1981. xxxv. évfolyam 1. szám - Sopron

aláírása után azonnal megkezdıdött a Sopront Ikervárral összekötı villamos távvezeték és az áramátalakító
állomás építése olyan ütemben, hogy már 1898 szilveszterén kigyulladtak a kaszinóban az elsı
villanylámpák. Az olcsóbb villanyvilágítás rohamosan terjedt elsısorban a gázzal el nem látott lakásokban,
késıbb azonban kezdte kiszorítani a gázvilágítást is. Közben tovább tökéletesedtek a gáztőzhelyek és a
gázfızık, az emberek kezdtek rájönni a gázfızés nagy elınyeire úgy, hogy 1905-ben újra megindult a
gázfogyasztás növekedése és 1912-ben meg is gyorsult. A gáztermelés a következı képet mutatja:
1895-ben 518, 1904-ben 400, 1912-ben 695, 1913-ban 720, 1914-ben 800 és 1916-ban 862 ezer m 3 .
Ettıl kezdve a háború okozta szénhiány miatt még rohamosabb lett volna az emelkedés, de a gázszén
szállítása akadozott és ezért már 1917 júliusában 8 hónapra be kellett szüntetni a gáztermelést. 1918
márciusában újra megindult az üzem, azonban ismét csak 8 hónapig érkezett szén és októberben leállt a
gyár, ezúttal három teljes évre. 1921 decemberében kísérleteztek az üzembehelyezéssel, a fogyasztás
azonban az elızı évekének egyharmadát sem érte el: ezért és nyilván valutáris nehézségek miatt is 8 hónap
után 1922 augusztus havában végleg megszüntették a szénlepárlást (6. kép: az 1905–1910 közti adatok
hiányoznak). Ilyen körülmények között érthetı, hogy a gázlámpákkal rendelkezık is berendezkedtek az
egyébként is kényelmesebb és olcsóbb villanyvilágításra.
Az áttérés már a XX. század elején megindult, amint az a téli és a nyári hónapok gázfogyasztásából
megállapítható. Minél nagyobb százalékban használják a gázt világításra, a téli napok korai besötétedése
miatt annál nagyobb mértékben haladja meg a téli hónapok gáztermelése a nyári hónapokét.
A korszerősítést nem hanyagolták teljesen el az új tulajdonosok, mert 1900 körül új tisztítóberendezést
(kátrányleválasztó, mosó, kéntelenítı-szekrény), gázszívót, nyomásszabályozót és koksztörıgépet szereztek
be. A csıhálózat hossza azonban 20 év alatt alig nıtt (13,6-rıl 14,4 km-re emelkedett).
Közben a város lakosai és vezetısége kezdtek rájönni, mennyire hátrányos, ha a közmővek magánosok,
különösen külföldi tıkések tulajdonában vannak. Már 1905-ben megvette a város a Vízmővet aránylag
könnyen, hiszen részvényei soproni polgárok tulajdonában voltak. A villanytelep és gázmő megszerzéséért
1913-ban indult meg erıteljesen a harc a város akkori fiatal polgármesterhelyettesével, dr. Schindler
Andrással az élen. İ világosan látta, hogy nemcsak az energiaellátás biztonsága miatt, hanem pénzügyi
szempontból is mennyire elınyös a városra a közmővek megszerzése és igyekezett minél több borsot törni a
részvényesek orra alá, hogy a részvények eladására bírja ıket.
A rohamosan növekvı áramigényt a villamosmő csak úgy tudta kielégíteni, hogy a mőtıl a város közepén
fekvı Széchenyi térig a Várkerületen át nagy 25keresztmetszető, súlyos légvezetéket szerelt fel rézbıl. E
vezeték élet- és tőzveszélyességét kifogásolta a város és hiába fellebbezett a részvénytársulat, érveit a
Közigazgatási Bíróság nem fogadta el. A harc döntı eredményt 1917–18-ban ért el, amikor az országos
rézbizottság a hadicélokra szükséges rézvezetéknek alumíniumra történı kicserélése érdekében tárgyalást
kezdet a vállalattal.
A város az érvényes szerzıdés alapján igényt tartott a réz és alumínium árkülönbségére. A vállalat
tulajdonosait az ebbıl származó pénzügyi nehézségek, a város részérıl megismétlıdı zaklatások és a
szénhiány okozta gondok arra bírták, hogy 1918 végén 4 200 000 koronáért eladják a gázgyárt és a
villamosmő részvényeit Sopron városának. A város a vételárat 50 év alatt letörlesztendı kölcsönbıl
fedezte, 1924-ben pedig a kölcsön egész összegét visszafizette devalválódott papírkoronával és így
majdnem ingyen jutott a két mő birtokába. 8(8) Igaz, hogy az egyenáramú áramfejlesztı gépek és elosztó
hálózat már nem voltak képesek a város növekvı szükségletét fedezni. Amint a háború utáni lassú
24