Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Nem, nem akarom, hogy megtegye. De hogyan is szólhatnék bele a dolgaiba? Én csak
próbálom megérteni magát.
Hosszú, nehéz haja megint előrehullott. Ingerülten markolt bele a két kezével.
Hirtelen halkan fölszisszent, és mozdulatlanná dermedt. Szorította és bámulta hosszú sörényét.
– Istenem! – suttogta. Görcsösen elkapta a kezét és sikított.
Bénító hang volt. Fejemen átcikázott a fájdalom fehér villáma. Sohase hallottam még sikítani.
Megint sikított, mintha tűz égetné. Nekitántorodott az ablaknak, nézte a haját, és egyre
hangosabban sikított. Megérintette fürtjeit, visszarántotta ujját, mintha parázsba nyúlt volna.
Sikítva verte magát az ablakhoz, úgy rángatózott, mint aki a tulajdon haját akarja lerázni magáról.
– Hagyja abba! – üvöltöttem. Elkaptam a vállát és megráztam. Zihált. Rögtön rájöttem, mi az.
Visszanőtt a haja! Álmában ugyanolyan hosszúra nőtt, amilyen volt, de még sűrűbb lett, még
fényesebb. Ez volt hát vele a baj, amit észre is vettem, meg nem is, és amit ő csak most látott
meg!
– Hagyja abba, hagyja abba! – ordítottam még hangosabban. Úgy vonaglott, hogy alig bírtam
megtartani a karjaimban. – Visszanőtt, ennyi az egész! Nincs ebben semmi különös, nem érti?
Semmi!
Fuldokolva próbálta összeszedni magát, hozzáért a hajához, sikított, mintha megégette volna
az ujját. Ki akarta tépni magát a karjaimból, majd iszonyodva szaggatta a haját.
Ezúttal keményen megráztam.
– Gabrielle! Hall engem? Visszanőtt, és vissza is fog, ahányszor csak levágja! Nincs ebben
semmi borzasztó, hagyja már abba, a pokol szerelmére! – Attól féltem, ha nem hagyja abba, én is
elkezdek tombolni. Ugyan olyan nyavalyatörősen rángatóztam, ahogy ő.
Abbahagyta a sikítást, aprókat zihált. Egyszer se láttam ilyennek, még az auvergne-i hosszú
évek alatt sem. Hagyta, hogy odakormányozzam a tűz mellé és leültessem a padra. A halántékára
tapasztott kézzel ringatózott lassan előre-hátra, és próbált megint egyenletesen lélegezni.
Körülnéztem, van-e ollóm, de nem volt. A kis aranyollót elhagyta a kriptában. Előhúztam a
késemet.
Tenyerébe temette az arcát, és halkan hüppögött.
– Akarja, hogy megint levágjam? – kérdeztem. Nem felelt.
– Figyeljen rám, Gabrielle! – Elhúztam az arcától a kezét. – Levágom megint, ha akarja.
Levágom minden este, és elégetem. Ennyi az egész.
Váratlanul annyira elcsöndesedett, hogy nem tudtam, mit tegyek. Arcát összekenték véres
könnyei, véres lett az inge is. Csupa vér volt az inge.
– Levágjam? – kérdeztem ismét.
Pontosan olyan volt, mintha véresre verték volna. Vérkönnyek peregtek csodálkozó nagy
szeméből és végiggördültek puha arcán. A csermely a szemem láttára állt meg, a könnyek
elsötétedtek, kérgesen száradtak oda a fehér bőrre.
Óvatosan megtörölgettem arcát csipkés zsebkendőmmel. Idehoztam a toronyban levő
ruháimat, amelyeket Párizsban csináltattam.
Levettem Gabrielle-ről a kabátot. Nem segített, és nem tiltakozott. Kigomboltam a patyolat
inget, amelyet viselt.
Hófehér volt a melle, csak az apró bimbók derengtek áttetsző rózsaszínben. Lesütött szemmel
ráadtam a tiszta inget, és gyorsan begomboltam. Aztán kefélni kezdtem a haját, keféltem és
keféltem, és mivel nem akartam lenyiszálni a késsel, egyetlen hosszú varkocsba fontam, majd
felsegítettem a kabátját.
Lassan visszanyerte önuralmát és erejét. Nem látszott restellni, ami történt. Nem is kívántam
tőle. Valamin tépelődött, de nem szólt, és nem mozdult. Én szólaltam meg.