Gomboc Arthur Title: vadnar_ildi2.qxd 02557.pdf /02500 ... - MEK

G ÉCZI JÁNOS
nösen. Ráadásul volt egy csaj, aki mindig a mellettem lévô sorban állt,
dugdosott nekem cigit, beszélgetni akart. Tôle is meg akartam szabadulni.
Valami miatt bevittek az orvosi rendelôbe. Sokan voltak, várni
kellett. Leültem egy lány mellé, beszélgetni kezdtünk. Tudtam, hogy
van a börtönben valaki, akibe minden lány szerelmes, verseket írnak
hozzá, leveleket csempésznek a cellájába, üvöltik a mosdóban a nevét.
Szóval, áhítoznak utána.
Ott, az orvosi váróban megkérdeztem ettôl a lánytól: Te, nem tudod ki
az? Miért? Szeretnék róla többet tudni. Aztán még sokat beszélgettünk, állati
jóba lettünk. Megállapodtunk, hogyan fogunk levelezni, a csajok segítségével.
Majd a lány bement az orvoshoz. Amikor kijött, elmenôben hátraszólt:
Én vagyok az.
Szerelmes lettem belé. Mindenkinek elmondtam, így ô is megtudhatta.
Igyekeztem minden alkalmat megragadni, mégsem jött össze. Egyszer
még a munkát is megtagadtam, bevittek a fogdába. Amikor jöttek a munkából
a lányok, a fogda mellett haladtak el. Tudtam, hogy köztük van, s rázendítettem
egy olasz dalra. Tudnia kellett, hogy én énekelek, hiszen nem
volt más digós a börtönben. Így adtam hírt magamról. Bármilyen röhej, de
az egyetlen igazi homoszexuális szerelmem plátói maradt.”
N. harmincnégy éves férfi, hivatalnok. Már vagy nyolc éve tisztes polgári
életet él, büszke arra, hogy „vissza tudott térni a társadalomba”, de
még élénken élnek benne fiatalkori élményei. Így magyarázza ehhez a –
már megszûnt – életmódjához vezetô folyamatot:
„Késve jöttem haza, anyám kinyitotta az ajtón a kisablakot, és azt
mondta, jó lenne, ha többé nem is mennék haza. Így kezdôdött. A mai
napig sem tudom a valódi okokat. De ettôl az esettôl kezdve alig voltam
otthon, talán csak olyan idôszakokban egy-egy hétre, amikor apám
külföldön volt, attól függôen, hogy anyám hogyan tudta elviselni a jelenlétemet.
Akkor sok nôt cipeltem fel, és emiatt anyámmal nem voltam
beszélô viszonyban. Aztán az apám megtiltotta az anyámnak,
hogy nekem enni adjon. Elég rossz tanuló voltam, de ez még nem lehetett
elég indok. Apám mindenáron értelmiségit akart belôlem nevelni,
de ez sehogy sem ment. Állandóan bukásra álltam. Nem volt se
tehetségem, se kitartásom. Emiatt az apám állandóan pánikban volt,
szüntelenül azt mondta, mi lesz belôlem, és hogy leveszi rólam a kezét.
Figyeltem, hogy bánnak velem, és úgy láttam, hogy a többi gyerekkel
másként viselkednek a szülei. Sértett és bántott a különbség. Nem volt
otthon egyetlen emberi hang. Számtalanszor véresre vertek, ha rossz
jegyet vittem haza. Apám egyszer addig vert, amíg összeestem, akkor
meg leköpdösött és rugdosott. Aztán kirakott az ajtó elé.
Utoljára huszonnégy éves koromban akart megverni az apám. Kötetlen
munkaidôben dolgoztam, az apám meg teljesen ki volt borulva attól, hogy
nem kelek reggel hatkor, és nem megyek korán reggel a munkába, mégis
312