2. Az arany-deviza rendszer eredete 2.1. A klasszikus liberalizmus ...

2. Az arany-deviza rendszer eredete
2.1. A klasszikus liberalizmus és az aranystandard
A második világháború utáni világgazdasági rend két nagyhatalom: az Amerikai Egyesült Államok és
Nagy-Britannia szellemi és anyagi terméke volt. A háború utolsó éveiben folytatott tárgyalásokon
került pont annak a folyamatnak a végére, amelynek során a britek korábbi vezető szerepe az
amerikaiak kezébe ment át. A XX. század közepén az Egyesült Államok elsősége ugyanolyan
megkérdőjelezhetetlen volt, mint Angliáé száz évvel korábban.
Anglia volt az a XIX. századi ország, amely a legkorszerűbb ipari technológiával, a
legkiterjedtebb gyarmatbirodalommal, s a legfejlettebb pénzügyi rendszerrel rendelkezett. Az Angol
Bankot (Bank of England) 1694-ben hozták létre, a forradalmi kormányra addig jellemző kaotikus
hitelfelvételi gyakorlat racionalizálása végett. A Bank az 1770-es évekre már rendelkezett az érme- és
bankjegykibocsátás monopóliumával London területén, 1826-ra pedig már a Londont körülvevő, 65
mérföld sugarú körzetben. A francia forradalmat követő kontinentális válsághelyzet kialakulása miatt
azonban 1797 és 1821 között a bankjegyek aranyra válthatóságát felfüggesztették. Ez idő alatt más
angol bankok bankjegyeit az Angol Bank által kibocsátott bankjegyekre való átválthatóságuk
függvényében fogadták el, vagyis gyakorlatilag a pénzügyi rendszer monetáris bázisát az Angol Bank
nem konvertibilis (aranyra be nem váltható) bankjegyeinek kibocsátása jelentette.
A XIX. század első évtizedeiben a napoleoni háborúk végéhez közeledve vált egyre
fontosabbá a kérdés, hogy vajon e háborúk végeztével milyen gazdasági rend működjék az országban.
Az időszak hangadó közgazdasági irányzatának, a currency-iskolának a képviselői azt állították, hogy
a háborús periódusban kialakult infláció annak volt köszönhető, hogy a profitorientált Angol Bank túl
nagy mennyiségű bankjegyet bocsátott ki. A ”currency-elv” képviselői úgy vélték, hogy az áruk ára,
illetve az arany értéke a forgalomban levő arany tömegétől függ. Ez az ortodox nézet fogalmazódott
meg az 1810-ben kiadott Bullion-jelentésben, és győzedelmeskedett végül a font sterling aranyra való
átválthatóságának helyreállításakor, 1821-ben.
A bullionistákkal szemben az úgynevezett banking-iskola sorakoztatta fel érveit. Szerintük
nem a tartalékolt arany mennyiségének, hanem a kereskedelmi forgalom pénzigényének kellett volna
meghatározni a kibocsátott pénz mennyiségét. Ezt az érvrendszert támogatták sokan az ipari termelők
köreiben, akik leginkább termelési és eladási lehetőségeik korlátozását látták az aranyhoz való makacs
ragaszkodásban.
A viták kimenetelében -- mind az elméletben, mind a parlamentben, -- döntő szerepet játszott David
Ricardo, aki maga is az arany visszahozatala mellett kardoskodott. Ő már a napoleoni háborúk
kezdetekor kifogásolta, hogy az Angol Bank felfüggesztette az font sterling aranyra való
beválthatóságát. Pedig a háború okozta bizonytalanság légkörében érthető volt, hogy az emberek
sokkal inkább aranyban kívánták megőrizni felhalmozott értékeiket, mint papírpénzben, s így
érthetővé vált a Bank magatartása is, amely az aranytartalék védelmét szolgálta.
David Ricardo a XIX. század legnagyobb hatású brit közgazdásza volt. Londonban született
1772-ben, s apjához hasonlóan hosszú időn át ő is tőzsdeügynökként dolgozott. Munkásságának
ihletője, Adam Smith A nemzetek gazdagsága című könyve először 1799-ben került kezébe. Első
jelentősebb írásait 1809-10-ben tette közzé, 1815 után pedig -- Gloucestershire-i birtokára
visszavonulva -- idejét szinte kizárólag a politikai gazdaságtannal való foglalkozásnak szentelte.
Főműve, A politikai gazdaságtan és az adózás alapvelvei 1817-ben jelent meg. Ezután -- ahogy Paul
Samuelson írja: -- ”fél évszázadon át Ricardo szinte hipnózis alatt tartotta a közgazdászokat és az
államférfiakat.” Keynes megfogalmazásában: ugyanúgy hatalmába kerítette Angliát, mint amilyen
könyörtelenül a szent inkvizíció meghódította Spanyolországot.
Ricardo gondolatmenete szerint ”a pénzforgalom akkor a legtökéletesebb, ha egészében
papírpénzzel bonyolítják le, viszont a papírpénznek az értéke ugyanannyi, mint az aranyé, amelynek
képviselőjeként lép fel. A papír használata arany helyett a legdrágább anyagot a legolcsóbbal
helyettesíti és anélkül, hogy bárki is károsodna, lehetővé teszi az országnak, hogy az addig
pénzanyagként felhasznált aranyat nyersanyagok, szerszámok és élelmiszerek ellenében cserélje, ezek
révén pedig gazdagságát és jólétét növelje.” (Ricardo 1991: 248) Ricardo tehát az aranyhoz való
ragaszkodással együtt sem ellenzi a papírpénz használatát, csak biztosítani akarja a forgalomban

használt pénz értékállóságát. ”A papírpénz annak az elvnek az alapján van forgalomban, hogy a
papírpénz egész költsége pénzverési díjnak tekinthető. Nincs ugyan belső értéke, mégis, ha a
mennyiségét korlátozzuk, csereértéke ugyanakkora, mint vele egyenlő névértékű érméé vagy érményi
nemesfémé.” (Ricardo 1991: 243)
A pénzügyi rendszerrel kapcsolatos állásfoglalásai előtt Ricardo fontosnak tartotta a politikai
rendszer jellegének vizsgálatát is. Számára a tapasztalat azt mutatta, hogy ”nem volt még állam, sem
korlátlan papírpénzkibocsátási joggal felruházott bank, amely ne élt volna vissza ezzel a joggal. Éppen
ezért a papírpénz kibocsátását minden államban bizonyos korlátozásnak és ellenőrzésnek kellene
alávetni és erre semmi sem látszik alkalmasabbnak, mint az, hogy a papírpénz kibocsátóit arra
kötelezik, hogy jegyeiket beváltsák aranyérmére vagy rúdaranyra.” (Ricardo 1991: 245) Az állami
szervekkel és a monopóliumokkal szembeni bizalmatlanság visszaköszönt a későbbi évszázadok
liberális (és neoliberális) közgazdászainak munkásságában.
Ricardo a liberális irányzat szószólója volt; ők szorgalmazták a font sterling aranyalapra helyezését.
Mivel azonban 1823-ban elhunyt, nem érhette meg elveinek végső győzelmét, amely az 1844. évi
Banktörvény elfogadásával következett be. Ez a törvény szervezetileg elkülönítette egymástól a Bank
pénzkibocsátással és hitelezéssel foglalkozó részlegeit, követve az állami és magánjellegű
tevékenységek elhatárolásának elvét. A Kibocsátási Osztálynak 14 millió fontnyi fedezet nélküli
bankjegykibocsátási keretet szabtak meg, amelyen felül a legkisebb mennyiségű kibocsátott bankjegy
mögött is aranyfedezetnek kellett állnia. Ezzel Sir Robert Peel miniszterelnök egyfajta
kényszerzubbonyba bújtatta a Bankot, amit Walter Bagehot (The Economist) harminc évvel később
”öntöttvas-rendszernek” nevezett.
Az így létrejött rendszer nyilvánvalóan egy arany-papír monetáris standardot jelentett, a
törvény azonban biztosítani akarta, hogy a vegyes monetáris standard a gyakorlatban a tisztán
fémalapú monetáris rendszerhez hasonlóan működjék. Ez a törekvés illúziónak bizonyult. Az 1847-es,
1857-es és 1866-os pénzügyi válságok során a Banktörvényt felfüggesztették annak érdekében, hogy
az Angol Bank a többi bankot megfelelő mennyiségű hitellel tudja ellátni, túllépve a fedezetlen
bankjegykibocsátás törvény által megszabott keretét.
A kereskedelmi bankok a Banktörvény időnkénti felfüggesztésétől függetlenül is messze
eltávolodtak annak szellemétől. Ügyfeleiknek jóval több hitelt nyújtottak, mint amennyit a
birtokukban levő jegybankpénz, érme és aranyrúd-készlet elvileg megengedett volna. A bankrendszer
tehát pénzteremtő képességgel rendelkezett, ami az évszázad egészét tekintve a tényleges
pénzmennyiség hatalmas növekedését eredményezte. Az 1800-as évek kezdetén a bankjegyek és látra
szóló betétek Európa teljes monetáris arany- és ezüstkészletének kevesebb mint felét tették ki, az első
világháború előtti években viszont már csaknem kilencszer annyi bankjegy és betét létezett, mint
használatban levő fémpénz. A hitelpénz-teremtés gyakorlatának kialakulása nemcsak az Angol Bank
hatalmát növelte meg, hanem a kormányét is, amelynek hitelfelvételi lehetőségei így jelentősen
kibővültek.
Az ortodox felfogás képviselői azt remélték, hogy az Angol Banknak a stabil sterling-arany
paritás fenntartásáért vállalt nemzetközi kötelezettsége lehet az inflációs finanszírozás gátja. Egy
univerzális egyensúlyi mechanizmus körvonalai rajzolódtak tehát ki. Ugyanúgy, ahogy Ricardo szerint
az aranytermelés ingadozása alkalmas az egyensúly fenntartására a nemzetgazdaságon belül, a
nemzetközi gazdaságban -- az úgynevezett aranypont-automatizmuson keresztül -- az aranykivitel és -
behozatal teremthet egyensúlyt.
A rendszer tényleges működésében az efféle politikamentes automatizmusok csak alárendelt
szerepet játszhattak. Az aranystandard bevezetése, illetve az ezzel kapcsolatos többi törvény
meghozatala nemcsak gazdasági, de politikai következményekkel is járt Angliában, mégpedig a
pártrendszer egészét illetően. Sir Robert Peel, aki a Ricardo szellemiségét megtestesítő törvényeket
bevezette, konzervatív politikus volt; két alkalommal töltötte be a miniszterelnöki tisztséget (1834-35
és 1841-46). Második hivatali idejére esett a Banktörvény elfogadása és a gabonavámok eltörlése,
aminek következtében ő és követői kénytelenek voltak elhagyni a -- korábban általa megreformált és
új névre keresztelt -- Konzervatív Pártot. Úgy gondolta, hogy a konzervatívoknak el kell fogadniuk a
reformok szükséges mértékét, és ehhez a középosztályban is támogatást kell szerezniük. Pártja
többsége azonban nem támogatta reformjait, a szabadkereskedelem korszakát megnyitó
Gabonatörvény pedig a szakadás közvetlen okává vált. Peel és követői egy harmadik pártot alakítottak

