1981. xxxv. évfolyam 1. szám - Sopron

A gáztartó rendeltetése az volt, hogy az éjjel termelt gázt tárolja és nap közben egyenletesen leadja. Így az
1800 és 700 m 3 befogadására alkalmas két gáztartó feladatát jól ellátta és csak ritkán elıforduló
üzemzavarok okoztak gondot. A legnagyobb napi leadás 1951 végén is alig haladta meg a 3000 m 3 -t.
A szénellátás a háború utolsó hónapjában kezdett akadozni és akkor a külföldi gázszenet komlói, majd
pécsi szénnel kellett pótolni. Különösen a pécsi daraszén lepárlása okozott sok gondot, mivel: a porszén a
kamrában összetömörödött, ezért a kigázosítás 9 óra helyett 13–14 órát vett igénybe és a kemence
teljesítménye ezzel arányosan csökkent; a nagy tömörség miatt erıs szívást kellett alkalmazni, aminek
következtében az égésmeleg m 3 -ként 3800-tól 3100–3200 kalóriára csökkent; a szén nagy kéntartalmának
egy részét a tisztítómassza nem tudta lekötni, az a gázban maradt, elégéskor kénsavgızzé változott, így a
gáztőzhelyek füstgázai szúrós szagúak voltak és korrodálták a konyha berendezéseit; a friss szénbıl termelt
koksz olyan nagyszemő és szilárd volt, hogy a koksztörıgép nem boldogult vele, de még nagy kalapáccsal
is alig 31lehetett szétverni, ezért nehéz volt értékesíteni; a koksz a kamrákból nem hullt ki, nehéz és
veszélyes munkával kellett leverni, miközben a kamra fala megsérült; a bánya sokszor néhány hete
kitermelt szenet küldött, aminek gáztartalma erısen csökkent, koksza nem sült össze és poralakban került ki
a kamrákból. Így aztán a gyár sokszor igen gyatra gázt szolgáltatott, a háziasszonyok azonban ennek is
nagyon örültek, mert segítségével fa, illetve szén hiányában is tudtak fızni.
A felszabadulás után a soproni gázgyár, mivel találatot nem kapott, sokkal jobb helyzetben volt a gyırinél,
melyet a szomszédos Vagon- és Gépgyár-nak szánt bombák szinte teljesen elpusztítottak. Az 1945 utáni
éveket még így is igénybe vették a csıhálózat bombasérüléseinek javítása és a Didier Werke által 1944-ben
megkezdett 4 kamrás kemence építésének befejezése. A gázgyár ezt a munkát saját rezsiben végezte olyan
sikeresen, hogy a kemence 1946 végén üzembe kerülhetett.
1981. XXXV. ÉVFOLYAM 1. SZÁM / Baumann József: A soproni gázmő története (1865–1978) / IV.
Az ötödik szakasz (1950–1978)
IV. Az ötödik szakasz (1950–1978)
11. 1949. január 1-én a villamosmővet államosították, a gázgyár pedig a város tulajdonában maradt. A
gázgyár 1929. évi újraindításához a villamosmő nyújtott hitelt, a javításokat a villamosmő emberei
végezték, közös volt a fuvarozás, a raktár és az adminisztráció. A könyvelés a közös költségeket nem
választotta el és azt a látszatot keltette, hogy a gázgyár a villamosmő kegyelemkenyerén él. A szétválasztás
után már az elsı hónapokban kiderült, hogy a gázmő jól megáll a saját lábán és évrıl évre jelentıs
nyereséget produkál. Szétváláskor a gyár létszáma 39 fı volt és ez a következı években is alig változott. A
két üzem annyira összeépült, hogy teljes szétválasztásukról egyelıre szó sem lehetett, viszonyuk azonban
kifogástalan maradt. Mindegyikük számára elınyösek voltak a közös jóléti intézmények, portás- és
éjjeliırszolgálat, irodaépület. Egymás bajain igyekeztek segíteni és ennek fıleg a gázgyár látta elınyeit,
amely a szétválasztásnál sok szempontból a rövidebbet húzta.
A kapcsolat idıvel mindjobban lazult, fıleg amikor a villamosmő szétvált erımőre és szolgáltató vállalatra,
és az erımő 1959-ben kiköltözött az akkor elkészült Hıszolgáltató Erımőbe. A régi erımőnek csak a
kazánjai mőködtek 1975-ig.
Az Északdunántúli Áramszolgáltató Vállalat soproni üzemének irodái, raktárai és garázsa ma is a
30