1990. xliv. évfolyam 2. szám - Sopron

istengyalázó, a szőz és a céda, a hóhér és a … nyájas olvasó.
Csak az emberi lélek legmélyebb örvényeibe is bepillantani vágyó jogász-író kíváncsisága és olthatatlan
titokszomja búvárolhatta össze ezt a kis remekmővet.
Szabó Jenı szerényen, csöndesen, szinte észrevétlenül él a szülıvárosában. Napi sétájának útvonalát a napi
munka szabja meg. „Ingázik” a Levéltár és a Madách utca 11. között.
A szürke kalap, a zöld ballonkabát, a nagy barna aktatáska mindig a régi, a megszokott. Csak a táskájában
van mindig valami új, friss, izgalmas adat a városról.
Ha hébe-hóba összefutunk az utcán, leginkább valami közérdekő dolog felıl érdeklıdik. Engem többnyire
az anyagban duskáló, de az anyagiakban végleg koldusbotra jutott Soproni Füzetek sorsáról faggat. (A
kéziratban porosodó új számban tıle két írás is várakozik: egy 1944-et idézı visszaemlékezés:
Katonáskodásom elsı napja és egy könyvismertetés: Albert Tibor: Soproni látogató.)
Legutóbbi találkozásunkkor nem az író, hanem a városszépítı szólalt meg benne.
– Nem ismersz valami jó fafaragó mővészt – kérdezte váratlanul.
– Miért – kérdeztem vissza és kissé meglepıdve.
– Van nekem egy hatalmas, gyönyörő diófarönköm. Az Attila-szobrot, már ha kiásnák se lehetne
rendbehozni. Ki kellene faragni legalább a fejét diófából …
Megígértem Szabó Jenınek, hogy szólok Örsi Andrásnak. İ biztosan megcsinálja. (Közben azt gondoltam
magamban: Ingyen diófából ingyen Isten ostora. Így folyik a városszépítés Sopronban. De talán ez az igazi
…)
A múlt héten, a Széchenyi téren, újra láttam Szabó Jenıt. Mikor észrevettem, a nyomába eredtem, azt
hittem, utolérem. De ı a sarkon váratlanul megállt és benyitott a Domonkosok templomának nehéz
faajtaján. Mikor szikár alakja eltőnt elılem hirtelen ez a mondat jutott eszembe: Szabó író-deák, városi
krónikás, magánkihallgatásra járult az Úr elé.
Nem tudom, mirıl folyhatott a szó, de szívbıl remélem, hogy az audiencia ezzel a fordulattal ért véget:
„Járj fiam békével, és legyen a te hited szerint.”
Tíz évvel ezelıtt, a hetvenedik születésnap táján, emlékszem, minden másként történt. Akkor összefutottunk
a várkerületi Berzsenyi könyvesboltban, s ı kihívóan és kiszolgáltatottan, enyhén raccsolva, azt kérdezte:
– Te írod a pre-nekrológot
Évıdött és vergıdött egyszerre. Félszegen toporogtam magam is; zavart félmondatokban szabadkoztam.
Jó, hogy most nem találkoztunk, s jó, hogy ez az írás is megkésve és „titokban” készül. Most nem kell
szabadkoznom, nyugodtan válaszolhatok:
– Nem pre-nekrológot készítettem, Jenı bátyám, köszöntıt írtam a nyolcvanadik születésnapodra. – Isten
éltessen sokáig!
30