Martin János: Sorsvállalás - Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

PPEK / Martin János: Sorsvállalás 187
azért, hogy bűnei szálljanak át tőlünk ezekbe az állatokba. A jércéket, tyúkokat, kakasokat a
sakter levágta, otthon elkészítették, és vagy a szegényeknek adták, vagy pedig a család
fogyasztotta el. Nekem egy kiskakast kellett volna a fejem felett forgatnom és közben
mondanom a megfelelő, számomra érthetetlen szöveget. Erre semmiképpen sem lehetett
engem rávenni. Nemcsak azért, mert undorodtam mindig az élő háziszárnyasoktól, hanem
mert pogány, istentelen dolognak tartottam. Hallottam a pusztába kergetett bakkecskéről,
amelyik magával vitte a bűnöket (bűnbak), nem találtam ebben a szertartásban semmi
vallásos tartalmat.
A középiskolában, a zsidlicben, minden nap, tanítás előtt és után a Vallás- és
Közoktatásügyi Minisztérium rendeletét követve három imát mondtunk: elsőnek azt, ami
benne volt az ellenőrző könyvünkben, és amit minden magyarországi középiskolában,
tekintet nélkül a vallásfelekezetre elmondtak. Reggel kértük Istent, hogy segítsen
tanulmányainkban, tanítás után pedig hálát adtunk Neki, hogy „előbbre jutottunk magunknak
és világodnak megismerésében”. Második imának az iskola felekezeti jellegének megfelelő
imát mondtunk (mi egy zsidó imádságot), majd pedig a Magyar Hiszekegyet. Ez utóbbit, ha
latin- vagy németóránk volt, latinul illetve németül mondtuk el. De nálunk, zsidóknál, a
tizenhárom éven felüli „férfiaknak” egy félórával korábban kellett bemenni, hogy teljes
imafelszereléssel (tálesszel és tefilinnel) elmondhassuk a zsidó reggeli imát, ami kb. félórát
vesz igénybe. Részemről ezt úgy oldottam meg, hogy otthon, édesanyámnak azt hazudtam,
hogy majd az iskolában elmondom az imákat a többiekkel, az iskolában pedig azt, hogy
„otthon már elmondtam”. Ehelyett félrevonultam, és megettem a tízórai uzsonnám felét.
Később aztán bevallottam édesanyámnak hazugságomat. Belátta, hogy nincs mit tegyen, én
már ilyen vagyok.
Különben nagyon hálás vagyok neki a megértésért, amit ezekben a vallási ügyekben
tanúsított. Még 13 éves korom előtt mondogattam édesanyámnak, hogy nem tudok hinni
vallásunk szertartásaiban, nem látom benne a hitet. Erre ő azt mondta, hogy majd ha betöltöm
a 13-ik évemet és „férfivá” avatnak a templomban, akkor fogadni fog a főrabbi, Dr.
Weinberger Mózes. Akkor majd ő megmagyaráz mindent, amit én nem értek, és rávezet a
helyes útra. Alig vártam ezt a találkozást. A főrabbi tekintélyes, civilizált, ápolt szakállú
úriember volt. A budapesti Ferenc József rabbiszemináriumot végezte, modern, neológ zsidó
volt. Nős volt, de gyerekei nem voltak. Ez egy kissé zavart engem, mert az tudtam, hogy a
házasság célja a család és gyerekek, és mondták, hogy „ha nincs gyerek, akkor nincs Isten
áldása azon a házasságon”.
A főrabbival való beszélgetésem a lehető legnagyobb űrt hagyta bennem. Isten
parancsairól beszélt, hogy azokat be kell tartani, és úgy lesz az emberből igazi zsidó.
Semmivel sem hozott közelebb a zsidó vallás elfogadásához, mint amennyire azelőtt voltam.
A gimnáziumban a hittant nem ő tanította, hanem egy ambiciózus fiatal rabbi, aki
rámenősségével ellenszenvet váltott ki belőlem. A főrabbi csak ünnepélyes alkalmakkor
jelent meg az iskolában, hosszú beszédeket tartott az egész gimnázium előtt. A diákság
„főúr”-nak meg „főmufti”-nak nevezte. Ez a fülébe juthatott, mert egy alkalommal végigjárt
minden osztályt és nagy felháborodással közölte, hogy a fülébe jutott, miszerint mi őt főúrnak
meg főmuftinak nevezzük. „Vegyétek tudomásul, hogy én nem vagyok se főúr sem pedig
főmufti, hanem Doktor Weinberger Mózes főrabbi! Ehhez tartsátok magatokat!” – mondta
felháborodott hangon.
Mondanom se kell, hogy ezzel a kirohanásával népszerűsége nemcsak az én szememben
csökkent. Emlékszem, hogy mikor már tudtuk, hogy gettóba visznek bennünket, a neológ
templomban istentiszteletet tartottak, ahol Doktor Weinberger Mózes főrabbi úr nagy
beszédet mondott. Bátorította a „népét”, és azt mondta, hogy ő, „a jó pásztor, nem hagyja el a
nyáját, velünk lesz a megpróbáltatás alatt”. Sokként ért bennünket a hír, amikor megtudtuk,
hogy röviddel a gettózás előtt, ortodox román pópának öltözve, kereszttel a nyakában