a liberálisok és a konzervatívok között, majd többségük -- köztük a későbbi sokszoros miniszterelnök
Gladstone is -- csatlakozott a Liberális Párthoz.
Az alkotmányosság és az aranystandard elfogadása a XIX. századi civilizációhoz való tartozás
legfőbb szimbólumaivá váltak. Politikai, illetve gazdasági értelemben ezek voltak azok a liberális
intézmények, amelyek irányában a korszak progresszív politikusai a társadalmi haladást elképzelték. A
liberális politikai erőknek, illetve más felvilágosult reformereknek mindenütt döntő szerepük volt
abban, hogy országaik -- a politikai és a gazdasági szabadság eszményét követve -- bevezették az
alkotmányosság kereteit és a valutastabilitást biztosító reformokat, amelyektől a nemzetközi
kereskedelem dinamikus bővülését várták.
Európa vezető államai 1865-től kezdve több konferenciát is tartottak a nemzetközi
pénzügyekről és a nemesfémek szerepéről. Bár az egyes kormányok egyre-másra deklarálták valutáik
aranyparitását, a valóságban a különböző országok igen nagy változatosságot mutattak atekintetben,
hogy a belső pénzforgalom és a tartalékolás céljaira milyen arányban használtak aranyat, illetve más
eszközöket. Az 1880-as évektől szinte kizárólag aranyat használt mindkét területen Anglia,
Németország, Franciaország és az Egyesült Államok. A belső pénzforgalomban nagyrészt aranyat, a
tartalékolásra viszont inkább devizát használt Oroszország, Ausztrália, Dél-Afrika és Egyiptom.
Aranyban tartalékolt, de a belső forgalomban többféle fémet és papírt is használt Belgium és Svájc.
Mindkét területen távol maradt a tiszta aranystandardtól Ausztria-Magyarország, Japán, Hollandia, a
skandináv országok és több brit gyarmat is. Kizárólag devizában tartalékoltak a latin-amerikai
országok, valamint India és a Fülöp-szigetek is. (Eichengreen 1996: 21)
Az Egyesült Államok gyakorlatilag 1879-ben csatlakozott az aranystandardhoz, a
polgárháború (1861-1865) finanszírozása idején nagy mennyiségben kibocsátott zöldhasú bankjegyek
aranyra válthatóságának deklarálásával. Az aranystandard politikai támaszát itt az északi vezetés alatt
álló, az ipari termelők és a pénzvilág meghatározó köreit (elsősorban a Morgan-birodalmat) képviselő
Republikánus Párt képviselte. Az ezüst megtartása mellett főként a farmerek kardoskodtak, akiknek
törekvéseit az újabb nyugati ezüstlelőhelyek feltárása után a bányászok is támogatták. A populista
William Jennings Bryan, aki három alkalommal volt a Demokrata Párt elnökjelöltje, Jézusra és a
Bibliára hivatkozott az arany elleni kirohanásaiban. Bryannek azonban egyszer sem sikerült győznie, s
az ezüstpénz-verés szabadságára irányuló kezdeményezés vereséget szenvedett. A Republikánus Párt a
progresszív irányzat kiválásáig (1912) az amerikai politikai rendszer hegemón pártja maradt.
A másik felemelkedő gazdasági nagyhatalom, Japán hosszú időn keresztül trimetallista
rendszert működtetett (arany, ezüst és réz használatával). Erre sajátos térbeli struktúra is jellemző volt,
kifejezve a szigetországon belüli földrajzi munkamegosztást, valamint Japán nemzetközi gazdaságba
való billeszkedésének kapcsolódási irányait. Japán először a -- restaurációként és forradalomként is
aposztrofált -- Meidzsi-reformok keretében tett kísérletet az aranyvalutarendszerbe való
bekapcsolódásra (1868), amely azonban néhány év után kudarccal végződött. A nem sokkal későbbi
második kísérlet már eredménnyel járt, s így Japán is csatlakozhatott a gazdasági és politikai
értelemben egyaránt rivalizáló nagyhatalmak csoportjához.
A századfordulón kiéleződött imperialista versengés katonai összecsapáshoz vezetett a
nagyhatalmak között. A háború kitörése maga alá temette a haladás XIX. századi eszményét és a
klasszikus liberalizmust egyaránt. Innentől fogva az iparosodott országokban a szociáldemokrata
pártok kerültek a progresszív politika vezető pozíciójába, még akkor is, ha többségük a háború alatt
kapitulált a militarizmus előtt, és elfogadta az imperialista rivalizálás adta kereteket.
2.2. Keynes és az aranystandard helyreállítása
Az első világháború kitörése elkerülhetetlenné tette az aranystandard felfüggesztését, a háború utáni
helyreállítási kísérlet pedig nem várt akadályokba ütközött. Az új helyzet értelmezésében úttörő
szerepet játszott John Maynard Keynes, akinek elméletei és elemzései egyben kiindulópontot
jelentettek a második világháború utáni nemzetközi pénzügyi rendszer megalkotásához. Keynes
liberális gondolkodó volt, de olyan liberális, aki szembe tudott nézni azzal a körülménnyel, hogy a
XIX. század liberális elvei a XX. században már nem voltak képviselhetők, jelentős korrekcióra
szorultak. A laissez-faire-t, amelynek bukását sokan még a harmincas évek világgazdasági válsága
során sem ismerték el, ő már 1926-ban elbúcsúztatta.

Keynes nem közgazdasági, hanem matematika szakon kezdte annak idején az egyetemet. A
közgazdaságtannal viszonylag későn kezdett foglalkozni. Végül is a háború alatti pénzügyi szervező
munka során gondolkodott el a gazdasági folyamatok és a társadalmi együttélés összefüggésein.
Onnantól kezdve gazdasági témájú írásaiban egyre csökkent a matematikai módszertan szerepe, és
egyre nőtt a politikai vonatkozások nyílt elemzése. Több hullámban (1919, 1925, 1930) erősödött föl
közéleti szerepvállalása, míg végül -- a második világháború alatt -- lényegében politikus lett: Nagy-
Britannia elsőszámú gazdasági diplomatája.
Az 1944-ben kicsúcsosodó diplomáciai tevékenységhez vezető út első mérföldköve A
békeszerződés gazdasági következményei (1919) című kötet, amelyben Keynes megsemmisítő
bírálatban részesítette a párizs környéki békék gazdasági és politikai koncepcióját. Ez a mű nemcsak
azzal érdemelte ki a kortársak figyelmét és az utódok tiszteletét, hogy bebizonyította a vesztesekre
kiszabott jóvátétel teljesíthetetlenségét, de azzal is, hogy újszerű módon elemezte a háború előtti
gazdasági rendet is. A katonai eszközökkel viselt háborút a kereskedelmi háborúból származtatta, ez
utóbbit pedig az egyenlőtlen fejlődés mechanizmusaira vezette vissza. A háború utáni gazdaságok
konszolidálása érdekében elengedhetetlennek tartotta a háborús adósságok eltörlését, ami önmagában
is szentségtörésnek számított a bankvilág szemében.
Az 1920-as éveket a nemzetközi pénzügyek terén döntően az a törekvés jellemezte, hogy a
központi és magánbankárok vezetésével az iparosodott világ egészében helyreállítsák az 1914 előtti
liberális nemzetközi monetáris és finanszírozási viszonyokat. A pénzügyi közösség számára ez saját
hatalmi pozíciójának megszilárdítását is jelentette volna. Az 1920-as brüsszeli, majd az 1922-es
genovai nemzetközi konferenciákon (utóbbin Keynes különféle sajtótermékek gazdasági szakírójaként
vett részt) ezek a bankárok kezdeményezték a költségvetések kiegyensúlyozásához, a központi bankok
függetlenségéhez, a tőkemozgások szabadságához, és mindenek fölött a nemzetközi aranystandardhoz
való visszatérést. Ezt a kezdeményezést a háború utáni világ két legerősebb bankárközössége: a
londoni és a new yorki vezette. Egymással szorosan együttműködve nagyösszegű hiteleket kínáltak
azoknak a kormányoknak, amelyek késznek mutatkoztak ezen intézkedések meghozatalára. A 20-as
évek közepén már valóban úgy látszott, hogy a nemzetközi aranystandardot sikeresen feltámasztották,
és életre tudták kelteni a magánhitelezés nemzetközi gyakorlatát is.
Ezek a restaurációs kísérletek szűk körű, de határozott intellektuális ellenzékkel, valamint
széleskörű, de gyenge társadalmi ellenállással találták magukat szembe. Keynes az ellenzők közé
tartozott; érveit először a Tract on Monetary Reform (Értekezés a pénzreformról, 1923) című
könyvében fejtette ki rendszerezett formában. Ez volt az első olyan közgazdaságtudományi mű, amely
higgadtan és részletesen magyarázta el, miért nem felel meg a huszadik század követelményeinek az
aranystandard, és miért kell más megoldást találni az árstabilitás biztosítására. Keynes az
aranystandardot eleve elveszettnek látta, és tisztában volt azzal is, hogy az Egyesült Államok egyre
jelentősebb mértékben részesedik a világ aranykészleteiből és ipari termeléséből, ami egyúttal az USA
nemzetközi pozíciójának felértékelődésével is járt. Ezért Keynes számára az igazi kérdés az volt, hogy
a rögzített dollárparitást (és ezen keresztül az aranyparitást), vagy pedig a belső árstabilitást válasszáke.
Mindenképpen az utóbbit részesítette előnyben, és ezért azt a megoldást javasolta, hogy a központi
bank heti rendszerességgel határozza meg a font árfolyamát. Ez kibővítette volna a Bank monetáris
eszköztárát, és egy valóban nagyhatalmú irányító központtá fejleszthette volna az intézményt.
A konzervatívok természetesen felháborodtak, és a legtöbb liberális is szentségtörésnek vélte
Keynes javaslatát. Már akkor előkerült az a vád, amellyel később a keynesiánusokat leggyakrabban
támadni szokták, miszerint megoldásaik elszabadítanák az inflációt. A keynesiánusok azok, akik
számára a növekedés sokkal fontosabb, mint az árstabilitás, és az előbbi ”hajszolása” során hajlandók
könnyelműen feláldozni az utóbbit -- szól a gyakori ítélet.
Tény, hogy a húszas évek fő problémája a munkanélküliség volt, amely a háború előttihez
képest igen magas szinten állandósult: a húszas években mindvégig egy és másfél millió fő között
mozgott Angliában. Ez azért is súlyos rendellenességnek tűnt, mert időközben például az Egyesült
Államok gazdasága folyamatos prosperitást mutatott. A munkanélküliséget (és nem a növekedést,
amely akkor még nem volt önálló közgazdasági probléma) Keynes valóban súlyosabb problémának
tartotta, mint az inflációt, ez azonban nem jelentette azt, hogy lemondott volna az árstabilitásról,
amelyben a társadalmi rend stabilitásának fő garanciáját is látta.

