letölthető pdf - Prae

Farkas TiborTejbegrÕz és pornÑ *
Azóta nem akartam belépni a pártba, vagy nem ittam eleget. Haverom viszont néhány évvel
később megőrült, metrószerelvényekben rohangált szaros alsógatyában, valami nőcske, lelépett
egy dán fickóval, ámor rozsdás nyila, és mindenkitől kölcsönkért kisebb-nagyobb összegeket,
amiket azóta se látott senki, szerencsére őt se látta azóta senki, valószínűleg elnyelte
egy vidéki pszichiátria láncdohányosoktól hemzsegő katatón idiótatömege.
Na de aztán tegnap reggel arra ébredtem, tíz évvel később, hogy belépek a pártba. Már
nemhogy közben nem ébredtem volna fel, mert felébredtem én minden nap, tíz éven keresztül.
Mit nem adtam volna, ha egyszer úgy ébredek fel, hogy eddigi életemet, amely röviden
szólva egy végtelenített másnaposság volt, saját zakójánál megragadva leemelem végre a páternoszterről,
és egy szép napra virradok friss gondolatokkal. Még nem késő, végül is profi
vagyok, előkapom hibernált öltönyöm zsebéből a kurázsit, ideje a tettek mezejére lépni,
nehogy már ne tudjak laptoppal meg szolgálati autóval rohangálni.
Haveromat már nem kerestem, kinek van kedve nagy tervek megvalósítása előtt a gyogyóban
randevúzni, úgyhogy egyedül keltem fel, mivelhogy a franciaágy túloldalán nem
volt senki. Elhajítottam paplanomat, vetettem egy pillantást a lepedőre, ki kéne már mosni,
kábé fél éve hajtogatom, és felálltam. Úgy is. Még csak bogárrá se változtam, maradtam,
aki voltam. Kissé megszédültem, de aztán gyorsan regenerálódott egyensúlyérzékem, másnaposan
nagy szó, és arra gondoltam, hogy valaki igazán kimoshatná a ruháimat.
Bosszúságomra megszólalt a vezetékes, csak anyám hívhat, miatta tartom fenn ezt az
őskori leletet:
– Mit szeretnél enni, fiam, a hétvégén? – tette fel a kérdést, amit már tíz éve hallgatok,
és tíz éve ismételgetem, hogy ne törődjenek velem, hazalátogatok, és ami a frigóban, az a
gyomromban. Amint belépek a szülői házba, vagyis panelba, öt perc alatt összeveszünk,
aztán két nap, amíg kibékülünk, mire jövök vissza Pestre, már szent a béke.
– Csinálj, amit gondolsz – jött az egykedvű válasz.
Anyám belelendült, én közben feltettem magamban a költői kérdést:
– Nincs itt egy ember, aki kimosná a ruháimat?
De hiába merültem el a háziasszony-fíling rejtelmeiben, agyamban egy makacs gondolat
vájt üreget magának, és esze ágában sem volt onnan elhúzni: lépjek be a pártba. Vetettem is
egy keresztet, ártani nem árt, meg reggeli tornagyakorlatnak is beillik. De csak óvatosan, mert
megjön a lumbágó, aztán fekhetek vissza, ami persze nem lett volna feltétlenül ellenemre.
– Nincs valami jó hangulatod? – puhatolózott anyám, bár nagyon jól tudja, hogy hangulatember
vagyok, vagy harapok vagy nyalok, de többnyire gőgös hangon osztom az észt.
– Semmi gond, minden oké – válaszoltam rezignáltan, épp akkor zavart, mikor a világot
akartam leverni a tengelyéről, nehogy már csak forogjon saját maga körül, mint egy bolond
földgömb, ideje kinézni az Androméda-ködbe.
– Hallom a hangodon – faggatózott anyám.
* Részlet egy készülő regényből.