Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Amikor kicsi voltam, mindig mesélt róla, merre mindenfelé járt. Nápolyról és Velencéről
mutatott képeket, emlékszik? És a régi könyvekre. És voltak olyan kis emléktárgyai Londonból
és Szentpétervárról, mindenünnen, ahol megfordult.
Nem felelt.
El akarok menni oda. Látni akarom őket. Látni akarom őket, és ott karok lakni. De még
messzebb akarok menni, olyan helyekre, amelyekről m is álmodtam élő koromban. Valami
megváltozott az arcán.
– Tudta, hogy vissza fog nőni? – suttogta.
– Nem. Mármint igen, azazhogy nem gondoltam. Tudnom kellett volna, hogy így lesz?
Sokáig bámult rám azzal a nyugodt, fásult arccal.
– Maga sose szokott… ettől… félni? – kérdezte valami ismeretlen torokhangon. – Semmi
sem… riasztja vissza? – Nyitva volt a szája. Olyan tökéletes volt, akár egy emberi száj.
– Nem tudom – suttogtam tehetetlenül. – Nem értem. – De meg voltam zavarodva. Megint
mondtam, hogy akár minden este levágom és elégetem. Egyszerű.
– Igen, égesse el – sóhajtott ő. – Különben idővel megtölti az összes toronyszobát. Mint a
gonosz Pancimanci törpe meséjében, amikor a molnár lányának a szalmából kellett aranyat
fonnia.
– Mi magunk írjuk a meséket, szerelmem. Ebből az a tanulság, hogy ön elpusztíthatatlan.
Minden sebe be fog gyógyulni. Ön egy istennő.
– Méghozzá szomjas istennő.
Néhány óra múlva, amikor diákosan kart karba öltve sétáltunk az embersűrűs bulvárokon, már
el is feledkeztünk a dologról. Arcunk piros volt, bőrünk meleg.
De én nem hagytam magára, hogy elmenjek az ügyvédhez, ő pedig szándékával ellentétben
nem kereste a kies vidéket. Egymás mellett maradtunk, és időnként felkaptuk a fejünket a
láthatatlan leheletnyi rezzenéseire.
5
Hajnali három felé a béristállónál már tudtuk, hogy a láthatatlan követ bennünket.
Időnként félórára-háromnegyed órára nem hallottuk, aztán megint elkezdődött a tompa
zöngicsélés. Őrjítő volt.
Noha erősen igyekeztünk érthető gondolatokat kihüvelyezni belőle, csupán rosszindulatot
találtunk, időnként pedig olyasféle forrongást, mint mikor az avart emésztik a sistergő lángok.
Gabrielle örült, hogy hazafelé vágtatunk. Nem mintha félt volna. Csak hiányzott neki a kies
vidék, a nyugalom, ahogy korábban is mondta.
Amikor kigöngyölődött előttünk a síkság, olyan vágtába csaptunk át, hogy már csak a szél
hallatszott meg az ő nevetése, bár ebben nem vagyok biztos. O is úgy szerette a szelet, a csillagok
újfajta ragyogását a sötét dombok fölött, mint én.
Bár azt hiszem, lehettek pillanatok, amikor befelé könnyezett, csak én nem tudtam róla.
Időnként komor lett és hallgatag, pillái úgy repestek, mintha sírna, holott száraz volt a szeme.
Akkor is erről tűnődtem elmerülten, amikor egy sekély patakhoz értünk a sűrű erdőben. A
kanca hirtelen felágaskodott és kirúgott.
Olyan váratlanul történt, hogy majdnem leestem. Gabrielle keményen elkapta a jobb karomat.
Minden éjszaka ebben a kis nyiladékban vágtattam át a keskeny fahídon a csermely fölött.
Élveztem a patkók dobogását a deszkán, és a felkapaszkodást a lejtős parton. Kancám ismerte a
járást, de most mintha elfelejtette volna.
Csaknem felágaskodott megint, majd rémülten megfordult, és vágtatni kezdett, vissza
Párizsba. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy megfékezzem.