A valutarendszer sorsának eldöntésében végül csak korlátozott szerepe volt a szakmai érveknek; a
végső szót a politikusok mondták ki és fogadtatták el keresetlen eszközökkel a társadalommal. A
húszas évek gazdaságtörténetének egyik kutatója szerint az 1925-26-os eseménysorozat ”egy nem
teljesen racionális kísérlet volt a háború előtti londoni aranystandard hatalmának és dicsőségének
helyreállítására” (Pollard 1970: 2) A visszatérési javaslat, amelyet az 1924-es választások nyomán
hivatalba lépett konzervatív kormány képviselt, a közvélemény részéről általános támogatottságot
élvezett. A szakértők és a politikusok úgy gondolták, hogy nincs alternatíva. Kevés kivétellel; ezek
közé tartozott Keynes, aki viszont nem a brit birodalomhoz fűződő érzelmeiből, hanem racionális
számításokból indult ki. Érvei mellé azonban nem tudott felvonultatni megfelelő politikai támogatást.
A laissez-faire és a szabad kereskedelem rendszerének legfőbb politikai támaszát a brit
Liberális Párt jelentette. Ez volt az a politikai erő, amely a brit birodalmat az angol gazdasági hatalom
fénykorában hegemón pártként kormányozta. E korszak nemzetközi rendszerének pénzügyi bázisát az
aranystandard képezte, amely lehetővé tette a szabadkereskedelem kiterjesztését. A felzárkózó ipari
hatalmak nyomása azonban a vámfalak újbóli kialakulását eredményezte; szabályos gazdasági
hadviselés alakult ki, majd az első világháború kitörése az aranystandard felfüggesztését is
elkerülhetetlenné tette. Mindez -- kiegészülve az ír válság akuttá válásával -- megrendítette a Liberális
Párt hegemón pozícióját, és az 1920-as évek elején a párt kettészakadását eredményezte. Az ír
önkormányzatot (Home Rule) ellenző liberális unionistákat, akik már 1886-ban csatlakoztak a
konzervatívokhoz, az első világháború után újabb átállók követték (köztük például Winston Churchill
későbbi pénzügyminiszter és kétszeres miniszterelnök). A Liberális Párt nem tudta felvenni a versenyt
a Konzervatív Párt imperializmusával, s a harmincas évek közepére támogatottsága jelentéktelenné
zsugorodott.
1924 végétől egészen 1929-ig a konzervatív párt kormányozta Angliát. Jelentős parlamenti
fölényük volt, miniszterelnökként pedig az a Stanley Baldwin vezette őket, aki saját vállalkozásai
alapján jól kellett, hogy ismerje a gazdasági folyamatokat. Baldwin úgy gondolta, hogy különösebb
problémák nélkül helyre lehet állítani a viktóriánus aranykor gazdasági megoldásait. A védővámok
gondolatát elvetette, a további szociális reformokról pedig az adófizetők pénzének megtakarítására
hivatkozva mondott le.
A konzervatívok el voltak szánva arra, hogy helyreállítsák Nagy-Britannia háború előtti
világpolitikai szerepét, amihez vissza kellett térni a korábbi pénzrendszerhez, az aranystandardhoz.
Még a munkáspárti kormány létrehozott egy neves közgazdászokból álló bizottságot (Lord Bradbury,
Gaspard Farrer, Sir Otto Niemeyer és Arthur Pigou részvételével) a probléma elemzésére, s a bizottság
arra a következtetésre jutott, hogy a visszatérés veszélyekkel nem, viszont annál több előnnyel jár. A
konzervatívok 1925-ben úgy látták, hogy erre megérett a helyzet, és Winston Churchill
pénzügyminiszter vezetésével el is indították a kényes műveletet.
Churchill 1925 márciusában vacsorára hívta a visszatérést pártoló és ellenző oldalak két-két
képviselőjét. A támogatókat Bradbury és Niemeyer, az ellenzőket Keynes és Reginald McKenna volt
pénzügyminiszter képviselték. Keynes és McKenna elsősorban azt hangsúlyozták, hogy a háború után
a brit árak nem estek eléggé ahhoz, hogy a font sterling korábbi árfolyamához való visszatérést
lehetővé tegyék. Az arany árának 4,86 dolláros árfolyamon való helyreállítása tíz százalékkal
túlértékelné a fontot, ami a nominális bérek tíz százalékos csökkentését követelné meg. Bradbury és
Niemeyer azzal válaszoltak, hogy csakis a régi árfolyam vetne véget a fennálló állapotoknak, amit
szerintük a mesterségesen és indokolatlanul magasan tartott reálbérek jellemeztek. A beszélgetés
végén McKenna beadta a derekát, de megjegyezte: ”Nincs menekvés, vissza kell térniük, de az út a
pokolba vezet.” (Skidelsky 1992)
Keynes kitartott álláspontja mellett. Olyannyira, hogy rövidesen közreadott három tanulmányt
a kormány valutapolitikája ellen. Az elemzéshez végső soron a ”Békeszerződés”-ben kidolgozott
elméleti nóvumok szolgáltatták az alapot. A három tanulmányból állt össze aztán a ”Békeszerződés”-
re rímelő, rövidebb kötet The Economic Consequences of Mr. Churchill (Churchill úr gazdasági
következményei, 1925) címmel. Ebben Keynes kifejtette érveit az aranystandardhoz való visszatérés
ellen. Világosan elmagyarázta, hogy a font sterling korábbi aranyparitásának helyreállítása -- az ipar
versenyképességének megóvása érdekében -- maga után vonná a brit dolgozók nominális bérének
csökkentését, ami beláthatatlan társadalmi konfliktusokhoz vezetne. Egy kicsivel alacsonyabb
árfolyam (4,40 dollár) már nem járt volna ilyen súlyos következményekkel a brit textiliparra,
hajógyártásra, és legfőképpen a bányászatra nézve.

A szénbányászat helyztete nemcsak belső okok miatt mutatkozott súlyosnak. Miután ugyanis a
német Ruhr-vidék bányái 1924-től ismét termelni kezdtek, a szén világpiaci ára jelentősen csökkent.
Hogy ezt a kiéleződő versenyt állni tudják, a brit széntermelő vállalatok tulajdonosai egy hárompontos
programot hirdettek meg. Hosszabb munkaidőt akartak bevezetni a bányákban, meg akarták szüntetni
a minimálbért, és csökkenteni akarták a béreket minden dolgozó számára. A Királyi Bizottság
egyetértett a bércsökkentés szükségességével. A bányászok tiltakoztak, és sztrájkot hirdettek. 1926.
május 4-én a közlekedési, nyomdaipari, vas- és acélipari, villamos- és gázipari dolgozók, valamint az
építőipariak többsége csatlakozott a bányászokhoz. Az általános sztrájk kilenc napig tartott, miközben
általános anarchia fenyegette az országot. A kormány azonban keményen lépett fel, és nem egy
esetben szigorúan megtorolta a sztrájk szervezését. A bányászok még több hónapon át folytatták a
munkabeszüntetést, ám végül ők sem kerülhették el a vereséget.
Keynes nem egyszerűen mint tudós maradt magára a vitában; ”ha nem értettek egyet vele,
nemcsak azért volt, mert igazságainak szellemi színvonalához nem tudtak felnőni, hanem azért, mert
nem akarták követni azokat, mivel érdekeik, prioritásaik és céljaik egészen különböztek Keynesétől, és
az igazat megvallva a brit lakosság nagy többségéétől is.” (Pollard 1970: 12) A britek többsége
érdekelt volt az ország ipari bázisának és exporképességének erősítésében. Az ipari termelést nehéz
helyzetbe hozó monetáris döntések azonban közvetve az aranystandard támogatóit is kedvezőtlenül
érintették, az ipar lerombolásával valójában a bankárok saját maguk alatt is vágták a fát.
Rövidlátásukra jellemző volt például az is, hogy még csak nem is fontolgatták a döntéseik nyomán
munkanélkülivé válók kárpótlását.
Keynes kiállását nem valamiféle osztályszolidaritás motiválta. Nem állítható, hogy bármiféle
vonzódást érzett volna a munkásosztályhoz. Elizabeth Johnson történész például azt hangsúlyozza,
hogy az 1926-os általános sztrájk idején Keynes csak azért szimpatizált a bányászokkal, mert az előző
évben visszaállított aranystandard áldozatainak tekintette őket. Számára az igazságtalanság kimerült
annyiban, hogy a konzervatívok bornírt politikája következtében a munkanélküliség jóval nagyobb
volt a kelleténél.
Keynes érvelését tehát -- a jóvátétel körüli polémiához hasonlóan -- megint csak rövid úton
igazolta a történelem. A konfliktusból ugyan győztesen került ki a konzervatív kormány, ám Keynes
és követői szerint maga a konfliktus volt értelmetlen. Ezt, vagyis a háború előtti pénzügyi rend
visszaállításának a lehetetlenségét nem sokkal később az aranyparitásoknak a 30-as években történő
sorozatos felmondása igazolta, valamint az is, hogy a 20-as évek második felében a brit ipar szemmel
láthatóan lassabban fejlődött, mint a rivális országoké (ennek persze több oka is volt, de a
valutaárfolyam középtávon mindenképpen az egyik legfontosabbnak számított). Keynes dühe azonban
elsősorban Churchill tanácsadóira irányult, és nem magára a pénzügyminiszterre. Személye iránt
tiszteletet érzett, amit néhány évvel később Churchill A világválság című művéről írott recenziói (1927
és 1929) is megmutattak.
Érdekes módon a Munkáspárt, amely fokozatosan kiszorította a politika porondjáról a
liberálisokat, nem mutatott sok hajlandóságot a nemzetközi pénzügyi rendszer reformjára. Philip
Snowden, az 1924-es munkáspárti kormány pénzügyminisztere mániákusan ragaszkodott az
aranystandardhoz. Az adott helyzetben azonban vagy az aranystandardról, vagy a szociálpolitikai
elvekről kellett volna lemondania. Mivel egyiket sem tette, a Munkáspártnak távoznia kellett a
hatalomból, mint ahogy távozniuk kellett a szociáldemokratáknak 1923-ban az osztrák, 1926-ban a
belga és a francia, 1931-ben pedig a német kormányból. Az utánuk jövők lemondtak a szociálpolitikai
elvekről, a hamarosan elmélyülő világgazdasági válság sodrában azonban hamarosan lemondtak az
aranystandardról is.
2.3. A világgazdasági válság hatása
A húszas évek folyamán minden jelentősebb ipari ország helyreállította nemzeti valutájának
aranyparitását. A restauráció azonban nem volt hosszú életű. 1929 őszétől kezdve minden korábbit
felülmúló gazdasági válság bontakozott ki. Az első és leglátványosabb összeomlás az Egyesült
Államokban, a Wall Streeten következett be, s azután ez rántotta magával a többi nemzetgazdaságot
is. Mint ahogy az az első világháború után történt, a feszültségek és a veszteségek ezúttal is a
gazdasági nacionalizmus felé lökték a kormányokat. A válság következményeként az egyes országok
kormányai egymás után jelentették be az aranystandardról való letérést. Kezdetét vette a versengő

