Anne Rice Lestat a vámpír - Első

volt, mégis megharagított könnyedség, amellyel lemészárolta az ifjút: ügyesen kitörte a nyakát,
mikor az első kis korty nem végzett vele.
Hidegebb volt nálam. Jobb volt nálam. Ne mutass irgalmat, mondta Magnus. Arra célzott
volna, hogy öljünk akkor is, mikor nem kell?
Majd megértettem, miért tette. Ott helyben letépte magáról a rózsaszín bársonyderekat meg a
szoknyát, és belebújt a fiú holmijába. Azért szemelte ki, mert illett rá a ruhája.
Pontosabban szólva, ő lett a fiú, amikor mindent magára öltött.
Fölvette csontszín selyemharisnyáját, skarlátpiros térdnadrágját, a csipkés inget, a sárga
mellényt, rá a skarlátpiros kabátot; még a skarlát szalagot is kihúzta a hajából.
Valami lázongott bennem a bubája ellen, ahogy ott állt kihívóan új ruhájában, vállára omló
hajával, amely inkább emlékeztetett az oroszlán sörényére, mint egy nő kedves hajkoronájára.
Legszívesebben elpusztítottam volna. Behunytam a szemem.
Amikor újból ránéztem, beleszédültem abba, amit láttunk és tettünk. Nem bírtam tovább a
halott közelében maradni.
Gabrielle összekötötte szőke haját a skarlát szalaggal, és hátára engedte a hosszú fürtöket. A
fiút leterítette a rózsaszín ruhával, felcsatolta a kardját, kihúzta, visszadugta, végül magára öltötte
a csontszín felsőkabátot.
– Úgy hát menjünk, kedves – mondta, és megcsókolt.
Moccanni se bírtam. Haza akartam térni a toronyba, hogy csak úgy ott legyünk egymás
mellett. Rám nézett, türelmetlenül megszorította a kezemet, azzal máris futásnak eredt.
Erezni akarta, hogy szabadon mozoghat. Utánarontottam, de iparkodnom kellett, hogy
beérjem.
Ilyen se esett még meg velem, persze halandókkal se. Gabrielle szinte repült. Majd
elszédültem, ahogy ott cikázott a bedeszkázott bódék és a szemétdombok között. Megálltam, ő
visszajött, és összecsókolt.
– Igazán semmi értelme, hogy továbbra is úgy öltözzek, ugye? – kérdezte. Mintha egy
kisgyerekhez szólt volna.
– Nem, dehogyis – mondtam. Talán mégis jó, hogy nem tud olvasni a gondolataimban. Nem
győztem bámulni a lábát, olyan tökéletes volt a csontszín harisnyában. És ahogy a kabát rásimult
vékony derekára! Arca, mint a láng.
Ne feledjék, akkoriban nem lehetett így látni egy nő lábát, se a combját Vagy lapos hasát a
selyem térdnadrág alatt.
De ő, ugye, már nem volt igazi nő. Mint ahogy én se voltam férfi. Egy néma pillanatra
átvérzett rajtunk ennek szörnyűsége.
– Jöjjön – unszolt –, megint fel akarok menni a tetőre. Ki akarok menni a Templom bulvárra.
Szeretném látni a színházat, amelyet megvett, aztán bezáratott. Megmutatja? – Fürkészve nézett
rám, ahogy ezt kérdezte. – Magától értetődik. Miért ne?
Két óra volt még hátra a végtelen éjszakából, amikor visszatértünk Szent Lajos szigetére, és
megálltunk a holdfényes rakparton. Messze lent a kövesúton, ott, ahol hagytam, megláttam
kipányvázott kancámat. Talán nem vették észre a távoztunkat követő felfordulásban.
Hegyeztük a fülünket, nem halljuk-e Nicki vagy Roget hangjait, de a ház üresnek és sötétnek
tűnt.
– Akkor is a közelben vannak – súgta ő. – Úgy vélem, valahol lejjebb…
– Nicki lakásán. Onnan figyelheti valaki a kancát. Egy cseléd, akit odaállítottak, hogy lesse,
hátha visszajövünk.
– Jobb lesz hagyni a lovat, és lopni egy másikat.
– Nem, ez az enyém! – tiltakoztam. Ekkor keményen megszorította a kezem.