1981. xxxv. évfolyam 1. szám - Sopron

tudását és azt mint főtı, késıbb mint kemencemester évtizedeken át hasznosította.
A Didier Werke a kemencéhez csak a tőzálló téglákat szállította, a vasalkatrészeket, töltı és ürítı csilléket,
felvonót és szivattyúkat a Gyıri Vagon és Gépgyárnál és más magyar gyáraknál rendelték meg.
A háborús termelés megnövelte az ipar szénfogyasztását, ezért a háztartások tüzelıanyag felhasználását
már az 1942. évben korlátozták. Az iparügyi miniszter rendeletére a háztartások 1943 januárjától nem
fogyaszthattak több gázt, mint az elızı év hasonló idıszakában. A nagyfogyasztók által elhasznált gáz
mennyiségének megállapítását a miniszter a gázmővekre bízta. A soproni gázgyár körlevélben kérte fel
fogyasztóit a takarékosságra és ennek 17 módját sorolta fel. Ezek között ajánlotta, hogy elıször gyújtsuk
meg a gyufát és csak ezután nyissuk a gázcsapot, a mosogató vizet télen a kályhán melegítsük, ne
fürödjünk naponta és ne nyakig érı vízben. A rendeletnek és a jótanácsoknak nem sok eredménye volt, a
fogyasztás a háború végéig már csak a tüzelıanyag beszerzési nehézségei miatt is rohamosan emelkedett
(12., 13. kép).
A szén jó kigázosítása legalább 9 órát igényelt, így egy nap 3×850×24/9–6800 kg szenet lehetett lepárolni
és miután egy tonna szénbıl kb. 370 m 3 gáz keletkezett, naponta legfeljebb 6,8×370 = 2516 m 3 lehetett a
gáztermelés. Az egy napi leadás már 1943 végén több ízben meghaladta ezt a mennyiséget, ezért a kiállási
idı 9 óra alá csökkentésével és erısebb szívással kellett a gáztermelést növelni. Ez rontotta a hatásfokot,
igénybevette a kemencét és az elıírt alá csökkentette a gáz főtıértékét. Még egy, ezúttal négy kamrás
kemencét kellett rendelni, aminek szállítását és falazását 1944 második felében kezdte meg a Didier Werke.
A Vagon és Gépgyár is akadozva bár, de elkezdte a vasalkatrészek szállítását, ez azonban megszakadt,
amikor a gyárat pusztító bombatámadás érte. A háború vihara elérte Sopront is; már az 1944. dec. 6-i
bombázás súlyos 29károkat okozott a csıhálózatban. A támadás alatt és után csökkentették a gáznyomást,
hogy az eltörött csövekbıl kevesebb gáz ömöljön ki. A bombatölcsérek mellett azonnal felásták és lezárták
az épen maradt csövet úgy, hogy már másnap normálisan megkezdıdhetett a gázszállítás.
Amíg lehetıség volt rá, a gyár nagy tartalékot győjtött sziléziai gázszénbıl és amikor az is elfogyott, pécsi
és komlói szén felhasználására került sor. Igaz, hogy a gáz égésmelege m 3 -ként 3100–3200 kalóriára
csökkent és a megnıtt kéntartalom miatt a konyhákban szúrós szag terjengett, de azon szerencsések, akik
rendelkeztek gáztőzhellyel, a gázfızés elınyeiben egy-két rövid megszakítással a legnehezebb idıkben is
részesülhettek. Lehetıvé tette ezt az a körülmény is hogy a gázgyárat nem érte találat és a bombázás idejét
hısiesen a munkahely melletti acélfülkében töltı gázfőtık sem sérültek meg.
A nagynémet propaganda gyakran hivatkozik Sopronra, mint a magyarországi németség egyik fı bázisára.
A valóságot azonban a villamos és gázmő példája híven ábrázolja. A két üzem raktárosa, Schottner Lajos,
már megalakulásakor tagja lett a Volksbundnak és nagy ambícióval igyekezett a német származású és
anyanyelvő munkásokat rábeszélni a belépésre. Fáradozása azonban hiábavalónak bizonyult, mert
legfeljebb egy-kettı akadt, aki hallgatott szavára. Schottnernek tevékenységéért a hajszála sem görbült
meg, mert 1945-ben kitelepült Németországba. A század elején Németországból Sopronba került gázmester
fiát, Last Vilmost azonban megszédítette a propaganda és belépett az SS-be. A háború végén orosz
fogságba került, onnan szabadulva Németországba, ahol aránylag fiatalon meghalt.
A felszabadító csapatok 1945. április 1-én érték el Sopront. Az ezt megelızı sőrő bombázás olyan sok
helyen sértette meg a csıhálózatot, hogy a gáztermelést március 31-én éjfélkor meg kellett szüntetni. A
szovjet légierı szerencsére az elkerülhetetlen bombázást is az amerikainál kevésbé veszélyesen, kisebb
bombákkal hajtotta végre, így a javítási munkák három nap alatt elkészültek és a gázszolgáltatás április
28