinkás <strong>Imre</strong> volt a vezetője<br />
és akkor úgy hívták: Állatorvostudományi Egyetem Székesfehérvári Gyakorló Klinika Kft. Épp<br />
tönkrement akkortájt. 15 dolgozója, alig évi 10 millió forint árbevétele volt, és az ország egyik<br />
legnagyobb (1500 négyzetméteres) állatkórházaként hatalmas rezsije. <strong>Imre</strong> és a többi kolléga<br />
legjobb munkája ellenére sem termelt annyi bevételt, amiből nyereségesen fent lehetett volna<br />
tartani egy ekkora intézményt a megváltozott piaci környezetben. Ezért aztán eladó lett az egész.<br />
Az állam meg akart szabadulni tőle.<br />
Én meg a Cecéről hozott vállalkozó szellemmel és bátorsággal, apám biztatásával és<br />
segítségével megvettem. Mai szemmel nézve nevetséges összegért, de nem kellett senkinek<br />
sem. Mikor meg akartam köszönni Berey Attila igazgató úrnak, hogy - szintén ismeretlenül - az<br />
399
én pályázatomat választotta, nevetve közölte: jól esik neki a köszönet, de az az igazság: nem<br />
pályázott senki más, így csak én nyerhettem.<br />
Aztán hamar rájöttem, miért nem érdekelt senkit: az akkori árbevétel még a rezsit sem<br />
fedezte, nem hogy beruházni lehetett volna, vagy pénz keresni. Két év alatt kiváló kollégáimtól<br />
megtanultam a kisállatpraxist ugyan, de nem jutottam előre, és az épület majd ránk dőlt.<br />
Úgyhogy megint változtatni, vállalkozni kellet. Akkoriban jött »divatba« az<br />
állatgyógyszerekkel való kereskedés az állatorvosok között. Cecei kereskedői múltam, állatorvos<br />
szakmám, és a kórház stratégiai helyeződése lehetővé tette, hogy a megye állatorvosainak<br />
bizalmát (értsd: vásárlásait) elnyerhessem. És utána egyre több és több kollégáét. 10 év sem telt<br />
el, és azon kaptam magam, hogy az országban 7 telephelyen, 200 dolgozónk van már és 5 milliárd<br />
forint az árbevételünk.<br />
Közben persze újra sok mindent meg kellet tanulnom: vállalatvezetést és szervezést,<br />
korszerű menedzsment-ismereteket, logisztikát, könyvelést.<br />
Ismét büszke lehetek választott szakmámra: nem kevés örömmel tölt el, hogy több ezer<br />
állatorvos és állattartó bízik bennünk, és mi vagyunk a felelősek azért, hogy a megfelelő időben<br />
a megfelelő helyen legyen az, amit tőlünk kérnek. Higgyétek el, nem kis munka, felelősség és<br />
persze sikerélmény is ezt biztosítani.<br />
A munka mellett volt időnk és lehetőségünk egy Állatorvos Történeti Múzeum<br />
létrehozására (Zoli bácsi régi orvosi táskája volt az első kiállítási darab).<br />
Minden évben saját költségünkön kiadunk egy könyvet, karácsonyi ajándékul<br />
kollégáinknak, mely kötet kiválasztásának egyetlen feltétele van: rólunk, állatorvosokról szóljon, a<br />
mi életünket, munkánkat vagy épp múltunkat mutassa be.<br />
Köszönöm <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong> bácsinak, hogy kérésemre megengedte, hogy az ő állatorvos<br />
életrajz-gyűjteményét is kiadjuk, és ezzel hozzájárulhatunk ahhoz, hogy sokéves munkája, illetve<br />
az ezzel összegyűjtött sok-sok életmű mindörökre megörökítésre kerüljön könyv formájában is.”<br />
Kamarai Állatorvos, 2007. 2. 1. 71-72.<br />
400
Szívesebben dolgozik, mint nyilatkozik<br />
<strong>Dr</strong>. Nagy Béla<br />
<strong>Dr</strong>. Nagy Béla eredményekben gazdag tudományos<br />
munkásságáról rövid áttekintést ad az olvasónak. Amikor megkértem a<br />
curriculum vitae megírására, azt mondta, hogy szívesebben dolgozik, mint<br />
nyilatkozik. Elnézést kérek mindazoktól, akik ismerik és szeretik Nagy Bélát,<br />
hogy ilyen szűkszavúan tudok írni róla. Íme:<br />
„1941-ben születtem Debrecenben, ahonnan nagyon nehéz évek<br />
után (gyermekparalízis járvány következtében nővérem meghalt, öcsém<br />
teljesen lebénult) 1950-ben költöztünk Budapestre. Iskoláim nagy részét itt<br />
végeztem, majd jeles érettségivel, egy évre a Csepel Vas- és Fémművek<br />
anyagmozgató segédmunkása lettem. Az állatorvosi pályához édesapámtól (állattenyésztő,<br />
jogi doktor) kaptam indíttatást. Állatorvosi diplomát 1965-ben kaptam, s ezt követően egy évig<br />
a Monori Állami Gazdaságban, majd a Miskolci Állategészségügyi Intézetben (<strong>Dr</strong>. Áldásy Pál<br />
mellett), és az Állatorvostudományi Egyetem Állathigiéniai Tanszékén (Kovács Ferenc professzor<br />
mellett) dolgoztam, ahonnan 1971-ben hívtak vissza a diagnosztikai szolgálatba. Ekkor bíztak<br />
meg a frissen felépült Szombathelyi Állategészségügyi Intézet vezetésével, mely munka a fiatal<br />
és tehetséges szakemberek (Antal Árpád, Gönye Sándor és Gönyéné Marika valamint Kudron<br />
Endre) közreműködésével sok szép szakmai élményt és eredményt hozott. (Sajnos az intézetet<br />
a későbbiekben - csaknem 30 év sikeres működés után - 2000 decemberében, a Miskolci és<br />
Békéscsabai Állategészségügyi Intézettel együtt megszüntették). Szombathelyről 1979-ben az<br />
Országos Állategészségügyi Intézet (OÁI) igazgatóhelyettesi feladatainak ellátására hívtak el,<br />
ahol a fertőző betegségek diagnosztikájának fejlesztése, valamint a megyei állategészségügyi<br />
állomási laboratóriumok szakmai felügyelete mellett tíz éven át működtettem. Az általam alapított<br />
enterális diagnosztikai laboratóriumot vezettem. Az OÁI szakmailag rendkívül szerencsétlen<br />
átszervezése után, 1989-ben az Állatorvostudományi Egyetem Központi Laboratóriumának lettem<br />
az MTA főmunkatársa.<br />
Innen 1991-ben Bartha Adorján doktor javaslatára hívtak és választottak meg az MTA<br />
Állatorvos-tudományi Kutatóintézetének igazgató-helyettesévé, majd két ciklusban igazgatójává.<br />
Az intézetben 2000 tavasza óta kutatóprofesszorként az általam alapított enterális bakteriológiai<br />
és élelmiszer-zoonózis témacsoport munkáját vezettem.<br />
Szakterületem az állatorvosi mikrobiológia, közelebbről az enterális zoonózisok és<br />
ezek élelmiszer-biztonsági vonatkozásai, különös tekintettel a kórokozó E. coli és Salmonella<br />
baktériumokra. Eddigi munkáim során előbb az újszülött, majd a választott malacok és borjak<br />
hasmenését okozó E. coli törzsek között fedeztem fel új - a nemzetközi fimbria rendszerben<br />
elismert - adhéziós antigéneket (F6 és F18), és hasznosítottam ezeket több újítás, illetve<br />
szabadalom formájában (Phylaxia munkatársakkal) az újszülött borjak és malacok hasmenése<br />
elleni hazai vakcinák kidolgozásában. Jelenleg egy további - a választott malacok hasmenése<br />
elleni védekezést segítő E. coli vakcinatörzs előállítására vonatkozó - magyar szabadalmunkat<br />
fogadták el az USA-ban.<br />
401
További tudományos eredményként könyvelhetem el számos enterális kórokozó (pl.<br />
corona-, és calicivírusok, cryptosporidiumok) első hazai leírását, és a kimutatásukat szolgáló<br />
diagnosztikai módszerek fejlesztését. Az utóbbi 10 évben érdeklődésem egyre inkább az<br />
élelmiszer-biztonságot javító, megelőző állat-egészségügyi feladatok és az ezeket megalapozó<br />
tudományos kérdések felé fordult. Ilyen alapon szerveztem meg Kovács Sándor doktorral 1992-<br />
ben az MTA Állatorvos-tudományi Bizottság Salmonella albizottságát, melyben kidolgoztuk az első<br />
irányelveket (1994), majd (egy PHARE program keretében) a baromfiállományokban alkalmazandó<br />
minőség-biztosítási rendszert (1995, mely »Fehér Könyv« néven vált a baromfi salmonellosissal<br />
foglalkozó kollegák előtt ismertté.<br />
A fenti eredmények alapján 1978-ban védtem meg kandidátusi disszertációmat (A K88<br />
negatív Esherichia coli baktériumok megtelepedése a sertés vékonybelében), majd 1993-ban az<br />
állatorvos-tudomány doktora címet nyertem el Borjak és malacok enterális fertőzéseinek kóroktana<br />
és specifikus megelőzése disszertációmmal. Ezen eredmények elérésében jelentős segítséget<br />
jelentett, hogy két ízben az USA Iowa Állami Egyetem ösztöndíjasa, illetve meghívottjaként a<br />
National Animal Disease Centerben (Ames, Iowa) <strong>Dr</strong>. Harley Moon (itthon is elismert enterális<br />
pathologus, USA-akadémia tag) munkatársaként dolgozhattam.<br />
Az utóbbi 10 év - fiatal munkatársakkal végzett - kutatásaiból kiemelni kívánom:<br />
1. Egy új típusú - rezisztencia plazmidon kódolt - E. coli pathogenitási sziget<br />
felfedezését (PhD tézis, 2005),<br />
2. Egyes Salmonella gének célszerű megváltoztatása s ennek hatása egyéb<br />
Salmonella törzsek elleni védelemre (PhD tézis, 2007, védés előtt),<br />
3. Új típusú nyúl, humán és sertés enteropathogén E. coli törzsek (PhD tézisek,<br />
2005 és 2007),<br />
4. E. coli shiga-toxin gén in vivo átvitele sertés-enteropathogén E. coli törzsbe (MTA<br />
doktori tézis, 2005),<br />
5. Baromfi pathogén E. coli és Salmonella törzsek antibiotikum rezisztencia és<br />
virulencia tulajdonságainak jellemzése témakörben két intézeti szakállatorvosi<br />
diplomamunkát készítettünk, 1999.<br />
Az eddigi kutatások eredményeit több mint 100 (főként angol nyelvű) tudományos<br />
közleményben jelentettem meg, melyekre több mint 1200 (elsősorban külföldi) hivatkozást<br />
jegyeznek, s melyek alapján 3 külföldi és 2 hazai szaklapszerkesztő-bizottságnak valamint 6<br />
különböző hazai és nemzetközi tudományos bizottságnak tagja vagyok, továbbá az MTA négy<br />
különböző szakmai testülete közül kettőben tag vagyok, s kettőnek látom el az elnöki, illetve<br />
alelnöki tisztét.<br />
Itt említem meg az Állatorvosok Egészségéért Alapítványt, melynek alapító tagja<br />
vagyok.<br />
Az oktatásból a SzIE Állatorvos-tudományi Kar (Járványtani és Mikrobiológiai Tanszék)<br />
egyetemi magántanáraként, valamint a Doktori Iskola alapító tagjaként és a Doktori Iskola<br />
Tanácsának tagjaként, továbbá rendszeres óraadóként (E. Coli, Salmonella okozta betegségek)<br />
veszem ki a részem. Ezen túl a Debreceni Egyetem Agrártudományi Kar Állattenyésztési Doktori<br />
402
Iskola kért fel külső tagjának. Jelenleg 2 PhD hallgatónak vagyok témavezetője, egy külföldi<br />
ösztöndíjasnak társ-témavezetője, s 2000 és 2006 között tagja voltam a felsőoktatást felügyelő<br />
Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB) Agrártudományi Bizottságának.<br />
Szakmai és tudományos tevékenységem elismeréseként, - Dudits Dénes, Kovács<br />
Ferenc és Mészáros János professzorok ajánlása alapján - az MTA előbb levelező tagjává (1998),<br />
majd rendes tagjává (2004) választott, mely megtiszteltetésnek a szakterületemen folytatandó,<br />
nemzetközileg is magas szinten publikálható, de a gyakorlatnak is szóló, fiatalokat nevelő<br />
tudományos és oktató munkával, valamint a rám bízott hazai és külföldi tudományos szervezési,<br />
publikációs és szerkesztő-bizottsági feladatok ellátásával igyekszem megfelelni.<br />
Kutatási pályázatainkról és az utóbbi évek publikációiról bővebb adtok az MTA Állatorvostudományi<br />
Kutatóintézetének honlapján találhatók.<br />
Utószókként szeretnék a családomról: (elsősorban feleségemről, szüleinkről és két<br />
leányomról) hálás köszönettel megemlékezni, akiknek szeretete és támogatása nélkül e rövid<br />
beszámolóm iránti igény bizonyára föl sem merülhetett volna, s akik türelemmel és megértéssel<br />
viselték (sőt, most már unokáimmal együtt viselik), hogy szakmai elhivatottságomból eredően<br />
mindeddig nagyon kevés időt tudunk együtt tölteni.<br />
Kamarai Állatorvos. 2007. 2. 1. 74.<br />
403
Tanulhatna a mai állatorvos-nemzedék az elődöktől…<br />
<strong>Dr</strong>. Barócsai György<br />
404<br />
<strong>Dr</strong>. Barócsai György így vall magáról:<br />
„Kisszékelyben születtem 1930. augusztus 10-én. Családunk<br />
földműves lévén már gyermekkoromban az állatok szeretete, a földhöz<br />
való ragaszkodás hozzá tartozott az életemhez. Ott jártam a katolikus<br />
elemi népiskolába. Jó tanuló voltam, ezért édesapám továbbtanulásom<br />
mellett döntött. Így kerültem Budapestre a Berzsenyi Dániel Gimnáziumba.<br />
Ott végeztem az alsó négy osztályt. 1944-ben a bombázások miatt<br />
- úgy gondoltam - jobb lesz, ha Gyönkön tanulok tovább a református<br />
gimnáziumban. Tanáraink nagyon céltudatosan készítettek bennünket az<br />
életre. Az internátusban nagyon jó közösség volt. Nevelőtanárunk, dr. Lengyel Jenő, mindenkivel<br />
érdeklődési köre szerint foglalkozott. Szinte észre sem vettük, úgy készített fel bennünket az<br />
egyetemi továbbtanulásra. Én a lótenyésztés iránt érdeklődtem, az önképzőkörben a magyar<br />
lótenyésztés történetéről tartottam előadást. 1948-ban kitűnő eredménnyel érettségiztem.<br />
Nagyszüleim nagy bánatára felvételt nyertem az Állatorvostudományi Karra. Nagy gondot jelentett,<br />
hogy mikor többet tudnák segíteni, elmegyek továbbtanulni. Apám beteg volt, nagyon hiányzott<br />
otthon a dolgos kéz.<br />
Az idő folyása rövidesen ezen gondot is megoldotta. Nagyapám kuláklistára került, a<br />
földjét elvették, édesanyám a téeszbe járt dolgozni. Egyetemi éveim alatt a tyúkoltással keresett<br />
pénzen vettünk disznót, hogy legyen mit enni, mert mindent elvittek beszolgáltatásba. 1952-ben<br />
cum laude diplomát kaptam. Katonai szolgálatra hívtak be. Mikor leszereltem, a pervatpusztai<br />
sertéstenyésztő gazdaságba helyeztek, melynek sertéstelepén brucellosistól mentes sertéseket<br />
neveltünk, amelyeket jóvátételbe a Szovjetunióba szállítottak továbbtenyésztésre. Egy évig az<br />
ÁVH őrizete mellett zárlatban voltunk, hogy biztosítsuk a ragadós száj- és körömfájástól való<br />
mentességet. Nehéz idők voltak ezek. Ekkor vetették börtönbe főnökeimet dr. Nagy Emilt és dr.<br />
Füstös Miklóst és még sokan másokat.<br />
A gazdaságot Bábolnához csatolták, ami számomra szakmailag jó lehetőséget<br />
biztosított. Nem tartott ez azonban sokáig, mert 1955-ben a vecsési majd 1956-ban a mezőszilasi<br />
állami gazdaságba helyeztek.<br />
1960-ban végre hazakerültem Tolna megyébe, és a Tolna Megyei Állami Gazdaságok<br />
Igazgatóságán főállatorvosként dolgoztam. A megye állami gazdaságainak az állat-egészségügyi<br />
szolgálatát kellett megszerveznem. Nagyon szép munka volt. A régi uradalmi majorok helyén<br />
épült állattenyésztő telepek biztonságos termeléséhez kellett megteremteni az állat-egészségügyi<br />
feltételeket.<br />
1958-tól 1966-ig tagja voltam az Országos Állategészségügyi Tanácsnak.<br />
Sok segítséget kaptam a Járványtani Tanszéktől, Manninger professzor úr több<br />
esetben személyes kiszállással segítette munkánkat. A fornádi gazdaság tehenészetének<br />
gümőkórmentességét személyesen erősítette meg. Hasznos tanácsokat kaptunk Szent-Iványi
és Bartha professzoroktól. Itt folytattuk Szent-Iványi professzorral a Mezőszilason elkezdett<br />
szarvasmarha-vércsoport vizsgálatokat. Ekkor próbáltuk ki Bartha professzorral 40000 malacon az<br />
Aujeszky vakcinát. Rendszeresen segített bennünket Urbányi professzor előadásaival és helyszíni<br />
kiszállásaival. A Baromfi Szakcsoport ülésein Mészáros professzortól kaptunk igen hasznos<br />
útmutatásokat. Az akkor létesülő nagyüzemi baromfitelepek állat-egészségügyi problémáinak<br />
megoldására az itatásos borjúnevelés és a korai malacleválasztás technológiáját olasz és német<br />
szakemberektől tanultuk.<br />
A megyei igazgatóság megszűnésével Kölesdre kerültem körzeti állatorvosnak.<br />
Feladatom a megalakuló termelőszövetkezeteket segíteni a nagyüzemi állattenyésztési<br />
technológiák kialakításában, és a szarvasmarha állomány gümőkór mentesítésében. A<br />
sertéstenyésztéséről híres Kölesd sertésállományát angol import fehérhús kanokkal sikerült<br />
feljavítani. Megválasztottak a megyei állatorvos társaság elnökévé, ami szakmai szempontból<br />
nagyon megtisztelő volt számomra. Kölesd község tanácstagjaként aktívan részt vettem a község<br />
társadalmi életében. Megválasztottak a Tolna Megyei Tanács tagjává és a Mezőgazdasági Állandó<br />