valutaleértékelés, amelynek során az egyes országok a nemzeti valuta leértékelése útján próbáltak
versenyelőnyhöz jutni a nemzetközi piacokon. Mivel azonban ez a gyakorlat tömegessé vált, az ideigóráig
megszerzett versenyelőny hamar semmivé vált, s a kérdés már csak az volt, hogy a kormányok
milyen úton-módon tudják a nemzetközi kereskedelem összeomlásából fakadó veszteségeket
elviseltetni a dolgozó osztályokkal.
A tőzsdei árfolyamok zuhanását követő három év válsága teljességgel romba döntötte az egyes
országok pénzügyi rendszereit, csakúgy, mint a nemzetközi pénzügyi kapcsolatokat. A nemzetközi
hitelezéshez szükséges bizalom már az 1929-es new yorki tőzsdekrach után gyorsan olvadni kezdett, a
kialakuló depresszió, a háborús jóvátétellel és adósságokkal kapcsolatos mizéria, valamint az általános
fizetési egyensúlytalanságok végképp szétzilálták a nemzetközi pénzügyi kapcsolatokat. Hogy
mentsék, ami menthető, a fejlett országok bankárai 1930-ban létrehozták a Nemzetközi Fizetések
Bankját (Bank for International Settlements, BIS), hogy az erősítse a központi bankok közötti
együttműködést, és depolitizálja az adósságokat és a jóvátételi fizetéseket.
Az ad hoc kormányzati intézkedések azonban nem akadályozhatta már meg a piaci bizalom
teljes összeomlását, ami 1931-ben következett be. Az év közepén a kibontakozó tőkemenekítés és a
hosszú távú amerikai hitelezés elakadása az átváltási korlátozások bevezetésére kényszerítette
Németországot és Ausztriát. A döntő fordulatot az jelentette, amikor a spekulációs nyomás
következtében Anglia lemondott az aranystandardról. Amikor Ramsay MacDonald miniszterelnök
1931 szeptemberében -- az ellentétes értelmű nyilatkozatok sorozata után -- hirtelelen bejelentette a
font sterling aranyparitásának megszüntetését, egy munkáspárti politikus megjegyezte: ”Senki sem
mondta, hogy mi ezt megtehetjük.” E kijelentés jól illusztrálja, hogy a szocialisták mennyire magától
értetődőnek tekintették az aranystandard létét, és mennyire elképzelhetetlennek egy másfajta pénzügyi
rendszer bevezetését. Ez utóbbi elkerülhetetlensége azonban egyre inkább világossá vált. Az 1931-es
év végére ugyanis az egész, 1914 előtti mintára újjáépített nemzetközi monetáris és finanszírozási
rendszer romokban hevert.
Az aranystandard halála egyben a liberalizmus nemzetközi gazdasági szerepének válságát is jelentette.
Az 1931-es pénzügyi válság jelentősége nemcsak abban állt, hogy a nemzetközi tőkepiacok
összeomlottak és a kormányok lemondtak az aranystandardról, hanem abban is, hogy a pénzügyek
terén a liberális tradícióval való szakítás kezdetét is jelezte. Azok a központi és magánbankárok,
akik a 20-as évek pénzügypolitikáját meghatározták, egyre inkább háttérbe szorultak. A pénzügyi
irányítás fokozatosan egy új koalíció kezébe ment át, amelyben jelen voltak az ipar vezető
személyiségei, a munka világának képviselői, valamint a keynesi szellemiségű állami tisztviselők.
Szemben a korábbi elképzeléssel, amely a belföldi pénzügyekben a laissez-faire elvét tartotta
követendőnek, a nemzetközi gazdaságban pedig az ”objektív” játékszabályokhoz való maradéktalan
lojalitást, az új koalíció a belföldi és nemzetközi pénzügyi döntéseket alá kívánta rendelni általánosabb
politikai és gazdasági céloknak.
A klasszikus liberalizmus szellemiségével való szakítás nem volt előzmények nélküli. A
munkaügyi kérdésekben és a nemzetközi kereskedelem terén a liberális elveket már az 1870-es évektől
erősödő kihívás érte. Ez a fajta kihívás a nemzetközi pénzügyek terén lényegesen később jelentkezett,
ami részben az intézmények komplexitásával, technikai részleteinek nehezebb megérthetőségével
magyarázható. A rendszer politikai átláthatósága igen alacsony fokú volt, s emiatt a bankári logika és a
liberális felfogás társadalmi támogatottsága egészen az 1931-es válságig nem rendült meg.
A 30-as években a liberalizmustól való eltávolodás egyik legfontosabb mozzanata a
tőkeáramlás egyre erősödő korlátozása volt. Példák már korábban is voltak erre (Franciaország és
Németország az első világháború előtt gyakran korlátozta a tőkeexportot a külföldi értékpapírok
forgalmazásának szabályozása útján, sőt Anglia és az Egyesült Államok is élt különböző szabályozási
megoldásokkal), a korlátozások általános és tartós jellege azonban egyértelműen újdonságot jelentett.
A korábban csak ritkán, és főként külpolitikai megfontolásból alkalmazott eszközök (ellenséges ország
tőkepiaci belépésének megakadályozása stb.) egyre inkább egy általános, intervencionista gazdasági
stratégia állandó elemeiként jelentek meg
Nem meglepő, hogy elsőként azok az országok vezették be a tőkeáramlás átfogó
szabályozását, amelyek más területeken is szembefordultak a liberális gyakorlattal. A súlyos gazdasági
válsággal küzdve mind Németország, mind Japán kormányai alkalmazni kezdtek olyan rendhagyó
pénzügyi megoldásokat, mint a deficitfinanszírozás vagy az aktív monetáris politika. Az évtized

folyamán erősödő militarizálódás pedig még határozottabban affelé terelte őket, hogy a belföldi
pénzügyi rendszerbe közvetlenül beavatkozva kíséreljék meg a nemzetgazdasági fejlődés
meggyorsítását. Ennek hiányában a spekulatív tőkemozgások mind a makroökonómiai szabályozást,
mind az államilag irányított pénzügyi tervezést alááshatták volna.
Az ortodox gazdaságpolitikai felfogástól sokkal lassabban és kevésbé radikálisan fordultak el
azok az országok, amelyek nem küzdöttek súlyos fizetésimérleg-problémákkal, és amelyeknek
liberális politikai intézményei mélyebb gyökerekkel rendelkeztek. Svájc, Franciaország, Belgium és
Hollandia kormányai -- egyfajta ”aranyblokkot” alkotva -- igyekeztek fenntartani devizapiacaik
szabadságát, és viszonylag kevés korlátozást alkalmaztak a tőkemozgások terén. Az évtized második
felének devizaválsága azonban ezekben az országokban is változást hozott. Léon Blum 1936-ban
hatalomra került szocialista kormánya fokozatosan kiterjesztette a francia központi bank fölötti állami
ellenőrzést, és egy új kormányzati pénzügyi intézményt állított fel a közmunka-programok
finanszírozására. Két évvel később a francia kormány már komolyan fontolgatta az átváltási
korlátozások német mintára történő bevezetését, a belföldi gazdasági expanzió elősegítése érdekében.
Franciaország és az aranyblokk más országai azonban csak a második világháború időszakában
vezették be az átfogó pénzügyi tervezést és a tőkeáramlás ellenőrzését.
Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányai a német példánál lassabban, de a franciánál
határozottabban távolodtak el az ortodox liberális politikától. Az Egyesült Államokban a 30-as évek
elejének pénzügyi válsága a társadalmi-politikai koalíciók átrendeződésének katalizátorává vált. Így
nyerhette meg az 1932-es választásokat a Demokrata Párt, amely mögött megszilárdult a farmerek, a
szakszervezetek és a tőkeintenzív ágazatokban érdekelt üzleti csoportok szövetsége. Elnökük, Franklin
D. Roosevelt a new yorki pénzügyi közösséget, és különösen a Morgan-birodalmat tette felelőssé az
időszak gazdasági káoszáért.
Franklin Roosevelt elnök hivatalba lépése napján megkezdődött a monetáris és a
finanszírozási rendszer szigorú állami ellenőrzésének kiépítése. Néhány héttel később, 1933
áprilisában leválasztotta az Egyesült Államokat az aranystandardról, amit ”az úgynevezett nemzetközi
bankárok régi fétisei” közé sorolt. A monetáris politika irányítása a new yorki Federal Reserve
Banktól a washingtoni Pénzügyminisztériumhoz került, amely -- Henry Morgenthau vezetése alatt -- a
New Deal és az intervencionista gazdaságpolitika fellegvárává vált.
Roosevelt kormánya eleinte önmérsékletet tanusított a nemzetközi tőkemozgásokba való
beavatkozások terén, 1936-ra azonban -- döntően az Európából beáramló tőke inflációs hatásai miatt --
népszerűvé vált az átváltási korlátozások bevezetésének gondolata. Mivel a new yorki bankárok és
washingtoni szószólóik ellenezték a direkt beavatkozást, a Pénzügyminisztérium 1936 decemberétől a
beáramló tőke monetáris hatásainak sterilizálását, vagyis a kibocsátott pénzmennyiségnek a beáramló
tőkével arányos csökkentését kezdeményezte, valamint azt, hogy a brit kormánnyal egyeztetett módon,
de átváltási korlátozások nélkül próbálják meg mérsékelni a ”forró pénzek” instabilitást okozó
áramlását.
Addigra már a brit Pénzügyminisztérium is befolyása alá vonta a monetáris politikát. A
londoni City pénzemberei és az Angol Bank tisztviselői sokkal kevesebb hatalommal rendelkeztek,
mint a 20-as években. Az aranystandardról való letérés után a kormány hajlott arra, hogy a külső
fizetési egyenlegnél fontosabbnak tartsa belső gazdasági helyzet alakulását. A Pénzügyminisztérium
felügyelete alatt létrehoztak egy devizakiegyenlítési alapot (Exchange Equalization Account), hogy
gyors devizapiaci beavatkozásokkal ellensúlyozni tudják a rövidtávú aranymozgásoknak a belföldi
monetáris helyzetre gyakorolt hatásait. 1932 júniusában a font sterling védelme érdekében megtiltották
a külföldiek számára történő állami hitelezést. Bár ezt az intézkedést még abban az évben feloldották a
Nemzetközösség és a Birodalom hitelfelvevői körében, a londoni magánintézmények külföldi
hitelezését továbbra is szigorú ellenőrzés alatt tartották, és csak ”a brit ipar érdekeit szolgáló”
esetekben engedélyezték. Az ilyen drámai változások ellenére a brit Pénzügyminisztérium az évtized
végéig az ortodox elvek rabja maradt.
A pénzügyekről való gondolkodás változásának országonként különböző üteme ellenére újabb
kísérlet született arra, hogy a gazdasági fellendülést egy nemzetközi pénzügyi megállapodással is
elősegítsék. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország képviselői 1936-ban kötötték meg
azt a Háromoldalú Monetáris Egyezményt, amelynek célja az árfolyamingadozások csökkentése volt.
Az egyezményhez nem sokkal később csatlakozott Hollandia, Svájc és Belgium is, távol maradt

viszont Németország és Olaszország. Ez arra enged következtetni, hogy ekkoriban a hitelezői státusz
jelentette a nemzetközi monetáris együttműködésben való részvétel döntő motívumát. Mindenesetre --
ha késve is jött, -- az egyezmény működött. Véget vetett a versengő valutaleértékelésnek, amelynek
során az egyes kormányok nemzeti valutájuk leértékelésével próbáltak versenyelőnyhöz jutni a
nemzetközi piacokon, éppen hogy a nemzetközi kereskedelmet, a stabil, kalkulálható értékviszonyokat
zilálva szét a sorozatos leértékelések által. 1937-ben, amikor nagy nyomás nehezedett az USA
dollárra, a Roosevelt-kormány -- korábbi gyakorlatával ellentétben -- nem értékelt le, hanem nyíltpiaci
beavatkozással segítette elő a nemzetközi stabilitás megőrzését.
Harry Magdoff és Paul Sweezy megfigyelése szerint a két világháború közötti időszakban öt
monetáris és kereskedelmi zóna alakult ki a világgazdaságban: a sterling-, a dollár-, az arany- és a
yenblokk, valamint a közép-európai övezet Németország dominanciájával. Az 1936-os megállapodás
az első három közötti összefogást jelentette, és egyben előrevetítette a második világháborúban
kialakult katonai szövetségek összetételét is.
2.4. Bretton Woods
Mind az Egyesült Államokban, mind Nagy-Britanniában a második világháború jelentette a döntő
lökést az ortodox pénzügyi gondolkodással való leszámoláshoz. A háború megmutatta az átváltási
korlátokban, valamint a belföldi pénzügyi beavatkozás különböző formáiban rejlő lehetőségeket. A
hadbalépés az USA Pénzügyminisztériumának vezetőit az új békerend megtervezésére, kreatív és
ambíciózus törekvések megfogalmazására ösztönözte. Morgenthau kijelentette, hogy a háború után
meg fogják valósítani ”a New Dealt a nemzetközi gazdaságban”. Meg fogják törni a bankárok belföldi
és nemzetközi hatalmát, ”hogy a világ pénzügyi központját Londonból és a Wall Streetről az Egyesült
Államok Pénzügyminisztériumába költöztessék, és hogy a nemzetközi pénzügyek terén új alapokra
helyezzék a nemzetek közötti kapcsolatokat.” Az előkészítő munka irányítására Morgenthau azt a
Harry Dexter White-ot kérte fel, aki már 1933-ban megírt doktori disszertációjában is megkérdőjelezte
a liberális nemzetközi pénzügyi rend alapjait, 1937-re pedig egyértelműen a keynesi közgazdaságtan
követőjének számított.
Londonban a háború kitörése után maga Keynes irányította a nemzetközi monetáris és
hitelkapcsolatokkal összefüggő döntéseket. A háborús helyzet nemcsak az átváltási korlátozások
bevezetését tette szükségessé, de előidézte az elméleti közgazdászoknak a kormányhivatalokba való
beáramlását is. Többségük akkor már aktivista, intervencionista elveket követett, támogatva Keynest,
akinek fő feladata az amerikai hitelekről és a háború utáni nemzetközi gazdasági rendről folyó
tárgyalások irányítása lett. Keynes, aki már a húszas években is érdeklődéssel figyelte a német
Hjalmar Schacht tevékenységét, 1941-42 folyamán is elsősorban a német típusú intervenció követését
javasolta a háború utáni korszakra, kijelentve, hogy ”a tőkemozgások korlátozásának -- mind befelé,
mind kifelé, -- a háború utáni rendszer állandó vonásává kell válnia.”
Keynest eredetileg Harold Nicolson, a brit Tájékoztatásügyi Minisztérium szolgálatában álló
politikus és író, majd Lord Halifax washingtoni brit nagykövet kérte fel arra, válaszolja meg azokat az
ígérgetéseket, amelyeket a náci rádióállomások a háború utáni gazdasági rendről Európa-szerte
sugároztak. Keynes úgy nyilatkozott, hogy ”a német adások háromnegyede egészen kitűnő lenne, ha
Nagy-Britannia neve állna Németország, illetve a tengelyhatalmak neve helyett”. (Sampson 1984:89)
Ezután kezdett dolgozni egy lehetséges világgazdasági rend részletein, kiindulva abból, hogy a
monetáris és pénzügyi káosz elkerüléséhez globális kooperációra van szükség, az pedig feltételezné
mindenekelőtt a gazdasági hadviselés eszközeinek elvetését, a ”pénzügyi leszerelést”.
A háború utáni világgazdasági rend, és benne a pénzügyi kapcsolatok kialakítása alapvetően a
háború alatti angol-amerikai politikai együttműködés eredményeit tükrözte. 1941 augusztusában, az
új-fundlandi Placentia-öbölnél (Kanada) találkoztak Nagy-Britannia és az Egyesült Államok
kormányfői, hogy megfogalmazzák a háborúval kapcsolatos céljaikat, és kidolgozzák a háború utáni
világrend alapelveit. E célok nem egyszerűen a tengelyhatalmak legyôzését jelentették, hanem
elkötelezték -- ahogy akkor már nevezték: -- az Egyesült Nemzeteket az önrendelkezés, a
demokratikus önkormányzat, a szabad kereskedelem, a tengerek szabadsága, valamint az univerzális
béke és leszerelés mellett. A Roosevelt és Churchill által aláírt Atlanti Chartához tizennégy további, a
tengelyhatalmakkal szemben álló ország csatlakozott, köztük a Szovjetunió.

