letölthető pdf - Prae

055
– Mit számít? Egyik a háromból. A kövek eredetiek lesznek, és mindig azzal jössz, ez az
egyetlen, ami számít. És ha rám hallgatsz, nem figyelsz rá, mikkel etetnek mindenféle új
ügyvédekről. Dolgozik a konkurencia, ennyi az egész.
Magával a prezentációval hamar végeztünk. Napi három óra, míg a szobrok mellett
pózoltam, és meggyőzően magyaráztam a kamerába, mennyire örülök, hogy itt lehetek.
A hely szellemének láthatólag nem esett baja, bármit is műveltek a helyi kövekkel, mert
a szigetnek egyszerűen nem maradt szelleme. Az első napokban azzal mentegettem
magunkat a másik előtt, hogy talán nem hangolódtam rá eléggé. Mihelyt végeztünk viszont
a munkával, és rám szakadt a pusztítóan hosszú szabad idő, nem maradt kétség, hogy itt
semmi nem rezeg együtt sem velem, sem mással.
A bevett gyakorlat szerint a vezetőség nem közölte, mennyi időt töltünk a helyszínen,
nehogy a határidő szorítása zavarja a prezentációk egyensúlyát. Annyi mindenesetre világos
volt, hogy a katalógus felvétele után még legalább egy hétig maradunk. Megkezdődött a
lazulás és keveredés felelőtlen időszaka. Bejártuk a parti övezetet. Nem tartott soká, mivel
a parti övezet azt a kétszáz méteres sávot jelentette, ahová a sirályfehérségű szállodákat,
bungalókat és hordozható vécéket telepítették a közönségnek. Beljebb a kopár sziget a
szobrok maradványaival és a szögesdrót, amit láthatatlan, de annál hatékonyabb kis repülőgépek
vigyáztak.
Az ásványvízről nem szóltam senkinek, és ügyeltem rá, hogy a csomagjainkat én vigyem
le a kabinunkból. Napokig tartó habozás után megkóstoltam a színtelen, ásványtalanított
löttyöt, és el is értem annyit, hogy tisztábban olvashattam le azt az egy szót az üveg belső
feléről. Amikor csak el tudtam tűnni a vezetőség és Flange elől, elmenekültem, és a szálloda
különtermében, a legtávolabbi gép előtt kutattam a Bardonia szó jelentését.
Egy betű félregépelésével állítólag hívtak így egy iráni turistatelepet, ahol szinte eredeti
agyagtáblácskákat osztogattak a körút végén. Akadt egy elsüllyedt földrész egy
későn született legenda szerint, amit Arthur király nem ért el, pedig oda rejtett valami
fontosat. Ügyvédekről egy szó sem. Illetve a végén, percekkel azelőtt, hogy feladtam
volna, és csatlakozom a nemzetközi társasághoz, a piafoltokhoz és az édeskés füstfelhőkhöz
a szomszédban, rábukkantam egy hivatkozásra a sokadik link végén. Ismét csak egy
személyes oldal, rövidke reklám, és hogy ne keressük. A bardoniai ügyvéd jót akar. Ha
szükségünk van rá, megtalál.
– Elnézést, maga meghívott?
Felkaptam a fejem, és nem hittem a szememnek. A személyes tréner, a névtelen nő
tette fel a kérdést. Pár horzsolással többet viselt, és egy kő helyett kettő lógott a nyakában.
Felálltam, és beljebb könyököltem magam a buliba.
– Itt mindenki meghívott. Itt kezdődik Bardonia? Hol az az... ügyvéd?
– A hely mindannyiunkban ott van...
A nemzetközi csürhében feltűnt egy mozdulatlan pont. A sárga neon ellenére a terem
sarka sötétségbe borult.
– Azt hittem, az a lélek. És az ősi bölcsesség. Kér egy kis ásványvizet?
– Köszönöm, nem iszom. A bardoniai ügyvéddel mindenki találkozik, aki méltó rá. Ne
aggódjon, a maga helyében minden okom meglenne a bizakodásra.
Meg akartam osztani mindent. Szaggatott előadásba kezdtem arról, milyen szörnyű,
hogy mi tesznek a szobrokkal, és mennyire szeretnék legalább a régi tudás lába nyomába
lépni. Áttörni valahogy a szögesdróton, és a valódi kőfejek üres talapzataiba lépni, nem
csak a másolatokat tapogatni, mint a forgatáson. Érzem, mit művelnek a bolygó vonalaival.
A mobiltelefonok is érzik, nem véletlen, hogy egyre gyakrabban csak a kásás sisprae