1981. xxxv. évfolyam 1. szám - Sopron

amelyeket tanúk vagy okmányok hitelesítenek.
Ma úgy látom, hogy a győjtött anyagnak több olyan részlete van, amely érdekesen és jellemzıen egészíti ki
dr. Németh Alajos feljegyzéseit, sıt dr. Takáts Kálmán, az elsı soproni Nemzeti Bizottság elnöke 1(12)
visszaemlékezésének egy részlete éppen reá vonatkozik: „A halottak személyazonosságának
megállapításánál és elföldelésüknél emberfeletti munkát végzett Lakits Frigyes és Avar Samu. De meg kell
említenünk dr. Németh Alajos káplánt is, aki a halottak személyi tárgyait magához vette, jegyzékbe foglalta
és a lehetıség szerint hozzátartozóikhoz eljuttatta, függetlenül attól, milyen vallásúak voltak.”
Azok közül, akiknek visszaemlékezéseit feljegyeztem, többen idıközben meghaltak. Nem él már dr. Csatkai
Endre, dr. Takáts Kálmán, dr. Márai Lajos, Bónis Antal. Emlékezéseik ezért különös értéket kapnak.
Dávidházi István ezredes visszaemlékezésébıl: „Nagycsütörtökön (1945. március 29.) Csornán jártam és
itt találkoztam egy német tábornokkal, aki a nyugat felé hömpölygı menekülık tömegét próbálta
feltartóztatni. Engem meglátva, magához hívott és így szólt: »Ezredes úr, megbízom önt a Gyır és Sopron
közötti védelmi vonal megszervezésével.« A feladat teljesítése számomra azért is látszott kilátástalannak,
mert nem lévén csapatbeosztásom, nem rendelkeztem egyetlen honvéddel sem. Illetve eggyel mégis, Müller
János honvéddel (civilben zongorahangoló volt Sopronban), aki gépkocsimat vezette. Úgy éreztem, hogy
Müller Hanzival kettesben nehezen oldjuk meg azt a feladatot, amibe a Wehrmachtnak is beletörött a foga.
Mindezt azonban hiába adtam a tudtára, a tábornok nem ismert nehézségeket: »Nem számít! Győjtse össze
a csapatukat keresı, vagy attól elkóborolt katonákat, aztán az erdészeket, mezııröket, rendıröket!« A
parancs annyira naiv és lehetetlen volt, hogy nem is próbáltam tovább érvelni, hanem azt tettem, amit a
józan ész parancsolt: hallgattam és nem csináltam semmit.”
Dr. Takáts Kálmán ugyanerrıl a napról: „1945. március 29-én délelıtt hazafelé tartottam és a
Széchenyi-tér 5. számú ház elé érkezve megálltam a járda szélén, mert felkeltette a figyelmemet az ott
nyitott ajtókkal álló, nagyon elegáns, fekete személyautó, teteje telerakva leszíjazott, töméntelen sok,
világossárga, elegáns útibırönddel. 47Érdeklıdve vettem szemügyre a soffırt is, aki viszont bundájában,
merev vigyázzállásban figyelte a ház kapuját. Ekkor onnan hirtelen, sietıs léptekkel kirohant, nekem
ütközött, majd az ütközést észre sem véve – arcán a félelem szemmellátható sápadtságával – beugrott az
autóba – Imrédy miniszter. Az autó pedig felbúgva elrohant vele a Rákóczi utca irányába – nyugatra.”
5. Dávidházi István ezredes: Sem a nevére, sem az arcára nem emlékezem annak az embernek, aki
meghívott a nagyszombat (márc. 31.) délelıttjén a vármegyeházán tartandó ülésre, ahol »Sopron sorsáról
fognak tárgyalni«. Közölte azt is, hogy az ülés szigorúan titkos, a helyiséget, amelyben lezajlik, elsötétítik,
hogy a résztvevık ne ismerhessék fel egymást s állásfoglalásuk miatt késıbb ne essék bántódásuk.
Akkoriban a soproni katonai állomásparancsnokságon teljesítettem szolgálatot, valószínőleg ezért is hívtak.
El is mentem, mert érdekelt, mit fognak ott határozni.”
„Már nem emlékezem pontosan, a vármegyeházának melyik helyisége volt, de teljesen elsötétítették,
tapogatózva kellett helyet keresnem. Az ülés javában folyt; valaki éppen arról beszélt, hogy a szovjet
csapatok elé küldöttséget kell meneszteni, mire többen is közbekiáltották: »Alakítsuk meg!« s, hogy a
küldöttségbe a szociáldemokratákat meg kommunistákat is be kell venni. »De hogyan léphetünk velük
összeköttetésbe« – kérdezte valaki. A helyiség valamelyik részébıl egy hang válaszolt: »A Magyar
Kommunista Párt megbízottja jelen van!« Úgy emlékezem, mintha pár pillanatig csend lett volna, hogy
aztán annál többen szólaljanak meg egyszerre. Több felszólaló azt javasolta, hogy a tőztoronyra ki kell
tőzni a fehér zászlót. Egy hang azt ajánlotta, hogy a város kulcsait – régi szokás szerint – vigyék ki a
44