Bizottságban kaptam feladatot. Megbecsült közéleti személy voltam. Itt nősültem. Feleségem a<br />
helyi gyógyszertár vezetője volt. Itt születtek gyerekeim Judit és György.<br />
Az 1968/69. évi száj- és körömfájás sorsfordulót hozott életemben.<br />
A kollektivizálás után a sertéstenyésztés maradt fő megélhetési forrásnak. Amikor a<br />
96. udvarban számoltuk fel a sertésállományt, az egyik tekintélyes gazda állományánál betelt a<br />
pohár. Elém állt és sírva mondta: »Doktor úr, elvették a földemet, tönkretették a gazdaságomat,<br />
felakasztom magam, ha a sertésállományomat is elviszik.«<br />
Ezt komolyan kellett venni. Kölesden és szülőfalumban is volt olyan gazda, aki a<br />
kollektivizáláskor a halálba menekült. Másokat is csak nagyon nehezen tudtam megvigasztalni.<br />
Ekkor határoztam el, hogy igent mondok dr. Molnár József vezérigazgató ajánlatára, elfogadom a<br />
felkínált állást a Phylaxiánál.<br />
Nehéz időszak volt ez számomra. Két évig Kölesdről jártam fel Budapestre, mire<br />
a családot fel tudtam hozni. 1969-ban kerültem a Phylaxia Oltóanyag- és Tápszertermelő<br />
Vállalathoz. A Gyártmányfejlesztési és Szaktanácsi Főosztály vezetője lettem. Feladatom a<br />
premix- és tápszerfejlesztés, a termékek bevezetése a gyakorlatba. Szaktanácsadási szolgálatot<br />
szerveztem, melynek a feladata a megtermelt árutömeg piaci bevezetése, és a gyakorlat igényeit<br />
kielégítő szaktanácsadás volt.<br />
Feladatom volt a növekvő állatállomány szükségletének fedezésére a takarmányipar<br />
szükségletének kielégítése.<br />
Munkánk eredményessé tételének érdekében szerződést kötöttem az Állatorvostudományi<br />
Egyetem élettani és takarmányozási tanszékével a gyakorlat igényeit kielégítő, nemzetközileg<br />
versenyképes termékek kifejlesztésére. Kihelyezett munkatársaim voltak, akik részt vettek a<br />
megadott feladatok elvégzésében. A Budapesti Műszaki Egyetem Kémia Analitika Tanszékén is<br />
voltak munkatársaim, akik a szükséges minőségi ellenőrzések metodikájának kifejlesztésében<br />
vettek részt. Így tudtuk megvalósítani, hogy a tudományos eredmények a gyakorlatban<br />
megvalósuljanak. Szakmailag nagyon szép része volt ez életemnek.<br />
405
A Phylaxia termelési értékét 600 millió forintról 3 milliárd forintra emeltük.<br />
Felépítettük Karcagon a premix- és tápszerüzemet. Tamásiban és Zalacsében elkészült<br />
a VEPEX üzem, Csévharaszton elkészült a kukoricapelyhesítő és zsírporüzem. Itt vezettük be<br />
elsőnek az extruder technológiát. Felépült a kukoricamalom, melynek termékével alapanyagot<br />
szállítottunk a sörgyár részére, és beindult a humán készítmények gyártása. Felépítettük a kor<br />
legmodernebb borjútápszer üzemét, amely humán termékek gyártására is alkalmas volt.<br />
Ez lett a veszte Molnár doktornak és vele együtt nekem is. A belső és külső konkurencia<br />
nem tudta elviselni a sikereket. Politikai döntés született a Phylaxia felosztásáról. Molnár doktort<br />
Kubába küldték szaktanácsadónak.<br />
Választanom kellett. Ha maradok, a munkafeltételek megszűnésével menthetetlenül<br />
elsorvad a takarmányágazat. Ezt nem akartam megérni.<br />
1977-ben elfogadtam az akkori MÉM miniszterhelyettes ajánlatát és az OÁTF-nél<br />
(Országos Állattenyésztési Felügyelőség) vállaltam munkát. Főigazgató-helyettesként feladatom<br />
az ipari takarmányok minősítése és az ellenőrzés megszervezése volt. Az állattenyésztés<br />
volumenének növekedése egyre nagyobb tömegű élelmiszer exportját tette lehetővé. Az<br />
élelmiszer-termelés növekedése nem jelentette egyben az export bővítésének lehetőségét is. A<br />
világpiac igénye az élelmiszerekkel kapcsolatban egyre magasabbá vált. A kívánalom nemcsak<br />
a jó minőségű élelmiszer, hanem az ember egészségét nem veszélyeztető termék előállítása<br />
volt. Nem elegendő ezen feltételeknek megfelelni, alapvető követelmény az is, hogy gazdaságos<br />
legyen a termelés. A hatékonyság és a piacképesség együttesen határozza meg élelmiszertermelésünk<br />
feladatát. A forgalomba kerülő takarmány-alapanyagok és ipari abrakkeverékek,<br />
állattápszerek, premixek minőségének vizsgálatára takarmány-ellenőrzési hálózatot szerveztem.<br />
A takarmányvizsgálatot végző laboratóriumokat nyilvántartásba vettük. 32 laboratóriumnak adtam<br />
engedélyt takarmányvizsgálatok szolgáltatásszerű végzésére. Köranalízis alapján a legjobbnak<br />
bizonyult 15 laboratórium kapott megbízást ipari abrakkeverékek és takarmány-alapanyagok<br />
hatósági vizsgálatára.<br />
A takarmányok mikrobiológiai és mikológiai vizsgálatába bevontam a megyei állategészségügyi<br />
és élelmiszer-ellenőrző állomások laboratóriumait is. Ez lehetővé tette, hogy<br />
a kémiai értékelés mellett már mikrobiológiai és mikológiai ellenőrzést is végezzünk. Az ipari<br />
abrakkeverékeket gyártó üzemek és takarmányboltok által forgalmazott termékek ellenőrzésére<br />
főfelügyelői hálózatot hoztam létre.<br />
Összeállítottuk az import fehérjetakarmányok minőségi paramétereit. A földidiódaraimport<br />
megtiltásával minimálisra redukálódott az alfatoxinnal fertőzött exrahált darabehozatal.<br />
A húslisztek importjának megszüntetésével a salmonella fertőzés veszélyét csökkentettük. Az<br />
iparilag előállított takarmányok minőségi követelményeit hatóságilag szabályoztuk. Új termék csak<br />
forgalomba hozatali engedéllyel kerülhetett legyártásra, illetve kereskedelmi forgalomba.<br />
Kutatóintézetek, egyetemek, főiskolák, rendszergazdák és élenjáró gazdaságok<br />
szakembereivel együttműködve minden állatfaj részére táplálóanyag-szükségleti ajánlást<br />
dolgoztunk ki. Javaslatot tettem a toxikus fémek takarmányban elérhető maximális szintjének<br />
szabályozására. Meghatároztuk a hozamfokozók és coccidiostatikumok felhasználhatóságát<br />
a takarmányokban. Előírtuk a vágóállatoknál az egészségügyi várakozási időt. Az állatok<br />
406
táplálóanyag-szükségletét olyan anyagokkal kell biztosítani, melyek nem károsítják az állat és<br />
azon keresztül az ember egészségét. Hosszútávon legyen biztosítva a piacképes élelmiszerelőállítás.<br />
Megbízást kaptam a Magyar Takarmány Kódex szerkesztésére. 1986-ban kiadásra<br />
került az első, majd azt követte - ugyancsak az én szerkesztésemben - a második kiadás.<br />
Kandidátusi fokozatomat a Hatékony és az ember egészségét nem veszélyeztető<br />
élelmiszertermelés takarmányozási feltételei című munkámmal védtem meg.<br />
A Pannon Agrártudományi Egyetem mosonmagyaróvári karán előbb címzetes egyetemi<br />
docens, majd címzetes egyetemi tanár lettem, takarmányozás és állattenyésztés témakörben.<br />
Itt fejtettem ki szakirodalmi tevékenységemet is, 3 könyvben társszerzőként szerepeltem. 38<br />
hazai és 12 külföldi közleményem jelent meg. 17 közleményben társszerzőként vettem részt.<br />
Tevékenységem során kb. 150 előadást tartottam takarmányozási témakörben. 1991-ben vonultam<br />
nyugállományba. 70 éves koromig szakértőként dolgoztam a takarmányipar területén.<br />
Azóta a kárpótláskor visszakapott családi birtokon dolgozom.<br />
Elnöke vagyok szülőfalum, Kisszékely, baráti körének. Mint a falu krónikása Kisszékely<br />
történetével foglalkozom. Kutatásaim eredményéről falutalálkozók alkalmával szoktam<br />
beszámolni.<br />
Szakmai érdeklődésem változatlan. Rendszeresen részt veszek szakmai<br />
rendezvényeken, látogatom az Állatorvos-tudományi Kar Baráti Körének összejöveteleit.<br />
Lányom, Judit, állatorvos, a létszámleépítések következtében elveszítette állását az<br />
FVM-ben. Szakmán kívül dolgozik, úgy tartja el 3 gyermekét. Fiam, György orvos, áttelepült<br />
családjával Svédországba. 6 gyermeke van.<br />
Munkám során több állami és társadalmi kitüntetést kaptam: Munka Érdemérem, Állami<br />
Gazdaságok Kiváló Dolgozója, Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója két alkalommal, Munkaérdemrend<br />
ezüst fokozata, Kiváló Újító ezüst és arany fokozat, MAE aranykoszorús jelvény két alkalommal.<br />
2001-ben a hazai baromfitenyésztés terültén végzett kimagasló és példamutató tevékenységem<br />
elismeréseként a Kaposvári Egyetem Állattudományi Kara Kakuk Tibor-díjat adományozott<br />
nekem.<br />
Az 1956-os forradalomi eseményeket így éltem meg: a forradalom szele elérte<br />
mezőszilasi állami gazdaságot is. Október 23-án tuberculinoztam Sáripusztán, az üszőtelepen.<br />
Mikor hazaértünk Igar-Vámpusztára, Géringer Józsi bácsi, a kocsisom felment a kovácsműhelybe,<br />
hogy megpatkoltassa az egyik lovat. A kovácsműhely ajtaja zárva volt, rajta nemzeti színű<br />
szalag. Rózsa Jani bácsi, a kovácsmester kijelentette, hogy amíg az oroszok nem vonulnak ki<br />
Magyarországról, addig nem dolgoznak. A gazdaság vezetősége gépkocsival elmenekült. Magunk<br />
maradtunk a pusztán. Török Náci bácsi, a kanászok megbízottja felkeresett és megkérdezte,<br />
mitévők legyenek. Megetessenek-e Megkérdeztem tőle, rínak-e a disznók Azt felelte rínak. Ha<br />
rínak, akkor etessenek, mert így szoktuk. Almási János, a tehenészek küldötte is megkérdezte, mit<br />
csináljanak. Neki is azt válaszoltam, tegyék a dolgukat. Beleegyezett, de kikötötte, hogy a trágyát<br />
csak az istálló elé tolják, nem rakják szarvasba.<br />
Estére gyűlést hirdettek. Jöttek a hírek Simontornyáról: a vasutasok levették a<br />
407
sapkájukról a vöröscsillagot, a vasúti forgalom leállt.<br />
Gyülekezett a puszta népe a gyűlésre. Megválasztották a munkástanácsot: Dominik<br />
István fogatos lett a munkástanács elnöke. Minden ágazat képviselve volt. Engem is beválasztottak<br />
mint egyedüli értelmiségit. A munkástanács átvette a gazdaság irányítását. A fő cél az volt,<br />
hogy megőrizzük a gazdaság vagyonát. A munka minden területen rendesen folyt. A földeken<br />
a betakarítást, vetést, az állattenyésztésben a napi teendőket végeztük. Nem éreztük a felső<br />
vezetés hiányát. Mindenki végezte a maga dolgát.<br />
Érkeztek a hírek Budapestről. Az egyik hazatérő hozta a hírt, hogy átvették a hatalmat<br />
a forradalmárok, élelmiszerre van szüksége a fővárosnak.<br />
Összeült a munkástanács. Elhatároztuk, hogy mi is segítünk a magunk módján.<br />
Hízóbikát meg sertéseket vágott Cseh Jóska. A tehenészek több kanna tejszint készítettek<br />
elő a budapestiek megsegítésére. A gazdaság teherautójával Tóth Gyula sofőr, aki egyébként<br />
a gazdaság párttitkára volt, Dominik Pista és jómagam elindultunk Budapestre. A Ferenc körút<br />
42. számú házban szálltunk meg. A házbelieket elláttuk hússal, és az ő javaslatukra vittük a<br />
szállítmányt a Corvin közbe. Ott nagy örömmel fogadtak bennünket. A tejszínt az ügyeletes orvos<br />
vette át a sebesültek részére. A húst az ellátó részleg vezetője, egy főhadnagy gondjaira bíztuk. A<br />
szállítmány átvételéről egy százados adott átvételi elismervényt.<br />
Visszaindultunk Igar-Vámpusztára és beszámoltunk küldetésünkről.<br />
November 3-án Igar község lakossága is összeadott egy teherautónyi élelmiszert.<br />
Pintér István vezetésével én kísértem őket Budapestre. Úgy döntöttek, hogy a Corvin<br />
közbe vigyük a szállítmányt. Én már ismertem az utat, és ezt is átadtuk a parancsnokságnak.<br />
Ekkor már nem voltak ott az előző szállítmányt átvevő katonatisztek. Elég feszült volt már a<br />
hangulat. Várták az oroszok támadását. Figyelmeztettek bennünket, hogy minél előbb induljunk<br />
vissza, amíg körül nem zárják Budapestet a szovjet csapatok. Igazuk volt, hajnalban megkezdődött<br />
Budapest ostroma.<br />
Igar-Vámpusztán tettük a dolgunkat. Az őszi munkák befejeződtek mire november<br />
végén visszajött a gazdaság korábbi vezetősége.<br />
Elkezdődött a megtorlás. A mi gazdaságunkból Szarka Dénes üzemegység-vezetőt vitték<br />
el a pufajkások. Kostyák Józsefet az állami gazdaságok országos főállatorvosát is letartóztatták.<br />
Barabás István lett a főállatorvos.<br />
Barabás doktor első dolga volt, hogy a forradalmi tevékenységért felelősségre vont<br />
állatorvosokat segítse. Az elítéltek részére gyűjtést szervezett. Havi pénzadományt szavaztunk<br />
meg az elítéltek hozzátartozóinak megsegítésére.<br />
Urbányi professzor urat a mezőszilasi gazdaság állományába vettük szakértőnek.<br />
A Márkus József professzor által elindított szarvasmarhavércsoport-vizsgáló munkacsoport<br />
asszisztense lett Maléterné Gyenes Judit, ugyancsak a Mezőszilasi Gazdaság állományában.<br />
1960 végén Barabás doktor a Tolna megyei Állami Gazdaságok Igazgatóságára<br />
helyezett. Itt jutott munkához Barabás doktor által a forradalmi cselekmények miatt elítélt,<br />
megbélyegzett állatorvosok egy csoportja. Huszár Elek, Balázs Károly, Varga János, Tanczer<br />
408
Dezső a Tolna megyei állami gazdaságokban kaptak munkát. Így került a Szentegáti Kísérleti<br />
Gazdaságba Kakuk Tibor. Hasonló segítő akció indult az élelmiszerhigiéniai szolgálat területén,<br />
ahol Kostyák József kapott munkát. A mesterséges termékenyítő állomásokon is több állatorvost<br />
elhelyeztek.<br />
Az állatorvos-szolidaritás szép példája volt, ahogy segítették a bajbajutottakat.<br />
Tanulhatna a mai állatorvos-nemzedék az elődöktől. Ma senki sem segít az állásukból elbocsátott<br />
állatorvosokon.”<br />
Kamarai Állatorvos, 2007. 2. 2. 68-69.<br />
409
Kiváló tanáraim voltak…<br />
<strong>Dr</strong>. Kassai Tibor<br />
Akiktől munkafegyelmet, erkölcsi normákat, hazaszeretetet<br />
tanultam. Írja magáról dr. Kassai Tibor:<br />
„Születésem ideje: 1930. szeptember 5. A szülővárosom<br />
ugyan Miskolc, de szülőföldemnek mégis azt az alföldi nagyközséget,<br />
Kunhegyest tekintem, amely gyermekkorom színhelye volt. Édesapám<br />
szerény jövedelmű adóügyi tisztviselő volt, édesanyám a háztartást<br />
vezette. Árpád öcsémmel szeretetteljes, békés családi környezetben<br />
nevelkedtünk. Annak, hogy gyermekéveimet egy alföldi községben<br />
töltöttem, vagyis a munkával hamar ismeretséget kötött vidéki gyerek<br />
voltam, sok hasznát láttam az életben. Ekkor tanultam meg a természet és az állatok szeretetét,<br />
a kenyerüket verejtékes munkával megkereső egyszerű emberek megbecsülését, s azt, hogy az<br />
embernek nehéz körülmények között is becsülettel helyt kell állnia. A kunhegyesi általános iskola<br />
után a kisújszállási Móricz Zsigmond Gimnázium diákja lettem (1940−1948). Ez az időszak a<br />
második világháborúra és az azt követő néhány évre esett. Mint diák két okból is a kisebbséghez<br />
tartoztam. Római katolikus vallású gyerekként jártam egy református szellemiségű középiskolába.<br />
Ráadásul »bejáró« diák voltam, vagyis naponta vonattal tettem meg a húsz kilométeres utat<br />
Kunhegyestől »Kisújig« és vissza, mert az internátusi bentlakás költségeit a szüleim nem tudták<br />
vállalni. Nagy tisztelettel emlékszem a kisújszállási alma materre, ahol kisebbségi helyzetem miatt<br />
soha sem kellett hátrányos megkülönböztetést elszenvednem.<br />
Kiváló és szigorú tanáraim voltak, akiktől munkafegyelmet, szilárd erkölcsi normákat,<br />
hazaszeretetet tanultam. Mindig közösséghez kívántam tartozni. Itt lettem lelkes tagja a gimnázium<br />
cserkészcsapatának. Hetenként megjelenő, kézzel írott cserkészújságot szerkesztettem.<br />
Regös cserkészként összeállítottam egy műsoros est anyagát, amelyen az igazi népdal értékét<br />
igyekeztünk bemutatni a népies műdallal szemben. Sokkal szegényebb lenne kamaszkorom a<br />
cserkészélet emlékei nélkül. Azzal, hogy - szó szerint a semmiből - 1947-ben megszerveztük a<br />
gimnázium népi kollégiumát, tagja lettem az ún. »fényes szelek nemzedékének«. A népi kollégium<br />
követelményeket támasztott tagjaival szemben: helytállást a munkában, a tanulásban, sokoldalú<br />
