2001. LV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM - Index of - Sopron

2001. LV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM / TELEPÜLÉSEK ÉS TÁRSADALOM A KÖZÉPKORBAN / Nógrády
Árpád: Paraszti telekhasználat és földbérlet a Kanizsaiak Sopron-környéki birtokain (Csepreg
1522. évi összeírásai és a nagycenki Jankó István vagyona)
361Nógrády Árpád: Paraszti telekhasználat és földbérlet a Kanizsaiak
Sopron-környéki birtokain
(Csepreg 1522. évi összeírásai és a nagycenki Jankó István vagyona)
A Kanizsai család három, Sopron-környéki uradalmának (Kapuvár, Sárvár, Léka) gazdag késıközépkori
forrásanyagában két földesúri pénzjáradék-fajta, a cenzus és az összegszerőségében is rendkívüli taxa
extraordinaria sajátos kettıssége követel magának figyelmet. Különös összefüggésükre még Szabó István
hívta fel a figyelmet egy szuggesztív erejő elemzésben, amely a jobbágyság megdöbbentı mérető adóterheit
valószínősítette. A szerzınek jelentıs részben a fenti birtoktestekre épülı gondolatmenete a sárvári
uradalomban az éves cenzusnál 25-ször, a kapuváriban 37-szer, a lékaiban 5-ször nagyobb rendkívüli taxa
behajtásáról számolt be. Nagyon is érthetı tehát, hogy a nagy összegő, s egyre gyakrabban szedett taxa
láttán a magyar agrártörténet jeles tudósa egyenesen úgy vélekedett, hogy Mohács elıestéjén az úri pénzadó
mértéke immár a jobbágy teljesítıképességének végsı határához ért, s ha “évenként nem is kellett azzal a
paraszti gazdaságoknak megküzdeniük, egyszer-egyszer évek, sıt évtizedek verejtékes munkájának
gyümölcsét emésztette fel”. 1(92)
Ma már azonban bizonyosan állítható, hogy az, a cenzus és a taxa összege között feszülı rendkívüli
különbség, amelyrıl Szabó István elsısorban a Sopron és Vas megyei Kanizsai-uradalmak kapcsán
beszámolt, nem a taxa rendkívüli nagyságában gyökerezett, hanem a bárói család birtokain szedett
meghökkentıen alacsony cenzusban lelte eredetét. E kirívóan alacsony földbér és néhány más, szintúgy
szerény bevételt biztosító ordinarius jövedelem (főpénz, erdıbér, fuvar megváltása stb.) mellett, —
amelyek a fıúri család egy 1520–1522 között fennmaradt számadáskönyvének tanúságtétele szerint
jószerivel csak az egyes uradalmak napi mőködési költségeinek fedezetéül szolgáltak — a Kanizsai
birtokok legfontosabb pénzjáradékát, a valóban jelentıs, az egyes települések adóegységenkénti átlagában
0,6 és 2,5 forint között mozgó, s nagy valószínőséggel évente szedett taxa extraordinaria jelentette.
Az ordinarius bevételek mellett párhuzamosan behajtott extraordinarius pénzjáradék mögött azonban —
úgy tőnik — nem puszta földesúri önkény, hanem egy, a jobbágyság vagyoni viszonyai és telki állománya
között húzódó “ellentmondás” feloldására tett adóztatási elv érhetı tetten. Ha ugyanis a vagyoni rétegzıdés
a telekhányad arányokkal oly kiáltó ellentétben állt, mint azt esetenként egy-egy forrás révén tapasztaljuk
is, akkor belátható, hogy a földesúri gazdálkodásnak az a típusa, ahol a bevételek szerkezetében a
telekmérethez kötött cenzus dominál, a földesúr szempontjából nézve hatékony adóztatást a középkor végén
már nem tett lehetıvé. A föld tulajdonosa ugyanis a telekmérethez kötıdı járadékszolgáltatás mértékét
valamelyest is racionális gazdálkodás esetén csak egy általánosan elérhetı jövedelmi szinthez köthette,
362hiszen jobbágyainak aránytalanul magas megterhelése az adózók elszegényedéséhez és a birtokok
elnéptelenedéséhez vezettek volna. Ugyanakkor a kötelezettségek alacsony szinten történı rögzítésével a
földesúri adóztatás horizontja éppen a tehetıs jobbágyrétegek átlag feletti jövedelmeire nem terjedt volna ki.
A taxa extraordinaria bevezetése tehát — magam legalábbis úgy látom — elsısorban éppen e tehetıs,
olykor több száz forint értékő áruval is kereskedı “parasztpolgárok”, valamint a falusi-mezıvárosi
mesteremberek jelentıs, telki állományukon keresztül azonban többnyire alig elérhetı jövedelmének
17