letölthető pdf - Prae

dzsekit azonkívül, hogy sehol. Inkább hozzám vágtak volna egy uszodabérletet, persze
sosem mennék a medence közelébe, klausztrofóbiás vagyok, legalábbis hipochonder, de
valamire rá kell fogni a dolgot, amiért néha arra vágyom, hogy egy tömött villamosban
elhajítsak egy kézigránátot.
Istenem, de fáradt vagyok, szeretnék lefeküdni, ez a komoly eszmecsere túl komolyra
sikeredett, tervek meg ilyesmi, egyszerűen sok lét akarok bezsebelni, hogy sohase kelljen
dolgozni, mivel hogy eddig sohasem dolgoztam, és ezt már úgy megszoktam. Mostanában
állandóan fáradt vagyok, valószínűleg öngerjesztő folyamat, minél többet pihenek, annál
fáradtabb leszek, a végén már csak aludni fogok, jó lesz, ha a halálom pillanatában valaki
felébreszt, hogy már nem kell többet aludni, mert meghaltam.
– És mi a jövőkép? – vágok a közepébe, végül is egyszer élünk. A jövőtől kiver a veríték,
állandóan itt köröz felettem, mint valami dögkeselyű.
– Ez az! Egyből a jövő! – mutat rám Zorándi, bunkó, nem tudja, hogy nem illik mutogatni.
– Megnézzük, hogy mennyire leszel hatékony, ez egyfajta bizalmi szavazás is, aztán
majd meglátjuk. Egy hét múlva gyere be hozzám – nana, csak semmi buzulás!
Erős késztetést érzek, hogy megkérdezzem Zorándit, nem fekhetnék-e le egy csöppnyi
időre ide az íróasztalra, de aztán lemondok kérésemről. Ez meg sem tudna inni három kisfröccsöt,
nemhogy százat, de még egy hosszúlépcső is sok volna neki, táposcsirke-gyerek,
műzlit az arcába.
Kati felírja az adataimat. És tényleg. Van mellbősége. Meg lába is. Szeme is van, az emberek
már csak ilyenek.
Kilépek az oxigénre, vagy valami mutációjába, na, az első lépések megvoltak, el se botlottam,
ideje kettesbe váltani, bár egy automata jobb lenne, gyorsuljanak maguktól a dolgok.
Annyira fellelkesít a nagybetűs lehetőség, hogy házunk sarkánál, a Fekete Kutyában megint
bedobok egy borsodit unikummal, a többire nem emlékszem.