önképzést és ezen túl szerepvállalást a társadalmi környezet formálásában. Szerencsémnek<br />
tartom, hogy az állatorvosi főiskolára való felvételem után (1948) tagja lehettem az állatorvostanhallgatók<br />
részére alapított népi kollégium kis közösségének is (egészen 1949-ig, a mozgalom<br />
Rákosi Mátyás miatt történt feloszlatásáig). Sajnos, mára már a Monostori Károly Állatorvos<br />
Kollégium neve is alig található meg a NÉKOSZ archívumokban.<br />
Érdeklődésem az állatok iránt oda vezetett, hogy még diákként elszegődtem segítőnek<br />
Haider Ákos kunhegyesi állatorvos mellé. Az itt szerzett benyomásaim érlelték meg bennem az<br />
elhatározást, hogy ezt a pályát választom. Olyan erős volt bennem ez a szándék, hogy amikor a<br />
jelentkezési lapon meg kellett neveznem három felsőoktatási intézményt, ahová való felvételemet<br />
elfogadom, mindhárom rubrikába az állatorvosi főiskolát írtam, hogy a máshová való esetleges<br />
átirányításomat elkerüljem. Pedig kicsi volt az esély, hiszen 1948-ban az 500-nál több jelentkezőből<br />
410
jeligés írásbeli felvételi vizsga alapján választották ki azokat, akik bejutottak a 70 férőhelyre.<br />
Ahhoz a szerencsés generációhoz tartozom, amelynek tagjai kiváló tanáregyéniségektől<br />
tanulhatták az állatorvosi szakma ismeretét és annak szeretetét. A kémiát Urbányi László, az<br />
állattenyésztéstant Csukás Zoltán, a gyógyszertant Kovács Jenő, a kórbonctant Sályi Gyula, a<br />
járványtant Manninger Rezső, a belgyógyászatot Mócsy János, a sebészetet Kómár Gyula, az<br />
állattant és a parazitológiát pedig Kotlán Sándor tanította.<br />
Tanulmányaimat azzal a szándékkal folytattam, hogy majd gyakorló állatorvosként<br />
fogom ezt a szép és megbecsült szakmát művelni. Amikor azonban 1952-ben megszereztem<br />
summa cum laude minősítésű állatorvos-doktori oklevelemet, és a nagy tekintélyű Kotlán Sándor<br />
akadémikus az akkoriban már megindult aspiránsképzés keretében kész volt aspiránsává<br />
fogadni, ezt olyan nagy és megtisztelő lehetőségnek éreztem, amely eldöntötte további<br />
szakmai pályafutásomat. Csak pár hónappal kandidátusi értekezésem megvédése után,<br />
1956. októberében, a forradalom napjaiban szereztem tudomást Kotlán professzor úrnak az<br />
aspirantúrára való jelentkezési lapomra 1952. május 13-án írott »legmelegebben« javasló sorairól:<br />
»Kassai Tibort mint III. éves állatorvostan-hallgatót ismertem meg közelebbről. A gyakorlatokkal,<br />
kisvizsgálatokkal és beszámolókkal kapcsolatban feltűnt, hogy a parasitológiai problémákkal az<br />
átlagon felüli tisztánlátással foglalkozik, s hogy e téren olyan ismeretekkel rendelkezik, amelyek<br />
birtokában csakis e tárgy iránti különleges vonzódás alapján juthatott. Feleletei arról tanúskodtak,<br />
hogy tudása nem pusztán a komoly szorgalom eredménye, hanem a problémák megértéséből,<br />
szakszerű gondolkodási kézségéből fakad. Egész lénye, megnyilatkozási módja azt sejtettei,<br />
hogy Kassai Tiborban olyan tulajdonságok rejlenek, amelyek megfelelő vezetés mellett a komoly<br />
értékű, tudományos szakemberré válás zálogának tekinthetők.« Kotlán professzor tanítványaként<br />
és mintegy másfél évtizeden át közvetlen munkatársaként, az ő személyes példamutatásának,<br />
bizalmának és bátorításának köszönhetően életre szólóan elköteleztem magam a parazitológiai<br />
tudomány szolgálatára.<br />
Lázas és eredményes munkában eltelt, és engem a kutatómunka sok örömével gazdagító<br />
négy év következett az életemben. Ennek folytán 1956. júniusában, 26 évesen, megvédtem<br />
Tanulmány a juhok gócos tüdőférgességéről, különös tekintettel a Cystocaulus ocreatusra<br />
című kandidátusi értekezésemet. 1953 és 1960 között rendszeresen vezettem parazitológiai<br />
gyakorlatokat. Kotlán professzor kezdeményezésére 1960-ban létrejött a tanszék helmintológiai<br />
kutató laboratóriuma. Nekem jutott az új laboratórium megszervezésének és irányításának<br />
a feladata az egyetem Rottenbiller u. 50. alatti épületében, s tudományos munkatársi, majd<br />
főmunkatársi besorolásban a következő két évtizedben kutatómunkát végeztem.<br />
Az idegen nyelvekkel való megismerkedésem története magán viseli a nyomát a<br />
történelmi idők hullámveréseinek. Latint a gimnáziumban nyolc évig tanultam, s ebből érettségiztem<br />
is. Kétévi német nyelvtanulás után véget ért a világháború, s a németet felváltotta a francia,<br />
amelyből négy év után érettségizni is kellett. Az aspiránsképzésnek része volt az orosz nyelv<br />
alapfokon való elsajátítása, de ezen túlmenően, nekem a kandidátusi témámhoz is sok orosz<br />
nyelvű irodalmat kellett feldolgoznom. 1958-ban lehetőséget kaptam egy 4 hónapos tanulmányútra<br />
a Szovjetunióban, amikor tolmácsra már nem volt szükségem. 1959 és 1962 között az ELTE<br />
hároméves esti nyelvtanfolyamának (este 6-tól 9-ig, heti 3 alkalommal!) indexes hallgatója voltam,<br />
ahol angol nyelvből felsőfokú állami nyelvvizsga minősítést szereztem.<br />
411
Szakmai munkásságom első szakaszában olyan gyakorlati problémákkal foglalkoztam,<br />
amelyek sürgető megoldását a nagyüzemi állattartás kialakulásának az időszakában az élet állította<br />
a magyar állat-egészségügyi szolgálat elé, pl. háziállatok tüdőférgessége, galandférgessége,<br />
orsóférgessége, májmételykórja, hólyagférgessége.<br />
A 60-as évek elején nagy hatással volt rám Frank Burnet ún. klónszelekciós elmélete és<br />
Peter Medawarnak a transzplantációs tolerancia alapjait lerakó kísérletei, amelyek azt sugallták,<br />
hogy a szervezet sajátjának tekinti mindazon fehérjéket, amelyekkel a méhen belüli élet során és a<br />
teljes immunológiai érettség elérését megelőző ún. adaptív periódusban találkozott, nem sajátnak<br />
pedig mindazokat, amelyek ez után jutnak a szervezetbe. Ugyanaz az antigén tehát előbbi esetben<br />
immuntoleranciát, utóbbiban pedig immunitást vált ki. Feltételeztem, hogy hasonló mechanizmus<br />
vezet egy transzplantátum és egy féregpopuláció immunkilökődésére. Izgatott a kérdés, hogy a<br />
korai féregfertőzésnek lehet-e korlátozó hatása az immunitás kialakulására. Harmincnégy éves<br />
voltam, amikor 1965-ben lehetőségem nyílt egy tízhónapos nagy-britanniai tanulmányútra a<br />
Glasgowi Egyetem Állatorvosi Fakultásán. Ian Aitken kollégával Nippostrongylus brasiliensis nevű<br />
fonálféreggel fertőzött patkányokon végzett vizsgálatainkban elsőként szolgáltattunk kísérletes<br />
bizonyítékot arra, hogy a gazdába a fiatalkoriféregfertőzésekún.immuntoleranciát(azimmunválaszképesség<br />
specifikus hiányát) okozhatnak, ami segíti az élősködő faj fennmaradását. A következő<br />
időszakban kutatói érdeklődésem előterében a paraziták által kiváltott immunreakció kérdései<br />
álltak. Szoros kapcsolatot tartottam az orvos-biológiai területen működő hazai immunológusokkal.<br />
1973 és 1986 között tagja voltam a Magyar Immunológiai Társaság vezetőségének és néhány<br />
akadémiai ciklus tartalmára az MTA általános immunológiai bizottságának is. Karsai Ferenc<br />
professzor megtisztelő felkérésére megírtam az 1974-ben megjelent Állatorvosi kórélettan című<br />
könyvének Az immunmechanizmus kórélettana című fejezetét. Kísérletes vizsgálataimnak mintegy<br />
melléktermékeként angol nyelvű könyvem jelent meg 1982-ben Handbook of Nippostrongylus<br />
brasiliensis (Nematode) címmel. Az immun-parazitológiai tárgykörben végzett vizsgálataim<br />
eredményeit összefoglaló A gazda immunvédekezése az intesinalis nematodákkal szemben című<br />
doktori értekezésem alapján 1991-ben nyertem el az állatorvos-tudomány doktora fokozatot.<br />
Meglehetősen közismert, hogy a parazitaellenes szerek kiterjedt és sokszor<br />
szakszerűtlen használata a hetvenes-nyolcvanas években világszerte olyan féreg- és ízeltlábú<br />
törzsek kialakulására vezetett, amelyek a korábban hatásos szerekkel már nem voltak elölhetők.<br />
Ez a súlyos helyzet felvetette az igényt olyan haszonállat-állományok gazdaszelekció útján<br />
való kitenyésztésére, amelyek az adott parazitával szemben nagyobb ellenállóképességekkel<br />
rendelkeznek. Juhokon végzett ez irányú kísérletek voltak a témái kutatói pályám utolsó<br />
szakaszának.<br />
Mintegy 180, részben szerzőtársakkal közösen publikált szakközlemény, egyetemi<br />
jegyzet, könyv és könyvrészlet jelent meg a nevem alatt. Pályatársaimnak ezekből volt módjuk<br />
megismerkedni az engem foglalkoztató problémákkal és kutatásaim eredményeivel.<br />
Életem tapasztalatokban talán leggazdagabb időszaka az a két és fél év volt, amelyet<br />
1970-től az Egyesült Nemzetek Szövetsége Fejlesztési Programjának (UNDP) Élelmezési és<br />
Mezőgazdasági Szervezetéhez (FAO) tartozó Közel-Keleti Állat-egészségügyi Intézet iraki<br />
részlegének parazitológus szakértőjeként, majd igazgatójaként Bagdadban töltöttem. A 13<br />
fős nemzetközi szakértői csoportunk feladat volt különféle kutatási témákban és az állatorvos-<br />
412
alapképzésben való közreműködés mellett felszerelni az állat-egészségügyi diagnosztikai<br />
laboratóriumok 5 egységéből álló hálózatát Irakban, kiképezni annak személyzetét és megszervezni<br />
az ebben folyó szaktevékenységet. Odaérkezésem idején Irak egyike volt az iszlám hitű, ortodox<br />
arab országoknak - már a Baath Párt győzelme után, de még Szaddám Huszein regnálása<br />
előtt - megáldva az olajexportból származó bőséges jövedelemmel, és megverve az arab-kurd,<br />
valamint a síita-szunnita ellentét azóta válságossá mélyült problémakörével. Feleségemmel és<br />
két kisfiammal - akik akkor 2 és 8 évesek voltak - teljes biztonságban éltünk ebben a más hitű és<br />
kultúrájú térségben, amely mára a polgárháborúig kiélezett ellentétek, a létbizonytalanság és a<br />
kilátástalanság szomorú földjévé változott. Később, 1988−1989-ben, FAO kozulenseként a Jemeni<br />
Demokratikus Köztársaságban (Adenben) is eltöltöttem kétszer egy hónapot egy parazitológiai<br />
diagnosztikai laboratórium megszervezésével.<br />
Iraki FAO szolgálatomból való hazatérésem után, 1972-ben, megválasztottak a<br />
Magyar Parazitológusok Társasága elnökévé. Akkor nem gondoltam arra, hogy ezt a megtisztelő<br />
posztot, a pályatársak háromévenként titkos szavazással megújított bizalmából, 28 éven át,<br />
egészen 2000-ig fogom betölteni. Ez a szolgálat nemcsak lehetővé, hanem kötelességemé is<br />
tette a szerepvállalást a hazai és a nemzetközi tudományos közéletben. A kelet és nyugat közötti<br />
hídépítés jó szívvel vállalt feladatai a hidegháború időszakában hazánk geopolitikai helyzetéből<br />
adódtak. Amikor Cambridge-ben egy kongresszuson engem, a kisújszállási gimnázium volt bejáró<br />
diákját, 1980-ban egy négyéves ciklusra a Parazitológusok Európai Szövetsége elnökévé, majd<br />
két évvel később a Parazitológusok Világszövetsége alelnökévé választottak, nem játszották el a<br />
himnuszt. Mégis úgy éreztem magam, mint a sportoló, akinek egy nagy nemzetközi versenyen<br />
aratott győzelméért felvonják a nemzeti zászlót. A bizalom természetesen nemcsak személyemnek<br />
szólt, hanem Magyarországnak is. A hazai minisztériumi főhatóság elismerése elég sajátos<br />
formában jutott kifejezésre: »Rektor elvtárs felterjesztésére válaszolva a tisztség elfogadásához<br />
hozzájárulok, mindazonáltal Kassai professzor ezen megbízásával járó esetleges kiutazásához<br />
pénzügyi támogatást nem tudok biztosítani«. 1984-től tiszteleti elnöke vagyok a Parazitológusok<br />
Európai Szövetségének, 2000 óta pedig a Magyar Parazitológusok Társaságának is, s továbbra is<br />
részt veszek az elnökség munkájában.<br />
1973 óta tagja vagyok az Állatorvos Parazitológusok Világszövetségének (WAAVP).<br />
Ez a szövetség 1985-ben egy hattagú nemzetközi terminológiai bizottságot hívott életre azzal<br />
a feladattal, hogy dolgozzon ki javaslatot a paraziták okozta bántalmak egységes elnevezésére.<br />
Engem bíztak meg a bizottság munkájának a vezetésével. Amikor ezt a feladatot elvállaltam,<br />
mesterem, Kotlán professzor szellemében jártam el, aki maga is harcos híve volt a taxonok neveiből<br />
egységesen -osis végződéssel alkotott betegségnevek használatának. Bizottságunk javaslata<br />
1988-ban jelent meg a Veterinary Parasitology című lapban, és Standardized Nomenclature of<br />
(Animal) Prasitic Diseases (SNO(A)PAD) néven vált ismertté a nemzetközi szakkörökben.<br />
Tanszéki munkatársaimmal együtt jelentős részét magunkra vállaltuk az olyan<br />
tudomány-szervezési feladatoknak, mint pl. 1981-ban a WAAVP IX. Nemzetközi Konferenciája<br />
és 1988-ban az V. Európai Parazitológiai Multikollokvium (EMOP-V) megrendezése a Magyar<br />
Parazitológusok Társasága égisze alatt, az Állatorvostudományi Egyetem falai között. 1994-ben<br />
a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia külföldi tagjává választott. Amikor 1999-ben az a<br />
megtiszteltetés ért, hogy a WAAVP tiszteletbeli tagjává választottak, jól esett elismerő szavakat<br />
hallanom arról a munkáról is, amelyet a »kritikus időkben« a kelet és nyugat közötti szakmai<br />
413
kapcsolatok ápolása érdekében kifejtettem.<br />
Úgy hozta a sors, hogy az első lehetőségem állatorvostan-hallgatók parazitológia<br />
tárgyból való vizsgáztatására akkor nyílott, amikor 1978-ban külső vizsgáztatónak meghívtak<br />
Ugandába, a Kampalai Makerere Egyetem Állatorvosi Fakultására. Az egyetemi tanári kinevezést<br />
ötven évesen, 1980-ban nyertem el. Kotlán professzort Kobulej Tibor követte a Parazitológiai<br />
és Állattani Tanszék élén, akiktől 1981-ben vettem át a tanszék vezetését. Kotlán professzor<br />
egyik minősítése szerint »Kassai Tibor kiválóan állja meg a helyét az oktatás terén. Erre<br />
nemcsak kitűnő képzettsége, és a parazitológiai irodalomban való olvasottsága, hanem kiváló<br />
pedagógiai érzéke teszi alkalmassá.« A IV. évfolyam első félévének legjobb előadója címért folyó<br />
versenyben azonban pechemre éppen Vetési Ferenc professzorral kellett megmérkőznöm, s a<br />
hallgatóságnak ezt az elismerését csak egyszer, 1993-ban sikerült megszereznem. Tanszékvezetői<br />
megbízatásom 1994. június 30-án lejárt. 1995-ben értem el a 65 éves életkort. A felsőoktatás<br />
területén érvényes szabályzatok szerint ekkor kötelezően véget ér a tanszékvezetői megbízatás.<br />
Az Állatorvostudományi Egyetemen azonban a »docensek forradalma« becenéven elhíresült<br />
eseményeket követően alakult szenátus olyan szabályzatot léptetett életben, amely a 65 éves<br />
életkort elért tanárok számára a nyugállományba vonulást is kötelezővé tette. (Ez a szabályzat<br />
természetesen ma már nálunk sincs érvényben!) Munkám hazai elismerésének a jeleként többek<br />
között 1977-ben elnyertem a Magyar Parazitológusok Társasága emlékérmét, 1987-ben a Marek<br />
József-emlékérmet, 1995-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét, 2000-ben az<br />
Akadémiai Díjat, 2005-ben a Darányi Ignác-díjat.<br />
Miután nyugdíjba kényszerültem, 1995-ben szembesültem azzal az élethelyzettel, hogy<br />
volt alma materem semmilyen formában sem tart igényt további munkámra. Úgy éreztem, korai<br />
még magamat nyugállományba helyeznem. Hatvanöt évesen megtanultam a szövegszerkesztő<br />
programok kezelését. Az új státusommal együtt járó szabadságot arra használtam, hogy angol<br />
nyelven megírjam a helmintológia korszerű ismeretanyagát feldolgozó könyvem, amely Veterinary<br />
Helminthology címmel 1999-ben jelen meg az oxfordi Butterworth-Heinemann Kiadónál. A<br />
könyvet később spanyolra is lefordították. 2003-ban jelent meg a könyv bővített magyar változata<br />
a Medicina Kiadónál Helmintológia, az állatok és az ember féregélősködők okozta bántalmai<br />
címmel. Ez a könyv egyben szakmai tapasztalataim összegzése is, és őszinte örömömre szolgál,<br />
