Gomboc Arthur Title: vadnar_ildi2.qxd 02557.pdf /02500 ... - MEK

V ADNARANCSOK I.
Análamnál kevesebbet tudó gyermekekkel haverkodtam, akik a bukás
vagy a kettes szélén álltak. Mindig a veszteshez húzódtam. Talán, mert én
is vesztes voltam.
Máté barátom zsivány kölök volt. Amikor az osztályunkba került, már
fenegyerek hírében állt. Volt még két barátom, Lóri és az öccse, akiktôl az
anyám is nagyon tiltott. Csavarogtunk, kimentünk a kiserdôbe… szerettünk
a természetben lenni. Ôket is az utca nevelte. Ugyanazt mondták
ránk: csibész trógerek, miért nem ülnek otthon, mindig az utcán lógnak. A
szomszédok gyerekei irigykedtek ránk, parasztkölykök voltak. Én meg
budapestinek számítom magamat, mert a szüleim onnan származnak.
Igaz, nagyanyám román, meg analfabéta, de Pesten él.
Tudtam magamról, hogy különc vagyok, mivel rossz példaként rendszerint
engem emeltek ki. Vállalnom kellett a szerepet. Ha húsz gyerek kirándulni
ment, és tizenkilenc Zebegénybe készült, akkor én biztos, hogy Nagymarosra
akartam menni. A megjelenésem, az egyéniségem volt maga a bûn. A modorom,
az izgága természetem, az, hogy mindenben elsô akartam lenni, a
tehetségtelenségem, mind, mind ellenem hangolták a társaimat. Elhatalmasodott,
hogy csak én lehettem a rossz, a negatív példa, és ha megdicsértek, akkor
is azért dicsértek meg, mert lám, az utolsó is meg tudta csinálni a feladatot.
Kénytelenek voltunk egymást elviselni. Ha rosszindulatú volt velem valaki,
egyszerû unszimpátia miatt, akkor könnyen begerjedtem, s mondtam, nézd,
foglalkozz az árnyékommal. Ha meg pattogtam, annál rosszabb lett a helyzet.
Nagyapám beszélt az apámról: az apám is rendkívüli érzékeny ember.
És én is láttam, hogy milyen az apai nagyanyám természete. Nem akartam
olyan lenni. Próbáltam meggyôzni magamat, hogy én nem lehetek olyan,
mint az apám. Voltak olyan történetek, amikbôl az apám jellemére lehetett
következtetni. A nagymamám is mondta egy ebédnél, hogy tudod, nászom,
jó ember az én fiam, csak minden ezredik szava az igaz. Örökös
küzdelem volt bennem, hogy nehogy olyan legyek, mint az apám, mégis
hasonlítok rá. Utánzom az életsorsát.
Iskolás koromban sokszor hazudtam. A legkülönbözôbb okokból, a legkülönbözôbb
célokért. Egyszer azt hazudtam az osztálytársaimnak, hogy
nekem egy csomó galambom van, galambászok, és versenyt nyert galambokat
tenyésztek. Szerettem nagyzolni.
Könnyen tanultam, de felületesen. Pillanatok alatt képes voltam bármit
megtanulni. Alig voltam otthon, ha megérkeztem, tûz ki a Jácint térre, fociztam
estig, látástól mikulásig. Sokat kaptam ki ezért, nem tanulsz, te büdös
kölyök, mi lesz belôled, csavargó, csibész. Mégis nagyon furcsa dolog
volt, bementem reggel a suliba, átvettem, ami föl volt adva, esetleg megírtam
a padban a leckét, s megmaradtak bennem a lényeges dolgok. Túlzott
szókincsem volt, ki tudtam magyarázni magamat, nyomtam a szöveget.
Néha négyest is, ötöst is kaptam, csodálkoztak anyámék, otthon soha nem
65