Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Majdnem felordítottam. Visszahőköltem, egész testemet kiverte a verejték. Hirtelen
restelkedés fogott el, hogy így hagytam meglepni, megijeszteni magam.
Ő azonban nem mozdult, csak mosolygott, előbb derűsen, aztán vásottan. Szeme túlságosan
ragyogott a gyertyafényben.
– Nem valami kedves dolog így rémítgetni egy másik halhatatlant! – pirongattam.
Olyan felszabadult vígsággal kacagott, mint halandó életében soha. Megkönnyebbültem, hogy
mozog, hangokat ad. Éreztem, hogy elvörösödöm.
– Hogy kerül ide? – Odamentem az ablakhoz, átnyúltam a rácson, és megragadtam a két
csuklóját.
Apró szája üdén nevetett csillogó, hatalmas sörénytől keretezett arcában. – Természetesen
fölmásztam a falon! Miért, mit képzelt? – Akkor most menjen vissza. Nem tud átjönni a rácson.
Mindjárt lemegyek maga elé.
– Mily igaza van! Végigvándoroltam az összes ablakot. Jöjjön fel az oromzatra. Onnan
gyorsabb.
Kapaszkodni kezdett, ügyesen megvetve csizmája orrát a rácsok között, aztán eltűnt.
Jöttünk lefelé a lépcsőn. Benne úgy pezsgett az életöröm, akárcsak tegnap éjszaka.
lebzselünk itt? – kérdezte. – Miért nem indulunk máris Párizsba? Valami baj volt vele,
akármilyen bájos volt is, valami nem stimmelt… de
Most nem akart csókokat, még beszélgetni sem. Ez belém szúrt egy kicsit.
– Hadd mutassam meg a belső szobát – kértem. – Meg az ékszereket.
– Milyen ékszereket?
Az ablakból nem láthatta, eltakarta a láda fedele. Előttem ment be a szobába ahol Magnus
elégett, aztán lehasalt, hogy átevickéljen az alagúton.
Szeme-szája elállt, mikor meglátta a ládát.
Lehajolt, haját türelmetlenül hátravetette, úgy nézegette a násfákat, gyűrűket, apró
ékességeket, melyek annyira emlékeztettek réges-rég, egyenként eladogatott örökségére.
– Évszázadok óta gyűjtögethette őket – állapította meg. – És micsoda pazar dolgok! Elvette,
amire kedve szottyant. Csuda egy fráter lehetett!
Megint hátradobta fürtjeit, majdnem haragos mozdulattal. Világosabb, fényesebb, dúsabb lett
a haja. Királyi ékesség.
– Nézze csak a gyöngyöket! És ezeket a gyűrűket! – Megmutattam, mit választottam neki.
Megfogtam a kezét és felhúztam rá a gyűrűket. Ujjai úgy mozogtak, mintha külön élnék és
élveznék az életet. Ismét elnevette magát.
– Mi vagyunk csak az ékes ördögök, nemdebár?
– A Sötétlő Erdő vadászai – mondtam.
– Akkor menjünk Párizsba! – javasolta. Enyhe fájdalom suhant át az arcán. A szomjúság.
Megnyalta a száját. Voltam-e vajh neki fele oly igéző, mint ő énnekem?
Hátrasimította haját a homlokából, szeme elsötétült az indulattól.
– Gyorsan falok valamit ma éjszaka – mondta –, aztán el a városból, ki az erdőbe, oda, ahol
nem lődörögnek emberek és asszonyok. Ahol csak a szél jár a sötét fák között, a csillagok alatt,
az áldott csöndben.
Visszament az ablakhoz. Háta keskeny volt és egyenes, kezén villogtak az ékköves gyűrűk. A
férfikabát széles kézelője alatt még vékonyabbnak és finomabbnak tűnt a keze. Az elmosódó
felhőket nézte a magasban, az esti pára bíbor leplén átizzó csillagokat.
– Roget-hoz kell mennem – szóltam halkan. – Törődnöm kell Nickivel, ki kell találnom neki
valamilyen hazugságot, hogy mi történt önnel.