A koncepció elemei -- bár sok mindenben emlékeztettek Woodrow Wilson tizennégy pontjára
és szerencsétlen sorsú Népszövetségére, -- nem egyszerűen jelszavak voltak az államférfiak számára;
gyakorlati megvalósításuk elôkészületei még az évben, tulajdonképpen az USA hadbalépésével
egyidôben megkezdôdtek. A fegyverek elhallgatása után, 1945-ben formálisan is megalakult az
Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ), amelynek gazdasági feladatokkal megbízott szakosított
intézményeirôl (IMF, IBRD, ITO) már egy évvel korábban megállapodás született Bretton Woodsban
(USA), az Egyesült Nemzetek Monetáris és Finanszírozási Konferenciáján.
Az 1944. júliusi bretton woodsi világgazdasági konferenciához vezető előkészületeket már rögtön
Pearl Harbor után elindította Roosevelt elnök. Morgenthau 1941. december 14-én kérte fel helyettesét,
Harry White-ot, hogy dolgozza ki egy ”szövetségesek közötti stabilizációs alap” tervezetét. White
elképzelései minden fontosabb kérdésben összhangban voltak azokkal a törekvésekkel, amelyeket
egyidejűleg Keynes fogalmazott meg Londonban. Mindenekelőtt egyetértettek abban, hogy a
tervezett konferencia feladata megakadályozni a megelőző évtizedek végzetes gazdaságpolitikai
hibáinak megismétlődését.
Az első ilyen hiba az volt, hogy az első világháborút lezáró békeszerződésben Németországra
irreálisan nagy jóvátételt szabtak ki. Ennek következtében a GDP öt százalékára rúgó jóvátételt kellett
évente kisajtolnia gazdaságából. Németország kiszipolyozásának következménye a gazdaság és a
társadalom dezintegrálódása, és végső soron a fasizmus uralomra jutása volt. Keynes és White úgy
látták, hogy ezúttal el kell kerülni a tőkekivonást a legyőzött országok gazdaságából, sőt
kedvezményes tőkeinjekcióval kell elősegíteni a stabilizációt, az újjáépítést és a demokrácia
megszilárdulását. A finanszírozás progresszív elveinek gyakorlati alkalmazására új intézmény
létrehozását kezdeményezték; ez vezetett el a későbbi Világbank létrehozásához.
A másik alapvető hiba az aranystandardhoz való visszatérési kísérlet volt, és az, hogy amikor -
- a világválság idején -- végképp világossá vált e rendszer tarthatatlansága, a kormányok képtelenek
voltak együttműködni. Elszabotálták -- élen Roosevelt embereivel -- az 1933-ban összehívott londoni
világgazdasági konferenciát, és a megegyezés helyett inkább a nemzeti valuták versengő
leértékelésével kívántak előnyhöz jutni a nemzetközi piacokon. A háború alatt már egyetértés volt a
szakértők között arról, hogy a jövőben a versengő valutaleértékelést el kell kerülni, és egy közös
alapból kell lehetővé tenni a kiigazítási időszakok áthidalását azoknak, akik átmeneti fizetésimérlegproblémákkal
küzdenek. A monetáris politika új elveinek képviseletére és a szükséges összhang
megteremtésére kezdeményezték annak az intézménynek a felállítását, amelyet később Nemzetközi
Valutaalapnak hívtak.
A brit és az amerikai delegációk egyetértettek abban is, hogy fenn kell tartani a háború alatt
bevezetett átváltási korlátozásokat; mégpedig elsősorban azért, hogy a nemzetközi tőkemozgások ne
áshassák alá az új intervencionista jóléti államok gazdaságpolitikai autonómiáját. Alapvető szempont
volt a 30-as években kialakult makroökonómiai tervezés intézményeinek védelme, amely nélkül a
kormányok belföldi monetáris és adópolitikája talaját vesztette volna. Keynes különösen az
eladósodott országok esetében látta annak veszélyét, hogy a forráskiáramlás nemkívánatos
fizetésimérleg-korlátot állít a belföldi makrogazdasági célok megvalósítása elé. Nemcsak az
”abnormális”, tehát tisztán spekulációs célú pénzmozgásoktól tartott, hanem a tőke ”normális”, az
országok közötti kamatkülönbségek által orientált mozgásának destabilizáló hatásától is félt. Japán és
Németország példáján kimutatta, hogy az iparpolitikát és a makrogazdasági tervezés hatékonyságát
alááshatja, ha a megtakarítók és a hitelfelvevők beléphetnek külső pénzpiacokra.
Keynes és White egyaránt amellett érveltek, hogy a jóléti államot meg kell védeni a ”politikai
célú”, vagyis ”a szociális törvényhozás terheinek” elkerülhetősége által indukált tőkemenekítéstől.
Keynes így fogalmazott: ”Bizonyos, hogy aligha van olyan ország, amelyben a háború végeztével ne
kellene a vagyonosabb osztályok helyzetét és a magántulajdon kezelését érintő elszánt vitákra
számítanunk. Ha így van, mindig lesz jónéhány ember, aki pánikba esik, mert úgy gondolja, hogy
pillanatnyilag az egyik országban a baloldaliság foka magasabbnak ígérkezik, mint valahol másutt.”
Hasonlóképp White sem tartotta megengedhetőnek, hogy a tőkeáramlás ”az állam által kinyilvánított
nemzeti érdek ellenére működhessen”, még akkor sem, ha ehhez korlátozni kell ”a tulajdonjogokat
más országok népességének 5 vagy 10 százalékánál, akiknek elegendő vagyonuk vagy jövedelmük
van ahhoz, hogy egy részét külföldön fektessék be.”

A pénzügyi intézmények megtervezésénél tehát az alapkérdés az volt, hogy milyen
nemzetközi gazdasági rendbe ágyazódhat be az intervencionista jóléti állam. Az elgondolás szerint
ennek a követelménynek a liberális kereskedelmi rend megfelelt, a liberális pénzügyi rendszer
azonban nem. White például úgy fogalmazott, hogy ”az a feltételezés, miszerint a tőke akkor szolgál a
legjobban egy országot, ha olyan országokba áramolhat, ahol a legvonzóbb feltételeket kínálják neki,
csak olyan körülmények között érvényes, amelyek nem mindig állnak fenn.” Még Bertil Ohlin, a
liberális svéd közgazdász is úgy nyilatkozott 1936-ban, hogy ”döntő különbség van az ilyen
transzferek [tőkemozgások] és az áruk cseréjének funkciói között. Az utóbbi a prosperitás és a
gazdasági növekedés előfeltétele, az előbbi azonban nem.” (Helleiner 1994:37)
A bretton woodsi tárgyalófelek -- élen az USA pénzügyi vezetésével -- nyíltan ellenezték az
1931 előtt létezett nyílt, liberális nemzetközi gazdasági rendhez való visszatérést. Tudatosan egy nem
liberális pénzügyi rend megalkotására törekedtek tehát, amelynek alapelemét képezte a nemzetközi
tőkeáramlás korlátainak fenntartása. Ahogy Morgenthau pénzügyminiszter a konferencia résztvevői
előtt fogalmazott: a bretton woodsi megállapodás célja az volt, hogy ”az uzsorás pénzkölcsönzőket
kiűzze a nemzetközi pénzügyek templomából”. Ugyanezt Keynes -- a brit tárgyalódelegáció
vezetőjeként -- így fogalmazta meg: ”A terv minden tagállamnak megadja azt a nyilvánvaló jogot,
hogy mindennemű tőkemozgást ellenőrizzen. Nem pusztán átmeneti vonásként, hanem állandó
megoldásként. Ami korábban eretnekségnek számított, azt most mint ortodoxiát támogatjuk.”
A tárgyaló delegációk -- összhangban az Atlanti Chartában megfogalmazott önrendelkezési
elvvel -- egyetértésre jutottak abban is, hogy a multilaterális pénzügyi szervezetek alapokmányaiba ne
kerüljön be a hitelek feltételessége, amely bizonyos kormányzati magatartáshoz kötötte volna a
nemzetközi finanszírozást, és így sértette volna a pénzügyi támaszra szoruló tagországok
szuverenitását. Keynes mint a konferencia szellemi atyja nem utolsó sorban azért ellenezte a
feltételességet, mert korlátozni kívánta az USA Nagy-Britannia fölötti befolyását, amely akkor -- a
háború alatt nyélbeütött hitelügyletek következtében -- már egyébként is igen erôs volt.
Mivel Keynes a jóvátétel, az aranystandard és a spekulációs tőkemozgások bírálatával tett
szert nemzetközi hírnevére, a Bretton Woods-ba érkezők számára ő volt a két lábon járó bölcsesség.
”A bretton woods-i konferencia nem egyszerűen nemzetek közötti konferencia volt. Ez a nemzetek
konferenciája volt Keynes-szel” -- írja John Kenneth Galbraith (1977). Negyvennégy ország
képviseletében 730 delegátus, és köztük a háború utáni gazdasági és politikai vezető garnitúra számos
vezető személyisége volt jelen és tárgyalt egymással három héten keresztül, köztük Pierre Mendés-
France későbbi francia miniszterelnök, és Dean Acheson, az USA későbbi külügyminisztere.
Elképzelésekkel és szakmai tekintéllyel azonban csak Keynes rendelkezett, ami azonban nem
jelentette azt, hogy minden javaslatát elfogadták volna a jelenlevők.
Ahogy közeledni látszott a háború vége, úgy nehezedett az amerikai bankárok részéről egyre
nagyobb nyomás az USA tárgyaló delegációjára, hogy minél kisebb összegekkel kötelezzék el
magukat a nemzetközi intézményekben, és minél nagyobb amerikai ellenőrzést biztosítsanak a
döntéshozatalban és a források felhasználása fölött. A Keynes által a Valutaalap és a Világbank
eredményes működtetéséhez szükségesnek vélt összegeket alaposan lefaragták a tárgyalások során. Ő
egy 26 milliárd dolláros alap felállítására tett javaslatot, amelyből 23 milliárd dollárt az USA fizetett
volna be. Végül az alap 8,8 milliárd dolláros lett, az USA 2,75 milliárdos hozzájárulásával, bár
megjegyzendő, hogy a két összeg még mindig nagyobb volt, mint amit az amerikaiak javasoltak (5
milliárd, illetve 2 milliárd dollár). Nem valósulhattak meg más, csak Keynes tervezetében szereplő
elgondolások sem, mint például a valutaalap által kibocsátandó világvaluta (bancor), vagy a kiigazítás
szimmetriájának ösztönzése a hitelező országok számláinak megterhelése útján.
Az 1942 és 1944 között kialakított kompromisszumokban tükröződött az az ellenállás, amely a
-- főként new yorki -- bankárok köreiben kezdettől fogadta Keynes és White terveit. A bankárok
tartottak attól, hogy a majdani megállapodás nem megengedi, hanem előírja a kormányoknak a
tőkemozgások szabályozását. A drasztikus korlátozás az addigi egyik legnagyobb üzletet: az
Európából menekülő tőke fogadását vette volna el a Wall Streettől. Nemcsak a nyers anyagi érdek volt
persze, ami miatt a bankárok ellenezték Keynes és White terveit; igen távol állt tőlük az egész
ideológia, amely egy liberális nemzetközi rendbe próbálta beágyazni a bevatkozó jóléti államot.
Gyakran hangoztatták: az efféle kezdeményezések nem hajthatók végre a postai küldemények állami
ellenőrzése, illetve egyfajta cenzúra nélkül, és végső soron a hitleri monetáris rendszerre

