letölthető pdf - Prae

Csobànka Zsuzsa
Geci a pina
Négyszer számoltam újra, mire beláttam, sose lesz meg. Pedig pontosan emlékszem
mindre. Nincs legszebb. Van, amelyik fodrosabb, gömbölyűbb. Vannak, akik finomak.
Vannak a szőrösek, azoktól úgy kell tangózni a számban, hogy ne nyeljem le az összeset.
Én nem bánnám, ám amikor elkezdek öklendezni a fennakadt szőröktől, az már nekik
se jó. De a borotvált pinákat és faszokat ki nem állhatom.
Persze van legszebb. Mindig az aktuális. Ha éppen görbe, rövid, vékony, vagy ellenkezőleg,
túl egyenes, hosszú, vastag. Hugyos, szaros, vagy alig száradt meg rajta a
sperma, pláne, ha nem is belőlem csordult ki. Akkor éppen az. Főleg az.
Ezek mind nyomokat hagynak. Kívül is, belül is. Kiszívják a bőrt, ami olyan foltot
hagy, mint évekkel ezelőtt, még az óvodában. De azt magamnak szívtam ki, és csak a
könyökhajlatban. Előredőltem, beleszagoltam, mintha émelyegtem volna, finoman húzódott
hátra a nyelvem. Csak akkor hagytam abba, amikor feljött a keserű epe. Mint
a méreg, de azt hittem, játszom. Aztán takargatni kellett a vörös pettyeket, a nagy
foltot, mert hülye vagy, fiam. Lehetetlen volt azokat az éktelenkedő rózsákat elrejteni.
A nyomok maradtak, nem tudtam elég sokáig elszámolni. Később az erőszakosak és
a gyávák is ezt akarták. Beleharaptak a nyakamba, a nyakgödrömbe, a vállamba, az ujjamba,
a derekamba és a seggembe, a combomba, a térdhajlatomba. Nem puhítottak
meg, nem akarták, hogy megnyíljak, szárazon szeretik, és durván. Mint én. Nem tudom,
te hogy.
Szeretem a félholdakat a testem különböző pontjain, szeretem a vörös hegeket, a
frisseket és a gyógyulókat. Körömmel vagy foggal, de annál jobb, minél lehetetlenebb
módon kerülnek rám. Dörzsölni lábujjal, sarokkal, addig, míg sebes nem lesz. Egyszer
próbáld ki. Vagy kifacsarni a testem olyan képtelen pózokba, hogy aztán kisebb-nagyobb
duzzanatok, rándulások keletkezzenek. De a műfaszokat és a bilincset felejtsd el.
A régebbi nyomok eleinte zavarba jöttek az újabbaktól. Az újabbak mohók voltak,
követelőzők. Állandóan kérdéseket tettek fel, amelyekre rögtön választ vártak. Nem
lehetett nem szólni. Ha nem is akartak, maguktól kezdtek el beszélni a régi hegek,
mintha félálomban, dadogni; motyorogtak éjszakánként.
Az újak reggel hallgattak. Akkor a régiek ijedtek meg, vágtak egymás szavába, de az
újak némák maradtak. Nincs mit mondanunk, mondták. Aztán az egyik éjjel egy néhány
hónapos heg nem bírt elaludni. Valaki egy óvatlan mozdulattal belemart, égetett
a frissen felsértett seb. Ő hallgatta ki aznap éjjel a duruzsolást. Később úgy mesélte, egészen
különösek voltak a szagok is. Egyszerre kavargott a levegőben mindaz, ami különkülön
ínycsiklandozó, és kavarta fel az ember gyomrát. Amit látott, formák kavalkádja,
a felismerhetetlenségig egymásba gabalyodó fodros, gömbölyű. Amit hallott, arról
nem volt mit mondania. Igazából nem emlékezett a szavakra sem. Reggelre elfelejtett
beszélni. Ez a baj velünk, nyomokkal, sugdolóztak az újak, tartsd a szád, förmedt rá
egy varas, vastag csík.
041
prae