letölthető pdf - Prae

Azzal két kézzel feltámaszkodott, és még egyszer megvillantva a csodálatos követ, menni
készült. Nem hagyhattam, hogy ilyen hamar vége szakadjon.
– Úristen, megmutatná?
Vigyorogva nézett vissza a válla fölött. Reméltem, a vigyort tényleg vigyornak szánta,
nem csak kivillantotta a fogsorát.
– Ha jól viselkedik, megmutatom egyszer, mi marad a raktérben. És figyeljen az ásványvízre.
A víz annyit jelent, mint tiszta fej.
Hihetetlen erejű hullám lökött egyet a hajótesten. A láthatatlan tömeg a lábunk alatt
vagy egy másodpercig a levegőben lebegett, és akkorra robajjal esett vissza, hogy nehezen
hittem el, még mindig egyben vagyunk. A nemzetközi társaság összeszedte tagjait az
asztalok, padlóra rögzített székek közül, és idegesen viccelődött. Mire szétnéztem, a nő
beleveszett a homályba.
Hagytam magam sodortatni még egy ideig a soknyelvű társalgás áramlatain, aztán a
taktikai szünet végén visszatapogatóztam a kabinunkba. Kis csomagba botlottam az ajtó
előtt. Felemeltem, bevonultam vele az ajtó mögé, és levágtam, hogy alaposan végignézzem.
Fémrácsos dobozba zárt két üveg ásványvíz volt, mellette egy cédula: Jogokat a köveknek, ennyi
állt rajta. Az üveg belső oldalán, a görbe felület és a víz által eltorzítva pedig a Bardonia szó.
A kövek egy időre visszahúzódtak, hogy annál nyugtalanítóbban jelenjenek meg újra. A szigetekhez
közeledve persze senki nem engedhette meg magának, hogy ne gondoljon rájuk. A
kis kövek formátlansága. Vajon hány hatalmas, mosolytalan arcot lehetne kirakni belőlük,
vagy éppen hány óriási, elfeledett bölcsességű fejet robbanthattak fel, hogy hozzájussanak
a szilánkokhoz? A nő honnan szerezte a magáét? Többé nem láttam, és az út hátralévő
szakasza rövid volt hozzá, hogy mintegy véletlenül ütközzek bele mindenkibe, kössek ismeretségeket
abban a halvány sejtelemben, hogy talán újra. Azt, hogy mi van a raktérben,
mindenesetre nem mutatta meg.
Kitisztult az idő, úgyhogy a behajózást nyugodtan, a fedélzetről néztük végig. A sárgás,
piszkosszürke partok felett nem lebegett semmi, se felhők, se köd, csak az égetően
üres ég, szobrok pedig sehol. Nem mintha annyira vártam volna a találkozást. Az álmaim
sűrűsödtek, a fejek baljós tudást hordoznak. Bármire képesek, hogy megosszák. A
hiányuk azért mégis zavaróbb volt. Meg is kérdeztem Flangtól, míg összehúzott szemmel
pislogtunk a szélbe.
– Hol vannak?
– Mik, a szobrok? Elszállították őket, biztos helyre... Sok a rongálás. De erről nyilván
te is hallottál.
– Annyit hallottam, hogy lecserélik őket.
Tényleg nyomon követtem, mi történik velük, és mik történnek újabban a dzsungelmélyi
templomokban, fiatalabb romokban, vagy az örök idő földjén, Egyiptomban
a piramisokkal. A vihar miatt nehezen vettük a híradót, de aznap reggel megtudtam,
hogy további anomáliákat észlelnek. Párizsban találtak egy eredeti azték anyagból faragott
szekrényt. A tulajdonost perelik. A mobiltelefonok egyre gyakrabban mondtak
csődöt.
– Neked épp felesleges aggódnod. Láthatsz annyi szobrot, amennyi beléd fér. Tapogathatod
mindet, felvétel után tőlem akár vissza is mehetsz, és addig simogatod a kőarcukat,
amíg akarod. Ha a gyártásvezető bele nem szól, de nem fog, hallott a lelkedről.
– Ez a sziget, ez a francos sziget itt előttünk – mutogattam a közelgő, fakó partra. – Ez
egyáltalán az eredeti Húsvét-sziget?