Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Gabrielle hátranézett a sűrűre, a hajladozó sötét ágakra, amelyek eltakarták a patakot. A szél
sivításán, a levelek bársonyos zizegésén túl határozottan éreztük a láthatatlan lüktetését a fák
között.
Egyszerre hallottuk meg, mert én szorosabban öleltem magamhoz Gabrielle-t, ő pedig
bólintott, és megszorította kezem.
– Erősebb! – mondta sietve. – És nincs egyedül.
–Igen – feleltem haraggal –, és utamat állja menedékem felé! – Áttettem Gabrielle-t a bal
karomba, és kardot rántottam.
– Csak nem lovagol beléjük! – sikoltotta.
– Ördögöt nem! – vágtam rá, igyekezve féken tartani a lovat. – Két óránk sincs napkeltéig.
Rántsa ki a kardját!
Hátrafordult, szólni próbált, én azonban már előreugrattam a lovat. Erre ő is engedelmesen
kivonta kardját, amelyet oly szilárdan markolt kis kezével, mint akármelyik férfi.
Bizonyos voltam benne, hogy amint odaérünk a sűrűhöz, a valami ész nélkül kereket old. Nem
is értett máshoz a nyomorult, mint hogy fart mutasson és elpucoljon. Dühöngtem, amiért
megriasztotta kancámat és ijesztgeti Gabrielle-t.
Belevágtam a sarkam lovam oldalába, és minden erőmmel hajszoltam a híd felé.
Kezem odaforrt a markolatra. Ráhajoltam az előttem ülő Gabrielle-re. Tüzet fújtam, mint a
sárkány, és mikor a fahíd kongani kezdett a kanca patkói alatt, most először láttam meg őket, a
démonokat!
Egyetlen másodpercre villant csak föl fehér arcuk, fehér karjuk; ocsmány visítozással rázták a
gallyakat, és levélesőt zúdítottak ránk.
– Pokolba veletek, undok hárpiák! – ordítottam, ahogy átértünk a túlsó meredélyes partra, de
Gabrielle most felsikoltott.
Valami puffant mögöttem a lovon, a kanca megcsúszott a nyálkás földön, a valami elkapta
vállamat és karomat, amellyel meg akartam lendíteni a kardot.
Megforgattam Gabrielle feje fölött a pengét, veszettül vagdostam a Kreatúrát. Fehér
gomolyként repült bele a sötétségbe, ám ekkor egy másik vetette ránk magát karmos mancsaival.
Gabrielle spádéja kettészelte kinyújtott karját. A kar felröppent, dőlt belőle a vér, mint víz a
szökőkútból. A visongás vonítássá dagadt. Miszlikbe akartam aprítani őket. Olyan durván
fordítottam meg a lovat, hogy fölágaskodott és majdnem elesett. Gabrielle azonban elkapta a
sörényét, és visszakormányozta az útra.
Vágtattunk a toronyhoz, de már hallottuk is nyomunkban a visításukat Mikor a kanca
kifulladt, leugrottunk róla, és kéz a kézben rohantunk a kapu felé.
Át kell jutnunk a titkos alagúton, mielőtt megmásznak a falat. Nem szabad látniuk, amint
kivesszük a követ!
Olyan gyorsan zártam kaput-ajtót, ahogy csak bírtam, és a karomban vittem föl Gabrielle-t a
lépcsőn.
Mire beevickéltünk a titkos kamrába és helyretoltuk a követ, ők már odalent huhogtak és
visítoztak, és karistolták a falat.
Fölkaptam egy öl tűzifát, és odavetettem az ablak alá.
– Gyorsan a gyújtóst! – kiáltottam.
Addigra fél tucat arc fehérlett a rácson túl. Rikoltozásuk vérfagyasztóan visszhangzott a kis
cellában. Hátrahőköltem, és egy pillanatig csak bámultam őket.
Úgy lógtak a vasrácson, mint a bőregerek, de nem bőregerek voltak, hanem vámpírok,
ugyanolyan emberforma vámpírok, mint mi.