hogy állatorvos kollégáimnak és az állatorvostan-hallgatóknak a rendelkezésére tudtam bocsátani.<br />
Jó barátként ma is gyakran látogatok a parazitológiai tanszékre, figyelemmel kísérem az ott folyó<br />
munkát, és ahol tudok, segítek. Hobbim a bölcs gondolatok gyűjtése. Az aforizmáknak egy saját<br />
válogatásomat tartalmazó kötete Szemenszedett bölcsességek címmel 1990 és 1997 után bővített<br />
tartalommal 2004-ben is megjelent, a három kiadás már eljutott mintegy 15000 olvasó asztalára.<br />
Bár mindig tudatában voltam, hogy a munka mellett mennyire fontos a családi élet<br />
harmóniája és biztonsága, életemnek ez a területe nem volt zökkenőmentes. Két válás után,<br />
harmadik élettársammal éltem és élem meg azt a kapcsolatot, amelyre mindig vágytam, s amely<br />
megkönnyíti a szembenézést a szép lassan közeledő öregkorral. Tibi fiam sikeres mezőgazdasági<br />
vállalkozóként vidéken találta meg igazi életterét, Tamás fiam pedig egy nemzetközi biztosító<br />
társaság munkatársaként él családjával Bangkokban, s onnan látogat más ázsiai országokat.<br />
Hálás vagyok fiaimnak azért is, mert három nagyszerű unoka boldog nagyapjává tettek.<br />
Kamarai Állatorvos, 2007. 2. 2. 72-74.<br />
414
Ma sem szakadtam el a szakmától<br />
<strong>Dr</strong>. Fehér János<br />
A 90-ik életévét betöltött <strong>Dr</strong>. Fehér János így ír életéről:<br />
„1917. január 8-án születtem Adán. A település a Tisza<br />
jobb partján fekszik a Vajdaságban, Szegedtől és Újvidéktől is 70 km<br />
távolságra. Adának közlekedés szempontjából már akkor előnyös<br />
volt a helyzete, ugyanis vasútállomással, hajóállomással és szilárd<br />
burkolatú úthálózattal rendelkezett. Ezért kisebb ipari üzemek létesültek<br />
a község területén: 3 téglagyár, esernyőgyár, bicskagyár, láncgyár, majd<br />
később szerszámgépgyár, amely kb. 2000 munkást foglalkoztatott.<br />
Ezen létesítmények létrehozásához nagymértékben hozzájárult az<br />
ott lakó, tőkével rendelkező zsidó lakosság, kik magyar érzelműek voltak. E mellett a község<br />
mezőgazdasági jellegű volt. Szántóföldi területe 19000 katasztrális hold, nagy tanyavilággal. A<br />
tanyákon kb. 3000 lakos élt, és jelentős állatállománnyal rendelkezett. A község belterületén levő<br />
gazdák is nagy létszámú állatállományokat tartottak. Nagyapám is lovakat, teheneket, sertéseket<br />
nevelt. Az állatszeretet bennem már akkor keletkezett, különösen a lovakat kedveltem.<br />
A község lakosságának 80%-a magyar ajkú volt. Szülőfalumban végeztem az iskola 4<br />
osztályát, majd Zentára kerültem, magyar nyelvű gimnáziumba. A 20-as évek végén az akkori szerb<br />
vezetés megszüntette a magyar gimnáziumokat s az egész Vajdaság területén egy gimnázium<br />
működött, ahol már csak a matematikát, a magyar nyelv és irodalmat tanították magyarul. A zentai<br />
gimnázium négy osztályának befejezése után felekezeti horvát nyelvű klasszikus gimnáziumba<br />
kerültem, ahol jezsuiták tanítottak. Ez az iskola Boszniában Travnik városában működött. Sikeres<br />
érettségi után a zágrábi állatorvosi fakultásra iratkoztam be, ahol a 6. félévben tanulmányaimat<br />
meg kellett szakítanom, mivel Jugoszlávia felbomlott, és a honvédség bevonult a Délvidékre. Így<br />
a budapesti állatorvosi egyetemen tanultam tovább.<br />
A gyakornoki időmet Sárbogárdon, <strong>Dr</strong>. Orosz Dániel járási főállatorvos mellett töltöttem<br />
sok-sok tapasztalatot szerezve az állatorvosi teendők gyakorlati ellátásában, a kis- és nagyüzemi<br />
tevékenységben. Egy vasúti állatszállítás alkalmával összetalálkoztam <strong>Dr</strong>. Fehér Tiborral, akiről<br />
tudtam, hogy távoli rokonom, s Dombóváron teljesít járási állatorvosi szolgálatot. Beszélgetésünk<br />
során igyekezett meggyőzni, hogy működési területén állatorvoshiány van, adjam be pályázatom<br />
állatorvosi állás betöltésére. Ezt az ajánlatot akkor még nem fogadtam el.<br />
1943 májusában, az állatorvosi diploma kézhezvételét követően, szülőfalumba, Adára<br />
kerültem, s mint magánállatorvos megkezdtem működésem. Ott már két állatorvos is praktizált,<br />
így kevés munkát kaptam. Ezért értesítettem a dombóvári járási főállatorvost, hogy állásajánlatát<br />
mégis elfogadom. A levélváltás ideje alatt Adán egy tehén elletését egyik kolléga sem vállalta el,<br />
de nekem sikerült a problémát eredményesen megoldani. Ezzel a beavatkozással megváltozott<br />
a helyzet, a hívások száma megszaporodott. Dombóvárról viszont megérkezett a kedvező válasz<br />
az állatorvosi állás betöltésére, melyet el is vállaltam. Alispán úr 1943. augusztusában kinevezett<br />
Szakcsra körállatorvosnak.<br />
415
Két hónap után azonban megkaptam a katonai behívót, és bevonultam Szentesre a<br />
huszárokhoz, katonai szolgálat teljesítésére. A kemény ujjonckiképzést követően mint állatorvost<br />
átvezényeltek Szabadkára a tartalékos tiszti iskola első évfolyamára. 1944 tavaszán a lovas<br />
hadosztályt a Don-kanyarba vezényelték. Mivel az akkori törvények szerint diplomás állatorvost<br />
csak tiszti rendfokozattal küldhettek a frontra, és én akkor csak tizedes voltam, ezért Szabadkán<br />
maradtam s a pótezrednek lettem az állatorvosa. 1944 őszén átirányítottak Bodajkra a tartalékos<br />
tiszti iskola második évfolyamára, ahol a hátországi lókórház működött. A hadműveletek során<br />
a lókórház észak irányába menekült s így Szlovákián át Ausztriába települt. Itt történt, hogy<br />
egy osztrák gazdának a lova nem tudott megelleni. Nekem sikerült az ellést megoldani, amit<br />
3 kg szalonnával honoráltak. 1945 tavaszán, a háború befejeztével, a kórházi vezérkar egy<br />
része Mikecz állatorvos ezredes vezetésével Németországba menekült, a másik része Ásvány<br />
állatorvos ezredes irányításával hazafelé indult Magyarországra. Mi zárt alakulatban elindultunk<br />
Magyarországra, és a menetoszlop 1945. május 13-án Bécsben hadifogságba került. A foglyokat<br />
a szovjet katonák kisérték. Bécs és a magyar határ között az oszlop összetalálkozott azzal a<br />
magyar alakulattal (új magyar hadsereg), mely a bevetéstől Magyarország felé tartott. Ebből a<br />
bevetésből sikerült egy társammal megszökni. Szövevényes úton tudtunk magyar területre kerülni.<br />
Ott megtudtuk, hogy indul az első vonat Budapestre. Pest felé közeledve a vonatra egyre több<br />
utas szállt fel, akik elmondták, hogy a szovjetek a fogolytáborból szeszes ital ellenében elengedték<br />
a foglyokat, de helyettük más civileket tettek cserébe. Lepsény térségében értesültünk, hogy<br />
dombóvári vasútvonalon is megindult a közlekedés, így sikerült sok gyaloglással, vonattal eljutni<br />
működési területem egyik községébe Kocsolára, majd gyalogosan Szakcsra. Néhány nap pihenés<br />
után jelentkeztem <strong>Dr</strong>. Fehér Tibor járási főállatorvosnál szolgálattételre.<br />
Ekkor még nem döntöttem, hogy véglegesen Szakcson maradok, vagy visszamegyek<br />
szülőközségembe, Adára. Mivel a Vajdaságban Tito partizánjai megtorlásokat hajtottak végre az<br />
ártatlan magyar lakosság körében, édesanyám javaslatára Szakcson maradtam.<br />
Szakcs székhellyel kilenc községben teljesítetem körzeti állatorvosi szolgálatot. E<br />
területen már a háború előtt is sok állatot tartottak, s az állatállomány a háború alatt sem változott<br />
lényegesen. A jelentős kisállat-állomány mellett mintegy 3000 db szarvasmarha és több, mint 2000<br />
db egypatás állat volt működési területemen. A nagyállat-állomány és a pengő elértéktelenedése<br />
folytán élénk cserekereskedelem folyt. A környező megyékből, de főleg Budapest térségéből, sokan<br />
jöttek iparcikk áruval malacokat, élelmiszert vásárolni. Én magam is zsírért, szalonnáért igyekeztem<br />
mind több gyógyszert, oltóanyagot beszerezni az állatok kezeléséhez, jobb ellátásához. Ebben az<br />
időben egyre több járványos fertőző megbetegedés lépett fel a kis- és nagyállatok között is. A<br />
betegségek elleni küzdelem hatékonysága igen alacsony szinten állt. Ezen az áldatlan állapoton a<br />
forint bevezetése javított. Nehezítette a munkát a járműhiány is, hisz a körzet állat-egészségügyi<br />
ellátását lovas kocsival, illetve kerékpárral nehezen tudtam megoldani. A forint bevezetése javított<br />
közlekedésem helyzetén, mert sikerült segédmotor-kerékpárt vásárolnom.<br />
Az állami gazdaságok szervezésével az állatorvoshiány tovább tartott. Meghívást kaptam<br />
az alsóleperdi állami gazdaságba két üzemegység - Szilfás, Felsőleperd - állat-egészségügyi<br />
ellátására. A tartási és takarmányozási problémák miatt a kis- és nagyállatok között is a malac-, illetve<br />
borjúállományban magasak voltak a veszteségek. A takarmányozási gondokhoz az aszályos évek<br />
is nagyban hozzájárultak. Így például Szilfáson ezer választási malacot etettek rétiszéna darával,<br />
416
aminek következtében tömeges elhullás történt. A rendőrség igyekezett a kárt a kezelő állatorvos<br />
működésének hiányosságára terelni, azért is, mert az állatorvosok egy részét osztályidegennek<br />
tekintették. Ekkoriban sok állatorvost ártatlanul hurcoltak meg. Az állami gazdasági megbízatásom<br />
mindaddig tartott, míg az a gazdaság nem alkalmazott üzemi állatorvost.<br />
Az állatorvosi szolgálat államosításával működési területemet megosztották, és a<br />
9 községből 4 községbe állatorvos került. A mezőgazdaság kollektivizálása - téeszszervezés -<br />
kapcsán az 50-es évek végére állategészségügyi körzetem 2 községre terjedt ki, melyet 1982-<br />
ben, az állami szolgálatból történő nyugdíjazásomig láttam el.<br />
1946-ban Székhely községben kötöttem házasságot, ahol azóta is élünk.<br />
Házasságunkból 2 gyermek született. Lányom Budapesten gyógyszerész, fiam gépészmérnöki<br />
diplomával jelenleg vállalkozóként dolgozik. Élve a nyugdíjasok életét kezdetben szőlészkedéssel,<br />
majd egészségi állapotomnak megfelelően családi házunk nagy kertjében feleségemnek besegítve<br />
a kertészkedésbe, kisállat nevelésbe töltöttem el szabadidőmet. Feleségemmel együtt sok-sok<br />
örömünk telik négy unokánkban és két dédunokánkban, akik vidámságot hoznak életünkbe.<br />
A nyugdíjazásom óta eltelt 25 évben sem szakadtam el a szakmától, jelenleg is<br />
érdeklődéssel figyelem és szeretettel fogadom az állat-egészségügyi ellátásról érkező híreket.<br />
Lelkiismeretem nyugodt, úgy vélem pályafutásom során igyekeztem legjobb képességeim szerint<br />
a szakma elvárásainak megfelelni, feladatomat teljesíteni.<br />
Kamarai Állatorvos, 2007. 2. 2. 70<br />
417
418
A kérdező<br />
419
420
Kitüntetett főállatorvos<br />
Egy gazdag életút elismerése<br />
<strong>Dr</strong>. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong><br />
Tavaly rangos kitüntetést alapított a földművelésügyi miniszter, a<br />
Tolnay Sándor-díjat, mellyel évente egyszer, az augusztus 20-ai ünnephez<br />
kapcsolódva egy intézmény és két olyan ember tevékenységét jutalmazzák,<br />
aki az állat-egészségügyi oktatás, kutatás, a gyakorlati és az irányító munka<br />
terén kimagasló eredményeket ért el. Az idén augusztus 18-án <strong>Dr</strong>. <strong>Bartalis</strong><br />
<strong>Imre</strong>, Tapolca kerületi felügyelő főállatorvosa vehette át a minisztertől a<br />
finom művű bronz emlékplakettet.<br />
<strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong> egyetemi éveit kivéve - 1955-ben szerzett diplomát<br />
a budapesti Állatorvostudományi Főiskolán - Veszprém megyében él, és<br />
irigylésre méltó lendülettel dolgozik. Balatonfőkajáron született. Két évtizeden keresztül Kertán<br />
látta el a körzeti állatorvosi feladatokat. Ezekről az éveiről szólnak a paraszti életet bemutató<br />
novellái, melyek sokunk kedvenc olvasmányai. Tapolcán kezdetben élelmiszer-higiénikus<br />
szakállatorvosként tevékenykedett, majd kerületi felügyelő főállatorvosként napjainkban is.<br />
Fiatalabb kollégái nagy tisztelettel veszik körül, mert soha nem munkált benne szakmai<br />
féltékenység, igyekezett tudását és tapasztalatait megosztani az ifjabbakkal. Évtizedeken keresztül<br />
foglalkozott állatorvos-gyakornokokkal. Nem csupán azt várta el tőlük, hogy az állatorvos-tudomány<br />
eredményeit és az állatgyógyászattal kapcsolatos előírásokat maradéktalanul ismerjék, hanem a<br />
mindenkori etikus és az alkalomhoz illő viselkedést is. Sokat jelentett tanítványainak az is, hogy<br />
bemutatta, miként alakíthatók ki a munkakapcsolatok.<br />
Ápolja, erősíti a kimagasló állatorvosi eredményeket, több emlékülést szervezett a terület<br />
nagy egyéniségeinek tiszteletére, illetve az új kutatási, gyakorlati ismeretek elterjesztésére.<br />
Szervezőmunkájának is köszönhető, hogy az országban az elsők között alakult meg<br />
1989 augusztusában a Veszprém Megyei Állatorvosi Kamara. 1990 januárjában a kamarák<br />
szövetségének megalakulásakor közfelkiáltással választották annak országos elnökévé.<br />
Később ő szorgalmazta, hogy az orvosi, az állatorvosi, a növényvédő és az agrárkamarák<br />
működjenek együtt az emberek egészségét fenyegető ártalmak elkerülésében.<br />
Mélyen vallásos ember, és ezt már akkor vállalta, amikor még nem nézték jó szemmel.<br />
Templomban kántorként ismerik sokan, mások pedig fáradhatatlan cserkészként. Számtalan<br />
településen tartott felolvasóestet veretes, önéletrajzi ihletésű írásaiból. Sorai gyakran felbukkannak<br />
lapunkban és más sajtóorgánumokban egyaránt.<br />
Az állatorvosok és az írni szerető emberek egyhangú véleménye, hogy a rangos<br />
kitüntetés szerény elismerése <strong>Bartalis</strong> doktor rendkívüli teljesítményének.<br />
Szívből gratulálunk!<br />
Varga Ibolya<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1993. 4. 4. 55-56.<br />
421
A MÁK Szövetségének első elnöke nyugalomba vonult<br />
<strong>Dr</strong>. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong><br />
<strong>Dr</strong>. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong> kerületi felügyelő főállatorvos, a MÁK Szövetségének első elnöke,<br />
kiváló kollégánk 1994. decemberében megkezdte jól megérdemelt nyugdíjas éveit.<br />
Azon szerencsések közé tartozom, aki dolgozhattak vele az állatorvosi kamarák<br />
alapításánál, működésük beindításánál. Közelről megtapasztalhattam tettrekészségét,<br />
lelkesedését, elkötelezettségét és szeretetét kollégái iránt.<br />
A Veszprém Megyei Állatorvosi Kamara és a Szövetség elnökeként elévülhetetlen<br />
érdemeket szerzett a kamarák szervezésében és működésében. „Többé ne döntsenek rólunk<br />
nélkülünk!” elvét vallva, fáradhatatlanul dolgozott- a békességet, a kari egységet mindig szem<br />
előtt tartva a kollégáiért.<br />
Örömmel fogadta, és lelkesen támogatta az Állatorvosi Kamarai Híreket, és kezdettől<br />
fogva szorgalmazta szövetségi lappá válásunkat.<br />
Féltő gondoskodásával, segítségével, írásaival folyamatosan támogatta munkánkat,<br />
ami örömünkre mind a mai napig tart, és reményeink szerint tartós is marad.<br />
A különösen tartalmas és sikerekben gazdag életpálya kiemelkedő szakaszait a felé<br />
áradó megbecsülésen és tiszteleten túl számos kitüntetéssel honorálták. 1977-ben a Kiváló<br />
munkáért elismerés, 1986-ban a Pro re rustica promovenda kitüntetés, 1989-ben a 200 éves a<br />
magyar állatorvosképzés emlékplakett, 1993-ban az FM-től a Tolnay Sándor-díj és még ebben az<br />
évben a Mócsy János-emlékérem odaítélése jelzi a társadalmi megbecsülését.<br />
Rendkívüli aktivitását mutatja, hogy közírói tevékenységre is áldozott idejéből. Tollából<br />
számos nem szakmai cikk jelent meg különféle lapokban. A Magyar Újságírók Közössége tagjaként<br />
jelenleg is rendszeresen publikál. Írásaiból is érződik mély embersége, a hit, a remény, a szeretet.<br />
