Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Régi barátunk, a láthatatlan volt az. Ezúttal a sziget túloldalán haladt a víz mellett a bal part
felé.
– Elment – mondta Gabrielle. – Gyerünk. Lophatunk más lovat.
– Várjon, megpróbálom idehívni, elszakítani a pányvát.
– Meg tudja tenni?
– Meglátjuk. – Minden erőmmel a kancára összpontosítottam, némán üzentem neki, hogy
hátráljon, oldja ki a pányvát, és jöjjön ide.
Egy pillanat múlva táncolva tépte a pányvát. Majd felágaskodott, és a szíj elpattant.
Nagy patkócsattogással közeledett, mi pedig nyomban felpattantunk rá, elsőnek Gabrielle. Én
mögé ültem, megmarkoltam, ami a kantárból maradt, és vágtába ugrattam a lovat.
Ahogy átnyargaltunk a hídon, éreztem valamit a hátunk mögött: felbolydulást, halandó elmék
zűrzavarát.
De mi már el is tűntünk a Cité fekete szigetének visszhangjai között.
A toronyba érve meggyújtottam a szövétneket, és levittem Gabrielle-t pincébe. Most nem volt
idő megmutatni a felső kamrát. Réveteg, üveges, bámész szemmel bandukolt le a csigalépcsőn.
Skarlát haja lángolt a sötét kövek között. Cseppet visszahőkölt a nyiroktól. Nyugtalanította a lenti
börtön bűze, ám én gyengéden megmagyarázni hogy ahhoz nekünk semmi közünk. Egyébként is,
mikor beléptünk hatalmas kriptába, a vasszögekkel kivert súlyos ajtó kizárta a büdösséget. A
fáklyafényben feltárult a boltíves, alacsony mennyezet és a három nagy ablakos szarkofág.
Gabrielle-Én nem látszott félelem. Mondtam, válasszon egy koporsót, és próbálja ki, fel tudjae
emelni a fedelét. Segíthetek.
Szemügyre vette a három szoboralakot, és egy pillanatnyi töprengés után nem a nőt
választotta, hanem a páncélos lovagot. Lassan fölemelte a kőfedelet, és belenézett a szarkofágba.
Nem volt annyira erős, mint én, de semmi oka nem volt a szégyenkezésre. – Ne féljen!
– Sose tartson ettől – mondta lágyan. Kedvesen, kis szomorúsággal elcsuklott a hangja.
Mintegy álomban futtatta végig ujjait a kövön, és így szólt:
– Mostanra a maga anyját már föl is ravatalozták volna. Száz gyertya füstölne, és mindenféle
undok szag érződne a szobában. Gondolja el, milyen megalázó a halál. Idegenek vetkőztették
volna le, mosdatták volna meg, öltöztették volna fel – idegenek látták volna aszottnak és
kiszolgáltatottnak a végső álomban. A folyosókon pedig suttogva taglalnák, hogy ők mennyire
egészségesek, bezzeg az ő családjukban sose fordult elő semmiféle nyavalya, sorvadás végképp
nem. „Szegény márkiné!” – mondogatnák. Találgatnák, volt-e vajon pénze? A fiaira hagyta-e
vajon? A vénasszony pedig, aki lehúzza a mocskos ágyruhát, ellopná a halott kezéről az egyik
gyűrűt.
Bólintottam. Így viszont, szerettem volna mondani, itt állunk a kriptában, most készülünk
ledőlni sziklaágyunkba, és nincsen más társaságunk a patkányokon kívül. Ugye, hogy
kimondhatatlanul jobb így? Megvan annak is a maga sötét ragyogása, örökké járni a
lidércnyomások földjét. Ónszürke volt, hideg. Álmosan előhúzott valamit a zsebéből. Az
aranyolló volt, amelyet a Saint-Germain külvárosban hozott el a hölgy italáról. Úgy villogott a
fáklyafényben, mint valami csecsebecse.
– Ne, anyám! – kértem. Megrémített a bolthajtásokról visszaverődő hangom harsánysága. A
szarkofágok alakjai könyörtelenül figyeltek. Elképesztően fájt a szívem.
Csúnya sercegés, nyisszanás. Haja hosszú, vastag pászmákban hullott a kőre.
– Ó, anyám!
Nézte a tincseket, némán szétrugdalta őket csizmája orrával, aztán felém fordult. Hullámos,
rövid fürtjeivel egészen olyan lett, mint egy ifjú pillái leereszkedtek, utánam kapott, kezéből
kiesett az olló.