Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Azt javasolta, hogy menjünk be a halandók házába, és keressünk neki ruhát. Nevetett, mikor
azt válaszoltam, hogy én mindig a szokásos módon vásárolok magamnak.
– Hallhatjuk, hol üres a ház – mondta, míg suhant az utcákon, és a sötét ablakokat kémlelte. –
Hallhatjuk, hol alszik a cselédség.
Teljesen ésszerűen hangzott, bár én sose próbálkoztam ilyesmivel. Hamarosan én voltam az,
ki követtem őt szűk hátsó lépcsőkön, szőnyeges folyosókon, hüledezve, mily könnyű ez, a
halandók furcsa kamráinak részleteitől elbűvölten. Rájöttem, hogy szeretem megérinteni a
holmikat: a legyezőket, tubákosszelencéket, a ház urának újságait, a kandallónál száradó
csizmáját. Legalább olyan mulattató volt, mint beleselkedni az ablakon.
Gabrielle-nek azonban határozott célja volt. Az egyik nagy saint-germaini ház
öltözőszobájában rengeteg pompás ruhát talált, amelyek illettek új, teltebb alakjára. Segítettem
neki rózsaszín bársonyra cserélni a régi tafotát, elrejteni szorosan összefogott tincseit a
strucctollas kalap alá. elzaklató élmény volt látni, felzaklatóan különös és hátborzongató érzés
volt együtt kószálni vele a halandó szagokat árasztó túlzsúfolt házban.
Mindenféle holmit szedegetett össze az öltözőasztalról: parfümös üveget apró aranyollót.
Megnézte magát a tükörben.
Megint megcsókoltam, és ő nem ellenkezett. Csókos szeretők voltunk Azoknak is látszottunk,
fehér arcú szeretőknek, ahogy leszaladtunk a cselédlépcsőn, ki az éjszakai utcára.
Zárás előtt még bevetődtünk az Operába, a Comédie Française-be, jártunk a Palais Royal
bálján. Ő élvezte, hogy a halandók néznek bennünket de nem látnak; élvezte, mennyire
vonzódnak hozzánk, és mekkorát csalódnak végül.
Ezután a templomokat derítettük fel. Ekkor megint nagyon tisztán hallottuk a láthatatlant, de
újból eltűnt. Tornyokat másztunk meg, hogy végigtekintsünk királyságunkon, aztán egy időre
befurakodtunk zsúfolt kávéházakba, csak hogy halandókat lássunk és szagoljunk, loppal
összenézegessünk, és édes kettesben halkan elnevetgéljünk.
Ö elmerengve nézte a kávéscsészékből gomolygó párát, a szivarfüst fá-tyolát a lámpa körül.
De legjobban szerette a néptelen sötét utcákat és a friss levegőt. Szeretett felkúszni a fákra és a
háztetőkre. Csodálkozott, hogy én másutt is közlekedem, nemcsak a háztetőkön vagy a hintók
tetején.
Valamikor éjfél után ott találtuk magunkat kéz a kézben az üres piacon. Megint hallottuk a
láthatatlant, de most nem sikerült kifürkésznünk a hangulatát. Ettől zavarba jöttem.
Ö még egyre álmélkodott mindenen: a hulladékon, a patkányra vadászó macskákon, a fura
csöndességen, azon, hogy nekünk a nagyváros legsötétebb zugai sem jelentenek veszélyt. Ezt
szóvá is tette. De talán attól volt leginkább elragadtatva, hogy észrevétlenül surranhatunk el a
rablótanyák előtt, játszva bánhatunk el mindenkivel, aki bolond fejjel belénk kötne, láthatóak és
láthatatlanok, megfoghatók és megfoghatatlanok vagyunk.
Nem siettettem, nem faggattam, csak vittem őt magammal. Elégedett voltam, és néha
eltűnődtem e szokatlan elégedettségen.
Csinos, karcsú ifjú tűnt fel lóháton a sötét standok között. Úgy néztem, mint jelenést, ki az
élők közül érkezett a holtak országába. Sötét szemével-hajával, ártatlan, de borongós arcával
Nicolas-ra emlékeztetett. Nem lett volna szabad egyedül járnia a piacon. Fiatalabb volt Nickinél,
és tényleg nagy szamár.
De csak akkor láttam, mekkora szamár, mikor Gabrielle előreugrott, mint egy rózsaszín
nagymacska, és szinte hang nélkül leszedte a lóról.
Föl voltam dúlva. Őt nem zavarta az áldozat ártatlansága. Nem voltak olyan erkölcsi aggályai,
mint nekem. Bár már nekem se voltak, úgyhogy mit török itt pálcát fölötte? Vérpezsdítő látvány