Tiszteletre méltó rajongása a vidéki dolgozó emberek iránt.<br />
Fáradhatatlanul dolgozik az Állatorvos Képzőművészek Országos Vándorkiállításán,<br />
amely 1993-ban indult Tapolcáról, és ebben az évben fejeződik be.<br />
Az állatorvos írók írásait összegyűjtötte, kiadásra készre rendezte - talán a közeljövőben<br />
kézbe is vehetjük.<br />
A Mócsy professzor iránt érzett mélységes tiszteletéből fakadóan szinte egyedül<br />
szervezte meg a Mócsy János-emlékérem alapítványt a MÁK Szövetsége megbízásából. Jelenleg<br />
a Mócsy szobor elkészíttetésén dolgozik - valamennyiünk örömére.<br />
Páratlanul gazdag, tiszteletre méltó életút, amely szerencsére jelenleg is tovább<br />
gazdagodik. Reménykedünk és bizakodunk, hogy ez még nagyon sokáig így lesz, továbbra is<br />
közöttünk fog dolgozni ugyanolyan lelkesedéssel és szeretettel az állatorvosi kar iránt, ahogyan<br />
ezt eddig is mindig tette.<br />
Kedves <strong>Imre</strong> bácsi! Az eddigi munkásságodat példaként állítva valamennyiünk elé,<br />
422
hálával és tisztelettel megköszönve és továbbiakban pedig igényelve kívánok Neked nyugdíjas<br />
éveidhez jó egészséget, békés, boldog és nagyon hosszú életet tiszta szívből, szerkesztő<br />
bizottságunk és az állatorvosi kar nevében:<br />
<strong>Dr</strong>. Mile Sándor<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 1995. 6. 1. 57-58<br />
423
<strong>Bartalis</strong> történelmi korképe<br />
Az irodalom-esztéták szerint a családregény műfaja már csak történeti kategória: rohanó<br />
világunkban ugyan kit érdekelnének azok a - sokak véleménye szerint - parciális események,<br />
amelyek messze kívül maradnak a történelem fősodorvonalán. Igaz, ők bizonyára elfelejtették a<br />
hazai és a világirodalom nagy családregényeinek nemcsak a maguk korában átütő sikerét, hanem<br />
máig tartó irodalomtörténeti jelentőségét is Rousseau-tól, Pestalozzitól Thomas Mannig, Németh<br />
Lászlóig.<br />
Ebben a műfajárapályban valóban kísértés ilyen művel nyomdába szaladgálni, majdani<br />
olvasókra apellálni, s netán a lehetséges kiadást segítőket meggyőzni - ma sem korszerűtlen a<br />
családregény, legfeljebb nyomtassuk rá a címlapra jól látható tipográfiával: family story. Így már<br />
talán korszerű (!), meg talán kelendő is lesz.<br />
Ám ha az író úgy véli, van olyan mondanivalója, amely túlmutathat a napi gondokon,<br />
s a szépirodalom eszközeivel szembe tud szállni az előítéletekkel, nyert ügye van. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong><br />
orvos-író, több ismert munka szerzője, felvállalta ezt az értéket: kétkötetes regényében van mit<br />
mondania a „személyes történelmet” kereső és igénylő olvasóknak. Pedig a más irányú indíttatás<br />
erősebb volt, mint a szépirodalom felé történő orientálódás. Nagy hatású középiskolai biológia- és<br />
kémiatanára szuggesztív személyisége az orvoslás felé vezette, s egész életét e hivatásának<br />
szentelte. Azonban rendszeresen vezetett naplói megörökítették a hétköznapok és ünnepek<br />
történéseit, a sodró erejű eseményeket, amelyek befolyásolták a család, a rokonság életét, s<br />
emlékidézőként jelennek meg a könyv lapjain.<br />
A visszaemlékezés-folyam különös hangulatot árasztó s érdekes személyiségeket<br />
felvonultató szövegszövete olyan írói készséget mutat, amely által nemcsak egyszerűen<br />
olvasmányos a kötet, hanem intellektuális élmények sokaságával, érzelemfűtötte légkörrel is<br />
megajándékozza azokat, akik kézbe veszik egy-egy csendes délutánon-estén. Ugyanis idő kell<br />
elolvasásához, talán nem is egyvégtében, mert a gondolatok, események forgataga közepette<br />
- a tudatos írói szándék következtében - kell a meditálásra szánt idő. Egyik értéke ebben van:<br />
életünk történéseinek mindig és mindenütt való újragondolása, cselekvéseink kontrollja, amely<br />
az idő múlásával kapja meg minőségének értékét. A szerző jó szándékkal tárja elénk a családja,<br />
tágabb környezete megélt kis és nagy történelmét, azokat a reményeket és illúziókat is, amelyek<br />
nemegyszer tovatűntek a kényszerű sors kerekén.<br />
A szerző ezt írja ajánlásában a kötetről: „Van benne öröm, boldogság, fájdalom,<br />
megaláztatás egyaránt. Hogy családregény-e vagy történelmi események bemutatása, ezt döntse<br />
el a kedves olvasó.” Magam úgy hiszem: mindkettő. Történelmi korkép egy család életén át, amely<br />
általuk is vált azzá, s egyúttal az ő életüket is befolyásolta, ugyanúgy, mint ahogyan ma mi is<br />
alakítói és egyben formáltjai vagyunk a mindennapoknak.<br />
(Későn jöttél, mama I-II. Tapolca, 1999.)<br />
(Tölgyesi)<br />
Veszprém Megyei Napló, 1999. október 29.<br />
424
Üzenet a harmadik évezred emberének<br />
A Tapolcai Esték rendezvénysorozatának záró programjára január 26-án került sor, a volt<br />
Bauxit Művelődési Házban. A meghívó rangos eseményt ígért. Ezen az estén mutatta be Bánffy<br />
György, Kossut-díjas színművész dr. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong> Üzenet a harmadik évezred emberének című<br />
művét. A kettőjük beszélgetése nyomán kibontakozó taps és nevetés is jelezte, hogy a hétköznapi<br />
beszéd szófordulatait mesterien alkalmazó író az anekdota műfajának világában is otthonosan<br />
mozog. A felolvasásokkal tarkított könyvbemutató az emberi tisztességről és felelősségről, a<br />
világban betöltött helyünkről és mindenekelőtt az értékőrzés fontosságáról is üzent a harmadik<br />
évezred emberének. Az írót a mű keletkezési körülményeiről mi is kérdeztük.<br />
- Napközben írok, hiszen mint nyugdíjas „ráérek” feldolgozni azt a sok és csodálatos<br />
élményt, amely életem 70 évében ért - mondja. - Minden egyes kis elbeszélés előbb megszületik<br />
a fejemben, és néhány napos készülődés után úgy ülök le az írógépem elé, hogy amikor a papírra<br />
vetem őket, már egy „a” betűt sem kell változtatni rajtuk. A családom is tudja már, ha a karosszékbe<br />
ülök, és magamhoz igazítom az íróalkalmasságot, akkor csendnek kell lennie. Nem a magam<br />
kedvéért írok, másoknak szeretnék örömet szerezni. Az összes írásom végén csattanó van. Úgy<br />
érzem, hogy ezek is hozzásegítenek ahhoz, hogy szeretetet sugározzak.<br />
- A mű alcíme Életmozaikok. Miért ezt választotta<br />
- Mert csak töredékeket tudok megragadni az életemből, hiszen ha az egészről írnék,<br />
ahhoz hat kötet is kevés lenne. De még sok olyan epizód van, amelyet meg kell írnom. És az a<br />
gyanúm, ha a jóisten megajándékoz még néhány évvel, akkor ismét lesz folytatása a könyvnek.<br />
Sok az élmény. Sokról írtam a naplómban. Nem véletlenül neveztem ezeket gyöngyszemnek.<br />
Másoktól kaptam őket, nekem csak le kell írnom.<br />
- Kivételes emberei faj, talán Szent Ferenc lehetett ilyen - mondja elismeréssel Bánffy<br />
György színművész, a baráttá lett orvos íróról. - Nagyon sok lánglelkű apostol is ilyen lehetett.<br />
Mosolyogva és magától érthetődően árasztja magából a szeretetet, a kedvességet, a finomságot,<br />
a humort, mint egy áramkör, egy bűvkör. Úgy éli az életét, hogy nagyon szereti azt, amit tesz.<br />
Szereti az egyszerű embereket, a hivatását, a családját. A nézőtéren ülő embereket is a hála hozta<br />
ide. Bocsássa meg, nem akarom bántani a pestieket, de ha ott egy művelődési ház író-olvasó<br />
találkozót hirdet, jó, ha 30 ember megjelenik. Itt viszont megtelt a nézőtér. Ez is azt bizonyítja,<br />
hogy van a sugárzásnak hatása. Ő egy sugárzó ember. Isten adja neki az erőt, hogy még sokáig<br />
így legyen.<br />
- Honnan az ismeretségük<br />
- Onnan, hogy a fiam is állatorvos. Ezt <strong>Imre</strong> barátom megtudta, és tíz évvel ezelőtt,<br />
ismeretlenül elküldte nekem az első könyvét véleményezésre. Elolvastam, megragadott, és<br />
írtam neki, ha szükség van rám, ha segíthetek, jövök. Most már másodszor vagyok itt Tapolcán<br />
a könyveinek bemutatóján. Az elsőre a Batsányi Művelődési Házban került sor. Büszke vagyok a<br />
barátságára.<br />
- Művész úr! Kitől is mástól, mint Öntől kérdezhetném, hogy van-e remény arra, hogy<br />
nyelvünk, ez a szinte rokontalan nyelv a sok ártó hatás ellenére is megmarad<br />
425
- Van remény. Azt az időszakot idézném fel a kedves olvasóknak, amikor a nyelvújítás<br />
a XVIII. században elkezdődött, és a Bécsben élő testőrírók azon fáradoztak, hogy a magyar<br />
nyelvet életben tartsák, hiszen a német és a francia hatás olyan erős volt, hogy voltak olyan<br />
értelmiségiek, akik többet beszéltek a fenti nyelveken, mint az anyanyelvükön. És látja, itt<br />
vagyunk. Most is ez a helyzet. A számítógépek világa, a kereskedelmi televíziók botrányos,<br />
nemzetrontó, gazember tevékenysége mind-mind kihegyezett tőrű támadás a szívünk és az<br />
agyunk ellen, a magyarságunk és a beszédünk ellen, a hitvilágunk és az eszményeink ellen.<br />
Az értékeink lerombolásával sokan még meg is gazdagszanak a tönkretételünkért vívott „nemes<br />
küzdelmükben”. Értékromboló korszakban élünk. Ez a nyelvre is vonatkozik. Ez ellen is iszonyatos<br />
támadásokat kell naponta olvasni, hallgatni. De azért olyan is lehet naponta olvasni és hallgatni,<br />
amitől a fejünket felemelhetjük. Tizenöt éve vagyok az Anyanyelvápolók Szövetségének az elnöke,<br />
és tudom, hogy szerte a hazában, számos iskolában, baráti körben, hivatali körben éppen úgy<br />
akarják a nyelvet életben tartani, mint én. Az Édes Anyanyelvünk újságon keresztül - szerencsére<br />
- még a kapcsolatot is tudják tartani egymással. Nem reménytelen a helyzet, csak nagyon nehéz.<br />
Pályázatokat írunk ki, remek eredménnyel. A Beszélni nehéz! körök bejutnak az ország több száz<br />
iskolájába. Folyik itt életmentő munka. Ha már ezt a szót használtam, akkor eszembe jut egy<br />
történet. A zajló Dunából húz ki valaki valakit, s mire a partra húzza, addigra ő is majd belefullad.<br />
Lehet, hogy mi is így járunk. De azok is megmenekültek, mind a ketten, és mi is meg fogunk<br />
menekülni, mindahányan.<br />
Új Tapolcai Újság, 2003. január<br />
426
Új kötet az állatorvos írótól<br />
Különleges ember különös légkörű írásai Bánffy György színművésztől<br />
Tapolca (don) - Nagy érdeklődés kísérte<br />
vasárnap a volt Bauxit Művelődési Házban Bánffy<br />
György Kossuth-díjas színművész irodalmi estjét,<br />
aki dr. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong> legújabb könyvét mutatta be a<br />
jelenlévőknek.<br />
Az állatorvosból lett írónak ez a harmadik<br />
könyve Üzenet a harmadik évezred emberének címmel.<br />
Bánffy György elmondta, hogy amikor először vette a<br />
kezébe ennek a különleges embernek a különleges<br />
légkörű írásait, egyszerűen nem tudta letenni. <strong>Bartalis</strong><br />
<strong>Imre</strong> a körülötte lévő dolgokról ír, mindezt úgy teszi, hogy az olvasónak az az érzése, hogy ezt akár<br />
ő is leírhatta volna. Ez a legnagyobb rang, amit író elérhet, ez a képesség mindennél többet ér.<br />
Bánffy szerint <strong>Bartalis</strong> tárcáit, novelláit olvasva rádöbbenünk, hogy tulajdonképpen ő a 20. század<br />
magyar történelmének a krónikása, sorait olvasva ráismerhetünk saját sorsunkra.<br />
Az író műveire jellemző közvetlen, egyszerű módon mesélt a családjáról, gyermekkoráról,<br />
életéről. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong> az ötvenes években kezdte állatorvosi tevékenységét, munkája során együtt<br />
élt, lélegzett a parasztsággal. Sok érdekes, humoros, keserédes történettel találkozott az évek<br />
során, amiket feljegyzett magának, pedig akkor még nem tudta, hogy ezek egyszer könyvvé<br />
formálódnak majd.<br />
Bánffy György szavai nyomán megelevenedtek a történetek, a nézőteret szinte<br />
pillanatok alatt belengte az a különleges hangulat, amely az írásokból olyan erőteljesen sugárzik.<br />
Egyszerre szorult el a szíve mindenkinek, és együtt nevettek a vidám jeleneteken. Magunk előtt<br />
láthattuk azt a már meglehetősen réginek tűnő világot. Erre a rövid időre talán mindenki érzett egy<br />
kis nosztalgiát azok után az idők után, amikor még nem volt televízió, rádió is csak kevés.<br />
Amikor még mi, emberek talán jobban odafigyeltünk egymásra.<br />
427
<strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong> 70 éves<br />
Kedves kis baráti ünnepségen köszöntöttük <strong>Bartalis</strong> Imrét 70.<br />
születésnapja alkalmából a zánkai nyaralójában. A kamara vezetése<br />
nevében Mile Sándor elnök mondott kedves megemlékezést a 11 évvel<br />
ezelőtt kezdődő kamarai munkáról, melynek nagy szervezője és vezetője<br />
<strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong> volt. Ezután a régi munkatársai köszöntötték. Életéről így<br />
számol be nekünk:<br />
„Falusi igazgató-tanító hetedik gyermekeként születtem 1931-<br />
ben. Csobotfalvi lófőszékely édesapámtól örököltem az erős akaratot,<br />
a másokért való munkálkodást és édesanyámtól a szelídséget, a<br />
családszeretet. A nagypapával együtt tízen ültünk asztalhoz étkezések alkalmával, ahol már<br />
gyermekfejjel megtanultam az együvé tartozás minden szépségét és nehézségét.<br />
A negyedik elemi elvégzése után a székesfehérvári Cisztercita Gimnáziumba írattak be,<br />
majd 1950-ben, pápai Tanítóképzőben szereztem jeles eredményű líceumi érettségi bizonyítványt.<br />
Érettségi után azonnal felvettek az Állatorvostudományi Főiskolára, ahol 1955-ben szereztem<br />
diplomát. Kettő évig Kapolcson, majd húsz éven keresztül Kertán láttam el az állat-egészségügyi<br />
szolgálatot. 1978-tól Tapolcán élelmiszer-higiénikus, majd ugyanitt 1982-től járási főállatorvosként,<br />
később kerületi főállatorvosként dolgoztam 1994-ig, amikor nyugdíjba mentem.<br />
A szakmai munkám mellett mindig végeztem más jellegű tevékenységet is. Kertán a<br />
helybéli labdarúgócsapatnak voltam 8 évig edzője, amelyből hét évet a megyei első osztályban<br />
töltöttünk. Tapolcán több tudományos találkozást szerveztem. Egyetemünk hazai és nemzetközi<br />
tudományos tanácskozásainak rendszeresen meghívott vendége lettem. Megszerveztem az<br />
állatorvos képzőművészek országos kiállítását, amely 21 alkalommal került közönség elé az<br />
ország összes megyéjében, az egyetemen és a Magyar Újságírók Közösségének székházában.<br />
Több festőművész kiállítását nyitottam meg. Sajnos több alkalommal szomorú kötelességemnek<br />
is eleget kellett tennem, amikor felkértek professzoraim, kollégáim temetésén búcsúbeszéd<br />
megtartására. Zánkán, amíg nem volt kántora az egyházközségnek, a szentmiséken, éveken át<br />
én kántorizáltam.<br />
1989. szeptemberében az országban elsőként megalakítottuk a megyei állatorvosi<br />
kamarát, amelynek elnökévé választottak. 1990. márciusában a megyei kamarák szövetségbe<br />
léptek, és Szekszárdon megalakult a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetsége, amelynek az<br />
én ellenszavazatom mellett egyhangúlag elnökévé választottak. Ekkor kaptam meg az állategészségügyi<br />
főtanácsosi címet. Munkatársaimmal együtt megszerveztem a szövetség hivatalos<br />
bejegyzését. Elkészítettük az alapszabályzatot, a működési szabályzatot, az etikai kódexet.<br />
Felkerestem (pártállásra tekintet nélkül) az állatorvos végzettségű országgyűlési képviselőket<br />
(szám szerint 13 főt), és megszerveztem a kamarai vezetőkkel való közös tanácskozást. Nagy<br />
Ferenc József földművelésügyi miniszterrel, főosztályvezetőkkel tárgyaltam céljainkról, és<br />
elfogadtattam a kamarát, mint szakmai, érdekvédelmi és továbbképzéssel foglalkozó szervezetet.<br />
Felajánlottam szakmai szolgálatainkat Antall József miniszterelnök úrnak, aki ezt egy kedves<br />
válaszlevélben köszönte meg. Felvettem a kapcsolatot a legmagasabb miniszteriális szinten a<br />
428
omániai, bukaresti állat-egészségügyi szolgálattal és az erdélyi magyar állatorvosok vezetőivel.<br />