emlékeztetnek. Úgy látták, hogy a nemzetközi pénzpiacok fegyelmező hatást gyakorolhatnak az
egyébként felelőtlen költekezésre hajlamos nemzeti kormányokra, és ezért ellenezték az olyan
kormányzati pénzügyi intézmények létrehozását, mint a Nemzetközi Valutaalap. A bázeli székhelyű
BIS volt az egyetlen nemzetközi pénzügyi intézmény, amelyben megbíztak, mivel azt nem keynesi
szellemiségű bürokraták, hanem pragmatikus központi bankárok kormányozták.
A new yorki pénzvilág ellenkoncepciója a tőkemozgások teljes szabadságát tűzte ki célul, de
számoltak egy rövid átmeneti időszakkal is, amelyben csak a két legfontosabb valuta, a dollár és a font
sterling lett volna konvertibilis. A font megerősítése, nemzetközi szerepének helyreállítása érdekében
szorgalmazták, hogy az USA nyújtson nagyösszegű hitelt Angliának. Már csak azért is a szabad
átváltás mellett érveltek, mert enélkül a dollár nem játszhatta volna el a neki szánt kulcsvalutaszerepet.
A Keynes által javasolt szupranacionális klíringunió gondolatát elvetették, mert nyilvánvaló
volt, hogy a háború után az Egyesült Államok lesz majd a domináns hitelező ország. Az amerikai
pénzügyi elit egy része sokkal inkább szimpatizált még a nemzetközi aranystandard teljes
feltámasztásával is, mivel a háború éveiben az USA aranykészletei tovább nőttek.
White az eredeti, 1941-42-es tervei kidolgozásakor nem konzultált a new yorki pénzügyi
körökkel. A Republikánus Párt 1942-es választásokon aratott sikere azonban arra kényszerítette, hogy
tekintetbe vegye a bankári véleményeket is, hiszen tudta: a nemzetközi megállapodás végleges
formáját el kell majd fogadtatni a Kongresszussal is. A kompromisszumok felé terelte az is, hogy
tervei bírálói között voltak olyan bankárok is, akik egyébként a New Deal támogatóinak számítottak.
Ilyen volt például Winthrop Aldrich, akinek szemében Morgenthau és White ”egy más világ”
képviselői voltak. A bankárokkal szemben White maga mögött tudhatta a tőkeintenzív, élenjáró
technológiát alkalmazó iparvállalatok képviselőit, a Kereskedelmi Minisztériumot és az 1942-ben
létrehozott Gazdaságfejlesztési Bizottságot (CED) is. A new yorkiak várakozásaival ellentétben White
mellé álltak az Angol Bank képviselői is.
Az amerikai bankárok nyomásának köszönhetően az 1943-as tervezetbe olyan passzusok
kerültek be, mint például hogy a valutaalap célja, hogy ”csökkentse az ilyen devizaátváltási
korlátozások, bilaterális klíring megoldások, többes valutarendszerek és diszkriminatív
devizaszabályozás alkalmazását, amelyek hátráltatják a világkereskedelmet és a produktív tőke
nemzetközi áramlását.” Az angolok ezt kifogásolták, és ragaszkodtak ahhoz, hogy a végleges szöveg
egyértelműen garantálja az átváltási korlátozásokhoz való jogot. Ennek megfelelően az 1944 áprilisi
szövegváltozat már nem tartalmazta a ”produktív” tőke áramlásának elősegítéséről szóló tételt.
Az átváltási korlátozások jogáért folytatott közös küzdelem nem jelentette azt, hogy az Angol
Bank mindenben elfogadta volna Keynes álláspontját. Továbbra is makacsul védelmezték például a
belső pénzügyi és monetáris szigor politikáját, valamint azt az elvet, amely szerint a kamatpolitikának
a külső egyensúly fenntartását kell szolgálnia. Nem értettek egyet a Nemzetközi Valutaalap
létrehozásával sem, mert úgy gondolták, hogy a nemzetközi pénzügyeket a központi és a
magánbankároknak kell kormányozniuk. Az IMF legyengítése azonban mégis inkább az amerikaiak
nyomása következtében következett be. Ők nem fogadták el például azt, hogy az IMF ”előírhassa” a
tagországoknak a tőkemozgások szabályozását, így a végleges szövegbe az került be, hogy a
Valutaalap ilyen értelmű ”javaslatot tehet”. Hasonlóképp a végső megállapodás nem ”kötelezte” a
tagországokat együttműködésre a szabályozás terén, csak ”megengedte” ezt nekik, bár a Valutaalapot
mindannyian kötelesek voltak ellátni a tőkemozgásokról szóló információkkal, amennyiben azok nem
jelentettek az egyének és vállalatok ügyeibe való beavatkozást.
A szakirodalom egyre inkább a szervezett liberalizmus (embedded liberalism) győzelmeként
értelmezi azt a kompromisszumot, amely az amerikaiak és a britek, a bankárok és a
kormánytisztviselők, az ortodox liberálisok és a keynesiánusok között született az 1944-es bretton
woods-i konferencián. A megegyezést az tette lehetővé, hogy a bankárok és a keynesiánusok között
egyetértés mutatkozott abban, hogy a liberális pénzügyi rend nem összeegyeztethető a stabil
árfolyamok és a liberális kereskedelem rendszerével. Ezt a nézetet döntően a 30-as évek tapasztalatai
alapozták meg. Mivel pedig a tárgyalófelek a liberális pénzügyi rendet a liberális nemzetközi
gazdasági rend kevésbé fontos elemének tekintették, szükségesnek látták feláldozni azt a stabil
árfolyamok és a liberális kereskedelem megvalósítása érdekében. A new yorki bankárok úgy
gondolták, hogy ez az összeférhetetlenségi probléma a gazdasági és politikai stabilitás helyreállítása
után megoldódik. Arra törekedtek, -- és ennek megfelelően igyekeztek befolyásolni a szerződés

megszövegezését, -- hogy a feltételek megvalósulásával összhangban az új nemzetközi szervezetek a
pénzügyi liberalizáció irányába igyekezzenek terelni a tagországokat.
Keynes akkori kollégája, Roy Harrod értelmezésében Keynes -- szemben az amerikai
bankárokkal -- egy olyan intézményrendszer felállítását javasolta, amelyben virágozhat az egyéni
kezdeményezés. Szerinte a nemzetközi gazdaság szabályozásának általános elveit kellett volna
lefektetni. Az IMF bizonyos lehívási jogokat hozott volna létre, de csak a legkivételesebb esetekben
avatkozott volna be azok felhasználásába. "Az amerikaiak minden egyes tranzakcióra aprólékos
eljárási szabályokat hoztak volna. E hosszadalmas konfliktus során -- úgy tűnik, -- éppen hogy Keynes
küzdött a szabadság filozófiájáért a parancsuralmi filozófiával szemben" -- írja Harrod (1972: 621-
692). Keynes a kialakuló kompromisszumhoz igyekezett jó képet vágni, és legalább értékelni a
részeredményeket. Dicsérte az általa egyébként sokat bírált jogászok odaadó és szolgálatkész
munkáját, a konferencia konstruktív légkörét. Hogy mégsem érezte tökéletesen magát, arra bizonyíték,
hogy Bretton Woodsban, egy Morgenthauval elköltött vacsora után enyhe szívrohamon esett át.
A Bretton Woodsban létrehozott két legfontosabb intézmény feladata lett a három éven át
folytatott tárgyalások során kidolgozott elvek érvényesítése. A forrásáramlással kapcsolatos
feladatokra létrehozták a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankot (International Bank for
Reconstruction and Development, IBRD vagy Világbank), a fizetési mérlegek és valutaárfolyamok
gondozására pedig a Nemzetközi Valutaalapot (International Monetary Fund, IMF). A megállapodás
előirányozta a valutaárfolyamok rögzítését, aminek konkrét megoldása az lett, hogy a dollár értékét
határozták meg aranyban (egy uncia arany árát 35 dollárban rögzítették), a többi valuta árfolyamát
pedig a dollárhoz viszonyítva állapították meg, szűk sávokat hagyva a feltétlenül szükséges
korrekcióknak. Utóbbira azért volt szükség, mert az ”alapító atyák” a szabadon lebegő
valutaárfolyamokat és a teljesen rögzített árfolyamokat egyformán károsnak tekintették.
A multilaterális stabilizációs alap -- amely nem volt más, mint a tagországok által
meghatározott arányban befizetett nemzeti valuták és arany közös készlete, -- az elvárások szerint
lényegesen kevesebb tartalékmennyiséget tett szükségessé, mintha az egyes országoknak külön-külön
kellett volna a valutájuk stabilitását alátámasztó tartalékmennyiséggel rendelkezniük. Így a kevesebb
arannyal rendelkező, kevésbé fejlett, illetve deficitekkel küzdő országok nagyobb eséllyel
kapcsolódhattak be a nemzetközi kereskedelembe és a várható konjunktúrába. Összességében tehát a
Valutaalapnak hármas szerepkört szántak, amely szabályozásból (az árfolyamokkal és a
konvertibilitással kapcsolatos szabályok betartatásából), finanszírozásból (kiegészítő források
biztosításából) és egyeztetésből (a monetáris kapcsolatok irányításához szükséges konzultatív fórum
működtetéséből) állt. Szintén Bretton Woodsban született megállapodás a Nemzetközi Kereskedelmi
Szervezet (International Trade Organization, ITO) létrehozásáról is. Ennek a szervezetnek a feladata
lett volna a liberális nemzetközi kereskedelem megvalósítása a háború utáni korszakban.
A Nemzetközi Valutaalap Bretton Woodsban elfogadott alapokmányát a világ a háború utáni
nemzetközi pénzügyi rend alkotmányának tekintette. Ez az alkotmány a liberális multilateralizmus
nyelvén íródott, visszatükröződtek benne az ilyen szándékú törekvések, a valóságban azonban egy
erősen centralizált, hegemonista monetáris rend alapjait fektették le, amelyben a főszerepet az
amerikai dollár kapta. A történelemben először fordult elő, hogy az országok elkötelezték magukat a
nemzetközi gazdasági rend működéséért vállalt kollektív felelősség elve mellett, a konkrét működtetés
azonban döntően amerikai kezekben összpontosult. Ezt biztosította, hogy az Egyesült Államok --
befizetett kvótájával arányban -- a szavazatok egyötödét birtokolta mind a Valutaalapban, mind a
Világbankban, s így a döntési mechanizmus szabályai szerint semmilyen jelentősebb kérdésben nem
születhetett az Egyesült Államok kormányának politikai akaratával ellentétes döntés. A hegemonista
tendenciák azonban csak a háború után mutatkoztak meg a maguk teljességében.
2.5. Hegemonista fordulat
Az amerikai hegemonizmus megerősödéséhez nagyban hozzájárult, hogy a második világháború
lezárulása után -- szemben az Egyesült Államokkal, -- baloldali fordulat következett be a nyugateurópai
országok belpolitikájában. Nagy-Britanniában Clement Attlee vezetésével a Munkáspárt
alakíthatott kormányt 1945 nyarán. Választási sikerük jelezte, hogy a munkásság inkább a baloldaltól
várja a William Beveridge 1942-es jelentésében meghirdetett szociális reformokat, a bölcsőtől a sírig
tartó szociális gondoskodás bevezetésését, és nem Churchilltől, akitől az első világháború (”a nagy

