1981. xxxv. évfolyam 1. szám - Sopron

arányokkal.
Lényegében ennek a két korábbi kompozíciónak még érettebb, még kiforrottabb, új kompozíciós harmóniát
lehetıvé tevı folytatása a soproni is, amelynek méretei még mélyebb, még markánsabb konturokat
igényeltek, s egyben a részletek aprólékosabb kimunkálását is.
A kompozíció stílusjegyei mindhárom változatot sok szempontból Szervátiusz Jenınek népballadákat
megjelenítı tábláihoz közelítik, olyanokhoz, mint a Bíró Máté vagy a Molnár Anna balladáját feldolgozók.
A színes dombormőveknek ezek a stílusjegyei és technikája a 30-as években jelentek meg Szervátiusz Jenı
életmővében, de azóta jelentısen meg is változtak, továbbfejlıdtek, gazdagodtak. A színezés a népi
életképek realizmusát, a balladaszerőséget, a meseszerőséget hivatott szolgálni, egyben sajátos festıiséget
kölcsönöz a szobrászi, térformáló alkotásoknak. „A színek összefogják a formákat, növelik a térbeliséget és
nem alkalmas világítás mellett is ırzik szoborszerőségét”, – írja a Cantata Profana második változata
kapcsán Koczogh Ákos, aki a legtöbbet foglalkozott Szervátiusz Jenı Bartók-mővek ihlette szobraival és
dombormőveivel.
De ez a hasonlóság a balladákat megjelenítı táblákkal a Cantata szervátiuszi átköltésének csak a
stílusjegyeire vonatkozik. A Cantata kompozíciója alapvetıen más. Míg ott többnyire keskenyebb,
hosszúkás mezıkben jelennek meg a ballada cselekményének csomópontjai, itt lényegében egyetlen drámai
összecsapás képe uralja és rendezi el az egész kompozíciót: az apa és a legnagyobb szarvas, a legkedvesebb
fiú konfliktusa, amelynek méreteit a hatalmas íj aránytalansága, a dombormővet kettéosztó háromszöge és
íve csúcsosítja ki. „Fiára az apa soha nem lı, de gyilkos lehet” – mondja Szervátiusz Jenı – „s én a nagy
íjba befoglaltam a gyilkos embert, aki kényszerbıl és szórakozásból is pusztíthat.”
A konfliktus drámaiságát csak fokozza a felajzott íj, s az apjával szembeszegülı szarvasfiú egymásnak
feszülése mögött balra és jobbra kirajzolódó háttérjelenetek nyugalma, Bartók, amint a furulyázó,
bocskoros parasztfiúra figyel, aki fölött kerekded, idilli mókus ül a fán. A feszültség balról jobbra haladva
az íj mintegy ellenívét képezı, a fiait hazaváró anyát és a háttérben meghúzódó otthont beborító hatalmas,
megtört, tépett fenyıvel kezdıdik, hogy aztán rögtön átcsapjon a csúcspontba, éppúgy mint az inspiráló
bartóki zenemőnél is: középen. A dombormő kétoldala mintegy sőríti Szervátiusz Jenı jellegzetes
stílusjegyeit: a belsı arányok monumentalizálását, a külsı tárgyi részletek meseszerő kezelését, a szakállak,
bajuszok, hajsörények szélhullámoztatását, élı és élettelen dolgok emberi vonásokkal való jellemzését.
85Ami most már a bartóki Cantata és a szobrászi megjelenítés egymáshoz való viszonyát illeti, szóljon
errıl Szabolcsi Bence: „A Cantata Profana alapgondolata a világok harca, melybıl a természet kerül ki
gyıztesen. Nos: Szervátiusz mőve – mint dráma, mint líra és mint epika, mert elbeszél, reflektál és
megjelenít egyszerre – ezt a kettıs-hármas világot adja vissza, a konfliktust és a gyızelmet. Szervátiusz
egyforma erıvel érzi magában a harcoló, megkötı és felszabadító erıket és a természetet, mely mindezt
magába fogadja és feloldja. A fıalakok: a vadász-apa s a kilenc csodaszarvas magában is úgy jelennek meg
itt, mint természeti elementáris erık szimbólumai, melyeknek mérkızése, összecsapása elkerülhetetlen.
Otthon maradni, vagy kimenni az erdıkbe: Bartók vissza-visszatérı kérdése ez, egész életében, egész
mővében. Szervátiusz együttérez Bartókkal, mikor drámai kompozíciójában azoknak a nagy erdıknek ad
igazat; de keze alatt a szarvasok és az erdık egyetlen dantei erdıvé válnak, az élet rejtélyeinek nagy
megoldójává. És ezzel nı Szervátiusz kompoziciója is a Bartók-zene méltó tükrévé és ifjabb testvérévé.”
Szervátiusz Jenı Cantata Profanájának ez a ma felavatásra kerülı változata abban is különbözik az
elızıektıl, hogy ehhez két oldalt egy-egy, méterszer másfélméteres szöveges tábla is csatlakozik,
90