Megszerveztem az orvos, gyógyszerész, agrár és növény-egészségügyi kamarák együttműködését<br />
az állategészségüggyel az egészséges élelmiszerek előállításának fejlesztése érdekében.<br />
Alapító tagja vagyok, és ma is aktívan dolgozom a Tudomány az Állategészségügyért<br />
szervezetben. A Békés megyei helyi lapot országos lappá fejlesztettük, és Állatorvosi Kamarai Hírek<br />
címmel azóta is színvonalas szakmai lapként jelenik meg. Az újságnak négy éve rovatvezetője<br />
vagyok. Az állatorvos-továbbképzésnek tíz éven keresztül tagja voltam. Az Állatorvosi Kamara<br />
megbízásából dr. Mócsy János, Kossuth-díjas akadémikus születésének 100. évfordulója<br />
alkalmából emlékplakettet készíttettem. Az egyetem vezetése a Mócsy-emlékbizottságba delegált,<br />
ahol a szponzorok felkeresése volt a feladatom. Sikerült több, mint egymillió forintot a szobor<br />
elkészítésére begyűjtenem. A szoboravatás alkalmával az egyik ünnepi beszédet én mondtam a<br />
volt hallgatók nevében.<br />
1993. óta a Magyar Újságírók Közösségének tagja vagyok, ahol az 1996. február 21-<br />
i közgyűlésen a számvizsgáló és ellenőrző bizottság tagjává választottak. A szaklapokban, a<br />
Kamarai Hírekben, a Naplóban, a Napi Magyarországban, a Demokratában, az Ez a hétben, a<br />
Tisztességben, az Új Időkben, a Tini Varázsban több, mint 400 publikációm jelent meg. Tagja vagyok<br />
a Magyar Írók Nemzetközi Szövetségének, az Orvos Írók és Képzőművészek Körének, a Fekete<br />
István Irodalmi Társaságnak. Rendszeresen jelennek meg novelláim az orvosírók antológiájában,<br />
a Bakony Balaton Kalendáriumban. 1995. karácsonyára megjelent a Paraszti huncutságok című<br />
novelláskötetem, amely 1996-ban és 1997-ben újból kiadásra került, és már a harmadik kiadás is<br />
elfogyott. 1999-ben megjelent a Későn jöttél mama! című kétkötetes családregényem, amelynek<br />
az újranyomatásáról kell gondoskodnom. Elkészült a Találkozások, avagy üzenet a harmadik<br />
évezred emberének című kötetem. Szponzorok híján ez a kézirat egy éve az íróasztalfiókban várja<br />
jobb sorsra fordulását. Jelenleg édesapám életéről írok regényt, melynek címe még kérdőjel.<br />
1999 szeptemberében a Magyar Televízió Magyarország 2000 címmel félórás<br />
portréfilmet készített rólam, amelyet a TV2 pénteki sorozatában sugárzott. Téli időszakban<br />
rendszeresen tartok előadásokat, író-olvasótalálkozókat városokban, falvakban, művelődési<br />
házakban, nyugdíjas klubokban, szociális otthonokban. Életem egyik kedves emléke marad, amikor<br />
a könyvhét alakalmával Budapesten, a Vörösmarty téren könyvemet dedikálhattam. Módomban<br />
állt több neves íróval, költővel, könyvkiadóval és a bájos Püski házaspárral megismerkednem.<br />
Munkámat az alábbi kitüntetésekkel ismerték el: 1977-ben Kiváló Dolgozó miniszteri<br />
kitüntetés, 1986-ban Pro re rustica promovenda kitüntetés, 1989-ben 200 éves a magyar<br />
állatorvosképzés egyetemi kitüntetés, 1993-ban Tolnay Sándor-díj miniszteri kitüntetést vehettem<br />
át a földművelésügyi minisztertől. Ennek értékét növeli, hogy a kitüntetést 1992-ben alapították, és<br />
minden évben két állatorvos kapja meg, és a második évben én is a kitüntetettek között lehettem.<br />
1993-ban Mócsy-emlékérmet ítélt oda számomra a kamara vezetősége, amelyet a professzor<br />
úr lánya, dr. Mócsy Mária adott át. 2000. október 23-án a Magyar Újságírók Közösségének<br />
elnöksége »A rendszerváltozás évtizedeiben kifejtett újságírói munkájáéért, történelem- és<br />
nemzettudatunk erősítéséért« emléklappal tüntetett ki. 2001. augusztus 20-a alkalmából a<br />
földművelésügyi miniszter, dr. Vonza András az Életfa emlékérem bronz fokozatával ismerte el<br />
eddigi tevékenységem. Egészségügyi okok miatt az ünnepélyes átadáson nem tudtam megjelenni,<br />
így a kitüntetést a veszprémi nyugdíjas állatorvosok találkozóján Kuti Csaba, a Veszprém Megyei<br />
429
Közgyűlés elnöke adta át. Az ünnepélyes átadáson jelen volt dr. Németh Antal főosztályvezető<br />
főállatorvos és a kamara részéről dr. Kurucz János elnökhelyettes.<br />
A sokoldalú munkák végzésében a biztos hátteret feleségem és családom biztosította.<br />
Feleségem Hornyák Ágnes, kétszeres Kazinczy-díjas tanítónő, cserkésztiszt és a páneurópa<br />
mozgalom tapolcai szervezetének vezetőségi tagja. Nyugdíjazása után hét évig tanított a Szent<br />
György Katolikus Általános Iskolában Nemesgulácson. Lelkiismeretes munkájáért az érsekségen,<br />
Veszprémben a Szent Gellért-érmet vehette át. Két fiam van. A nagyobbik, Tamás külkereskedő<br />
Németországban, ahol saját végének a tulajdonosa és vezetője. Kisebbik fiam, András Tapolcán<br />
fogtechnikus.<br />
Most 70 évesen visszatekintve munkásságomra meg kell állapítanom, hogy a<br />
legnagyobb boldogságot a Kertán töltött 20 esztendő gyógyító munkája adta nekem. Nem a<br />
kitüntetések, amelyek a fiókban heverve lassan elvesztik csillogásukat, hanem a parasztemberek<br />
szeméből felém sugárzó szeretet, amely az idő távolodásával egyre fényesebb ragyogással<br />
tölti be a szívemet. Annál felemelőbb érzés nincs, mint egy sikeres gyógyítás után hallani, hogy<br />
»A jóisten áldja meg, doktor úr!«”<br />
Imrém! Kívánom, hogy a nyolcvanadik születésnapodon is ilyen vidáman<br />
ünnepelhessünk, és alkotókedved az Úr által adományozott hátralevő időben is megmaradjon<br />
mindannyiunk örömére és szórakoztatására.<br />
<strong>Dr</strong>. Krajcsovics László<br />
volt vezetőségi tag, munkatársad<br />
Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. 12. 4. 40-41.<br />
430
Fiatal aranydiplomás<br />
<strong>Dr</strong>. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong><br />
A Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Kara a jogutódja a budapesti Állatorvostudományi<br />
Egyetemnek, így ott adták át a jubileumi díszokleveleket. Az ünnepségen az állatorvosként,<br />
íróként is alkotó<br />
dr. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong> aranydiplomát vehetett át.<br />
<strong>Dr</strong>. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong> nyugalmazott állat-egészségügyi főtanácsos ma is aktívan kiveszi a<br />
részét az állatorvosi szakmai rendezvényekből.<br />
Az egyetemen bőrkötéses és címerrel, koronával ékesített oklevelet kaptak a<br />
köztiszteletben álló állatorvosok. Egy vas-, öt gyémánt- és ötvenkettő aranydiplomát adtak ki<br />
ebben az évben. Az ünnepséget összekapcsolták a fiatalok diplomaosztó ünnepségével, melyen<br />
hatvannyolc magyar és negyvenkét angol nyelvű hallgató vehette át a frissen írt doktori oklevelét.<br />
Az idősebb korosztály nevében dr. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong>, a négykötetes író és több évtizeden át gyógyító<br />
állatorvos mondott beszédet. Meghatónak nevezte, hogy a fiatalok és az idősek egy napon<br />
ünnepelhettek. Emlékezett arra, hogy ötven, hatvan, hatvanöt évvel ezelőtt a jubilálók is azzal<br />
indultak ki az életbe, hogy megváltják a világot. Örültek annak, hogy a sok tanulás mellett nem kell<br />
éjszakai vagonkirakást vállalniuk, hiszen különben nem telt volna elég ennivalóra, könyvre, ruhára.<br />
S nem lett sokkal könnyebb az életük, naponta 12-16 órát dolgoztak, éjszaka a folyóiratokat,<br />
szakkönyveket bújták, hogy mindig frissen tartsák a tudásukat. Sokszor eszükbe jutottak Berand<br />
professzor szavai, aki azt írta: „Az orvoslás olyan művészet, amely néhányszor gyógyít, könnyít,<br />
mindenkor vigasztalást nyújt.” A gyógyítás mellé legalább ugyanannyi vigasztalás is jutott az<br />
idősebbeknek.<br />
A jubilálók korosztályának nehéz, sötét korszakban kellett szolgálatot teljesíteniük.<br />
A parasztemberek padlását lesöpörték, elvitték a hízót, az igavonó jószágot, a baromfit az<br />
udvarból, sőt még a tojásokat is az ólból. Sokszor kellett meghallgatniuk az állatukért bánkódó<br />
gazdákat. A kollektivizálás is nehéz időszak volt, nemcsak a földművelőknek, az állatorvosoknak is<br />
csodákat kellett művelniük a kezdeti állattartó telepeken. Tanácsadónak kellett lenniük addig, amíg<br />
az agrármérnökök nem dolgoztak elegendő számban a termelőszövetkezetekben.<br />
Új, úgynevezett nagyüzemi betegségek ütötték fel a fejüket, melyre korábban nem<br />
nagyon készítették fel az egyetemen az állatorvosokat. Az állatok között fellépő járványok<br />
leküzdése sokszor hetekre elszólította őket az ország távoli vidékeire. Munkájuk nem merült ki<br />
a gyógyításban, sokan a közigazgatásban, az élelmiszerek előállításában, a laboratóriumokban,<br />
az oktatásban, a kutatásban találták meg a hivatásukat. Közben szakállatorvosokat képeztek és<br />
fejlődött az agrármérnökök képzése is, így egy sor feladatot ők vehettek át az állatorvosoktól.<br />
A háttér, az egyetem segítő tevékenysége és intézményei nélkül nem tudtak volna megfelelő<br />
sikereket elérni. <strong>Dr</strong>. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong> ma is hálával emlékszik vissza a hajdani professzoraira,<br />
akik nem elégedtek meg az oktatással, személyes példájukkal és a hallgatókkal kialakított<br />
kapcsolataikkal nevelték a diákságot. Ezt az útravalót is magával vitte. Gyakorló állatorvosként<br />
szívesen foglalkozott a fiatalabb kollégákkal, megmutatta nekik a szakmai fogásokon kívül azt<br />
is, hogy miként lehet jó kapcsolatokat kialakítani azokkal a szervezetekkel és személyiségekkel,<br />
431
akik befolyásolják a munkájukat. Gazdag életútja során számos olyan élményt gyűjtött, melyek<br />
nem illenek a szigorú szakmai közlésekbe. Így azok mellett irodalmi alkotóvá vált. Megőrizte a<br />
régi falusi adomákat, megörökítette hajdani diáktársa tragikus sorsát, és nemrégen személyesebb<br />
hangvételű írásaival, cikkeinek gyűjteményével örvendeztette meg olvasótáborát. Munkájával és<br />
szavaival egyaránt arra kér: „mindig a legjobbra törekedjünk”.<br />
Napló (Veszprém), 2005. december 21.<br />
432
A Magyar Állatorvosi Kamara első elnöke 75 éves<br />
Kedves ünnepséget rendezett a kamara<br />
elnöksége július 26-én a Rákóczi úti Pasta Dost<br />
étteremben dr. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong> 75. születésnapja<br />
alkalmából. A baráti, kollegiális összejövetelen először<br />
dr. Mile Sándor méltatta <strong>Imre</strong> bátyánk munkásságát,<br />
majd dr. Kovács Ferenc akadémikus köszöntötte az<br />
ünnepeltet.<br />
<strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong> az üdvözlő szavak után a<br />
következőket mondta:<br />
„Szerencsés embernek mondhatom magam. Egy nagy családban pottyantott el a gólya<br />
hetedik gyermekként, ahol csak szeretetet kaptam. Pár évtizeddel később még nagyobb családba<br />
kerültem, az állatorvosok családjába, ahol a felém irányuló szeretet meghatványozódott. Huszonkét<br />
évet töltöttem faluhelyen, ahol nehéz körülmények között kellett ellátnom az állat-egészségügyi<br />
szolgálatot úgy, hogy közben a háború után tönkrement parasztság felemelkedését is segítsem.<br />
Összenőttem a parasztsággal! Őszinte, becsületes, dolgos, embert tisztelő, szeretetet sugárzó,<br />
sokszor huncut, de sohasem szemtelen emberekkel kerültem kapcsolatba. Amikor a sors íróasztal<br />
mellé szólított, évekig betege voltam, hogy megszűnt mindennapi találkozásom velük, és nem<br />
mondja senki, hogy »a jóisten áldja meg, doktor úr!«<br />
A közigazgatási munkákba - úgy érzem - elég hamar beletanultam. Munkatársaimmal<br />
jó viszonyt alakítottam ki, soha nem tekintettem őket beosztottaknak, hiszen mindegyik kolléga.<br />
A rendszerváltás után elsőként alakítottuk meg Veszprém megyében az állatorvosi kamarát 1989-<br />
ben, amelynek elnökévé választottak. Nagy elánnal vetettem magam a munkába. Jelszavunk lett,<br />
hogy rólunk ne döntsenek nélkülünk. Meg kellett küzdenem a fel-felcsapódó indulatos nézetekkel,<br />
azonban kellő higgadtsággal, némi humorral rövid időn belül sikerült helyes mederbe terelni a<br />
kamarai mozgalmat.<br />
Az előírásoknak megfelelően bejegyeztettük magunkat, elkészítettük az<br />
alapszabályunkat, az etikai szabályzatot, megválasztottuk tisztségviselőinket.<br />
Kihallgatást kértünk Nagy Ferenc József akkori földművelésügyi minisztertől. Kiszler<br />
Gyula alelnök és én megadott fogadási időtartam helyett 70 percen át tárgyaltunk elképzeléseinkről.<br />
Felvettük a kapcsolatot a gyógyszerész-, orvosi és agrár társkamarákkal és egyeztettük velük is<br />
elképzeléseinket a jobb és egészségesebb élelmiszerek előállításáról.<br />
Az állatorvosi kamara megbízásából részt vettem a Mócsy-emlékplakett alapításában,<br />
amellyel a legkiemelkedőbb gyakorló kollégáink munkásságát ismerjük el.<br />
Elnökségem ideje alatt felismertem, hogy számos kollégánk szakmai tevékenysége<br />
mellett művészi képességekkel is rendelkezik, ezért megszerveztem az Állatorvos Képzőművészek<br />
433
Országos Kiállítását. Másfél év alatt 21 helyen láthatta a közönség a festményeket, a grafikákat,<br />
a fotókat, a kisplasztikákat és a fafaragásokat.<br />
Részt vettem a kamara lapjának, az Állatorvosi Kamarai Híreknek az alapításában,<br />
amelynek immár 9 éve rovatvezetője vagyok.<br />
Az egyetemen kerekasztal találkozót szerveztünk, amelyen a Magyar Agrártudományi<br />
Egyesület, az egyetem, a szakszervezet és a kamara küldöttei vettek részt. Az élénk vitában<br />
elhangzottak megerősítettek bennünket abban, hogy a kamarai mozgalomnak önálló szervezetként<br />
kell működnie. Javaslatainkkal részt vettünk és segítettünk a továbbképzésekben.<br />
Röviden ennyit tettem és tettünk egyéves megbízatásom alatt. Igyekeztem az egységet<br />
és a korábban említett nagy család gondolatát fenntartani. Tizenhárom éve nyugdíjasként<br />
kiestem a közvetlen állat-egészségügyi tevékenységből, de a hírek olvastán és volt kollégáimmal<br />
történt találkozások alkalmával szomorúan állapítottam meg, hogy az állatorvosok nagy családja<br />
felbomlóban van. Szeretném, ha sok más munkája mellett a jövőben a kamara egyik feladata lenne<br />
olyan feltételek megteremtése, amelyek hatásaként az egymást gyűlölő, jelentgető állatorvosok<br />
megbékülnének.”<br />
<strong>Bartalis</strong> doktor szakmánkban nemcsak állatorvosként, kamarai vezetőként, hanem<br />
íróként is közismert. Legújabb kötete, a Ne hagyd abba, Apa! 2005-ben jelent meg. Számos<br />
kitüntetése (lásd: Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. október 20.) mellé legutóbb, 2002-ben<br />
megkapta a Sajtószabadság Különdíja és a Pro Urbe Tapolcáért elismeréseket.<br />
Kedves <strong>Imre</strong> bátyánk, születésnapod alkalmából szerkesztőségünk is sok szeretettel<br />
gratulál és tisztelettel köszönt. Rovatvezetői munkádra, melynek során lapról-lapra az idősebb<br />
állatorvos-generációk arcképeit gyűjtöd csokorba - tanulságul a fiatalabbak számára - még hosszú<br />
évekig, számítunk.<br />
<strong>Dr</strong>. Perényi János<br />
főszerkesztő<br />
Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 3. 66<br />
434
Búcsú az “Arcképcsarnoktól”<br />
Szomorú szívvel értesítem a kedves kolleganőket és<br />
kollégákat, hogy tízévi szorgalmas kutatómunka után,<br />
idős koromra tekintettel abbahagyom az “Állatorvosok<br />
arcképcsarnoka” című rovat szerkesztését. Nagy<br />
örömet okozott nekem ez a munka, és valószínűnek<br />
tartom, hogy kezdetben hiányozni is fog.<br />
Hogy is kezdődött Az egyetem udvarán sétálgattam,<br />
amikor Bokori tanár úrral találkoztam. Beszélgetésünk<br />
közben közölte, hogy most múlt hetven éves.<br />
Megkértem, hogy írjon magáról egy életrajzot, és közölni fogom a Kamarai Hírekben. Ez volt<br />
az első! Akkor ötlött fel bennem, hogy idős kollégákról kellene írni, hiszen annyi mindent el<br />