háború”) után a tíz százalékos reálbércsökkentést kapták. Igaz ugyan, hogy éppen a konzervatív
pártvezér volt az, aki az Oxfordi Egyetem liberális professzorát a nyomorúságos életkörülményeket
őszintén feltáró tanulmány megírására felkérte. Mindenki emlékezett azonban arra, hogy Churchill
nem volt hálás a frontokra küldött és a hátországban önfeláldozóan dolgozó munkásoknak az első
világháború megnyeréséért, és nem kapott újabb esélyt a hálátlanságra a második világháború után.
A munkáspárti kormány 1945 júliusában alakult meg, és nyomban hozzá is látott az újjáépítés
szervezéséhez. E program szerves részét képezte a gazdaság irányító magaslatainak elfoglalása,
”zászlóshajóinak” birtokba vétele, magyarul az ipar és az infrastruktúra jelentős részének államosítása.
Különösen nagy jelentőséggel bírt az Angol Bank államosítása 1946-ban. A főbb politikai erők között
konszenzus volt arról, hogy a teljes foglalkoztatás prioritást élvezzen, és ennek érdekében fenntartsák
a háború alatt bevezetett, és Bretton Woodsban nemzetközileg is elfogadtatott átváltási korlátozásokat.
A Munkáspárt ambíciózus törekvéseinek azonban az első perctől fogva határt szabott az
ország válságos gazdasági helyzete. A devizaéhséget enyhítendő, a háború alatti kölcsönbérleti
szerződések (Lend-Lease) folytatásaként 1945. december 6-án nagy összegű, 5 milliárd dolláros
kölcsönszerződést írtak alá a brit és az amerikai kormány képviselői. Az összeg háromnegyedét az
Egyesült Államok, egynegyedét pedig Kanada kölcsönözte volna. Az első világháború utáni
adósságmizériát elkerülendő az USA a britek csaknem összes háborús adósságát eltörölte. Ez a
szerződés volt John Maynard Keynes utolsó nagy sikere a pénzügyi diplomácia világában. Mivel
azonban az USA bizalmatlan volt a britek új kormánya iránt -- amely a monetáris politikát a teljes
foglalkoztatás szolgálatába kívánta állítani -- az amerikaiak kemény feltételeket szabtak a hitelek
folyósításához. Előírták például, hogy Nagy-Britannia legkésőbb egy évvel a hitelfolyósítás
megkezdése után állítsa vissza a sterling konvertibilitását a folyó fizetési mérleg tételeire, és jelentős
mértékben liberalizálja a tőkemozgásokat is.
A hitelcsomag kongresszusi vitájában megmutatkozott, hogy a kölcsön mellett szóló
gazdasági érvek másodrendűek, és az amerikai izolacionizmus ismét erősödőben van. A baloldal
ellenezte, hogy az Egyesült Államok kedvezményes hitelekkel aládúcolja a roskadozó brit birodalmat,
a jobboldal a munkáspárti kormány támogatása ellen emelt kifogást. A zsidó és az ír közösség
képviselői Palesztína és Írország elnyomóit látták a kölcsönért folyamodó kormányban. A külügyi és a
pénzügyi vezetés azonban úgy vélte, hogy bármiféle európai fellendülés feltétele a londoni City
normális működésének helyreállítása, valamint a font sterling állami ellenőrzésének megszüntetése.
Anglia talpra állítását a világkereskedelem fellendítéséhez vezető út döntő lépésének tekintették.
A gazdasági érvek kevésnek bizonyultak a Kongresszus támogatásának elnyeréséhez. James
Byrnes külügyminiszter ezért taktikát változtatott. Azzal próbálta meggyőzni Arthur Vandenberg
szenátort, a Külügyi Bizottság befolyásos republikánus tagját, hogy a kölcsön megadása
elengedhetetlenül szükséges a szovjetekkel szembeni hatásosabb fellépéshez. A demokraták többsége
nem örült annak, hogy a vélt szovjet fenyegetés rémképét felhasználva kell előmozdítaniuk a
kölcsönszerződés ügyét, így azonban Vandenbergnek is sikerült meggyőznie kollégáit, és a javaslat a
Szenátusban többséget kapott. A képviselőházi vitán az ellenzéket vezető Jessie Wolcott már
egyenesen arról beszélt, hogy ez a hitel fogja eldönteni, hogy a jövőben brit-amerikai vagy brit-szovjet
koalíció alakul-e ki a világpolitikában.
A szerződést végül jóváhagyta a Kongresszus egésze. Egyértelművé vált azonban az egész
világ számára, hogy Nagy-Britannia, amely az első világháború előtti évszázad vezető pénzügyi
hatalma volt, a második világháború alatt végképp függővé vált az amerikai pénzügyi segítségtől. Így
az új korszakban be kellett érnie a pénzügyi rendszer másodhegedűsének szerepével. London ugyan
megmaradt Európa elsőszámú pénzügyi központjának, a globális rangsorban azonban New York mögé
szorult.
Az erőviszonyok megváltozása szembeszökően megmutatkozott 1946 tavaszán, amikor a Georgia
állambeli Savannah városában (USA) megrendezésre került az IMF és a Világbank első közgyűlése.
Ez a rendezvény volt hivatva útjára bocsátani az 1944 nyarán Bretton Woodsban megtervezett
pénzügyi intézményeket. A bretton woods-i rendszer azonban távolról sem léphetett működésbe olyan
gördülékenyen, mint ahogy azt eltervezték. Már a háború vége felé érezhető volt, hogy az amerikaiak
gondolkodása a korábbi liberális elképzelésektől a hegemonista törekvések felé mozdult el. Azután
pedig -- különösen az 1946-os kongresszusi választások után -- egyértelművé vált, hogy a két
pénzügyi intézményt elsősorban az amerikai pénzügy- és külpolitika eszközeként fogják felhasználni.

A háború befejezôdését követô években a Roosevelt helyébe lépô Harry S. Truman folytatta
az új nemzetközi rendszer kiépítését. A Missouri államból származó Truman, aki FDR negyedik
elnökké választásakor lett alelnök, sok tekintetben elôdje ellentéte volt. Energikus és intelligens
karaktere nem tudta feledtetni, hogy felkészületlenül került a magas pozícióba, és különösen a
külpolitikában volt teljesen járatlan. Ennek következtében az amerikai külpolitika legalább egy évig
kapkodó, inkonzisztens és kiszámíthatatlan volt, ami sokat ártott a szovjetekkel való
együttműködésnek is.
A kelet-nyugati elhidegülést, és egyben egy újfajta amerikai szerepvállalás kialakulását
gyorsította, hogy az ellenzéki pozícióba szorult Winston Churchill -- a nyugat-európai országokban
bekövetkezett balratolódástól megriadva -- új irányvonal kialakítására ösztönözte az amerikaiakat. Az
1946. március 5-én (vagyis nem sokkal a savannah-i közgyűlés előtt), a Missouri állambeli Fultonban,
Truman elnök jelenlétében elmondott híres beszédében kijelentette, hogy egy Sczeczintôl Triesztig
terjedô vasfüggöny szeli ketté Európát. Oroszország a kommunista pártokon keresztül fenyegeti a
nyugati civilizációt, amivel az angolszász országoknak egyesült erôvel szembe kell szállniuk. Az
antikommunista segélykiáltások párosultak a háborúk után szokásos befeléfordulással, és a
negyedszázaddal korábbihoz hasonlóan ezúttal is elônyhöz juttatták a republikánusokat, akik 1946
ôszén -- tizenhat év szünet után -- a Kongresszus mindkét házában többséget szereztek, és
hagyományaikhoz híven ezúttal is általános visszavonulót fújtak.
Roosevelt halála és a háború befejeződése után tehát az amerikai politikában még inkább
felerősödtek a konzervatív és nacionalista hangok, kétségbe vonva az USA kötelezettségét egy nyitott
és prosperáló világgazdaság működésének biztosítására. A republikánus többségű Kongresszus
megtagadta a szabadkereskedelem garantálására megtervezett Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet
(ITO) alapokmányának ratifikálását, ami miatt később, 1948 után a GATT (General Agreement on
Tarrifs and Trade, Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény) keretében hosszadalmas
tárgyalássorozat indult a nemzetközi kereskedelem láncainak lazításáért. Harry White, akinek kezében
Keynes biztonságban tudta volna az IMF irányítását, végül is nem kapta meg az állást. Az új amerikai
vezetés egyre gyanakvóbb volt azokkal szemben, akik a nemzetközi egyezményeket előkészítették.
A britek eredetileg Londonban szerették volna kialakítani a két intézmény székhelyét. New
York mint Európa felé nyitott, kozmopolita város még mindig jó kompromisszumnak tűnt volna.
Ehelyett az IMF és a Világbank végül is Washingtonban nyert elhelyezést. A két székház az USA
kormányzati negyedében helyezkedik el, csak néhány utcányira a Fehér Háztól, közel a pénzügy- és a
külügyminisztériumhoz. A földrajzi közelség pedig egyértelműen kifejezi e két intézmény kezdettől
fogva érvényes politikai státuszát is. Létrehozásuk színhelye miatt azonban az elmúlt fél évszázadban
bretton woodsi, és nem washingtoni intézményekként aposztrofálták őket a sajtóban és a
szakirodalomban, ami azt mutatja, hogy az 1944 júliusi konferencia északra helyezésével Morgenthau
akaratlanul is sokat javított az ott megtervezett intézmények nemzetközi elfogadhatóságán.
A Savannah-ban megrendezett ünnepélyes eseményre meghívottak között volt -- feleségével
együtt -- Lord Keynes is, ám a közgyűlés látványa egyáltalán nem volt kedvére való. A két intézmény
alkalmazottai fizetésének megállapításától kezdve a döntéshozatali mechanizmus kialakításáig
mindenütt az amerikai érdekek érvényesültek. Keynesnek eszébe jutott, hogy otthoni kritikusai mindig
azt hajtogatták: ”Meg fogja látni, hogy az amerikaiak csak arra várnak, hogy az angolok egy
nemzetközi egyezmény keretében, az Egyesült Államok együttműködésére számítva lemondjanak
birodalmi igényeikről. S ha ezt aláírták, már nem lesz szó együttműködésről, hanem mindenki azt
fogja csinálni, amit az amerikaiak mondanak.” Keynes végül is így összegeze tapasztalatait: ”Azért
mentem Savannah-ba, hogy találkozzak a világgal, de csak egy zsarnokot láttam.” A korábban is
betegeskedő Keynest felzaklatták a kedvezőtlennek ítélt változások; alkotó munkája eredményének
eltorzulása nagyban hozzájárult egészsége összeroppanásához, s az 1946 áprilisában bekövetkezett
halálához.
Az Egyesült Államok dominanciája a háború utáni világrend minden -- katonai, politikai, gazdasági,
ideológiai -- elemében megmutatkozott. Ezért vonhatták le sokan a következtetést: az USA átvette azt
a szerepet, amelyet a XIX. század során Nagy-Britannia töltött be. A száz évvel korábbi Pax
Britannica helyébe a Pax Americana lépett. A két békerendszer között azonban a hasonlóságok
mellett fontos különbségeket is kimutathatunk.

