Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
Fehér LàszlÑ<br />
A bardoniai Ùgyvéd *<br />
Azon a nyáron minden a kövek körül forgott. Elsőre nem volt feltűnő, a mánia lassacskán szivárgott<br />
be, alig észrevehető zümmögésként az alapzaj alatt. Itt-ott elejtett jelek, fokozatosan<br />
áttörve a véletlenek elfogadható szintjét. Nálam a postaláda lehetett a döntő.<br />
Felhoztam azon a párás reggelen, mi volt benne, vagy megnyitottam, nem emlékszem.<br />
A méreteim miatt éppen nem aggódott senki. Jó jel, nem aggódtam én sem. Ajánlottak<br />
karnaki ingatlant, meglepetésekkel teli utazást a Húsvét-szigetekre, sportolási lehetőséget<br />
majdnem valódi fegyverekkel. Majdnem valódi, hangsúlyozta az anyag, és a szövegből nem<br />
tudtam eldönteni, ez azt jelenti-e, majdnem úgy néznek ki, mint az igaziak, vagy majdnem<br />
valódi sérüléseket ejtenek. A képanyag alapján erre is láttam esélyt. Az elégedett vendégek<br />
rikítósárga mellényekben vigyorogtak a fedezékekből, magasra emelve a fegyvereket. Akadtak<br />
önkéntes segítők is a helyi emberanyagból. A szöveg animátoroknak hívta őket, de<br />
ezeket egyszer sem vették közelről. Elmosódott, terepszínű foltok a menő, elkent képeken,<br />
arc nélkül. És egy ajánlat a bardoniai biztonságról, ez a márkanév talán egy adóparadicsom<br />
szigetecskéé lehetett, vagy egy biztosítóé.<br />
A tévé éppen alapkőletételről szövegelt. Az új évezredben fontos a hagyományok átvétele,<br />
mondta egy arc a mikrofon mögül. Nem titkosították, semmi pixelesítés, ám a pofának így<br />
is sikerült a totális jellegtelenség álarcát magára öltenie. Próbát tettem, félrenéztem egy<br />
egész percig, majd vissza, megint félre. Hiába. Egy vonását sem tudtam felidézni. A fickó<br />
lopakodó, az arcmemória kísértete.<br />
– Közös ügyünkről van szó. Az emlékekből nem juthat mindenkinek, de a szellem<br />
mindannyiunké, és azt hiszem, nem túlzok, ha a karnaki oszlopok egy darabkáját helyezem<br />
el most, és azt állítom...<br />
A szónok természetesen maradt, ahol volt. A kék selyembe burkolt kődarabot, ha az<br />
volt, egy egyenruhás alak vitte le egy árokba, kicsit idétlen ünnepélyességgel. Az árok a<br />
térdéig ért, de az alak gyorsan kiegyenesedett és hátralépett, mintha mielőbb vissza akarna<br />
állni a díszsorfalba. Az árokról sortüzek jutottak eszembe, meg az, milyen távol van ez már<br />
az új évezredtől.<br />
Megszólalt a telefon. Felemeltem, lenyomtam egy gombot. Flange, a baleseti tanácsadóm<br />
szólalt meg.<br />
– Jó reggelt. Remélem, jól vagy.<br />
A kép visszaállt az arcnélküli szónokra. Végigvettem, mi mindennel rukkolhatnék ki a<br />
tanácsadómnak, és rájöttem, nem sokkal.<br />
– Elmegy, köszönöm. Bekapcsolnád a tévét?<br />
– Mindig be van kapcsolva. Mi érdekel?<br />
– Négyes híradó. Nem láttad az elejét véletlenül? Mit avatnak?<br />
Ez a blokk közben véget is ért. Reméltem, legalább a végén, az összefoglalóban megemlítik,<br />
mi alá temették el a karnaki követ, de túlságosan levettem a hangot a telefon miatt.<br />
Aztán hirtelen fel, hiába, már csak az üvöltött, mitől olyan jó az eredeti vallartai faragvány<br />
a fürdőszobába.<br />
* A szöveg a PRAE.HU gondozásában hamarosan megjelenik a szerző novelláskötetében.