1981. xxxv. évfolyam 1. szám - Sopron

(amelyek meséje, az elmondott vagy ábrázolt cselekmény valójában csak ürügy, lehetıség volt a jókívánság
megfogalmazására a tartalom jelképes értelmezése által) Bartók maga írja: „A karácsonyi énekek
(románosan kolindák) … szövege rendkívül értékes és érdekes, folklorisztikus és mővelıdéstörténeti
szempontból egyaránt. E ’karácsonyi énekeken’ azonban ne értsünk semmi olyat, ami megfelelne az ájtatos
nyugat-európai karácsonyi énekeknek. A szövegek legfontosabb része – talán egyharmada – semmi
kapcsolatban nincs a keresztény karácsonnyal: a bethlehemi történet helyett csodálatos, gyızedelmes
harcokról szól, a még soha le nem gyızött oroszlánnal (vagy szarvassal); egy legenda kilenc fiútestvérrıl
tud, akik addig vadásztak a rengetegben, míg szarvasokká nem váltak; vagy csodálatos történet regél arról,
hogy vette nıül nıvérét, a holdat a nap … stb. Tehát csupa pogánykorc szövegemlék! … Természetesen
akadnak vallásos kolindaszövegek is: naiv legendák bibliai alakokkal.”
82„Szerepük a falu életében – írja Bartók ugyanebben a tanulmányában, az általa győjtött román
kolindadallamok 1935. évi bécsi kiadásának elıszavában – megegyezik a szlávok koletka, vagy
kolendaénekeinek és a magyarok regösénekeinek szerepével.” A román kolindákhoz hasonló regösénekeket
Magyarországon a Dunántúl, Vas megyében jegyeztek le nagyobb számban. „Tekintettel arra, hogy a
Dunántúl a román területtıl oly távol van – figyelmeztet Bartók –, itt bizonyára nem lehet szó
kölcsönhatásról; a közös témának egy közös (ismeretlen) ısforrásból kell származnia.”
Bartók a kolindákat 1909 és 1918 között győjtötte. A kolindadallamokból írt két zongoraátirat-sorozatának
– amelyek 1915-ben születtek – darabjait gyakran és szívesen játszotta hangversenyein. Kolindagyőjtését
késıbb tudományosan is feldolgozta. A kötet eredetileg a Román Akadémiánál jelent volna meg, mint
1913-ban a bihari győjtés, de romániai publikálása mindig kétséges volt, s a végén nem is valósult meg.
Bartók egy ideig levelezett az Oxford University Press-szel is a kolindák kiadásáról, de ebbıl a kiadásból
sem lett semmi. Végül tizenegy évvel a kézirat lezárása után, 1935-ben Bécsben saját költségén jelentette
meg a győjteményt, illetve annak is csak egy részét: a kolindák szövegérıl (a győjtemény nagyobbik felérıl)
le kellett mondania, s a dallamokat, a kottákat is sajátkezőleg rajzolta meg.
„A könyv története és kiállítása beszédesen bizonyítja azokat a nehézségeket, amelyekbe még egy olyan
hírneves tudósnak a tudományos munkája is beleütközik, mint a Bartóké” – írta a kötet kapcsán jóbarátja,
Constantin Brailoiu román népzenekutató és zenetörténész, akinek a nevét azért is érdemes ebben az
összefüggésben megjegyeznünk, mert mint látni fogjuk, Szervátiusz Jenı az ı társaságában látta elıször és
rajzolta le Bartókot és Kodályt.
A győjtemény csodálatos szövegtárát csak több mint húsz évvel Bartók halála után, az 1968-as budapesti
kiadás alapján ismerhette meg a világ. A mő a mai napig a román kolindák legnagyobb rendszerezı
forráskiadványa. Méreteire jellemzı, hogy Bartók tíz erdélyi megye harminchárom falujából 484 kolindát
közölt, külön-külön rendszerezte a dallamokat és a szövegeket, s mindegyik dallam és szöveg után
külön-külön felsorolta az összes román, valamint idegen dallam- és szövegváltozatokat.
Külön kell szólni a győjtemény 4/a és 4/b sorszámmal jelzett darabjairól, amelyeket 1914 áprilisában, az
akkori Maros-Torda megyében, Felsıorosziban és Imecspatakán jegyzett le. Erre a típusra Bartók bukkant
rá elıször a román folklórban. A szarvasokká vált fiúk kolindájáról van szó.
A kolinda szövege nem hagyta nyugodni Bartókot, abban legmélyebb emberi hitvallására érzett rá.
Szövegét magyarra fordította – pontosabban átköltötte –, s a szöveg köré 1930-ban megalkotta Cantata
Profana címő szerzeményét „kettıs vegyeskarra, tenorszólóra, baritonra és zenekarra.” A partitúra
tanúsága szerint Bartók pontosan ma 50 éve, 1930. szeptember 8-án tett pontot a Cantata végére.
87