Anglia világgazdasági és -politikai vezető szerepe a nemzetközi pénzügyi rendszer
történetében az aranystandard időszakával esett egybe; ez pedig -- amint azt századunk vezető
gazdaságtörténészei kimutatták, -- nem véletlen egybeesés volt. A magyar származású Karl Polanyi
(Polányi Károly) elemzésében (1944) fogalmazódott meg először markánsan, hogy az aranystandard
nem egyszerűen egy technikai megoldás volt a nemzetközi pénzviszonyok stabilizálására, hanem a
XIX. század békerendjének egyik sarkköve. Az úgynevezett ”százéves béke” (1815-1914) négy
pilléren nyugodott. E négy pillér két-két gazdasági és politikai, valamint két-két nemzeti és
nemzetközi intézményt jelentett, úgymint: 1. a hatalmi egyensúly struktúrája, vagy más néven a
nagyhatalmak nemzetközi konfliktuskezelő tevékenysége (nemzetközi és politikai); 2. a heute finance
égisze alatt működő nemzetközi aranystandard, vagyis a hitel- és valutaügyek sajátos formában történő
nemzetközi szabályozása (nemzetközi és gazdasági); 3. az ”önszabályozó” piac vagy a ”korlátok
nélküli” piaci rendszer (nemzeti és gazdasági) és 4. a liberális állam (nemzeti és politikai). ”Ezek
között az intézmények között az aranystandard kulcsfontosságúnak bizonyult; ennek összeomlása volt
a katasztrófa közvetlen oka. Amikorra összeomlott, a másik három intézményt többnyire már
feláldozták az ennek megmentését célzó, hiábavaló erőfeszítesek során.” (Polanyi 1957: 3)
A nemzeti és nemzetközi, politikai és gazdasági intézmények közötti kapcsolat
magyarázatánál Polányi abból indul ki, hogy ”a rendszer forrása az önszabályozó piac volt. Ez volt az
az innováció, amely lehetővé tette egy sajátos civilizáció megszületését. Az aranystandard csupán egy
kísérlet volt arra, hogy a belföldi piaci rendszert kiterjesszék a nemzetközi síkra. A hatalmi egyensúly
rendszere volt a felépítmény, amelyet az aranystandard bázisán emeltek, és részben azon keresztül
működtettek; a liberális állam pedig maga is az önszabályozó piac teremtménye volt. A XIX. századi
intézményrendszer kulcsa a piacgazdaságot irányító törvényekben keresendő.” (Polanyi 1957: 3)
Polányi szerint Angliában három, a XIX. század második negyedében elfogadott törvény
teljesítette ki a piacgazdaságot. Az első az 1834-es Szegényügyi Reformtörvény volt, amely -- a
különféle állami támogatások és a szegényházak menedékjellegének megszüntetésével --
megvalósította a versenyelvű munkaerőpiacot. Egy évtizeddel később a Banktörvény (1844) bevezette
az aranystandardot azáltal, hogy -- a foglalkoztatás szintjére való tekintet nélkül -- a kormány kezéből
kivette a pénzkibocsátást. Egyidejűleg a földtörvény mobilizálta a földpiacot, a Gabonatörvények
eltörlése (1846) pedig megszüntette a legfontosabb árupiac állami védelmét. ”Így alakult ki annak a
gazdasági liberalizmusnak a három tézise, amelyen a piacgazdaság megszerveződött, és amely szerint
a munkaerőnek a piacon kell megtalálnia a maga árát, a pénzt egy önszabályozó mechanizmusnak kell
biztosítania, az áruknak pedig -- tekintet nélkül a következményekre -- szabad áramlást kell biztosítani
egyik országból a másikba. Röviden a munkaerőpiacról, az aranystandardról és a
szabadkereskedelemről volt szó. Egy öngyulladó mechanizmust vezettek be, amelynek
következményeként a piac korábban ártalmatlan formája szociológiai szörnyeteggé változott.”
(Polanyi 1968: 68)
Sok más szerzőhöz hasonlóan Polányi is hangsúlyozza, hogy az aranystandard és a a hatalmi
egyensúly fenntartásában kulcsszerepe volt Angliának. Olyan Pax Britannica kialakulásáról beszél,
amelyben a hegemón állam ”uralmát néha a nehéz hajóágyúk baljóslatú tájolásával tartotta fenn,
gyakrabban pedig a nemzetközi pénzügyi háló szálainak jól időzített rángatásával gyakorolta.”
(Polanyi 1957: 14) Minderre Anglia csak azért lehetett képes, mert a XIX. században ő volt a világ
vezető gazdasági hatalma.
Anglia kitüntetett szerepet játszott a nemzetközi pénzügyi rendszer kialakulásában is.
Nemcsak azzal, hogy elsőként deklarálta nemzeti valutájának aranyalapra helyezését, de azáltal is,
hogy pénzügyi intézményei, döntései és stratégiái mögött ”a világ műhelyének” ipari teljesítménye
állt. Ezért juthatnak sokan arra a következtetésre, hogy az aranystandard tulajdonképpen
sterlingstandardként működött, illetve hogy valójában nem a sterling nyugodott az aranystandardon,
hanem az aranystandard bázisát jelentette a termelő potenciálnak köszönhetően stabil brit valuta.
A XIX. század harmadik harmadában már hanyatló, de még mindig kiemelkedő brit gazdasági
hegemónia következtében, illetve annak részeként sajátos hierarchia alakult ki az egyes pénzügyi
központok között. London állt a csúcson, az alatta levő szinten pedig egymás mellett Párizs és Berlin.
Egy szinttel lejjebb foglalt helyet Amszterdam, Bécs, Zürich, Milánó, Brüsszel és néhány más város.
Ez a hierarchia nem jelentette azt, hogy London, illetve az Angol Bank mint végső hitelező szerepelt
volna a rendszerben, egyfajta XIX. századi nemzetközi valutaalap szerepét játszva. Ez már csak azért
sem volt lehetséges, mert a monetáris aranykészletek egészen másképp oszlottak meg az egyes

országok között, mint ahogy azt az egyes pénzügyi központok jelentősége sejtetné. A századfordulón a
Anglia az aranytartalékok 5 százalékával rendelkezett, ugyanannyival, mint Németország, és
kevesebbel, mint az Osztrák-Magyar Monarchia (8 százalék) és Oroszország (7 százalék).
Franciaország ugyanekkor 14 százalékot, az Egyesült Államok pedig 26 százalékot tudhatott
magáénak az aranytartalékokból.
Tény, hogy az Angol Bank végső hitelezőként való fellépése lényegesen enyhítette a
nemzetközi gazdasági válságokat 1825-ben, 1836-ban, 1847-ben, 1966-ban és 1907-ben, az ilyen
jellegű tevékenység hiánya pedig jelentős depressziók okozójává vált 1873-ban, 1890-ben és 1929-
ben. Volt azonban példa arra is, amikor az angolok szorultak segítségre. Így 1890-ben az Angol Bank
3,8 millió fontnyi aranyat vett kölcsön a francia és az orosz központi bankoktól, az 1907-es válság
időszakában pedig 80 millió franknyi arannyal sietett a Francia Bank a britek segítségére. (Walter
1993: 105)
A századfordulón kiéleződő nagyhatalmi rivalizálás először a kereskedelmi korlátozások
piacvédő politikáját tűzte napirendre. Ezzel ledőlt a hosszú béke egyik pillére: a szabad kereskedelem.
Később sor került a katonai tömbök megalakítására, ami a másik pillér: a hatalmi egyensúly
rendszerének megszűnését jelentette. Az egyénközpontú liberális állam, vagyis a harmadik pillér a
tömegszervezetek (alapvetően a szakszervezetek és a tömegpártok) megjelenése nyomán került a
történelem süllyesztőjébe. A negyedik pillér a kialakult katonai tömbök között bekövetkezett tényleges
fegyveres összecsapás nyomán dőlt le, vagyis amikor az első világháború során a hadigazdálkodás
bevezetése azonnal maga után vonta a valuták aranyra válthatóságának felfüggesztését.
A húszas-harmincas évek keserű tapasztalata az volt, hogy a XIX. századi béke pillérei közül
egyet sem sikerült tartósan helyreállítani. A belpolitikai fejlődést (a szerveződés és a titkos szavazás
jogát) békés eszközökkel már nem lehetett visszafordítani. A hatalmi egyensúlyban -- a párizs
környéki békék ellentmondásait látva -- valójában senki sem bízott, s ez is fűtötte a húszas évek
protekcionista kereskedelempolitikáját és általános gazdasági nacionalizmusát. Ez utóbbi a világválság
egyik fő előidézője, s így a rövid időre helyreállított aranystandard egyik lerombolója lett.
A második világháború utáni béke tervezői már tudatában voltak annak, hogy a korábbi rend
elemei változatlan formában nem használhatók. A stabilitás zálogának tekintett aranyat a legerősebb
nemzetgazdaság valutájával, a dollárral helyettesítették. Elfogadták azt is, hogy a békesség érdékében
nem szabad sietni az áruforgalom és a pénzáramlás útjában álló korlátok felszámolásával, vagyis a
nemzetek közötti rivalizálás idő előtti kiélezésével.
A XIX. század második feléhez képest a második világháború utáni rend mindenekelőtt abban
mutatott különbséget, hogy a nemzetközi rendszert meghatározó nagyhatalmi struktúrák mellett
létrejött egy univerzalista, vagyis a világ minden országát egyenlő jogokkal egyesíteni kívánó globális
intézményrendszer is. Bár a tényleges erőpozíciók az Egyesült Nemzetek szervezeteiben igen távol
álltak a tényleges egyenlőségtől, a világ kormányai elindultak egy olyan állapot felé, amelyben a
nemzetközi élet ügyei és konfliktusai közös fórumokon rendezhetők.
A liberális politikai elvek alapján álló nemzetközi rend -- szemben a XIX. századi normákkal -
- elfogadta és általánossá tette a demokrácia igényét; azt, hogy a nemzeti kormányok működését az
általános és titkos választójog alapján a népakarat határozza meg. Ezáltal az állami gazdaságpolitikák
szerves részévé vált a szociálpolitika, a létbiztonság, az egészség és a tisztes megélhetés garantálása az
államok számára. A pénzügyi érdekeltségeknek kompromisszumot kellett kötniük a szociális
szempontok képviselőivel, és ennek keretében például vállalni kellett a nemzetközi tőkeáramlás
korlátozását. A szociális elvek érvényesítésétől azonban már csak azért sem lehetett eltekinteni, mert a
tőkés rendszer a két háború után egyre nagyobb kiterjedésű szocialista országcsoporttal kellett, hogy
együtt éljen és rivalizáljon.
A XX. század közepétől az Egyesült Államok minden tekintetben meghatározó szerepet
játszott a szocialista országokkal konfrontálódó tőkés rendszer megszervezésében és működtetésében.
Ez a vezető szerep sokkal kiterjedtebb irányító és befolyásoló tevékenységet jelentett, mint amilyet
Anglia folytatott egy évszázaddal korábban. Az amerikai politika nem az egyenlő partnerek (hét-nyolc
nagyhatalom) hatalmi egyensúlyának fenntartójaként avatkozott be időről-időre a nemzetközi
folyamatokba, hanem folyamatos és részletekbe menő konzultatív és döntési pozíciókat követelt
magának. A hegemón szerep regionális szervezetekben is intézményesült (NATO stb.), de sok esetben
éppen az univerzális intézményeken keresztül tudott érvényesülni (ENSZ, IMF stb.).