Gomboc Arthur Title: vadnar_ildi2.qxd 02557.pdf /02500 ... - MEK

G ÉCZI JÁNOS
svédek, franciák. De a vécések nem mennek oda, mert szégyellik, hogy homoszexuálisok.
A társadalom kényszeríti ôket a vécékbe, mert razzia alkalmával
például azt lehet mondani, hogy csôrepedés miatt vannak ott.
De ha beülnek valamelyik szórakozóhelyre, azonnal leleplezôdnek.
Hogy én hogyan kerültem bele? Nekem nô volt az ideálom. Csinos,
szép, szemrevaló feleségem volt. Boldog voltam, boldog családi életem
volt, amíg egy férfi nem jött az életembe. Ital hatására vagy anélkül –
mindegy –, tény, hogy lefeküdtem egy férfinak. Kalandok sora volt már
mögötte, mikor velem kikezdett, én meg, mint egy hülye, nem is tudtam,
mi lesz ebbôl. Egyszerûen már az is jó érzés volt, hogy ô vetkôztetett le.
Azóta tudom, hogy mindenkiben van homoszexualitás, csak nem mindenki
és nem minden pillanat tudja kiváltani. Amikor engem ez a srác levetkôztetett,
amíg a csúcsig elértünk, olyan testrészeket csókolt és fogott
meg, amit elôzôleg a feleségem soha. Nô és férfi kapcsolatában csak akkor
kerül a férfi ilyen helyzetbe, amikor a nôi partner bárcás kurva. Egy feleségnek,
akiben az él, hogy ô a feleség, és kötelessége a férjét kielégíteni, sosincs
annyi tapasztalata, hogy tudja, mikor mi jó a férjének. Ehhez csak
meleg ember ért, vagy bárcás kurva.
Késôn kerültem a melegek közé, nem ismertem, sôt nem is sejtettem ennek
az életnek a rejtelmeit, bonyodalmait. Amikor meggyôzôdtem, hogy
ilyenné váltam, annyira megrémültem magamtól, hogy egy ismert professzornak,
akinek a sajtóban olvastam a nevét, írtam egy levelet. Ôszintén,
nyíltan, mindent elmondtam, ez van, ilyen és ilyen érzelmek kavarognak
bennem. Nagyobb hatást vált ki belôlem egy férfi, mint egy nô.
Ez a professzor nagyon kedves, barátságos volt, válaszolt a levelemre, írta,
hogy keressem fel. Annyira felbátorodtam, hogy megkerestem. Az orvostudomány
mai állása szerint ô mindent megtett értem. Én voltam a buta,
mert akkor még azt hittem, hogy létezik emberfia, aki ezen változtatni
tud. Akkor hittem benne, és tíz körömmel ragaszkodtam ahhoz, hogy én
igenis normális ember vagyok és normális életet akarok élni. Próbáljanak
engem megváltoztatni. Két hónapot feküdtem a klinikán, méghozzá zárt
osztályon. A kínok kínját, a poklok poklát jártam meg a sok elektromos kezeléssel,
s mit tudom én, milyen kísérleti eljárásokkal, hogy megváltozzak.
Végül arra kényszerültem, hogy az orvosnak is hazudjak, hogy megszabaduljak
ezektôl a kínoktól. Semmit sem változtam.
A feleségem nehezen fogadta el, bár megértô volt, hiszen mûvelt és tájékozott.
Aki nem tudja, hogy ilyen élet is létezik, az biztos, hogy cirkuszt
csinál. Szerencsére olyan feleségem volt, aki ezt megértette, és így is elfogadott
volna férjének, ha én ebbe belemegyek. Szegény, ô is azt hitte, hogy
ezt meg lehet változtatni. A nôi rutinját, báját vetette be, de csak hányingert
váltott ki belôlem. Aztán én is annyira igyekeztem, hogy majdnem begolyóztam.
Egy sikertelen nemi aktus után borotvapengével belevágtam a
vesszômbe. Elvágtam a húgyvezetéket. Azt hiszem, le akartam vágni; ha
222