tudnának mondani életükről. Mile Sándorral, a Kamarai Hírek akkori főszerkesztőjével közöltem<br />
elképzelésemet, aki megbízott egy önálló rovat létrehozásával és szerkesztésével. Az elején<br />
könnyen ment a munka, hiszen nyugdíjas professzorainkkal találkozókat beszéltem meg az<br />
egyetemen és beszélgetéseink alapján elkészítettem az életükről szóló történetet. Később tőlük<br />
kértem javaslatot, hogy kikről lehetne írni. A kérésem az volt, hogy olyan állatorvosokat javasoljanak,<br />
akik szakmailag és emberileg méltán állíthatók a felnövő állatorvosnemzedéknek példaképül.<br />
Amikor egyre kevesebb névvel tudtak ellátni, az állatorvosok név- és címjegyzéséből próbáltam a<br />
‘10-es és ‘20-as években született kollégák nevét gyűjteni és róluk írni. Ez az elképzelés felemás<br />
módon sikerült, mint ahogy számítottam rá. Akiknek írtam, sajnos többen már eltávoztak közülünk<br />
és csak a családtagjaik válaszoltak levelemre. Kellemetlen volt az is, hogy többen elutasították<br />
kérésemet azzal, hogy a múltban elég önéletrajzot kellett nekik írni és erre még egyszer nem<br />
hajlandók. A legkellemetlenebb az volt, amikor olyan levelet kaptam más kollégáktól, hogy miért<br />
írtam X-Y kollégáról, amikor az mindennek elmondható, csak rendes embernek nem. Ekkor ötlött<br />
fel bennem, hogy megkérem a Megyei Állategészségügyi és Élelmiszer Ellenőrző Állomások<br />
igazgatóit, hogy a megyéjükben élő idős, köztiszteletnek örvendő állatorvosok nevét közöljék,<br />
hogy írhassak róluk. Megköszönöm kedves segítségüket.<br />
Mivel az újságok rövid időn belül az enyészeté lesznek, elhatároztam, hogy tízévi munkám írásos<br />
anyagát könyven jelentetem meg. Elképzelésemet nagy örömmel fogadta az egyetem, a kamara<br />
vezetése és a népes olvasótábor. Szellemi támogatóim mellett sikerült az anyagi segítséget is<br />
megszerezni. Móré Attila, az Alpha-Vet Kft. ügyvezető igazgatója vállalta a könyv nyomtatásának<br />
összes költségét. Reményeim szerint könyvem ez év őszén az olvasók kezébe kerül.<br />
Búcsúzóul arra kérem utódomat, hogy ugyanolyan odaadással, lekötelezettséggel, szeretettel<br />
végezze munkáját, mint én tettem, csak egy kicsit jobban, lendületesebben, ahogy egy fiatalhoz<br />
illik.<br />
Zánka, 2007. május 10.<br />
<strong>Dr</strong>. <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong><br />
435
436
Epilógus<br />
Sokrétű tudomány, ennek megfelelően többjelentésű szó az „állatorvos-történelem”.<br />
Jelenti az empirikus állatgyógyászattól kiindulva az állatorvos-tudomány, az állatorvosképzés<br />
és az állategészségügy fejlődésének történetét napjainkig, sőt a történelmi tapasztalatokra<br />
támaszkodva akár a jövőbe is nyújthat bepillantást, megvilágítva a fejlődés útját, várható irányát.<br />
Jelenti korok, korszakok szerint a betegségek földrajzi elterjedtségét, súlyosságát, kártételeinek<br />
történelemformáló jelentőségét, egyben a betegségek leküzdése, illetve megelőzése érdekében<br />
hozott intézkedések, rendelkezések történetét, eredményességét. Az állatok betegségei<br />
ellen szervezett küzdelem fiaskóit bemutatva feltárja az okokat, ezáltal hozzásegít azok<br />
kiküszöböléséhez. Részleteiben foglalkozik az állatorvos-tudomány egyes szakágazatai (az<br />
alaptudományok mint anatómia, fejlődéstan, élettan, biokémia, biofizika stb. után a kórélettan,<br />
kórbonctan, mikrobiológia, parazitológia, infektológia, immunitástan, járványtan, gyógyszertan,<br />
toxikológia, belgyógyászat, sebészet, szemészet, szülészet, műtéttan, törvényszéki-igazságügyi<br />
állatorvostan, állat- illetve élelmiszer-higiéné stb.) saját fejlődéstörténetének nyomon követésével.<br />
Ugyanakkor jelenti maguknak az állatorvosoknak (gyakorló állatorvosoknak, oktatóknak,<br />
kutatóknak, tudósoknak) tudományos és szakirodalmi működését, továbbá az állategészségügy<br />
szervezetének történetét, „katonáinak” életrajzát, szakmai, gyógyító-megelőző, igazgatási<br />
tevékenységét és annak jelentőségét. Ez még mindig csak a legszűkebb szakma. Aki az<br />
állatorvoslás történetének tanulmányozására vállalkozik, tájékozódnia kell a társ-, határterületi és<br />
rokon tudományok történetében, e tudományszakok kölcsönhatásaiban. Az okkult, hermetikus,<br />
ezoterikus hiedelmeket és az azokból táplálkozó alternatív „tudományokat” - mint áltudományokat<br />
- említés nélkül hagyva, felsorolni is nehéz mindazokat a tudományszakokat, amelyek az<br />
állatorvos-tudomány fejlődését befolyásolták, ugyanakkor leszögezhetjük: maguk is sokat nyertek<br />
az állatorvos-tudomány haladásából.<br />
E fejlődés cselekvő részesei mindazok az állatorvosok, illetve rokonszakmák művelői,<br />
akik akár a gyakorlat, akár a tudomány terén maradandót alkottak. Életük példamutató, életrajzuk<br />
ennek megfelelően nagyon tanulságos. A Plutarchos (kb. 46−120) által divatba hozott életrajzírás -<br />
sajnálatos módon - mégsem annyira népszerű az állatorvosok körében, mint sok más foglalkozási<br />
ágban. Minden nemzet büszkén emlegeti híres tudósai nevét, működését, pl. az orvoséletrajzok<br />
egyike-másika bestsellerré vált, az állatorvos-életrajzok azonban még nem jutottak el erre a szintre.<br />
A külföldi szakirodalomban is leginkább csak G. W. Schrader és E. Hering német nyelvű biográfiai<br />
lexikonja (1863) tekinthető megfelelő forrásmunkának, amely az addig élt állatorvosok életrajzi<br />
adatait és szakirodalmi működésének repertóriumát tartalmazza. A későbbi lexikonok, állatorvostörténeti<br />
művek, bibliográfiák életrajzi adatai már korántsem annyira kielégítők. Különösen<br />
vonatkozik ez a megállapítás, az ún. nekrológbiográfiákra. Így nevezzük a temetési szertartás<br />
keretében elhangzott gyászbeszédeket, amelyekről tudjuk, hogy - különösen az ergographiai<br />
adatokat tekintve - akár inszinuált képet is festhetnek az elhunytról. A bibliofil megteheti, hogy<br />
gyűjti a nekrológokat, az életrajzírónak azonban vissza kell mennie a forráshoz („ad fontem”), és<br />
eredeti anyakönyvi, levéltári, könyvtári adatok alapján kell feldolgoznia és bemutatnia hősének<br />
életét és működését.<br />
437
A hivatalos állatorvos-történelem - mint diszciplína - általában csak a múlt állatorvosainak<br />
életét, működését és annak jelentőségét tanulmányozza és ismerteti. A történettudományokban<br />
íratlan szabály, hogy legalább fél évszázad távlatából tudjuk csak helyesen megítélni az események<br />
hatását, személyek működésének jelentőségét. E felfogás szerint a jelenkor történelmének<br />
megírása a jövő generációkra tartozik. Ugyanakkor világsikerré vált J. Herriot angliai gyakorló<br />
állatorvos Egy állatorvos történetei címmel nemrégiben (1983) magyar nyelven is megjelent<br />
könyve, élvezettel olvastuk a külföldre menekült, és ott tudományos kutatóként tiszteletre méltó<br />
hírnevet szerzett Kasza Lajos kollegánk Budapesttől Washingtonig és Éveim Amerikában és<br />
Angliában címmel 1997−1998-ban megjelent kétkötetes életrajzi regényét. Most - <strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong><br />
kollégánk jóvoltából, aki a magyar állatorvostörténet-írás és -könyvészet halhatatlan mestere,<br />
Magyary-Kossa Gyula (1865−1944) példáját követve állatorvosi önéletrajzok gyűjtésére adta a<br />
fejét, és ezzel új műfajt: a memoár-irodalmat vezette be az állatorvostörténet-írásba. 104 állatorvos<br />
önéletrajzát tarthatja kezében az olvasó.<br />
Száznégy önéletrajz, száznégy élet, száznégy pályafutás. Sikerek és kudarcok,<br />
elismerések és megaláztatások, örömök és keserűségek, emberi sorsok. Mi a közös bennük<br />
A hivatástudat, a hivatás szeretete. Mindez abban a korban, amelyben az európaiságot, a<br />
nemzettudatot, az ősök, elődök tiszteletét, amely nélkül pedig nincs hivatástudat, elavult, sőt káros<br />
felfogásnak minősítették, olyan korban, amelyben az érvényesüléshez, karrierhez, siker, hírnév,<br />
polgári jólét eléréséhez hozzátartozott az országhoz, nemzethez, ősökhöz, családhoz, barátokhoz<br />
tartozás megtagadása.<br />
Az anatómiai gondolatban fogant, szilárd természettudományos alapokra épült európai<br />
orvostudomány hajtásaként kisarjadzott európai állatorvos-tudomány és állategészségügy<br />
napjaink kíméletlen gazdasági versenyében kikerülhetetlenül és feltartóztathatatlanul szembe<br />
kerül a zavaros, amellett már régen elavult filozófiai eszmékből táplálkozó, földrészeken átnyúló,<br />
az etika korlátait nemcsak figyelmen kívül hagyó, hanem tudatosan tagadó, kizárólag nyereségorientált<br />
„szabadpiaci” szemlélettel. Itt mutatkozik meg igazán az állatorvosi etika erkölcsi<br />
törvényeire épült állategészségügy hatalmas nemzetgazdasági, közegészségügyi, társadalmi,<br />
ezen keresztül történelemformáló jelentősége.<br />
Az egészségmegőrzés, a járványmentesítés, a lakosság teljes értékű állati<br />
fehérjével, egészséges ivóvízzel való ellátása, az élelmiszer-biztonság a környezet- és<br />
állatvédelemmel együtt sine qua non-ja a népszaporulat emelkedésének, a lakosság testi<br />
és szellemi teljesítőképessége folyamatos fejlődésének. Hazánk köz- és állategészségügyét<br />
nem lehet politikai határok közé szorítani: a fertőző és parazitás betegségek nem respektálják<br />
az önkényesen húzott országhatárokat. A Kárpát-medence állategészségügye egységes és<br />
szoros-közvetlen kapcsolatban áll a szomszéd földrajzi területek állatállományának aktuális<br />
állat-egészségügyi viszonyaival. A fejlett, hatékony állategészségügy mindazoknak a népeknek a<br />
létérdeke, amelyek ebben a régióban élnek és továbbra is élni kívánnak. Ennek a szemléletnek a<br />
kialakításához kapunk erőt az életrajzokból. Az ország ugyanis nem piac, a nemzet nem árucikk,<br />
hanem olyan érdekközösség, amelynek van identitástudata. Az állategészségügy katonáinak, az<br />
állatorvosoknak is kell, hogy legyen identitástudata. A foglalkozást az ethosz emeli hivatássá.<br />
Erre tanít az állatorvosi deontológia és - szerencsére - ez sugárzik az önéletrajzokból: öröm ezt<br />
így összegyűjtve látni.<br />
438
Az ókori mitológia és történelem nagy alakjai köré font tanulságos erkölcsi történekhez<br />
hasonlóan a mi számunkra az önéletrajzok is példaképek. Példaképünk Hutÿra Ferenc, Marek<br />
József, példaképünk Magyary-Kossa Gyula, aki Állatorvosi könyvészetében elődeink egész<br />
sorának önéletrajzát gyűjtötte össze és őrizte meg történelmi-erkölcsi tanulságképpen az utókor<br />
számára.<br />
Állatorvosképzésünk Hutÿra, Marek és mások által világhírnévre emelt színvonala,<br />
az arra épült állategészségügy, amely Hutÿra Ferencet a Párizsban székelő Nemzetközi<br />
Állategészségügyi Hivatal elnöki tanácsának elnöki székébe, elszakíthatatlanul hűséges barátját<br />
és küzdőtársát Marek Józsefet a Magyar Örökség Díj kitüntetettjévé emelte, példát mutat. Hutÿra<br />
és Marek tanítványai személyiségükben ma is hordozzák azt az alapvetően magyar, ugyanakkor<br />
nemzetközi felelősségtől is áthatott állatorvosi hivatástudatot, amelyet védenünk, óvnunk,<br />
ápolnunk, fejlesztenünk kell. Ennek a magyar állatorvosi hivatástudatnak a fénye kell, hogy<br />
bevilágítsa jövőnket is.<br />
<strong>Dr</strong>. Karasszon Dénes<br />
címzetes egyetemi tanár, a Magyar Orvostörténelmi Társaság tiszteletbeli elnöke<br />
439
440
Névmutató<br />
A,Á<br />
Abonyi Tamás, 284<br />
Áder János, 114<br />
Aitken, Ian, 412<br />
Áldásy Pál, 112, 326, 401<br />
Almási János, 407<br />
Almássy Károly, 154<br />
Andrónyi Andor, 95<br />
Andrónyi Tibor, 44<br />
Antal Árpád, 401<br />
Antall Edit, 142<br />
Antall József, 428<br />
Apelles, 379<br />
Apponyi Albert, 336<br />
Arany János, 57, 59, 94, 176, 332<br />
Ary István, 327<br />
Ásvány, 416<br />
Aujeszky Aladár, 51, 134, 299, 361<br />
Azary Ákos, 51<br />
B<br />
B. Kovács András, 146, 165, 210<br />
Babos Sándor, 393<br />
Bagi János, 306, 307<br />
Bagi Lídia, 306<br />
Bakó István, 44<br />
Bakos Károly, 65, 75, 270<br />
Bakos Zoltán, 284<br />
Bakucz Tibor, 367<br />
Balás Gyula, 11, 303<br />
Balázs Károly, 408<br />
Bálint Tibor, 35, 64, 83<br />
Balogh Árpád, 247<br />
Balogh László, 334<br />
Bándy Müller Pál, 42<br />
Bánffy György, 12, 425, 427<br />
Barabás Attila, 82<br />
Barabás István, 111, 408<br />
Baracs Mária, 308<br />
Baráth József, 375<br />
Barócsai György, 265, 404<br />
Barócsai György, ifj., 404<br />
Barócsai Judit, 405, 408<br />
<strong>Bartalis</strong> <strong>Imre</strong>, 15, 16, 23, 24, 25, 44, 49, 93, 400,<br />
421, 422, 424, 425, 427, 428, 431, 433, 438<br />
Bartha Adorján, 133, 232, 233, 262, 373, 374, 401<br />
Bartók Lóránt, 283<br />
Bartos Zoltán, 44<br />
Baska Ferenc, 159<br />
Bauer, Oleg, 394<br />
Belle Katalin, 355<br />
Belle László, 354<br />
Belle Zsuzsanna, 355<br />
Bély Miklós, 159, 161<br />
Benedek Gábor, 210<br />
Benedek István, 334<br />
Benedek László, 279, 339<br />
Beregfy Károly, 81<br />
Béres Tibor, 184<br />
Berey Attila, 89, 399<br />
Berezvai Ferenc, 229<br />
Berki István, 96<br />
Berrár Mihály, 332, 334<br />
Bertalan Gábor, 42<br />
Bezsilla Ernő, 255<br />
Bezsilla Ernő, ifj., 256<br />
Bezsilla Katalin, 256<br />
Bicsédy Gyula, 82<br />
Bihari Bálint, 337<br />
Biliczki Ferenc, 76<br />
Björland, J., 121<br />
Bódai József, 187,188<br />
Bodnár László, 80<br />
Bodon László, 360<br />
Bodrossy Leo, 85, 269<br />
Bogár István, 387<br />
Bókai Lajos, 58<br />
Bokori József, 103, 108, 282<br />
Bolla Kálmán, 44<br />
Boros Ádám, 185, 186, 339<br />
Boros István, 83<br />
Borsányi Béláné, 397<br />
Bótor Attila, 32, 45, 46, 47, 48, 70, 74<br />
Bozsik József, 389<br />
Bödecs Lajos, 70, 71, 97, 98, 222, 223, 327<br />
Bödecs Lajosné, 442<br />
Bödecs Tamás, 71<br />
Bölcsházy Kálmán, 181, 354<br />
Buda Zoltán, 326<br />
Budai Kinga, 326<br />
Burai István, 356<br />
Burgert Róbert, 144<br />
Burnet, Frank, 412<br />
Buza László, 333, 393, 395<br />
441
Büki Szilvia, 45<br />
Churchill, Winston, 15<br />
Czéh János, 199<br />
Czinkotay Frigyes, 42<br />
Cs<br />
Cs. Szabó Albert, 58<br />
Csaba György, 395<br />
Csapó István, 206, 207<br />
Császár Angéla, 59<br />
Cseh József, 408<br />
Cseh Sándor, 141, 244, 394<br />
Csehák Judit, 139<br />
Csek János, 126, 229, 282, 284<br />
Csiki Vidor, 323<br />
Csiszár Vilmos, 176, 184, 201, 265<br />
Csokonyay Kázmér,<br />
Csontos József, 106, 115<br />
Csontos László, 252, 328<br />
Csordás János, 83<br />
Csukás Zoltán, 119, 131, 145, 152, 180, 181,<br />
206, 278, 411<br />
Csumakov, 359<br />
C<br />
D<br />
Dáni Sándor, 32, 198, 206, 383<br />
Dénes Lajos, 356, 592<br />
Derzsy Domokos, 115, 252, 256<br />
Deseő Dezső, 76<br />
Détár János, 58, 351<br />
Dietz, Olof, 211<br />
Dióssy László, 45<br />
Dobai Sándor, 265<br />
Dobos-Kovács Mihály, 159, 232<br />
Dohy János, 132, 232<br />
Dóka Pál, 42<br />
Dombay Ilona, 276<br />
Dombi József, 326<br />
Dominik István, 408<br />
Domonkos Béla, 349<br />
Dosztojevszkij, F. M., 332, 378<br />
Dózsa István, 54, 59<br />
<strong>Dr</strong>aban Ervin, 52<br />
<strong>Dr</strong>ávai Gyula, 336<br />
<strong>Dr</strong>én Csaba, 232<br />
<strong>Dr</strong>ovácskó Béla, 330<br />
Dubánn Dénes, 83<br />
Dudits Dénes, 403<br />
Dwite, Moody, 364<br />
E,É<br />
Édes Géza, 36, 70, 123, 288<br />
Edquist, 186<br />
Ejury Ferenc, 58<br />
Ekman, 186<br />
El-Mansy, Amina, 395<br />
Eötvös <strong>Imre</strong>, 285<br />
Eötvös Loránd, 129, 334<br />
Erős István, 170, 184, 187<br />
Erős József, 27<br />
Etter László, 28<br />
F<br />
Fábián <strong>Imre</strong>, 58<br />
Fadgyas Károly, 285<br />
Farkas György, 336<br />
Farkas Mihály, 336<br />
Fazekas Károly, 285, 387<br />
Fazekas Sándor, 58<br />
Feczkó Tivadar, 44<br />
