Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Most fogok meghalni – súgta.
– Ez csak a kelő naptól van – nyugtatgattam. Hamarabb gyengült nálam. A koporsó felé
tántorodott. Fölemeltem, becsukódott a szeme. Még jobban felhajtottam a koporsó fedelét,
belefektettem, és hagytam, hogy finom tagjai maguktól elrendeződjenek.
Kisfiús fürtökkel keretezett arca már átsimult az álomba.
Halottnak látszott, a varázs megtört.
Nem vettem le róla a szemem.
Addig haraptam nyelvem hegyét, amíg ki nem buggyant a forró vér. Ekkor lehajoltam, és
ajkára hullattam fényes apró cseppjeim. Kinyílt a szeme, ibolyakéken, villogva meredt rám. A vér
belefolyt elnyíló szájába, és lassan fölemelte a fejét, hogy megcsókolhassam. Nyelvem átsiklott
belé. Hideg volt az ajka, hideg volt az ajkam. De a vér forró volt és összekötött bennünket.
– Jó éjszakát, én kedvesem – mondtam. – Én sötét angyalom, Gabrielle. Elengedtem,
visszasüppedt a mozdulatlanságba. Rácsuktam a kőfedelet.
Rossz volt a fekete föld alatti kriptában ébredni. Rossz volt a vacogtató hideg, a lenti börtön
enyhe bűze, a tudat, hogy ott vannak a mélyben a holtak.
Félni kezdtem. És ha nem ébred fel? Ha soha többé nem nyitja ki a szemét? Mennyire
ismerem azt, amit tettem?
De olyan szemérmetlenség, oly arcátlanság lett volna, ha megint felhajtom a koporsó tetejét,
mint tegnap éjszaka, és megbámulom alvásában. Szégyelltem magam, akár egy halandó. Otthon
sose mertem volna kopogtatás nélkül benyitni ajtaján, eszembe nem jutott volna félrehúzni ágya
függönyét.
Fel fog kelni. Fel kell kelnie. Jobb, ha maga emeli föl a követ, ha megtanulja, miként csinálja.
Akkor majd, akárcsak engem, az alkalmas pillanatban hozza ki a szomjúság.
Meggyújtottam neki a fali szövétneket, és kisétáltam egy kicsit friss levegőt szívni, majd
ajtókat-kapukat tárva-nyitva hagyva, fölmentem Magnus cellájába, hogy megnézzem, miként
olvad át az égbolt a szürkületbe. Meg fogom hallani, gondoltam, ha felébred.
Talán egy óra telhetett el. A kék fény megfakult, feljöttek a csillagok, a messzi Párizs
kigyújtotta csepp jelzőfényeinek miriádját. Leszálltam az ablakpárkányról, ahol hátamat a
vasrácsnak vetve ültem, odamentem a ládához, és elkezdtem neki ékszereket válogatni.
Az ékszereket még mindig szerette. Régi emlékeit is magával hozta, amikor elhagyta szobáját.
Gyertyát gyújtottam, hogy jobban lássak, bár nem igazán volt rá szükségem. Csak olyan
gyönyörű volt a fény. Olyan gyönyörűen csillogtak az ékszerek. Nagyon finom és bájos holmikat
találtam neki: gyöngyös boglárt, amelyet feltűzhet férfikabátjára, és olyan gyűrűket, amelyek
férfiasak lesznek apró kezén, ha már ezt akarja.
Időnként hallgatóztam. Jeges marok szorította szívemet. És ha nem kel föl? És ha csak ezt az
egy éjszakát kapta? Rémület dörömbölt bennem Olyan értelmetlen lett a ládában a drágaságok
tengere, a csiszolt köveken táncoló gyertyafény, az aranyfoglalatok.
Még mindig nem hallottam. Pedig hallottam odakint a szelet, a fák szelíd susogását, az istálló
mellett szöszmötölő lovász elmosódó, távoli füttyét, lovaim nyihogását.
Messze távol harang ütött a toronyban.
Ekkor hirtelen olyan érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Olyan szokatlan volt, hogy
pánikba estem. Megfordultam, kis híján elbotolva a ládában, és rámeredtem a titkos alagút
szájára. Senki.
Nem volt senki az üres kis szentélyben, hol gyertyafény játszott a köveken és Magnus
koporsófedélre faragott baljós ábrázatán. Ránéztem a szemközti rácsos ablakra. Ő nézett vissza
rám.
Mintha a levegőben lebegett volna. Két kézzel markolta a rácsot és mosolygott.