Gomboc Arthur Title: vadnar_ildi2.qxd 02557.pdf /02500 ... - MEK

G ÉCZI JÁNOS
Tudtam, hogy nehezen valósíthatnánk meg, sejtettem, hogy nem sokáig
fogunk együtt élni, nem viseljük el egymást.
Elvileg tisztáztuk, hogy nem itt fogunk élni. Amiért megdolgozunk, az
lesz a miénk. Klassz volt, jó volt, de azért mindig volt naponta egy kis
összezörrenés, nem jöttünk ki egymással. Dühös volt rám, ha nem voltam
hozzá kedves, ha figyelmen kívül hagytam, de én nemcsak ôt hagytam figyelmen
kívül, hanem általában mindenkit és mindent.
Ha úgy néztem rá, mint egy betegtársra, akkor az ember elszívelt volna
tôle akármit. De azért olyan dolgokat mondott, ami kifogásolható. Az
ember egy ilyennel leélje az életét, az már túl sok! Ez a bátorság már sok! Föltettem
magamnak a kérdést, tudom-e ôt vállalni. Hát állandó kérdôjel volt
elôttem. Nincs kiút, akár így, akár úgy.
Reggelente fölkeltünk, Etelka megágyazott, valahogy elvégezte, ahogy
tudta. Én is fölkeltem, mert nehéz kihúzni engem is az ágyból. Fáradtnak
éreztem magamat. Azt hittem, ha sokat pihenek, visszanyerem az erômet.
De sose nyertem vissza. Felkeltem kilenc óra után, volt rá eset, hogy elôbb,
volt rá eset, hogy késôbb. Összerámolgatta az ágyat meg a szobát, de a
maga módján.
Apámék már fönn voltak, dolgoztak, a malacokat apám látta el, mindent,
amit addig én csináltam. Korábban én etettem az állatokat, ha nyulak
voltak, azokat is elláttam. Aztán anyám mondta, hogy most szaladjak
el valamit vásárolni, bevásároltam, mikor visszajöttem, nekiálltam dolgozni.
De itt volt a tíz óra. Eltelt az idô, nekem ott álltak a kosarak, mert
apám ahogy fölkelt, mindjárt leült fonni.
Félig kötötte föl a kosarat, az alját, meg az oldalának az alsó sorát, a többit
én csináltam, szépen befejeztem. Szériában dolgoztunk.
Kaja után lementem a mûhelybe, láttam, hogy sok van, iparkodni akartam.
Egyet megcsináltam, újra etetni kellett a nyulakat, a malacokat.
Akkor anyám elfelejtett valamit, azért kellett rohangálni. Na, most még
a kertben is ezt csinálni, azt csinálni. Minden apró dologért én ugrottam.
Segítettem, amit tudtam.
Ha a hétnek olyan napja volt, hogy tanulás lesz, akkor már tervezgettük,
hogyan készülünk fel. Vegyem elô a Bibliát, a könyvet, és tanuljunk.
Anyám dolgozott, apám dolgozott, én elôvettem a könyvet, és tanultam.
Ismét lemaradtam az apám mögött.
Megint el kellett ugrani valamiért, vagy átmenni a szomszédba. Á,
mondom, én egy kicsit elmegyek, és elmentem a nagynénémhez. Ha átmegyek,
ott is az van: nem érsz rá? Mondom nekik, annyi munkám van – de mire
érjek rá tulajdonképpen?! S mondták, olvassak nekik, mert nem tudnak olvasni,
és ôk is készülni szeretnének az összejövetelre.
Apám morgott. Hazamentem szólni, újra átmentem, vagy átszöktem,
mert megkértek, és ez fontos, nem tudtam visszautasítani.
182