letölthető pdf - Prae

fölény a novella vége felé olyan fordulatot vesz, amely az elbeszélőt a humán gondolkodási
mintánál magasabb gondolati szinten álló fajjá emeli. „Nekik én vagyok a Démon.
Némelyikük szerint minden szenvedésük tőlem ered, és ez érthető is. Persze a gondozóik
kedvesek hozzájuk: etetik és simogatják őket, játszanak és beszélgetnek velük. Aztán
egyik napról a másikra, a harag különösebb jele nélkül, fájdalom, bizarr rituálék és
leírhatatlan kínzások közepette legyilkolják őket. Mi másért vetemednének az emberek
ilyen gaztettekre, ha nem azért, hogy vérrel és szenvedéssel áldozzanak egy sötét és
rosszindulatú isten oltárán? Hát nem fogják fel, hogy az emberek istenként tekintenek
rám, és gyengéd tisztelettel vetik elém az egyik szerencsétlen áldozatot a másik után?”
A narrátor folytatja azt a találgatósdit, amelyben az emberi intelligencia alulmarad.
Újabb információkat tudunk meg róla, amelyek közül kiemelkedik az ember és a narrátor
fajának minőségbeli különbsége: az elbeszélőnk tiszta és logikai éleslátással megáldott
levezetése alapján az emberek istenként félik őt és nemének tagjait. Ez a félelem abban
a korai, transzcendens alapokon nyugvó civilizációkra jellemző vallásos rituálékhoz
hasonló eljárásban nyilvánul meg, amelynek kiváltó oka egy olyan interpretációs kényszer,
amely a humán értelem számára érthetetlen dolgokat a felfoghatatlan és érthetetlen
isteni viselkedés kiengesztelésre épülő állatáldozat formájában teszi megragadhatóvá
és feldolgozhatóvá. Az isteni pozíció hozadéka az emberi tehetetlenség és korlátozott
ontológiai-episztemológiai apparátus, amely tovább élesíti a hatalom metaforáját:
az ember alulmarad a hatalmi harcban, mert nem értheti meg a narrátor nemének
ontológiai státuszát, következésképpen az elbeszélő logikusan vonja le azt a következést,
hogy az emberek istenként félik, és rettegésük jeléül más, a hatalmi skálán alacsonyabb
pozícióban lévő fajok egyedeit áldozzák fel a narrátor kiengesztelésére.
A „vajon ki beszél” című kirakós játék további elemekkel bővíti a képet, de a szöveg
alapvetően még mindig nehezen adja meg magát az interpretációs törekvéseknek. A rébusz
megfejthetetlenségének az oka az, hogy a megfelelő információkat visszatartja a narrátor,
és bár egyre tisztábbnak tűnik a kép, a szöveg alapján még mindig nem lehetünk biztosak
az elbeszélő kilétét illetően. „A mai mérések szerint 1.837 kilogrammot nyomok (pluszmínusz
0.002 kg). Még élénken emlékszem arra, amikor elértem a bűvös egy kilós határt,
akárha tegnap történt volna. »Ki gondolta volna, – álmélkodott az egyik gondozóm,
– hogy pár éve ez még csak egy kis bolhapiszok volt a főonkológus szemében!«”
Ez a pár mondat némileg finomítja az ember és a narrátor hierarchikus viszonyáról
alkotott képet. Kiderül, hogy az elbeszélőt az emberek „gondozzák” (keeper), tehát
egyfajta ráutaltságot, függést sugallnak. Ellentmondásos helyzetet teremt az, hogy miközben
az emberek viselkedéséből következően isteni tulajdonságokkal ruházza fel magát
a narrátor, az emberek nélkül a léte kilátástalan lenne. A vallási allegória folytatódik,
csupán egyetlen kérdés marad: mi lehet egy alig kétkilós valami, amitől az emberek
rettegnek, és ahelyett, hogy elpusztítanák, táplálják, védelmezik és erőn felül próbálják
megérteni működésének alapelveit. Az onkológia megjelenése, valamint az utalás („ez”)
már sejteti a meglepő választ, amely a novella közepén artikulálódik. „Túljutottam a
harminchetedik patkányomon. Ekkora már túl nagyra nőttem, úgyhogy jöhettek a nyu-
„They call me the Demon. According to some, I am the ultimate cause of all of their misery, and I understand why they
believe this. So many of their keepers are kind: they feed them, stroke them, play with them, talk to them. And then suddenly,
without anger, there is slaughter, pain, bizarre rituals, inexplicable tortures. Why else would the humans commit such
atrocities, except to appease some dark, malevolent deity that demands sacrifice, that feeds on blood and suffering? And don’t
they see the humans treating me like a god, bearing me gently, reverently, from one poor victim to another?” Uo.
„Today I was found to weigh 1.837 kilograms (plus or minus 0.002). Ah, I remember reaching the magic kilogram,
it seems like only days ago. ‘Who would believe,’ one of my keepers marvelled when I crossed the decimal point, ‘that
a few years ago this was just a twinkling in the Chief Oncologist’s eye!’” Uo.
025
prae