1981. xxxv. évfolyam 1. szám - Sopron

hivatali szobámba készültem benyitni, egy fiatal nıvel találtam szemben magamat, aki éppen egy
terjedelmes éjjeli edénnyel a kezében jött ki, a nyitott ajtón át pedig láttam, hogy az íróasztalom helyén egy
tábori ágyat állítottak fel. Az történt, hogy az éjjel folyamán a hírhedt Baky László érkezett meg a
családjával s mivel unta, hogy az elsötétített városban keressen magának helyet, a polgármesteri hivatalban
„szállt meg”.
Részben az effajta túlkapások okozta kaotikus állapotok megszüntetésére létesült az úgynevezett
Elhelyezési Kormánybiztosság, amelynek elsı vezetıje rövid ideig Imrédy Béla, a késıbb kivégzett
miniszterelnök volt. İt egy lompasszos tábornok követte (nevére nem emlékezem), akinek elsı dolga a saját
„elhelyezése” volt: a polgármester szalonját foglalta le magának. A roppant udvarias, halkszavú katona
mindenkit türelmesen meghallgatott, de erıs a gyanúm, hogy ennél többet aztán nem is tett.
Ilyen körülmények között nem csodálható, ha a polgármestert valóságos villámcsapásként érte az értesítés,
amely szerint a Balkánról visszavonuló délkeleti német hadsereg fıparancsnokának, von Weichs
tábornagynak a fıhadiszállását Sopronba telepítik.
Kamenszky polgármester elsı reagálása a hírre egy felkiáltás volt: „Ez Sopron bombázását jelenti!”
Emlékezem, ott állt íróasztala mellett, dolgozószobájának ablakánál s mint mindig, ha ideges volt,
aprópénzét csörgette s lenézett a Fı térre (akkor: 44Szentháromság tér). A szobában együtt voltak a tanács
tagjai, ki ülve, ki állva. A kijelentés után csend támadt, amolyan visszafojtott hallgatás, amikor senki sem
meri kimondani gondolatát. A késıbbi megbeszélés két mondata még ma is a fülemben cseng: „De mit
tehetünk mi” – volt az egyik; a másik gúnyosan hangzott: „Csakhogy mi már legfeljebb Brennbergre
megnekülhetünk!”
Ez volt a helyzet. A város vezetısége mit sem tehetett: ha megtagadja az elhelyezést, akkor megkérdezése
nélkül veszik igénybe a szükséges helyiségeket. Brennbergbányán túl menekülni pedig már az országból
való kitelepülést jelentette volna.
Ebben a helyzetben kísérelte meg Kamenszky polgármester a lehetetlent. Utasított, kerítsem elı azt a
levelet, amelyben a budapesti német követség megfelelı épület kiutalását kérte, mert a fıvárosból ki kell
települnie. Amikor- ez a levél – napokkal azelıtt – megérkezett, a polgármester elolvasása után indulatosan
dobta íróasztalára és közben valami olyant mondott: „Hát már mindenki ebbe a szerencsétlen városba akar
jönni” Mivel külön utasítást nem kaptam, a levelet a rendes postával küldtem át a lakáshivatalba
elintézésre. Ezt a levelet hozatta vissza. Ezután „sürgıs állami” jelzéssel a budapesti német követséget
kellett hívnom, végül pedig a Lövér szálló (mai Csepel-üdülı) bérleti szerzıdését kerestette elı. A város
tulajdonában lévı szállót akkor Horváth Imre vendéglıs bérelte.
Nyilván a polgármester telefonjának következtében jelent meg két vagy három nappal késıbb a budapesti
német követség egyik kedélyes, bécsi akcentussal beszélı tanácsosa. Rögtön összeült tanácskozni a
polgármesterrel. A tárgyalás csak egy ízben szakadt meg, amikor a tanácsos kijött és megkért, hogy
használhassa a telefonomat, és hogy közben hagyjam magára, mert az ügy nemcsak bizalmas, hanem
kényes is. A szobából kifelé menet még hallottam, amint bemondja a telefonba: „Kriegsführendes
Blitzgespräch”. Valószínőleg ennek volt köszönhetı, hogy igen hamar megkapta a budapesti kapcsolást,
alig tizenöt-húsz perc múlva már vissza is térhettem a helyemre.
A tárgyalás eredményeként létrejött megállapodásról néhány soros feljegyzést készítettek. Szövegére csak
értelemszerően emlékezem. Az azonban bizonyosan benne volt, hogy a város kiutalja a Lövérszálló elsı
épületét a követség részére lakás és hivatali helyiségek céljára. Egyetlen feltételhez kötötte ezt csupán: ha a
41