Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Sötét szemek sandalogtak ránk torzonborz üstökök alól, ádázul vonítva markolták a rácsot
piszoktól retkes mancsukkal. Ruha helyett, amennyire megítélhettem, színehagyott rongyok
lógtak róluk, és dőlt belőlük a temető hullabűze.
Gabrielle odadobta a fal tövébe a gyújtóst, de már ugrott is el a nyúlkáló kezek elől. A
vámpírok szemfogaikat mutogatva csikorogtak. Egymást lökdösve igyekeztek fölkapni és
hozzánk vágni a tűzifát. Egyszerre rántották meg a rácsot, mintha ki tudnák tépni a kőből.
– A tűzszerszámot! – ordítottam. Felkaptam egy fogósabb ágat, beleböktem a legközelebbi
arcba, könnyedén alárepítve a mélybe a fajzatot. Nyomoroncok! Hallottam visítását zuhanás
közben, de mire sikerült kipiszkálnom a helyéről egy másik kis koszos démont, a többiek
belekapaszkodtak a fába, és úgy huzakodtak velem. Addigra azonban Gabrielle-nek sikerült
lángra lobbantania a gyújtóst.
Magasba ugrottak a lángok. A vonítás átváltott rémült hadarásba.
– Tűz! Tűnés innen lefelé! Táguljatok már, ti agyalágyultak! Lefelé, lefelé! Forró rács!
Csipkedjétek már magatokat!
Hibátlanul szabályos franciasággal hömpölygött a népies szitkok egyre dagadó áradata!
Toporzékoltam a nevetéstől, úgy mutogattam őket Gabrielle-nek.
– Átok reád, szentségtörő! – visította valamelyik. A tűz végignyalt a kezén, mire bömbölve
vágódott hanyatt.
– Átok a szentségtörőkre, a törvényen kívüliekre! – sivalkodták lentről.
Ezt aztán hamar felkapták, és most már egész kórus harsogta: – Átok a törvényen kívüliekre,
kik merészeltek belépni Isten Házába! – De azért iszkoltak le a földre. Tüzet fogtak a vastag
hasábok, a mennyezetig morajlott a láng.
– Menjetek vissza a temetőbe, ahonnan jöttetek, ti paprikajancsik! – kiáltottam utánuk.
Szívesen dobáltam volna rájuk égő fát, ha odafértem volna az ablak közelébe.
Gabrielle mozdulatlanul állt, és összehunyorított szemmel hallgatózott.
Odalent folytatódott a rikácsolás-bömbölés. Új átokzsoltárban szidalmazták a káromlókat,
akik megszegték a szentséges törvényeket, kihívták Isten és a Sátán haragját. Rázták a kapukat,
az alacsonyabb ablakokat, köveket vagdaltak a falhoz, és egyéb ostobaságokat míveltek.
– Nem juthatnak be – szólt halk fahangon, figyelmesen félrehajtott fejjel Gabrielle. – Nem
törhetik be a kaput.
Én ebben nem voltam olyan biztos. A kapu rozsdás, nagyon régi. Nem tehettünk mást,
vártunk.
Lerogytam a padlóra, nekidőltem a szarkofág oldalának, keresztbe font karokkal, görnyedten.
Már kacagni se volt kedvem.
Gabrielle is leült a fal mellé kinyújtott lábakkal. Halkan zihált, varkocsa kibomlott, haja
szétnyílt, mint a kobrakígyó csuklyája, kósza tincsek tapadtak fehér arcába. Kormos volt a ruhája.
Perzselő hőséget árasztott a tűz. A levegőtlen szoba vibrált a forróságtól, a hosszú lángok
elkergették az éjszakát. Nekünk azonban elég volt az a kevés kis levegő. Csak a félelem és a
kimerültség gyötört bennünket.
Beláttam, hogy Gabrielle-nek volt igaza a kapuval kapcsolatban. Nem bírták betörni.
Hallottam, amint elkotródnak.
– Sújtson le Isten haragja a káromlóra!
Valami kavarodás támadt az istálló körül. Láttam magam előtt, miként cibálják elő
búvóhelyéről rémült halandó lovászomat, azt a szegény féleszűt, és tajtékoztam a haragtól.
Gondolati képekkel tudatták velem, hogy meg fogják gyilkolni szegény fiút. Dögöljenek meg!
– Ne mozduljon – szólt rám Gabrielle. – Már túl késő.