Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Megfordult, hirtelen fagyos lett apró arca, mint otthon, amikor helytelenített valamit. Olyan
azonban már nem lesz soha többé. – Miért mondana rólam bármit is? Minek bajlódik velük?
Megütődtem, bár nem ért ez akkora meglepetésként. Talán számítottam is rá. Talán egész idő
alatt éreztem Gabrielle-ben a kimondatlan kérdéseket
Az nem számít, hogy Nicki ott ült az ágyad mellett, mikor haldokoltál? Ezt szerettem volna
kérdezni. De milyen érzelgősen, milyen emberien milyen ostobán hangzott!
Pedig nem volt ostobaság.
– Nem szándékozom megítélni önt – mondta és keresztbe font karokkal nekidőlt az ablaknak.
– Egyszerűen nem értem. Miért küldte azt a te-méntelen ajándékot? Miért nem fogta ezt a
holdbéli fehér tüzet, és ment el vele, ahová kedve tartotta?
– Hová mentem volna? El mindenkitől, akit ismertem és szerettem? Én nem akartam
elfelejteni önt és Nickit, de még apámat és a fivéreimet sem Azt tettem, ami jólesett.
– Akkor a lelkiismeret nem játszott szerepet benne?
– Ha az ember a lelkiismeretére hallgat, akkor azt teszi, ami jólesik. De ez nem volt ilyen
bonyolult. Én csak gazdaggá akartam tenni önt. Azt akartam… hogy boldog legyen.
Sokáig tűnődött.
– Azt szerette volna, ha elfelejtem önt? – kérdeztem epés haraggal. Nem felelt azonnal.
– Nem, természetesen nem – mondta végül. – És fordított esetben én bizonyosan nem
felejtettem volna el önt. No de a többiek? Fütyülök rájuk. Egy szavam sincs többé hozzájuk.
Rájuk se nézek többé.
Bólintottam, pedig viszolyogtam attól, amit mondott. Megijesztett.
– Nem bírom túltenni magam azon, hogy meghaltam – folytatta ő –, és ily módon tövestül
szakadtam ki az élők világából. Tudok ízlelni, tudok látni, tudok érezni. Tudok vért inni. Mégis
olyasmi vagyok, ami nem látható, és ami nincs hatással a dolgokra.
– Ez nem így van. Egyébként mit gondol, meddig lehet el érzéssel, látással, ízleléssel és
tapintással, szeretet nélkül? Ha nincsen senkije?
Ugyanolyan értetlen arcot vágott.
– De mit nyaggatom ezzel? – folytattam. – Itt vagyok önnel. Együtt vagyunk. Ön nem tudja,
milyen volt, mikor egyedül voltam. El sem tudná képzelni.
– Kellemetlenségeket okozok magának, pedig nem akarom. Mondjon nekik, amit akar. Talán
kieszelhet valami hihető mesét. Bár nem tudom. – Ha azt akarja, hogy kísérjem el, magával
megyek. Azt teszem, amit óhajt. De volna még egy kérdésem. – Lehalkította a hangját. – Csak
nem akarja megosztani velük a hatalmát?
– Nem, soha! – Úgy ráztam a fejem, mintha azt mondanám, micsoda képtelen gondolat!
Néztem az ékszereket, ajándékaim jártak a fejemben, babaházak. Babaházat küldtem nekik.
Renaud színészeire gondoltam, kik már biztonságban vannak a Csatorna túlsó partján.
– Még Nicolas-val se?
– Uramisten, dehogy!
Ránéztem. Könnyedén biccentett, mintha kedvére való lenne a válasz, és egy hanyag
mozdulattal megint hátrasimította haját az arcából.
– Nicolas-val miért nem? – firtatta.
Le akartam zárni a kérdést.
– Mert fiatal és még előtte az élet. Nem áll a halál küszöbén. – Most már nemhogy kínosan, de
nyomorultul éreztem magam. – Idővel majd elfeledkezik rólunk… – Azt akartam mondani:
elfeledkezik „társalkodásainkról”.
– Akár holnap meghalhat. Elütheti egy hintó…
– Azt akarja, hogy megtegyem? – néztem rá kihívóan.