letölthető pdf - Prae

fölismerhető. Talán nem egyedül az én olvasói tapasztalatom, hogy az úgymond „bravúros”
próza esetenként „túltechnicizált” hajtásaiban a hang individualitását éppen a poétika kimódoltsága,
trükkössége látszik fölszámolni, és ez, legyünk őszinték, nem minden esetben termékeny,
pláne, ami az első olvasás élvezetét, az érzékelő olvasást illeti. Egy olyan regényíró
esetében pedig, mint amilyen Stephen King, a művekben az atmoszférateremtés nagy szerepe
mellett a karakterek megrajzolása válik döntő fontosságúvá, márpedig e két tényező a szöveg
nyelvének, a hang egyediségének, az elbeszélés fokalizációjának nyelvi teljesítményén
múlik. És bár hagyományos szerkesztésűnek ítéltük King regényeit, azok nem ritkán élnek
a „hagyományos”, lineáris narráció megbontásával, a nézőpontok osztásával és váltásaival,
sőt olyan ínyencségekkel is, mint amilyen a metafiktív és metanarratív próza vagy a jelölt
inter- és intratextualitás. Mind a történet, mind az atmoszférateremtés, mind pedig a karakterek
milyensége szempontjából lényegesnek tekinthető a megfigyelés, miszerint maga
a cselekmény gyakran nézőpontváltást követően halad tovább, így a többszintű fokalizáció
és modalitás, illetve a szöveg követhetősége és értelmezhetősége erősen oszcillál a fikcionált
karakterek nézőpontjai között.
Adódik a kérdés, milyen prózapoétikai bonyodalmakkal szembesülünk – ha szembesülünk
– A mobil kapcsán. Nem terméketlen kiindulópont történet és cselekmény szétválasztásának
kérdése, amennyiben a könyv sikerültségét a King-regények atmoszféra- és
karakterteremtő profizmusán mérjük. King maga a következő produkcióesztétikai megállapításokat
teszi: „Legjobb, ha olyan világosan fogalmazok, amennyire tudok: én tulajdonképpen
abban hiszek, hogy a történetek magukat írják. Az író dolga az, hogy lehetőséget
adjon nekik a növekedésre (és természetesen, hogy lejegyezze őket). (…) Azt gondolom,
hogy a cselekmény az utolsó eszköz a jó írónál, és az első a tökfejnél. Az a történet, amelyet
a cselekmény segítségével gyártanak, mesterkélt és erőltetett. / Én sokkal inkább az
intuícióra támaszkodom, ezt pedig azért tehetem, mert a könyveim rendszerint sokkal inkább
a helyzeten alapulnak, mint a történeten. Némelyik ötlet, amelyekre ezek a könyvek
épülnek, bonyolultabb a többi ötletnél, de a legtöbbször olyan egyszerűek, mint egy üzlet
kirakata, vagy egy viaszból készült dioráma. Szükségem van alakok csoportjára (talán csak
kettőre; talán egy is elég), valamilyen kellemetlen helyzetre, azután pedig figyelem őket,
ahogy igyekeznek szabadulni belőle. Nem az a dolgom, hogy segítsek nekik, vagy hogy
a biztonság felé tereljem őket – az ilyesféle munkához a cselekmény légkalapácsára lenne
szükség –, hanem az, hogy figyeljem, azután pedig leírjam az eseményeket. (…) Ha a helyzet
elég erőteljes, fölöslegessé teszi a cselekmény kérdését, ami nekem nagyon megfelel.”
A mobil alighanem illeszkedik a történetről és a helyzetről mondottak e paradigmájába.
Egy látszólag idillinek tetsző nyitókép – kora őszi langyos idő, sorban állás a parkban fagylaltért
– feszültséggel teli szituációt enged kibontakoztatni, mely a történet előrehaladtával
– föltárulkozásával – egyre inkább eluralkodik. Hogy a regény mennyire explicit módon
az „intuícióra”, a helyzetre épül, azt e könyvben a narráció linearitása és az elbeszélés fokalizációjának
egyszerűsége is erősíti: a történet körülbelül az új évezred első évtizedében, valamelyik
október elsején veszi kezdetét, s nagyjából egy-másfél hónapot ölel fel, miközben
nem zárul le, befejezetlen, nyitott marad. Csupán sejthető, de még inkább variálható a
szöveg által követett történet azután, hogy a szöveg abbamarad.
A képlet a következő: Clayton Riddell képregény-grafikus Bostonban tartózkodik,
amikor délután három órakor kifordul magából a világ: a legtöbb ember hirtelen elveszti
a kontrollt teste fölött, és dühöngve esik neki a hozzá legközelebb lévő embertársának,
Stephen King: Az írásról (ford. Bihari György). Európa, Budapest, 2005, 161-168. o.