1981. xxxv. évfolyam 1. szám - Sopron

amelyeken jellegzetes, stilizált székely rovásírásra emlékeztetı betőkkel a kolinda kezdı- és befejezı,
összefoglaló sorai jelennek meg, mintegy a nyelvi kommunikáció síkján jelezve a kompozíció tartalmát, a
bartóki Cantata dombormő ábrázolta lényegét.
Ezt az igényt az egyetem vezetése fogalmazta meg, hogy a dombormő jelentése, mélyebb üzenete – oktatási
intézményrıl lévén szó – így, az eredeti szöveg által is hasson, hathasson, ne csak a mővészi kompozíció
átélése révén.
Ezért a szövegrıl, pontosabban a kolinda utolsó soráról külön is kell szólnunk. Ennek bartóki jelentése
ugyanis messze túlmutat önmagán, s egyben a Cantata Profanán, annak bartóki és szervátiuszi
megfogalmazásán is, s olyan magasságokig ível, amelyeket a bartóki életmő egésze hitelesített a maga
példamutató, minta értékő erejével a következı nemzedékek számára. Az utolsó sornak – „csak tiszta
forrásból” – ezt az áttételesebb, mélyebb értelmét, jelentését Bartóknak a maga mővészetérıl szóló ritka
vallomásai közül a legrészletesebben az a levél világítja meg, amelyet Octavian Beu román muzikológusnak
írt 1931 januárjában, alig néhány hónappal a Cantata befejezése után, részletesen reflektálva Beunak
Bartók romános mőveirıl írt tanulmányára.
Ezekben az években elı-elıfordult szlovák kritikákban is, hogy Bartókot szlovákos mővei miatt szlovák
komponistának is elfogadták volna. Beu pedig dolgozatában egyenesen román zeneszerzıként említi
Bartókot. Erre reflektál Bartók.
Idézzük: „Felfogásom a következı. Magyar zeneszerzınek tartom magam. Azon eredeti mőveim alapján,
amelyekben román népzenén alapuló, vagy attól ihletett saját dallamaimat használom fel, éppoly kevéssé
tekinthetnek engem román zeneszerzınek, mint ahogyan Brahms, Schubert, és Debussy sem nevezhetı
[magyarnak vagy spanyolnak] magyar, illetıleg spanyolos tematikát felhasználó eredeti szerzeményeik
alapján. Ön vagy más tudósok – nézetem szerint – helyesebben tennék, ha lemondanának errıl a
megjelölésrıl, és annak megállapítására szorítkoznának, hogy »itt meg itt, ebben és ebben a mőben román
ihletettségő tematika van«. Ha az Ön felfogása helytálló lenne, ugyanilyen joggal »szlovák zeneszerzı«-nek
is nevezhetnének, tehát három nemzetiségő zeneszerzı lennék!… Az én igazi vezéreszmém azonban,
amelynek mióta csak mint zeneszerzı magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré
válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét
igyekszem – amennyire erımbıl telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás
alól, eredjen az szlovák, román, arab, vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen
az a forrás! Az én – mondjuk – földrajzi helyzetem következtében a magyar forrás van hozzám a
legközelebb, ezért mőveimben a magyar hatás a legerısebb. Hogy már most a stílusom – a különbözı
forrásoktól függetlenül – vajon magyar 86jellegő-e vagy sem (és minden ezen múlik), azt másoknak kell
megítélniök, nem nekem. Én mindenesetre úgy érzem, hogy ez megvan bennem. Hiszen jellegnek és
környezetnek valamiképpen összhangban kell állnia.”
Ez a megrendítı erejő vallomás nem véletlenül utal szövegszerően is a Cantata Profana szövegének utolsó
sorára: emberi-mővészi hitvallásként való értelmezése és megvalósítása a bartóki magatartás máig és ma is
érvényes üzenete a ma és a jövı magyar ifjúságának. A fába vésett „csak tiszta forrásból” a soproni
egyetem falán bartóki értelemben buzdítson minden igazi, tiszta forrásból származó érték befogadására,
egyben a hőségre, a kötıdésre a legközelebbi forráshoz, népi-nemzeti kultúránkhoz.
Szervátiusz Jenı egész életmőve és ez a dombormőve is ezt hirdeti, ezt a kötıdést testesíti meg, ezért lehet
igazán maradandó, méltó párja a bartóki példának és egyetemességnek.
91