Gomboc Arthur Title: vadnar_ildi2.qxd 02557.pdf /02500 ... - MEK

V ADNARANCSOK II.
Akövetkezô homoszexuális életút fôszereplôje nem született palotapincsi.
Pozitív emberi tulajdonságai, munkabírása és szakmai tehetsége
révén került magasabb pozícióba. Ez a pozíció – mivel akaratgyengesége
felnôtt korában ismételten kihozta elfojtott pszichikai jellemzôit – vezette
a palotapincsivé váláshoz. Ô sokat tud a homoszexuálisok társadalmi öszszefonódásáról,
de legalább olyan érdekes az önmaga számára alkotott
ideológia, amellyel elviselhetôvé teszi életét.
„Olyan élet ez, hogy aki részt vesz benne, igyekszik minél gyorsabban
elfelejteni mindent, ami megtörtént, és csak azzal törôdik, ami most van.
A múlthoz, emlékekhez való viszony éppen olyan ambivalens, mint a jövôvel
való kapcsolat. Hát nem is kell csodálkozni, ha állandóan azt mondom,
nem tudom, elfelejtettem, nem akarok emlékezni rá. Ez nyilván ösztönös
viselkedési forma, harc az önfenntartásért, azért, hogy viszonylag
jól el tudjam fogadni magam, ilyenségemet. De jó hatása is van: arra kényszerít,
hogy mind fizikailag, mind szellemileg a lehetô legtöbbet és legintenzívebben
dolgozzam. Veszélyes, nem utolsósorban önveszélyes lenne,
ha állandóan azon töprengenék, miért alakult így, miért nem másként, miért
nem vagyok normális. Nem csinálni ideológiát ebbôl a dologból – ha
már elfogadni nem tudom –, azt hiszem, a lehetô legtisztességesebb eljárás.
De hazudnék, ha azt mondanám: soha nem tör fel bennem a látszat és
a valóság különbsége okozta feszültség. És hogy ez a feszültség mekkora,
azt csak én tudhatom. Sokszor kínlódom, sokszor átgondoltam már, és
úgy sejtem, nincs egyetlen ok, inkább okok láncolata, folyamatok vannak,
és valószínû, hogy ezeket már nem lehet megváltoztatni személyiségem
károsítása nélkül. Meg kell védenem magamat, egzisztenciálisan körülsáncolni
a személyiségemet, ennyit tehetek.
Kezdetben egyszerûbbnek láttam ezt az élet- és gondolkodási módot.
Amikor a lányom megszületett, hirtelen ráébredtem, hogy undorodom tôle
(nincs jobb kifejezés rá), képtelen vagyok szeretni, amint lelkileg képtelen
voltam már akkor a feleségemhez is ragaszkodni. Huszonnyolc évesen
erre rájönni! Minden összezavarodott körülöttem, szétszakadtak a kapcsolataim:
a munkámat, feladataimat sem tudtam teljes intenzitással végezni.
Igyekeztem tudomást nem venni róla, de fizikailag kikészültem. Egy év
vergôdés után elváltam. Lakásproblémám nem volt, a régit, három és fél
szobásat otthagytam. A munkahelyemtôl azonnal kaptam egy másfél szobásat,
ez tökéletesen megfelel. Néha a kis szobát kölcsönadom a barátaimnak,
szóval nagyobbra nincs szükségem, eléggé igénytelen vagyok. Öt éve
élek így. Azaz öt és fél éve. Ez alatt az idô alatt ledoktoráltam, alaposan
elôbbre ugrottam a hivatali ranglétrán is, nincs olyan év, hogy ne volna
két-három nyugati kiküldetésem. Késô nyáron kiveszem a szabadságomat,
négy-öt hétre felszívódom, élek.
A legelsô konkrét élményem? Ezekre gyorsan tudok válaszolni: magam
sem tudom pontosan, hogy miért. Igaz, hogy sokat gondoltam rájuk, már
251