Fehér Dezső, 143, 145, 154, 208<br />
Fehér György, 89<br />
Fehér János, 415<br />
Fehér József, 357<br />
Fehér Miklós, 172, 173, 210<br />
Fehér Tibor, 415, 416<br />
Fehérvári Tamás, 45<br />
Fekete Lajos, 324<br />
Fekete Sándor, 28, 58, 378<br />
Fellner Ferenc, 149, 208<br />
Felső Barnabás, 82, 301<br />
Fény Ottó, 256<br />
Fenyő Hajnalka, 324<br />
Fenyvesi Adrianna, 44<br />
Fenyvesi Levente István, 443<br />
Fenyvesi Máté, 388<br />
Ferenczy Ferenc, 32<br />
Fernando, C. H., 394<br />
Fischer Róbert, 26<br />
Fodor Árpád, 213<br />
Fodor László, 86, 88, 161, 213, 232, 296<br />
Fodor László, id., 442<br />
Francisci Valéria, 202<br />
Frankhauser, Rudolf, 209<br />
Füleki Miklós, 332<br />
Füles <strong>Imre</strong>, 337<br />
Fülessy Emil, 398<br />
442
Fülöp <strong>Imre</strong>, 76<br />
Für Lajos, 139<br />
Füredi Viola, 228<br />
Füstös Miklós, 404<br />
Fütty Géza, 272<br />
Füzi Ákos, 443<br />
Füzi Gyula, 369<br />
Füzi Katalin, 443<br />
G<br />
Gaál Tibor, 236, 282, 283, 284<br />
Gál Szilveszter, 398<br />
Galambos László, 283<br />
Gallyas Csaba, 118, 362<br />
Garaczi <strong>Imre</strong>, 227<br />
Gáspár Zsuzsa, 103<br />
Gayer Éva, 82,395<br />
Gerendás Mihály, 211<br />
Gergátz Elemér, 70<br />
Géringer József, 407<br />
Glatz Ferenc, 132, 232<br />
Glózik András, 356<br />
Gogol, Ny. V., 332<br />
Goóts Herta, 443<br />
Goóts László, 164<br />
Göncz Árpád, 114<br />
Gönye Sándor, 401<br />
Gönye Sándorné, 401<br />
Görgey Béla, 327<br />
Gráf József, 89<br />
Gregensen-Labossa György, 276<br />
Guath Lajos, 45<br />
Gundel Ferenc, 290<br />
Guoth Gy. Endre, 74, 119, 143, 145, 247<br />
Guoth János, 210<br />
Guzsal Ernő, 341<br />
Günther Miklós, 311<br />
Gy<br />
Gyarmati Ernő, 210, 282<br />
Gyetvay Béla, 89<br />
Gyökös Zoltán, 332<br />
Gyöngyösi Pál, 397<br />
Győry Tibor, 91<br />
Hajdú Gusztáv, 105,112, 333, 334<br />
Hajtós István, 297<br />
Hámori Dezső, 76<br />
Haraszti Ede, 328<br />
Haraszti János, 70, 152, 153, 244<br />
Harrach Balázs, 232<br />
Hazai Miklós, 76<br />
Héjj Attila, 277<br />
Héjj László, 115, 141, 339<br />
Hengi Rezső, 355, 356<br />
Hengl Rezső, 333<br />
Hering, E., 437<br />
Herriot, James, 438<br />
Hetényi István, 58<br />
Hetzel Henrik, 180, 324<br />
Hippokratész, 24<br />
Hirt Géza, 111<br />
Holló Ferenc, 62, 112, 117, 118, 163, 284, 361,<br />
362<br />
Hollós László, 44, 398<br />
Holmes, J., 236<br />
Horger Antal, 332<br />
Horn Artúr, 144,181<br />
Horn Péter, 132<br />
Hornyák Ágnes, 430<br />
Horthy Miklós, 323<br />
Horváth Béla, 52, 252<br />
Horváth Csaba, 83<br />
Horváth Zoltán, 282<br />
Hubay Miklós, 332<br />
Hubay Zsigmond, 332<br />
Huber Pál, 355<br />
Husvéth Ferenc, 283<br />
Huszár Elek, 408<br />
Huszár Lajos, 347<br />
Huszti Dezső, 187<br />
Hutÿra Ferenc, 51, 72, 106, 120, 127, 169, 181,<br />
182, 221, 233, 245, 260, 299, 308, 333, 357,<br />
260, 361, 381, 439<br />
Illés Erzsébet, 341<br />
Illyés Gyula, 317<br />
Ispanovity János, 42<br />
Istvánffy Ernő, 58<br />
I,Í<br />
Haála Albert, 232<br />
Haider Ákos, 410<br />
Hajas László, 83<br />
H<br />
Jaczó <strong>Imre</strong>, 392<br />
Jankovits Marcell, 173<br />
Jánosi István, 44<br />
J<br />
443
Józsa Tivadar, 58<br />
József Attila, 296, 332<br />
K<br />
Kádár János, 190, 304<br />
Kádár Tibor, 115, 141, 220, 248, 266, 273, 334,<br />
356<br />
Kakuk Tibor, 163, 337, 407, 409<br />
Kalmár Antal, 27<br />
Kányádi Sándor, 56<br />
Kapp Pál, 156, 158, 159, 161<br />
Karácsony Dezső, 326<br />
Karády Sándor, 74, 189, 190<br />
Karasszon Dénes, 91, 92, 159, 359, 360, 439<br />
Kardeván Andor, 158, 167, 252, 380<br />
Kardeván László, 142, 220, 355<br />
Karsai Ferenc, 236, 281, 412<br />
Kassai Árpád, 346<br />
Kassai Tamás, 413<br />
Kassai Tibor, 265, 410, 411, 414<br />
Kasza Lajos, 438<br />
Kaszab Mihály, 58<br />
Katona Ferenc, 176<br />
Katsuyama, 121<br />
Kégl Tamás, 28, 56, 70, 77, 98, 222, 431<br />
Kellner József, 80, 89, 123<br />
Kellner Péter Szilárd, 89<br />
Kemenes Ferenc, 225, 232, 252, 262<br />
Kemény Armand, 185, 252, 332<br />
Kendy Csaba, 32<br />
Kerék József, 181<br />
Kerekes József, 389, 390<br />
Kerékgyártó István, 345<br />
Kéri Miklós, 208<br />
Kertay Nándor, 154<br />
Kertész Éva, 294<br />
Kéry Miklós, 294<br />
Keszthelyi Gábor, 44<br />
Kiss József, 322<br />
Kiss Lajosné, 89<br />
Kiss Miklós, 208, 210<br />
Kiss Sándor, 44<br />
Kiszler Gyula, 40, 123, 433<br />
Kobulej Tibor, 414<br />
Kocsmáros Sándor, 234<br />
Kojnok János, 112,132,133<br />
Kollonai Endre, 324, 339<br />
Koltai László, 219<br />
Kómár Gyula, 146, 208, 209, 210, 411<br />
Komócsin Zoltán, 316<br />
Kónya József, 216<br />
Koolmees, Peter, 121<br />
Koós Hutás Ferenc, 373<br />
Koós Hutás Katalin, 444<br />
Koós Hutás László, 445<br />
Koós Hutás Zoltán, 445<br />
Korzenszky Emőd, 147, 159<br />
Korzenszky László, 77,147<br />
Kostyák József, 408, 409<br />
Kotlán Sándor, 118, 176, 232, 252, 311, 315, 317,<br />
339, 411<br />
Kotsis István, 250<br />
Kovács Ferenc, 59, 67, 72, 89, 112, 128, 129,<br />
130, 131, 132, 244, 265, 266, 282, 298, 348,<br />
401, 403, 433<br />
Kovács Gyula, 119, 145, 174, 210, 278, 357<br />
Kovács Jánosné, 89<br />
Kovács Jenő, 93, 111, 131, 172, 183, 252, 281,<br />
354, 364, 365, 411<br />
Kovács József, 301<br />
Kovács Sándor, 402<br />
Kováts Jenő, 80, 86, 89, 119, 121, 159<br />
Kozma <strong>Imre</strong>, 159<br />
Kőházi István, 35, 55<br />
Kökény Gábor, 149<br />
Köleséri <strong>Imre</strong>, 320<br />
König, Franz, 186<br />
Környey István, 359<br />
Köves János, 76, 133, 162, 206, 232<br />
Kraft, Wilfried, 72<br />
Krajcsovics László, 27, 430<br />
Kudron Endre, 401<br />
Kurucz János, 430<br />
Kurucz Pál, 58<br />
Kutas Ferenc, 72, 252, 282<br />
Kuti Csaba, 70, 430<br />
L<br />
Lacza Béla, 367<br />
Lakatos Tamás, 161<br />
Lami Gyula, 39, 49, 126, 282<br />
Lancz Endre, 258, 398<br />
Lanczné Schubert Zsuzsanna, 398<br />
Landy László, 56, 99, 135, 176<br />
Landy Tamás, 28, 56<br />
Lányi <strong>Imre</strong>, 355<br />
Lázár Ervin, 264<br />
Lázár István, 262<br />
Lehoczky Tibor, 209<br />
Lengyel Géza, 334<br />
Lengyel Jenő, 404<br />
Lorászkó Gábor, 260<br />
444
Loyolai Szent Ignác, 140<br />
Ludmann János, 393<br />
M<br />
Madarász József, 232<br />
Máder Béla, 80<br />
Mádl Ferenc, 114<br />
Magdus Melinda, 283, 284<br />
Magyar István, 288, 431<br />
Magyary-Kossa Gyula, 361, 362, 438, 439<br />
Makay László, 61<br />
Makovecz <strong>Imre</strong>, 65<br />
Maléter Pálné Gyenes Judit, 408<br />
Mándi Endre, 217<br />
Mann, Thomas, 445<br />
Manninger Rezső, 120, 232, 241, 299, 339, 411<br />
Marcis Árpád, 115<br />
Marek József, 43, 51, 63, 72, 73, 110, 131, 136,<br />
157, 158, 169, 189<br />
Markevics, 393<br />
Márki Iván, 58<br />
Markói Béla, 282, 332<br />
Márkus György, 165, 237<br />
Márkus József, 408<br />
Marosffy Lajos, 180, 187<br />
Marosi Jenő, 61<br />
Martonosi Árpád, 356<br />
Máté Gyula, 58<br />
Mathijsen, 121<br />
Matuska Szilveszter, 275<br />
Mayer Gyula, 398<br />
Mázló Mária, 360<br />
McCartney, 87<br />
Medawar, Peter, 412<br />
Melchert István, 392<br />
Merényi László, 220, 229<br />
Merényi Mihály, 229<br />
Mészáros Andor, 44<br />
Mészáros István, 58, 133, 180, 193, 273, 324,<br />
337<br />
Mészáros János, 232, 234, 298, 333, 348, 393,<br />
403<br />
Mészáros László, 42<br />
Mészáros M. János, 345, 348, 349<br />
Mészáros Miklós, 332<br />
Mézes Ödön, 174<br />
Mikecz, 416<br />
Mikes István, 220<br />
Miklós Károly, 222<br />
Mile Sándor, 35, 61, 78, 123, 423, 428, 433<br />
Mindszenty József, 135<br />
Mócsy János, 38, 39, 40, 43, 44, 49, 51, 52, 75,<br />
99, 108, 110, 111, 122, 126, 128, 129, 130,<br />
131, 136, 162, 165, 170, 179, 183, 194, 198,<br />
232, 248, 252, 257, 273, 282, 284, 293, 294,<br />
327, 330, 337, 339, 354, 369, 411, 422, 429,<br />
433<br />
Mócsy Mária, 40, 429<br />
Molnár Csaba, 406<br />
Molnár József, 161, 253, 338, 405<br />
Molnár Kálmán, 159, 391<br />
Molnár László, 298<br />
Moon, Harley, 402<br />
Móré Attila, 89, 397<br />
Mrázik Viktor, 398<br />
Murányi Ferenc, 115<br />
N<br />
Nádas György, 28, 38<br />
Nagy András, 446<br />
Nagy Attila, 42, 203, 328, 352<br />
Nagy Béla, 132, 232, 401<br />
Nagy Emil, 404<br />
Nagy Ferenc József, 24, 217, 428, 433<br />
Nagy Gábor, 253<br />
Nagy Gyula, 338<br />
Nagy <strong>Imre</strong>, 280, 282, 327<br />
Nagy István, 58<br />
Nagy Loránd, 219<br />
Nagy Zoltán, 293<br />
Nanovfszky György, 173<br />
Naszlay Attila, 146<br />
Nedeszky Árpád, 387<br />
Nemes Péter, 72<br />
Nemeséri László, 118, 220<br />
Német István, 393<br />
Németh Antal, 430, 431<br />
Németh Ferenc, 222<br />
Németh Gyula, 222<br />
Németh Kálmán, 139<br />
Németh László, 424<br />
Németh Miklós, 139<br />
Nolte, Ingo, 82<br />
Nyáry Eleonóra, 107<br />
Nyiredi István, 339<br />
Ódor József, 82<br />
Ny<br />
O,Ó<br />
445
Olajos Edit, 361<br />
Orbán Balázs, 32<br />
Orbán Éva, 209, 348<br />
Orbán Viktor, 114<br />
Orosz Dániel, 339, 415<br />
Ortutay Miklós, 334<br />
Ovidius, Publius Naso, 358<br />
Örs Kálmán, 170<br />
Ősz Gyula, 111, 220<br />
Ötvös Mihály, 337<br />
Ö,Ő<br />
P<br />
Padányi Márius, 59, 137, 138, 139, 140, 163<br />
Pálfi Vilmos, 166<br />
Páli Márton, 356<br />
Palik János, 123<br />
Pálinkás <strong>Imre</strong>,399<br />
Paljak János, 28<br />
Pallaghy Ádám, 446<br />
Pallaghy Barnabás, 446<br />
Pallaghy Ferenc, 446<br />
Pallaghy Sándor, 364<br />
Pálya Vilmos, 232<br />
Palyusik Mátyás, 133, 232, 262<br />
Pap János, 328<br />
Papócsi László, 52, 244, 253<br />
Papp László, 283, 284<br />
Patonai Iván, 398<br />
Pellérdy László, 393<br />
Perényi János, 284<br />
Pestalozzi, J. H., 424<br />
Pethes György, 82, 185, 186<br />
Petrás Gyula, 58, 206<br />
Pintér István, 408<br />
Pissenberger Adolf, 323<br />
Plutarchos, 437<br />
Polner Antónia, 446<br />
Polner Gábor, 446<br />
Polner Lajos, 201<br />
Polner Tibor, 201, 202, 265<br />
Pomogáts Béla, 85<br />
Portschy Ödön, 275<br />
Prohászka Erzsébet, 386<br />
Prybil, Aemili, 153<br />
Pungor Ernő, 186<br />
R<br />
Radnai István, 195<br />
Rafai Pál, 132<br />
Raffai <strong>Imre</strong>, 337<br />
Raigner Alfréd, 111<br />
Rákóczi István, 357<br />
Rákosi Mátyás, 252, 410<br />
Ratalics László, 333<br />
Rátz Ferenc, 159<br />
Ravasz Magda, 144<br />
Redecha Rezső, 366<br />
Reményik Sándor, 376<br />
Rénes <strong>Imre</strong>, 332<br />
Ress, Howard G., 35<br />
Révész István, 42<br />
Révész Kálmán, 58<br />
Romhányi György, 159<br />
Romhányi Illés, 72<br />
Rónai László, 44<br />
Rousseau, J. J., 424<br />
Rozinsky Béla, 266<br />
Rózsa János, 407<br />
Rózsa László, 187<br />
Rusvai Miklós, 158<br />
S<br />
Sajó Sándor, 58, 337<br />
Sályi Gyula, 111, 119, 133, 156, 157, 159, 167,<br />
168, 172, 252, 278, 340, 341, 354, 380, 381,<br />
411,<br />
Sápi Béla, 187<br />
Sas Barnabás, 297<br />
Schalkház Lipót, 373<br />
Scheiber Pál, 72<br />
Schiller, F., 332<br />
Schmindt János, 109<br />
Schneider Lajos, 162<br />
Schrader, G. W., 437<br />
Schubert Zsuzsanna, 259, 398<br />
Schwanner Jenő, 126, 187<br />
Sebestyén István, 28<br />
Semmelweis Ignác, 129, 333, 334, 347<br />
Seregi János, 65, 66<br />
Simándy József, 316<br />
Simon József, 42, 193, 194<br />
Simonyi Erzsébet, 338<br />
Simor Ferenc, 216<br />
Sípos Lajos, 58<br />
Sokoray Béla, 45, 149, 327<br />
Solti László, 67, 70, 72, 73, 89, 129, 132, 158,<br />
446
232, 234, 243<br />
Solymosi Rezső, 232<br />
Somogyi Árpád, 132<br />
Somogyi Lajos, 44<br />
Somogyvári Kálmán, 210, 211<br />
Soós Gábor, 233<br />
Sótonyi Péter, 89, 344<br />
Sragner László, 83<br />
Steiber László, 350<br />
Sterczer Ágnes, 386<br />
Sterczer Dezső, 44, 385, 387<br />
Sterczer Miklós, 385<br />
Sterczer Miklós, id., 385<br />
Stipkovits László, 232<br />
Stöber, Matthäus, 236<br />
Strasser Ferenc, 210<br />
Striegl István, 82<br />
Surján János, 191<br />
Sz<br />
Szabad György, 139<br />
Szabadffy Zoltán, 398<br />
Szabó Dániel, 83<br />
Szabó Gyula, 58<br />
Szabó István, 111, 114, 115, 133, 141, 234, 337,<br />
339<br />
Szabó József Zsigmond, 108<br />
Szabó Lajos, 337<br />
Szabó Szűcs János, 253<br />
Szabó Tamás, 35, 36, 38, 77, 83, 123<br />
Szakács Endre, 252<br />
Szakolczai József, 395, 393<br />
Szalai János, 373<br />
Szálasi Ferenc, 325, 326<br />
Szalay Gyula, 333, 356<br />
Szamuely Tibor, 213<br />
Szaniszló Ferenc, 283<br />
Szántó Gellért, 44<br />
Szántó Tibor, 123<br />
Szappanos Albert, 42<br />
Szarka Dénes, 408<br />
Száyer Éva, 211<br />
Szécsényi István, 115<br />
Székely Antal, 339<br />
Szendrő Péter, 158, 232<br />
Szent-Iványi Miklós, 162, 338<br />
Szent-Iványi Tamás, 112, 225, 240, 252, 262,<br />
297, 298, 299, 339, 374<br />
Szép Iván, 208<br />
Szepeshelyi Andor, 189, 273, 364, 365, 366<br />
Szerb Antal, 17<br />
Szerb <strong>Imre</strong>, 69<br />
Szergényi M. Éva, 178<br />
Szieberth István, 284<br />
Szigeti Sándor, 352<br />
Szilágyi Márton, 323<br />
Szinnyei József, 91<br />
Szollár István, 63<br />
Szomjas Gusztáv, 83<br />
Szovátay György, 265, 268, 357<br />
Szőke Dezső, 97<br />
Szőnyi István, 368<br />
Szula József, 27<br />
Szűcs Aladár, 197<br />
T<br />
Takács Kálmán, 357<br />
Tálas László, 82<br />
Tamás László, 145, 149, 211<br />
Tamási Áron, 33<br />
Tanczer Dezső, 408<br />
Tanka Dezső, 158, 384<br />
Tantó Miklós, 380<br />
Tanyi János, 44, 105, 159, 356<br />
Tarnóczay Miklós, 300<br />
Tary Mária, 72, 332<br />
Tatay Zoltán, 332, 334<br />
Tekes Lajos, 63<br />
Telcs Ede, 82<br />
Teleki Pál, 67, 176, 247<br />
Tell Vilmos, 290, 291<br />
Temesi Zoltán, 112, 115, 333<br />
Tihanyi Ottó, 301<br />
Tito, J. B., 416<br />
Tolbuhin, 325<br />
Tollas Tibor, 173<br />
Tolnay Sándor, 63, 260, 263, 334, 381, 421, 422,<br />
429<br />
Tompa Mihály, 384<br />
Tompos József, 44<br />
Tormay Béla, 120<br />
Tószegi <strong>Imre</strong>, 337<br />
Tóth Béla, 253<br />
Tóth Gyula, 361, 408<br />
Tóth József, 146<br />
Tóth László, 44<br />
Tóth Mihály, 58<br />
Tóth Pál, 164<br />
Tóth Péter, 63, 146, 313<br />
Tóth Sándor, 320<br />
Tóth Sándorné Köleséri Zsófia, 320<br />
Tóvári József, 232<br />
447
Tölg István, 393<br />
Tölgyesi, 424<br />
Tönkő Pál, 170,171<br />
Török Ignác, 407<br />
Török János, 193, 247, 248<br />
Tuboly Sándor, 239, 240, 298, 326<br />
Turi Erzsébet, 157<br />
Túry Ernő, 108, 240, 340<br />
U,Ú<br />
Ujj József, 89<br />
Ujváry István, 178,183<br />
Ulbrecht Sándor, 278, 279<br />
Urbányi László, 72, 208, 255, 256, 332, 385, 405,<br />
408, 411<br />
Uticz Félix, 373<br />
V<br />
Váci Mihály, 94<br />
Vajay István, 139<br />
Varannai Gyula, 347<br />
Varga István, 56, 65, 82, 154, 162, 251, 299, 314,<br />
339<br />
Varga János, 38, 224, 232, 297, 298, 361, 408<br />
Varga Jenő, 373<br />
Varga Zsuzsanna, 232<br />
Várnagy László, 126, 165<br />
Vaslavan, Duru, 32<br />
Vass Erzsébet, 147<br />
Vass István, 147<br />
Vetési Ferenc, 159, 347, 376, 417<br />
Virág Ernő, 44<br />
Vizi E. Szilveszter, 232, 361<br />
Vizy László, 58, 339<br />
Vojcek László, 159<br />
Vonza András, 429<br />
Vörös Károly, 43, 49, 73, 235, 283, 284<br />
Vörös Pál, 336<br />
Z<br />
Zágoni Pál, 324<br />
Záhorszky Dezső, 58<br />
Zakrevszki Flórián, 365<br />
Zalán Géza, 210, 229<br />
Zamercev, 303<br />
Zentai Csaba, 42<br />
Zimmermann Ágoston, 89, 119, 147, 189, 245,<br />
250, 269, 278, 293<br />
Zombory Emil, 208<br />
Zs<br />
Zsák Olivér, 172, 210<br />
Zsigmond Gyula, 275<br />
Zsigmond László, 112, 279, 321, 322, 370<br />
Zsugovits Miklós, 334<br />
W<br />
Wekerle László, 70<br />
Wellmann Oszkár, 187<br />
Wendl Mária, 385<br />
Weszprémi István, 91<br />
Withalm Győző, 58<br />
Woynárovich Elek, 393<br />
448
Change language